Barion Pixel nuuvella

Időcsúszás - A kezdet előtt

Az életemben akárhányszor felmerült az idő, legyen akár az ember az utcán azzal a bizonyos: „Hány óra van?” kérdéssel, mindig görcsbe ugrott a gyomrom. Valahogy engem két síkon kergetett az elmúlás egyenes útja. Hagyományos értelemben csak teltek bennem és környezetemben a percek és az elhalasztott pillanatok, mint bárki másnál. Milliónyi pocsékba merült időről beszélünk. Egész délutánok mentek el semmittevéssel minél idősebb lettem. Már-már egzotikus érzésnek számított a hasznosan eltöltött idő utáni elégedettség. Ezen felül viszont egyéb közöm is volt, mindenhatónkhoz az időhöz. Egész pici korom óta éreztem különös dolgokat a létemben. Itt most nem a kilencvenes évek lerágott sci-fi filmjeiben látott jósok, és időutazók különös képességeit szeretném szemléltetni, mert nekik, mint szuper erő volt jelen ez a képesség. Az én esetem se nem szuper, és a legkevésbé sem jó. Inkább egy fatális hibának fogtam fel, amivel nem, hogy nehéz együtt élni, de még egy plusz levakarhatatlan rossz érzést is biztosított egész életemben. Amikor a világunkban a hibátlanság, mint irigylésre méltó példakép köszönt vissza minden falról, úgy elég nehéz egy önmagát hibásnak tituláló tudatban létezni. Gyakran megkülönböztetve éreztem magamat pedig külsőleg semmi nem utalt arra, mi zajlik odabent.
Sokan vágytak és a mai napig vágynak is a jövőre. Tudni akarják mi történik, tudni akarják merre tovább mi a helyes, de én mondom abba hamar beleörülne még a legerősebb elme is. Hisz minden döntés, minden kérdés és minden válasz hatással van a jövőnkre. Minden egyes ezredmásodpercünk milliárd másikra hullik szerteszét attól függően mit teszel éppen. Az sem mindegy merre tekintesz, apró szemizmaid jövőjét megpecsételve ezzel.
De én egy sokkal szörnyűbb helyről szeretnék mesélni. Bizony jól látod, azaz ártatlan, elfeledett múlt, aki ott messze magában már mit sem tehet az elhalasztott másodpercekért. A pokolhoz hasonlítható jelenség, de itt nem a tűz, hanem a tehetetlenség az, ami feléget és mint koszos rongyot hajít az őrültbe. Ezt összefoglalva mindkét irány egy baljós lehetetlen választás. Na de mi a helyzet a jelennel? Sajnos nekem ebből jutott a legkevesebb, így kénytelen voltam, vagy nem is tudom, lehet kényszerítve voltam visszaesni a múltba. Igen itt már kezdhetsz azokra a bizonyos science-fiction filmekre gondolni, de az én esetem azért nem ilyen egyszerű.
Arra már nem emlékszem, hogy négy vagy öt éves koromban miként éltem a kis életemet, de anyai beszámolók alapján már akkor is megmagyarázhatatlan dolgokat mondtam két idétlen nevetés és fintorgás között. Ebből is látszott, hogy amellett, hogy négyévesen a történelem különböző háborúiról számoltam be részletesen, megmaradtam szeleburdi kisgyermeknek. Emiatt anyám nem verte nagydobra, és nem is nagyon hangoztatta senkinek ezt a különleges képességet, úgy volt vele majd kinövöm. Aha… nem…
Végül nem nőttem ki, sőt egész érdekes fordulatokat vett bennem ez a dolog. Mikor kezdtem öntudatra ébredni olyan tizenkettő évesen, egyre érdekesebb látomások és villanások lepték el a mindennapjaimat és ez ijesztő volt, már csak azért is mert nem szimpla látomások voltak. Szinte ott voltam azokon a helyeken, éreztem az emberek sikolyát a vérük szagát, vagy ha nem is háborúba érkeztem akkor rég halott emberek nevetését az utcán. Kezdetben főként éjszakánként álomszerűen jelentek meg ezek a képek. Később kezdtek félelmetes módon váratlanul, sokk szerűen letámadni viszont időtartamuk jelentősen csökkent. Az iskolában sok nehézséget okozott a tanórákon való részvétel. Sok gyerek csak úgy „elkalandozott” szokták mondani előszeretettel a tanárok. Nálam ugye ennél bonyolultabb volt a helyzet. Először még megpróbáltam megmagyarázni az órán csukott szemmel a padra nyáladzó viselkedésem, és teljesen véletlenszerű összerezzenéseim okát, de sajnos csak magam alatt vágtam a fát. Senki nem hitt nekem és még csúfoltak is miatta a kortársaim, mi több még a tanáraim is a szemembe nevettek. Pont ezért felhagytam a magyarázkodással és ennek következményeképp orvosi vizsgálatra lettem küldve általános iskola utolsó évében.
