Barion Pixel nuuvella

Holdtölte

Már közelgett az idő, benne mégsem volt nyoma sem a félelemnek. Makacsul elszánta magát, és úgy is lesz, ahogy ő elgondolta! Szereti, hát megküzd érte… vele. Felpillantott az égen lassan, de határozottan emelkedő holdtányérra, amit javarészt még a fák lombjai takartak. Egy pillanatra emlékezetébe villant anyja intelme. Hányszor mondta kiskorában: „Ne menj az erdő közelébe se, Luna! Kerüld el messzire! Ki tudja ki, vagy mi rejtőzik a fák sűrűjében…” És tessék, most ott ült, a farengeteg kellős közepén, a rozoga, öreg kis ház mellett. Épp telihold éjszakáján. Éppen vele.

Megint ránézett. Fáradtak tűnt, pedig még el sem kezdődött. Izmos teste most szinte aprónak hatott, ahogy egész összegömbölyödött, térdeit felhúzva, karjaival szinte görcsösen fogva át lábait, az öreg fa tövében, a földön kuporogva. Barna szemeiben pedig rettegés ült, ahogy tekintetét lassan rá emelte.

– Menj el, Luna, kérlek! Menekülj, amíg még tudsz – könyörgött suttogva.

A lány gyengéden elmosolyodott, és lassan, de elszántan megrázta a fejét. Hogyan is mehetett volna el, hogy hagyhatta volna magára, amikor jobban szerette, mint tulajdon életét?

– Nem tudom kordában tartani – nyögte a férfi elkeseredetten, a tekintete könyörgött, de Luna egyre csak a fejét rázta.

– Maradok. Nem félek tőled, Conan.

Noha korántsem volt biztos benne, hogy az, amitől félnie kellett volna, egy-e a férfival, a része-e, vagy valami más, valami idegen, amivel Conan saját testén kényszerült osztozni.

Olyan békésnek hatott most az erdő. A levelek szelíden suttogtak, ahogy a langyos szellő gyengéden végigcirógatta a fák lombjait. Időnként bölcs öreg bagoly huhú-ja hangzott fel nyugodtan, eltöprengőn. Az elsötétült égen csupán néhány felhőfoszlány úszott, épp elég vékonyak ahhoz, hogy még mögülük is kivilágítsanak a huncutul pislákoló csillagok. A tisztást szegélyező fák lombjai közt, magasan pár denevér cikázott ide-oda, néma szárnycsapásokkal. Mindez persze csak a vihar előtti csend volt. Valahol messze egy nőstényfarkas vonyítása hangzott fel, Conan pedig úgy rezzent össze az édes-fájó hangra, mint valami rémült kisfiú. A férfi valahogy megindítóan gyámoltalannak, törékenynek hatott. Arcát rettegés, undor és elkeseredettség fura elegye rendezte komor ráncokba. Luna szíve egész összeszorult, ahogy nézte. Közelebb húzódott, és gyengéden megsimította az elgyötört arcot. A férfi elesetten simult a finom puha bőrhöz, és szorosan lehunyta szemeit. 

– Nem akarlak bántani – suttogott megint, még mindig csukott szemekkel. Luna válasz helyett hozzá hajolt, és finoman megcsókolta a férfi telt ajkait. Az arcára húzódó gyengéd mosoly azonban egy pillanat alatt el is tűnt, ahogy ismét Conan szemébe nézett. Az írisze barnából előbb kissé kivilágosodott, majd egyetlen rövid pillanat alatt mélyvörösbe fordult, ő pedig döbbenetében hátrahőkölt. Elkezdődött. A telihold lassan, teljes pompájában úszott a fák koronájának takarásából az ég közepére, Conan testét pedig a követező pillanatban zsigerei legmélyén eredő roppant fájdalom rántotta össze. Összeszorított fogakkal, vicsorogva, kínjában körmeit a talajba vájva kínlódta át már az első pillanatokat is. Luna szemébe könnyek gyűltek, ahogy nézte. Megérintette volna a férfi vállát, de ő ellökte a kezét.

– Fuss, Luna – hörögte a fájdalomtól eltorzult hangon, majd, mintha egy láthatatlan erő rántotta volna a fa törzséhez, gerince ívben hátrafeszült. Pusztító vihar tombolt a testében, ami alig néhány pillanat alatt, a lány szeme láttára változtatta át kedveséből a fenevaddá. Se ember, se farkas. A kettő keveréke; démoni torzszülött. Fájdalmas ordítását messzire vitte a szél, szinte az erdő fái is belejajdultak a kiáltásba zárt mérhetetlen fájdalomba. 

