Barion Pixel nuuvella

Ébren álmodó

Az öregúr egy bögre kávéval a kezében lépett a dolgozószobába. Kint vakítóan tűzött a nap, de az összehúzott függönyök mögött, a szobában kellemes félhomály honolt. A falak mentén széles polcok húzódtak végig, rajtuk könyvek sorakoztak. Vékonyak, vaskosak, régiek és újak… kincsek! Ő még ismerte az értéküket. És tudta a titkaikat. Középen hatalmas bükkfa íróasztal terpeszkedett kényelmesen, büszkén uralva a helyiséget. Rajta könyvek, papírok, tollak, jegyzetek sokasodtak, és egy kopott, öreg írógép várta türelmesen, hogy ismét munkába állhasson fürge ujjai alatt. Lassan megkerülte az asztalt, félretolva pár papírt letette bögréjét, majd leült a kényelmes, öreg székre, és körbenézett kicsiny birodalmában, mielőtt munkához látott volna. Szinte semmi más, csak könyvek. Ez volt az ő világa. Különös univerzum, tele útvesztőkkel, titkokkal, talányokkal. Fura hely, számára mégis érthetőbb és kiismerhetőbb, mint a való világ odakinn. Mint az őrült világ odakint, ami megbélyegezte. Csak, mert nem értik. De hogyan is érthetnék? 

Nevetve súgtak össze a háta mögött, ujjal mutogattak rá: „nézd, ott az öreg bolond”. Pedig hogy itták a szavait, hogy falta a szemük a sorokat, szinte kétségbeesetten, szomjazva vágyták, hogy elrepítse őket más helyekre, izgalmak, kalandok közé, távol a saját gondjaiktól. Csak azt nem értették meg, hogy ezek a csodák nem maguktól születnek. Könyveket akartak, de nem értették meg, hogy valakinek meg is kell írni azokat a könyveket. 

Halványan elmosolyodott szürke bajsza alatt, és megvonta a vállát. Ő azért csak ír! Nekik, de saját maga miatt. Mert írnia kell! Hogyan is érthetné ezt bárki, akinek nincsenek történetei, amiket elmeséljen? Akit képzelete szárnya nem emel magasra, és repít el messze nap nap után? Hogy érthetné bárki, aki nem olyan, mint ő… aki nem ébren álmodó?

Befűzött egy üres, fehér lapot, egy pillanatra lehunyta szemét, majd munkához látott. Az írógép kopogása betöltötte a szobát, egyre gyorsabb, egyre izgatottabb kopogás, a fehér lapon betűk tűntek fel, majd szavak és mondatok. Csak gyűltek a sorok, alakult a történet. Játszott a szavakkal; hangulatot, érzéseket, színeket, illatokat… egy egész világot teremtve. Betűről betűre építve fel a csodát. Elgondolkodva kortyolt a kávéba, majd újabb lapot fűzött az öreg gépbe. A szoba eltűnt körülötte, a falak és könyvespolcok helyén ősöreg fák álltak, a kopott parketta helyén zöldellő pázsit terült el, az írógép kopogása helyett számára madarak cserregése hangzott, pillangók repdestek, minden csupa-csupa szín volt, és szikrázó napfény szökött át vidáman az óriás fák lombjai közt. Szőke fürtös, kipirosodott arcú kicsi lány vidám kacagása zengett a göcsörtös fatörzsek között. Fodros szoknyájában szökdécselve szaladt egy lepke után, tágra nyílt kék szemei ragyogva figyelték a színes szárnyak minden rebbenését.

− Repülj, repülj csak, kicsi pillangó! − kacagta, és szökkent, és szaladt tovább, ahogy a pillekönnyű pici állat tündérszárnyain tovább lebegett. Lábacskái alatt néha meg-megroppant egy gally, és megreccsent pár korán lehullott, s már megszáradt árva falevél. Virágok illata szállt, és amonnan, az almafák felől a gyümölcsök édeskés illata. Arra futott ő is, mígnem megbotlott egy fa kiálló gyökerében, és térdére esve lehorzsolta onnan a hamvas, finom bőrt. 

− Au! − szisszent fel, és fenekére huppant a puha fűben, hogy megvizslassa a sebet.

− Ebből elég! Mikor foglalkozol már velem, öreg? − hangzott a szoba sarkából, ő pedig felnézett a papírról. A fiatal kölyök türelmetlenül kezdett járkálni előtte, karjait bosszúsan fonta össze maga előtt, és duzzogva fújt arrébb egy rakoncátlan fekete tincset, ami a szeme elé bukott.

− Várj a sorodra türelemmel, mint mindenki más − dorgálta szelíden az öreg. A fiú az asztalhoz lépett, szemben vele. Nyúlánk alakján remekül állt a farmer és a drága ing, ajkai pimasz mosolyra húzódtak, ahogy két karjára támaszkodott az asztal lapján, majd egész közel hajolt hozzá, és zöld szemeinek villámló tekintetét mélyen az övébe süllyesztette.

