Barion Pixel nuuvella

A sors teremtménye, VIXI

Hosszú út kígyózott. Ebben az esti órában senki se járkált olyan gyakran a hidegben. A szél néha felsüvített, és mint egy vad bestia, úgy ment neki embereknek, majd marcangolta széjjel bemelegített hacukáikat. Valahol, az utcában macskanyávogás hallatszott el ezután. Mintha az is csak a szélre szólt volna, hagyd abba, mert én is megfagyok! De csak ez a kis nesz uralta be azt az esti csendet, amelyet a világ szolgáltatott arra az estére. Csend és nyugalom. Csak az az ember figyelt fel a közeli főúton járó-kelő autók tompa zajára, akik rágódtak valamin.

Egy másik pillanatban már egy hosszú szőkehajú lány lépegetett nesztelenséggel ezen az elhagyatottnak tűnő helyen. Azután, hogy ráeszmélt erre a magányra, amely körülvette, felszabadultabban sétált tovább. Visszatekintett az arcába világító telefonjába, még pötyögött pár sort bele, aztán fogta és zsebre vágta a kezeivel együtt.

Három háztömbnyire járva már kevésbé érezte magát egyedül. Meghallott egy közeledő hangot, méghozzá egy idegesítő hahotázást. Kezeivel babrálni kezdett erre az ingerre, de még mielőtt ráeszmélt volna arra a három ifjúra, akik magukban nevetgéltek, és össze-vissza kóboroltak közben a kanyarban, valami más is elterelte a figyelmét.

Egy szőrös, fekete kisállat sétált ki az útra. Selymesnek tűnő, sűrű bundája megcsillant a sárga lámpafényben, majd nemsokára nyávogott egyet és megállt. Nem ült le, csak állt egyhelyben és nézte a szövetkabátos lányt, aki felé sétált.

– Már megint – sóhajtott halkan Rachel. Lassan beérte a kis jószágot, ami tovább hagyta, hogy közelebb merészkedjen. – Cicc, cicc, cicc!

Leguggolt és óvatosan kinyújtotta a karjait. Ekkor megint meghallotta azokat a fiatalokat előbbről, akik most már annyira közel jöttek, hogy tisztán csengett fülében az idegesítő nevetésük.

– Mi van, baba? Cicc, cicc! – röhögcséltek rajta.

– Gyere ide. – A suttogásra a macska megindult felé, bár kis bizonytalan léptekben kóválygott el hozzá.

Az egyetlen jelenség, ami most egy jó kapóra jött neki, az a macska jelenléte volt. Általa könnyedén ignorálni tudta ezt a nyugtalanító hozzászólást, és hangtalanul hagyta, hogy az a három fiú elhaladjanak mellette.

Ahogy karjába ölelte a feketebundás állatot, megtapintotta azt a selymes szőrét, az pedig átadta magát. Gömb alakba ernyedt a lány karjai közt, és kinyújtotta lábait.

Rachel felegyenesedett, és tovább sétált vele. Az állat hagyta, hogy vigye. Kíváncsian nézelődni kezdett, szemlélte a világot, milyen egy meleg, védelmező ember karjaiból. Talán még azt is gondolhatta, ilyen lehet embernek lenni.

Még néhány méter és megállt egy kerítés mellett. Az egyik karjával megfogta a macskát úgy, hogy közben a másikkal a zsebéből kihúzhassa a kulcscsomót, majdan kinyitotta a vasajtót. A macska nyávogott.

– Sssh!

Befordult, visszazárta, azt követően megcélozta az ajtót. Ám egyszer megállt. A szél ekkor felkerekedett és a macska megint nyávogott.

– Jól van – mondta neki.

Benyitott a házba, majd tovább folytatta napi feladatait. A macska kiugrott a kezéből és elfutott, míg ő köszönt az édesanyjának. A napi tevékenységet követően, amikor is elért a gépig, s életet lehelt belé, írásnak fogott.

Lehajolt a gépházhoz. Előrehullott a válláról szőke egyenes haja, amíg beleügyeskedte a dugót a csatlakozóba, azután a füleibe is belerakta a másik két végét a zsinórnak. A zene elindult, a képernyőn meg milliónyi dekótolásra váró szöveg várt, amire majd más embereken keresztül kerül sor. Amit úgy hívunk, olvasó közönség. Viszont nem is ez volt az eredeti terv.

Emellett a történet mellett megnyitott egy másik programot is, amiben egy csomó bejegyzés szerepelt már, majd most is egy újabba fogott bele.

