Barion Pixel nuuvella

Transsylvániai kaland

Angus MacLeod különös érdeklődéssel szemlélte a völgyben zajló csatát. Ilyen szörnyen brutális küzdelmet még sosem látott. Hús szakadt, vér fröcskölt és csont roppant mindenfelé. Az ellenfelek nem kímélték egymást. Az embereknek tűnő alakok főleg kardokkal harcoltak a rájuk támadó hatalmas termetű farkasokkal. Furcsának találta, hogy az előbbiek fizikumra meglehetősen különböznek – bírjanak bár erőtlennek tetsző, szinte csontvázszerű kinézettel, vagy tűnjenek óriás izomkolosszusnak – ugyanolyan erővel küzdenek, sőt, néha úgy intézik el ellenfelüket, hogy ahhoz hozzá sem érnek. Ez volt, ami leginkább megragadta figyelmét.

Dél felől érkezett, és még élénken élt benne a szárnyait bontogató iszlám világ számára kaotikusnak tűnő forgataga. Mohamed próféta alig néhány évtizeddel ezelőtt rótta be magát a történelembe, s követőinek világnézetét MacLeod meglehetősen érdekesnek találta. Mindazonáltal úgy gondolta, ez is csak egy vallás. Elég régóta élt már, mely idő alatt szilárd meggyőződéssé érett benne a kezdetben csak halvány sejtelem: valójában nem az számít, ki milyen vallású, hanem az a lényeges, van-e hite, hogyan éli azt meg, és hogyan éli mindennapjait. A lenti vérengzés számára azonban arról tanúskodott, hogy a csatázó felek, ha hisznek is, bizonyosan nem a Teremtőt tisztelik. Sok küzdelmet látott már, emberekét és vadállatokét, ám egy sem volt ilyen kegyetlen, s ilyen különös.

Nemrég kelt át a Kárpátok bércein, s lépett Transsylvania területére. Útja közben sok érdekes történetet hallott erről a vidékről, ám egyikre sem adott különösebben. Örök életű vérszívókról és alakváltókról már máskor és máshol is hallott, ám sosem találkozott efféle lényekkel. Azonban amit most látott, komolyan elgondolkodtatta. Azon kezdett töprengeni, vajon nem álmodik-e, nem kavarja-e össze a meséket a valósággal. Hiszen előfordulhat az is, hogy még mindig az egyik hatalmas tölgy magasában fekszik, s valójában nem ébredt fel a csatazajra, hanem a hallott történeteket szövi rémisztő álomba. De érezte a vérszagot, az egyre terjedő bűzt; ilyen érzetekben már sokszor volt része, amikor maga is a csatamezőn harcolt. Végül elcsendesült a küzdelem, és a győztes, embereknek tűnő alakok már csak a sebesült farkasoknak adták meg a kegyelemdöfést. Ekkor hallotta meg a háta mögött szuszogó medvét. Egyszeriben biztos lett benne, hogy ez nem álom, és csak kiváló reflexei óvták meg attól, hogy egy termetes mancstól kapjon nyaklevest. Ám közben elvesztette egyensúlyát, és lebucskázott a meredek, sziklás hegyoldalon.

Arccal a földön fekve tért magához, és rögtön eszébe jutott a medve, amelytől valami ősi, rég elfeledett emlék nyomán rettegett. Nyomást érzett a hátán. „Végem van. Elkapott. Letépi a fejem és végem van.” – futott át rajta a gondolat, de nem mert megmozdulni, hátha a medve halottnak hiszi, és békén hagyja. A nyomás megszűnt, ám nyomban kezek nyúltak a hóna alá, és talpra állították. Megkönnyebbült, ahogy körbetekintett. Emberek vették körül, vagy legalábbis annak látszottak.

– Ki vagy idegen? – harsant a kérdés.

Nem habozott a válasszal, illedelmesen bemutatkozott.

– Angus MacLeod vagyok, a skóciai MacLeod klánból.

A körülötte állók zavartan egymásra néztek.

– Még sosem hallottunk a MacLeod klánról – lépett elé egy vékony, magas alak. – S amennyire tudjuk, Skóciában nincsenek is magunkfajták. Mondd meg hát, ki vagy, különben halállal lakolsz.

Nem értette, miről beszél neki ez az alak, ám újra bemutatkozott.

– Bryan MacLeod fia, Angus MacLeod vagyok, Skóciából a MacLeod klánból.

A körülötte állók láthatólag felháborodtak.

