Az asszony mosolyogva nézte a két gyereket, amint a kertben a kutyával játszottak. 

Rose már aggódott hogy Emily, a lánya tizenegy éves korára bezárkózik, mert egy-egy születésnapi zsúron kívül nem igazán volt barátkozós természet. Naphosszat babusgatta a hálás szemmel rábámuló kutyát, elpiszmogott a virágágyások között, becézgetve az éppen bimbózó, vagy virágzó növényeket. Olvasgatott a szobájában, az iskolán kívül nem járt össze senkivel, hozzájuk se jött senki, pedig szerette volna hallani a gyerekzsivajt. Az idősek otthonában dolgozott gondozóként és az ottani nyomasztó csend után gyerekhangokra vágyott.

Fél éve költözött három házzal odébb a tengerpart felőli oldalon egy házaspár hasonló korú fiúval mint az ő Emilyje. Mint később kiderült, egy hónappal volt idősebb. Tulajdonképpen erről csak akkor értesült, amikor egy nap a lánya betoppant iskola után a fiúval, cipelve egy táblát amire növények leveleit kellett felragasztani feladatként. Őszinte örömmel töltötte el, hogy bejelentették, azonnal indulnak leveleket gyűjteni a szomszédos parkba. Ketten. Később valahányszor eszébe jutott a megdöbbenése amikor a két gyerek néhány óra múlva visszaérkezett, mindig elmosolyodott. Azon viccelődött velük amikor magához tért a látványuktól, hogy beteszi őket a mosógépbe, hogy el tudja dönteni melyik gyerek az övé. A kicsi lánya, aki mindig tiszta, pedáns volt, akkor nyakig sárosan, kissé tépett ruhában, a hasonlóképpen kinéző fiúval, egymás szavába vágva mesélték, melyik levelet honnan szerezték és, hogy holnap hova mennek a többiért. A kerti csaphoz küldte őket kezet mosni mondván, ilyen sárosan nem mehetnek be a házba. Hektor őszinte örömmel csóválta a farkát, látva, hogy a kerti asztalhoz hordja ki a gyerekeknek a szendvicseket. Rose meglepve figyelte a lányát, ahogy az a fiúval beszélt, viselkedett. Elosztották a szendvicseket, egymásnak töltöttek a narancs juiceból, közben tele szájjal kipletykálták az osztálytársaikat, mindezt olyan érett stílusban, bensőségesen össze kacsintva néha, mint akik régóta ismerik egymást és félszavakból is megértik a másikat, hogy Rose csak kapkodta a fejét. Alig-alig tudott közbevágni, hogy kifaggassa a fiút. Így derült ki, hogy az anyja a kórházi laborban kapott munkát, az apja pedig a városi hivatal építési osztályán. Este, amikor a férje is hazatért örömmel mesélte, hogy végre társasága van a kislánynak.

A két kölyök kitalálta hogy mivel úgyis közel vannak a születésnapjaik, elfelezik a kettő közti időt és közösen ünneplik meg a tizenkettediket, mégpedig egy kirándulással. Órákig bújták a turista térképeket, útikönyveket a környékről, hogy eldöntsék hova is menjenek. Rose arra már nem is emlékezett, végül is hova készültek, mert esemény jött közbe. Az indulás előtt két nappal Emily reggel benyitott a szülői hálószobába keserves arccal, hogy görcsöl a hasa. Mivel semmi olyat nem evett ami ezt indokolná, viszont egy ideje hegyesedni kezdett a pólója, Rose azonnal a fürdőszobába terelte a kislányt. Mire kiértek már vöröslött a pizsamája. Az asszony ellátta a szükséges ismeretekkel, aztán telefonált az iskolába, hogy a hétvégéig tartó két napra kimentse a gyereket.

Délután, az iskolabusz érkezése körüli időben feltűnt, hogy nem látja, hallja a lányát a házban sehol. A telefonhoz lépett és a fiú anyját hívta.

- Szia Kate! Nálatok van a lányom? Percek óta kiabálok neki itthon de nem válaszol senki… -

- Örülök, hogy hívsz. Éppen keresni akartalak én is. Kint ül a két gyerek a kerti hintaágyon és furcsák. Emily néha elpityeredik, Robert pedig úgy öleli magához és simogatja, mint aki egy beteget vigasztal. Valami baj van? Nem mennek kirándulni? Úgy láttam Emily nem is az iskolabusztól jött. - érdeklődött a fiú anyja

- Ó, szegény nagylányomnak megjött az első menzesze és elég rosszul viseli. Nem engedtem el iskolába sem és természetesen kirándulni sem akar menni. - válaszolta Rose

- Értem. Te, ezek úgy ülnek ott egymásba kapaszkodva azon a hintaágyon, hogy mindjárt elbőgöm magam. - érzékenyült el Kate.

