Barion Pixel nuuvella

Fater

Sosem tudtam az elején kezdeni. Mint azt sem, hogy kell apátlan gyereknek lenni. Ez be volt épülve az életembe. Akkor tudtam meg először, hogy "apa" is létezik, amikor óvodás koromban láttam, hogy egy kedves, fiatal férfi érkezik a barátnőm elé, az óvoda bejáratánál állt, majd puszit adott az arcára. Én csak bambán, mint egy igazi kisgyerek, néztem őket. Furcsa volt, ezért másnap kíváncsiskodni kezdtem, s amikor a barátnőm azt mesélte, miket szoktak csinálni otthon és még szánkózni is viszi őt télen a gátra. Amint azon a napon hazajutottam, anya elé álltam. Ő akkor is a gép előtt ült és írogatott valakivel.

– Anya? Hol van apa? Az én apukám? – Ekkor értették meg velem. Árva vagyok. Vagyis félárva. Hogy miért? Egy busz meg egy állatorvos, aki rosszul vezet. Bár ezt is idősebb koromban tudtam meg teljesen.

 

 

 

Ahogy csúszkál a vonat vezetéke a fák törzsén, csiszolja a fényt és árnyékot vet az egyik oldalon, ahol én is kinézek. Minden nap, csak egyetlen pont érdekel az út során oda-vissza, az pedig egy szimbólum, egy ház és egy szám. Arra, a Soroksári út fele... van egy átlagos, egy emeletes, fehér ház. Az, amottan a kanyar után és nyolcas a ház száma. Sokat néztem ezt a házat, azóta nagyon sokat, hogy fellángolt bennem apám szelleme. Mióta mindenki, minden idegen is azt mondja, apámra ütöttem. Anyám szerint pedig a természetét is örököltem. De ki volt ő? Volt, aki azt mondta, ne higgyek semmit, mert senki sem ismerheti teljesen az embert. Nem lehet Ő se jó se rossz. De akkor is olyan, mint én!

Nyolcadikán született. Nyolcas a száma. Ez az a szám, amit neki bizonyítok. Arra gondolok ilyenkor, mindig ő az, aki szemmel tart. Alig van csak 10 fotónk róla. Viszont álmaimban mindig tisztán látom őt. Hallom a hangját.

Megint eltelik néhány nap. Megint látom a házat. Meg akkor is megszemlélem, mikor a vidéki barátnőmmel tartunk haza. De most először veszem csak észre azt a szürke autót közelebbről, ami mindig ott állt a kerítés előtt. GOD a rendszáma. Isten áll a nyolcas háznál.

Telnek a napok, telnek az évek, s én folyton a szokás hatalmával élve, odanézek. Az út ezen felén érzem legközelebb magam Hozzá. De telnek az évek, amint az magától értetődik: leteszem az érettségit, megtanulok ezt-azt, és csak azért is utazom, mert apám kedvére sem bírtam tovább ezt a kapcsolatot otthon. Menekültem s akkor is, iskolába menet is... Új embereket ismertem meg, mindig mással, noha legtöbbször egyedül tekintettem ki a nyújtott üvegen keresztül: GOD rendszámú, szürke kocsi, mögötte a sötétbarna, emelt fakerítés, mögötte egy kis sétára, udvar, aztán a nagy fehér ház. A kerítésen pedig a barna nyolcas. Későn jöttem rá, hogy a ház úgy nézett ki, mint az én gyerekkori kedvenc playmobil vadászházam: a korlátok és a háztető szerkezetének révén, persze a színén kívül.

– Mit keresek én itt? Mit gondolok én egy ilyen házról? Másnak tulajdonáról, más személyek életéről, amit felhasználok a rokonszenves látvány révén? – tengtek a gondolatok a fejemben, amikor bekattant valami odabent. De aztán... – Mit tehetek én arról, hogy elvették tőlem? Hogy apátlanul nőttem fel? Hogy újból meghalt egy olyan ember, aki a jók közé tartozott? Egy olyan, akiért sírni kell? Egy olyan, akinek a halála tragédia... Ki vagy te? Aki az álmaimban szerepel? Miért sírtam olyankor, amikor tényleg nem tudtam, ki vagy, csak sejtettem, hogy hiányzol? Akiért szán még Isten is? Akinek volt egy bandája, akik halálod napján is azt a tragikus dalt tették be, így emlékezett rólad a világ, néhány ember szemén keresztül. Ha te elmentél, mit keresek én itt, a világon?

