Barion Pixel nuuvella

Álarcosbál - 5

Az idő csodálatos volt, a természet úgy tűnt, áldását adta a párra, akik hátrahagyva a várost, a hétköznapok nyüzsgését és gondjait, kéthetes teljes kikapcsolódásra érkeztek a földi paradicsomba, amit Mark egyetlen házból és annak kertjéből alakított ki még évekkel ezelőtt. 

Rebeccát az első pillanatban elbűvölte a hely, a ház, a kert, az a bensőséges hangulat, ami mindenfelől áradt. Ide-oda röppenve járta körül a házat, mindent meg akart érinteni, a bútorokat, a falakat, a festményeket… Elvarázsolta a hely, Mark pedig széles mosollyal arcán, de néma csendben sétálgatott mögötte. Örült, hogy a ház nem csak neki tetszik, hogy a nőre is hat, hogy őt is megigézi. 

Ahogy Rebecca kilépett a teraszra, és hosszú percekig csak nézte a kertet, a lelkiismeretesen gondozott növényeket, de képtelen volt akár egyetlen szót is kiejteni ámulatában kissé nyitva felejtett száján, Markban tovább erősödött az érzés: Rebecca az a nő, akit mindeddig keresett, akivel összekötné az életét, akitől gyerekeket szeretne… Noha ez a gondolat még őt magát is meglepte, hiszen korábban sosem akart gyereket. Rebecca volt az első, akivel úgy érezte, végre ő is családot szeretne. Ő nem csak egy-két éjszakára kellett, többet érdemelt annál. Ő meglátta ugyanazokat az értékeket, mint Mark, annyira hasonlított rá, mintha a lelkük egy része közös lett volna, és mégis annyira más volt; kiegészítette. 

DiAngelo csak állt a nő mellett, csendben figyelte, hagyta, hadd gyönyörködjön, amíg kedve tartja. Ő is gyönyörködött, és bár amikor eljutott ide, maga is így itta magába a látványt, ezúttal kedvesét csodálta a ház és a kert helyett. Rebecca tündöklő szépsége most nagyobb hatást gyakorolt rá, mint a környezete. A rabja lett, úgy érezte, vége, egyszerűen képtelen elképzelni a folytatást nélküle. 


A nő lassan felé fordult, és elvarázsolva nézett rá.

− Mark, ez… egyszerűen csodálatos!

− Akárcsak te, mia cara. Tökéletes környezet, egy tökéletes nőnek – mosolygott a férfi, közel lépett kedveséhez, és szorosan magához ölelte. 

Lassan hajolt le az ajkaihoz, és mindketten elmerültek egy hosszú, forró csókban. 

Stefano ezalatt elfoglalta szobáját, Joe pedig szintén körbejárta a házat, ellenőrizte a biztonsági rendszert. Közben már sokadjára töprengett el bizonyos dolgokon, amik egy ideje nem hagyták nyugodni. Az olasz lány halálán, és a titokzatos Rebecca Harton. 

Mindent bevetett, de még mindig nem tudta, ki ez a nő, aki olyan közel férkőzött Markhoz, olyan rövid idő alatt. Ez a nő egész egyszerűen nem létezett, és bosszantotta, hogy Mark ennyire közel engedi magához, miközben ő sem tud róla semmit, sőt, még ennél is jobban bosszantotta, hogy úgy tűnt, DiAngelót nem is érdekli, ki ez a nő, honnan jött, egyáltalán semmi, azon kívül, hogy most vele van, és elkápráztatja feltűnő szépségével, és… egyebekkel. 

Erősen elgondolkodott rajta, hogy felhívja főnöke figyelmét ezekre a dolgokra, de aztán lebeszélte róla magát. Ismerte már annyira Markot, hogy nem dicsérné meg a magánakciójáért, hogy nyomozgat Rebecca után, és egyáltalán, hogy beleszól a dolgaiba. Abban azonban biztos volt, hogy nem hagyja ennyiben. Bárki legyen is ez a nő, ő ki fogja deríteni!

