Hosszú és fárasztó nap állt mögötte. A falnak támaszkodott, miközben a lift a 23. emeletre tartott és lehunyta a szemét egy időre. Úgy érezte, sosem volt még ilyen kimerült. Amint felért, kinyitotta az ajtót, kilépett az üres és hűvös lépcsőházba, lekapta elegáns, magas sarkú cipőit, majd azokkal kezében kikotorta táskája mélyéről a kulcsot, és kinyitotta a folyosó ajtaját. Megfordult a fejében, hogy csenget, de nem volt benne egészen biztos, vajon nővére otthon van-e. Visszazárta a folyosó ajtaját és elcsigázottan indult a bal oldali lakásajtó felé.

Út közben meglehetősen különös látvány fogadta. A hulladék-ledobóhoz nyíló ajtó nyitva volt, a villany felkapcsolva, a ledobó pedig lenyitva, és egy férfi holtteste kandikált ki belőle. Egy ideig pislogott a bizarr látványra, szemöldöke egész magasra húzódott a homlokán, de fáradtsága meggátolt benne minden további érzelmi reakciót. A fickó úgy nézett ki, mint egy rongybaba, akit betuszkoltak oda annak ellenére, hogy egyértelműen túl méretes volt a ledobó kissé szűkre méretezett nyílásához képest. Lábai térdtől kilógtak, a ledobóból szintén kilógó fél felsőteste élettelenül dőlt kissé oldalra, egyik karja beszorult a hasa és a combja közé, másik szintén kívül lógott a feje pedig hátrabicsaklott és üveges tekintettel meredt a plafonon lógó csupasz villanykörtére. Friss lehetett, mert szaga még nem volt.

Az ajtóhoz sétált, kinyitotta, belépett a lakásba, felakasztotta kulcscsomóját a helyére, majd tovább indult a nappali felé. Halkan klasszikus zene szólt, talán Beethoven, de nem mert volna megesküdni rá. Nővére ott ült a kanapén, kifejezéstelen arccal nézett maga elé, és vörösbort kortyolgatott egy kristálypohárból. Ő is fáradtnak tűnt. Hozzá lépett, mire ő felnézett rá, és halványan elmosolyodott.

– Szia! Milyen napod volt? – érdeklődött.

– Fárasztó – sóhajtott. – Egy hulla van a ledobóban.

– Tudom – bólintott az idősebb testvér. – Én tettem oda – közölte aztán közömbös hangon.

Már értette nővére fáradtságát. A fickó nem volt ugyan nagydarab, de azért elég kimerítő munka lehetett oda betuszkolni. Egy újabb sóhaj kíséretében kezéből a nappali padlójára ejtette cipőit, és lehuppant mellé a kanapéra.

– Az egy szemétledobó, ugye tudod? – kérdezte.

– Szemét volt – felelte testvére szenvtelenül, és komótosan ismét kortyolt a borból.

– Most kicsit csalódtam benned – sóhajtott rosszallón a fejét ingatva.

– Megszabadítottam a világot némi mocsoktól – vonta meg a vállát az idősebb lány.

– Na, és a környezetvédelem? A veszélyes hulladékot szelektíven gyűjtjük!