- Nekem azért furcsa, hogy ezt elsőként egy fiú barátjának újságolja el… -

- Ugyan, drága Rose, mi bő harminc évvel ezelőtti világban szocializálódtunk és azóta rengeteget változott a világ. Arról nem is beszélve, hogy mindketten úgy neveljük a gyerekünket, hogy szeressék, tiszteljék a másikat. - mondta Kate.

- Igazad lehet, mindenesetre örülök a barátságuknak. - nyugodott meg Rose.

- Itt tartom vacsorázni, ha nem gond. Legalább addig is lányos anyukának érezhetem magam. Mindig kislányt szerettem volna, de Robertre sikeredett. Természetesen imádom a kispasit, de például öltöztetni, rémálom. A legtökéletesebb, legszebb ruha is órák alatt képes úgy kinézni, mintha egy falka kutya támadta és tépte volna meg, vagy egy elefántcsorda gyalogolt volna át rajta. Na és az étkezése, néha azon kapom magam, hogy egy markoló géppel kellene etetni a feneketlen gyomrát. - zsörtölődött Kate.

- Ha ha, érdekes mert én éppen a fordított vagyok. Én fiút szerettem volna, mert féltem egy nyávogó, királykisasszonytól. De végül jól sült el a dolog, mert Emily egyáltalán nem hasonlít a hajdani rémálmaim akaratos lánykáira. Most, hogy nagylány lett, mikor nem látta, sírdogáltam is kicsit, nem is tudom miért, csak úgy jólesett.- mélázott Rose.

- Nah, már hárman vannak, a macska furakodott az ölükbe. Rendben, este vacsora után haza kísértetem a nagylányt. További szép napot, szia! - búcsúzott Kate.

Az iskolában tudomásul vették, hogy sülve-főve együtt vannak és nem piszkálták őket, pedig az osztály csípős nyelvű tagjai szinte mindenkit a nyelvükre tűztek. Mivel nem botránkoztattak meg senkit illetlen viselkedéssel, nem hangoskodtak, nem sok vizet zavartak, békén hagyták őket. Még a tanárok is úgy intézték, ha társas feladatot osztottak ki, hogy Emily és Robert alkossanak egy párt.

Rose és Kate csodálkoztak, hogy az iskola végén Emily egészségügyi középiskolába jelentkezett, Robert pedig apja nyomdokait követve műszaki iskolát választott. Nem okozott feszültséget, hogy a hét nagy részében távol lesznek egymástól, ezt olyan érettséggel kezelték amin a szüleik csak ámultak. Azt várták, hogy görcsösen ragaszkodni fognak egymáshoz, ami a pályaválasztásukra is hatással lesz. Hétvégente valamelyik család kertjében órákig beszélgettek, sutyorogtak egymáshoz bújva, megosztva a hét történéseit egymással.

Rose megdöbbenése határtalan volt, amikor harmadikos korukban Emily egy idegen fiúval állított haza, hogy együtt tanuljanak. A két fiatal között szikrázott a levegő és az asszony biztos volt benne, hogy csak keveset tanultak azok ott együtt a lány szobájában. A fiú távozása után nem volt ideje megkérdezni, pedig nagyon kíváncsi lett volna, hogy mi van Robert-tel, mert Emily repkedve a boldogságtól bejelentette, hogy szalad át Roberthez elújságolni neki új barátját.

A telefonhoz lépett.

- Szia Kate! Képzeld Emily egy fiúval jött ma haza… -

- Ne is mond, a minap Robert laptopja nyitva maradt, míg valahova elment és három lánnyal chat-elt egyszerre. Tudom, hogy nem illik beleolvasni, de hát ott volt nyitva a gép, amikor a vasalt ruháit tettem be a szekrényébe. Mind a három lánnyal olyan stílusban beszélgetett, mintha járnának. Ehhez képest most azt látom, hogy ugyanúgy ahogy eddig, kint ül Emilyvel a hintaágyon és vihogva tárgyalnak valamit. Vadászkutya legyek, ha értem mi folyik itt. - mondta Kate.