Stefano egy bevásárló körút után lelkesen vetette bele magát a konyhaművészet rejtelmeibe, Rebecca pedig nem győzte dicsérni a remekművet vacsora közben. 

Négyen együtt ültek asztalhoz, és a kellemes társalgás közben Joe-nak megfordult a fejében, hogy pusztán érdeklődésből rákérdez a nőtől egy-két személyes dologra. De egyrészt nem akart botrányt csinálni, másrészt Rebecca valószínűleg úgysem válaszolna, ha pedig mégis, akkor sem az igazat mondaná. Így felesleges az egész feszültségkeltés. 


Miután megvacsoráztak, és az álompár felvonult az emeletre, a testőr és Stefano még sokáig ücsörögtek a konyhában. 

− Te mit gondolsz erről a nőről? – kérdezte váratlanul, elgondolkodva a nagydarab férfi. 

Stefano nagyot sóhajtott, felvont szemöldökkel hátradőlt székén, és az asztal szélén álló poharát kezdte forgatni.

− Hmm… – mosolyodott el halványan, kis idő múlva a sofőr. – Che figa…

− Még mindig nem beszélek olaszul, Stef! − vágott közbe ingerülten Joe, még időben félbeszakítva az idegen nyelvű kiselőadást. − Emberi nyelven, ha megkérhetlek!

− A leggyönyörűbb nő, akit életemben láttam. És az a test…

– Azt én is látom, hogy jó bőr, de róla mit gondolsz? − morgott a nagydarab férfi.

− Azért ne harapj ketté, rendben?

− Igyekszem visszafogni magam, bár időnként elég erős késztetést érzek rá! – vigyorodott el végre a testőr. 

Stefano lényegesen szimpatikusabbnak találta így a fickót, akit egyébként időnként már bosszantó mogorvaságának és elfuserált vicceinek ellenére is nagyon jó barátjának tartott. Persze Joe is el tudta engedni magát néha, és ilyenkor mindig vevő volt egy kis hülyeségre. 

Stefano pedig maga volt a megtestesült jókedv, folyton ugratott mindenkit, nem nagyon volt hajlandó komolyan venni az életet. Néhanapján azonban rá is rátört valami Joe számára megmagyarázhatatlan mélabú. Bár egyébként is csupán Mark és Joe volt az, akik előtt megeredt a nyelve, és most már néha Rebecca előtt is, de abban az állapotában még a szokásosnál is csendesebb volt, sőt, azt a néhány szót, amit kiejtett ilyenkor, azt is olaszul, ezzel még Joe-t is kizárva saját kis világából, amelybe Mark volt csak bejáratos. 

Persze Joe maga is tisztában volt azzal, hogy nem veheti fel a versenyt egy gyerekkori barátsággal. Azért időnként nagyon kíváncsi lett volna, hogy mikről beszél ilyenkor a két férfi. 

A testőr egyébként valamiféle kettősséget érzett Stefanóban. Csak lassan nyílt meg az emberek előtt, de ha ez egyszer bekövetkezett, utána nagyon közvetlen volt. Ahogyan jó ideje már vele is. Mégis csak alig valamicskét tudott róla, csupán annyit biztosan, hogy Markkal nőtt fel, rá felnéz, tűzbe tenné érte a kezét, követné bárhová hűségesen. Mégis, időnként, ahogy ránézett DiAngelora, mintha valahogy bánta volna, hogy ő csak az árnyékában éldegél, hogy csupán valamiféle csendestársként vesz részt a dolgaiban, az életében. Joe nem használta volna az irigység szót arra, ami ilyenkor Stefano tekintetében bujkált, mégis valami hasonló volt.  

Joe két szóban jellemezni tudta a sofőrt: hűség és hallgatás. Valójában Stefano több volt mint barát, lényegesen több mint sofőr. Számtalanszor kockáztatta meg, hogy ő bukik le DiAngelo helyett, és ez ellen semmi kifogása nem volt, egy szó nélkül tette mindig, amit kellett, és Joe pontosan tudta, ha ez a lebukás bekövetkezne, Stefano soha nem mártaná be Markot. Joe úgy érezte, Moretti, bár olykor gyűlöli ezt a helyzetet, mégis bármikor kiállna Mark mellett, inkább magára vállalna mindent, hogy DiAngelot védje.

