Barion Pixel nuuvella

Jelenés

A történetet újra bevezetjük, amely által új kezdet elé vetemedik. Rachel ugyanis nem tudni honnan tartott hová. Ő is csak annyit tudott, hogy valami kirándulásra alkalmas helység felé tarthat. Egy buszon ülve az osztálytársaival várakozott, pihent és arról fantáziált, hogy milyen lehet az a hely, ahová tartanak.

Ismeretlen idő múlva megérkeztek a busszal, leszálltak, szedték a cuccaikat, és mint akik se nem látnak, se nem hallanak, mentek célirányosan a hotelbe, ahol elszállásolták őket a helyiek. Rachel volt az egyetlen, aki megállt a küszöbön és nézelődött.

– Rachel, gyere már! – szólt Jane utána. Megragadta a karját és behúzta.

Úgy húzogatta fel a lábait utána, mintha tűpárnán lépkedne. Majdnem elesett, de egyensúlyát nem vesztette el. Ment a barátnője után, át a hallon, keresztül minden szobán, amíg a sajátjukba nem ért vele.

Megállt és kifújta magát, amikor végre elengedték a karját. Egy lakályos kis szoba állt a rendelkezésükre hármójuknak. Lakótárs lett Janenel és egy másik barátnőjével, Lizával is.

Kinézett az ablakon. Megszemlélte a macskaköves, régies falucskát, ahol tartózkodott ezen a különös kiránduláson. Nyüzsgött a kinti világ. Az ég szürke, ködös volt. Szemerkélt az eső, és attól a sok kopott macskakőtől folyton az a középkori korszak jutott eszébe, amikor autók és buszok helyett lovaskocsikkal rendelkeztek az emberek. Azzal furikáztak mindenfelé bárókat, bárónőket. Néha még most is, mert a lány elképzelte. Nem volt semmi baja azzal a korszakkal, bármennyire mondták sötétnek és elvetemültnek az emberek. Sok jó jellemzője is volt! De ezeket most nem akarta kifejteni – gyönyörködött tovább az idegenben.

Régi parasztházak tűntek ki fehér vakolatszíneikkel egy részen. Messzire el lehetett látni onnan, mert az emeleti szobából szemlélte a kilátást. Mustrálta azokat, a régi szalmatetősöket is, a sziklás mintájú újított vendéglőket, a sörözőt, egy kisboltnak a tetejét, és a messze elterülő erdőséget. De a legbiztonságosabb látványt mégis csak a falucska közepén álló egy tornyú református templom nyújtotta. Fehér volt és néhány részében pedig kávébarna. Erről a lánynak beugrott az a szín, amelyet minden reggel magába önt. Csak ez a mostani esetben kicsit más szerepet játszott, nem kellett meginni ahhoz, hogy jókedvet és élénk figyelmet kreáljon magának.

Innentől kezdve megint gyorsan telt az idő. A közösségi programok, amelyekkel a tulaj szolgált, a sok szabadfoglalkozás azért is, mert annyira untatta. Még annyira foglalkoztatta viszont a városnézés, amit napi egyszer mindig véghez vittek. De egy idő múlva már ez se volt elég. Valami hiányzott.

Egy este a hotelből Rachel kilopózott éjszaka, mert nem tudott aludni. Észrevétlenül próbálta megtenni, hogy senki se tudja rajta kapni érte. Nem hagyta nyugodni a gondolat: meg akarta szemlélni a fényes éjszakát a faluban. Álmatlanságának valami értelmet akart adni.

Lassan elfordította a kulcsot a zárban, és halk nyikorgással kinyitotta az utolsó ajtót is, ami az útjában állt. Élénk figyelemmel nézett körül. Kívülről visszazárta a házat, és a kulcsot magával vitte, amíg vissza nem tér. Ezután már nyugodt lélekkel fordult ismét az utca irányába.

Eszébe jutott az óra kattogása arról a napról, amikor csak ő látta megállni a mutatót. Ez most valamiért boldogsággal töltötte el. Mosolyogni vélt. Most is mindent csak ő lát. Csak ő, a saját zöld szemein keresztül. És ha visszatér a szobába, csakis ő fog tudni erről is.

