Barion Pixel nuuvella

Hátraszaltó

Imádta a száguldást. Az emberi erő vezérelte, izmai hajtotta gyors suhanást. Biztos kézzel tartotta a kormányt. Közben szeme, akár egy tökéletes gépé, pásztázta az utat a vékony sugarú lámpafényben. Sebesen siklott alatta az út. Apró mozdulatokkal kerülte a vakfoltokat, amelyek valójában gödrök voltak. Apró, nagy, mély, sekély gödrök. Olyan volt, mint egy ügyességi gyakorlat az idővel és a váratlansággal szemben. Az élettel szemben.  Közben gondolkodhatott is erről– arról, de legfőképp az életéről. A családról, amit oly nagy gondossággal építgetett.  

Még csak négy éve házasodtak össze, ennek ellenére ő már régóta tervezgette, babusgatta a jövőt és rettentő izgalmasnak találta a dolgot.

Persze nem csak úgy hipp–hoppra tette le a köveket, öntötte az alapot.

Megváltoztatta a világot és közben megváltotta önmagát.

Mérnöki pontossággal kikerült egy újabb foltot, úgy hogy közben még a sebessége sem csökkent.  

És a feleségét. Még gyerekkorában eltökélte magában, hogy az ő családja nem egy több változóval önmagát építő valami, amit állandóan felül kell vizsgálni. Az ő családképében nincsenek változók. Két ember stabil, homogén eszméire épül. Nincsenek, benne vagy–vagyok. Kérlelhetetlenül ragaszkodott ahhoz, hogy az alapok szilárdan álljanak.  

– A teljes tisztaság állapotában kell élni. – mondta magának.

Beletekert.

–  És mindeddig úgy is van, ahogy kell!

Kellemes érzés volt, mert jó embernek tartotta magát, és nagyon jó emberismerőnek. Mind ehhez rengeteg ezoterikus tanítás és analitikus tudás tömörült a kerek fejébe. Szinte mindig mindent felzabált, ami elébe került. Valami ismeretlen tudásvágy ösztönözte, hajtotta a hőn áhított bölcsesség felé. Mindent megtanult, ami az emberi lét természetével és viselkedésével kapcsolatos és ugyanolyan szenvedélyesen vonzódott ahhoz, amiben fantáziát és misztikumot látott. Ezt aztán kapcsolatba hozta a valósággal. Csak olyan elveket tartott meg, amiket valósággá tehetett és kipróbált ezerszer. Ezeket gyúrta, égette téglává, melyekből házának falait húzta.  

A családi házának falait. És közben érezte, hogy mindez sorsszerű: mindennek így kell történnie, ahogy van. Kényelmes ténymegállapítás, hiszen úgy érezte kézben tartja a dolgokat.

Lassan, de biztosan halad a célja felé.

Boldogan élni, a lehetőségekhez képest. Néha nem hitt benne, hogy ez lehetséges, de hát minden olyan jól alakul! Azonban fejében mindig maradt egy fikarcnyi kétely, egy csipet bizalmatlanság, amit a feleségével szemben támasztott. Amikor ezen rágódott, végül mindig az önvád kerekedett felül benne.  

– Mit akarsz, hogy robot legyen? – vágta a saját szemébe gondolatban.  – Az ő életét is te akarod élni?

– Igen. Valóban, ezt szeretném. – vallotta be magának cinikusan. – Talán nem is szeretek mást csak önmagam. De lehet, hogy csak rettegek. Rettegek attól, hogy ha magamon kívül mást szeretek az becsap.

Gyűlölte a hűtlenséget, nem tudta elviselni, ha cserbenhagyják. Bár erre ritkán volt eset, mivelhogy ritkán kért.

„Lágyan kérj, ha éhes vagy!” Ez is egy olyan szlogen volt, amit beleszőtt életének gazdagon mintázott szőnyegébe.

De végül mindig meggyőzte magát, mert úgy érezte kellő alapossággal és őszinteséggel látja önnön valóságát és helyzetét.

– És mindeddig minden jól alakul!

Felszisszent, mert a biokomputer későn reagált, és a kerékpár belezökkent egy szerencsére sekély kátyúba. Lejtőn gurult, de nem tette üresbe a lábát, hanem lejjebb rakta a váltót és rátekert a gyorsulásra.