Csapzott szőrzet borította, hatalmassá nőtt test, megnyúlt ujjai irdatlan, gyilkos karmokban végződtek, hegyes fülek, állkapcsa hosszan előre nyúlt, hogy helyet adjon a pusztító fogsornak. Az átalakulás még véget sem ért egészen, mikor Conan… vagyis ami lett belőle, mohón emelte az ég felé orrát, a vér szagát kutatva. 

Luna akaratlanul is felállt, és torkában dobogó szívvel hátrálni kezdett. Egész testében remegett, ahogy a parázsként izzó szemek lassan végigmérték, majd a bestia felegyenesedett előtte. Toronyként magasodott fölé, és a hatalmassá lett test minden izma ugrásra készen megfeszült.

– Küzdj ellene, Conan! Tudom, hogy ott vagy te is – bíztatta a lány, de hangja meg-megremegett. – Erősebb vagy, mint ő! 

Bárhogy igyekezett, a kijelentés elég bizonytalanra sikerült. Hitte, hogy győzhetnek, hogy ő és Conan együtt felülkerekedhetnek a gyilkos vadállaton… Hitte. Egészen, amíg saját szemével nem látta, mit tesz szerelmével a holdtölte. Egészen eddig. Most összeszorult a gyomra, minden ízében remegett, és azt kívánta, bárcsak máris reggel lenne, bárcsak eszébe se jutott volna ez az őrültség! A vérfarkas halk hörgéssel hajolt le hozzá, és megszagolta, mintegy étvágygerjesztőnek a könnyű, nyáresti vacsora előtt.

– Conan, kérlek! – szűkölte Luna, és minden erejét összeszedve, mélyen a vörösen izzó szemekbe nézett, valami emberit kutatva, kedvesét keresve a szörnyben. A válasz csupán egy morgás volt, majd a szőrös behemót egy irdatlan karcsapással odébb lökte. Felnyögött, ahogy egy fa törzsének csapódott, és máris sajgó háta arra késztette, hogy belássa végre a fájó igazságot; ez a lény előtte sokkal inkább egy ösztönei, éhsége és vérszomja vezérelte állat, mintsem Conan más testben. A dög az ég felé emelte pofáját, és felüvöltött. Ez inkább hasonlított a korábban hallott farkas vonyításra, mint arra a fájdalmas, emberi ordításra. Luna egy pillanatra megdermedt a félelemtől, majd futásnak eredt. Zokogva, könnyein át kutatott valami búvóhely után a rengetegben, miközben folyamatosan hallotta maga mögül a szörny hörgését. Rohant, ahogy csak a lába bírta, bokrok hasogatták fel a bőrét a karján, a vállán, a nyakán, ahogy kétségbeesetten gázolt keresztül a növényzeten, egyre több seb égett a testén, de nem állt meg. Már-már az az érzése támadt, hogy a szörny csak ki akarja fárasztani, csak játszik vele, hiszen az a hatalmas állat már rég utolérhette volna… Időről időre hátrapillantott, néha látta a dögöt maga mögött, ahogy üldözi, máskor, mintha eggyé vált volna az erdővel; látni sehol nem látta, csak azt a borzalmas hörgést hallotta… 

Egyre fáradtabb volt, egyre kimerültebb. Megint hátrapillantott, majd futás közben hatalmas lendülettel csapódott neki valaminek. Először azt gondolta, egy fa lehetett, vagy már ott jár a szikláknál, és egy hatalmas kőtömbnek sikerült nekifutnia, miközben az ellenkező irányba nézelődött, mert akármekkora lendülettel futott is neki, az a valami csak állt rendíthetetlenül, meg sem moccant, ellenben ő az ütközéstől a fenekére huppant a kissé nedves földre. A következő pillanatban azonban értetlenül nézett körbe. Legjobb tudomása szerint sem a fák, sem a sziklák nem voltak hajlamosak a helyváltoztatásra, az a valami viszont, aminek nekiment, és a földre kényszerítette, már ott sem volt. Csupán néhány fa, ahogy eddig, de azok is jó pár méterre előtte. Kimerülten, hevesen zakatoló szívvel, lassan felállt. Kegyetlenül szúrt az oldala, ahogy kapkodva vette a levegőt, a pulzusa a fülében dobolt… 

