Lélekírónő… Sokaknak ez semmit nem jelent, csak egy jelzőt. Nekem küldetés. De sosem tekintettem így magamra. Az új családom „aggatta” rám ezt a jelzőt, melyet egyre jobban elfogadok. S hogy mennyire igazuk van, azt az írásaim mutatják.
De vajon hogy készülnek ezek az írások? Hogyan lesznek egyáltalán betűvé, melyek leírásra kerülnek. Majdnem azt írtam, hogy „melyeket papírra vetek”, hiszen csak pár történet került valóban papírra áramszünet miatt, egyébként minden a csodás Google Dokumentumok vagy a Libreoffice segítségével válik valóra.
Valóra válik, ez nagyon igaz. S talán ez az a két szó, mely mindent megmagyaráz. Ha pedig visszatekintünk a kezdetekre, rá kell jönnünk, hogy itt tényleg valami különlegesség születik minden egyes alkalommal.
Gyermekként én sem voltam jobb, mint bármelyik gyermek, aki olvasott. Kötelező olvasmányok nem voltak a kedvenceim és nagyon nem vagyok azóta sem mindenevő. Hogy mennyire nem, azt a sok elkezdett olvasmány igazolja, melyeket sosem fejeztem be. Mint a filmeknél. Ha az első fejezet vagy tizenakárhány oldal, nem köt le, akkor az nem nekem szól. Filmeknél ez 30 perc, maximum. Viszont sosem gondoltam bele, hogy bármikor én is írhatnék.
Írás, pedig az megy. Szerettem is a dolgozatokat, jobban mint felelni. De hogy egyszer író legyek, az a legmerészebb álmaimban sem szerepel. Az munka, s nem olyan, ami engem nagyon érdekelt. S ami a legérdekesebb, hogy ez nekem a mai napig nem munka. Na de ennyire nem akartam előre szaladni. Menjünk csak szépen sorba.
Félre ne értsd, szoktam olvasni, de nem sokat. Úristen, tényleg leírtam! S igaz is! Pedig azt mondják, hogy fejlődik az írás, ha sokat olvasol. Nálam ez nem igaz. Nálam úgy fejlődik az írás, ahogy a személyiségem. Fura, de igaz. Mégis vannak könyvek, amelyeket gyűjtök. Nem sok, de van. Viszont egyik sem az egyszer elolvasom és leteszem kategória. Pár kivételével többször olvastam mindegyiket.
Az első ilyet nagymamámtól kaptam. Egy erotikus-romantikus krimit, vagy inkább romantikus regény, melyben van erotika és krimi is. Igen, így határozható meg legjobban. Ja és nem hazai. Csak külföldi írók könyveit gyűjtöm. S biztos ennek is megvan az oka, de nem érdekel. Nagyon nem.
Csak az kerül fel a könyvespolcomra, ami annyira leköt és megérint, hogy soha többet nem akarom elengedni a könyvet. S nem is teszem, csak fel a polcra a többi közé, hogy ha eljön az ideje, hogy bármilyen okból újra kézbe vegyem, akkor a közelemben legyen.
De ennél sokkal érdekesebb, hogy nem igazán emlékszem az első olvasás után a tartalmukra, csak a hatásukra. Valószínűleg ez az oka, a kötelező olvasmányok nemszeretem voltának. Persze ha megkérdezed, nagyjából el tudom mondani, nagyon-nagyon nagyjából. Ha most megpróbálok visszaemlékezni, a többségre nem is tudok, pedig tényleg többször olvastam mindegyiket. De nincs rá szükségem, hogy emlékezzek. Ez a magyarázat.
Ha nem az olvasás, akkor mi volt, ami érdekelt? Hát ezt kicsit nehéz úgy megmagyarázni, hogy mindenki elhiggye. Mindenesetre megpróbálom. Talán kezdjük ott, hogy minden léleknek van egy küldetése és erre vagy rájön, vagy nem. Én, mint léleklátó, kicsit hamarabb felfogtam, hogy mi vár rám, ha nagy leszek és ennek megfelelően rendőr akartam lenni. Csak hát azt nehéz felfogni, hogy azt a foglalkozást, mely a legközelebb áll a küldetésedhez, nem választhatod. Mert nem voltam sem elég magas, sem elég egészséges. De a láthatatlan barátaimmal és védelmezőimmel – akik már tudom, hogy egy és ugyanaz volt – állandóan rendőrösdit játszottam. Egészen addig, míg felnőttem és valami megváltozott.
