Barion Pixel nuuvella

Alkony után

Csöndes feketeség folyt szét mindenütt, ahogy a nap eltűnt a nyugati láthatár peremén. Csak a parázs világítja meg arcom egy pillanatra, miközben nagyot szívok a cigarettámból. A füst hirtelen felszökik, majd lelassul, s lomhán terül szét a párával telt levegőben. Csend van mindenütt, s én a csendnek ezer hangját hallgatom. Bennem is béke van. Most valahogy minden olyan jó. Jó itt, jó így. Csendben üldögélni házam teraszán, a kopott öreg széken, hagyni, hogy körülöleljen ez a fekete bársony, gyengéden, oltalmazón. Hagyni, hogy fénytől gyötört szemeim megpihenjenek végre. Úgysem láthatnék semmit, se közel, se távol, az éj befedte a világot. Így csak nézek magam elé a feketeségbe, és hallgatom a csendet. Megízlelem, magamba szívom az éjszakát. A sós illatot a part felől, a fák és a fű zöldjét, a mediterrán virágok ezerszín kavalkádját. Érzem. A zöldillatot, a rózsaszínt, és a napsárgát. A lilát és a narancsot. Csak cigarettám füstszürke szaga rondít az illatfestménybe. Bőröm lágyan simogatja a langyos fuvallat a tenger felől, meg-meglebbentve átfésüli hajam. És hallgatom az éj láthatatlan lakóinak millió neszét. Még sosem láttam, mégis ismerem őket. Olyanok nekem, mint régi barátok.

A sötéttől való félelem ősi, ösztönös. Együtt születik az emberrel. Ki tudja, én miért nem rettegtem soha az éjszakától… Nekem társam volt, jó barát, már egész kiskoromtól. És ahogy én nőttem, a sötétség is úgy nőtt egyre bennem. Egymás részeivé váltunk. Szövetségre léptem vele. Láttam én is az árnyakat a szobám rejtett zugaiban megbújva, de nem rémisztettek. Csak velem voltak, hogy ne kelljen egyedül lennem, mikor az álom elkerült. Bár sosem tudhattam, ki vagy mi bukkan elő a sötétből, de épp így elrejtett engem is, ha kellett. Megvédett, oltalmazott. Lágyan körülölelt. A sötétség nekem kedves barátom, hűséges társam, millió titkát ismerem, s ő is az enyémeket – csak őrzi őket hallgatagon. Sehol máshol nem éreztem még olyan biztonságot, mint az éj fekete leple alatt. 

De az éjszaka nem mindvégig vak. Mikor a vénséges hold már magasan jár, halvány fényét szétszórja a tájon, rejtelmet hintve mindenfelé. Gyengéd fénye simogat, nem éget és vakít, mint a napé. Ő cinkosa az éjszakának, tiszteli, és csodákat fest neki. Gyengéd ecsetvonásokkal, ezüsttel von be mindent, csak finoman, megőrizve a fénytelen alapszínt. Talán unalmát űzi a gyengéd játékkal. Ott mintha megmozdult volna valami! Mi lehetett, valami apró állat? De hisz nincs is ott semmi, csak a hold játszik velem, látom a mosolyán, ahogy fentről néz le rám. Ezüst virágok, ezüst tenger, ezüst ég és ezüst szél. Még a fű is ezüstszín lett, csak az illata maradt zöld – zöldnek látszik megint, ha behunyom szemem. Lelassul a világ, ilyenkor még az idő sem siet úgy. A holdudvar a tiszta égen, és ahogy a csillagok hódolnak neki, vagy mikor épp felhők úsznak át a vén és bölcs holdkorong előtt – a kép vászonra kívánkozik! Bámultad-e már a holdtányért hosszú órákon át? Ahogy halad, megfontoltan és méltósággal… megnyugtat téged is. És minél tovább nézed, bölcsességéből annál több jut neked is. Hiszen mesél és tanít! Ha igazán figyelsz, meghallod a hangját. 

Aztán a hajnal közeledtével, a holdkorong elbúcsúzik. Amott, keleten pedig megjelennek a nap első aranysugarai. Ilyenkor még ő is álmos, még épp csak ébredezik, és harmatgyenge fényjátékával a világot lassacskán kiszínezi. Az éj apró, láthatatlan lakói lassan elhallgatnak, de helyettük újabb szólam lép be – madárkórus hangzik fel. Így lesz a napkelte egy tökéletes koncert csodás fináléja. Csak éppen a gőgös napasszonyság, miután az álom kiröppen szeméből, mindig elbízza magát. Nagyzolva ragyog be mindent – elvakít. Elűzi a milliónyi titkot és csodát.

Így hát, mielőtt még elrontaná ezt a tökéletes harmóniát, én is felállok az öreg székről, még egyszer végignézek az arannyal hintett tájon, majd hátat fordítok a most kezdődő napnak. Mindjárt reggel. Ideje aludni! Nem is értem, miért nem éjjel él az ember! Ott minden nyugodtabb, csendesebb, a biztonságos sötét ölelésében minden telis-tele rejtély és varázslat. Minden csupa illat és hang és íz… Én így látom az éjszakát. A hold ezüstje vonz éjről éjre, s a nap aranya taszít. Én hajnalban kívánok szép álmokat, s akkor ébredek, mikor az alkony érkezik.

Tetszett a történet?

1 0

Regisztrálj és olvasd Kalocsay Rica 30 történetét!


  • 1200 szerző
  • 783 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Kalocsay Rica

Alkony után

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

A sötéttől való félelem ősi, ösztönös. Együtt születik az emberrel. Ki tudja, én miért nem rettegtem soha az éjszakától…

Rövid összefoglaló

Úgysem láthatnék semmit, se közel, se távol, az éj befedte a világot. Így csak nézek magam elé a feketeségbe, és hallgatom a csendet. Megízlelem, magamba szívom az éjszakát.

Olvasási idő

3 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Kalocsay Rica nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!