Barion Pixel nuuvella

Lassan múlok el

Lassan múlok el, mint a letépett virág. Nem erről álmodtam, míg a természet lágy karja gyengéden, féltőn nevelgetett. Látod, milyen az ember? Nem éri be azzal, hogy csodálja; csak nézze – ő magáénak akarja; letépni, hazavinni – birtokolni. S most… egy vázányi friss víz az éltető föld helyett.

Tündöklöm még ugyan pár kósza pillanatig, de ez csupán látszat-létezés. Gyökeremtől eltépve máris halott vagyok. Üres. Csak szirmaimig lassabban jut el a vég. Egyre kevesebb bennem a szín, az illat… a mosoly, a dal, a fény. Az élet. A szobába zárva nem simogat többé a szél, s a napot is csak az ablakon át nézhetem, míg ő lassan odébb vonul, majd árnyék vetül rám – halotti lepel. Távoli már a vidám madár-csacsogás, a hűs harmat, a méhe-zümmögés. Hallom még, és érzem illatát, de el már nem érhetem. Ezért is hajtom le fejem – néma, könnytelen zokogás. Odakint élhettem volna még!

Ordíthatnék, de úgysem hallanál. Gyűlölhetnélek, de csak szánni tudlak. Sekélyes vagy és önző, s vajon milyen életed lehet ott, hol a szobád dísze egy hallott?

Nekem otthonom volt az egész világ; a föld, a víz, az ég – a szél vitte illatom, s hajnalonként harmat fürdetett. Melengetett a napfény, a szellővel táncoltam, s a Hold dalolt altatót. S most… könnytelen-némán zokogom végig a saját ravatalom. Nekem susogó zöld gyep volt a szőnyegem, csillagos égbolt a mennyezetem, s az élet festett nekem örökmozgó képeket; madarak röptét, villongó vihart, úszó felleget. Talán ezt irigyelted tőlem? Ezt nem zárhatod be a négy fal közé!

Hogy „gondoskodj” rólam, friss vizet hozol reggelenként, de csak elnyújtod még egy kicsit – már tengernyi vízben is elhervadnék. Illatom lassan elillan, színem is fakul, majd lehullnak szirmaim, leveleim zörögve törnek – így már nem tetszem neked. Pedig a te műved!

A szemétkosárba dobsz, hogy megszabadulj szikkadt holttestemtől – s idővel majd oda kerülök megint; a lágy földbe, hogy magamból tápláljam virágtestvéreim. Jaj, de sejtjeimben már ott lesz élet-sóvárgásom, vízbe fojtott szomjam, napfény-vágyódásom… Ej, de szomorú lesz az a sok virág!

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Kalocsay Rica 30 történetét!


  • 1200 szerző
  • 783 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Kalocsay Rica

Lassan múlok el

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

Lassan múlok el, mint a letépett virág.

Rövid összefoglaló

Látod, milyen az ember? Nem éri be azzal, hogy csodálja; csak nézze – ő magáénak akarja; letépni, hazavinni – birtokolni.

Olvasási idő

2 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Kalocsay Rica nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!