Barion Pixel nuuvella

A lélek

  Körbe sétálta a kis tavat. Már harmadszorra tette meg ezt a pár száz méteres utat. Talán várt valakit, de az is lehet, hogy csak úgy gondolta, hogy itt valakivel találkozni fog.
Megállt pár percre, beszívta a frissen kinyílt virágok illatát és rá gondolt. Régen volt már, hogy utoljára hallott róla, több évvel ezelőtt. Nem tudta él még, vagy már régen meghalt. Nem tudta hol van, mit csinál, kivel van, csak a lelke mélyén érezte egy pici kis pontban, hogy érdemes még várnia.

  Körbenézett. A kis parkban, melynek a közepén volt ez a tó, kevesen jártak ebben az időszakban. Pont emiatt választotta a kora délutáni órákat a sétára, mert ilyenkor a kis gyerekek alszanak, az idősek az ebéd után pihenőjüket tartják, a felnőttek pedig még dolgoznak. S pontosan ez látszott a parkon. Az a pár ember aki ott lézengett, igazából csak volt, de semmit nem csinált. Mintha mozdulatlanul várták volna, hogy valami történjen, de nem történt semmi. A szél is csak lágyan, elvétve fújt, a méhek is befejezték a munkájukat, a madarak mintha elmentek volna pihenni. Csend volt. Túl nagy csend. Mintha megállt volna a világ.

  Mozgást látott. Egy kisfiút, aki most eldobta a labdáját és utána szaladt. Mintha ő is érezte volna azt, azt az észrevétlen csendes semmiséget, ami átjárta az egész parkot és mozdulatlanná tett mindent és mindenkit. Bizonyára senki nem tudta, hogy mi ez, de mindenki érezte.
Furcsán érezte magát, mintha ez a valami, ez a kis semmiség belőle áradt volna. Még egyszer körbenézett, majd sóhajtott egy nagyot és elkezdte az újabb kört. Nem tudta mennyi idő telt el, azt sem tudta, hány kört tett meg mikor egyszer apró fodrokat vett észre a víz felszínén. Egészen aprók voltak, szinte láthatatlanok. Aki nem a tó mellett sétált vagy állt, valószínűleg észre sem vette, annyira pici. De ő észrevette. Ő minden apró mozgást észrevett.
Amikor odaért a parton, pont ahol látta a pici vízfodorokat, megállt, s csak bámulta a tó felszínét. Nem mozdult. Várt és csak várt, hátha történik valami, de a víz felszíne ugyanolyan mozdulatlan maradt, mint minden más a parkban. Mintha megállt volna az idő is.

  Már indult volna tovább, amikor meglátta újra a kis fodrot. Először csak egészen apró volt, majd egyre erősödött, és már azt várta, hogy nagy hullámok lesznek, amikor újra egészen simává vált a víz. Leguggolt, az ujja hegyét rátette a víz felszínére. Abban a pillanatban megmozdult újra a víz felszíne és elkezdett kirajzolódni egy arc. Először azt hitte a saját tükörképét látja. Az arc formája ugyanaz volt, a haja is pont úgy nézett ki, a szeme is ugyanolyan zöld volt, mint neki. A tükörképe volt és mégsem. Valami nem stimmel. A víz felszínén kirajzolódó arc sírt. Hatalmas könnyek potyogtak zöld szeméből, miközben ránézett, mintha várta volna, hogy megszólaljon. Várt még. Várta hátha a bálna könnyek helyét átveszi valami csendes nyugodtság, de nem így történt. A tükörkép csak sírt, potyogtak a hatalmas könnyek.
Visszahúzta a kezét, s az arcához emelte azt. A bőre száraz volt, ő nem sírt. Már nem is emlékezett milyen az, amikor a sós könnyek végig folynak az arcán, keresztül az ajkán, míg végül az álláról lepottyannak a semmibe.

  Ekkor jött rá, hogy már régóta nem várt senkire és semmire. Mindennap lejött, sétált a tónál, de igazából már feladta a reményt. Most, ahogy ránézett a tükörképére, látta, hogy mozdul annak szája. Szavakat fogalmazott meg, amit senki más nem hallott, csak ő:

  - Sírok én helyetted is. Sírok, mert te nem sírsz. Sírok, mert te feladtad. Sírok, mert elvesztetted a reményt. Sírok, mert te nem akarsz élni már.

Már nyílt volna a szája hogy megkérdezze ki ő, mikor meghallotta az utolsó mondatot:  

  - Én vagyok a lelked.

Nem tudott mozdulni. Érezte, hogy elhagyja a testét az erő, s tudta, igaza van az ismeretlennek. Ő már évekkel ezelőtt feladta. A teste még élt, az agya még gondolkodott, de legbelül már üres volt. Nem tudta, hogy milyen érzés az élet, milyen az, ha szeretik, milyen az, ha ő szerethet.

  Amikor végre meg tudott mozdulni felállt és hátralépett egyet. A tükörkép nem tűnt el, ugyanolyan maradt, nem mozdult egy centit sem, csak a víz felszíne kezdett el fodrozódni körülötte.
Érezte hogy elönti a testét egy furcsa érzés. 