„Kedves naplóm!

Egész jól haladok a regényemmel. Már 3 éve írom, és érzem, hogy egyre jobb leszek. Bár első sorban csak magamnak akartam írni, egyre jobban érdeklődnek már az osztálytársaim is, miről írok ennyit, hogy már a hatszázadik oldalon tartok. Lassan új kötetet kell kezdenem. Bár kilencedik óta már lassan eltelt három év és már a tizenegyediket is ki fogom végezni, ha minden igaz, azóta sem változott a véleményem Vandáról. Már elsőre nem tetszett a képe, de hogy ennyire nyomuljon mindenkire, lassan már az idegeimre megy. Fú, ma is állandóan csak azt hajtogatta a tanároknak, hogy adjanak neki haladékot, mert nem volt elég ideje felkészülni. Biztos lefizet mindenkit! De hogy ezek nem látják a fától az erdőt, az is biztos! Na, mindegy… Holnapra kéne tanulnom, töriből írok és még itt áll előttem egy csomó házi matekból is, mert legutóbb nem írtam házit, és azt is be kell pótolnom. Amúgy ma egyik szünetben Jane vette észre, hogy vérzik egy kicsit az ujjam, de nem tudom, mitől. Nem vágtam meg semmivel, és akkor is éreztem volna. Asszem most megyek matekot írni, aztán jöhet a töri. És majd csak azután tudok regényezni is… Jaj nekem!”

Nemsokára végzett a magolásokkal, majd álomba zuhant, nem sokkal azután, hogy folytatni kezdte a saját világának történetét. Majdnem leborult a székről, csak félúton eszmélt fel a valóságra, és a földön kötött ki.

Felmordult, fájlalta kicsit az oldalát, de visszatápászkodott a székre, és felelevenítette, hol hagyta abba a történetet.

Hunyorgó szemmel olvasta vissza az utolsó hat sort. Megrázta a fejét, és próbált visszaesni abba a helyzetbe, amiről írt a főszereplő, azaz magáról. Félhangosan motyorászott, és gépelte be a szöveget, az összeállt mondatokat a fejéből.

Törte a fejét. Gondolkozott, hogyan folytassa gondolatát, ezért visszább tekert a jelenet elejére.

***

Másnap a vonaton ült, és kifelé nézelődött zenét hallgatva, észrevett valamit a kezén. Csodálkozva méricskélte a karcolást, ami a jobb kézfején vörösödött. Egészen nagy volt, de nem ettől képedt el, hanem inkább attól, hogy tegnap még csak egy kis vágásként emlékezett rá. Kicsit meg is ijedt emiatt.

Egy ember a szomszédos ülésről feléje nézett, aminek okán kezdett nyugtalanná válni. Kezére húzta a szövetkabát vastag ujját, majd kikotorászott a táskájából egy zsebkendőt, amivel letörölheti a vért a kezéről.

Azután szokásosan az első dolga volt, hogy elkezd pötyögni a telefonjába. Az a srác, aki figyelte, kíváncsian nézte egy darabon, majd megunta és tovább nézelődött, mielőtt visszanézhetett a külvilágra az albakon keresztül.

Nemsokára feltűnt a lilacsíkos egyenruhába öltözött férfi, akinek udvariasan köszönt, és az ezen az unalmas reggelen unottan rátekintett.

– Egy diákot kérek a végállomásig – mondta, és tekintete most összeakadt a lányéval, mivel megint eszébe jutott kíváncsisága.

A kalauz bemondta az összeget, cseréltek jegyet és összeget, azután miközben begyűrte a pénztárcájába a vonaljegyet, felkapta a fejét, amikor először hallotta a lányt megszólalni. A kalauzhoz is közömbös volt, egy arcizma sem rándult, amikor köszönt. Más többet nem is szólt, mert neki bérlete volt, amire csak bólintott a jegyellenőr. A fiú próbálta kitalálni, milyen jellem lapulhat ebben a szomorú komorságban, de ezzel hamar felhagyott, amikor a rejtélyes lány észrevette, hogy figyeli. Aztán megint látta, hogy a telefonjába merül.

„Kedves naplóm!

Most ülök a vonaton, hamarosan beérek, viszont a matekot részlegesen tudtam csak megcsinálni, de legalább meglett. És a töri is. Nem akarok tesit első óráraa!”

