Barion Pixel nuuvella

Prológus

- Anya, meséld el megint Varie történetét! Kérleeek! – Egy sápadt kislány vékony hangja hallatszott a kis tisztáson, távol minden zavaró dologtól.
A lány anyja elbűvölve nézte maguk fölött a fák összeboruló koronáját, és azon túl a halvány, de mégis látható kupolát, ami elválasztotta őket a kinti világtól. A fal belülről halvány rózsaszín fényben játszott, kívülről viszont még a leggyakorlottabb emberi mágusoknak is nehéz lett volna felismerni, hogy ott, a mágiával átitatott védőkör mögött, egy egész kastély bújik meg, benne több mint száz boszorkánnyal, és azzal a kis félvérrel, aki épp egy mesét próbált kicsikarni ábrándozó édesanyjából.
A nő csak nézte, és vágyott arra, hogy a széllel szállhasson újra, a csillagok fényével megvilágított ezüstúton, ahogy még a Törés előtt tehették a boszorkányok. Hiányzott neki a kinti világ, hiányzott neki mindaz, amit hátrahagyott. De legalább egyvalami megmaradt az ottani életéből.
- Ez a kedvenc történeted, ugye? – Az asszony álmodozásából visszatérve döntötte oldalra a fejét, hogy jobban láthassa apró plüss sárkányát mindenhova magával hurcoló gyermekét.
- Szeretem, ahogy elmeséled. 
- Na jó, bújj ide. 
Karját felemelve húzta magához a lányát a függőágy menedékébe, amitől az kicsit megbillent és lassú hintázásba kezdett. 
Mikor mindketten elhelyezkedtek, az anya halk, duruzsoló hangon mesélt, és révedt a múltba. 
- Varie, a mi igazi világunk, aminek mi vagyunk az első lakói. A három ősboszorkány, Thalia, Amina és Sasha született meg először, akik a Földanya mélyéből jöttek elő, mézből és méregből összegyúrva. Ők hárman voltak az egész világ, Varie ellátta őket mindennel, amire csak szükségük volt. Az étel amit megettek, hatalmas fákon termett, óriási mamutfenyőkön, amik kedvükre változtatták a színüket. A víz, amit megittak, a Holdanya könnyéből lett, aki minden este sírt, amiért ő nem lehetett lent velük. Tökéletes édenkert volt... amíg az ősboszorkányok rá nem jöttek a mágiára. Sasha használta először, amikor őrjöngő dühében porrá nem égette az egyik fát. Abban a  pillanatban mérföldekre elfeketedett a föld, és Földanya fájdalmasan sikított fel, és a sikolyából születtek a sárkányok. 
Rengő léptű, vad, szabad teremtmények, akik életet akartak lehelni a halott földbe. Amikor találkoztak a boszorkányokkal, tudták, hogy ha harcolnának, akkor azt egyikük se élné túl, úgyhogy békét kötöttek. 
- Akkor történt a Kapcsolat? 
- Igen. A Kapcsolat, ami mindkét népet életben tartja. Vérszerződés és ígéret, hogy többet sose pusztítunk, csak teremtünk. Földanya ekkor olyan boldog lett, hogy a nevetés elért a Holdig, és apró szilánkokat tört le belőle. Így lettek a csillagok. A csillagok boldogságból születtek, képtelenek fájdalmat okozni. Ők a legtisztább lények a világon, és a sárkányokon kívül csak ők maradtak meg az eredeti lényükben. Ugyanolyan tiszták és ragyogók, mint évezredekkel ezelőtt. Ős öreg, és fiatal lelkek egyszerre. 
A kislány boldog mosollyal nézett fel, hogy láthassa a halvány, apró pöttyöket a kupolán kívül. 
- Most is nevetnek... 
- Ezt ne mondd. 
- De anya, én hallom őket! Hívnak, és azt akarják, hogy legyek velük! 
- Egy szót se erről. Tudom, beszélni szeretnél, de tilos. Ez tabu. 
Anyja parancsoló hangjára a lány behúzta a nyakát és összekuporodott. 
Nem beszélhettek a dologról, ezt ő is jól tudta.  
Ha a többiek megtudnák... 
- Majd egyszer elmesélheted a társainknak, de ez addig titok. 
- Mikor? 
Válasz helyett viszont csak halk köhögést hallott. Az anya a függőágyban felülve köhögött egyre erősebben, kezét a szája elé kapva. Könny folyt végig az arcán, szíve vadul vert a félelemtől, ami minden boszorkányt elért az ő állapotában.  