– Mi ez az arcátlanság? – hajolt hozzá túlságosan is közel a vékony alak. – Itt áll körülötted minden klán képviselője. Minden kláné, amely ősapánk, Káin véréből származik.

Angus lába megremegett, amikor megértette, hogy most aztán bajban van, ám korántsem csüggedt el. Pillanatnyi tétovázását azonban kihasználták a körülötte állók.

– Öljük meg és menjünk – szólt egyikük. – Hamarosan hajnalodik.

– Úgy van! – helyeselt egy másik. – Bizonyosan nem közülünk való!

– Sőt! – érkezett egy újabb hang. – Inkább közülük való.

– Nem, nem. – Kezdte Angus. – Én nem vagyok...

– Csendet! – förmedt rá a még mindig az arcába hajoló vékony alak. – Nem vagy farkas, akkor éreznék a szagodon. Ki vagy hát!

– Ember vagyok...

– Mondj valami újat! – köpte oda neki egy drabális alak.

– Tudom, mik vagytok – mondta MacLeod.

– Nocsak! – emelte fel hangját tettetett meglepettséggel a még mindig túlságosan közel hajoló vékony alak, majd biccentett egyet.

MacLeodnak fogalma sem volt róla, mi történt, csak annyit érzékelt, hogy hirtelen sötétbe borult előtte a világ. Nem tudta eldönteni, mennyi idő telt el, mióta elájult, ám meglepetésére egy igen kényelmes fekhelyen tért magához, bár a szemére boruló sötétség még mindig nem múlt el. Megpróbált felülni, ám fejét beütötte valami puhába. Körbetapogatózott. Mindenütt finom szövésű anyag vette körbe. A pánik olyan hirtelen tört rá, hogy ideje sem volt felfogni, egy koporsóban fekszik. Igyekezett úrrá lenni a rátörő félelmen, ám nem volt könnyű, mivel még sosem került ilyen helyzetbe. Visszafeküdt, amennyire csak tudta, kitámasztotta magát, s kezeivel előbb finoman, majd egyre erőteljesebben megpróbálta felemelni a koporsó tetejét. Halvány fénysugár jelezte, hogy még sincs akkora baj, mint azt még néhány pillanattal előbb feltételezte. Óvatosan leemelte és félrecsúsztatta a tetőt, majd körülnézett.

Egy nagyobb, ám alacsony boltozatú, oszlopos termet látott, meglehetősen sok fedett koporsóval. A fényt néhány mécses adta, amelyek a mennyezetről lógtak alá. Síri csönd honolt a helységben. Kimászott a koporsóból, majd elindult, hogy megkeresse a kijáratot, amit hamarosan meg is látott. A boltíves átjáró után egy rövid folyosó, majd egy felfelé futó csigalépcső fogadta, melynek végén egy méretes faajtó állta útját. Megfogta a kilincset, remélve, hogy ennél azért tovább jut, majd lenyomta, és egy halk sóhajjal konstatálta, hogy az ajtó engedett, és kinyílt.

Természetellenes fény szűrődött be a résnyire nyitott ajtón. MacLeod kikukucskált, és egy hasonló, ám jóval magasabb termet látott, mint ahonnan feljött. Mozgásnak, életnek nem látta nyomát az egyre nagyobbra nyitott résen, így kilépett és becsukta maga mögött az ajtót. A fény forrását kereste, de egyetlen világítóeszközt sem talált. Sem egy gyertyát, sem egy fáklyát, sem egy olajmécsest. Megvonta a vállát „Ha nincs, hát nincs.” – gondolta, majd a terem túlvégébe ment, feltételezve, hogy ott találja a kijáratot. Volt is ott egy ajtó, melyet ugyanolyan óvatossággal nyitott ki, mint az előzőt.

– Ki mászkál ilyenkor? – érkezett a kérdés a túloldalról. – Még nem nyugodott le a nap.

MacLeod hirtelen elbizonytalanodott, és a kardja után nyúlt. Rá kellett azonban döbbennie, hogy nincs meg a fegyvere. Sőt, a többi utazófelszerelése sem volt sehol. Mit volt mit tenni, vett egy nagy levegőt, és határozottan kilépett az ajtón.

– Angus MacLeod vagyok, a skóciai MacLeod klánból – mondta, miközben a hang forrását kereste.

