Barion Pixel nuuvella

Nepál

Az éjjel megint zuhanó repülővel álmodtam. Ezúttal viszont annyira életszerű volt, hogy ébredéskor szinte éreztem az égett kerozin szagát. Talán a tudatalattim már sejtette, hogy ma a repülőtérre megyek, de az is lehet, hogy valami mélyen gyökerező félelem szimbóluma az egész, amit én egyenlőre képtelen vagyok megfejteni. Miközben a taxist nézem, ahogy unott arccal hallgatja a diszpécsertől érkező üzeneteket, az ülésnek dőlve kilazítom a nyakkendőmet. Hol képzelem el magam öt év múlva? A kérdés még mindig ott csilingel a hallójárataim puha gyűrődései között. Mikor  a szemben ülő kopasz figura feltette a kérdést, semmi nem jutott eszembe. Se egy kreatívnak tűnő klisé, se valami lazán őszinte. Az elmúlt időszakban úgy fogyasztom az állásinterjúkat, mint más a tonhalkonzervet. Kibontom, beletúrok, másnapra meg már el is felejtem. Mire megkívánom a halat, már inkább csirkét ennék. 

Az interjú után a parkban ültem, mikor felhívott a barátom és száraz, üresen koppanó hangon közölte, hogy Nepálba költözik. Azt mondta, összecsomagolt, hagyott egy levelet a konyhaasztalon, és elindult a reptér felé. Tekintettel arra, hogy felesége és két kisgyereke van, először arra gyanakodtam, valamelyik sosem hallott agglomerációs városról beszél. Mint kiderült, nincs ilyen nevű helység az országban, ő arra a bizonyos ázsiai országra gondol, ahonnan az ember kellő mennyiségű hegymászás után hörgő tüdővel érkezik haza, és azután legfeljebb a környező dombokon kirándul a gyerekeivel. 

- Közvetlen járat megy oda? - kérdeztem tőle. Magam sem tudom megmondani, miért ez jött ki elsőként a számon. Egy harmincas évei közepén járó, vállalati munkájában sikeres ember épp elhagyni készül a családját. Ráaadásul az illető kiskorom óta a legjobb barátom, így az elhagyás brutalitása engem is érint. Mivel nem messze jártam a repülőtértől, és szerettem volna jobb belátásra bírni őt vagy ha ez nem sikerül, legalább elbúcsúzni tőle, fogtam egy taxit és egyenesen az A terminálhoz kértem magam. 

- Hova utazik? - kérdezte a taxisofőr, aki cseppet sem hasonlított Robert De Niro-ra, a jobb arcán viszont egy rövid, de jól látható vágás húzódott. Azon tűnődtem, vajon hol szerezhette, majd a kérdést meghallva egyből rávágtam, hogy Nepálba. 

- Ott meg mi van? - kérdezett vissza Nem De Niro. 

- A barátom - válaszoltam, majd zavaromban annyi borravalót hagytam neki, amitől biztosra vettem, nem fogja rám zárni a kocsi ajtaját. A fotocellás ajtótól nem messze egyből megláttam régi cimborámat, kezében a hatalmas poggyász olyan idegennek tűnt, mintha csak valaki ottfelejtette volna mellette. A járat indulásáig még volt néhány óra, így beültünk az egyik bárba, ahol én sört kértem, a barátom meg whisky-t jéggel. Kellemes jazz zene szólt, bár a helyzetünkhöz valami öblös zongoraszóló jobban illett volna. Az ablaknál foglaltunk helyet, ahonnan ráláttunk a kifutópályára. Már másodszorra koccantak a jégkockák az üres pohár alján, mikor végre megszólalt. Azt mondta, egyik éjjel arra ébredt, hogy tisztán látta maga előtt a halandóságát. A félelem annyira megbénította, hogy nem tudott kikelni a paplan alól. Azt hitte, ha megmozdul, bármelyik pillanatban véget érhet az élete. Minden eltervezett, jól megszokott rutin cselekedete az élet totális elvesztegetésének szimbólumává vált. A megbeszéléseken folyton a faliórát nézte, a konokul körbejáró mutató jeges rémülettel töltötte el. Annyi embert váratott munkája során az előszobában, miközben ő volt az, aki végig arra várt, hogy valaki a színpadra szólítsa. Befejezve mondandóját letette a poharát, ami alatt átázott a szalvéta. Annyit kértem tőle, adjon magának két hetet, üzenjen a feleségének, hogy üzleti útra ment. Én majd eltüntetem a búcsúlevelet a konyhaasztalról. Egy fejbiccentést követően megölelt, majd eltűnt a repülőtér arctalan tömegében. A hömpölygő emberáradat vastag indafalként zárult össze, csak nehezen jutottam ki az épület elé, ahol leintettem az első taxit, aki szembejött.

