Barion Pixel nuuvella

Álarcosbál - 10

Másnap, amikor Rebecca felébredt, Mark már nem volt mellette. A kertre nyíló ajtó nyitva volt, és kintről beszélgetésfoszlányok szűrődtek be. Hallotta Mark, Enrico és Stefano hangját is, és azt is, hogy olaszul beszélnek, de azért a szobától elég távol lehettek. 

Gyorsan a fürdőszobába ment, rendbe szedte magát, aztán a csomagjaiból előhalászott egy halványzöld, vékony nyári ruhát, és azt kapta magára, fekete, magas sarkú, nyitott szandállal. A haját kontyba tűzte, így lépett ki az ajtón, a ház és a kert között húzódó fedett folyosóra, ami végighúzódott a ház hátulsó oldalán, és fehér oszlopokkal volt csak elválasztva a kerttől, pár méterenként. 

A nap vakítóan tűzött, és mivel Rebecca a napszemüvegét nem vette fel, így a kezét használva napellenzőnek, elindult a kertben felállított asztal felé. A három férfi ott reggelizett, közben igen jókedvűen beszélgettek, amit, miután a nő csatlakozott hozzájuk, angolul folytattak. Rebecca maga sem tudta, mikor reggelizett utoljára ilyen családias hangulatban. Kellemesen elbeszélgetett Enricoval, a férfi Olaszországról és Szardíniáról mesélt neki, ő pedig Amerikáról az öregnek.

Reggeli után Mark kézen fogta, és ahogy ígérte is előző éjjel, körbevezette a házban. Megmutatta a nappalit, a külön könyvtárszobát, a szaunát, Enrico dolgozószobáját, persze utóbbit csak kívülről. Aztán végigjárták a hatalmas kertet, pontosabban a birtokot, amin a ház állt. 

Rebeccát teljesen megigézte a háztól nem messze felállított apró kápolna. Csak egyetlen fala volt, belül azon lógott a majd’ kétméteres feszület. A másik három oldalon csak fehér márványoszlopok tartották a tetőt, köztük pedig vörös, vastag és nehéz függönyök omlottak le a földig, amiket súlyuk ellenére, időnként azért meg-meglebbentett a szél. 


Bent márványpadló terült el, és tömör fapadok húzódtak két oldalt, amik között kényelmesen el lehetett sétálni a feszület előtt álló mécsesekig. 

Rebecca ott állt meg, és elbűvölve nézett fel a falon lógó, gyönyörűen megmunkált, arany szoborra. Mark mögé lépett, és hátulról a nő köré fonta karjait. Lehunyta a szemét, és mélyen magába szívta a nő samponjának kellemes, enyhén gyümölcsös illatát. Végigsimított a karján, a bársonyos bőrön, majd megfogta a kezeit. 

− Van kedved sétálni egyet a városban? – kérdezte súgva.

− Igen! – bólintott rá azonnal a nő.

− Akkor menjünk!

Kisétáltak a kápolnából, Rebecca még visszanézett egy pillanatra, mielőtt kiléptek volna a kertbe, a vörös függönyökön túlra. Sosem volt vallásos, de ennek a helynek a varázsa még őt is megbabonázta. 

Aztán visszasétáltak arra, amerről jöttek. Stefano és Enrico még mindig kinn voltak a kertben az asztalnál, és láthatóan nagyon elmélyülten beszélgettek valamiről, de ahogy ők ketten hallótávolságba értek, elhallgattak. Amikor pedig megálltak mellettük, Mark csak annyit közölt, hogy elmennek sétálni, és már indultak volna tovább, de Enrico megállította őket.

− Mauro veletek megy! – közölte határozottan.

− Elég lesz Joe is, Maurora semmi szükség – rázta meg a fejét a fiatalabb DiAngelo.

− Marco – mordult fel Enrico. – Ez itt nem Amerika, itt pontosan tudják, ki vagy! Mauro veletek megy, és erről nem nyitok vitát.

− Rendben – sóhajtott Mark, és Rebecca kezét fogva továbbindult. 

Enrico olaszul kérte meg Stefanot, hogy szóljon Mauronak, akadt egy kis dolga. Stefano pedig azonnal fel is pattant mellőle, és besietett a házba. Útközben még megkérdezte Markot, ő is velük menjen-e, de DiAngelo úgy döntött, két kísérő épp elég, sőt sok is egy romantikus sétához, úgyhogy ezúttal Mauro fog vezetni.


Stefano bólintott, és továbbsietett a házba, ahol a bejárati ajtó mellől nyíló folyosón át vezetett az út az őrök lakrészéhez, ahol Mauro és jelenleg Joe is tartózkodott. 