Értette a módját. Ezredszer megjárta már az utat, és ezredszer gondolta át az életét. Mindent rendben talált, minden fogaskerék a helyén volt, minden csapágygolyó biztonsággal gurult a kosarába. 

Kivéve a véletlent.

Lassított, mert a sorompóhoz közeledett. A vasúti sínek okozta rázkódástól kímélni kell a kerekeket. 

A véletlenek az életében az intuíciói voltak. És azok a megérzések azt súgták nincs minden rendben. Télen, amikor busszal járt dolgozni, sokkal több ideje maradt a megérzéseiből származó kételyek pontos elemzésére. Az agyának egyik fele mindig azt sugallta: Valami nincs rendben!

Néha mikor nyakig merült a transzban – a sokszor gyakorolt meditáció alkalmával, végig kúszott a tudata azon a zsinóron, ami összekötötte a feleségével, és azt látta, hogy a feleségének viszonya van. Viszonyai vannak. Bő szexuális élménnyel nyakon öntve. Érezte az orgazmus élményt, amit átélt, és mihelyst ehhez a ponthoz ért felrázta magát és litániába kezdett.

– Őrült vagy. Képzelődsz! Minden rendben! Minden rendben!

Meggyőzte magát, de valahol mégis ott bujkált benne a félelem. Mi van, ha mégsem?

Aztán legtöbbször megnyugodott, mert otthon mindent rendben talált. Úgy vélte speciális látása van a dolgok másságára. Az agyával szagolt, nem az orrával.

Rákanyarodott az útra, amelyről már látszott az otthona. 

Az otthona mindig bebizonyította, hogy igaza van. Bár néha úgy látta, mintha a felesége ruhái olyan hirtelen lettek volna ledobva!  Mintha hideg volna a levegő és az asszony bőre is olyan idegen forrósággal tüzelne. De ilyesmi ritkán fordult elő és ez elaltatta benne a kétely fel–fellobbanó tüzét. Így aztán megbocsájtotta a felesége kiruccanásait, mert valahányszor a szemébe nézett, úgy látta igazat mond.

– Hűséges vagyok! Ne félj!

Ilyenkor mindig őzikeszeműre tágultak a pupillái, mintegy bizonyítva az ártatlanságát.

– Ha menőkéje van hát hadd menjen!

Belenyugodott, mert hinni akart neki. Ez is egy gyakorlat mely szükségszerű és egyben kényelmes is!

 Hazaért. Két kutya várta a kapuban. Örömmel szaglászták körül, amíg betolta a biciklit az udvarra.

– Igen, úgy látom mintha minden rendben volna, de nem így érzem! – őrölte tovább a gondolatait. Szinte tapinthatóan érezte, hogy az asszony nem mond igazat. Elfordítja a fejét és a falnak mondja a bizonygató szavakat. Belepirul, alig, egy picit, épphogy, de belepirul. És ő ezt nem hajlandó tudomásul venni, mert hisz benne, hisz neki. Hiszi, hogy az emberek jók, és nem csapják be egymást.

Na meg így kényelmes!

Sok idő telt el, talán két hét is, mire átélhette, hogyan válnak a megérzései kíméletlen valósággá.

A képek illeszkedtek, a vonalak szabályosan futottak kifelé a körből. A családi körből.

Ha váratlanul hazajött munkából, az nem volt váratlan. Az intuíció sugallta kiszámíthatatlanság pontos bizonyítékát adta, hogy valaki kilopta zsebéből a harmóniát. Furcsa mód az analitikus elméje nem is kezdett gondolkodni: Vajon miért csalja a drága szerelme? Nem is tette fel önmagának azt a profán kérdést: Hol van a hiba a saját jól megszerkesztett, pontosan kivitelezett világában?

Inkább elkezdett széthullani.

Egy váratlan hazaérkezésekor az asszony zavarában nekitámadt, majd felpattan a kerékpárjára és elsüvített. Ő pedig utána osont és meg tudta hová ment nyugalmat keresni az imádott nő.

– Meglopnak. – gondolta akkor. – Őt is, engem is. Nem is tudja, hisz teljesen mást gondol az egészről.

Tapinthatóan rátalált a szálra, ami mentén az asszony gondolkodott, és megérezte a cselekvés ösztönét.

– Béklyót érez. – vonta le a konzekvenciát.

Mindig érezte valahányszor beszélgetni kezdtek. Folyton a férfiúi elnyomás iránti düh, kitörésszerű hullámzó veszekedésébe fajult a dolog. Az asszony ölni tudott volna a nem létező szabadságért. Most, ahogy végiggondolta, olyan tisztán érezte a motivációt akár a patak vizében a napsugarak melegét.