Szokásához hűen zsebrevágott kezekkel rótta az utcákat. Olykor-olykor visszanézett, hogy be tudja azonosítani, mennyire kóborolt el ideiglenes otthonától, de többnyire azzal volt elfoglalva, hogy kettesével lépje át a macskaköveket, illetve, hogy milyen lehet annak meg annak az embernek, akik ezekben a házakban laknak: amelyik szarvas trófeával díszített és ezerkilencszázkilencvennyolcban készült, és a hosszú parasztházban, amelynek az udvara végtelenségig ért, mivel nem volt kerítés a végében, és már a gaz is benőtt mindent. A házon is volt, borostyán terítette be a felét.

Ezután elnézett a másik oldalra, ahol egy újabb régi sárgás utcalámpa fénye vetült szét. Az aranyozta be azokat a borostyán leveleket is.

Hamar egy idegen alak tűnt fel előtte, az út közepén. Civil ruhában volt, nem volt benne semmi különös. A léptei halkak voltak, szinte nem is értette, miért nem fedezte fel eddig, hogy más közeledik az utcán. Nem volt egy nesz se, egy apró hang, ami este zavart keltett volna.

Kicsit emelkedett ott az út. Egy domb teteje felé járt, ahogyan a srác is a másik oldalán annak. Most, ahogy ránézett, észre is vette azt a szépségben pompázó, hatalmas holdat, amely az mögött mozgolódott. A háta mögött követte. Vagy akár maga a fiú is cipelhette fel a hátán. Talán az is meg akarta lesni ezt a pillanatot. Nem tudni, ugyanis a hold nem egy szószátyár, hogy ilyen titkokat elmondjon. Ha Plútó lett volna, most Rachel biztos azt gondolta volna, hogy a tizenhetes szám ráfordította bolygóját, hogy figyelje ezt a halandó áldozatot.

Ahogy haladt tovább felé, tettetett zavartalanságban, összehúzta magát egy kuvasz hörgésére. A kutya hirtelen támadt a naiv Rachelre, aki most védtelen félelemmel húzódott arrébb lépteiben, hogy tartsa a távolságot. A kuvasz csak ugatott és morgott rá. Le sem akart ezzel állni, magának érezte azt a félelmet, ami még inkább felhergelte. Követte, amíg a kerítés tartott. Csaholt s csak úgy csóválta a farkát rá.

– Nyugalom... Csak nem fog megkéselni – gondolkozott, mindezek alatt pedig a már így is eléggé időjárt földet koptatta a pillantásával.

Hamar egymás közelébe csöppentek a ráérős léptek közepette, s ekkor majdnem rámert nézni egyszer Rachel, ekkor egy váratlan hangot hallott beszélni:

– Szia! Én is veletek vagyok. Megijedtél tőlem?

Ekkor már felkapta a tekintetét, mintha a figyelmen kívül hagyás meg sem történt volna, azután felismert valami csak félig ismerős arcot a fiúban. Ő megállt előtte, így Rachelnek is meg kellett állnia. Még egy borzongató gondolat átsuhant rajta, minekutána ő is köszönt. Ha igazat is mondott az neki, félig az lehetett, mert arcvonásaiból megítélte, hogy egy korosztályban vannak.

Így szólt a közömbös lány az ismerős idegenhez:

– Jaj, nem csak nem tudtam, hogy más is kilógott rajtam kívül. – Ekkor visszaemlékezett arra, amikor ez az új osztálytársuk is a mindenek legelején hozzácsatolódott a csoporthoz. S éppen akkor, amikor Rachelt látványosan kiközösítette a két legnagyobb egóval rendelkező osztálytársa. A srác látványa most ismét tudatta vele azt a kínt, amit átélt. A legvalóságosabb átéléssel pergett le a szeme előtt, és most ettől idegessé vált.

– Ennyire nagy baj ez?

– Nem, csak... – egy pillanatig hallgatott, kereste a szavakat, amik nem jöttek a szájára. Azután feleszmélt valamin. – Ezt miért kérdezed?

– Akkor semmi. Nincs kedved sétálni?

Rachel végigmérte őt. Aprólékosan járt a szeme, fel akart fedezni rajta minden hátsó szándékot és titkot. Miért olyan érdekes neki ez a lány, akivel máris sétálni akar? De mivel egyelőre semmi nyomot nem talált rajta, hiszen a fiú egész énjét titok fedte, beleegyezett ebbe.

Elindultak az fiú pedig tovább érdeklődött:

– Tudod már, hogy hova tanulsz tovább?