Eltette a telefont, a befejezést pedig későbbre halasztotta, mert szállt. Az ajtóhoz állt, és feljebb dobta fél vállán a táskát. Kíváncsian figyelt fel a mellette feltűnő előbbi alakra. De, amikor észrevette magát, hogy rajta grimaszolgat, gyorsan letörölte magáról, hogy ne vonja vele magára a figyelmét.

Leszállt és ezzel kezdetét vette diák életének egy újabb napja. Gyorsan végigsiklott mind a nyolc órán.

Benyitott a kis szürkeszínű világába, és ledobta magáról a táskát. Az arca nem sugárzott semmi jót. Hullafehér volt, és táskás szemű.

Ráhullott az ágyra, majd feküdt még egy kicsit.

Felállt, odalépett a székhez és beindította a számítógépet.

„Kedves naplóm!

Vagy hagyjuk a megszólítást. Lehet, nem is fogom követni ezt a megszokott sablonszöveget… Rájöttem, hogy nem, vagyok valami kreatív. Pedig művészsuliba járok. Ki akarok fejleszteni valami sajátot, amit meg tudnék mutatni másoknak és kicsit kiemelne a többi művésztől. Mint például Van Gogh, vagy a többi művész. Ki kell találnom még ma valamit. Viszont legalább nem kell holnapra tanulni, csak átnézem majd az irodalmat. Órán Alexa beszólt Vandának, hogy kicsit túl messzire ment ezzel a hallgatózással és nem kéne kihallgatnia minden beszélgetésünket. Legszívesebben én is felrúgtam volna. Éppen arról-”

Bár a gépek még nem keltek életre, mert még nem volt korszakuk, sem fejlettségük, de ha mégis így lett volna, most ez az asztali számítógép megkérdezte volna, mi történt.

Rachel kisietett a mosdóba, majd hamarosan egy fertőtlenítő flakonnal jött vissza a kezében, mialatt a sebes kezén már egy ragtapasz terült el. A flakont betette az éjjeliszekrénybe, ha még szüksége volna rá, majd egy ideig rázogatta a kezét, hátha elmúlik a csípés.

Leült a gép elé és nekifogott újra, egy új bekezdésben:

„Most fertőtlenítettem a sebet. Kicsit égett, de remélem hamar begyógyul, mert idegesít az írásban. De amúgy még arról egy pár szót megejtek, hogy Vanda igazából nem csak kihallgatta a beszélgetésünket most, hanem még a saját hülyeségeivel is próbálta teletömni a fejünket. Esküszöm, legközelebb felrúgom azt a kis szarost, ha megint beszól az egyik barátnőmnek!”

Újabb írást követően, olyan éjfél tájékán hajtotta álomra a fejét.

Jó néhány óra alvást követően álomkórosan ébredt. Még túl korán volt, ahogy elnézte. Csak úgy felébredt az álmából, amire nem is emlékezett annyira. Próbálta felidézni, mi lehetett, miközben a telefonjáért nyúlt, hogy megnézze az időt.

– Alig három múlt?! Úristen! – csapódott bele a feje a puha párnába. – Mintha valami olyan érzésem lenne az álomból, ha valakivel találkoztam volna.

Három óra múlva keltette az ébresztő. Egy hangos zaj ijesztette majdnem halálra. Valaki agyament bekapcsolta a zenét. Avagy mégsem, mert mégis annyira ismerős volt, hogy rájöjjön, ez csak a vekker. Morogva hajolt a szekrényen rezgő telefon fölé, és kinyomta. Utána nyögve hullott vissza a párnára.

Belesüppedt a feje, de nem érdekelte semmi, amíg a melegségben lehet. Csak néhány percet ígért magának.

Noha ebből nem néhány perc született. A következő pillanatban egy éles fájdalom nyilallt belé, aminek hála olyan gyorsasággal ugrott ki az ágyból, mint még soha. Visszafojtotta az ezzel járó nyögést, aztán lerogyott, mert rájött, hogy az is fáj, ha a lábain áll.

Felhúzta a térdig érő hálóinget, majd meglátta azt a vörösséget, ami csak egy dolgot jelenthet akkor, ha egy ember ilyennel találkozik. Valami olyannal lehet kapcsolatos, ami nem hozzátartozója, s a mostani esetben végképp nem a reggelekhez illő mindennapi esemény.

– Fenébe! Mi az Úristen?!

Olyan erővel markolta meg, majd húzta ki a fiókot, hogy nagy hanggal csapódott ki, és megcsörrentek benne a holmik. Minden előre esett, így a kötszer és a flakon fertőtlenítőszer is, amit nemrégiben tett bele.

