Barion Pixel nuuvella

Az üvegkalitka titka

  A kislánya középen ült. Az arcán fájdalom látszott, mint akit nemrég kínoztak meg. Göndör szőkésbarna haja lelapult az izzadságtól. A máskor csillogó kék szeme könnyekkel telve nézett a semmibe. Mindig mosolygó ajkai most lebiggyesztve. Próbált megnyugodni, nem volt könnyű. Lenézett vékony kezecskéjére, a könyökénél kb. 10 cm-es kötés volt. Alatta a könyökhajlata borzalmasan fájt. Már-már elviselhetetlenül. A másik karja ugyanígy nézett ki, de az ma nem fáj, még. Majd pár óra múlva mindkét karja annyira fog fájni, hogy nem tudja majd használni őket. S ez így ment napról napra.
Felnézett a kórházi ágyban bágyadtan fekvő édesapjára, aki próbált mosolyogni, miközben halkan ennyit mondott a lányára nézve:

– Sajnálom!

  Csak motyogásnak hangzott, de a szívéből jött. Mikor 6 napja önként jelentkezett a tesztre, nem gondolta, hogy ez lesz belőle. S senki a környezetében. Különleges rendvédelmi feladatokat látott el a feleségével együtt, természetes volt nekik, hogy az országért, a társadalomért az életét kockáztatja. De a lányát nem akarta kínozni. Úgy érezte, cserben hagyta az az ország, amelynek a védelmére felesküdött, amelynek a védelmére feltette az életét. 
Már megbánta, hogy a családjával együtt engedte, hogy beoltsák az új, ismeretlen vírussal, hogy a segítségükkel jobban megismerhessék, mivel állnak szemben. Neki ez természetes volt, mint az is, hogy egy fiola fertőzött vért szállítson be az országba, hogy izolálni tudják. Ennek a célja az volt, hogy minél gyorsabban felismerjék a laborosok, ha ezzel a vírussal állnak szemben, illetve minél jobban megismerhessék a tüneteket, a betegség lefolyását, s így tovább. Minden, ami szükséges. Neki ez természetes volt, de a gyermekinek nem. A kislányát pedig most amennyire csak tudják, kihasználják.

  Minden a 3. napon kezdődött. Ő, a felesége és a nagyobbik lánya már 2 napja tüneteket mutattak, de a kisebbik lánya nem. Míg mindenki ágynak dőlt és bágyadt volt, addig az ő kicsi lánya mindig mosolygósan játszott. Nem zavarta, hogy a kórtermük valójában egy 2 oldalról üveggel határolt „kalitka”. A kislány boldog volt, hogy a családjával lehet. Az orvosok és nővérek viszont rosszallóan nézték az ő mindig ugribugri kis göndörségét, mintha neki ezt nem szabadna. S ekkor megérezte, hogy élete legnagyobb hibáját követte el az önként jelentkezéssel.

  Pár óra múlva 3 nővér és 2 orvos, egy biztonsági őr társaságában lépett be a kórterembe. A biztonsági őr odaállt a szülők ágyához, amin infúzióra kötve pihentek, erőtlenül. A 2 orvos szorosan lefogta a kislányt, miközben 2 nővér egyszerre vett vért mindkét könyökvénájából. A harmadik nővér adogatta a kémcsöveket, amelyeket sorban megtöltöttek. Utána bekötözték a vékony karocskákat, s mintha soha nem lettek volna ott, távoztak. Pont úgy, ahogy jöttek, egy szó nélkül. Csak a biztonsági őr vigyorgott gúnyosan, ezzel jelezve, hogy ha megpróbálják megakadályozni, vele gyűlik meg a bajuk.
Akkor mindenki remélte, hogy ez egy egyszeri alkalom volt és legalább egy rövid magyarázatot adnak. A kicsi lány sírva odabújt beteg édesapjához és elaludt. Ő pedig simogatta, hogy mielőbb megnyugodjon és elfelejtse, ami történt.

  A remény azonban elillant, mikor 2 óra múlva megismételték ugyanezt, ugyanúgy egy szó nélkül. Nem érdekelte őket az sem, hogy a kislány ordít a fájdalomtól. Azóta nem volt megállás. Minden nap legalább 5-6 alkalommal vesznek vért a kislánytól, annyit könnyítettek, hogy felváltva az egyik, majd a másik karjából. Így mindkét karját 3-4 alkalommal szúrják meg.
Végül nem bírta tovább és pár órája odakiáltott erőtlenül az orvosoknak:

  – Legalább állandó tűt tennének be neki és magyarázatot is adhatnának, miért kínozzák a lányunkat!
  – Ez nem a maga dolga. Maga csak pihenjen, hogy mielőbb meggyógyuljon, ne foglalkozzon a lányával! – szólt neki olyan hangsúllyal az orvos, mintha nem is a gyermek vér szerinti apja lenne.

Nem tehetett mást, mint hogy nézte, hogy a kislánya, aki mindig mosolygós és boldog volt, összetörve ül a székén egész nap, várva a sorsát. Csak néha szólalt meg összeszorított fogakkal, halkan:

  – Miért csinálják ezt velünk? Haza akarok menni!

  Nem mehettek haza. A kórtermet mindig bezárták, s mindig figyelték. A nem beteg kicsi lány is egy ágytálba végezte el a dolgát, míg az üvegen keresztül figyelték. A nővérek pedig fintorogva vitték ki az ágytálakat, mintha egy pöcegödörbe lépnének be. S tényleg olyan szag volt.

