Barion Pixel nuuvella

A Warwick Kastély

 - Úrfi! Merre van fiatalúr!?- Sokadik szobát, termet járta már be, a rábízott kisfiút keresve. Nem először fordult elő, hogy a bóbiskoló nevelőnő mellől Warwick leendő hatodik grófja elszökött. Többnyire a konyhába és aztán a szakácsnő vele egykorú lányával a kastélyt vagy a vár környezetét fedezték fel. A személyzet szeretettel falazott a gyerekeknek, a tíz éves, mindenkivel tisztelettudóan beszélő úrfinak és a szép arcú bájos kis barátnőjének. Megesett, hogy a konyha sarkában megbújó fiatalokat, az úrfit eredménytelenül kereső nevelőnő távozása után, frissen sült pogácsával bocsátották további kalandozásaikra a szakácsok.

Az Avon folyó fölötti dombra épült korábbi erőd, a csatározások elmúltával a Greville család otthonává, társadalmi események helyszínévé alakult át. Az előkelőségek szemében csak fokozta a hely vonzerejét a kastély ura Francis Richard Charles Guy Greville és tüneményes felesége Frances Evelyn Maynard vendégszeretete mellett, hogy pár éve maga Viktória királynő is megtisztelte jelenlétével a kastélyt egy ebéd erejéig. 

No, de térjünk vissza a gyerekekhez. A számtalan szoba, a régi idők emlékét idéző tornyok, a nemrég elkészült villanytelep a folyóparton, a környék látnivalói lenyűgözték őket. Többször megbámulták a várfal tövébe épült kovácsműhelyben a vörösen izzó patkókat, aztán ahogy azokat a lovak patáira erősítik. Megesett, hogy egy hirtelen támadt záporban bőrig áztak, aztán kacagva, reszketve hallgatták a villanytelep a géptermében a kezelő meséit, amíg valamelyest megszáradtak a gépekre terített ruháik. Csodálattal vegyes félelemmel figyelték ahogy a birtokhoz tartozó madártelep lakóit gondozó férfi karjára leszálltak a hatalmas ragadozómadarak. Mégis gyakran visszatértek egy-egy röptetésre, gyönyörködni a különböző madarak méltóságteljes repülésében. Ilyenkor többnyire a várfal tetejéről méltatlankodó nevelőnő szava vetett véget a kalandnak.

Máskor az óratorony csúcsáról élvezték a teljes körpanorámát, egyik oldalról a folyóban hosszan elnyúló szigetnek és túlpartjának, másfelől a domb alján a városka nyüzsgésének látványát.

Gyakran megfordultak a Medve toronyban is, ahol a korábbi várurak, hatalmukat, gazdagságukat jelezvén, medvét tartottak. A már lakó nélküli termekben a hatalmas láncokat csörgetve, egymást ijesztgetve játszottak. Borzongva kerülték a jó ideje üres várbörtön helyiségeit, bár a raktáraknak használt termek őrzői nevetve hívták őket, látva a félelmüket. A villanyvilágítást csak a kastélyba vezették be, egyéb helyeken még hagyományosan fáklyával, mécsessel, petróleumlámpával világítottak.

 - Leó! Nézd mit találtam. - kiáltott a kislány felegyenesedve.

Leopold Guy Francis Maynard Greville a medvék biztonságos távolságból való szemlélésére szolgáló emelvényen téblábolt. Ethi kiáltására lekászálódott mellé és eddigi élete mind a tíz évének komolyságával, kijelentette:

- Medvefogak. - tekintve, hogy a Medve torony alján álltak, ez igen könnyen elképzelhető volt.

A kislány Ethefelda, nevét a vár hajdan volt úrnője után kapta. A régi Ethefelda építtette a krónikák szerint a vár első falait, amit a következő nemzedékek bővítettek, toldozgattak. Szóval, a kislány komoly arccal szólalt meg ismét:

- Vigyük el Smith bácsi műhelyébe és kérjük meg, fúrja ki nekünk ezt a két legszebbet. Aztán a lovardában kérünk bőrszíjat és a nyakunkba akasztjuk szerencsét hozó talizmánként… és barátságunk jeleként. - pirult el végül.

- Jó ötlet Ethi! - rikkantott az ifjú gróf. Így aztán eltrappoltak a kalapács csengések irányába.