− Én nem vagyok akárki más…

− Tudom, tudom. Te a Szicíliai vagy… Csak egy akaratos suhanc − morgott vele a fejét ingatva, de hangjába olyan gyengédség vegyült, mintha tulajdon fiát korholná.

− Fáj! − hangzott fel a vékonyka, kedves hang szomorúan, az öreg pedig oldalra nézett, az asztal mellett kuporgó kicsi szőke lányra. Szemöldökét fájdalmasan összevonta a fruska, kék szemeibe könnyek kezdtek gyűlni, és szomorúan fújkálta térdén a sebet, hogy az égő érzést enyhítse.

− No várj csak, mindjárt meggyógyítom! − mosolygott rá gyengéden. A fiú szemeit forgatva az egyik polchoz lépett, morogva vett le egy könyvet, és bosszúsan lapozgatni kezdte. Az írógép ismét kopogni kezdett, a kislány pedig már ott is volt megint; az erdőszélen, egy almafa alatt. Fújkálva a sebet, és riadtan szemlélgetve a pár kiserkenő, élénkpiros vércseppet. Hirtelen tompán puffant mellette valami a földön, és ő odakapta a tekintetét, melyben a riadalom helyét izgatott érdeklődés vette át a pillanat tört része alatt. Egy alma piroslott a fűben, ő pedig már nyúlt is érte. Szoknyácskájába dörzsölgetve fényesítette ki a kincset, majd csillogó szemekkel, mohón harapott bele. A gyümölcs harsant a fogai alatt, és ahogy a savanykás-édes íz szétáradt a nyelvén, elégedetten hümmögött, a fájdalom pedig máris tovaillant.

− Ki kíváncsi erre? − csapta össze a fiú a könyvet, és dohogva csúsztatta vissza a polcra. − Az emberek a Szicíliai izgalmas történeteit akarják, nem tündérmeséket. Rá senki sem fog emlékezni. Ha halhatatlan akarsz lenni, írd az én történetem!

− Undok vagy! − sóhajtotta a kicsi lány, megint az asztal mellett kuporogva, kezében a finom almával. A fiú rá se hederített.

− Hagyd csak! − mosolygott a szőke fürtök tulajdonosára az öreg. − Nem bírja elviselni, ha nem vele foglalkoznak.

− Hohó, értem már! − lépett megint közelebb a Szicíliai, és a túloldalt felült az asztal szélére. − Szóval szereted istennek érezni magad. Engem nem irányíthatsz, nekem csak a hangszóróm vagy, azt írod le, amit én elmesélek. Jobban szereted az ilyen szereplőidet, igaz? − bökött a kislány felé. − Mert fölöttük korlátlan a hatalmad.

− Jaj, te gyerek − sóhajtott a fejét ingatva.

− Valld csak be, igazam van. Őket te alkotod, te döntesz a sorsuk felől, te írod meg a jellemüket, a külsejüket, úgy alakítod az életüket, ahogy neked tetszik. Istent játszol. Engem viszont nem irányíthatsz − jelentette ki ismét gőgösen.

− Téged is én teremtettelek. Csak aztán a fejemre nőttél − zsémbelt az öreg. Kortyolt megint a kávéból, majd folytatta a munkát. Az erdőszélről egész hazáig vezetve a kislányt, az aprócska, de barátságos kis kunyhóhoz, ott is be a konyhába, ahol az édesanyja épp befejezte a finom vacsorát. Ezer színt, hangot és illatot varázsolt a papírra, gyermekkacagást, békét és szeretetet. Így telt el a nap, a dolgozószobában, és ott, a másik világban, aprólékos munkával írva meg egy kedves kis történetet. Oda még téve pár pillangót, emide a lenyugvó nap fényét, finom, meleg teát az asztalra vacsora után, majd simogató fürdővizet, bele illatos habot. Kicsiny ágyikót, vastag, puha takarót. És búcsúzóul írt még neki szép álmokat.

Aztán ő is aludni tért. Bár az írógép kopogása megszűnt, mégis újabb csodák születtek – ezúttal csak benne. Körülötte lehetséges szereplők derengtek fel, ki halványan, ki erőteljesebben; gesztusok, hangok, mondatok sugalltak neki újabb és újabb ötleteket, amikből egyszer talán majd önálló történetek lesznek. Elraktározott magában minden apró kis ihletmorzsát, s hagyta őket érni. Már az álom is majdnem elérkezett hozzá, mikor az a jól ismert hang szólalt meg az ágya mellől.

− Tényleg azt hiszed, hogy ennyi? Hogy mára végeztél? Csak, mert írtál valami buta kis történetet egy szőke fürtös csitriről?

− Hagyj, aludnom kell − fordult a Szicíliai fiú felé, aki az ágya mellett járkált fel-alá türelmetlenül, zöld szemei dühösen villogtak rá, a fekete tincsek pedig csak úgy röpködtek, ahogy a kölyök tiltakozva a fejét rázta.

− Nem úgy van az, öreg! Még a végén kifelejtünk valami fontosat a történetből. Azt te sem szeretnéd, igaz?

− Talán meglepő, de nekem néha aludnom is kell − jelentette ki, majd befordult a fal felé. Még a takarót is a fejére húzta, de a fiú csak nem hagyta.