– Nem, de lehetne hozzád egy kérdésem?

– Lehet.

Rachel a szemébe nézett. A fiú csak másfél fejjel volt magasabb nála, azonban mindenképp tudni akarta, miként válaszol neki, ezért végig magán tartotta annak tekintetét:

– Te is ki akarsz röhögni, mint ők?

A fiú ránézett, a szeme sarkába, ahol a lány mustrálta a szemével. Élvezte ezt a mustrálást, és gondolkoztatni kezdte, vajon melyik válasz a kielégítőbb a számára.

– Nem. Én meg akarlak ismerni.

– Tényleg? – hökkentette meg.

Rachel most már elengedte őt, és az oldalt mozgó házakban lelte gondolatának további környezetét. Lassan lehagyták azokat, helyükbe pedig új szemlélni valók jöttek. Közöttük egy szobor is az egyik Szentről. Csak nehéz lehetett olyannak kisilabizálni, vajon melyik a sokból, akik értelmet nyertek a halálukkal.

– Mit gondolsz apád haláláról?

– Ezzel meg mit akarsz érteni? – görbült le a szája a lánynak. Melankóliája most talán értelmet is nyert, hiszen egyetlen pontja az életének ez, amitől ennyire melankólikus is. – Azt gondolom apám haláláról, hogy nem fair! Mert, ha ismertem volna, és legalább a hangjára és az arcára emlékeznék, akkor lenne legalább valamim, amit emlékként őrizhetek róla. De így nem jó, hogy nincs semmim se! Olyan, mintha nem is élt volna. Nem is létezett volna soha!

Sokszor kiborult, ha ez a téma szembejött vele, főleg, ha az illető már azelőtt hallott erről a tragédiáról. Most azonban engedte, hogy ez a fura alak közelebb megismerje a történetét. Valamiért nem borult ki, de nem is jutott eszébe, hogy mérges legyen.

– Nagyon kiakaszt téged.

– Igen, tudom – érezte magát kínosan tőle. Visszább akart venni a stílusából. Ennek nyomán sóhajtott egyet.

– Szóval, ha ismerted volna mondjuk hét éves korodig, akkor megelégelnéd a halálát?

– Igen-, mi? Nem! Dehogyis! – dadogott felháborodva. – Csak annyira hiányzik! Sokan mondják, hogy tőle kaptam a tehetséget mindenhez. Anyám megbolondult attól, hogy meghalt, és azóta folyton szid ahogy csak tud. Azt hiszi, hogy én átkoztam el.

– Miért hiszi, hogy egyáltalán átok a halála?

– Azt mondta, hogy ez a magyarázat arra, mert én vagyok az új élet, aki megszületett, ő pedig a másik, aki a világon kihunyik cserébe.

– Ez hülyeség.

– Ugye?! Az! – fordította magára az igazságot. – És is mondtam neki, de ő nem fogad el semmit! Nem tudok vele sehogy sem meglenni.

– Szoktál próbálkozni, hogy közelebb kerüljetek?

– Igen – bólintott határozottan. – De már kezdem feladni. Jobban tenném, ha örökre hagynám és nem szívnám mellre, amiket mondogat.

– Volt már olyan, hogy azt kívántad, bárcsak ne lenne? Vagyis inkább ő halt volna meg? És mi van, ha az apád vált volna akkor ilyenné?

– Ez túl sok egyszerre! – állította meg.

– Elnézést. Túlpörögtem.

–... – Rachel nehezen hitte, hogy egy olyan közömbös fiút, mint őt, így fel tud csigázni. Mert akárhogy is, de nem látott az arcán semmit. Egy izma sem rándult, amikor bármit mondott. – Volt már olyan, hogy a halálát kívántam.

– Meg tudlak érteni. Ez megszokott. Biztos sokat szenvedtél már miatta.

– Köszönöm, hogy megértesz annak ellenére, hogy alig ismerjük egymást.

– Sok tapasztalat.

– Magadról nem tudsz mesélni? Most te jössz! – próbálkozott be az ismerkedéssel. Még a házakat is elnézegette addig, amíg várt, hogy teret hagyjon gondolkozni. Hiszen a férfiak nem voltak annyira nagy pletykafészkek, mint a nők.

– Szeretek írni.

– Ó, igen? – csigázta fel azonnal a kíváncsiságát. – És miféléről?