Az önkéntes rabszolgaság ezerszer könnyebb, mint a kényszerített. Az önkéntes függőség semmibe veszlik ha magam vállalom, de ha más akasztja a nyakamba, annak pokoli súlya van.

Szépen elkarikázott a ház mellett, ahová az asszony betolta a biciklit és érezte, hogy az ablak őt nézi. Egy őzikeszemű ablak az alagsorból. Nem nézett vissza, inkább beledőlt a kormányba és hazatekert.

– Hát akkor, erről ennyit! – sistergett és közben megcsikordultak a fogai. Tudta kié a ház és tudta ki az a férfi, aki ott lakik az alagsorban. Egy percig sem gondolt a bosszúra. Biztos volt benne, hogy a dolog önmagát bosszulja meg, ha eljön az ideje. Csak arra nem készült fel, hogy ebben a harcban soha nincsenek nyertesek.

Két hónapot kellett csöndben eltölteniük mire az asszonyban fejtetőig csaptak az érzelmek hullámai. Valahogy megváltozott a viszony, a hangulat, és akárhogyan is hegyezte a kétely antennáit, a szeretett újra visszaköltözött a házba. Szinte meghőkölt önmagától mennyire közömbös volt eddig a család iránt. Látványos pálfordulat volt, amit az asszony mutatott. Boldognak érezte magát, amiért ennyire kötődik hozzá, bár furcsa zöngék suttogtak néha a fejében.  Ha valamit tisztának látott a másik, a Suttogó megsúgta neki, hogy a dolog korántsem olyan, mint amilyennek látszik.. Sohasem hagyta a tökéletes örömöt érezni. Suttogó. Úgy gondolta, hogy ez nem az intuitív énje, hanem valami új. Valami démon. Még uralható és néha kifejezetten hasznos. Időnként megkérdezte a dolgok állása felől, és Suttogó úgy válaszolt, mint egy zen bölcs.

– Miért hagyta abba? – kérdezte.

– Biztosan nem miattad! Gondolod, hogy megvilágosodott a felől, hogy te vagy az egyetlen!– jött maró gúnnyal a válasz.

 Fogalma sem volt, hogy ilyen káoszból, amilyen most az elméjében zajlik, ilyen energia pályagörbületből milyen mag hasad az univerzum tüzéből. Félt tőle.

Az asszony hibájából ő is tanult. Tisztában volt vele, hogy az ilyen állapot hosszú távon tudathasadáshoz vezet. Benne is.  A Suttogó jelenléte mindig is egy hirtelen remegéssel és összerándulással robbant be a tudatába, néha teljesen eluralva a lelkét. Aztán azon az estén úgy gondolta eljött az ideje, hogy megszüntesse a kínzó dualitást.

Az asszony éppen mosogatott, míg ő dolga végeztével az étkező hosszú padján üldögélt. Ezerszer eljátszotta magában ezt a párbeszédet. Úgy gondolta kellő nyomatékkal és határozottan kezd. Nem alulról, felülről. Méltósággal. Kissé éreztetve, hogy felesleges minden ellenállás: tud mindent. Aztán ahogy ránézett a kezeire látta, hogy úgy remegnek, mint egy kutyakölyök lábai, akit kint felejtettek a fagyos téli éjszakában

– Tudom, hogy megcsaltál. – nyögte ki végül. Szinte beleőrült abba, hogy hangosan kimondta, amit eddig csak nyűszítve hajtogatott magának.

Az asszony berakta az edényt a csurgatóba és ránézett.

– Már régóta tervezem, hogy elmondom neked.

Akkor érezte, hogy úgy tört ketté az eddigi élete, mint egy korhadt ág egy haldokló fáról.

Mire az asszony a történetének végére ért teljesen ambivalens lett a világról alkotott nézeteivel szemben. Legbelülre került a realitás és a vizsgálódás, kívülre az érzelmek a bosszúvágy és fordítva. Őrült vándorként járkált benne a fájdalom, újra át meg átjárva minden porcikáját.

Tehetetlenül nézte a belső pusztulást.

Feleségének minden érve, kérdéseire adott válasza folyamatos lábsöprés volt. Alaptalan kérdésekre alaptalan válaszok. Hanem azért volt egy mondat, amiért hirtelen tisztelet ébredt benne iránta.

