Barion Pixel nuuvella

A gyógyító

Nagyot sóhajtott. Lemondóan. Még nézte pár pillanatig a kislányt, ahogy az ágyon feküdt, most már hosszú órák óta mozdulatlanul. Vékonyka karjai a kicsi teste mellett, feje kicsit oldalra hajtva. Hosszú, valószínűtlenül szőke haja kócosan tekergett az angyali arcocska körül a párnán. A tengerkék szemek lehunyva. A szemek, amikkel reggel még ránézett. A szemek, amik akkor már olyan fénytelenül pillantottak rá, mégis bizalommal. És ő nem szolgálta meg a belé vetett hitet. 

Mit tehetett volna még? Milliomodszor tette fel magában a kérdést, számtalanszor futtatta végig magában az eseményeket. Mindent jól csinált. Mindent legjobb tudása szerint. Ismét nagyot sóhajtott, végighordozta tekintetét a kórtermen, talán választ keresve. Majd újra a kicsi testre nézett, végül szorosan lehunyta a szemét egy pillanatra, mielőtt nehéz szívvel megfordult, és kisétált az ajtón. 

Késő éjjelre járt, a kórház épülete elcsendesült, csak léptei zaja visszhangzott a fehér falakról, ahogy végighaladt a folyosókon, és fejében zakatolt minduntalan, és egyre hangosabban a kérdés: „Miért?” Válasz sehonnan sem érkezett. Megint végigfuttatta magában a nap eseményeit, mielőtt megállt az asszony előtt, aki kisírt, kialvatlan szemekkel ült, kezeit tördelve, egymaga a folyosón. Nem hibázott. Megtett mindent. Miért telepedett rá mégis a bűntudat a tehetetlenség nyomasztó érzete mellé?

Az asszony könnyekkel telt szemmel nézett fel rá, és azonnal felpattant, ahogy ő megállt előtte.

− Mondja, hogy van, doktor úr? Ugye rendbe jön? − hadarta szinte nyüszítve. Ő pedig hosszan nézett a szemébe, mielőtt meg tudott végre szólalni.

− Ha túléli az éjszakát, még van remény − közölte aztán halkan. Ő maga is tudta, hogy erre szinte nincs is esély. A kislány haldoklott. Mégsem tudta a nő szemébe mondani. Valamiért nem ment. Még pár órát talán életben tudják tartani, de a kicsi szervezete már annyira legyengült… Hajnalra meghal. De hajnalig még meg akarta hagyni az asszonynak a reményt. Bár ő maga sem tudta, helyesen cselekszik-e. 

− Persze, hogy túléli! Erős kislány, túléli! Igen, biztosan túl fogja élni! − hajtogatta az asszony könnyeit nyeldesve, ő pedig megsimította a karját.

− Próbáljon meg pihenni kicsit − kérte a nőt, bár tudta, hiába. Aztán tovább indult a folyosón. Lábai szinte maguktól vitték a pihenőbe, majd elnyúlt az első útjába kerülő ágyon. Csontjaiban érezte a fáradtságot, mégis sokáig csak a plafont bámulta. Szemei előtt újra és újra megjelent a kép. Ahogy a pici, törékeny testet görcsök rántják össze, ahogy az asszony kétségbeesetten zokogva fohászkodik lánya életéért. Szorosan lehunyta szemeit, igyekezve megszabadulni az őt kísértő képektől, de lezárt szemhéjai mögött is csak az a reggeli jelenet játszódott le ismét. Ahogy küzdöttek a kislányért. „Mit tehettem volna még?” – hangzott fel benne újra a kérdés, de mielőtt még ismét újragondolhatta volna a nap történéseit, a kimerültség karjai fonódtak köré szinte vaskapcsokként, és húzták magukkal az álom világába, hogy kicsit megpihenhessék. Néhány óra megnyugvás csupán a sötét szobában, egyedül, mielőtt az ébrenlét azzal az egyszerre szívet melengetően kedves, és szívet tépően kegyetlen képpel tört rá megint. A kislány arcával, a szemekkel, a bizalommal telt tekintettel. 

Mélyről jövő sóhaj kísérte ismét a mozdulatot, ahogy felült. Térdeire támasztotta könyökét, és tenyerébe temette arcát egy időre. Fura ürességet érzett belül. Homlokát dörzsölve, szorosan lehunyt szemekkel, némán átkozta önnön korlátait. Mindent megtett, és mégsem tehetett eleget. Valahol odabenn egy halk hang felsőbb erőkről beszélt, egy nálánál sokkal nagyobb hatalomról… Morogva rázta meg a fejét. Nem, nem hitt istenben! Önmagában hitt, és abban, amit tanult. S most épp ezekben csalódott. Önmagában, és abban, amit tanult. Dohogva csapott az ágyra maga mellett, majd felállt, és kifelé indult. Menet közben futva pillantott az órára. Mintha egy jeges kéz markolt volna durván a szívére, és torka a pillanat tört része alatt száradt ki a tényre: reggel van. Lábai a kórterem felé vitték, ahol majdnem az egész előző napot töltötte. Miért nem szólt még senki? Miért nem ébresztették fel? Nem mintha tehetett volna bármit… 

