Barion Pixel nuuvella

A sárga esőkabát

Halványrózsaszín köd derengett az utcán. Az ébredő nap sugarai tétován botorkáltak a síneken, néha oldalvást meg-megbillenve a fényes felületen. A fák rügyei nyújtózva suttogtak álmaikról a zárt szirmok mögött és szelíd madárdalt dajkált gyengéden a drótkerítés szellőtől lengedező teste. Ádám egykedvűen nézte a tájat, fekete kabátját összébb húzva a nyakánál. Ilyenkor még hűvösek a reggelek, elvégre is a tavasz - mint a nők -, szeszélyes. Villamos csörömpölésére rebbent szét a meghitt pillanat. A sok szürke, álmatag arc engedelmesen felszállt a kék járműre, ami azonnal jóllakottan gördült tovább velük. Ádám nézelődött. Ez szokásává vált, mióta ebbe a városba költözött. Eleinte azért, hogy lássa, merre megy, jó-e az irány. Majd azért, mert kihívást talált abban, ha sikerült elcsípnie valaki tekintetét, s egy mosoly erejéig összekapcsolódhatott vele. Hiszen vagy a telefon, a különböző könyvek, újságok lapjai vagy a közöny ejtették rabul a pillantásokat. Már éppen az ablak felé akart fordulni csalódottan, amikor meglátta a kabátot. Sárgán lengett, mint bágyadt repcék búbja a nyári szélben. Érdeklődve nyújtózott nyakával irányába. A villamos fékezett, s a kabát leszállt, a szürke tömeg folyamként magával ragadta. Csüggedten bámult utána.
Másnap hajnalban megismétlődött a jelenet, azzal a különbséggel, hogy a kabáthoz tartozó piros gumicsizmák is bemutatkoztak. Harmadnap Ádám már a megállóban fürkészni kezdte az üde színfoltot. Ott volt! Őzbarna haja lágyan omlott selyemsálként kecses nyaka köré, szénfekete szemeiben az esti égbolt csillagai parázslottak, kerek orcája, mint a napot magába zárt érett alma, piroslott, fitos orrán komiszul üldögélt a nagy zöld keretes szemüveg, és meggy-bordó, telt ajkáról csókot lopott a napfény. Ádámot megbabonázta, amit látott. Nem tudta eldönteni, hogy csak káprázat vagy igazán valós az a lány, a sárga kabátban. Földbe gyökerezett lábbal ácsorgott, fejében kuszán tekeregtek a gondolatok, s akkor csörömpölve befutott a villamos, a lány pedig eltűnt szeme elől. Egész nap foglalkoztatta az éteri szépség, mindig fel-felrémlett előtte a legváratlanabb pillanatokban. Elhatározta, hogy megszólítja. Kitalálta a megfelelő mondatokat is, gyakorolta a tükör előtt. S jött a reggel, a lány a sárga kabátban légiesen - mint egy mesebeli tündér -, felszállt a villamosra. Ám Ádám mégsem szólította meg. Sem aznap reggel, sem másnap, de még két hét múlva sem. Mindig talált valami remek kifogást, észérvet arra, miért is nem jó ötlet megszólítani a tünékeny teremtést. Egyik nap az esőre fogta, másik nap a hirtelen melegre, majd úgy vélte, jobb megvárni, míg a rügyek szirmot bontanak. S amikor már a tavasz legszebb arcát mutatva virágoktól roskadozó ágakkal pompázott, arra gondolt, mégis vár a sziromhullásig, mert az romantikus. Szinte a megszállottja lett az ismerkedés gondolatának. Naphosszat azon morfondírozott, hogyan szólítja meg a következő reggelen a lányt, amit végül mégsem tett meg. Félt a kijózanító visszautasítástól, attól, hogy még csak ábránd sem marad, ha közöny fogadja. Félt attól, hogy a lány mégsem olyan, amilyennek elképzelte a hosszú hetek alatt. Törékeny illúziójában kedves, tiszta szívű, jólelkű teremtésnek álmodta meg. S mi van, ha arrogáns, durva, fellengzős? Ádám minél tovább várt, annál több dologtól kezdett tartani. Irreális magyarázatokat gyártott, megindokolva tétovázásának okát.