Csend szállt az erdőre. Nem hallotta a bokrok leveleinek és a gallyaknak zörgését, se a vérfarkas hörgését, csupán a saját zihálását. Akár meg is nyugodhatott volna, ha nem lett volna ez a csend valahogy hátborzongatóan vészjósló. És meg mert volna esküdni rá, hogy valaki áll mögötte, és őt figyeli. Hátrakapta a fejét, de az erdő öreg fáin, a bokrokon, és itt-ott kisebb-nagyobb köveken kívül semmit nem látott, pedig a telihold tökéletes megvilágítást nyújtott az öngyilkos esti kalandjához. Visszatartotta a lélegzetét, hátha hall valamit, de semmi. Szemei egész kikerekedtek a rettegéstől, lábai a fáradtságtól, minden egyéb testrésze a félelemtől remegett. Azt sem tudta, hol lehet, az erdőnek ez a része már nem tűnt ismerősnek. 

Megint előre fordult, és felsikoltott a rémülettől. A valami, aminek az imént nekirohant, most megint ott állt előtte, és neki fogalma sem volt, melyik a rosszabb; ami egész eddig üldözte, vagy az, amivel most találta szemben magát. Magas volt, alakja izmos, szikár. Bőre alabástromszínű, szemei pedig, akár a borostyán. Halvány, jéghideg mosolyra húzódó ajkai mögül fenyegetően villantak ki szemfogai. Éhes volt, mégis nyugodt, és valahogy méltóságteljes. Amely higgadtság és már-már uralkodói fensőbbségesség sejteni engedte korát. Magnus, a legidősebb vámpírok egyike volt. Egyúttal fizikai és mentális erejében is messze felülmúlta a vámpírok többségét. Nevét rettegték élők és félholtak egyaránt. 

Luna lába a földbe gyökerezett, mozdulni sem mert, még levegőt venni is csak alig. Kikerekedett szemekkel figyelte a vámpírt, szája újabb sikolyra nyitva, de nem jött ki hang a torkán. Azt hitte, egyszerűen összeesik, ahogy Magnus közelebb lépett. Egész közel, hogy a testük szinte összesimult. 

„Milyen gyönyörű!” hallotta a fejében a férfi bársonyos hangját, és akkor már tudta, hogy hiba volt a borostyán szemekbe nézni. A vámpír tekintete fogságba ejtette, egyszerűen megbénította, mozdulni sem tudott. Pedig szíve szerint rohant volna, amíg csak a lába bírja, üvöltve, zokogva. De csak egy kétségbeesett könnycsepp futott végig az arcán, ahogy Magnus hozzá hajolt, és megízlelte a kiserkenő vért az egyik gally ejtette sebnél a nyakán.

„És milyen finom!”

Luna megint hallotta maga mögött a vérfarkas hörgését, de megfordulni nem tudott.

– Tűnj el, Conan! Ő már az enyém! – szólalt meg a vámpír, és hangja ezúttal sokkal hidegebb, metszőbb volt, mint az imént, a lány fejében. A bestia felüvöltött, és ahogy a vámpírra támadt, Luna végre kiszabadult Magnus láthatatlan bilincséből. Azonnal futni kezdett, az sem számított, hová, csak kerüljön a lehető legtávolabb tőlük, míg azok ketten egymással vannak elfoglalva! De alig néhány perc múlva, megint majdnem nekirohant. A vámpír ismét ott állt előtte, és a borostyánszín szemek ismét fogságba ejtették. Hát persze… Mit is tehetne egy vérfarkas olyan valakivel szemben, aki a gondolat sebességével képes közlekedni? 