Tovább káromkodott, amikor felhúzta a térdeit, hogy megmérje rajtuk a fájó sebet. Lefertőtlenítette gyorsan, és rakott rá egy vékony kötést, mert sebtapasza az már elfogyott.

Próbálta elfelejteni, ami történt, hogy koncentrálhasson a reggeli tevékenységeire. Rögzítette a kötszert, és úgy húzta magára a nadrágot. Amikor reggelizett, megkérdezte a mellette ülő cigarettázó nőtől:

– Itt lent nincs ragtapasz?

– Nem. Elfogyott. Miért, kell?

– Csak szoktam vinni a suliba, ha megvágnánk magunkat véletlenül a lappal vagy üveggel, és most fogyott el.

– Akkor venni kell.

– Jah… – mormogott, miközben figyelte, ahogy a kávé elolvad a meleg tejben, s eggyé válik egy amolyan világosbarna, bézs színt teremtve. Tovább kevergette és megerősödött ez a szín.

Rachel és a cigarettázó édesanya összerezzent egy éles hangtól.

– Mi volt ez?! Hol a macska? – szólalt meg a macskafújásra.

Rachel hangtalanul, kíváncsian állt fel, majd fellépkedett néhány lépcsőfokot. Nem látott semmit, a kis jószág pedig néhány pillanat múlva nyugodt léptekben osont a korláthoz.

– Cica?

Felment és körülnézett. Azután megvont vállal viharzott le a lépcsőn, mert már szorította az idő. Lassan indulnia kellett.

***

A tanár fel-alá járkált a dobogón. Fekete lakk cipője kopogott rajta, amely egyfajta ritmust adott a beszédének. Megállás nélkül beszélt, szokatlanul magas hangján, ami már a diákseregnek mégis csak megszokottá vált az alatt a két év alatt. Látszólag egészen belemerült az egyirányú monológjába Napóleon hadjáratairól és a hozzáköthető hitregékről szólóan. Rachelnek odasúgott a padtársa:

– Miért nem tesiztél előző órán? Rosszul voltál?

– Nem, csak fáj a lábam.

– Mi történt? Az idő miatt? Mert mondjuk ahhoz képest, hogy tél van, meleg van.

– Nem. Elestem és csúnyán felhorzsoltam. Emiatt nem tudtam volna lefutni ma a kétszáz métert.

– Édeseim, ti tudjátok, hogy nem szeretem, ha az alatt, míg én beszélek, ti is beszéltek – vette fel velük a kontaktust. – Kérem önöket, mondják el nekem, milyen okokból indított hadjáratokat első Napóleon?

A két lány hallgatott.

– Jól van. Ha nem akarják az egyest, akkor folytatom.

– Fú, olyan idegesítő hangja van… – pusmogott morcosan Jane.

Valaki megszólalt játszott magas hangon mögöttük:

– Üljenek le, ez egyes!

Ettől Rachel és Jane egyszerre kezdett el kuncogni rajta, a tanár pedig visszafordult feléjük.

– Jajjaj… Ez most nem mi voltunk, tanárnő! – szólalt meg Rachel.

A nőci vérfagyasztó, egyben nyugtalanító mosolyával elnézett a hátuk mögé, ahol az a lány kuncogott magában. Vanda azonnal abbahagyta a nevetést és visszafojtott grimasszal nézett farkasszemet a tanárnővel.

– Vanda…

A lánynak kis híján befellegzett, ha nem csengettek volna ki az óráról. Rachel eltűnődött azon, mi történt volna akkor, ha a történelem tanárnőnek több ideje marad a fenyítésre. Túl szépnek találta, hogy igaz legyen a büntetés, mely végre elérte volna azt a nagyképű lányt. Valójában egészen kíváncsivá is lett

***

„Új bejegyzés! (Csak, hogy legyen egy kis változás)