Kamaszként nagy nyomot hagyott bennem akkoriban ez a hercehurca, később meg az ezzel járó rengeteg sértő és gonosz bélyeg. Hivatalosan is figyelemzavarosnak és enyhe epilepsziásnak lettem nyilvánítva pedig én jól tudtam, hogy nem erről van szó. Tudatos kis srác hírében álltam ezek ellenére, és a felírt gyógyszereket szinte sosem szedtem be. Ez akkor volt nehezebb, amikor anyám ki készítette az asztalra azt a bazi nagy sárga kapszulát és ott állt mellettem egy pohár vízzel amíg meg nem győződik róla, hogy be nem vettem. Inkább szenvedtem a le nem nyelt kapszula keserű ízétől, mint hogy megtörjek. De hogy a csalásomnak látszata se legyen, azért mindig lehúztam az egész pohár vizet majd igyekeztem minél hamarabb a vécébe köpni az orvosságot. Ezzel a módszerrel egész sokáig lavíroztam, de természetesen a tüneteim egyre erősebbé váltak.
Eljött traumáim újabb állomása, az iskolaváltás. Gimnáziumba kerültem, méghozzá sikerült bejutnom egy felső-közép kategóriás iskolába, ahol minden adott volt a magamfajtáknak a tovább fejlődésre. Igen, a magamfajtáknak. Ebbe az intézménybe nem éppen fogyatékossággal kezelt gyerekek, de nem is teljesen “normális” emberek jártak. Mondjuk azt, hogy egy felzárkóztató volt. Az elején nagyon megalázva éreztem magam és én sem tudtam eldönteni, hogy mi is az igazság, vajon tényleg megőrültem vagy körülöttem hülye mindenki. Harmadik opció nem járt a fejembe pedig kétséget kizárólag az lett volna az igazság, de én csak haragudtam a világra és mindenkire, aki erről akart velem beszélgetni. A szüleim, akikre valamiért a legjobban haragudtam mindent megpróbáltak, hogy a legteljesebb életet éljek és ebből kifolyólag sok pszichológust megismertem, de egyikkel sem jutottunk tovább azon, hogy ha ilyen “rohamaim” vannak akkor csak gondoljak egy virágra és számolgassam a szirmait. Nem értették meg, hogy ez teljesen más és, hogy komolyabban kellene ezzel foglalkozni. A legszomorúbb, ami miatt jogos volt a haragom a szüleim felé az az, hogy teljesen az orvosok mellett álltak. Jó tudom, ez alapesetben egy jó szülői tulajdonság, de tudták jól, hogy mióta beszélni tudok azóta történnek megmagyarázhatatlan szinte már-már földöntúli dolgok velem és mégsem álltak ki mellettem egyszer sem. Féltek, hogy teljesen őrültnek néznék őket is és e helyett a fiukra zúdították a teljes felelősséget. Kis gyereknek számítottam még és bárhogyan próbálkoztam kiállni magamért így szinte lehetetlennek bizonyult. Egyszerűen bolondnak voltam titulálva, szinte összeroppantott ez az érzés és természetesen, ha ez nem lett volna elég még ott voltak ezek a villanások is.
Némelyik olyan élethű volt, hogy napokig tartó rettegés és szorongás uralta a gondolataimat, hogy nem akarok oda visszamenni… itt akarok maradni, harsogta az elmém egyfolytában. Szó szerint féltem, hogy a múltban ragadok végleg. Ugyanis bármennyire szörnyű volt az első évem a gimnáziumban még mindig nagyobb biztonságot nyújtott a jelen. Egy újabb év eltelt és kezdtem pozitív változást mutatni és beilleszkedni. Másodévre megbarátkoztam a helyzettel és talán még barátokat is szereztem. Azért fogalmazok feltételesen mert a mai napig nem tudom, hogy ők annak számítottak e. Emberek, akikkel megértettük egymást és iskola után bandáztunk, kétségtelen barátoknak számítottak. Az iskolában kezdtek jobb jegyeim lenni, illetve a hangulatom is észrevehetően vidámabbá vált. Jó bevallom ez nem volt véletlen, ugyanis megbarátkoztam a nekem felírt gyógyszerekkel, amik hatásosnak