– Én ezt az életet befejeztem, mert beláttam semmi értelme. És azt sem tudom miért mondtam el neked! Talán azt akarom, hogy olyannak ismerj, amilyen vagyok és leszek. Ha így is tudsz szeretni, szeress! Ha nem akkor semmi értelme a jövőnknek együtt. Én megváltoztam és őszintén ígérem, hogy nincs szándékomban még egyszer ilyen útra lépni.

Hitt neki. Hitt benne. Annyira őszinték voltak a szavak, egyenesek a hangsúlyok, tiszta a tekintet. Hitt benne, mégsem tudta, hogy mit cselekszik a következő pillanatban.

Hirtelen felugrott.

– Most elmegyek. – mondta halkan. – Majd jövök.

Felpattant a kerékpárjára és lehajtott a folyóhoz, ahol öreg barátja a vén fűzfa lakott. Miután letámasztotta a bringát az öreg fa ölébe ült. A kellemes szél lágyan ringatta a fa derekát. Sírt. Aztán nevetett és újra sírt. Beszélt. Kérdezett, válaszolt, míg a felesége meg nem érkezett.

– Minek jöttél ide? – dörrent rá. – Menj innen!

Az asszony a hatalmas fűznek támaszkodva könyörgő szemmel felnézett rá.

– Tudtam, hogy ide jössz az öreg fűzhöz. Féltem, hogy egyedül maradsz. Veled szeretnék lenni.

Felmászott hozzá.

– Szégyellem magam. – mondta és megfogta a kezét. – Nem láttam az értéket benned. Nem tudtam milyen sokat jelentesz nekem. Nagyon szeretlek, hidd el!

Nem szólt hozzá, csak nézte egy darabig, míg szemét újra elöntötte a könny.

Végül kirobbant.

– Túl nagy árat fizettünk ezért a felismerésért!

Aztán hamar lecsendesült és kérdezgetni kezdte az asszonyt. Kevés rábeszéléssel megtudta kik voltak.

– Ezek prédák neked! – esett neki a nőnek. –Szabad prédák, akikről azt hitted kihasználod őket. De észre sem vetted, hogy ők egy fikarcnyi áldozatot sem hoztak érted! Egyedül csak te veszélyezteted a saját jövődet. Mihelyst kötődni akartál elrettentek tőled, s elrettentek attól, amit teszel. Arra jó voltál, hogy élvezhessenek.

Nem ordított, de legbelül a Suttogó dühöngött, uralta a terepet.

– Azt hitték tökéletes, amit és ahogyan tesznek, pedig csak a farkukkal gondolkoztak. S most te cserbenhagyod őket, mert elárulod, megnevezed ezeket a faszfejeket. A legnagyobb poén hogy te tetted azzá őket! A legnagyobb paradox az, hogy ők amúgy is azok voltak. Itt mindenkinek jutott egy főszerep, csak én voltam, aki dögölne meg! Bárcsak ne volna csak nihil…

Belészorult a szó. Már régóta szerette volna letörni azt az ágat. Az öreg fűzfáról lelógó karnyi csökevényt. Bal kézzel megragadta és az erő úgy áradt szét benne, mint a mindent elsöprő kegyetlen áradással zúgó folyó. Rövid tenyérütéssel kettétörte a szívós alkarvastagságú gallyat.

Látta, hogy az asszony szeme elkerekedett.

– Sosem gondolta volna, hogy ilyesmire képes vagyok. – gondolta miközben leugrott a fáról.

– Látod ezt az ágat? – kérdezte hangosan. – Látod? Ez egy darab gally és egyben ez a hatalmas fűzfa is. Az hogy letörtem, az ennek a gallynak jobban fáj, mint ennek a hatalmas fűzfának.

A fűznek dőlt és finoman rátette a tenyerét.

– Ez a fa én vagyok. Eddig egy voltam, de most ezzel az ággal én is kettészakadtam. – mondta szomorúan, aztán a gallyal a kezében a vízparthoz sétált. Hideg tekintettel felnézett az asszonyra, majd a bottal a nagy fűzre mutatott.

– Az a fűzfa elfogad téged!

Gyakorlott mozdulattal fordított egyet az ágon és roncsolt végével a földbe szúrta.

