Sose láttam még ilyen napfelkeltét. A tér üres volt, a levegő kellemesen hideg szellőt hozott. Mintha hideg kis ujjak lettek volna, amik végigsimítanak az arcomon. Nyár volt, és kellemesen meleg, mégis fáztam.
A lelkem fázott, mert üres volt, akárcsak a gyomrom. Két napja nem ettem mást, csak két szelet száraz kenyeret, aminek a felét ráadásul legjobb bajtársaimmal osztottam meg. Ők mindig velem voltak, így nem éreztem magam annyira egyedül. De néha még így is magányos voltam, hisz ők csak madarak voltak. Egyszerű párizsi galambok.
Hogy hogy kerültem én ide? Már magam se tudom, de annyit elárulhatok, hogy ez az augusztusi hónap volt az utolsó amit itt, étlen, szomjan, álmatlanul töltöttem.

Tizenhét éves kamaszlány koromhoz képest már többen mondták nekem, hogy fejlett vagyok. Persze ezek a vélemények korántsem úgy hagyták el az embrek száját, mint ahogy, teszem azt, rokonaiknak mondanák.
− Elég fejlett már, hogy gyereket csinálhasson!
− Jaj, ne is mondj ilyet, még az kéne! Galamblány és porontyai, whá!
Hiába voltak csípősek, azért 50 centet hozzámvágtak, és én csak szerethettem őket ezért. Hisz tőlük függtem, tőlük függöt az, hogy ma eszem valamit vagy sem.
De ez örökre megváltozott. Már nem kellett a Notre Dame árnyékába húzodnom, ha erősen sütött a nap, és nem kellett a védelmét keresnem az eső ellen. Most itt ülök egy megterített asztalnál és négy fogásos ebédhez készülődöm. Velem szemben ül Ő, az én kedvesem, a megmentőm, aki ha nem járt volna ott, azon a napon, abban a percben, én még mindig árván és éhesen ülnék a Notre Dame lábánál. Még most is alig hiszem el, hogy ez megtörténhetett velem, mint egy tündérmese, ami néha úgy jelenik meg előttem, mintha édesanyám olvasná fel nekem, az ágyam mellett.

Valahogy így hangzott.

Egyszer vol, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Árva volt és nagyon magányos. Egyedüli barátai a galamok voltak, és ahogy azt a barátok teszik, osztozkodtak mindenben. A kislány, a híres párizsi Notre Dame előtt koldult és minden egyes centet ételre szánta, amit majd barátaival, a galambokkal oszt meg. Nagyon jó szíve volt de ez a szív társra vágyott. Egyszer egy szép napon a lányt hatalmas szerencse érte. Néhány fiatal suhanc akarta őt bántani, mikor egy fiatalember lépett közbe és nyujtotta oda kezét a lánynak segítségképpen. A suhancokat elkergette, a lányt felsegítette. Olyan volt, mint egy királyfi, csak a fehér ló hiányzott alóla. A fiú attól a naptól kezdve minden nap meglátogatta a lányt és vitt neki friss ételt és tiszta ruhát. Azután egy nap úgy döntött, hogy hazaviszi az árvácska lányt. De volt valaki aki ennek nem örült. A fiú nővére nagyon ellenségesen viselkedett a lánnyal és többször megpróbálta bajba keverni őt, de az árva lányt mintha angyalok védenék, mindig lebukott a gonosz nővér. Végül aztán a család gonoszságai miatt a nővért kitagadta, és ő szeretőjével együtt elhagyta a várost. A fiú szülei először nem örültek a hivatlan vendégnek, de mikor megismerték a lányt közelebbről, már alig akarták elengedni, hogy saját otthonukba költözhessenek a fiúval. Ezek után összeházasodtak a Notre Dame oltára előtt és boldogan éltek míg meg nem haltak.