− Szóval? – nézett egy félmosollyal arcán a sofőrre Joe.

− Egy biztos, még egy nő sem férkőzött ilyen közel Markhoz. Ráadásul ezt sikerült olyan veszettül gyorsan összehoznia, hogy csak pislogok.

− És ez téged nem aggaszt? – vonta össze szemöldökét a testőr, és könyökét az asztalra támasztva nézett a másik férfire, aki elvigyorodott, és megvonta a vállát.

− Azt leszámítva, hogy jobban viselném, ha ez a nő az én ágyamba lenne bejáratos…

− Jobban teszed, ha befogod. Ha Mark ezt hallotta volna, semmi perc alatt halott lennél – vigyorgott Joe.

− Nem aggódom az életem miatt – kacsintott Stefano.

− Most komolyan, Stef!


− Én eddig is komolyan beszéltem – vigyorgott még mindig a sofőr, és felhajtotta a pohara alján maradt italt. 

Aztán ő is előre dőlt, az asztalra könyökölt, és így folytatta: 

– Nem aggaszt. Egyrészt, mert Markra ráfér már, hogy legyen végre egy komoly kapcsolata, másrészt, mert ez a nő legalább annyira szerelmes a mi Mark barátunkba, mint fordítva. Csak rá kell nézni, imádja a pasast! Harmadrészt pedig… − itt megint pimaszul elmosolyodott – a te dolgod, hogy aggódj, nem az enyém! 

− Akkor ezek szerint nagyon jól végzem a dolgom!

− Ez nem is volt kérdés! De mi bajod vele?

− A franc tudja… Csak úgy megjelent a semmiből, rögtön bejáratos lett Mark házába, közben azt se tudjuk, ki ez.

Egy ideig még együtt elemezgették, milyen gyorsan történt minden, és hogy tényleg nem tudni Rebecca Hartról semmit, bár erre Stefano azzal állt elő, hogy Mark minden bizonnyal tudja, amit érdemes, hiszen valószínűleg nem avatják be őket mindenbe, ami kettejük között zajlik, vagy amiről beszélgetnek. Joe pedig inkább a sofőrnek sem árulta el, hogy nyomozgatott a nő után, és ez alapján állapította meg, hogy nem tudja, ki ő.

Mark és Rebecca majdnem két órát töltöttek a kádban. A nő nekidőlt a mögötte ülő DiAngelo izmos mellkasának, aki gyengéden simogatta, miközben olyan dolgokról mesélt kedvesének, amikről még soha, egy nőnek sem. A gyerekkoráról, az apjáról, a szigorú katolikus neveltetésről, aminek soha semmi értelmét nem látta, és nem is gyakorolta a vallását, az apja legnagyobb bánatára. Arról, milyen kisebb-nagyobb csínyeket követtek el Stefanoval még kölyökkorukban. 

Rebecca pedig csendben hallgatta, nem kérdezett, nem szólt közbe. Tudta, hogy most Mark lelkének egy olyan részét kapja ajándékba, amit különben sosem láthatna meg. 


Kissé meghökkenve hallgatta végig, amit Mark az édesanyjáról mesélt. Sosem gondolta, hogy ennyire szoros volt a kapcsolatuk, és hogy a férfit mennyire megviselte, amikor az asszony meghalt egy balesetben. Rebecca valahogy nem feltételezte Markról ezt a nagyon mély kötődést, és ezért kicsit el is szégyellte magát. Valamint úgy érezte, percről percre egyre jobban szereti a férfit. 

DiAngelo legbensőbb titkait osztotta meg vele, és mindez most olyan egyértelműnek tűnt. Ezzel olyan közel engedte magához Rebeccát, mint még soha egy nőt sem, és ez most annyira természetes volt, magától értetődő. 