A középiskola vége felé megesett, hogy négyen szálltak le a buszról és félórát nevetgélve beszélgettek, majd kézen fogva az egyik pár az egyik házba, a másik pár a hárommal odébb levőbe indult. A négy fiatal a nyári szünidőben hol az egyik család, hol a másik család kertjében töltött el több órát vidám beszélgetésekkel.

A szülők akik már rég tényként tekintettek Emily és Robert összetartozására, most némiképp értetlenül tekintettek a négy láthatóan boldog, felszabadultan viselkedő fiatalra.

Emily gyógyszerésznek tanult tovább, Robert építésznek készült. Az egyetemi évek alatt folytatódott a meglepetések sorozata a szülők számára, ugyanis hosszabb-rövidebb időközönként hol az új lány, hol az új fiú cserélődött a hétvégenként továbbra is gyakran a kertekben piknikező fiatalok között.

Diploma után a városban helyezkedtek el és a szüleiknél laktak. Egy hétvégén Robert hiába várta Emilyt a kerti traccs partira. Átballagott megtudni mi az ok. Rose csak annyit tudott mondani, hogy munka után hazaérve felrohant a szobájába és azóta se kép, se hang, idézte édesapját aki hajdanán tv szerelőként dolgozott. A lány szobája ajtaját zárva találta a fiú és egy ideig hiába kopogott, mikor végre kiszólt Emily.

-Hagyjatok békén! -

- Robert vagyok, engedj be kérlek. -

Pár másodpercnyi csend után mocorgás hallatszott, majd nyílt az ajtó és a lány jelent meg vörösre sírt szemekkel, ázott zsebkendőt szorongatva. A fiú nyakába borult és mint gyerekkorukban idétlenkedve, a másik lábfejére lépett, így együtt lépve szorítva egymást jutottak át az ajtón. Emily már félúttól hüppögte.

- Eldobott mint egy rongyot! Csak hitegetett! Kihasznált! Utálom magam amiért ilyen naiv voltam. -

- Most erre mit mondják? - dörmögte Robert fancsali képpel, miközben lefejtette magáról a lányt és az ágy szélére ültette.

- Mit, mit? Tessék vigasztalni, hogy milyen szép és okos lány vagyok… - próbált mosolyogni a könnyei között – Különben is, téged is utállak! - az időközben mellé huppant fiút átölelve hüppögött tovább.

Sokáig ültek szótlanul, végül ismét Emily hangja hallatszott a Robert vállgödréből.

- Szeretem benned, hogy úgy tudsz vigasztalni, hogy egy szót sem szólsz. -

- Hm, több oka is van a hallgatásomnak. Egyrészt fogalmam sincs mit mondjak, másrészt félek, olyat szólnék amivel kockára tenném a barátságunkat és akkor már inkább a halál. - vigyorodott el kényszeredetten a fiú.

- Te olyat nem tudsz mondani, hogy megharagudjak rád. Szeretlek mint a legjobb barátomat és ez így is fog maradni! - mondta dacosan Emily.

- Hát, ez az. Tudom. Sajnálom. - sóhajtotta fejét lehajtva Robert.

Valami pendült a lányban a fiú hangszínétől. Ellökte magától.

- Te hülye vagy! Szállj le az ágyamról! Menj innen! Látni sem akarlak! - hadarta felindultan.

Határozottan lökdöste ki az ajtón majd az ágyára borult és a párnába fúrta az arcát.

Rose kíváncsian kérdezte a lefelé baktató fiút.

- Mit tudtál meg? Mi a baja? -

- Összeveszett a fiújával, ráadásul most engem is kirúgott, pedig már majdnem... - kesergett Robert.

- Majd megbékél, csak adj elég időt neki. -

- Mi mást tehetek. - mondta a fiú – Mindenesetre furcsák vagytok ti nők Rose néni, nehéz eligazodni rajtatok. -

- Ne is mond, néha én magam sem tudom mit akarok. - Próbálta tréfával elütni Robert rosszkedvét az asszony.

Egy hét is eltelt úgy, hogy a fiú nem mert elmenni otthonról, hátha pont akkor keresné Emily egy beszélgetésre.

A tizedik napon, munka után hazatérve együtt találta Rose-t és az anyját, amint valami torta recept felett tanakodtak, hogy gyerekeik huszonharmadik születésnapjára hogyan is készítsék el.