Egyik reggel kellemes meleg fogadta már a megállóhoz sétálva. A fák lágyan ringatták ágaikon a húsos szirmokat, illatukat messzire hordta a szellő. A napsugarak incselkedve gombolták ki a kabátokat, s kikötötték a sálak csomóit is. Mintha kiolvadt volna a hideg tél a madarak torkából is, mert trilláik oly hangosak voltak, hogy a villamos csengetését is elnyomták. Ádám lopva nézte a lányt, aki éppen helyet foglalt, kabátját maga mellé helyezve az ülésre. Konstatálta néhány megálló után, hogy aznap sem szólítja meg. Csalódott volt. Haragudott tesze-tosza voltára. A villámos megállt, a lány leszállt. Ádám látta, hogy a sárga kabátot az ülésen felejtette. Agyában megfeszültek a tekervények, hirtelen felpattant, a kabáthoz sietett, megragadta, s az utolsó pillanatban leugrott a berregő ajtók záródása előtt. Tekintetével a lányt kereste. Nem kellett sokáig kutatnia, éppen az úttesten kelt át. Gyors léptekkel igyekezett utána, a szemét le sem vette róla, félt, hogy eltűnik, mint oly sokszor már. Látta, ahogy átér az úton, és megáll az újságosnál. A balról érkező autót viszont nem láthatta, ahogy a jelzőlámpa piros figyelmeztetését sem vette észre a sietségben. A magasba repült teste, átbucskázott a kocsin, de közben is csak a lányt kereste tekintete. A sárga kabát kirepült kezéből, a tavaszi szellő kecsesen arrébb tette, s éppen az úttest szélén ejtette le. Ádám tompa puffanással földet ért, minden elsötétedett előtte. A szerelem bizony vakká tesz. Ez történt most vele is. Ernyedten hevert a bitumen feketéjén, amire vére bordó műalkotásként csordult szét. 
A következő, amire emlékezett, a kórház volt. A ropogós lepedő, a vasrácsos ágy, az infúzió szaporán igyekvő cseppjeinek monoton pulzálása, a rebbenő neon zúgása, a huzatos ablak hidege. Fogalma sem volt arról, hogy mi történt vele, a nővérektől tudta meg. Valójában az elmúlt nagyjából fél év eseményei kiestek emlékezetéből. Az orvos azt mondta neki, hogy talán visszajönnek az emlékei, de lehetséges, hogy örök homály fedi el őket. Azt sem tudta, hogy ki az a kedves nő, aki hosszú ideje minden nap - mióta felébredt a több napos kómából -, látogatja, beszélget vele mindenféléről. Kellemesen telnek az órák, ha ott van vele. Annyit tud róla, hogy Liliána a neve. És hogy őzbarna haja lágyan omlik selyemsálként kecses nyaka köré, szénfekete szemeiben az esti égbolt csillagai parázslanak, kerek orcája, mint a napot magába zárt érett alma, piroslik, fitos orrán komiszul üldögél a nagy zöld keretes szemüveg, és meggy-bordó, telt ajkáról csókot lop a napfény.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Horváth-Tóth Éva 14 történetét!


  • 1216 szerző
  • 802 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Horváth-Tóth Éva

A sárga esőkabát

Műfaj

romantikus

Rövid leírás / Beharangozó

Ádám egykedvűen nézte a tájat, fekete kabátját összébb húzva a nyakánál. Ilyenkor még hűvösek a reggelek, elvégre is a tavasz - mint a nők -, szeszélyes. Villamos csörömpölésére rebbent szét a meghitt pillanat. A sok szürke, álmatag arc engedelmesen felszállt a kék járműre, ami azonnal jóllakottan gördült tovább velük. Ádám nézelődött....Már éppen az ablak felé akart fordulni csalódottan, amikor meglátta a kabátot. Sárgán lengett, mint bágyadt repcék búbja a nyári szélben.

Rövid összefoglaló

Ádám találkozik egy titokzatos, sárga kabátos lánnyal, de túlságosan bátortalan ahhoz, hogy megszólítsa. Egy nap azonban végre erőt vesz magán.

Olvasási idő

4 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Horváth-Tóth Éva nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!