Mauro Mazzaro 23 éve volt Enrico DiAngelo személyi testőre, pontosabban mostanra már inkább valamiféle biztonsági főnökké nőtte ki magát. Soha nem tágított főnöke mellől. Az életét adta volna érte, talán az egyetlen ember volt, a fián kívül, akiben Enrico teljesen megbízott. Kiválóan ismerte a fegyvereket, persze bánni is tudott velük, szakértője volt a biztonsági rendszereknek, és több harcművészetben is kimagasló eredményeket ért el korábban. Átlagos testalkatú volt, a haja fekete, hosszú, amit mindig hátul összefonva hordott, körszakállt viselt, és folyton napszemüvegben járt. Kizárólag akkor szólalt meg, ha annak égető szükségét érezte, különben soha nem beszélt senkivel. Tulajdonképpen elég magának való figura volt.

Mark és Rebecca is keresztülsétáltak a házon, majd a ház és a kapu közti hatalmas garázshoz mentek. Mikor a garázskapu felemelkedett előttük, Rebecca egy pillanatig szóhoz sem jutott, Mark azonban a legnagyobb természetességgel sétált be a luxusautók közé. Majd észbe kapott, és visszafordult a még mindig odakint, szinte megkövülten ácsorgó nő felé, miközben már a két testőr is közeledett a ház felől.

− Mi a baj? – kérdezte egy halvány mosollyal arcán Mark.

− Én… tulajdonképpen meg voltam róla győződve, hogy áll majd itt egy Ferrari… vagy két Ferrari... de ez… – hebegte Rebecca. 

Mark felnevetett. Négy gyönyörű autó állt a garázsban, egy sötétkék Lamborghini Murciélago metálfényezéssel, egy fehér Lamborghini Gallardo Spyder, valamint két Maserati: egy fekete 3200 GT Coupé, és egy metálezüst Quattroporte. Úgy álltak ott, csendben, mint valami istennők, és Rebecca végre közelebb lépett hozzájuk. Teljesen elvarázsolva simított végig a hideg fémeken, csak finoman, mintha félne, hogy kárt tehet bennük. Miközben ő a luxusautókat szemrevételezte, Mark egy apró mosollyal a szája szélén őt figyelte. 

Aztán megérkezett Mauro és Joe is, utóbbival üdvözölték egymást, előbbi viszont egy szó nélkül kinyitotta nekik a Maserati Quattroporte hátsó ajtaját, és intett, hogy üljenek be. Mark és kedvese kényelmesen elhelyezkedtek az autóban a sötétített ablakok mögött, majd a két testőr is beült, és Mauro már indított is. Mark olaszul közölte vele, hogy az óvárosban szeretnének sétálni egyet, és el is indultak arra, a speciális, golyóálló karosszéria védelmező ölelésében, fenségesen futva végig a „lovagok városának” utcáin. 

A tengerbe nyúló, erődített fallal körbevett óváros számos műemléke közül elsőnek a katalán gótikájú dómot vették szemügyre, majd hosszan barangoltak a középkori hangulatú utcákon, sorra járták az üzleteket, miközben Joe és a szigorú külsejű Mauro szorosan a nyomukban sétáltak. 

Mazzaro napszemüvege mögül gyanakodva mért végig mindenkit az üzletekben és az utcán, de Mark és Rebecca cseppet sem zavartatták magukat. Úgy sétálgattak, mintha kettesben lennének, tulajdonképpen meg is feledkeztek a két hallgatag testőrről. 

Egy drága étterembe ültek be, ahol egy bőséges és mennyei ebéd erejéig hajlandóak voltak tudomást venni Joe-ról. Ő is asztalhoz ült velük, és elbeszélgettek, miközben Mauro végig úgy állt az asztaluk mellett, mint aki karót nyelt. Ő nem evett, nem beszélt, időnként úgy tűnt, még levegőt sem vesz, csak áll, és mindenkire gyilkos pillantásokat lövell. 

Mikor az erődfal menti parti sétányon haladtak tovább, a kilátótoronyként is funkcionáló Torre Sulis felé, már újra úgy érezték, hogy csak ketten vannak. 

A kör alakú építmény, rajta a szögletes, lőrés-szerű ablakokkal, a nő számára nem volt túl szívet melengető látvány. Nem is akart bemenni, ezért Mark úgy döntött, elviszi egy olyan helyre, amitől majd elakad a lélegzete. Ami valóban gyönyörű, és bár ő Nápolyban született, de egész kiskora óta élt itt, három évvel ezelőttig, azt a helyet, míg itt lakott, és azóta is, ha haza látogatott, gyakran kereste fel, mint valami turista. 

Elindultak hát a tengerből függőlegesen kiszakadó, közel 200 méteres mészkősziklák alkotta Capo Caccia félszigetre. 