Szóval február… Egy mindennel vegyített hónap. Bár örültem volna, ha ma órán Vanda mégis kap egy kis fenyítést. Legalább elseggelné már valaki… Nekem úgy tűnik, én, vagyis Rachel egy eléggé visszahúzódó személyiség vagyok még mindig. És nem telik el nap, hogy ne gondolnék egy jobb jövőre, vagy legalább egy jó családra. Mivel apám nincs… Anyám meg egy idióta, aki éppen majdnem belefullad a sok cigibe. A mai nap nem volt túlzottan az ínyemre. És főleg, mert reggel történt az a furcsa dolog, hogy kisebesedtek a térdeim. Talán ugyanaz a bajom, mint az Liza egyik ismerősének. Kiszáradtak annyira, hogy megjelent ez a furcsa sebesedés, de viszont annyira, hogy be kellett kötnöm. Mivel tapasz meg nem volt már. Azt is vennem kéne, mert anyámat győzködhetem, úgy se fog. Haza megyek és nézek valamit rá, hátha találok azért mégis. Aztán… angol, irodalom és matek kell még és írhatok tovább. Már csak azt várom, hogy géphez jussak! Most lesz róla szó, hogy a lány miket tud meg az amnéziájáról. Az összes eddigi titok kiderül, az is, hogy miért kerültem azokhoz a személyekhez, akik miatt emlékezni kezdtem a sztoriban.

Végre! Lépek. Végállomás!”

Olyan szaporán dolgozott, mint egy kisangyal. Még jól is esett most az egyszer, ilyen könnyedén túlesni a házifeladatokon, a magolás is könnyen a fejébe ment. Úgy gondolta, nem állíthatja meg már semmi, amikor váratlanul benyitott a szobájába az édesanyja.

– Mi az? – fordult felé a székében, bár egy kissé letört arcát mutatta feléje, mert nem szerette, ha éppen a cél előtt közbejön valami.

– Mi volt ma a suliban?

– Hát, semmi különös – kezdett babrálni a kezével, miközben beszélt.

– Olyan ritkán beszélünk. Mesélj valamit.

– Persze, mivel én mindig próbálkozok, de te sosem figyelsz rám! – jegyezte meg magában.

– Kell még ragtapasz? Vettél már?

– Nem. Még nem.

– Tessék. Itt van rá pénz. Nem tudom mennyibe kerül egy doboz, de ezerből biztos kifér. A többi pedig az uzsira. – Odanyújtotta neki, Rachel pedig elfogadta. – Már megint a regényedet írod? Láttam, hogy beírtak egy egyest történelemből.

– Igen, tudom.

– Ugye tudod, hogy az első a tanulás. Túl sokat bámulod azt a képernyőt! El fog romlani a szemed.

– Nem fog, anya. És az is csak egyszer fordult elő. Nem is most volt már, hogy egyest kaptam. Ráadásul ma is tanultam már.

– De akkor is a gép előtt látlak. Nem szeretném, hogy megbukj. Az neked sem volna jó. Nem lóghatnál a barátaiddal úgy, mint most.

– Igen tudom. Légy szíves… – kérlelte enyhe mimikával, mert már ideges volt.

A nő sértetten felsóhajtott, majd becsapta az ajtót. Ekkor olyan nagy feszültség vonaglott végig Rachelben, hogy már teste egészét kirázta a hideg. Eluralkodott rajta az idegesség, és nem hagyta békén, állandóan csak azon járt az esze, hogy mennyire nem képes jól meglenni az anyjával azok mellett, hogy néha valóban próbálkozik változtatni a köztük lévő romos kapcsolaton. Néha jobban undorodik attól, hogy szóba álljon vele, minthogy valami szemetet lapátoljon az utcán, vagy penészes kenyeret egyen uzsonnára.

Elvette a kedvét az írástól. Fél óra csak abból állt, hogy legközelebb az ágyon sírta ki magát, nem kezdett semmihez, csak várta, mikor fog végre annyira eltelni az idő, hogy aludhasson. De mivel csak igen lassan telt az idő, nem akadt más választása: leült a gép elé.

Behunyta szemeit, vett egy nagy levegőt, és lassan kifújta.

– Nyugodj meg! Kérlek, csak egy kicsit! – esdekelt a saját lelkéhez.

Kinyitotta a szemeit, s meglátta maga előtt az írások tengerét. A történéseket, a millió segítséget, ami szolgált számára. Visszapörgette a szöveget, és elkezdte olvasni. Lassan lecsillapodott ezáltal a nyugalmas, csendben zajló olvasás által.

Játszott a képzeletével. Átélte azt az emlékképet, amelyet maga alkotott, maga írt meg. A saját sorsa, csak egy kicsit másképpen, más alternatívával kiegészítve.

