Toporog bennem a maradás,
pedig tudom, mennem kellene,
hagyni mindent, mindent,
vesszen az, ami úgysem lehet.

Mellkasomban a vallomás
mint kő madár szárnyán, 
oly nehéz, el nem bírom, 
térdre rogyok hát,
és gyónom a csendnek
azt, amit nem hallhat más.

Nem mehetek az Úr elé,
hogy ott van bennem
rólad száz gondolat
- száz gyönyörű vétkem -
nekem te nem lehetsz
se szó, se tett, semmi sem.

Gyónom a csendnek,
hogy az idő elkésett
veled és velem,
elveszett egy talán
és odavan a száz lehet,
hát gyónom én neked
- legszebb csendem -
meggyónom ezt a bűnömet,
hagytam, hogy te ne szeress,
csak én szerettelek meg tégedet.