Barion Pixel nuuvella

Szeptember 11.

Hogy második alakalommal miért is féltem stuwi koromban? Ennek megokolására elegendő egy dátumot megjelölnöm: 2001. szeptember 11.

Mégis, mert annyi oldalról lehetett már hallani arról a szörnyű napról, most én egy újabb szemponttal szolgálok. Történetemben főszerepet nem annyira a terrorizmus, mint inkább az emberi felelőtlenség játszik. Aznap éjszakai utam volt Bejrútba, így a délután nagy részét alvással töltöttem, hogy lehetőségeimhez képest előre kipihenjem a rám váró teltházas, arab őrületet. Úgy délután 4, fél 5 magasságában ébredtem a telefon csörgésére. Az édesanyám volt, riadtan, félelemtől elcsukló hangon:

-          Jól vagy?

-          Persze. Mi bajom lenne? Csak aludtam – magyaráztam, mert azt hittem a hangomat furcsállja.

-          Ugye nem mész ma sehova?

-          De, éjszakai utam van. Ezért is aludtam – értetlenkedtem, mert bár anyukám szeretett aggódni miattam, és még egy világatlaszt is kellett neki vennem, hogy mindig tudja, merre járok, ennyire mélyen nem szokott érdeklődni az útjaim felől.

-          Szóval, nem is tudod?

-          Micsodát? Mi történt?

-          Kapcsold be a TV-t!

Így is tettem, de mert éppen reklám volt a létező összes csatornán, inkább felmentem a netre. A kezdőoldalon valami rusnya szakállas ürge volt, és elmélkedés az iszlám terrorizmusról. 

-          Mi ebben olyan érdekes Mamikának? – gondoltam kissé álmosan. – Valóban ezért kellett felkeltenie engem?

De perceken belül több, drámai hangon bejelentkező tudósító is feltűnt a televízió képernyőjén, és némi csatornaváltás, valamint az összes angol nyelvű hírműsor megtekintése után, kezdett összeállni a kép. Döbbenten ültem, tátott szájjal figyelve az egyre ismétlődő bejátszást, mint csapódik egy, majd még egy repülő a hatalmas ikertornyokba. A New-Yorkiak sírnak, gyászolnak és rettegnek. Majd vegyes információk a másik két gépről. A Pentagon megrongált részeit mérsékelt intenzitással mutogatják, és szinte diszkrét hallgatásnak tűnik, milyen kevés részlettel szolgálnak a félúton lezuhant utasszállítóról. Terrortámadás, Oszama Bin-laden emlegetése, és az iszlám csoportok erejének, szervezettségének latolgatása. Csupa arabokkal kapcsolatos értekezés hallatszik a TV-ből.  "Te jó Isten!Én ma Bejrútba megyek!!! Bejrútba megyek???" - Gyors szökkenéssel termek a telefonnál, és vad iramban tárcsázom a szolgálatvezénylőt.

-          Mi van az éjszakai Bejrúttal? – kérdem kissé izgatottan.

-          Mi lenne? Teltház van, és rajta vagy.

-          Úgy értem, nem törölték?

-          Miért törölték volna?

-          Csak a New Yorkban történtek miatt!

-          Ó! Hát az olyan messze van – hangzott a kedélyes válasz.

-          New York tényleg messze van, de az arabok Bejrútban vannak, a terroristák pedig az arabok között!

-          Most ők is New Yorkban vannak – szólt a szolgvez kedves, nyugodt hangja.

-          Ja! Ha ott most jamboree van, az más! Akkor megnyugodtam! – vettem ironikusra a figurát, de hamar rájöttem, hogy nem találtam értő közönségre.