Már kezdett hűlni a víz, mikor végül is bevonultak a hálószobába, és meztelenül elfeküdtek a hatalmas franciaágyon. Mark átölelte a nőt, és a vállát simogatva magában megállapította, valahogyan, mindegy, hogyan, de meg kellene osztania Rebeccával, hogy ki is ő valójában. Épp azért, mert ő nem egy a sok közül, őt igazán szereti! Az életét szeretné megosztani vele, és ez nem működhet anélkül, hogy Rebecca ne tudjon mindent róla. Előbb-utóbb ő is érdeklődni fog, és ő, Mark nem élhet örök hazugságban. 

Rebecca a könyökére támaszkodva felnyújtózott hozzá egy csókért, ő pedig örömmel teljesítette a néma kérést. Épp kezdtek belemelegedni, amikor Mark mobiltelefonja az éjjeliszekrényen türelmetlen csengésbe kezdett.

− Ne vedd fel – motyogta a nő DiAngelo ajkaiba. A férfi tovább csókolta őt, de közben a telefonért nyúlt, majd fél szemmel megnézte, ki hívja. 

− A szentségit! – szakadt el aztán Rebecca mohó ajkaitól. – Ne haragudj, de ezt muszáj felvennem!

− Rendben – bólintott megértően a fekete hajú szépség, DiAngelo pedig bocsánatkérő tekintettel tette hozzá:

− Lehet, hogy sokáig fog tartani!

− Csak nyugodtan!

Még egy rövid csókot váltottak, majd Mark fogadta a hívást, és olaszul kezdett beszélni. Az apja hívta, hogy megbeszéljenek néhány dolgot. Ezt Rebecca is sejtette, bár magából a beszélgetésből semmit nem értett. 

Csak nézte a férfi arcát, ahogy beszélt, valahogy egész más hanghordozással, mint ahogy általában szokott. A hangjában olyan tisztelettel és alázattal, aminek máskor nyoma sem volt. 

Időnként egymásra mosolyogtak, Mark talán észre sem vette, annyira természetes volt a mozdulat, hogy beletúrt a nő hosszú hajába, és simogatta, ahogy ő ott könyökölt mellette. 

Aztán, mivel a beszélgetés tényleg elég hosszúra nyúlt, a nő unatkozni kezdett, és hogy lefoglalja magát, előbb csak simogatni kezdte DiAngelo testét, majd apró csókokkal halmozta el, amit a férfi egy cinkos mosollyal jutalmazott. Rebeccát feltüzelte ez a helyzet, előbújt belőle a kisördög, és külön élvezte, hogy a férfi telefonon beszél, miközben ő… 

Miközben egyre lentebb vándorolt apró csókjaival az izmos testen. Mark arca nem reagált, a teste azonban elárulta, és ahogy Rebecca ajkai lassan elérkeztek teste legérzékenyebb részéhez, egyszerűen vége volt. 

Lehunyt szemekkel élvezte kedvese ténykedését, és igencsak oda kellett figyelnie, hogy a hangja ne árulja el a vonal túlsó végén őt hallgató, idősebb DiAngelonak, hogy épp mi történik ezen az oldalon. Közben egyre nagyobb erőfeszítésébe került megtalálni a megfelelő szavakat. Időnként megköszörülte a torkát, és próbált úgy lélegezni, mintha csak feküdne az ágyon. A világért sem akart volna lebukni. Ha bárki mással beszélt volna, nem zavartatta volna magát, de most az apja volt a vonal másik végén, és ő semmi esetre sem akarta volna tiszteletlenségével kivívni Enrico DiAngelo haragját. Persze azért rendkívül élvezte, és a legkevésbé sem bánta kedvese magánakcióját. 

Egy idő után keze görcsösen markolta a mobilját, majd ahogy a nő ajkai eltűntek férfiasságáról, kinyitotta a szemét, és szinte döbbenten nézte, ahogy Rebecca fölé helyezkedik. A nő egy huncut mosollyal arcán közelebb hajolt, egy apró csókot lehelt telt ajkaira, selymes haja cirógatta a férfi bőrét a mellkasán, DiAngelo pedig képtelen volt visszatartani azt a mélyről feltörő sóhajt, ahogy a nő teste lassan magába fogadta legérzékenyebb pontját.