Magnus pár pillanatig csak állt, és figyelte, alig néhány lépés távolságból. A szemei szinte ragyogtak, és ahogy a telihold ezüstös fénye épp rá hullott a lombok közül, alabástromszínű bőre szinte porcelánszerűnek hatott. Noha a vámpír korát már korántsem lehetett volna évtizedekben mérni, ránézésre nem tűnt többnek harminc évesnél. Fiatalos vonásai, bőre és sötét haja kontrasztja, a ragyogó szemek, és büszke alkata valahogy bizarr módon vonzóvá tette. Luna szíve őrült módjára zakatolt a mellkasában, ahogy a halhatatlan lény lassan közelebb lépett hozzá. Egész közel. Tekintete megint fogságban tartotta a lányt, hiába futott volna szíve szerint, mint valami rémült gazella, át az erdőn, mindegy hová, csak messze, addig, míg össze nem esik a fáradtságtól… Mozdulni sem tudott. Magnus felé hajolt, ajkai résnyire nyíltak, és Luna egy pillanatra komolyan nem tudta, hogy vajon azokat a hegyes fogakat akarja-e a nyakába vájni, vagy inkább… Megcsókolni? De hát ez…

– Luna! Luna, ébredj! Jézusom, miket álmodtál te össze? – Korrine jól ismert, de ezúttal kissé döbbent hangja lengte körül, mintha csak mérföldekről hallotta volna, aztán az erdő elmosódott körülötte, majd eltűnt, végül még egy utolsó, halvány mosoly után a vámpír is köddé vált.

– A fenébe! – nyögte a lány. Kinyitotta a szemét, és ott volt, a békés, biztonságos kis szobájában, az aggodalmasan pislogó Korrine-nal az ágy szélén. Bár a kép meglehetősen homályos volt, ezért alaposan megdörzsölte a szemeit, miközben felült.

– Jól vagy?

– Persze, csak…

Valójában fogalma sem volt, hogy van. Szobája meghitt félhomálya, és a lakótárs jelenléte megnyugtató volt ugyan, de az álom még ott lengett körülötte láthatatlanul, mégis nyomasztón. Egész teste verejtékben úszott, szíve még mindig vadul kalapált, és szinte még érezte magán az örökifjú vérszívó különös, bűvöletbe ejtő tekintetét.

– Mi a fenét álmodtál? Össze-vissza karmoltad magad.

– Hogy?

Korrine válasz helyett csak finoman megérintette az egyik vékony sebet a lány nyakán, majd egy másik horzsolást a vállán. Luna felszisszent, és homlokára ugyanolyan értetlen ráncok gyűltek, mint Korrine-éra.  

– Jézusom – motyogta döbbenten, majd barátnője szinte kétségbeesett tekintetét látva igyekezett megnyugtatni a másik lányt. – Tényleg jól vagyok, csak… Menekültem, és akkor ott volt az a vámpír…

– Mi? Na, jó, nem nézhetsz több horrorfilmet! – változott megrovóra a döbbent tekintet, és Korrine a fejét ingatva felállt. – Öltözz fel, és vágd puccba magad, a fiúk nemsoká itt lesznek.

Ezzel kiment, Luna pedig még ücsörgött egy ideig az ágyban, igyekezve összeszedni magát, és kiverni a fejéből a rettenetes álmot. Mikor a remegés elcsitult, és a szívverése is a normális tempóra lassult, kikelt az ágyból, és a fürdőszobába ment. Felkattintotta a villanyt, ledobálta a ruháit, feltűzte a haját, majd egy ideig csak nézte saját mását a tükörben. Egy karmolás a nyakán, az egyik vállán, és több a karjain… épp, mint álmában. Egyik sem volt mély, de friss sebek voltak, egyikük-másikuk szinte lüktetett, és égtek…

– Jól elintézted magad – motyogta a lánynak a tükörben, majd hátat fordított, és megnyitotta a vizet a zuhanyfülkében. Egy könnyed mozdulat, és az utolsó ruhadarabja is a bokájánál landolt. Kilépett belőle, be a zuhanyfülkébe, és elhúzta az üvegajtót. Késésben voltak, úgyhogy sietve kezdett neki a tusolásnak. Már majdnem végzett, amikor mozgást látott a fürdőszobában. Gondolta, Korrine jött be valamiért…

– Korrine, előkészítenéd a felsőmet? – szólt ki, de válasz nem érkezett. Elzárta a vizet, elhúzta a zuhanyfülke ajtaját, és egy pillanatra megint értetlenség költözött az arcára. Egyedül volt a fürdőszobában. Ez a késő délutáni szunyókálás még a végén teljesen megbolondítja – fortyogott magában. Sietve megtörölközött, leengedte a haját, megfésülködött, miközben igyekezett nem tudomást venni arról a különös érzésről… Mintha valaki mindvégig figyelte volna. A törölközőt maga köré kanyarítva lépett ki a fürdőből, és indult saját szobája felé. Szólt a zene, és őt menet közben megmosolyogtatta a látvány, ahogy Korrine egy pohár borral a kezében egymaga táncolt a nappali közepén. Csak úgy lobogott a mézszőke hajzuhatag, a lány még énektudásából is adott némi ízelítőt. Belépett a szobájába. A vörös selyem blúz, amit fel akart venni aznap estére, gondosan az ágya szélére volt készítve. Halványan elmosolyodott, majd öltözni kezdett.

