A halak csak úszkálnak csendben, míg én pötyögöm a legújabb versemet a fájdalomról, a kétségbeesésről. Nem nincs semmi nagy problémám, szerelmi életem rendben, munka van, de valami hiányzik. Talán egyszer leszek valaki, mondogatom magamnak, pedig már vagyok valaki, de az ember mindig többre vágyik.

Az ezerszer megírt elismerésre, amit a legnagyobbak is kínt szenvedve érnek el. Lehettem volna sikeres úszó, ha nem gyullad be a fülem állandóan, meg megtanultam volna úszni. Lehettem volna énekesnő, ha a fába szorult féregnek nem lenne jobb a hangja nálam. Lehettem volna még sikeres politikus, ha lenne gyomrom ehhez a mai politikának nevezett sártengerhez. Lehettem volna még divattervező, ha lenne fogalmam, hogy a divat mi fán terem és nem azt hordanám, ami épp a kezem ügyébe akad, de soha nem érdekelt, mit mivel hordjak.

Író lehetek-e még vagy ez is csak egy lehettem volna még?

Nem tudok helyesen írni és mindent félregépelek, csak a gondolataim azok, ami miatt valaki véletlenül írónak nevezne. Könyveket kiadtam már, úgy hogy azok nem igazán könyvek voltak, csak félkész gondolatok. Soha nem tudtam semmit rendesen megcsinálni, még ha lehettem is volna valaki. Feladni volt mindig mindent könnyű, pedig jó lenne egyszer a nevemet mondani büszkén, nem pedig szégyenkezve, mint ha rosszat tettem volna, mert folyton feladom, nem a tollat többé nem akarom leadni vagy feladni…

Az írás egy olyan pozitív eszköz, ami kifejez mindent, mit világról gondolok, jobban megy mint a beszéd valaha is fog.

(2021 augusztusa)