Nem sokkal később tenyere megtelt vérrel, a kislány pedig sírva kiabált segítségért. A többi boszorkány tudta, hogy erre a kórra nincs gyógyír, hiszen az őrző sorsa az, hogy meghaljon a többiek biztonsága érdekében. A védőmágia szépen lassan megölte őt. 
Felettük a védelmező kupola elhalványult egy pillanatra, kintről szörnyű ordítás hallatszott, majd valahol a kastély tornyai közül sikoly tört elő egy másik boszorkányból, ahogy elfogadta a védőkör őrzőjének szerepét.  

~~~~~ 

Eközben a nem is olyan messzi, emberi királyság középpontjában…
A herceg az ablakpárkányon ülve figyelte az Eastwind utcáin végigvonuló fáklyás, éjszakai menetet, ahogy a kastély felé kísérték a sárkány hatalmas tetemét. Egy újabb áldozata lett az uralkodó fajirtási hadjáratának, ami minden nem emberi lény ellen irányult. 
A kis trónörökös még sosem látott ehhez hasonló lényt, mindig távol tartották őt az ilyen "ünneplésektől". Köszönhetően anyja kéréseinek, amit halálos ágyán egyik hűséges szolgájának adott. 
Amint a várost körülvevő falakon felhangzottak a kürtök, a szolgáló a gyermeket legfelső emeleti szobájába zárta, ablakait pedig bereteszelte. Most az egyszer viszont az egyik ablakot elfelejtette, így a fiatal herceg lábait szédítő magasságban lóbálva nézte a színes felvonulást, közben apját, a királyt keresve. 
Meg is látta őt, mikor a menet már a belső kapukon belülre ért. Az uralkodó katonái körében ügetett a kastély felé, hófehér lovának hátán, mellette pedig egy lógó fülű öszvér hátán a királyság varázslója zötykölődött, miközben próbálta tartani a lépést. 
A fiút ez a látvány megmosolyogtatta, de aztán eszébe jutott, hogy az apja szívéhez sose kerül majd közelebb, mint amekkora most közöttük a távolság. 
- Hercegem, mit csinál maga?! - a szolgáló ijedten rohant felé. 
- Látni akartam én is, Adelaide. Az összes többi gyerek, még a bárók gyermekei is, láthatják ezt minden alkalommal. 
- Ó, fiatalúr. Az édesanyja nagyon dühös lenne rám amiért ezt hagytam önnek. És önre is. 
A szolgáló reszketve fogta meg a fiút, és emelte vissza a szobájába, majd leporolta a ruháját. 
- Adelaide, te már láttál élő sárkányt? 
- Még nagyon régen, a szülőotthonomban volt pár. Állandóan felégették a termést, ezért is adtak el engem a fővárosba, hogy a családomnak legyen mit ennie. 
- Szokott neked hiányozni a családod? 
A nő keze hirtelen megállt, abbahagyta a herceg összekuszálódott hajának rendezgetését, és egy félmosollyal a trónörökös szemébe nézett. 
- Főleg a húgaim, meg a két nővérem. Nagyon érdekel, hogy mi történhetett velük ennyi év alatt. De most már önt tartom a családomnak. A fiatalúr és az édesanyja voltak csak kedvesek hozzám ebben a városban. 
- Miért? 
- Enyje hercegem, kicsit már késő van ennyi kérdéshez. 
- Kérlek Adelaide, csak még erre válaszolj!  
A szolgáló sóhajtva nézett a csukott ajtóra, mintha attól félne hogy bármelyik pillanatban benyithatnak az őrök, őt pedig a börtön legalsó szintjébe szállítva hagyhatnák megrohadni, felségárulásért. Suttogva, alig hallhatóan kezdett beszélni 
- Tudja, fiatalúr, mióta a Szent hadjáratot elindította az apja, egyre feszültebbek az emberek. Főleg azok, akiknek nem emberi vér csörgedezik az ereiben. Egymással is egyre rosszabbul bánunk. Néha megkérdezem magamtól, mi lesz, ha nem marad több nem emberi lény? Kik lesznek a következő népirtás áldozatai? 
- Talán a hozzád hasonló emberi mocskok, kedves Adelaide.  
A herceg, és a nő is megmerevedett, ahogy az ajtó kitárult, és maga az uralkodó lépett be, hű mágusával a nyomában. 
A férfi nehézpáncél öltözete csillogott a fáklyák fényében, kezét a kardján nyugtatva, könyörtelenül nézett a párosra. 
- Felséges uram! 
A szolgáló a földre vetette magát, reszkető hangon kezdett könyörögni. 
- Uram, rettenetesen sajnálom, könyörgöm, bocsásson meg… Nem úgy értettem, kérem kegyelmezzen… 
A fiú nem tudott semmit sem tenni. Tudta, hogy apja egyetlen intése is elég lenne ahhoz, hogy katonái az egész várost felgyújtsák az összes lakóval együtt. 