Ez a látvány valóban elbűvölte, magával ragadta a nőt, elámulva tekintett le az indigókék tengerre, Mark pedig, a nő ámulatát látva, elégedetten mosolyodott el, és miközben Rebecca folyamatosan a kilátásban gyönyörködött, ő egy pillanatra el nem engedve a kezét, vezette lefelé a 654 lépcsőfokon, ami a méltán világhírű Grotto di Nettuno cseppkőbarlanghoz vitt. 

Leérve egy tágas, zöldben játszó terembe jutottak, és szemük elé tárult a belső, sós vizű tó, a Lago La Marmora. Lassan haladtak a barlang belsejében kiépített úton, nyomukban a két gorillával, Rebecca csendben csodálta az első termet, a Sala delle Rovine-t, a romok termét, az óriási cseppkőoszlopokat. Mark pedig csendben ölelte át a derekát séta közben. 

A La Marmora tó áttetsző, kristálytiszta vize, és a következő, talán legszebb terem, a Reggia királyi palota egyszerűen megbabonázta a nőt, aki csodálattal adózott a természet eme remekművének. Csak nézte, tágra nyílt szemekkel a magas oszlopokat, a hátsó falon az Orgona és a Karácsonyfa elnevezésű cseppkőlefolyást. 

A tó véget ért, ők pedig a Smith terembe értek, ahonnan a 11 méter magas orgona még jobban látszott. 

A Kupola következett, amely egy tükörsima cseppkőlefolyás volt, és Rebecca szívből sajnálta, hogy a mellette lévő bejárat mögötti rész egyelőre nem látogatható. Nem talált szavakat arra, amit látott, és kíváncsi volt, mit rejthet az az ajtó, de kénytelen volt beérni a Csipke teremmel, ami egyre szűkülő út és alacsonyabb mennyezet után várt rájuk. És ami a barlang többi részéhez hasonlóan káprázatosan szép volt. Csipkeszerű cseppkövek álltak ki a földből, és lógtak a plafonról. 


Aztán a Zene emelvényre érve Marknak és Joe-nak kisebb problémát okozott a magasságuk. Miközben Rebecca még csak-csak elfért, Mauro fejét lehajtva, ők ketten pedig kétrét görnyedve jártak körbe, majd visszafelé azon az úton, amin jöttek, kijutottak a barlangból. 

A nő ugyanúgy csodálta a barlangot a visszaúton is, mint befelé, és még mindig képtelen volt megszólalni, Mark pedig nem is erőltette. Csak gyengéden ölelte a derekát, vezette, és ő csendben hol a cseppköveket, hol kedvesét csodálta. 

A barlang hűvöse után odakint eléggé melege volt, így kigombolta magán az egyébként sem vastag inget, amit Rebecca egy cinkos mosollyal díjazott. Mark fedetlen, izmos mellkasa szintén egy olyan látványossága volt Algheronak, amiért rajongott.

Csak akkor kezdtek újra beszélgetni, mikor már ismét az óvárosban sétálgattak. Mark megint a gyerekkoráról mesélt, a nő pedig kérdezgette mindenféléről, hogy milyen volt itt felnőni, hová jártak szórakozni ő és Stefano, hogy hová járt iskolába, milyenek itt az emberek, milyen volt úgy élni itt, hogy mindenki tudta, ki az apja, és mivel foglalkozik… 

Merthogy a helyiek most is felismerték Markot, időnként összesúgtak a hátuk mögött, volt, aki köszönt a férfinak. Ami miatt Mauro egyre morcosabbnak, egyre feszültebbnek látszott. Rebecca viszont boldogan merült el az érzésben, hogy most azért kérdezgeti DiAngelot, mert valóban érdekli a férfi, nem pedig azért, mert meg kell tudnia ezt-azt. Egy időre sikerült elfelejtenie, miért is van Mark mellett. 

Hol cigarettázva, hol fagylaltozva sétálgattak a macskaköves, szűk kis utcákon, a megkopott, többségében homokszínű házak között. Fölöttük az apró erkélyek a fém korlátokkal, üzletek táblái nyúltak a fejük fölé és hívogatták őket. Elsétáltak az óváros szívében álló, kétcsillagos Hotel San Francescohoz is, megcsodálták annak tornyát, és miközben ők remekül érezték magukat, Joe lassan már kínjában üvöltött. 


A nő a kis nyári ruhájában, DiAngelo pedig a kigombolt ingben úgy sétálgattak, nevetgéltek, ölelgették egymást, mint valami bolondos tizenévesek. Jó, hogy egymásnak nem esnek a nyílt utcán – morgott magában. 

Valójában persze az zavarta, hogy még mindig nem tudta hová tenni a nőt, Mark pedig láthatóan teljesen belehabarodott. Na, és persze lassan kezdett sötétedni, úgyhogy szívesen vette volna, ha a párocska véget vet az egésznapos sétának. Szeretett volna már elnyúlni az ágyán, és olvasgatni egy kicsit. Erre azonban, úgy tűnt, várnia kell még, mert Mark és Rebecca úgy döntöttek, útba ejtenek még egy kávézót is. 