– Naplót vezetek. Olyat, amibe a tapasztalataimat írom. Nehezen értem az emberek viselkedését. Hogy milyen okból ölnek, szórakoznak, szeretnek és gondolkoznak igazából.

– Ez jól hangzik! Akkor biztos valami értelmiségi fog hamarosan válni belőled – áradozott nagy kedvvel.

Egy gondolat árán keresztül megérintette ujjával a pulóverét, amire a srác megállt és felé nézett. Megálltak, az pedig teljes testtel fordult felé. De az arca nem tükrözött mást, semmit, csak unottságot. Ez meglepte Rachelt.

– Elfelejtettem a nevedet. Mit mondtál? Hogy is hívnak?

Egyelőre nem várt gondolkodásba fogott. Mintha tűnődne valamin, nagyon. Azután kicsit hátradöntötte a fejét, mintha félig csodálkozó kutyafejet akarna vágni, ám tekintete még komolyabbá vált az előzőnél. Nagyobbra nyíltak a szemgolyói, és csak akkor látta meg a lány azt, ahogyan azok vörösen felcsillantak. Felizzottak, mint a parázs, amikor fújják, és egyenesen a lelkébe hatolt; megrémítette.

Hangok suttogtak a fülében, miközben minden elsötétült előtte. A fények kihunytak, a lidércek suttogásai pedig folyton csak azt hajtogatták: Halál, élet, halál, élet...

Rachel felugrott az ágyban. A szíve úgy vert, mintha pumpálnák, és vert róla a víz is. Megrémítette a rémálma, s ezúttal teljesen másról volt szó.

Egy árny csúszott arrébb mellőle, amitől – ha nem kap azonnal a szájához, nagyobbat is sikított volna annál, mint a kezébe. Hideget érzett. Nagyon fázott. Az egész teste remegett a hidegtől, amiről ugyanakkor vert a víz, mert annyira félt.

Folyton csak azt hajtogatta, mi történt. Egy álomba csöppent, mert valóságosabb volt az, ahogy az az alak bánt vele, mint most, amikor halálra volt rémülve.

Kapkodni kezdett a lámpa után, amit csak hamar megragadt. Feloltotta a lámpát, amivel hirtelen világosság zúdult minden szoba-szegletbe. Elborította a sarkokat, a szoba másik felét is, csak már gyengébb erővel.

Nyitva állt az ablak, de nem teljesen; bukóra volt állítva, s lassan, alattomosan tőrt be rajta keresztül a hideg. Mintha ezzel megmagyarázta volna azt a didergést, amit a lány érzett.

Felállt, fagyos lábán megállt, majd elbotorkált az ablakig. Addig teljes figyelemmel járt, minden felé. Fel akart készülni minden fenyegetésre. Nem akarta, hogy ezúttal is megijesszék.

Feszélyezetten mérte végig a szekrényét, majd odalépett közvetlen az ablak elé, és határozott mozdulattal bezárta.

De valami ott tartotta. Nem hagyta, hogy elmenjen. Elővigyázatossága most megállt, megfagyott, ahogy az ottani levegő is hűtötte a félcsupasz testét. Elvarázsolta a kinti világ. Nézte a feketeséget, az utcai lámpát, ami az egyetlen menedéke volt az áldozatoknak, és az egyetlen hely annak, hogy feltűnjön valami, ami nem pusztán csak azt akarja elhitetni a tanúval, hogy csak egy délibáb – húsvér teste van. Belemerült a pislákoló lámpa látványába, majd a pupillája változtatott az élességen; ezentúl magát bámulta.

Amint meglátta önmaga tükörképét, le sem tudta venni róla a szemét. Keresett valami hibát benne, vagy torzulást. Nem értette, hogy lehet ilyen valóságos. Ekkor egy fej jelent meg mellette. Először úgy illette meg, mintha előtte volna, az ablak másik oldalán, de úgy csillant be, mintha mégsem. Egyszer kint, egyszer mégsem. Közömbösen haladt közelebb.

Habozás nélkül megfordult, csakhogy nem talált ott senkit. A nagy üres szoba tátongott.

– Francba! – Visszafordult az ablakhoz, viszont ott sem volt semmi.

Futott a telefonjáért, azután felkapott magára egy kabátot az egyik fogasról, és kisietett. Az első lépés félő volt. Amikor ismét a sötétség fogadta kinn, a folyosón, torkában dobogó szívvel tapogatózott végig a falon a kapcsolóért, majd azt követően, hogy mindenre fényt hozott, kisietett a teraszra.