Alig tíz perc múlva már a vörös blúzban, egy fekete nadrágban, kisminkelve lépett a nappaliba, Korrine legnagyobb örömére.

– Végre! Indulhatunk? A fiúk már lenn várnak.

– Mehetünk – bólintott. 

Odalenn, a ház előtt a fiúk a kocsi oldalának dőlve, beszélgetve várták őket, minden bizonnyal már legalább negyed órája. 

– Már azt hittük, hajnalig itt várattok minket – morgolódott Josh, Korrine pedig széles mosollyal arcán hozzá lépett:

– Feljöhettetek volna – közölte, majd kiengesztelésül szenvedélyesen csókolta meg barátját.

– Ő akart is, de én nem hagytam – kuncogott Conan. – Ha felmentünk volna, abból egész biztos, másféle buli lett volna.

– Disznó! – nevetett Luna, és már simult is az izmos karok közé, már csókolta is azokat a telt ajkakat. 

A kissé elnyújtott üdvözlés után végre autóba ültek, és elindultak a legújabb helyi klub megnyitó partijára. Már félúton jártak, mikor Conan oldalra pillantva barátnőjére, észrevette a sebet a lány nyakán.

– Még a végén féltékeny leszek – közölte a homlokát ráncolva. – Mi a fene van a nyakadon?

– Mi? Ja, ez? – tapogatta Luna a nyakát. – Elképesztő hülyeséget álmodtam, és… valószínűleg megkarmoltam magam közben.

– Tényleg durva álom lehetett, ha közben öncsonkításba kezdtél – vigyorgott hátul Josh.

– Az volt, az biztos! – bólogatott Korrine. – Csak úgy vergődött az ágyban, még sikoltozott is… Mi is üldözött? Vámpír?

– Az – nyögte Luna.

– Vámpír? – hajolt hátulról az első két ülés közé Josh, még mindig szélesen mosolyogva. – Na, és Conan haverom nem mentett meg tőle?

– Dehogynem! – nevetett az említett is. – Az ezüst keresztmedálomon megcsillanó fénnyel elvakítottam, aztán mögé ugrottam, és megfojtottam egy fokhagymafüzérrel.

– Jaj, Conan – forgatta a szemeit halványan elmosolyodva Luna, és játékosan barátja vállába bokszolt.

– Tudtad, hogy ha egy vámpír egyszer megízleli a véred, akár egy cseppet is, utána nem tudsz többé elbújni előle? Onnantól bárhol, bármikor megtalál! – közölte Josh sejtelmes hangon, és igyekezve nagyon komoly arcot vágni. Luna elkomorodott, ahogy az álmában történtek az emlékezetébe villantak. Ahogy a vámpír a nyakán lévő sebhez hajolt… És az a fura, nyomasztó érzés is ott volt megint.

– Semmi gond, mindig van nálam foghagyma az ilyen esetekre – kuncogott Conan, de Luna szinte rémült tekintettel nézett kifelé a kocsi ablakán, a lassan elsötétülő tájra.

– Hagyjátok már! – kelt védelmére barátnője. Valahogy érezte, hogy ez most tényleg több volt, mint egyszerűen rossz álom, ez most komolyan megviselte Lunát. – Ti még sosem álmodtatok hülyeséget? – pirított rá a fiúkra, mire ők abbahagyták Luna cukkolását. 

Nem sokkal később a lánynak végre sikerült elfelejtenie a nyomasztó álmot, vérfarkasokat és vámpírokat, ahogy belevetették magukat a buliba. A villódzó fények alatt, a jókedvű embertömegben önfeledten táncoltak a dübörgő zenére, és néhány pohárka ital is segítségére volt, hogy feloldódjon. Hol vadul rázták Korrine-nal, hol Conannel simult össze valami lassúbb nótára. Később leültek egy időre egy felszabadult asztalhoz, ismét pár pohárka ital mellé. Megkíséreltek ugyan beszélgetni, de a zene túl hangos volt, így jobbára csak egymást falták Conannel, és persze a másik páros hasonlóképp egymásba feledkezett.