Mire végre az ezüst Maserati begördült velük Enrico DiAngelo birtokára, már besötétedett. Mark, Rebecca, Stefano és Enrico megint együtt ültek asztalhoz, és a nő ismét kellemes társalgást folytatott az idősebb DiAngeloval. Nem győzött lelkendezni, mennyire tetszett neki a város, a cseppkőbarlangról pedig egyenesen ódákat zengett. 

Ezúttal folytatták a beszélgetést vacsora után a nappaliban, majd késő éjjel Enrico aludni indult, Stefano a nappaliban maradt a tévé előtt egy üveg isteni vörösbor társaságában, Mark és a nő pedig visszavonultak a szobájukba. 

Egy kis időre legalább is, mert, miután együtt lezuhanyoztak, és kiléptek a fürdőszobából, DiAngelo törölközővel a dereka körül, Rebecca pedig puha fürdőköpenyben, Mark kézen fogta a nőt, és kivezette a kertbe. 

Az éjszakára alulról kivilágított, jókora úszómedencéhez mentek, a férfi ledobta magáról a törölközőt, és bement a vízbe.

− Gyere be te is! – mosolygott a még mindig kint álló nőre, aki erre zavartan körbenézett.

− Nem lát senki, gyere már be! – nevetett a férfi érces hangján, Rebecca pedig kissé elpirulva szintén levette a fürdőköpenyt, és végre bement a férfi után. 


Mark szorosan átölelte a kellemesen langyos vízben, élvezte, ahogy meztelen testük összesimul. Rebecca hozzábújt, majd felnyújtózott egy csókért, neki pedig egy pillanatra megint eszébe jutott, hogy feltegyen pár kérdést. Aztán úgy döntött, nem ront el egy ilyen tökéletes napot. Inkább egy tökéletes befejezést kerekít neki. Hosszan csókolta meg a nőt, közben felemelte a vízben szinte súlytalannak tűnő, törékeny testet.

Stefano nem kapcsolta fel a villanyt, ahogy belépett a szobába. Fölösleges lett volna, hiszen már aludni készült. Az ágya épp az ablak mellett állt, így mikor oda sétált, hogy az éjjeliszekrényre tegye karóráját, majd lefeküdjön, akaratlanul is meglátta, hogy mi zajlik odakint, a kivilágított medencében, amire tökéletesen rálátott. 

Félrehúzta kicsit a függönyt, és egy ideig nézte az egymásba feledkezett párt. Figyelte, ahogy a nő gyönyörű teste mozog, ahogy Mark izmos karjaival magához öleli, és ahogy szenvedélyesen csókolják egymást. Aztán elhúzta a száját és nagyot fújt. 

− Neked persze minden összejön – motyogta maga elé. – Mert te DiAngelo vagy. 

Nézte még pár másodpercig Rebeccát, ahogy vizes haja a vállára, a mellére, a nyakára tapad, majd visszahúzta a függönyt, végre elterült az ágyán, és hamarosan el is aludt.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Kalocsay Rica 30 történetét!


  • 1201 szerző
  • 785 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Kalocsay Rica

Álarcosbál - 10

Műfaj

krimi

Rövid leírás / Beharangozó

Mark DiAngelo, a dúsgazdag olasz playboy kiskirályként él; kevés erőfeszítéssel, de magabiztosan irányítja apja - és egyben jövendőbeli saját - üzletét, miközben élvezi a luxust, és két kézzel szórja a pénzét a nőkre. Noha lányok és asszonyok százai versengenek a kegyeiért, a leggazdagabbaktól a legszebbekig, neki 40 évesen még eszében sincs megállapodni és családot alapítani. Egészen, amíg egy tündöklően szép amerikai színdarabíró személyében be nem toppan az életébe az igazi szerelem.
A fiatal hölgy azonban nem csak a szívét rabolja el, de felbukkanása fenekestül forgatja fel addigi életét. Rá kell, hogy jöjjön; mindaddig álomvilágban élt, és senki sem az, akinek hitte. Lassan minden álarc lehullik, de a tánc csak ekkor kezdődik.
Hazugság, árulás, szerelem, szenvedély, bosszúvágy, gyűlölet, hajsza és menekülés a bűnüldözés, fejvadászok, és a maffia célkeresztjében.

Rövid összefoglaló

Hazugság, árulás, szerelem, szenvedély, bosszúvágy, gyűlölet, hajsza és menekülés a bűnüldözés, fejvadászok, és a maffia célkeresztjében.

Olvasási idő

11 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Kalocsay Rica nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!