− Che fai? – hangzott a vonal túlsó végéről a kissé döbbent kérdés.

− Niente – felelte Mark, és igyekezett visszanyerni a hangját és lélekjelenlétét, miközben a macskatestű démon kihívóan mosolyogva mozgott az ölében.

− Stai bene?

− Sì! – felelte Mark. 

Nagyon is jól volt, pillanatnyilag túl jól. Az apja kérdezte még a férfit erről-arról, de annak most már tényleg komoly erőfeszítésébe került nem elveszíteni a társalgás fonalát. Már azt sem nagyon tudta, miről beszél egyáltalán, úgyhogy végül elég sietve köszönt el Enrico-tól. Bontotta a vonalat, félre dobta a telefont, elvigyorodott és megragadta a nő derekát.

− Strega! – sziszegte felé, majd hirtelen az ágyra penderítette, fölé hajolt, hogy ott folytassa, ahol a nő abbahagyta, de Rebecca váratlanul összezárta a lábait, és hatalmas szemekkel nézett rá.

− Mit mondtál az előbb? – kérdezte sértődést színlelve.

− Strega? – kérdezett vissza mosolyogva DiAngelo.

− Igen. Ez mit jelent?

− Boszorkány. Az vagy, nem?

− Nem is tudod, mennyire! – mosolyodott el szélesen a nő is. 

− Mutasd meg, bellissima! – vigyorgott Mark, majd szenvedélyesen megcsókolta kedvesét, közben gyengéden, de határozottan szétnyitotta combjait, és végre folytatta, amit az előbb Rebecca elkezdett. 

A szenvedélyes szeretkezést követően még beszélgettek egy ideig, majd Mark elaludt. A nő viszont képtelen volt. Csak feküdt ott, kedvese mellett, nézte az arcát, és töprengett.  


Úgy érezte, nem tudja ezt tovább csinálni. A legkevésbé sem azért volt Markkal, hogy elvégezze a rá bízott munkát. Szerette, és gyűlölte magát, amiért hazudik neki, gyűlölte ezt az egész helyzetet. Sírni lett volna kedve. Végül valamikor hajnalban úgy döntött, véget vet az egésznek. Elege volt a hazugságokból, abból, hogy kijátssza a férfit. 

Kikelt az ágyból, már-már megszokásból kapta magára Mark egyik ingét, kezébe vette a telefonját, és elindult kifelé a szobából. Az ajtóban még visszanézett a békésen alvó férfira, halványan elmosolyodott, ahogy még ott is hallotta a szuszogását. Annyira szerette! Már nem érdekelte senki és semmi más, csak Mark. 

Kilépett a szobából, halkan becsukta maga mögött az ajtót, és lement az alsó szintre, hallgatózott arrafelé, ahol Joe és Stefano szobái voltak, de minden csendes volt. Aztán kiment a teraszra, behajtotta az ajtót, és lengére sikeredett öltözékében kissé vacogva, kikereste a számot a telefonjában, majd amint megtalálta, át sem gondolva a dolgot, elindította a hívást. 

Az öblös hang a negyedik csengés után szólt bele.

− Tessék!

− Én vagyok – kezdte halkan Rebecca.

− És még én ne hívjalak a mobilodon − használta ki a férfi az első adandó alkalmat a gúnyolódásra.

Rövid leszek, ne izgulj! – folytatta keményen a nő. – Kiszállok!

− Mit csinálsz?

− Jól hallottad, kiszállok! Nem csinálom tovább. Vége!

− Nem te mondod meg, mikor van vége! – dörrent az arc nélküli férfi hangja a telefonba. 

− Visszaadom a pénzt… − próbálkozott, ezúttal szinte kétségbeesetten Rebecca.

Nem kell a pénz! Az elvégzett munka kell, világos? Amíg meg nem kapom az összes információt, amire szükségem van, addig még fetrenghetsz DiAngelo ágyában. Mert erről van szó, igaz?


Rebecca nem válaszolt, igyekezett visszatartani a könnyeit. Bár tulajdonképpen a hallgatása is felért egy igennel.