Éjfél körül lehetett, amikor a lányok kimentek a mosdóba. Már Luna is majdnem végzett, mikor Korrine a kintről behallatszó zenét beazonosítva felsikított.

– Ez a mi számunk! Kint leszek Josh-sal – közölte, és már ott sem volt. Így pár perc múlva Luna egyedül indult vissza a tánctérre. Elsőre sehol sem látta a többieket, így gondolta, iszik még egy pohárkával, és közben, a bárpult mellől alaposabban szemügyre veszi a tömeget, hátha onnan kiszúrja őket. Egy bárszéken ücsörögve épp elkezdte kortyolgatni italát, amikor észrevette maga mellett a férfit. Magas volt, ez még így, ülve is látszott, szikár, sötét, dús hajjal, halvány mosollyal arcán, és barátságos tekintettel. Őt figyelte, és… valahogy olyan ismerősnek tűnt.

– Találkoztunk már? – szólította meg olyan váratlanul, hogy még önmagát is sikerült meglepnie. A mosoly a férfi arcán szélesebbre húzódott, majd elnevette magát:

Ezt nem nekem kellene kérdeznem?

– Jaj, nem! Nem úgy… Ne haragudj, tényleg egy elcsépelt ismerkedős szövegnek tűnhetett, de esküszöm, nem annak szántam – kuncogott Luna is. – Tényleg ismerősnek tűnsz. 

– Nem hiszem, hogy találkoztunk volna. Rád biztosan emlékeznék – közölte az idegen, olyan hangsúllyal és tekintettel, hogy a lány egy pillanatra zavarba is jött tőle. – De… ha azt megittad, esetleg táncolhatnánk, és megismerkedhetnénk…

– Hát, én… nem vagyok egyedül. A barátommal jöttem.

– És a barátod csak úgy egyedül hagy egy ekkora tömegben?

– Nem hagyja egyedül – toppant közéjük végszóra Conan, és küldött egy komor pillantást az idegen felé, miközben átölelte a lány derekát. – Gyere, menjünk!

– Hová? – vonta fel kissé értetlenül a szemöldökét Luna. 

– El.

– De még csak most kezdődik a buli.

– Nem baj – morogta Conan. Valahogy feszültnek tűnt. Talán amiatt, hogy a lány mással beszélgetett… pedig nem volt féltékeny típus. – Mutatok sokkal érdekesebbet, mint ez a buli.

Ezzel Conan lesegítette a bárszékről, majd azonnal magával is vonta. Luna még egy másodperctöredékre a másik férfira pillantott, és… Meg mert volna esküdni, hogy az imént még barna szemek borostyánszínbe váltottak. Teljesen összezavarodva ment Conannel. Megőrült? Nem, semmi baj, csak az az álom… Meg aztán az ital is lehet, hogy túl sok volt! Menet közben visszafordult, talán meggyőződni, hogy a bárpultnál igen is egy barna szemű férfi ül, megnyugtatni magát… De a fickónak, akivel beszélgetett, nyoma sem volt. Sem a bárpultnál, sem annak környékén. Most már végképp tanácstalan volt saját elmeállapotát illetőleg. Egy hang nélkül, csak ment a barátjával, majd a klub előtt beült a kocsiba Conan mellé, és már indultak is. Nem is kérdezte, hová mennek, nem is érdekelte. Nem is az utat figyelte, csak bambult maga elé.

– Nem vagy valami jó passzban – állapította meg Conan jó pár perc múlva.

– Csak… ez az álom… – motyogta, és felnézett. Az autó reflektora keskeny földutat világított meg előttük, annak két oldalán fák törzseit, és sűrű aljnövényzetet.

– Semmi baj. Biztos a telihold teszi – mosolyodott el Conan, és az írisze hirtelen barnából mélyvörösbe fordult. 

Tetszett a történet?

2 0

Regisztrálj és olvasd Kalocsay Rica 30 történetét!


  • 1200 szerző
  • 784 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

misztikus

Rövid leírás / Beharangozó

Misztikus, vámpíros, farkasemberes...

Rövid összefoglaló

A telihold fényében különös olgok történnek...

Olvasási idő

16 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Kalocsay Rica nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!