Az öreg kovácsmesternek nem született gyermeke, ezért aztán minden a közelében megforduló gyerekkel szinte sajátjaként bánt. A viháncolva érkezőket meghallgatva, azonnal félretette a kastélykapu készülő díszes pántjait és tüstént a medvefogak kifúrásához fogott.


 A folyó túlpartján a ritkás erdőben bóklásztak bogarakat piszkálva, madarak röptét figyelve, élvezve az önállóságukat. Leó egy hatalmas szarvasbogarat lökdösött bottal, nehogy megcsípje csápjaival. A csend tűnt fel neki. Eddig a kislány folyamatos beszéde, motyogása hallatszott, ahogy az útjába eső virágokat becézgette, dicsérgette szépségükért. A lány az ösvényen volt falfehéren, mozdulatlanul, a nyakában lógó amulettet szorítva. Pár méterre tőle egy jól megtermett vicsorgó fenevad állt. A fiú nem tudta eldönteni, a vadászok egyik elkóborolt kutyája, vagy egy anyafarkas, aki a kölykeit védi. A farkasok kerülik az embert, ez azonban szétvetett mellső lábakkal, ugrásra készen állt. Leo megijedt. Önkéntelen volt a mozdulata, megszorította a nyakában lógó saját medvefogát. Aztán egy nagyobbacska, valamelyik korábbi vihar által letört ágat felkapva, élénken hadonászva bottal a lány elé ugrott és harsányan rikoltozott. Maga is meglepődött, amikor a farkas abbahagyta a vicsorgást és néhány pillanat múlva az útszéli bokrok között elillant. A kislány nagyot sóhajtott és amikor Leó eldobta a fegyverként használt fadarabot, a fiú nyakába borult. Főúri körökben nem volt szokás a gyerekeket ölelgetni, Leót sem kezelte ilyen bizalmasan egyik nevelőnője sem, ezért első pillanatban meglepődött. Mégis, szinte azonnal emelkedtek a karjai és magához szorította a pihegő lányt. Nagyon jó érzésnek találta érezni a másik szívdobbanásait, lélegzését, haja illatát a vállán pihenő fejéről. Miután kissé zavartan kibontakozott a lány öleléséből, büszkén kijelentette:

- Elment! -

Ethi párás szemmel susogta:

- Az amulett védett meg! Ígérd meg, hogy mindig viselni fogod! Nem akarom, hogy bajod essen! -

Leó bizonytalanul intett volna az eldobott faág felé, hogy inkább az volt a védelem eszköze, de aztán csak legyintett:

- Menjünk vissza édesanyádhoz, megéheztem! -

A lány tétován nyúlt a fiú keze után, biztonságérzetet remélve. Kézen fogva indultak a fahíd felé, aggódva, sűrűn hátra pislogva.


 Apja negyvenedik születésnapját ünnepelték 1893 február közepén a kastélyban. Warwick ötödik grófja hatalmas fogadást adott a köszöntésére megjelent vendégeknek. Leo elunva a felnőttek társaságát, hamar otthagyta a hangoskodó ünneplőket. A konyhából indulva Ethivel aznap a folyó szigetére eveztek be, kalandosnak érezve a felújítás okán elbontott fahíd miatti elzártságukat. Vidáman kergetőztek a fagyos falevelekkel borított folyóparton. A fiú hamar megérezte a mértéktelenül elfogyasztott étel, sütemény okozta gyomorrontást és előbb csak kedvetlenné vált, majd hamarosan rosszul érezte magát. Ekkorra már a sziget legtávolabbi csücskében jártak. Ethi komolyan megrémült amikor a fiú a többször ürítve gyomra tartalmát egyre erőtlenebbé vált. Hiába indultak el visszafelé, a csónak még messze volt. Leó néhány bizonytalan lépés után megbotlott és arccal a vízbe zuhant. Ethi bénultan nézte a mozdulatlan testet. Néhány pillanat múlva eszmélt és a vízbe lépve kiemelte a fiú fejét. A partra húzta a köhögő, kapkodva lélegzőt és sírva kérlelte, hogy álljon fel és menjenek haza. Leo azonban páni félelemmel a szemeiben fuldoklott a felszippantott sáros folyóvíztől és hamarosan egy-egy öklendezésen kívül mást már nem is tudott tenni. A kislány minden erejét összeszedve cipelte, később vonszolta a magatehetetlen fiút. Mire a csónakhoz értek ájultan csüngött a karjaiban. Kétségbeesetten berángatta az imbolygó ladikba és evezve kiabált segítségért. A vigasság, a zenebona miatt azonban nem hallotta senki. Átérve a túlsó partra, utolsó erejével, már négykézláb húzta, vonszolta a földön a fiút, néha elhalóan segítségért kiáltva. A madárgondozó vette észre, az egyik kiáltás forrását keresve, a földön fekvő két gyereket. Erőteljes kiáltására az ünnep miatt csendes kovácsműhelyből jött segítség. A mester kordéján siettek velük a városi orvoshoz, ahol az alélt fiút és a kimerült kislányt gondos kezek vették át. Leóért még este átment az anyja és hazavitte a kastélyba. Ethiért csak másnap délelőtt, a mulatság végeztével engedték el az anyját. A lány élete végéig nem értette, hogy soha, sehol nem esett szó a kalandjukról és az ő életmentéséről. Ám a doktor, sok évvel későbbi haláláig kiemelt kedvességgel, figyelemmel foglalkozott vele, valahányszor Ethi a segítségére szorult. Később a kislányai is az ő közreműködésével jöttek világra, nem a bába asszonyéval.