– Most már ő is élni fog. – nyögte, miközben egyre mélyebben nyomta a földbe a letört darabot. – De az is lehet, hogy nem mert egy csibész kölyök majd kihúzza. De lehet, hogy nem és sikerül gyökeret vernie ebbe az átkozott földben.

Végül elengedte az ágat és rámutatott.

– Nem tudom, hogy ő elfogad e téged! Mert ez már nem az öreg fűz többé. Hanem egy másik fa!

Önmagában nem merte nevén nevezni őket. Csak azt mondta: ŐK.

Ők, akik meggyalázták a templomot, tönkretették az ő születésétől megjósolt önbeteljesítő jóslatát. Nem gyűlölte őket, gyűlölte őket a Suttogó. Inkább csak egy nagy közös fájdalom volt az egész, egy tompa űr, amit ráadásul azok nem éreznek. Keserűen gondolta ezerszer az új litániát.

Nekem csak a fájdalom jutott.

Ha találkozott velük olyankor recsegő önuralommal kényszerítette magát, hogy köszönjön és látszólag közömbös tekintettel nézzen a szemükbe. Egyfajta erkölcsi felsőbbrendűséggel vette tudomásul, hogy azok viszont nem mertek a szemébe nézni.

– Meggyalázták a templomot! Bemocskolták a tisztát, vért kentek a falakra, kiszárították az élőt!

Nem gondolt a bosszúra. Az asszony gondosan pátyolgatta. Óvatosan, őszintén elmondta az érzéseket: Mit érzett akkor, amikor a viszonyok tartottak és ettől ő furán megkönnyebbült. Boldogabb lett. Ha a felesége kezére tette a kezét, szinte tapinthatóan érezte rajta az idegen érintések nyomait.

– Talán így volt szükségszerű. – gondolta, de legbelül rettegett a jövőtől. A tompa fájdalom lassan elmúlt, helyébe a fénykép élességű mozifilm szituációk jöttek, ahogy az asszony és ŐK…

Ilyenkor riadtan összerázkódott és ép tudata megkönnyebbülten átadta helyét a buddha bölcsességével megáldott Suttogónak, aki minden volt csak nem ő. Valójában nem is tudta, hogy ki kicsoda, s ki a Suttogó? Sőt azt sem kik Ők és ki a felesége? És azt sem hitte, hogy a sebek begyógyulnak és ő egyszer ember lesz.  Már csak azért sem mert tegnap meglátogatta a folyót és meglátta a leszúrt ágból előtörő vadul merész friss hajtást. Mire a gondolatainak sűrűjében ide ért, már azt sem tudta a fűzfa van őérte, vagy ő van fűzfáért.

Már nem az új élet reményét, hanem szégyenének mementóját látta benne.

Talán ha elköltöznénk? – gondolkodott hangosan. De aztán rádöbbent, hogy hiába vált helyszínt a szereplők nem változnak. A kétely apró szikrája ott lüktet majd benne, bárhová is menekülnek.

A szerepek nem változnak. Ezerféle dolog forgott a fejében.  Az is, hogy elpusztítja a családot saját magával együtt. De hamar rádöbbent, hogy ez csak annyit jelent, hogy menekülni szeretne a helyzetből.

Szeretett élni és szerette a feleségét. Halálosan, birtoklón és kérlelhetetlenül. Fel akarta falni, magáévá tenni és ez jóval többet jelentett egy profán aktusnál. Véglegesen egybe akart olvadni vele. Valóban a felévé tenni. Különbözőségek nélkül, egyetlen végső aktusban összeolvadni. De minden egyes szeretkezés után a bűntudat és a különbözőség rideg fuvallata futott át a bőrén.

A látszólag „Az élet megy tovább!” összemosolygások mögött a „Menekülnék innen a pokolba!” vicsorgások húzódtak.

És ott van a gyerek.  Ez a jövőkép melyhez csökönyösen ragaszkodott. Ami tökéletessé formálta volna a tervet.  A közös gyermek, amely majd egyé kovácsolja majd őket. Voltak pillanatok, amikor beleőrült a gondolatba, hogy ezt a célt is elveszíti.  Ezek a pillanatok voltak a legszörnyűbbek.  Az élethez való megrögzött szeretete mégsem hagyta eltaszítani, elidegeníteni magától a még meg sem született gyermekének egyre elmosódó képét. Halványan úgy érezte – bár még félt ettől a gondolattól, hogy ez az egyetlen ép eszű előre mutató gondolata, ami kivezetheti elméjének szörnyű apokaliptikus pusztaságából.  Talán a reménybe szeretett bele. Abba az illúzióba, hogy majd ez a gyerek úgy fogja szeretni, ahogyan a felesége soha nem tudta szeretni. Úgy ahogy ő szeretné, hogy szeressék. Hűséggel, odaadóan és fenntartások nélkül.