Eltörölte a homályt a szeme elől. Még el sem hagyta a házat, mert megint akadt egy ilyen utazás. Kerestem az apám, a halálának értelmét, s azt, miért ő halt meg, miért az, akinek a támaszomnak kellett volna lennie? És... miért nem emlékezhetek a hangjára, amikor álmaimban tökéletesen emlékszem? Miért kellett négy héttel születésem után elhunynia egy őrült miatt? – „keresi a lány az élete értelmét, a helyét a világban." Készen lennék befejezni is az értelmem, és arra, hogy mellé feküdjek, hisz ilyen világban nincs maradásom, ha ő sincs! Nincs az utálat, a szeretet, a tudatosság, átverések, se bizalom és támasz! Nincs apukám!

Hátul bújtam meg vagy elöl, ha menetirányban nézzük, ott duruzsoltam halkan magamban azt a dallamot, miközben kifelé az utat néztem, robotosan, megszokottan, a kis híd, majd egy vékonyka utca, ami tovább kígyózott. De az utolsó pillanatban elkalandoztak a gondolataim, kikapcsolt a látvány, kikapcsoltak a gondolataim a világból. Majd' elszenderedtem bennük, amikor megpillantottam a hosszú szőke hajat, ami kilép a kapun, megfordul és becsukja a faajtót. Ez az, ami nem tartott engem tovább a sötétségben – mert annyira megilletett! Annyira, hogy kétségbeesetten ugrottam az üveghez, arcom elborult, vihar készülődött, ami nagy esőzéssel járhat, ha ezt a pillanatot nem ragadom meg most azonnal! A tehetetlenség az, hogy mentünk tovább, s a vonat nem állt meg. Zakatolt tovább, zötyögött, mintha a lelkemmel együtt rázkódna.

Kirohantam az ülésről az ajtóba, ott kopogtam, megszállottan vertem az üveget, hogy törjön ki s én odaszaladhassak, mert láttam. Láttam a kapu fehér részénél, a barna fák kontúrozásában, világos alakját: szőke haját, hosszú-hosszú, eltéveszthetetlen haját. És szögletes állát, ugyanolyan semmilyen arckifejezését, mint azelőtt nekem is volt, mielőtt megnyíltak volna rajta a szemeim ültömben. Itt roskadoztam az ajtóban, az előbbi jelenség játszódott le a szemem előtt, és az, hogy a világ megint megállított engem. Megállította őt is, a nagy tervében. És engem is... most. Ebben a szent percben.

Az emberek körülöttem lebzseltek, míg én jól emlékezetembe véstem az előbbi pillanatot, mennyire ki is használtam azt a két ablakot és minden mozdulatot, a világ forgó perceiben, azokat, amikben még láttam őt, most először, ugyanúgy huszonöt évesen. Enyhe szélben lobogott a haja a férfinak. Szőke, kifürkészhetetlen szemével elnézett menetirányba, elbámészkodott – s ekkor nyíltak meg még egyszer a szemeim –, mert észrevette a vonatot. Lehet, észrevett engem is! Észrevette, hogy egy fiatal, szőke hajú hölgy, aki mellesleg az ő orrát örökölte, az ő nézését és olykor érzelmes kitöréseit, veri az ajtót, mint egy tébolyult, megszállott, kétségbeesett ember. A szeme megállapodott rajtam, csodálkozva nézett utánam, így egészen addig, amíg meg nem szűnt a látványa előttem, mert minden addig nyújtózott az üvegben, míg ki nem metszették az életemből. Megint.

Megint úgy sírtam, ahogy gyerekként. Amikor rám tört a semmiből nagyanyám előtt, a bőrfotelben, majd ő úgy jött ölelve segíteni rajtam. Most is emlékszem erre a pillanatra.