− Ha nem azzal a kis csitrivel foglalkoztál volna egész nap, most aludhatnál. Gyerünk, ki az ágyból, rengeteg mesélnivalóm van!

− Mit gondolsz, most már életem végéig csak téged foglak írni? − mordult ki a takaró alól.

− Még az is megeshet. Azt még el sem meséltem, mikor apámat elüldözték Palermóból. Csak hat éves voltam. Apám Róma környékén bujkált, engem pedig, akár hiszed, akár nem, a N’drangheta donja bujtatott. Fura egy fickó volt, mindenféle hóbortjai voltak…

− Elég már! − lökte le magáról a takarót az öreg. − Úgysem hagysz nyugton…

Ismerte a fiút. Hiába a fáradtság, ez a kölyök bizony nem fogja hagyni, hogy aludjon, amíg le nem írja, amit mesélni akar. Kikelt hát az ágyból, köntösbe bújt, majd a papucsba, és álmosan átcsoszogott a dolgozószobába. Felkattintotta a kis asztali lámpát, papírt fűzött az öreg gépbe, és újra munkához látott. Csak úgy csattogott az írógép az éjszaka csendjében, a fiú csak mesélt, és mesélt… Sorra megtöltötte a fehér lapokat, pedig az ízületei hasogattak minden egyes betűnél, a háta is fájt, égett a szeme… De ő csak írt, írt és írt, így köszöntött rá a hajnal is. Az asztala fölé görnyedve, írógépét kopogtatva − fáradt teste a dolgozószobában ugyan, de szárnyaló lelke Szicília szigetén… ahol valójában sohasem járt. Mégis úgy írt róla, úgy festette le, mintha élete felét ott élte volna, mintha ismerné, mintha tudná, melyik sarkon forduljon le, ha ide, vagy oda akar jutni. Megfestette, mint egy képet, hogy majd, mikor az olvasó szemei róják a sorokat, megelevenedhessék a sziget a világ bármely szegletén. Minden szava, mint egy ecsetvonás. Így repítette el már évtizedek óta olvasóit az otthonaikból mesés tájakra, az unott hétköznapokból izgalmak közé. 

Csak írt, és írt, és ott volt ő is; érezte a nap melegét, a tenger illatát… és azt a mérhetetlen fájdalmat, amit a kölyök, imádott anyja sírjára borulva. 

− Annyira hiányzik! Annyira fáj! − zokogott a fiú az íróasztal mellett.

− Tudom. Érzem − szipogta az öreg, letörölte könnyeit, és írt tovább. Fájó kezekkel, hasogató háttal és sajgó szívvel. Érezte ugyanazt a fájdalmat, amit a fiú, szinte megszakadt a szíve. 

Már dél körül járhatott, amikor a soron következő lapot már csak félig írta tele, majd odakopogta még azt a bűvös szót: VÉGE. Kifűzte a lapot a gépből, és a többivel együtt egy üres mappába tette. Egy újabb kézirat. Egy újabb könyv. Egy újabb történet, aminek vége. Épp annyira volt ez felemelő érzés, mint lesújtó. A história, amiben hónapokig élt, néha éjjel-nappal, most egyszerre már nincs tovább. És az űr, ami utána marad… Persze, ez a konok szicíliai kölyök biztosan mesél majd még neki egy-két történetet, de aztán elmegy majd ő is, mint a többiek. Hogy hiányoztak mind! Mintha a gyermekei lettek volna, kiket nagy gonddal felnevelt, majd sorjában mindegyikük kezét elengedte… Mindig, amikor befejezett egy könyvet, egy kicsit belehalt. Kész műveit a kezébe véve a büszkeség mellett kicsit mindig úgy érezte, mintha tulajdon gyermeke sírja fölött állna. Ahogy a polcra tette őket, a többi közé, mintha a koporsóikat eresztette volna a mélybe. És egy kicsit meghalt ő is velük. A része volt mind, a lelkének darabjai.

− Ha tudnák… − motyogta, csak magának. − Ha tudnák, mennyi munka, mennyi átvirrasztott éjszaka, mennyi fájdalom gyümölcse, amit a kezükben tartanak… talán jobban értékelnék, és megbecsülnék a könyveket!

Tetszett a történet?

1 0

Regisztrálj és olvasd Kalocsay Rica 30 történetét!


  • 1212 szerző
  • 798 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Kalocsay Rica

Ébren álmodó

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

Középen hatalmas bükkfa íróasztal terpeszkedett kényelmesen, büszkén uralva a helyiséget. Rajta könyvek, papírok, tollak, jegyzetek sokasodtak, és egy kopott, öreg írógép várta türelmesen, hogy ismét munkába állhasson fürge ujjai alatt.

Rövid összefoglaló

− Ha tudnák… − motyogta, csak magának. − Ha tudnák, mennyi munka, mennyi átvirrasztott éjszaka, mennyi fájdalom gyümölcse, amit a kezükben tartanak… talán jobban értékelnék, és megbecsülnék a könyveket!

Olvasási idő

9 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Kalocsay Rica nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!