A királyt viszont nem érdekelte a nő, egyből a fiához lépett. 
- Daniel, hoztam neked egy különleges ajándékot. Gyere velem. 
Kezét fia felé nyújtotta, aki azonnal meg is fogta azt, majd követte apját, ahogy az elindult az ajtón kifelé. 
- Főmágus, tudod mi a dolgod az ilyen árulókkal. 
Az öreg, szakállas férfi, akit a királyság legnagyobb tudású varázslójaként ismertek, csak egyet bólintott, és becsukta utánuk az ajtót. Bentről pár másodperc múlva a nő sikolyai hallatszottak ki. 
Az uralkodó nem zavartatta magát, fia kezét szorosan fogva, gyorsan vette lefelé a lépcsőfokokat, a kastély falain belüli labirintusban pedig a fiú lassan belezavarodott a sok irányváltoztatásba, és egy idő után csak követte apját. 
Mikor végre megálltak, a herceg meglepődve vette észre, hogy anyja titkos, kastélyon belüli kertjének bejárata előtt álltak, ahova a király a kertészeken kívül senkit se engedett be, a királyné halála óta. Most viszont ott álltak, a király pedig a kilincset lassan lenyomva benyitott. 
Hirtelen párás, meleg levegő csapta meg őket, a fiú pedig újra láthatta anyja titkos menedékét. 
A dzsungelszerű, hatalmas szoba plafonján egy mágiával előállított gömb szolgáltatta a fényt, amitől az éjszaka nappalnak tűnt. A magasra nyúló fákon liánok kúsztak végig, különleges és színes virágok illatoztak a terem minden szegletében. Ahogy a herceg apja kezét elengedve beljebb sétált, eszébe jutott minden pillanat amit anyjával itt töltött, minden egyes virág amit együtt ültettek. 
Viszont valamin megakadt a szeme. A fénygömb alatti területen egy görcsökkel teli, széles lombú fa állt, körülötte még felhalmozott földdel, mintha csak nemrég helyezték volna oda a fát. Erre a fára a fiú nem emlékezett, ezért közelebb lépve, kíváncsian tette volna rá kezét a fa egyik görcsére. Meglepetésére, a fából egy kéz nyúlt ki, és megragadta a gyermek csuklóját. 
- Eressz el! 
- Mit akartál a fámmal? 
- Engedj el és megmondom! 
- Ümm… rendben. 
A kéz elengedte őt, és ahogy a fiú hátraugrott, a kéz után egy egész kar, majd egy nő felsőteste tűnt elő. Haja ugyanolyan színű volt mint a fa méregzöld levelei, bőre pedig hasonlóan repedezett, mint a fa kérge. 
- Nos, mit akartál a fámmal? 
- Te ki vagy? 
- Én kérdeztem előbb. 
- De én vagyok a herceg. 
- Vagy úgy… Te vagy annak a gyereke? Ne vedd sértésnek, de mintha a korona elszorította volna a fejében a vérkeringést. 
A herceg meglepődött, még senkit se hallott így beszélni az apjáról, főleg úgy, hogy ő nem sokkal mögötte áll. A király lassan fia mellé sétált, és egy hirtelen mozdulattal letört a fáról egy ágat, mire a nő felszisszent. 
- Hallgass, te nőszemély! Fiam, ezt a lényt neked hoztam. Ez itt egy hamadryád. Nem távolodhat el a fájától, így könnyen kiirthatnánk az egész fajt. Viszont szeretnék egy egész állatkertet létrehozni az utolsókból, minden fajból. Ez itt az első, és csak a tiéd. Talán tanulsz egy kis felelősséget. 
A herceg döbbenten nézett az apjára, nem szokta meg tőle a hasonló viselkedést. Aztán a nőre nézett, akinek alteste még mindig a fában volt. 
- Hogy hívnak? 
A hamadryád fejét oldalra döntve vizslatta a fiút, majd elmosolyodott. 
- Bonsai vagyok. De hívj Bonnie-nak. 

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Horvath alexa 8 történetét!


  • 1232 szerző
  • 821 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

kaland

Rövid leírás / Beharangozó

A sárkányok és a Szürkék földjén ahol bármi megtörténhet, valakinek a csillagokra is vigyáznia kell.
Elizabeth Thalia Rosewood, aki hallja a sikolyukat, próbálja megmenteni a csillagokat, és így Varie világát is.

Rövid összefoglaló

Két gyermek, két világ, egy sors és egy kezdet.

Olvasási idő

8 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Horvath alexa nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!