Arra is, hogy őt láttam. És ezáltal az is eszembe jutott, hogy nagyanyám, a másik is látta már egyszer, azután.

– Jól van? Hívjunk segítséget? – ilyen beszédek és más diskurálások jöttek folyton, ezzel jöttek, nyaggattak az emberek. Nem értettek engem, azt hitték megőrültem. „Ki vagy te?" – ezt kellene előbb feltenniük... Vagy... mi történt akkor régen? Miért gondoljuk Mi azt, hogy nekünk kell kérdőre vonni téged?

Szidtam a vonatot, szidtam azt, hogy bezártak engem, és azt is, hogy nem voltam erős. Nem voltam se hasznos, se érdemes. Semmilyen sem voltam, hogy arra érdemes legyek, hogy csak elé álljak és végre rájöjjek, tényleg őt láttam.

Csörögni kezdett a telefon a kezemben. Azelőtt ezen hallgattam zenét, de a fülhallgatómra léptem, amitől az teljesen tönkrement, a zene pedig megállt, mintha kihúztam volna belőle a dugót.

Az volt a telefonra írva...

– Apa... – remegő hangon mondtam ki, mert életemben soha nem mondtam ki ezt a szót. Soha, senkire, és még csak nem is akartam, ha az a valaki nem apám. Olyan idegenen hangzott ez az én számból, mint amikor a keresztények mondják ki a sátán szót. Legalább ennyire hideg és érthetetlen, távoli dolog. Olyan, ami nem létezik, csak az elmében.

Megállt ez a böhöm szerkezet, ami elvette tőlem megint azt, amit akartam az élettől, s amiért esdekeltem. Majdhogynem kigurultam az ajtón, amikor az szétnyílt és végre kiengedett magából. Magam sem követtem nyomon az eseményeket, kimaradt a fejemből az, hogyan, csak a hangok nem múltak el. „Kérem, segítsenek", „ez a lyány rosszul lett a vonaton", „bepánikolt", „van itt valaki, aki tud segíteni?" De egyetlen egy hang elnyomta a többiekét:

– Most jártam a szomszédban, gondoltam beköszönök, hogy megnézzelek, hogy vagy.

Apám. Ez volt apám hangja. De torz hangja volt. A telefonból szólt. Mint egy kómás kislány, aki fiatal arcom és világos hajamtól igen is fiatalabb lehettem, remegő, pálcikalábakkal keltem fel a járdáról. Idegeneket figyelmen kívül hagyva, a lábam magától mozgott, s a szám is. Tartani akartam a vonalat minden áron.

– Igen? Ho-hol vagy? Itt vagy most, apa? – „Apa" szó megint. Mintha valahol mégis ismerős lett volna tőlem ez a szó. Pedig beszélni sem tudtam, amikor elutazott... Éppenséggel csak álmomban mondogattam folyton, ha róla álmodtam, s kicsordult a szememen egy könnycsepp.

Most nem csak egy könnycsepp csurrant ki rajta. Mentem tovább, roskadozva, mindenkit kívül hagyva magamon. Visszafelé mentem, mindegy volt, hogy az úton keresztül is. Ám apám volt az, aki visszatartott.

– Várj meg, mindjárt átmegyek oda.

Sírtam, pedig nem akartam kimutatni. Sírtam, sírtam és csak zörgött a mellkasom, engedetlenül életre kelt a testem. Mintha ez is álom lenne csupán, de még azokban is olyan valósághűek voltak ezek a pillanataim vele. Most pedig tényleg az volt! Lepergett előttem minden kérdés, minden kijelentés és kíváncsiság, amit évek hordtak össze, és minden más. Új személyek, lemaradások, történetek, jelenségek, furcsaságok, szeretet, gyűlölet, ravaszság, verések, elnyomások, áldások, misék, kérések, elutasítások, hasznos és haszontalan dolgok, és az, hogy mi mennyire hasonlíthatunk egymásra.

„Megkérdezhetném, hogy akkor tanuljunk meg együtt gitározni. Majd így együtt gitározhatunk hárman, a barátommal."