– Ah! Az ember. Hamar magához tért. Túl hamar. Na jöjjön, csak jöjjön! – hívta az ajtó előtti asztalnál, neki háttal ülő, színes ruhákba öltözött alak. Ám mielőtt MacLeod egy lépést is tett volna, körülnézett és felmérte a kis szobát. Az ajtó két oldalán, és a szemben lévő ajtó mellett is egy-egy fegyveres őrt látott.

– Üljön csak le ide szembe, arra a székre. Az én nevem Corvinus. Nincs mitől tartania a jelenlétemben. Éhes, szomjas? Hozatok magának valamit.

MacLeod végre elindult, és miközben Corvinus beszélt, leült.

– Köszönöm, tényleg jól esne valami harapnivaló.

– Nono! Csak óvatosan az efféle szavakkal – kuncogott Corvinus. – Máris itt lesz az étek. Addig is mondja el, legyen kedves, hogy tért ilyen hamar magához?

– Hamar? – értetlenkedett Angus. – Mihez képest hamar?

– Inkább kihez képest, tisztelt MacLeod! A többi emberhez képest. Mások, akiket elkaptunk és „harapnivaló” gyanánt idehoztunk, sötétedés előtt sosem tértek magukhoz. Úgy tűnik, MacLeod, magát keményebb fából faragták.

– Igen, úgy tűnik.

Kis időre csend borult rájuk, egyikük sem szólalt meg.

– Nincs több mondanivalója MacLeod? Nem mondja el, miben tér el a többi embertől?

– Nem értem, mire gondol. Semmi olyanról nem tudok, amitől több lennék másoknál.

– Én viszont azt gondolom, pontosan tudja MacLeod, hogy mire célzok. Amikor lebucskázott azon a sziklás hegyoldalon, felrepedt a feje. Köztudott, hogy a fejsérülés nehezen gyógyul, a magáénak viszont nyoma sem volt, mire ideértünk. Farkasnak nem farkas, jól tudjuk. Ám nem is közülünk való, hogy ilyesfajta képessége legyen, mégis klántagnak mondja magát. Tehát?

Angus lehajtotta fejét, és őszintén szólva, nem tudta, mit mondjon. Az igazságot nem szívesen tárta volna fel ez előtt az alak előtt. Nem bízott benne. A legkevésbé kínos kérdésre felelt először, időt adva magának, hogy jobban megismerje Corvinus szándékait, és eldönthesse, mit oszt meg vele magáról.

– Igen, klántagnak mondom magam, hiszen az vagyok. Szülőhazámban, Skóciában több rokon család él egy településen. Testvérek, unokatestvérek, távoli és közeli rokonok. Az ilyen közösségeket nevezzük mi klánnak. Lényegében, más szóval kifejezve ez egy nemzetség, vagy törzs – Angus elhallgatott.

– Mielőtt idehoztuk, azt mondta, tudja mik vagyunk – vette át a szót újra Corvinus. – Elmondaná, mire gondolt?

– Azt hiszem, erre válaszolhatok. Maguk vérszívók, mások vérét isszák, hogy életben maradjanak.

– Nagyjából. Mit gondol erről?

– Az életösztön különös dolgokra készteti az élőlényeket. Nem hiszem, hogy bármelyiküket is el kellene ítélnem amiatt, ahogyan élnek.

– Nagyon diplomatikus válasz. Azonban van egy lényeges különbség az ön tudása és a mi létünk valója között. Ez a különbség pedig az, hogy mi már halottak vagyunk, így amíg táplálékhoz jutunk, vagy a megfelelő módszerrel nem végeznek velünk, ebben a különös halotti, ám mégis élőnek tűnő állapotban létezünk.

MacLeod érdeklődve nézett Corvinus vizenyős szemeibe.

– Akkor talán nem is különbözünk annyira – mondta.

– Hallgatom MacLeod – dőlt hátra Corvinus a székében. – Ön már pontosan tudja, mik vagyunk, s véleményem szerint úgy illik, hogy magáról is kiderüljön, valójában micsoda.

Angus nagy lélegzetet vett, majd belekezdett.

– Krisztus előtt 1326-ban születtem a skót felföldön. Apám Bryan MacLeod, anyám Loreena McKennitt, testvéreim Connor, Duncan és Colin MacLeod. 1291-ben elestem a MacDonald klánnal vívott csatában. Egyikük szíven döfött a kardjával. Sosem felejtem el az arcát, ahogy kiült rá a győzedelmes vigyor. Meghaltam.

Corvinus érdeklődve közelebb hajolt. Tekintetén bizonytalanság látszott, hitte is meg nem is, amit hallott. MacLeod folytatta.