 1893 augusztus közepén, egy hónappal a tizenegyedik születésnapja előtt az úrfit az Eton-i bentlakásos katonai iskolába küldték tanulni. Amulettjét szorítva ült a kocsin, miközben a búcsúzó személyzet tagjai között szomorúan nézte a zokogó kislány arcát.


 A következő években Ethi gyakran álmodozott arról, hogy Leóval éli le az életét. Persze, pontosan tisztában volt vele, ez csupán egy beteljesülhetetlen álom a társadalmi különbségek okán, mégis évekig dédelgette magában, isteni csodát remélve. Álmaiban virágoskertekben sétáltak kézen fogva, a kastélyparkban andalogtak szerelmesen összebújva és a személyzet minden tagja imádta őket, mert szeretettel, tisztelettel bántak mindenkivel. Leginkább éjszakánként ábrándozott, de elő-előfordult, hogy az anyja mellett a konyhán dolgozva is elmerengett egy-egy percre. A szülői korholás és józan gondolkodásra intés ellenére is várta a csodát.


 Leó később fiatal, jóvágású katonaként ha nagy ritkán hazalátogatott, már nem kereste a kapcsolatot a lánnyal, észre sem vette annak vágyódó pillantásait.

 1910-ben huszonnyolc éves korában, sármos katonatisztként feleségül vette a huszonhárom éves Elfrida Marjorie Eden-t, akitől később három gyermeke született. Egy évvel később, feladva álmait Ethi is férjhez ment a villanytelep kezelőjének a fiához és két kislányt szülve neki, boldogan éltek.

 A gróf 1924-ben apja temetése után adta vissza Ethi-nek közös múltjuk emlékét, a medvefogat. Az asszony a férfi távozása után könnyek között gondolt arra, hogy lányai éppen abban a korban vannak, amiben ők voltak hajdan a medvefogak megtalálása idején.


 Az első világháború után Leopold gróf házassága megromlott, alkoholista lett. Később szeretőjével Brightonba költözött, ott halt meg alig negyvenhat évesen, 1928-ban. A hír hallatán, Ethi szomorúan szorongatta a két medvefogat, a múlton és gyermekkorán merengve, miközben gyönyörű, boldog, a régi titkokról mit sem sejtő kamaszlányait figyelte.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Jenes Gyula 36 történetét!


  • 1235 szerző
  • 832 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Jenes Gyula

A Warwick Kastély

Műfaj

romantikus

Rövid leírás / Beharangozó

A folyó túlpartján a ritkás erdőben bóklásztak bogarakat piszkálva, madarak röptét figyelve, élvezve az önállóságukat. Leó egy hatalmas szarvasbogarat lökdösött bottal, nehogy megcsípje csápjaival. A csend tűnt fel neki. Eddig a kislány folyamatos beszéde, motyogása hallatszott, ahogy az útjába eső virágokat becézgette, dicsérgette szépségükért. A lány az ösvényen volt falfehéren, mozdulatlanul, a nyakában lógó amulettet szorítva.

Rövid összefoglaló

Az Avon folyó fölötti dombra épült korábbi erőd, későbbi kastélybeli élet villanásai két gyermek napjain keresztül láttatva.

Olvasási idő

7 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Jenes Gyula nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!