 - Mi lett Nepállal? - kérdezte az ismerős hang. Ugyanaz a sebhelyesarcú sofőr vett fel, aki idehozott. 

- Úgy tudom, még megvan - válaszoltam szórakozottan. Útban a kertvárosi ház felé már nem kínálta fel az ég a türkízkék foltjait, mindegyik percben eleredhetett az eső. Több mint egy óra telt el, mire a dugóból kikeveredtünk. Rajtam múlt a barátom sorsa, előbb kellett hazaérnem, mint a felesége. A házuk előtt kiszállva azonban láttam, hogy már ég a villany a konyhában. Mikor a felesége ajtót nyitott, a válla fölött megláttam a barátomat, ahogy a kanapén ülve mesét olvas a lányainak. Barátságosan intett felém, és kérdezte, mi járatban vagyok. Nem értettem, mi történik, hiszen neki már útban kéne lennie Katmandu felé. Elnézést kértem, majd teljesen összezavarodva hazasétáltam. Aznap éjjel álmomban a folyópart felett megláttam egy hatalmas repülőgépet, amint sűrű fekete füstöt húzva lezuhan a házunk mögötti mezőre. Hideg izzadságban úszva ébredtem, olyan hangosan dobogott a szívem, hogy le kellett fognom, ki ne szakítsa a pizsamám. A sötétben ülve meghallottam a falióra monoton ketyegését, amitől rámszakadt a halandóságom felismerésének súlya. Nem az előszobában vagyok, senki nem fog kirángatni a színpadra, ez nem a főpróba. Ez már élesben megy. A félretett pénzemből vettem egy repülőjegyet Nepálba, majd megkerestem a bőröndöm, ami félős kutyaként gubbasztott a beépített szekrény mélyén. Már pirkadt, mikor begördült a taxi a ház elé. Beszállva a fűtött autó hátsó ülésére egyből megpillantottam az ismerős heget. Továbbra sem hasonlított De Niro-ra. A felkelő Nap kellemesen felmelegítette az arcomat, mire a reptérre értünk. 

- Ezúttal el is megy? - kérdezte szenvtelen hangon. Nem adtam neki borravalót, mégis kijutottam a kocsiból. 

A repülő nem zuhant le, a felszolgált tonhalkonzerv pedig kifejezetten ízletes volt. Mire Katmanduba értem, hideg téli levegő fogadott. A reptér előtt állva a hegyeket bámultam, miközben ismét eszembe jutott az ismerős kérdés. Hol látom magam öt év múlva? Nem tudom. De ha előre látom, hogy januárban Nepálba utazom, veszek egy vastagabb pulóvert. Aznap éjjel nem álmodtam semmit, a faliórából viszont kivettem az elemet. 

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Horváth Tamás 4 történetét!


  • 1235 szerző
  • 831 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

misztikus

Rövid leírás / Beharangozó

Az egzisztenciális szorongás útja Nepálig.

Rövid összefoglaló

Hány állásinterjú szükséges ahhoz, hogy összecsomagolj és Nepálba költözz?

Olvasási idő

5 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Horváth Tamás nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!