Megakadt egy résznél, ahol elcsodálkozta magát. Először csak néhány szó esett furcsán neki. Nem emlékezett annyira jól arra a jelenetre, amikor arról írt, hogy egy szellemmel küzd meg. A természetfeletti erők tombolnak. Kihatnak a környezetre, és megváltoztatnak dolgokat. Hatalmas harc dúl, a lány szemén keresztül úgy látja, hogy az egész világ romokban áll. És megesett a pillanat, amikor történt vele egy mellékes jelenség is.

Először csak megnyíltak a szemei. Kitágult pupillákkal méricskélte a szöveget, és újra meg újra elolvasta a bekezdést, hogy fel tudja dolgozni az agya. Összeszorította a kezeit, a körmeivel érezte enyhén, hogy beleváj a markába idegességében.

Letekintett a lábaira, és a térdein szemlélni kezdte a kötést. Legeltette rajtuk a szemét. Nemrégiben cserélte le a kötést, mert lezuhanyzott – de azt is csak óvatosan tette, nem akarta a sebeket vízzel érinteni.

– Esküszöm, nem is emlékeztem erre a jelenetre! – jelentette ki halkan, és ezzel is csak alátámasztotta gondolatát fejében. A gondolat ide-oda döngette a koponyáját. Ki akart szabadulni, rá akarta venni a kíváncsiságra, azonfelül egy tettre.

Nem telt el egy pillanat, letekerte az egyik térdéről a fehér kötszert, és nem érdekelte, hogy most ügyeskedte fel magára, és hogy ezúttal szorosabbra is sikerült, mint eddig. Szépen lefejtette lábáról azt. Az utolsó réteg, amely már magától bomlott le róla, enyhén át volt ázva, mert mint kiderült, a seb kicsit megnagyobbodott rajta. Most máshogy tűnt fel szemében ez a vöröslő, kékülő seb. Nem úgy tűnt, mintha a szárazság miatt sebesedett volna ki. Felhúzta a székre, óvatosan, hogy ne húzza meg túlságosan a bőrt rajta. Kiderült, hogy nem is bírta annyira behúzni, mert különben felmordult fájdalmában, ezért csak tartotta a levegőben, megnézni azonban mindenképp meg akarta közelebbről nézni.

Kék és zöld beütéseket, véraláfutásokat, illetve egy mély nyíltvágást észlelt rajta. Nem volt szép látvány, és a vér is eléggé megalvadt rajta, bármennyire figyelt oda a fertőtlenítésre.

Lassan kifújta a levegőt. Nem akart pánikba esni. Inkább hova nem tudta tenni ezt a képtelenséget. Visszatekintett a szövegre, és újra olvasta, hogy újra összehasonlítsa a kettőt.

Egy apró vércsepp buggyant ki a sebből. Meg sem moccant, így próbált halászni magának egy zsebkendőt a mellette lévő polcról. Megrázta és lassan felitatta a kis vércseppet a lábáról. Azt követően gondosan visszatekerte rá a friss kötést, és vetett egy pillantást az időre.

Abban a pillanatban váltott át az idő kilenc óra, tizenhét percre.

– Hát, a fenébe is! Pedig mennyire akartam most írni – jegyezte meg, de hallgatnia kellett az eszére: holnap korán kel.

***

– Fene… – Megint morcosan kelt. Grimaszolgatva lógatta ki az ágyból a lábait azt követően, hogy kinyomta az ébresztőt.

Letekerte a térdeire tekert véres kötést, hamar megfosztotta a lábait ettől a gusztustalanná vált anyagtól. Ezt megkövetően kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, hogy kivegye belőle az orvosi fertőtlenítőt és egy kendőt, amit majd beitatott azzal.

Nagy levegőt vett, összeszorította a fogait, és csak azután löttyintett belőle a két tátongó sebre is, hogy szokja a fájdalmat. Először a jobb lába, majd a bal következett. Lassan egyre mélyebbre hatoló csípő és maró fájdalmat érzett. Ledörgölte a megszáradt vért róla. Nyögött és tűrte halkan, hogy a sebek magukba szívják az alkoholkészítményt.

Perceken keresztül nem bírt mozdulni. A vér kicsit felbuggyant belőle, bár hamar elállt a vérzés. Nyugtatta magát és arra összpontosított, ha nem esik rajta túl hamar, akkor elkésik.

Visszanyúlt a fiókba, s tiszta kötszer után kutakodott. Addig még hagyta szellőzni az égő sebeket. Kivette az ollót is, majd vágott egy-egy hosszú darabot, amellyel majd gondosan bekötözte a térdein a vágásokat.

