Mosom a fogam. Nem esik jól, túl sokáig mosom. Fáj tőle az ínyem, nem vérzik, de kidörzsölöm. Megállok. Hallgatok. Nézem a tükröt, fülelek, sehol nincs egy pisszenés sem. Megint nekikezdek, surlódik a fejemben a hang, kiszorít az agyamból mindent. Ahogy a számat nagyobbra tátom, mélyebben, ahogy összébb zárom magasabban szól. Ezzel szórakozom. Jobb alsó, hátsó rész, sikálom, ott van egy tömött fogam. Megállok. Csend van. A tükörben lóg a számból a fogkefe, a habot nézem a szám sarkán. Amikor betömték a fogam, anyám ott volt velem és együttérzően korholt, hogy nem mosom rendesen és lám, máris szuvas lett az egyik. Igaza volt. Adott egy homokórát, addig kellett mosnom, amíg le nem pereg. Túl sok volt benne a homok. Anyám egy kis sámlit rakott alám, hogy felérjem a csapot. Mint egy fordított rajtkocka. Amint lepereg az utolsó szem, azonnal abbahagyom. Azt gondoltam azért hangos a fogmosás, mert közel van az agyamhoz, gyors a hang, nincs idő távolságot tartani. Mindezt a sámlin találtam ki. Egyszer levertem a homokórát, összetört, peregtek a szemek. Leguggoltam, majd letérdeltem és úgy néztem őket, közben megállás nélkül mostam a fogam, nem tudtam mikor hagyjam abba. Akkor vérzett először az ínyem. A lefolyóban a fehér hab itt-ott rózsaszín csíkott húzott ahogy köptem. Apám pofonjai után csak vörös volt, ez sokkal szebb. Emlékszem mikor először léptem le a sámliról. Már nem kellett, megnőttem. Anyám vett új homokórát, az is nagyobb volt. A tükörben elképzeltem magam, ahogy néhány év múlva atléta trikóban majd borotválkozom, feszítem a tokám, feltolom az állam, hallgatom a borostán húzódó pengét és amikor kicsit megvágom magam, akkor kurvaanyázok. Legalább egyszer majd mindig megvágom magam. A homokóra közben majdnem lepergett, de újra megfordítom. Már nagy vagyok, tovább kell mosnom a fogam. Nem hallok semmit, csak a surlódást, nem szűrődik be a kefe alá az ordítás, az ütések csattanása, a szitkozódás, a részeg kötözködés, az elfojtott zokogás. A puffanás sem fér be alá. Kétszer forgattam újra a homokórát. Mikor abbahagytam újra csend volt. Megnyugodtam. Kiléptem és anyám ott feküdt az ajtó előtt. Szeme felakadva, nyelve kilógott és lila volt. Tudtam mit tegyek, ezerszer végigbeszéltük, hogy ha baj van hívom a mentőt, a rendőrséget, bemondom a címünket, a nevemet és hogy apám részeg, vigyázzanak ha jönnek. Mindig részeg volt. Álltam, néztem ahogy bejönnek, nem rohannak, az orvos fehér köpenyének a széle a földet cirógatta, ahogy guggolva anyámon kereste a pulzust, mások hordágyat hoztak, engem kicsit odébb taszítottak. Senki nem csukta le a szemét, engem nézett. Sírtam. Az egyik rendőr zsebkendő helyett egy törülközőt adott, mutatta, hogy azzal töröljem a könnyeim, abba fújjam az orrom. Egy ölelés jobban esett volna. Szerintem a rendőrök nem ölelhetnek szolgálatban.  Hallottam a cb rádión recsegve, hogy apámat a kocsmában elfogták. Anyámat szidta, engem nem említett. Visszamentem a fürdőbe és elkezdtem mosni a fogam. Nem kartam hallani semmit. Kicsit abbahagytam, figyeltem. Az egyik ápoló azt mondta a másiknak, hogy apám az anyámat ájultra verte és ha csak két perccel hamarabb találnak rá, akkor még menthető lett volna, csak az oldalára kellett volna fordítani, de így sajnos már nincs mit tenni. A homokóra pont két perc alatt pereg le. Megfordítom. Tovább mosom a fogam. Azóta mindig tovább mosom, de néha megállok. Fülelek. Hátha puffan valaki.