bizonyultak. Elnyomták bennem a szorongást, de a háttérben mindig ott lebegett a gondolat, hogy ez csak felszínes segítség és nem megoldás hisz ugyan úgy értek hasonló időcsúszások. Időközben elneveztem a dolgot időcsúszásnak magamban. Olyan érzés volt ez, mint valami kisiklott elcseszett vonatút. Az egyik pillanatban még békésen sétáltam hazafelé az utcán, a másikban már a macskaköves utakon lépkedtem, lovak és szekerek csattogása közeledett, vagy éppen kalapos emberek mászkáltak körülöttem régi autókkal és ruhákban. Mindez alig négy-öt másodpercig tartott majd egy pislogás kíséretében minden visszaállt a jelenbe. Így teltek az évek és szinte senki nem értett meg vagy el sem mondtam neki. Egész normális fiatal srác cseperedett belőlem, aki eljárt a haverokkal kocsmázni vagy éppen csajozni, de a kis furcsaságaim nem tettek lehetővé szorosabb kapcsolatot senkivel. Maradtam az a bizonyos fura srác a rángatózásaival. Ezért sosem én voltam a legnagyobb dumás a társaságban, mindig kellett, aki felhúzza a hangulatot és akkor könnyebb volt feloldódni nekem is. Érdekes, hogy ilyenkor sosem volt semmiféle időcsuszásom mintha oldott, jókedvű és őszinte hangulatban minden gondom, bajom el szállt volna. Ez az elszállás is inkább egy befelé szállás volt, ugyanis végleg sosem tűnt el belőlem csupán visszavonult és várt amíg örömmentes lelkem kiengedi kalitkájából. Szépen lassan kezdtem magam kiismerni és így egyre több ilyen pillanatban lehetett részem. Elkezdtem hálát érezni bizonyos dolgok után és mindenféle hasonló pozitív gondolat és történés vett körül.
A sorom annyira jóra sikeredett a negyedik félév végére, hogy felmentettek a „megkülönböztetés” alól és az IQ szintem is átlagon felülinek bizonyult. Ezért normál érettségit tehettem, amit teljesítettem is méghozzá igencsak fantasztikus eredményekkel. Akár egy hatalmas lejtő, amin évekig gyorsultam majd hirtelen egy rámpa kilőtt volna a magasba. Szinte szárnyaltam, mintha minden rossz valóban elfeledetté vált volna. Magamra gyűjtöttem egy rakás önbizalmat is, amit aztán sosem gondoltam volna. Viszont, ugye minden jó után jön egy rossz, mondja a klisés keleti bölcselet. Persze ez ugyan így van fordítva is csak nem értem mitől függ az, hogy melyik korszak meddig tart. Az én esetemben piszok igazságtalan volt velem a sors. Tíz éven keresztül tartó félelem, megkülönböztetés, szorongás és magány után adott nekem az élet három, - ismétlem - három felhőtlen hónapot, ahol kibékültem a szüleimmel, tervezgettem a jövőmet végre láttam a fényt ennek a borzadálynak a végén. Bizony ez volt a felfelé ívelés gyümölcse, mint valami ajándék. De éppen csak belekóstoltam. Ez a meghatározó rövidke kis eufória áradat megajándékozott egy szerelemmel. Ugyanis ebben végképp nem voltam szerencsés, egy-két bormámoros afféron kívül nem volt komolyabb kapcsolatom, ami temérdek alkalommal okozott magányos és szomorú perceket. De azon a nyáron igazi, őszinte szerelmet kaptam. Elérkezett a csúcspont egy mesebeli váratlan élmény. Isteni ízű gyümölcs volt, de olyan apró. Azt kívántam inkább maradtam volna magányos tini a maga észvesztő villanásaival, és reménytelen életével. Még az is jobb lett volna annál, ami ezután következett.

Tetszett a történet?

1 0

Regisztrálj és olvasd Hrubák Axel 47 történetét!


  • 1200 szerző
  • 784 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Hrubák Axel

Időcsúszás - A kezdet előtt

Műfaj

misztikus

Rövid leírás / Beharangozó

Alennek a jelenből jutott a legkevesebb. Élete a múlt körül forgott. De egy napon végleg ott ragadt.

Rövid összefoglaló

"Azaz ártatlan, elfeledett múlt, aki ott messze magában már mit sem tehet az elhalasztott másodpercekért."

Olvasási idő

8 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Hrubák Axel nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!