Felállt, és acsargott egyet még rajta. Kényelmetlen s bizarr volt érezni, ahogy a kötés alatt ráncolódott, húzódott a bőr mozgás közben.

Készülni kellett. Kitartóan és olyan rendíthetetlenül végezte a reggeli tennivalóit, mintha már el is feledkezett volna e zavaró tényezőről.

Annyira sietett, és még ráadásul az álomkór is kergette, hogy máskor ott eszmélt rá, hogy az iskola folyosóját rótta, két oldalán pedig két jó barátnője kísérte a következő terembe.

– Mit jelenthet ez? – gondolkozott. Tűnődött azon, milyen mély jelentőséggel bírhat ez a két seb a lábán, amik pontosan ugyanúgy néztek ki, mint a regényében szereplő vágásnyomok.

Kicsit lemaradt a két lánytól, akik elfecserésztek a múltórai jelenetről. Nem sokkal később Jane megjelent mellette, és így szólt:

– Akkor ma sétálunk, beszélgetünk kicsit? Tudod, megbeszéltük!

– Basszus! Teljesen kiment a fejemből! – tűnődött Rachel, csakhogy miután visszatérítették a valóságba. – Aha!

– Oké. Mindjárt jövök akkor. Portán tali! – aztán elfutott.

– Várj! Nem is tudtam, hogy már nincs is több óránk… Basszus! – spekulált tovább.

Kínosan érezte magát, amiért ennyire másra koncentrált. Hiszen visszatekintve, ma először felejtette el vezetni a naplóját. Azután minden csak kín és szenvedés volt, mind a hét órája azzal telt el, hogy a térdein feszülő, sajgó sebeire gondolt, és arra, vajon átázik-e annyira, hogy valaki meglátja és megjegyzést tesz. Ha akadtak nyugtalanító pillanatok, amik abból álltak, hogy az óra közepén elfogta a hányinger, vagy a nadrágja alatt lévő kötést igazítgatta a lábán, mert elcsúszott. Képes volt emiatt az egész napját elrontani. Ráadásul mindenki úgy kezelte, mint egy ideges kamaszt, aki még a humorra sem vevő. Talán Jane is ezért vágott legutóbb aggódó arcot.

Veszteshez méltó arckifejezéssel baktatott le, zsebre tett kezekkel a lépcsőn, egészen a portáig. Nem is gyanította, hogy éppen az fogja megbuktatni, ahogy a jókedvét próbálja erőltetni. Felvett egy maszkot, ami nem is ő volt, majd így suhogott keresztül mindenen, mint egy fejnélküli lovas. Eltaposott mindenkit a maga mentségére.

Mire eljutott addig a pontig, hogy kettesben sétált Janenel, lecsillapította magát. Most arra akart ügyet vetni, hogy csakis a barátjára figyeljen, merthogy az mindennél fontosabb számára.

– Elnézést! Bocsi! – sodorta ki az egyensúlyozásból Rachelt egy férfi felszólalása, éppen miután sikerült teljesen átadnia magát a beszélgetésnek. Egy borostás arcú, fiatal felnőttel akadt dolguk. Bár a sors szánt volna nekik inkább egy fiatal srácot, aki aztán a végzetükké válhat később, mivel erre vágyik minden kamasz, és erről is volt szó jelenleg is közöttük. Hiszen mindig erre tesznek nagy hangsúlyt a lányok. Rachel anyja is e párti volt, sosem adta fel, és nem volt olyan időszak, hogy három napnál tovább szingli maradt volna. A férfi ápolt volt, és illedelmes. Elsődlegesen egy idegen, akiről hamarosan kiderül, mit akar ettől a két lánytól. – Nem tudnátok segíteni egy kicsit? Azt hiszem, eltévedtem.

Rachel bambult rajta, noha nyomban kiszúrt valamit a szeme sarkából. Odakapta a fejét a pasas árnyékára, és szuggerálni kezdte, mert nem tudta, mit látott. Tovább kutatott a szemével, tovább morzsolta a földet vele, amíg Jane udvariasan utána érdeklődött annak, miben segíthetnek a férfinak. Kereste az információt, ami erre buzdította. Ekkor valami megint megmozdult. Az árnyék mozgott. De rá kellett jöjjön, hogy az csak a gazdája utasításait hajtotta végre. Úgy mozgott vele, mint egy hűséges szolga. Elgondolkozott ezen gondolaton. Az árnyék, amely soha nem csalja meg a gazdatestét. A gazdája élteti, a nap pedig felerősíti. Milyen jó lehet árnyéknak lenni – gondolta.