Hát így tudnám röviden, meseszerűen elmesélni gyermekeimnek történetemet. Ám a valóság sokkal bonyolúltabb volt ennél. A végső boldogsághoz nagyon rögös volt az út. A történet elejét nem tudnám pontosabban elmesélni. Kedvesem tényleg egy suhanc banda karmai közül menekített ki, akik épp arra készültek, hogy megfosszanak mindentől, amim maradt, minden vagyonomtól és ami a legrosszabb volt, minden erkölcsi tartásomtól. Mert én büszke voltam, igenis büszke arra, hogy ennyi idős koromban úgy tudtam életben maradni, hogy nem kellett eladni se a testem, se a lekem, senkinek. De ha kedvesem nincs akkor ott, ha nem küldi hozzám egy vigyázó angyal, már nem is tudom élnék e egyáltalán. Attól a naptól kezdve a remény fénye felerősödött és minden napom egyre szebb lett.
Egyik péntek délután aztán minden megváltozott. Megadatott az a lehetőség, hogy végleg elhagyhassam a Notre Dame kőterét. Meg is ragadtam az alkalmat, hisz kedvesem felajánlotta, hogy hazavisz. Én már az első pillanattól kezdve beleszerettem, de sose mertem kimutatni érzelmeimet. De itt nem bírtam magammal és a nyakába vetettem magamat és csókokkal árasztottam el az arcát. Őt nem érdekelte, hogy akkor éppen ápolatlanságom miatt ne szoríthasson magához. Megtette és addig szórított, amíg megértettem, hogy ő sem közömbös felém. Hazavitt.
De a történet még csak most kezdődött. Lehet, hogy családja szeretettel fogadott, amit nagyon furcsáltam, mégis volt egy valaki, aki a halálomat kívánta. Kedvesem nővére sokkal gonoszabb volt, mint azt elsőre gondoltam. Sokkal gonoszabb!

Az első éjszakát kivéve szinte minden nap kedvesem őrző szemei mentették meg életem. Nővérének apró próbálkozásai után komolyra fordult a dolog. Egyik reggel bömbölve rohant be szülei szobájába, azzal a váddal, hogy én elloptam az összes ékszerét kis ékszertartó dobozából, míg ő aludt. Kedvesem tudta, hogy mire megy ki az egész játék és három nap múlva megtalálta az eltűnt ékszereket, amit nővére rejtett el. Hogy hová azt magam se tudom.
Zárkozott voltam kissé, féltem, mi lesz ha egyszer sikerül neki, mi lesz ha sikerül kiutáltatnia engem. Nem élném túl ha elveszíteném kedvesemet, aki megláncolta szívemet, és aki nélkül a Notre Dame kőtere se lenne olyan, mint rég. De nem sikerült neki. Az utolsó csepp a pohárban a család kutyájának szó szerinti kivégzése volt. De a gonosz, ám esztelen nővér saját magát buktatta le, hisz a kutya nem adta könnyen az életét és megsebesítette őt és még a ruhájának egy darabját is az eb szájában felejtette. Végül úgy döntött, hogy saját maga hagyja el a házat és a várost is, szeretőjével, egy dús gazdag építésszel. Későbbi híresztelések szerint eltűntek mindketten egy Versailles melletti kis erdőben séta közben. Sose találták meg őket.

De engem megtalált kedvesem és azóta is boldog házasságban élünk. Három hónappal az első találkozásunk után álltunk oltár elé. Ellentétes érzelmek kerítettek hatalmukba. Az eddigi Notre Dame, ami magányom színhelye volt, most boldogságom temploma lett. Már sose fogok olyan szemmel ránézni, mint eddig. Életem legszebb napja volt az a vasárnap. De nem csak én menekültem meg, hisz sose tudtam volna cserben hagyni barátaimat. Minden nap kijártam, hogy megetessem kedvenc galambjaimat, akik hálásak voltak a gondoskodásért. Nyugodtan állíthatom, hogy turista látványosság is lehetne belőlem, hisz mikor megjelenek a téren, a galambok úgy ellepik a testem, és a szívem szeretetükkel, mint amikor az ember Velence Szent Márk terén eteti a galambokat. Ezt kedvesem mesélte nekem, majd esküvőnk után másfél évvel, egy Olaszországi nyaralásunk során magam is megtapasztaltam. De ezek a galambok sose lesznek olyan hálásak, mint a Párizsiak. Hisz ővelük éltem le a fél életemet, magányban és kétségek közt. De ennek vége.

Itt ülök a megterített asztalnál velem szemben kedvesem. Egymás szeméből ki tudjuk olvasni gondolatainkat. És mint a mesékben ezek a gondolatok nagyrészt teljesülnek is. Szeretem őt, mióta megláttam és ő is szeret engem. Kellhet ennél több?
Nem vagyok egy író és tudom, hogy amit leírtam nem teljesen adja vissza a valóság keltette érzéseket és gondolatokat, de ami tőlem telt megtettem. És tudom, hogy boldogan adom oda ezt a papírlapot gyermekeimnek, tudom, hogy ők át fogják érezni azt, amit én éreztem át, azt a boldogságot, és szeretetet. Hisz én meg fogom nekik adni. De most ha nem haragszanak zárom soraimat, és elmerülők e torony árasztotta fények varászában és kedvesem ölelésében, csókjaiban.
Ez a szerelem!