Az ajtót nem csukta be, csak behajtotta futás esetére.

Kiült a székbe, amely mindig ott állt, ha kinn akart ücsörögni egy kicsit. Most is úgy várta, csak épp a jéghidegben. Ráült, majd kezei közé szorította a telefonját.

Vacogtak a fogai. Rugóztak a lábai, csak úgy pattogtak a kövön, nehogy elsorvassza a hideg véletlenül is. Meglátszott a lehelete, ahogy lélegzetvételei végén mindig kifújta. Belelehelt, és még nagyobb ködfoszlányt ereszkedett szabadjára.

Erőlködött bátornak lenni. Kezdett megőrülni, és érezte, hogy kezd meghasadni. Elnyögte magát, és sírni kezdett. Szemeit ellepték a sós könnyek. Csípték és marták a hidegben.

– Mit akarsz tőlem? – rebegte elhaló hangon. – Gyerünk! Gyere elő! Ki vagy te?

Felerősödtek megint a hangok addig néma környezetében. Az agyában hallotta, hogy valaki suttog. Mintha kétoldalról folyamatosan az életében ismert összes hang egyszerre zengené: Vixi.

Felpattant a székről és belemarkolt a korlátba. Túlnyomó erővel zúgtak hallójárataiban a suttogások. Már annyira, hogy besípolt tőle a füle. Térdre rogyott, és feljajdult fájdalmasan.

– Vixi – nyögte.

Nem bírt a fájdalommal, ahogyan térdeire helyeződött a súlya, és felszakadtak a sebek a lábain.

***

Kireggeledett. Zabosan ébredt az ágyban. Jó melegben. Feltápászkodott, és kifésülte a kócos haját az arcából, hogy lásson valamit.

Álmosan lebaktatott a lépcsőn, majd úgy próbálkozott csodálkozni egy szörnyetegen, amivel azelőtt még nem találkozott.

– Ez meg micsoda? – szólalt meg, megállva a lépcsősor kellős közepén. Megtörölgette a szemét, és meglátta, hogy az az izé, amit nézett, egy macska. De nem az övé.

– Ez az új lakótársunk – üdvözölte kitörő életörömmel az anyja. – Tegnap aludtál már, amikor hazaértem. Fel akartam menni, hogy szóljak, de inkább hagytalak aludni. Ez a cicus az egyik kollégámtól van. Örökbe fogadtam, mert neki SOS-ben el kellett ajándékoznia, és senki más nem tudta befogadni.

– Igen? Miért ajándékozta el? – lépkedett tovább.

Mialatt megvajazta a reggeli kenyerét és készített ahhoz tejeskávét, tovább hallgatta anyja meséjét.

– Olyan kis cukorfalat, nem? – karolta fel az ölébe a nyávogó kismacskát a nőci. Hátradobott egy hajfürtöt a válla fölött, amit a fehér macska kiszemelt magának játék szempontjából, majd folytatta. – A kollégámnak nemrég derült ki, hogy allergiás a macskaszőrre, ezért kellett sürgősen megválnia tőle, csak nem akarta, hogy valami idegenhez kerüljön.

Ahogy elkészült a reggelijével, odasétált az asztalhoz, és a kis szőrgombócot nézte.

– Nem gondolod, hogy egy kicsit sovány?

– Még elég kicsi, nem tudom. Gondolod? ...Lehet, igazad van.

A nő felállt, miután letette a jószágot, aztán megetette. Rachel végignézte, ahogy az édesanyja ide-oda járkál a konyhában, majd a macskatálnak kijelölt régi műanyag tálba szórja az eledelt.

Azután visszaült az asztalhoz, majd azt kezdte nézni, ahogy a lánya eszi a kenyeret. Látni gondolkozott valamin.

– Nincs kedved ma bevásárolni velem? Elmegyek az Auchanba. Sok dolgot kell venni, és nincs kedvem egyedül menni.

Rachel megrágta a falatot, majd lenyelte.

– Jó. Megyek.

– Akkor készülődj. Nem akarok délutánig ellenni! – utasította, miközben az órára nézett.

Megreggelizett és átöltözött. Azt követően együtt elmentek az áruházba az édesanyja fehér suzukijával.