– Minden rendben? – biccentette lejjebb az állát a Rachelnél két fejjel magasabb idegen.

– Jaj, bocsánat! Nem akartam. Csak elbambultam. Mit kérdezett? – eszmélt fel.

– Csak kérdeztem, hogy tényleg arra van-e a villamos – magyarázta Jane.

– Ő, igen. Arra lesz.

– Köszönöm szépen, hölgyeim! – emelte meg a sapkáját illedelmesen, majd elindult arra, amerre Rachel mutatott.

Rachel még egy ideig rajta jártatta a szemét azon az árnyékon, majd ismét magához tért, amiért megint túl sokat jártatta az agyát.

– Nagyon fáradt lehetsz, ha ennyire nem tudsz figyelni – vonta le következtetését Jane. Aggódott a barátjáért, és ezért is gondolkozott azon, vajon abba kellene már hagyni a kóválygást.

– Igazad lehet. Tudom, hogy ma nagyon idegesítő voltam. Nem vagyok elég kipihent mostanában, és már várom a hétvégét, hogy végre pihenhessek egy jót. De egyébként még lenne kedved beszélgetni?

– Nekem mindegy – vonta meg a vállát.

– Csak egy dolog érdekelne. Téged érdekelnek a természetfeletti jelenségek?

– Ezt apád miatt kérdezed? Elég szubjektív téma ez.

– Csak úgy. De mondjuk ő miatta is kérdezem.

– Én hiszek benne. A családom is mindig hitt ebben – válaszolta. – Mindig hallani valami hírt, csak kérdés, elhiszi-e az ember. – De valamilyen szinten csak hiszi minden ember, hogy van ilyen, mert még mindig nem tud a tudomány egy csomó mindenre magyarázatot adni. És a vallás is erre épül. Isten ereje is természetfeletti. Meg ugyanígy a másik oldalon is így van. Viszont az unoka öcsém sokkal jártasabb ebben. Őt is megkérdezheted, mi a véleménye erről. Én az angyalokban hiszek jobban. A történeteket is szeretem, amiket róluk írnak, és abból is mindenfélét olvasok.

– És a másik oldal, ahogy mondod?

– Hát az is van, de azzal nem foglalkozok nagyon. Nem tudom. Inkább mondom Lucifert, mint a démonokat, amik valaha foglalkoztatnának ebben a témában. Miért? Te inkább a rossz oldal felé akarsz közeledni? Úgy érzed?

– Azt akarom kideríteni, hogy mi van azzal az oldallal. Meg azokkal a szellemekkel, amik mondjuk itt ragadtak, a két világ között. Mi van, ha ilyen létezik?

– Szerintem, nem létezik. De el lehet rajta jelentősen is morfondírozni. De ezért van az ember, nem? Legalábbis a fizika tanár szerint. Hogy gondolkozzon ilyenen, hátha rájön a nyitjára a dolgoknak.

– Jah – helyeselte Rachel, egy bólintással is alátámasztva ezt.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Johanna Ackerman 10 történetét!


  • 1213 szerző
  • 798 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Johanna Ackerman

A sors teremtménye, VIXI

Műfaj

paranormális

Rövid leírás / Beharangozó

Rachel Melody egy megkeseredett középiskolás diák, aki hétköznapjaiban csak a macskájának él. Csonka családban és olyan környezetben nevelkedett, aminek révén általánossá vált számára a melankólia és a nyomasztó hangulatok. Egyszer azonban felfigyel valamire, ami nem emberi eredetű dologra utal. Fokozatosan egyre több jelet fog be, egy bizonyos „valami” kapcsolatot akar vele létesíteni, a fiatal hölgy viszont nehezen érti meg, ezért kutakodni kezd az interneten. Így sajnos egyre több jel tesz utalást arra a tényre, hogy felfigyelt rá valami olyan entitás, ami veszélyes is lehet az emberre.

Rövid összefoglaló

Rachel egyedül van, meg egy olyan dologgal a sarkában, amelyről kevesen hinnék el, hogy az, ami. Egyedül csak fekete macskája láthatja és kísérheti végig azt, amit a fiatal hölgy is lát. A kérdés már csak az: ez tényleg igaz-e, vagy csak egy pszichésen szenvedő hölgy képzelgése a valóságról?

Olvasási idő

21 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Johanna Ackerman nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!