– Ha most itt lenne a fegyverem… – nézett rá bágyadtan a felsége – Az ablak biztosan nem golyóálló…

Ő csak bólintott. Ugyanezt gondolta. Habár alig bírt mozdulni, annyira gyenge volt, mégis megpróbált volna kitörni. Az orvosok ezt valószínűleg tudják is és ezért egy kétajtós szekrény méretű biztonsági őrrel együtt mennek, aki mindig a kórterem ajtajánál van. Ez nem akadályozná meg a mindenre kiterjedő kiképzésének hála, de annyi ereje sincs, hogy a párnán feljebb csússzon. Csak várhatja a sorsát, a sorsukat. Nem tehetett mást. Még telefont sem vihettek magukkal, nem tudja értesíteni sem a főnökét, sem a kollégáit. Nem tud segítséget kérni, az orvosok és a nővérek-ápolók meg nem foglalkoznak velük többet, mint amennyit szükséges.
Néha-néha, mikor mozgást látott, kinézett a folyósra és látta, hogy egyre több beteg érkezik. Ezek szerint már itthon is nagyon terjed – gondolta. De többször látott öltönyös embereket is, egyénileg érkeztek, nem csoportosan, tehát nem felülvizsgáló bizottság vagy látogatók, hanem… Bele sem mert gondolni abba, amit érzett. Ösztönösen kezdett érdeklődni a folyosón közlekedők iránt. Öltönyös emberek, némelyik mintha hasonlítana fontos emberekre, akik pár perc múlva mosolyogva rázták az orvosok kezét és távoztak. Többet nem jöttek vissza. Megszólalt benne egy vészcsengő. Mi folyik itt?

  Pár nappal később egyik éjszakai műszakba új orvos és nővér érkezett. Nem tudta eldönteni, hogy a nő orvos vagy nővér és még valami furcsa volt neki. Mintha már látta volna őket a központban, de nem volt benne biztos. Mostanában semmiben nem volt biztos. A teste, az agya, az érzékszervei mind olyan furcsán működtek. Ereje nem volt. Lehet valamit beletettek az infúzióba, hogy még gyengébbek legyenek? Ebbe bele sem mert gondolni, hogy gyenge fertőzött szervezetet még jobban gyengítsenek a saját érdekeik miatt. Remélni tudta csak, hogy nincs ilyenről szó.
A férfi és a nő megállt a kórtermük előtt, szomorúan és elgondolkozva néztek befelé, mintha azon tűnődnének, mi folyik odabent. Majd váltottak pár szót és elmentek.

  Este 8 óra volt, a felesége és a nagyobbik lánya már aludt, mert ők is nagyon gyengék voltak. Az állapotuk szemernyit sem javult. A kicsi lánya, akinek nemsokára lesz a 8. születésnapja, a mostanában szokásos széken ült. A karjait a térdére fektette, hogy kevésbé fájjon, a fejét lehajtotta. Mindketten tudták mi következik és fél óra múlva megérzett a ma esti csapat, kiegészülve az új orvossal és a nővel, akiről immár pontosan tudta, hogy nem nővér, csak úgy csinál. Ő cserélte le az infúziót, nyomta bele a fecskendőkből a gyógyszereket. De nem csendben, mint bárki más tette eddig. Mindenről halkan súgva elmondta, hogy micsoda. Mindezt úgy, hogy senki más ne hallja. Egy kis mosolyt is látott, mielőtt összerezzent a kislány hangos sírásától.
A vérvételnek vége volt, mindenki távozott, kivéve ezt a kettőt. A nővérnek álcázott orvos hangosan mondta mindenkinek, hogy majd ő bekötözi az agyonszurkált, lila és zöld színben játszó karocskákat. Az orvos pedig őt nézte. Újra felmerült benne az érzés, hogy ismeri valahonnan, de hogy pontosan honnan, az nem jutott eszébe. Míg a nő valamivel bekente a kislánya könyökhajlatát, amit a zsebéből vett ki és törölgette megnyugtatóan suttogva a kislány könnyektől nedves arcát, addig az orvos elgondolkodva megnézte a kórlapokat és rázta a fejét. Majd mindketten kimentek.

  De még mielőtt az orvos kilépett a nővér után a folyosóra, olyat tett, amiből már pontosan tudta, hogy valami változás lesz az életükben. A hüvelyujját felmutatva jelezte, hogy minden rendben lesz, majd rá mutatott. Senki más nem vette észre, a folyosón lévők sem, mert a csuklóját mindeközben hozzányomta az ajtófélfához. A jelzés csak neki szólt. Az az egyetemes jelzés, melyet munka közben is mindig használtak. Nem tudta, mi fog történni, csak abban volt biztos, hogy hamarosan megérkezik a várva várt segítség.
Átölelve az időközben hozzá bújt kicsi lányát, mindketten elaludtak.

Tetszett a történet?

1 0

Regisztrálj és olvasd Kara Beatrix 61 történetét!


  • 1216 szerző
  • 802 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Kara Beatrix

Az üvegkalitka titka

Műfaj

nem fikció

Rövid leírás / Beharangozó

"Majd pár óra múlva mindkét karja annyira fog fájni, hogy nem tudja majd használni őket. S ez így ment napról napra.
Felnézett a kórházi ágyban bágyadtan fekvő édesapjára, aki próbált mosolyogni, miközben halkan ennyit mondott a lányára nézve:
– Sajnálom!"

Rövid összefoglaló

Egy kórházi tartózkodás rémálommá változik az egész család számára. Vajon vége lesz valaha? Megérkezik vajon a valódi segítség, mielőtt mindannyiuk szervezete feladja?

Olvasási idő

6 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Kara Beatrix nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!