Betették a lábukat a melegbe, és illatok országába, ahol vegyültek a szagok egymással, majd a saját kosarukkal indultak a többi ember után. Ők is belefogtak az örökké való bolyongásba, és a totyorgásba, ahogy mások.

– Mi kell még? – kérdezte Rachel a lista felénél járva.

– Sampon, de azt én veszem, mert magamnak kell, kechup, mustár, virsli, kenyér és még valami innivaló – olvasta.

– Akkor megyek a kenyérért és a kechupért és mustárért – vállalta be azokat. – Fehér kenyér, ugye?

– Rendben.

Kettéváltak. Rachel nagy léptekben elsétált az áruház végébe, ahol a pékáruk sorakoztak. Kiválasztotta ár és tetszés szerint az egy kilós szeletelt kenyeret, majd ahogy fordult volna vele vissza, valaki megállította.

– Bocsánat! Ne haragudjon – állt hátrébb kínos nevetéssel a férfi, aki nekiment.

– Liza? – csodálkozott a férfival levő osztálytársára. – Sziasztok!

– Hali! Hát te meg?! – örült meg neki, s azonnal megölelte.

– Jaj, szóval te lennél az a Rachel? Liz osztálytársa?

– Igen.

Kezet ráztak, bemutatkoztak, majd elbeszélgetett egy kicsit a barátnőjével.

– Hallottad, hogy Vanda mit le nem művelt az osztálycsoportban? – pletykálkodott Liza.

– Nem olvastam. Miért? Mit csinált az az ostoba liba? – érdeklődött.

Tovább álltak a húspulthoz Liza szüleinek nyomában.

– Összevesztek Karennel, mert Karen megmondta neki, hogy jobb lenne, ha nem az osztály előtt alázná le. Ezért most ő is azt csinálta.

– Mikor alázta ő le Karent?

– Hülyeség! Csak egy szünetben összevesztek, amikor néhány osztálytársunk is hallhatta. Ettől bukott ki Karen és most elmondta Vanda apjának, hogy a lánya amúgy három fiúval csinálja.

– Úristen! – emelte a kezét a szája elé, de a döbbenet helyett majdnem nevetésben tőrt ki. Legszívesebben azt is tette volna, ezért hamar türtőztetni kellett magát. – Végre kapott egy kis fenyítést akkor, nem?

– Tutiii! Úgy megnéztem volna!

– Most mennem kell! Anyám biztos leszedi a fejemet! – indult el Rachel.

Elköszöntek egymástól, majd a lány elfutott. Ahogy jött, úgy el is illant az osztálytársa elől, és eltűnt a tömegben.

***

Megvárta, amíg beesteledik. Bár először rossz ötletnek vélte, végül bele kellett törődnie, hogy ha akarja, ha nem, egyszer úgy is rásötétedik, és nem fog menekülni a félelmei elől. Így hát elütötte az időt film nézéssel, egy kicsit írta a történetét, amennyi motivációval sikerült. Chatelt a barátnőivel, majd, amikor elérkezett az idő, keresztet vetett.

Perceken keresztül gondolkozott, és összetett kezekkel várt. Aztán lekapcsolta a lámpát. Visszaült törökülésbe, és összeszorította a kezeit. Babrálva tűnődött, vajon meglátja-e az alakot.

– Vixi – szólalt meg félelemtől remegő hangon. –... Vixi?

Elhallgatott, majd várt egy darabon.

Órákon keresztül próbálkozott. Mindent megtett annak érdekében, hogy felvegye vele a kapcsolatot, csak egy módszert hagyott ki. Azt, amit mindvégig nélkülözni próbált: az idézést. Félte a módszert, bármely boszorkányságot, amely elősegíti az efféle feketemágiát, mert az már túlságosan félelmetes volt számára. Még azzal a tudattal is, hogy éppen egy démonszerű lénnyel akart kapcsolatot létesíteni.

Elaludt.

Egy új álomba csöppent bele, noha most félig tudatában volt, ha vitte is az ár magával. Egymás után következtek a nyomasztó dolgok. Felgyorsultak az események a számára. Visszatértek a nap közben művelt dolgai, és torz képben mutatkoztak meg előtte. Egyszer össze is rezzent, mert az az érzés lett rajta úrrá, mintha leesett volna valahonnan. Utána ezek a jelenetek tovább ismétlődtek.

