Az író meredten nézte a monitort, keze a klaviatúra felett nyugodott.Valamivel később bekapcsolta a számítógépét, és elindított egy szövegszerkesztő programot.Enyhén remegő kézzel gépelni kezdett.A legutóbbi novellája okán alaposan helyben hagyott írókissé félve kezdett bele legújabb novellaötletének megírásába.

Géza bácsi fájó mellkassal és alhasi panaszokkal ébredt. Úgy zihált, mintha maratont futott volna. Felült az ágyban, és megszédült. Ekkor már tudta, baj van. Amilyen gyorsan csak tudott, a telefonhoz sietett, és felhívta a mentőket. Elmondta a nevét, lakcímét és tüneteit, majd a diszpécser megnyugtató szavai után letette a kagylót. A szirénázó mentőautó hamarosan meg is érkezett. Géza bácsinak épp annyi ideje volt csak, hogy nehézkes mozdulatokkal összeszedje a szükséges pipereholmikat, meg némi ruhát, ha esetleg bent fognák a kórházban. Már a mentőautóban vizsgálni kezdte a csinos, középkorú doktornő, és egy infúziót is bekötöttek neki, miközben mindenféle kérdésekkel bombázták. Gyorsan beértek a kórházba, ahol egy idős, kopasz, ősz körszakállas orvosra bízták. Számos további vizsgálatot követően úgy lett, ahogyan Géza bácsi sejtette: egy hetes kórházi kezelést és újabb vizsgálatokat írtak fel számára.

A kényszerpihenő végül bő két hétig tartott. Géza bácsit gyermekei és unokái naponta látogatták, és biztosították róla, hogy otthon és a gazdaságban minden rendben van. Végül az orvosok gyógyultnak nyilvánították, de több betartandó életvezetési tanácsot is adtak neki: egyen kevesebb állati zsiradékot, fogyasszon több rostos gyümölcsöt és mozogjon többet. Az egyik adjunktussal búcsúzóul jó kedvűen elbeszélgetett a pálinka értágító, fertőtlenítő és egyéb jótékony hatásairól. Már csak az volt hátra, hogy másnap délelőtt kiadják neki a zárójelentést, és hazamehet. Nyugodtan hajtotta álomra fejét a kényelmesnek épp nem mondható kórházi ágyon.

Rettentő zajra riadt fel az éjszaka közepén. Mintha valaki lőfegyverrel lövöldözött volna, és mindenfelől sikolyok, kiabálások hallatszottak. Nem mert megmozdulni, remélte, hogy a kórtermét elkerüli a baj. Ám sajnos nem így történt. A masszívnak nem mondható régi faajtó szilánkokra robbanva szóródott szét a kórteremben. Isteni szerencse, hogy Géza bácsi ágya és az ajtó között volt egy öltözőszekrény, ami megvédte őt az ajtó faszilánkjaitól. A romos ajtókereten egy hatalmas, robusztus alak lépett be gépies mozgással. Szemei halványvörösen izzottak.

„Mi a ráknyavaja ez?” – tette fel magában a kérdést Géza bácsi.

Az alak tovább lépkedett a kórterem belseje felé, láthatóan keresett valamit, vagy valakit. Ekkor Géza bácsi hatalmasat tüsszentett.

– Egészségére! – jött a szomszédos ágy felől egy automatikus válasz, amelyet gazdája már rég megbánt, mire a végére ért. A hatalmas alak egy szempillantás alatt ott termett, és hónaljánál fogva felemelte szerencsétlen beteget.

– Te lenni John Connor? – kérdezte fémes hangon, rossz magyarsággal.

– Nem, én Rákfalusi Ödön vagyok – válaszolta illemtudóan, ám láblógatva a megszólított beteg.

– Hol van John Connor? – jött az újabb kérdés.

– Nem tudom – kezdte Ödön –, nem ismerek ilyen nevű személyt.

– Haszontalan ember! – kiáltott fel a monstrum, majd az átellenes sarokba hajította Ödönt. Néhány halk csontreccsenés hallatszott pár elhaló nyögés kíséretében, végül Ödön elájult. Közben a gigász Géza bácsihoz fordult, hatalmas kezét annak mellkasára tette, hogy ha mert is volna mozdulni, nem tudott.

– Te lenni John Connor? – kérdezte ismét fémes hangon, rossz magyarsággal.

– Az attól függ, mit akarsz tőle – mondta Géza bácsi. Fogalma sem volt róla, honnan merített ehhez bátorságot.

– Eliminálni kell – jelentette ki fenyegetően és határozottan a robusztus alak.

– Rákfalusi Ödönt is eliminálni kellett? – kérdezte Géza bácsi magát is meglepve.

– Ilyen direktívám nem volt – felelt a monstrum.

– Akkor miért ölte meg? – tette fel vádlón a kérdést Géza bácsi.

– Rákfalusi Ödön él – jelentette ki a gigász, és közelebb hajolt Géza bácsihoz. – Te lenni John Connor?

– Nem, nem én vagyok John Connor, és nem is ismerek ilyen nevű embert – jelentette ki határozottan Géza bácsi.

– Rossz koordináták. Korrigálást kérek! – hangzott a fémes recsegésre hajazó felszólítás, miközben Géza bácsi mellkasán enyhült kissé a nyomás. – Nincs kapcsolat. Kapcsolat megszakadt. Nincs kapcsolat – sorolta a robusztus alak, majd egyszerűen otthagyta Géza bácsit, és távozott a rommá vált ajtókereten át.

– Hogy ide kiket be nem engednek! – morgolódott Géza bácsi. – Ó, az Ödön! – csapott a homlokára, és gyorsan megnyomta a vészjelző gombját. Persze sokáig nem jött senki, hiába nyomogatta. Végül a sok nyomogatás és az átélt izgalmak hatására álomba szenderült. Arra ébredt, hogy a takarítószemélyzet átkozódva, és óriási robajjal esik neki az ajtószilánkok eltakarításának.

– A fene vigye el, akkor ez mégsem álom volt! – szomorodott el Géza bácsi.

Türelmesen megvárta, míg a takarítók végeztek a munkával, majd felkelt és kibotorkált a mosdóba. A kórterembe visszatérve átöltözött, összepakolta a holmiját, bevetette az ágyat, majd egy székre ülve türelmesen várta az orvost a zárójelentéssel.

Az orvos hamarosan meg is érkezett, ám sajnos azt közölte Géza bácsival, hogy az éjszaka történtek miatt még néhány napig bent kell maradnia. Szeretnének ugyanis arról megbizonyosodni, hogy nincsenek maradandó káros hatásai Géza bácsira nézve. Nem mellesleg a teljes irodai számítógépes rendszer megsemmisült, és azt pótolni kell, addig nem tudnak zárójelentést kiadni.

Így hát Géza bácsi mindenekelőtt megtelefonálta fiainak és lányainak a szomorú hírt, majd, miközben pizsamába öltözött, és visszafeküdt az ágyba, gondolatban nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel illette az írót.

„Ennek az írónak tényleg nincs ki a négy kereke!” – gondolta az olvasó. – „Ehhez nem is tudok mit hozzáfűzni!”

„Örülök, ha így tűnik!” – gondolta az író. – „De szerinted nem épp azt szerettem volna elérni, hogy ezt gondold?”