A szokásos sürgés-forgás váltotta fel az éjszaka csendjét a folyosókon, a jól ismert arcok, a megszokott zajok hoztak életet a fehér falak közé. Valahogy közömbössé vált már mind. Az arcok… mindhez egy-egy történet kapcsolódott; neki férje van, és két gyerek, az a lány ott épp most vált… A hangokat is öntudatlanul kapcsolta már az őket kiváltó műszerek, kocsik, gépek és ajtók képeihez. Megszokott volt minden. Már nem érintette meg. Csak az a szoba hívta némán, vonzotta őrült erővel. De miért? Ugyan, mit remélt? Bosszúsan rázta meg a fejét. A lány már halott! Többen is köszöntek neki, ő csak biccentett válaszul, és sietősebbre vette lépteit. Maga sem tudta, miért. Végül szinte futott, végig a folyosókon, mígnem ott állt az ajtó előtt. Az asszonyt nem látta sehol út közben… Talán itt van benn, és a lányát siratja épp. Kezében a kilincs, az ajtó engedett… Homloka ráncokba rendeződött, szemébe értetlenség és döbbenet költözött az elé táruló képtől. Gondolatai ide-oda cikázva keresték a magyarázatot. 

Az anya az ágy mellé húzott széken aludt, kezében a lánya keze, azt szorította még álmában is. Arcát béke és nyugalom simította, szája szélén pedig egy alig látható mosoly. Lassan közelebb lépett, miközben egyre kevésbé értette… A kislány arcára némi szín költözött, pulzusa lelassult, és erőteljesebb volt, nem szapora, ugyanakkor harmatgyenge, mint ahogy előző éjjel otthagyta. 

„Halottnak kellene lennie” − állapította meg magában döbbenten. Csak nézte, hosszan, millió lehetőséget, variációt futtatva végig magában a hogyanokra és miértekre, melyek, mint felbolydult méhkas zsongtak benne megválaszolatlanul. Nem talált feleletet a milliónyi kérdésre, újra és újra ugyanoda lyukadt ki: a kislánynak halottnak kellene lennie. S hogy mégsem így volt… Nem, a világért sem használta volna azt a szót. Csodák nincsenek! Kell, hogy legyen valami racionális magyarázat! 

Az ablakhoz lépett, és hosszan nézett kifelé, figyelte odalenn az utca forgatagát, a közömbösen dolgukra igyekvőket. Örülnie kellett volna, meg kellett volna könnyebbülnie, de csak zavartságot érzett, és ő már-már kétségbeesetten igyekezett felül kerekedni az odabenn eluralkodott káoszon. Azt a mérhetetlen hatalmat segítségül hívva, mellyel rendelkezett: irigylésre méltó tudását. De az most sehogy sem segített. Nem volt válasz. Nem olyan, amilyet ő keresett, nem olyan, amellyel megelégedett volna, ami megnyugtatta volna. És ő hogy gyűlölte! Gyűlölte elveszettnek érezni magát, gyűlölte nem érteni a helyzetet. Ritkán fordult elő, hogy úgy érezte, a talaj kicsúszik a lába alól, az irányítás nem az ő kezében van, s még az ilyen ritka alkalmakkor is szinte megőrjítette az alsóbbrendűség érzése, a kiszolgáltatottság iszonyata. Mintha valami megmagyarázhatatlanul óriás erő saját kénye-kedve szerint játszadozott volna az egész világgal, életekkel, sorsokkal; vele is. 

Egyszerre riadtan, bosszúsan és elveszetten fordult újra az ágy felé… s csak ekkor vette észre, hogy a szobában már eggyel többen vannak. A kislány és édesanyja még mindig aludt, és valahogy az a fura, nyomasztó érzése támadt, mintha még az idő is lelassult volna, mintha… mintha már nem is ugyanott lenne. Abban a kórteremben, de egy egész más világban.

− Ki maga? 

Zavarodottsága ellenére a hangja határozottan csengett, térde azonban megremegett egy pillanatra, ahogy közelebb lépett az ágy mellett, neki háttal álló, fehérruhás alakhoz. Minden ajtó és ablak csukva volt, hosszú, fekete haját mégis, mintha lágy fuvallat lebbentette volna meg időről időre. S valahogy volt a lányban valami nem evilági, ahogy nagyon lassan felé fordult, anélkül, hogy elengedte volna az alvó kislány kezét. Vékony alakján csupán az az egyszerű, fehér ruha, mezítláb ácsorgott a kövön. Egyenes, fekete haja keretezte arcán valami földöntúli béke és nyugalom, bőre világos, szeme pedig valószínűtlenül kék. Kékebb, mint a kislányé. A fekete haj, a fehér ruha és porcelánszerű arc erős kontrasztja, s azok a tiszta, nyílt, őszinte kék szemek ellenállhatatlan erővel vonzották tekintetét.  