„Ó, és találkozhatnak akkor a barátom öccsével is, akivel mióta akartam, hogy találkozzon. És egyszer elmehetnénk így, négyen hülyéskedni."

„Elmondhatnám neki, milyen szemét az a hely, de vajon büszke rám, hogy az akarok lenni, ami? Hogy értelmiségi, nem pedig egy normális, átlagos valaki, ezt pedig a gondolkodásmódom is mutatja. Beszélhetnék vele, megkérdezem majd, hogy ki az, akit szeret az írók közül. Vajon Dostoevsky-t olvasott valaha?"

„Hazugság, hogy meghalt. Azonnal el fogom mondani otthon, hogy mi történt. Anya nagyon fog örülni, ha ezt meghallja. Minden hazugság volt, és az semmi, hogy végig ilyen tudatban éltünk, minden semmiség lesz, értelmetlen és haszontalan is róla beszélni. Mert él! Itt van."

És ezek alatt a gondolatok alatt mindvégig arra vártam, hogy a lámpa zöld legyen és átjöjjön hozzám, a megállóba. Végig ártatlanul mosolygott, engem méricskélt a szemével. Rejtélyesnek is találtam ezt a mosolyt valahol. De már biztos voltam abban, hogy ő az. Valóban az teljesedik be a világon, aminek régen be kellett volna. Ki vagyok én, hogy kérdőre vonjam, miért nem volt eddig? Él. Itt van, itt áll már előttem! Ennél több nem kell, ezért még a szenvedés is ér! Azért, mert rájöttem általa, mennyire szeretem. És mennyire értékelem. Anélkül is, hogy nem ismertem soha.

Észre sem vettem magam, hogy beszélgetésbe elegyedtem vele. Úgy fecsegtünk, mintha mindig is így tettük volna. Érződött rajta a szerénység, és lehet, hogy kicsit szégyenkezett, de a mosoly teljesen elrejtette ezt a kínt róla. Ha eltekintettem a távolba, ott volt a nyolcas ház.

– Igen, ő vett rá, hogy elkezdjek gitározni. Ezért arra gondoltam, mi lenne, ha együtt megtanulnánk egy Guns' számot? Azt, amelyik a kedvenced. És hárman együtt tanulgathatnánk. És te is megismerhetnéd így őt. Biztos sokat bandáznátok így, vele meg a tesójával! Hívhatod a tieidet is, őket is megismerhetnék a barátaim!

– Ez egy fantasztikus ötlet! Örülnék neki, bár nem hiszem, hogy túl jó lennék gitározásban.

– Én sem vagyok jó, alig tudok egy húrt többször lepengetni, hogy ne menne el a kezem... – A kezemet említve elterelődött a témánk. Most látta csak a kezemen, ahogy magához emelte, hogy ugyanolyan ferdeállásúak az ujjaim, mint neki, s közben mégis szép, hosszú, tökéletes kezek voltak. Csak neki sokkal edzettebb, nagyobb, férfiasabb.

– A kis nyaralónkkal mi van? Hogy tetszik? Szoktál oda járogatni?

– Voltaképpen az az én igazi otthonom, mert jobban van oda honvágyam, mint haza. – Ezen elismerően nevetett ez az életteli, barátságos tekintet. – Annyit, de annyit gondoltam rád ott, annyiszor jutsz eszembe azokról a trófeákról is! És azt mondta a papa, hogy egyből vinni akartál néhány hónap múlva oda, és a nyakadban lettem volna a későbbiekben. Úgy hordoztál volna körül és járkáltunk volna mindenfelé.

– Hát ebben nem tévedett! – nevetett kedvesen. – Nem csoda, hogy szeretsz oda járni. Jackre emlékszel? A rottweiler kutyám. Bár nem vagyok biztos benne, hogy megélt addig, amíg te emlékezhetnél rá...

Órákon át beszélgettünk, mialatt arra sem figyeltem, merre visz a sétánk. Az emberek már régen letettek rólunk, amikor apám bejött a képbe. Megesküdtek, hogy megőrültem és csak egy lázadó kamasz vagyok, semmi több. Törődtek a maguk dolgával, ha már úgy is útban voltak valamerre, valakihez.