  - Talán ez már a vég? - kérdezte csendesen magától, de válasz nem várt rá. 

Hiszen már nem várt senkire és semmire. Úgy érezte nincs értelme, hiszen úgysem értené meg senki, hogyan és mikor múlt ki belőle az a láng, ami életben tartotta.
Próbált visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor a láng utolsót lobbant és örökre kihunyt. Nem tudott. Talán akkor, amikor ő elment, vagy mikor az utolsó üzenetet kapta? Nem tudta eldönteni. Csak egy érzés volt benne, egy bizonyosság, hogy köze van hozzá.
Újra érezte a fura érzést, és mikor újra odanézett a víztükörre, az újra mozdulatlan volt és a tükörkép is eltűnt. Kezdett újra fellobbanni benne a láng. Vajon honnan vette hozzá a szikrát? Nem értette. De azt biztosan érezte, hogy a jéghideg teste kezd felmelegedni. Egyre erősebben érezte azt a furcsán meleg érzést, amihez most egy másik társult. Mi történik vele?

  Körbenézett újra a parkban. Vajon más is észrevette azt, ami vele történik? Nem tudta eldönteni, de az egyértelmű volt, hogy a parkba visszatért az élet. Újra hallotta a madárcsicsergést, a méhecskéket, érezte a lágy szellőt, ami megcirógatta az arcát. Hallotta a hangokat: a gyerekeket, a nevetgélő kamaszokat, a beszélgető időseket és az olvasó felnőtteket. Hirtelen rengeteg ember lett a parkban, minden megtelt élettel: a rét, a játszótér és a tó környéke is.
Mindenki őt nézte. Nézték azt a vörös hajú, zöld szemű, halovány bőrű nőt, aki a tó közepén egy kis szigeten állt, ahova csak három lapos kő vezetett. Nézték a nőt, aki ahogy megérkezett a parkba, rögtön erre a kis szigetre ment. Nézték a nőt és próbálták kitalálni mit fog csinálni. Felmerült bennünk a kérdés, hogy vajon kijön onnan? Vagy soha többet nem fogja a partot érinteni a lába? Nem tudták mitévők legyenek.
Néhányan elgondolkoztak azon, hogy bemenjek érte és kihozzák, de aztán nem mozdultak. Segítséget senki nem hívott. Megrökönyödve vagy inkább megbabonázva álltak és várták, hogy mi lesz. Senki nem szólt hozzá csak egymással beszélgettek és vártak.

  Ez volt az a pillanat,amikor meghallotta, hogy valaki így szól:

  - Még csak öt perce érkezett, úgysem fog semmit csinálni. Mindennap itt van, mindennap bemegy a sziget közepére, majd 20 perc múlva kijön és elmegy.

  Csak hallgatta. A testében egyre erősödött a melegség, a láng egyre erősebben égett. Halványan érzékelte, hogy kiválik egy test a tömegből, átmegy a kis hídon, majd a három lapos kövön és odalép hozzá. Érezte az illatát és a melegségből forróság lett. Felemelte a fejét és belenézett a barna szempárba, melyet évek óta nem látott. Lenézett a kezére. Az ökölbe szorított jobb keze kezdett lassan kinyílni. Egy kis papír volt benne. A papíron pedig egy rövid üzenet.
Az üzenet évekkel ezelőtt érkezett, már nem is emlékezett pontosan mikor. Csak egy mondat volt rajta. Egy rövid mondat, mely azóta meghatározta az életét és mely most valósággá vált.
Egy rövid mondat, mely így szólt:

"Találkozzunk a parkban a tó közepén."

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Kara Beatrix 61 történetét!


  • 1233 szerző
  • 827 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

filozófia

Rövid leírás / Beharangozó

a már a vég? - kérdezte csendesen magától, de válasz nem várt rá. 

Hiszen már nem várt senkire és semmire. Úgy érezte nincs értelme, hiszen úgysem értené meg senki, hogyan és mikor múlt ki belőle az a láng, ami életben tartotta.
Próbált visszaemlékezni arra a pillanatra, amikor a láng utolsót lobbant és örökre kihunyt. Nem tudott. Talán akkor amikor ő elment, vagy mikor az utolsó üzenetet kapta? Nem tudta eldönteni. Csak egy érzés volt benne, egy bizonyosság, hogy köze van hozzá.
Újra érezte a fura érzést, és mikor újra odanézett a víztükörre, az újra mozdulatlan volt és a tükörkép is eltűnt. Kezdett újra fellobbanni benne a láng. Vajon honnan vette hozzá a szikrát? Nem értette. De azt biztosan érezte, hogy a jéghideg teste kezd felmelegedni. Egyre erősebben érezte azt a furcsán meleg érzést, amihez most egy másik társult. Mi történik vele?

Rövid összefoglaló

Egy nő nap mint nap kimegy a parkba és megáll a tó közepén. Vajon ő hogyan éli meg? Miért megy ki oda minden nap? Hogyan látják őt a parkban sétálók?

Olvasási idő

6 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Kara Beatrix nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!