Ahogyan elrendelte a sors.

– De előbb ki kell kecmeregnem a helyzetből. – sóhajtotta magában. – Tovább, tovább, tovább!

A meditációba menekült, de csak vicsorgó démonokat talált ott is. Bármennyit is ücsörgött lótuszülésben a nagy fűz ölében, képtelen volt lecsendesíteni az elméjét.

Aztán egy este nem bírta tovább. Ahogy a fűzről felnézett az alkonyodó nyári égre úgy érezte képtelen egyben tartani a világát. Úgy döntött elhagyja az asszonyt.

– Nem most. Majd egyszer, ha már elég nagy lesz a gyerek. – jelentette ki félszeg vigyorral a nagy fűznek.

Lemászott a fáról.

– Ha majd lesz úgy tízéves. – motyogta magában hazafelé ballagva, mélán követve a vízparti ösvényt. – Hogy mekkora barom vagyok! Ezt a helyzetet most kellene megoldanom és én megelégszem egy jövőbeli képpel, aminek semmi, de semmi alapja.

Megállt a folyót átívelő híd korlátjánál és a lassan hullámzó vizet bámulta.

– Hát hogy lehetek ekkora barom! – köpte a víznek. – Megcsaltak megaláztak, kisemmiztek! Én meg? Áltatod magad, te hülye lökött lopótök! – fröcsögte dühösen. Aztán elhallgatott.  Hosszan nézte az alatta hullámzó folyót. Néha megakadt a szeme egy– egy korhadt fadarabon, amit játékosan lökdösve, pörögve táncoltatott a víz.

– Pont ilyen vagy. – bólogatott. – Pont ilyen. Végig azt hitted mindent te irányítasz! Mindent kézben tartasz! Érzékelsz és ellenőrzöl, mert annyira, de annyira szeretted volna az a kicseszett elképzelt családot. Rettegtél, ha nem úgy volt, ahogy te akartad. Már mindent uralni akartál nehogy eltérj a tervtől. Mert annak úgy kell lenni mi? – bőgött bele a vízbe. – Hát tessék! Íme! Ott vagy, ni! Csak egy korhadt vizes fadarab! Játszik veled a folyó. Az élet folyója. Az isten folyója! A teremtés folyója!

Eltört benne valami. Apró könnycseppek gurultak le álláról, láthatatlanul hullottak alá a halkan locsogó hullámokba.

Egy időtlen pillanatig csak lógatta a fejét a híd korlátja felett és bámulta a csöndet. Aztán felnézett.

– Félek. – mondta az alkonyatnak. A ferde sugarak átszelték az arcát, furcsa árnyékot vetettek a híd korlátjának rácsairól a padozatra. Mintha a börtönének rácsai lettek volna. A maga építette félelem és magány börtöne, melyben ő az egyetlen rab. Melyről azt hitte a szeretet meleg fészke immár az ő börtöne lett.

– Akkor is ott marad, ha lemegy a nap. – vigyorgott cinikusan az égre a felszáradt könnyein keresztül.

Tetszett a történet?

2 1

Regisztrálj és olvasd kabdebon 36 történetét!


  • 1216 szerző
  • 802 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

kabdebon

Hátraszaltó

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

Az intuíció sugallta kiszámíthatatlanság pontos bizonyítékát adta, hogy valaki kilopta zsebéből a harmóniát. Furcsa mód az analitikus elméje nem is kezdett gondolkodni: Vajon miért csalja a drága szerelme? Nem is tette fel önmagának azt a profán kérdést: Hol van a hiba a saját jól megszerkesztett, pontosan kivitelezett világában?

Inkább elkezdett széthullani.

Rövid összefoglaló

Sohasem hagyta a tökéletes örömöt érezni. Suttogó. Úgy gondolta, hogy ez nem az intuitív énje, hanem valami új. Valami démon. Még uralható és néha kifejezetten hasznos. Időnként megkérdezte a dolgok állása felől, és Suttogó úgy válaszolt, mint egy zen bölcs.

Olvasási idő

15 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni kabdebon nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!