Állandóan be nem állt a szám, annyi mindent mondtam volna, és még mindig, amikor majdnem ránk sötétedett.

Akkor először a világon hajtottam le békésen a fejem. Az is mindegynek számított, hogy hol, csak az számított, hogy apám ott volt! Ő volt az egyensúly a fejemben, s ő az is, aki a XII-es tarot kártyában tartotta a kötelem.

– Látom, szép a nyakláncod, honnan van? – incselkedett a férfi velem.

– Észrevetted? Miattad tanultam meg megkötni.

– Akkor nem valaki adta? Te csináltad?

– Igen. Kikerestem, hogy kell megkötni, aztán tudod, milyen nehéz volt igazi bőrszálat keresni hozzá?

– Miért, a piacon nem volt? – vágott csodálkozó fejet.

– A piacon már nem lehet kapni jó dolgokat. Elavult lett.

– Oh, ezt sajnálatos hallanom. Ott, ahol élek, lehet még jó dolgokat kapni, de nem is ebben az országban voltam, az is tény. Nem mondom, hogy sokat fejlődött... Szeretsz politizálni?

– Háát... Csak nehezen, mert nem mindennel vagyok képben. De szeretek attól még – vigyorogtam nagy büszkeséggel.

– Tudod, hamarosan vissza kell mennem. Most már készülnöm kell. Máshol, ahol élek, szükségük van rám az embereknek.

– Micsoda? ...Elmész? – A hangom szinte rögtön nyomottá változott. Olyanná, mint ezelőtt, ha felébredtem egy álomból. – És sokáig leszel ott? Nem tudsz... hazajönni?

– Már régen ott élek, másoknak nagy szüksége van rám.

Gondolkozni kezdtem. Úgy forgott a kerék az agyamban, mint a túlélés esetében. Ekkor hívott fel engem valaki. A keresztapám volt az. Nem volt kérdés, hogy azonnal megapadtak a szavaim és elmondtam, mi az igazság... Aztán apám hamar távozását is elmondtam.

– Jól van, majd kitalálunk valamit. Lehet, hogy haza lehet hozni őt. Megoldható, szerintem. Írni fogok egy levelet, csak tudjuk meg, hova megy.

Egy szomorú mosollyal bólintottam rá és letettem.

– Sok a rászoruló. De ne aggódj, majd még valamikor jövök – szólt fater.

– Oké, rendben. Segíthetek valamit? – Megnyugodott a hangomon, és azon, hogy segítettem neki a nagy táskájába bepakolni. Azt azonban nem sejtette, mi az, ami valójában megnyugtatott. Megkérdőjelezhetetlen biztonság és bizalom vett körbe, aminek hála képes voltam elengedni őt. Kikísértem a házból, a barátnőm házából, akinél megszálltunk – mivel hozzá igyekeztem épp a vonattal –, aztán végleg eltűnt a szemem elől.

Csak a fehér plafon és a fejem fölött lévő kék falat néztem. Sírva fakadtam ki. Mozdulatlanul feküdtem az ágyban és bambultam felfelé, mialatt kétfelé folytak le csillogó kék szemeimből a fájdalmas könnycseppek.

 

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Johanna Ackerman 10 történetét!


  • 1233 szerző
  • 827 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Rövid leírás / Beharangozó

Ez a szürreális történet a halott apja árnyékában élő lányról szól, aki olyan őrült szinten törődik azzal, ami nem adatott meg neki, hogy - nem csoda - képes lenne belebetegedni. Az viszont egy másik téma, hogy az ember mennyire hiheti el azt a tényigazságot az életében, amit nem a saját szeme által látott.

Rövid összefoglaló

Sosem tudtam az elején kezdeni. Mint azt sem, hogy kell apátlan gyereknek lenni. Ez be volt épülve az életembe. Akkor tudtam meg először, hogy "apa" is létezik, amikor óvodás koromban láttam, hogy egy kedves, fiatal férfi érkezik a barátnőm elé...

Olvasási idő

12 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Johanna Ackerman nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!