− Látod, erről beszéltem – folytatta a férfi. – Mondtam, hogy ne kerülj ennyire közel hozzá. Azért választottalak téged, mert azt hallottam, te vagy a legjobb, de úgy tűnik, akik ezt mondták, igen nagyot tévedtek.

− Nem tévedtek! – felelte sértetten Rebecca, még mindig a könnyeivel küszködve.

− Valóban? Akkor bizonyítsd be, szépségem! Különben…

− Különben mi lesz? Megöletsz? 

A nő egyszerre volt elkeseredett és nagyon dühös. Tulajdonképpen nem nagyon hatotta volna meg, ha a válasz az előbbi kérdésére igen. De arra, amit a férfi ezután mondott, maga sem számított.

− Téged? Ugyan már! Viszont van valaki, aki még DiAngelonál is fontosabb neked, nem igaz?

Döbbent csend volt a válasz. A férfi a vonal másik végén pedig elégedetten elmosolyodott.

− Ha nem fejezed be, amit elkezdtél… még baja esik.

− Hogy találtad meg?

− Az mellékes. A lényeg, hogy csak egy telefonomba kerül, hogy aztán darabokban kaparhasd össze valamelyik szeméttelepről. Ezt tartsd szem előtt!

− Dögölj meg! – nyögte elkeseredetten Rebecca, mire a férfi felnevetett, majd kinyomta a hívást. 

A nő az ingzsebbe csúsztatta az elnémult telefont, és leült az egyik nádfotelbe, az asztalon árválkodó cigarettásdobozból kivett egy szálat és az öngyújtót. Rágyújtott, és bárhogy igyekezett is uralkodni magán, hatalmas, fekete szemeibe könnyek gyűltek, majd feltartóztathatatlanul folytak le valószínűtlenül szép arcán. 

Miért? Miért lett ez a munka ennyivel másabb, mint a többi? Miért szeretett bele Markba? Miért nem tudta tiszta fejjel végigcsinálni, amivel megbízták, úgy, ahogy eddig is mindig tette? 

Az már nem érdekelte, hogy saját magát bajba keverte, de most Ő volt veszélyben, az egyetlen, aki még maradt neki…

− Diana… − súgta elhaló hangon az éjszaka csendjébe. – Ne haragudj!

Egész testében reszketett, ahogy meztelen talpa a hideg kőhöz ért, és a hűvös éjszakai szellő a vékony ingen keresztül simogatta bőrét, és arcára simította könnyeit. Kétségbeesve kereste a kiutat, de sehol sem látta a fényt az alagút végén. Ezt alaposan elszúrta!

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Kalocsay Rica 30 történetét!


  • 1212 szerző
  • 798 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Kalocsay Rica

Álarcosbál - 5

Műfaj

krimi

Rövid leírás / Beharangozó

Mark DiAngelo, a dúsgazdag olasz playboy kiskirályként él; kevés erőfeszítéssel, de magabiztosan irányítja apja - és egyben jövendőbeli saját - üzletét, miközben élvezi a luxust, és két kézzel szórja a pénzét a nőkre. Noha lányok és asszonyok százai versengenek a kegyeiért, a leggazdagabbaktól a legszebbekig, neki 40 évesen még eszében sincs megállapodni és családot alapítani. Egészen, amíg egy tündöklően szép amerikai színdarabíró személyében be nem toppan az életébe az igazi szerelem.
A fiatal hölgy azonban nem csak a szívét rabolja el, de felbukkanása fenekestül forgatja fel addigi életét. Rá kell, hogy jöjjön; mindaddig álomvilágban élt, és senki sem az, akinek hitte. Lassan minden álarc lehullik, de a tánc csak ekkor kezdődik.
Hazugság, árulás, szerelem, szenvedély, bosszúvágy, gyűlölet, hajsza és menekülés a bűnüldözés, fejvadászok, és a maffia célkeresztjében.

Rövid összefoglaló

Hazugság, árulás, szerelem, szenvedély, bosszúvágy, gyűlölet, hajsza és menekülés a bűnüldözés, fejvadászok, és a maffia célkeresztjében.

Olvasási idő

14 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Kalocsay Rica nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!