– A csatamezőn tértem magamhoz, több nap elteltével. Emlékeztem a szúrásra, aminek nyoma sem volt a testemen, de ruhámra tekintve megbizonyosodtam róla, hogy nem csak képzeltem. A kard által felhasított felsőm, merő vér volt. Hazasiettem, ám rokonaim elűztek, mint valami démont. Kitaszított lettem. Kitaszított a családomból, a klánomból és a világból is. Majd' kétezer éve járom a világot, és nem tudok meghalni. Számos hozzám hasonlóval találkoztam már, volt, akivel barátságot kötöttem, volt, akivel meg kellett küzdenem az életben maradásért. És most, ha kérhetem, adják vissza a kardom és egyéb felszerelésem, hadd távozzam békével.

Corvinus elgondolkodva dőlt hátra, s ebben a pillanatban kinyílt az Angus mögötti ajtó, amelyen egy ifjú lány lépett be, kezében élelemmel igencsak megrakott tálcával. MacLeod elé tette az asztalra, majd ahogy jött, szó nélkül távozott.

– Lásson neki – szólt Corvinus. – Egyen, amennyit csak bír. Érdekes történetet mondott. Bizonyítani is tudja?

Angus azonban egyelőre belefeledkezett az ételbe. Régóta nem evett már ilyen finomat, és a bor is fenséges volt, melyet a sült mellé hozott a lány. Teli szájjal válaszolt.

– Amennyiben szükséges. De talán elég, ha jobban megvizsgálják a kardom. Elmer MacLeod kovácsolta nekem Krisztus előtt 1311-ben. Benne van a jelzése kelta jelekkel.

MacLeod zsíros ujjával a tálca egy üres részére felrajzolta a mester jelét. Corvinus csendben ült, amíg MacLeod befejezte az evést. Minduntalan rá kellett csodálkoznia, hogy milyen barbár módon zabál. A végén pedig akkorát böfögött, hogy a környező termekben is visszhangzott.

– Köszönöm az ételt – mondta végül. – Igazán sajnálom, hogy a társai közé estem a csata után, de az a medve igen váratlanul ért, és a nagy ijedtségben elvesztettem az egyensúlyom. Nem állt szándékomban gondot okozni.

– Nem okozott gondot – szólalt meg Corvinus. – Őszintén szólva még örültünk is, hogy újabb áldozatra találtunk. Ám azt hiszem, ezt felül kell bírálnunk. Mindazonáltal tennék egy kísérletet.

MacLeod észre sem vette, és a vele egy szemvillanásnyival előbb még szemben ülő Corvinus lehetetlenül hosszú ujjai között tartotta bal csuklóját, majd beleharapott. Mire MacLeod felfogta, mi történik, már vége is volt az egésznek. A vérszívó ismét vele szemben ült, ám már nem oly büszkén, és uralkodóian, mint az imént. Teste remegett, kezét szája előtt tartotta, torkából fura krahácsolás tört elő. Az eddig mozdulatlanul álló őrök egy-egy lépést tettek előre, ám Corvinus leintette őket.

– Nem erre számítottam – mondta végül. – Azt reméltem, hogy az ön vére gyógyír lesz számunkra, hogy a vére által megszabadulhatunk ettől az átoktól, s megöregedve, tisztes halállal végezzük be. De a vére nem segít ebben, sőt, szinte méregként hat. Valami más az ön halhatatlanságának oka.

Angus a csuklóját nézte, amelyen lassan begyógyult a harapás okozta seb.

– Sajnálom – mondta Corvinusra tekintve. – A túlságosan hosszú élet sokkal inkább átok, mint áldás. Látni felcseperedni, felnőtté válni, megöregedni, majd meghalni szeretteinket nagy lelki teher. Ám a legnagyobb teher mégis az, hogy nem tudjuk, mikor lesz vége, mikor kerül ránk a sor. Magunk pedig nem végezhetjük be sorsunkat.

– Akkor megérti. Megérti, miért rejtőzködünk a világ elől, s miért küzdünk a valódi gonosz ellen.

– A farkasokra gondol?

– Igen, rájuk, és minden olyan teremtményre, amelyek veszélyt jelentenek az emberekre.

– De maguk...