− Hogy jött be ide? − kérdezett újra. 

− Végig itt voltam − felelt a lány. Fiatal volt, talán húsz év körüli, de a hangja, akár egy kislányé. Vékonyka, lágy, ugyanakkor magabiztos, épp azt az erőteljes kontrasztot hordozva magában, mint világos arcának és sötét hajának együttese. 

− Ki maga? − tette fel ismét a kérdést, majd önkéntelenül is pontosított rajta, ezúttal már bizonytalanul, szinte csak súgva, igyekezve nem meghallani a bentről jövő választ. − Mi maga?

A felelet egy halvány, békés, és a lány látszólagos korát meghazudtolóan bölcs mosoly volt csupán. Megrázta a fejét. Nem, az nem lehet!  

A kék szemekben valami fura, gyengéd fény játszott. „Én a tudományban hiszek” hangzott fel benne öntudatosan. Noha a tudomány szerint a kislánynak halottnak kellett volna lennie. Csupán ismét ráncokba rendeződő homloka jelezte egyszerre egyetértését és értetlenségét. Tekintetét még mindig vonzották azok a kék szemek, az a mosoly és a végtelen bölcsesség.

Nagyot fújt, és dacosan hátat fordított. Megint a fejét ingatta, még, ha érezte is ott legbelül a fejében duruzsoló szelíd szavak igazát. A számára ismerős terepen igyekezett megcáfolni őket, de ott csak kérdőjeleket talált. Visszafordult az ágy felé… Megint csak hárman voltak. A lány eltűnt, csak az a hang szólalt meg ismét. Nem tudta, honnan, merről… valahogy az egész szobából, mindenfelől. 

− Ha a hitét csak a tudományba veti, doktor, sok dologra nem kap majd választ.

Egy ideig állt még mozdulatlanul, némán, a szoba közepén, s most újra hallotta a megszokott zajokat kintről. Csak most vette észre, hogy amíg a lány ott volt, valahogy mindegyik megszűnt… Lassan az ágyhoz lépett, és hosszan nézte a kislány nyugodt arcát, míg azok a kék szemek lassan, fáradtan ki nem nyíltak. A gyermek rá nézett, és erőtlenül elmosolyodott. 

− Jó reggelt, doktor bácsi!

Önkéntelenül elmosolyodott ő is a kedves, vékonyka hangra.

− Jó reggelt.

− Elment?

− Kicsoda? − vonta fel a szemöldökét.

− Az angyalom − felelte a kislány magától értetődő természetességgel.

− Nem, kicsim, még itt van. Mindig veled van.

Még maga is meglepődött a válaszon.

− Akkor jó − sóhajtott megkönnyebbülten az aprócska gyermek, s arcára olyan gyenge, de szeretetteljes mosoly költözött, hogy ő maga is egy angyalnak tűnt. 

− Pihenj! − simította meg a karját, a kék szemek pedig fáradtan le is csukódtak nyomban. Nézte még pár pillanatig, majd kisétált a kórteremből. 

A megszokott arcok, a megszokott emberek megint, ahogy elindult a folyosón. A kórtermek előtt elhaladva akaratlanul is bepillantott mindegyikbe. Minden betegágy mellett állt valaki. Lányok, fiúk, nők és férfiak… Hosszú, fekete hajukat mintha lágy szellő lebbentette volna meg időnként, fehér ruhát viseltek, és kék szemeikben az a meleg fény játszott. Mind ránéztek, halványan mosolyogva, ott voltak mindenütt. A nővérpultnál is, és amott, azt a fiatal beteghordó fiút is kísérte egyikük. 

Ő maga is elmosolyodott, s már nem is akart magyarázatot. Bármilyen képtelenségnek is tűnt még nem sokkal azelőtt, bármilyen irracionális is volt, már nem küzdött ellene. Csak megkönnyebbült sóhajjal vette tudomásul; nincs egyedül. Ha ő már nem tehet semmit, még akkor is van remény. S talán a saját angyala is ott sétálgat valahol. Mind ránéztek még egyszer, majd alakjuk felragyogott, aztán eltűntek, s újra a megszokott volt minden. Valahogy mégis egészen más. 

Tetszett a történet?

1 0

Regisztrálj és olvasd Kalocsay Rica 30 történetét!


  • 1200 szerző
  • 784 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Kalocsay Rica

A gyógyító

Műfaj

misztikus

Rövid leírás / Beharangozó

Nagyot sóhajtott. Lemondóan. Még nézte pár pillanatig a kislányt, ahogy az ágyon feküdt, most már hosszú órák óta mozdulatlanul. A tengerkék szemek lehunyva. A szemek, amikkel reggel még ránézett. A szemek, amik akkor már olyan fénytelenül pillantottak rá, mégis bizalommal. És ő nem szolgálta meg a belé vetett hitet. 

Rövid összefoglaló

...

Olvasási idő

9 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Kalocsay Rica nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!