-          Látod, nincsen semmi baj. Nem kell aggódni. Este várlak. Bűűűű……

Gondolkoztam egy darabig a hallottakon. Vajon ennyire közömbös, vagy komolyan fogalma sincs, milyen hülyeséget mondott? Az utóbbi eshetőség jobban megijesztett. És most aztán, igazán kétségbe is estem. Gyomorgörcsök közepette vittem el a kutyát sétálni, és közben mérlegeltem a lehetőségeket. Nem adott jó alapokat az a tény sem, hogy a legutolsó Malév katasztrófa egy Bejrútba tartó géppel történt, lezuhant. Mert lelőtték. Mindenki odaveszett. Az egész ügy nagyon homályos. Még az átkosban történt, szintén terroristák miatt, csak éppen az nem tisztázott, hogy mi, magyarok melyik oldalon is álltunk akkor. Mármint nem a repülő személyzete, mert az egyértelműen a legrosszabb helyen volt, és a legrosszabb időben, de sokan tudni vélik, hogy bizonyos magas szintről szándékosan küldték őket a szinte teljesen biztos halálba. Ezzel fedezve valakit, vagy valamit, ami elvileg a repülőn kellett volna, legyen. De az nem volt ott. Az eset tisztázatlan máig. Nem szerettem volna én is valami, hasonló „szerencsétlen” eset áldozata lenni, hogy úgy tíz, húsz, harminc év távlatából, csak egy kétes hírértékű cikkeiről elnevesült pletykalap emlékezzen majd meg rólam. A múltbéli eset felelevenítése csak egy dologról győzött meg: munkáltatóm nem fog az én testi épségemért aggódni, akár a pokolba is elküldene, ha teltházas járatról van szó. Valahogy bennem sem merült fel a félsz, hogy a járatot lelőnék, vagy felrobbantanák, netalán eltérítenék. Mi, magyarok aprócska, jelentéktelen tényezők vagyunk ebben a játszmában. Inkább az emberi vonatkozástól féltem. Több mint 150 felbőszült, harci diadaltól ittas arab utassal összezárva lenni a levegőben, nem tűnt túl vidám mulatságnak. Ha még meg is ússzuk az odautat kisebb kellemetlenségekkel, mi minden történhet ott? Aki mostanában járt Bejrútban láthatja, hogy egy jobb időket megélt városról van szó. Valaha virágzó turistaparadicsom lehetett. Szép, kis paloták állnak a hegyoldalban, lepusztult kertekben, golyónyomokkal, itt-ott bombák kráterei között. Aki még a közelmúlt történelmével is tisztában van egy kicsit, tudja, hogy nem maguknak készítették ezt a „dizájnos” tereprendezést. Ha ezek után, valaki tovább viszi a gondolatmenetet, nem nehéz rájönni, hogy nem feltétlenül rajonganak az angolul megszólaló fehér emberekért. Végigfuttatva agyamon ezt a rövid elemzést, rémképekben jelent meg előttem, amint angolul szólok a takarító személyzethez, és ha ne adj Isten nem lennék elég szimpatikus, levonszolnak a repülőről, bedugnak az első penészes börtöncellába, és ott rohadhatok évekig, mire valaki talán megpróbálna tárgyalni értem, ha egyáltalán, nem a „bekalkulált veszteség” legyintéssel felejtődnék el a zavaros világtörténelmi események viharában. Mit tagadjam, nem éreztem túl jól magamat a bőrömben. Lemondjam netán az utat? Futamodjam meg? Én hiszek az Istenben, és Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ha az a sorsom, hogy egy arab börtönben zakkanjak meg, ám legyen. De lehet, hogy csupa regényesen izgalmas dolog fog történni, amiket máskülönben csak a filmeken láthatnék.

Szóval, bár hisztérikus hangulatomban több barátomat is felhívtam, hogy legalább egy kicsit ők is féljenek velem, végül mégis keményen néztem szembe a kihívással. Összeszedtem a ruhámat, megetettem a kutyámat, és érzékeny búcsút vettem tőle. Komótosan ballagtam az egyik neves belvárosi szálloda elé, ahonnan, akkor még, félóránként járt busz a reptéri terminálokra. Többen is voltunk ott reményvesztett kollégák. Döbbenten beszéltük ki, micsoda felelőtlenség ez az egész. Több embert otthoni tartalékból ráncigáltak be, mert érdekes módon valami hirtelen, és különösképpen stuwi körben pusztító betegség sokakat vert le a lábukról aznap este. Amint másnap megtudtam, az én gépem személyzetében volt egy lány, aki kertelés nélkül, egyszerűen megtagadta, hogy dolgozzon ezen a járaton. Mivel ő volt az első, még elnéző volt a szolgvez, és másnapi tartalékba rakta helyette, de a további jelentkezőket, merev elutasítással és fegyelmi eljárás ígéretével szerelte le.

Éppen befutott a kisbusz, és libasorban totyogtunk fel rá, amikor az egyik kolléganőm mobilja csörgött. A beszélgetésből, egy pár mondat után nem volt nehéz kitalálni, hogy a szolgálatvezénylő az. 

- A kairói járatot törölték! - ujjongva ismételte a hallottakat vidám sorstársam.

- Kérdezd meg a Bejrútot is! – kiáltottam hirtelen.

A busz már lassan araszolt a belvárosi forgalomban.

- Azt is törölték! – válaszolta mosolyogva. – És a Telavivot, meg a Damaszkuszt is.

Gyors iramban állítottuk meg a buszt. Látni sem akartuk a repteret, nehogy még valaki hirtelen meggondolja magát, és mégis elküldjenek. Zaklatottan, de megkönnyebbülve cammogtunk a metró aluljárója felé, és a lány csöndesen mesélte:

- A szolgvez szerint félő, hogy lezárják az arab világ reptereit. Persze, nem tudni még, hogy az amerikaiak, miként fognak válaszolni. A Malév nem akarja, hogy a gépei esetleg napokra kint rekedjenek valahol. Nem minket féltettek, csak a gépeket.

Szomorúan hallgattunk. Bár megmenekültünk, és lám, az Isten szándéka nem az volt, hogy szembenézzek a terrorizmussal, mégis súlyos tapasztalatokat szereztem akkor este. Az én szemszögemből úgy tűnt, aznap az emberiség megmérettetett, és könnyűnek találtatott.

2002. január végén nem írtam alá az újabb komoly egy hónapra ajánlott szerződést, és ezzel a légiutas-kísérői pályafutásom véget ért.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Heiling-Koltai Bea 20 történetét!


  • 1261 szerző
  • 857 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

nem fikció

Rövid leírás / Beharangozó

Terrortámadás, Oszama Bin-laden emlegetése, és az iszlám csoportok erejének, szervezettségének latolgatása. Csupa arabokkal kapcsolatos értekezés hallatszik a TV-ből.
"Te jó Isten!Én ma Bejrútba megyek!!! Bejrútba megyek???"

Rövid összefoglaló

Az én szemszögemből úgy tűnt, aznap az emberiség megmérettetett, és könnyűnek találtatott.

Olvasási idő

6 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Heiling-Koltai Bea nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!