– Mi?! – csattant fel Corvinus. – Mi nem gyilkolunk élvezetből. Mi nem marcangolunk szét pusztán a látványért senkit. Csak azokat hurcoljuk el, akik fellépnek ellenünk, és akikből táplálkozunk, ám mindig figyelünk arra, hogy ne okozzunk maradandó sérülést, vagy akár halált. Nekünk szükségünk van az emberi vérre, az embereknek pedig ránk, hogy távol tartsuk tőlük a rájuk leselkedő sátáni borzalmakat. Így vezekelünk őseink bűneiért.

– Ne haragudjon! Tudja a legendák, szóbeszédek mást tartanak magukról.

– Tudom, s ez jól is van így. Akit egyszer elkapunk, sohasem engedjük szabadon. Itt öregszik meg nálunk békességben, de mindent megadunk neki, amit kér. Kivéve egyet, hatalmat.

– Velem is ezt tervezik? – érdeklődött Angus félig elmosolyodva. – Hosszú kapcsolatunk lesz.

Corvinus torkából különös, rekedtes nevetés harsant.

– Valójában azt gondoltuk, hogy segít nekünk is békében elmúlni, s igen, azt terveztük, hogy élete végéig velünk marad. Ám ön nem képes természetes módon meghalni, ráadásul a hasznunkra sincs. Tisztelt Macleod! Igazán kényes helyzetbe hozott minket. Valójában nem engedhetnénk el, mivel tudja a titkainkat. Ám itt sem tarthatjuk, hiszen nem tudunk önnel mit kezdeni. Esetleg elárulhatná, hogyan képes mégis meghalni.

MacLeod szíve kihagyott néhány dobbanást, miközben Corvinus a kéréssel egy időben fenyegetően lassan felállt, és az asztalra támaszkodott.

– De nem – szólalt meg. – Ön sem tudja, hogyan végezzen velünk. A szóbeszédek és legendák közelében sem járnak az igazságnak. Még a koporsók is csak üres kellékek. Valójában a bennünket ellátó embereket temetjük el azokban, miután természetes halállal eltávoztak közülünk. Megadjuk nekik a vallásuk szerinti végtisztességet.

Angus fellélegzett. Ismét kinyílt mögötte az ajtó, majd egy középkorú férfi lépett be rajta MacLeod holmijával.

– Látja, nem csak a kardját hoztuk el. Lassan összeszedelődzködhet, nemsokára beesteledik, és akkor néhány magamfajta félelmetes vérszívó visszakíséri a csata helyszínére. Meg kell azonban értenie, hogy addig be kell kössük a szemét, és el kell tompítsuk az érzékeit. Ha a jövőben erre jár, s éjszakai szállásra van szüksége, szívesen látjuk. A kísérői majd megtanítják egy jelre, amelyet használhat, s amellyel megtaláljuk, és hasonló körülmények között idevezethetjük.

– Ha így áll a helyzet, akkor elfogadom a döntését, egyúttal köszönöm a nagylelkűségét és a szíves vendéglátást.

– Köszönheti is, mert nehéz döntés volt. Többen nem is értenek vele egyet.

– Kezdettől fogva tudták?

– Ó nem, dehogy. Azt sem tartotta furcsának, hogy ételt és italt hoztak, holott hallható módon nem üzentem senkinek?

– Szavak nélkül beszélgetnek?

– Fogalmazhatunk így is – mondta Corvinus. – Nos, MacLeod, itt az ideje, hogy elinduljon. Áron majd kikíséri a többiekhez. Járjon jó úton, maga jó ember!

– Viszlát Corvinus! Remélem még látjuk egymást, és akkor hosszabban is elbeszélgetünk majd a tapasztalatainkról.

Tetszett a történet?

1 1

Regisztrálj és olvasd Jimmy Cartwright 48 történetét!


  • 1232 szerző
  • 821 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Jimmy Cartwright

Transsylvániai kaland

Műfaj

horror

Rövid leírás / Beharangozó

Ez a novella is egy Lidércfény Író Köri feladatra íródott. Mivel az írókör tagjai mindannyian igen kedvelik a hegylakó világát, sőt, egyikünk egy egész Kurgan eposzt is írt eredettörténettel, felmerült az ötlet, hogy vajon milyen világokban és hogyan jelenhetnének meg a halhatatlanok. Részemről ez a megoldás született rá.

Rövid összefoglaló

Angus MacLeod utazásai során számos helyre eljut. Többek között a modern vámpirizmus fellegvárába, Transsylvániába is. Vajon találkozik e a legendák rémeivel, vagy csak a természet vadjaitól kell tartania?

Olvasási idő

13 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Jimmy Cartwright nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!