- Szia fiatalember! - örömködött Rose – Rég láttalak. Nem volt időd bekukkantani hozzánk? Emily napok óta csak gubbaszt a kertben. Átmehetnél kicsit, hogy kirángasd a búbánatából! -

Robert csak a fejét ingatta egy ideig, de aztán rendbe szedte magát és mégis rászánta magát a látogatásra.

- Mit akarsz? - kérdezte a lány, bár nem volt ellenséges él a hangjában, amikor a fiú mellé ült a hintaágyon. Az öreg kutya boldogan gömbölyödött a lábaik köré.

- Nem tudom. - nyögte a kérdezett.

- Nem jó, ez az én szövegem… Te ettől sokkal racionálisabb, határozottabb vagy. Mindig tudod mit akarsz, legfeljebb nyuszi vagy és nem mered kimondani! - válaszolta Emily – Tehát, mit akarsz? -

Robert sóhajtott.

- Eh, mellébeszélsz, illetve sóhajtozol. - erőszakoskodott a lány. - Íme a bátor férfi, aki vállalja önmagát, vagy nem ? A múltkori meglepetés után, lepj meg ismét! Gyerünk Vitéz Uram! Mi jár a fejedben? - heccelte a fiút.

A másik nagy levegőt vett.

- Azt hiszem nem csak barátként szeretlek, legszívesebben letépném a ruhádat és neked esnék. - nyögte ki végül.

A lánynak elkerekedtek a szemei és hatalmas levegőt vett.

- Tényleg? - szakadt ki belőle.

A fiú bátortalanul bólintott.

- És mond csak miért vártál ezzel eddig? - kérdezett ismét Emily egyre emelkedő hangerővel.

- Féltem elrontani a barátságunkat. - motyogta Robert.

A lány szemét könnyek öntötték el és ököllel püfölni kezdte a fiú mellkasát.

- Te ostoba hősszerelmes, évek óta álmodoztam, hogy egyszer végre kinyögöd. Te érzéketlen fatuskó! Hogy mered azt képzelni, hogy ismersz, miközben erre sem jöttél rá? - kiabálta, miközben megállás nélkül döngette a fiút, aki leeresztett karokkal, párásodó szemekkel tűrte. - Hiába próbáltam másokban megtalálni az igazit, nem ment. Te mulya fajankó, semmit sem kell tépned, már rég levettem volna magamtól. Mi kellett volna, hogy megértsd? Fakanál nyelére tűzve a bugyimat, lengessem mint egy zászlót? - elfáradtak a kezei, zokogva dőlt az előbb megsorozott fiúnak.

- És én még azt hittem nálad jobban senki nem ismerhet, hiszen nyitott könyv voltam előtted… -motyogta még elhalóan.

Robert magához szorította Emilyt és a lány fejére pottyant néhány könnycseppje is.

- Azt hiszem az élet ráutaló magatartás című tantárgyából nem szerepeltünk valami fényesen. - Jegyezte meg halkan a fiú.

Hosszú idő múlva szólalt meg újra a lány.

- Ha még sokáig így szorítasz, megfulladok és akkor a hajadat tépheted nem a ruhámat. -

Hektor mintha istenekre nézne, úgy bámult a könnyes szemű fiatalokra.

Később, tortaügyben felderítést végeztek. Kate kezében megállt a keverőkanál, amikor a belépő fiatalokra nézett.

- Na végre! - bukott ki belőle.

- Mi, na végre? - fordult meg az addig az ajtónak háttal álló Rose. Meredten nézte az ajtóban állókat és másodpercek teltek mire mire el merte hinni, hogy valóban egy párt lát. Krémes kezeivel hadonászva, párásodó szemekkel lépett eléjük és átölelte egyszerre a két szemérmesen mosolygót.

- Istenem, de szépek vagytok így együtt! -

- Anya! Csupa krém leszünk. Különben is, ezerszer láthattál már együtt bennünket! - mondta Emily.

- Így még nem! - szögezte le az asszony. - És megkérted már a kezét? - fordult Roberthez.

- Anya! - tiltakozott a lány.

- Nos, Rose néni, az imént belegondoltam, hogy így te leszel az anyósom, hááát meg kell gondolnom még ezt alaposan. - vigyorgott a fiú.

Kitört az általános kacaj és jókedv, miközben az ablakon kívül rekedt macska sóvárogva bámulta a készülő torták alapanyagait.