Valami sípolni kezdett a fülében. Elsőre egy fuvolának tűnt, ami lassan átváltott azzá a dobhártyát sértő éles, sípoló hanggá – amire így felébredt.

Egy halk hörgés elég volt ahhoz, hogy hamar odafordítsa a tekintetét a sarokba. Ott volt valaki. Valaki előtte állt a sötétben. Sötétebb volt, mint maga az a sötét félelem, ami most szétáradt a lányban és a szobában is.

Befogta a száját, lehunyta a szemét, és síró félelemmel hátrált a falig az ágyban.

– Te vagy az? – kérdezte vakon. – Nem vagy betörő? Nem őrültem meg?

A suttogások megint elérték. Vixi, csak ennyit hajtogattak, Vixi. Amikor arra számított, hogy alább hagy ez a hangzavar, a suttogások megváltoztak halál, közel, halál, közelgő halál, közel... szajkózásra.

Ekkor megint egy álomvilág húzta le a fejét. Elaludt, s úgy esett oldalra, mint egy test, melyben már nem volt, mi lelket játszon.

Esett a hó. Valami fátyolszerű, ködös helyen találta magát, amiről egy nyálkás belsőség jutott az eszébe. A félholtra vergődő hal bőrének nyálkás érintésére emlékeztette, hiszen ahogy elindult, volt olyan hely ebben a titokzatos ködben, ahol megakadt, s olyan érzése lett, mintha egy falba ütközött volna.

Elindult a másik irányba, lépteiben lassú és óvatosan. Lóbálta a karjait, nehogy megint beleütközzön valamibe ebben az erős ködben. Tényleg csak ennyit látott. Egy hatalmas ködfelhő kellős közepén, szapora hóesésben, ami még élethűbbnek is látszott, mint az igazi. Azért, mert amikor hozzátapadt a bőréhez, érdes hideg rázás fogva végig. Ez nem csak fizikai létén, hanem a mentalitásán is kifejtette hatását. Belehatolt a lelkébe, úgy rázta végig, mintha már teljesen átadta volna a testét a halálnak. S ekkor feltűnt egy sötét alak mögötte, amit szinte rögtön kiszagolt.

Megfordult, majd szembetalálta magát egy új személlyel. Egy ismerőssel, mert az arcvonásaiban rátalált valami hasonló érzésre, viszont csak sejtelmeire tudott támaszkodni, kicsoda lehet az illető. Az alkata magas, olyan két méter felé magasló volt, csontos testalkattal, amiről lógtak szinte az emberi méretezésű ruhadarabok. Minthogyha akasztón lógtak volna. Néhol a gyűrődésekből vonatkoztatni lehetett, milyen sovány alakja van, mint egy 2D-s lapnak szinte. A fekete haja ázott és kuszán állt, s lógott bele néhai tincseiben az arcába. De ahhoz képest, milyen sötét haja volt, az arca egy porcelánfehér csontos férfiarcot ábrázolt. Egy olyanét, akinek mélyen ültek hatalmas szemei – igen! – olyan szemek, ami mindkettő másként állt benne az üregében. Nem volt kancsal, nagyobb, s se kisebb egyik a másiknál. Azonban jobbik szeme mégis különbözött. Mivelhogy bordó íriszében nem fekete, nem is kicsi pupilla virított ott, hanem egy oly fehér, amilyen csak szürkehályogként lehetett jelen az emberek szemében. Kérdés, hogy ő elég ember volt-e ahhoz, hogy így ítéljük meg azt az izét a szemében?

Hatalmas szarvak nőttek a fejéből. Feketék voltak és csavartak, mint egy vizes rongy, és arra is ráragadtak ezek a hópelyhek. De ő nem vacogott tőle, mint a lány, aki most is dideregve állt előtte. A fekete pöttyök mozogtak a szeme alatt, amíg próbált valami mimikát adni szemtanújának, de nehezen sikerült – érzések nélkül nehéz is!

– Te-vagy-Vixi – dadogta a csikorgó fogai közt szűrt szavakat. – Hol-vagyok? Te. Ki-vagy? – Nem tudta, melyik szemébe nézzen. Vibrált az a fehérség a jobbjában, ami megzavarta a látását. Foltokban látott, így nem is egészen látta a lényt mindig.

Vibrált a légkör, az alak pedig nem mozdult, egy tapodtat se. Kinyílt a szája, szót akart szólni, de nem mozgott, csak tátva maradt. Felszakadoztak a szélei, és ettől egy-egy csepp vér kicsöppent belőle, vagy végigcsurgott az álláig, és onnan esett le. Visszhangzott ez a csöpögés, amellett sötét szájából hiányzott a nyelv, ami beszéljen. De a szörny talált megoldást erre a problémára is. Elérték suttogásai a védtelen fiatalt:

– Vixi.

Rachel kezdett kétségbeesni attól, hogy többet nem is tud meg ettől a szörnyetegtől. Mégis megpróbált tovább beszélni hozzá.

– Meg-fogsz-ölni-engem?

– Még... nem.

Kavargott a gyomra és a gondolatok is benne, amik nem tudták, milyen érzéssel töltsék el a lelkét. Rachel habozott, noha újra megpróbált szólni:

– Mit-akarsz-tőlem? – Miután nem hallott suttogásokat, folytatta: – Én-hoztalak-létre... a-regényemből?

– Álom...

– Mi?

Azonnal lerohanták a régi álmai. Megvilágosodott róluk, újra elöntötték azon régi érzések hada, amiket akkor érzett. S most döbbent rá arra, hogy minden érzés ugyanaz volt. Legtöbbjében az elnyomó nyugtalanság és a titokzatosság vegyült benne. Hét olyan álma volt, amelyben egy fiú megjelent. Mindig más volt, mindig valaki új alakjában jelent meg, az álom történetének menetétől függetlenül; egyedül csakis a rövid haj és az együttérzés nem változott a fiúkban. A lény megfigyelte őt, egész végig. Már a kezdetektől fogva; egészen az utolsó álomig, amiben ráijesztett.

Túlsok információt fogadott be az agya, és ettől összeesett. Nem sokkal mielőtt felébredt, felfigyelt nem sokkal mellette egy másik alakra. Egy hosszú hajú, barna alkatra, aminek sokkal kecsesebb alakja volt, mint Vixinek, és valami mondat is elhangzott ekkor. De arra már nem emlékezett, mert elfordult a világ a szeme előtt. A gravitáció erősen vonzani kezdte magához, és az oldalára zuhant.

Felült az ágyban, és összehúzta magát, mert még mindig vacogott. Ránézett az ablakra, a függönyre, ami eltakarta az üveget, viszont a függöny mozgásából meg tudta ítélni, hogy most nem azért vacogott, mert nyitva hagyta az ablakot. Ekkor valami éles fájdalom nyilallt belé.

Rachel felordított fájdalmában, és leesett az ágyról. Nem bírt el vele. Zihálva nézett a jobb karjára, ami ki volt törve. Látható volt, ahogy kiállt a csont a bőréből, és a húson is keresztül vágott. Emellett az alkarja végig volt vágva, már félig elsötétült körötte a világ, majdnem elájult ettől a látványtól. Attól, ahogyan a karját látta, és fájlalta úgy, ahogy azelőtt még soha nem. Életében először érzett ekkora szédítő fájdalmat. Nem érezte a karját, elzsibbadt teljes egészéjben és csak spriccelt a vér szanaszét.

Elterült a földön, és az utolsó pillanatban látta meg, hogy valaki benyit az ajtón, megtorpan a sötét lába a bolyhos mamuszban, majd sikolt egyet.

 

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Johanna Ackerman 10 történetét!


  • 1212 szerző
  • 798 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

paranormális

Rövid leírás / Beharangozó

A történetet újra bevezetjük, amely által új kezdet elé vetemedik. Rachel ugyanis nem tudni honnan tartott hová. Ő is csak annyit tudott, hogy valami kirándulásra alkalmas helység felé tarthat. Egy buszon ülve az osztálytársaival várakozott, pihent és arról fantáziált, hogy milyen lehet az a hely, ahová tartanak. Ismeretlen idő múlva megérkeztek a busszal, innen folytatódnak tovább a furcsaságok...

Rövid összefoglaló

Egy osztálykirándulás során főszereplőnk este kiszökik a szállásról, ahol összetalálkozik valakivel. Sétálni kezdenek, az idegen pedig olyan dolgokat kérdez tőle, amik meghökkentik. Később felébred az álomból és úgy tűnhet, folytatódnak hétköznapi napjai, ám ez a lény továbbra sem ereszti el őt.

Olvasási idő

21 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Johanna Ackerman nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!