Már nem én voltam a fontos magamnak, hanem amit látnak belőlem. Az jelentette a biztonságot, ha olyan vagyok, amilyennek lennem kell, hogy ne bánthassanak, mint anno az iskolában. S elnyomtam magamban mindent. Ez pedig hatalmas törést jelentett és szembement a személyiségemmel, a családommal és az egészségemmel is. Amelynek az eredménye pánikbetegség lett. Ugyanis szembementem a küldetésemmel, melynek az alapja, hogy önmagam legyek és olyan irányba változzon a személyiségem, mely a legmegfelelőbb a végrehajtásához. S mivel megszakítottam ezt a folyamatot, beteg lettem tőle. Évekbe telt, hogy visszairányítsanak a helyes útra. De végül sikerült. Más nem számít.
Ugorjunk egyet és nézzük meg, hogyan jutottam el az első írásig. Hát nem úgy, mint általában szoktak, ebben biztos vagyok. A kezdet kezdetén még csak-csak, de mire az első, évek óta eldugott, kézirat megszületett már teljesen más ember voltam. Miért van eldugva? A benne lévő információk miatt valószínűleg hamarabb kerülnék pszichiátriára, mint a lélek látásom miatt. Ez a színtiszta igazság.
Visszatérve a kezdetekhez, a fejemben születtek történetek. Mintha filmet néztem volna. Pont úgy reagáltam az egyes mozzanatokra, mintha tényleg egy nagyon érdekes film lett volna. Ha vicces volt, felnevettem, ha szomorú, akkor sírtam, ha tragikus, akkor a lelkemig hatolt és szenvedtem. Sokszor próbáltam belenyúlni és változtatni rajta, de csak ritkán sikerült. Ezt nem is fogtam fel. A történetek változtak, de valami állandó volt: egy férfi, aki rendőr volt, vállalkozó és harcművész és akibe én újra és újra belezúgtam. Aki nekem az igazi volt, mindennél jobban. Akkor még nem tudtam, hogy ez a férfi tényleg létezik, csak nem azon a néven, amit ismertem.
Sokszor úgy éreztem, jó lenne ezeket leírni, de ezek a gondolatok elmúltak és sosem írtam le őket.
Közel 10 év múlva hatalmas változás állt be az életemben. Az ismeretlen férfi a szemem elé került, szó szerint, de én nem tudtam, hogy ő az és olyan energiákkal találkoztam, melyek teljes személyiségváltozást indítottak el és kiteljesedett a lélek látásom is. Olyannyira, hogy már képtelen voltam küzdeni ellene. Rá kellett jönnöm, hogy én nem az vagyok, akinek ismertem magam. Sokkal több és nagyobb feladataim vannak. De már tudtam küzdeni., s küzdöttem is a férfi ellen is, míg meg nem tudtam, hogy ő kicsoda nekem.
A változás azóta is tart és születnek a - mások szerint - jobbnál jobb írások, melyeknek a nagy részére nem emlékszem. Visszaolvasáskor pedig csodálkozom, hogy ezeket tényleg én írtam le? Pedig, ha minden blogot, szösszenetet, kifakadást, novellát, készítés alatt lévő vagy elkészült fejezeteket összeszámolunk, már 80 felett járok vagy talán már meghaladta a 100-at is…
Ez most komoly? – kérdezheted. – S hol vannak? Röviden: A gépemen. Hosszabban: A gépemen és a tudatalattimba tárolja az ősi lelkem. Mert az én írásaim így készülnek: a lelkemből.
Munka… De nem az. Mert nem tudok úgy leülni, hogy na most erről és erről írok valamit. Vagy elkezdek egy regényt és addig írom, nap mint nap leülve elé, míg be nem fejezem. Ez nem én vagyok. Ez nekem nem megy. Én nem azt írom le, amit le akarok, hanem amit le kell! Túl nagy a kettő között a különbség. Hatalmas különbség, mert nálam alig előzi meg kutatás az írást. Csak ha nagyon elbizonytalanodok egy-egy kifejezésen vagy írásmódon, vagy ha kérdeznem kell, mert úgy érzem, valami hiány van a történetben, amit nem érzek meg magamtól.
Megérzés és nyomás. Ez a két kulcsszó. Valamint a kép és hang, amit látok és hallok. 4 kulcsszó, amellyel dolgozok. Tegyük idézőjelbe: „dolgozok”, mert inkább úgy fogalmaznék, hogy dolgoztatja a kezem a lelkem. Emiatt nem tudom használni az íróknak szóló tanácsokat és azt sem, ha író próbál nekem tanácsot adni, mert én nem úgy működök.
Amúgy te elhiszed, hogy a való életben a mai napig problémát jelent kifejezni magam? Pedig tényleg így van. Sokszor ki sem tudom mondani, ami a fejemben van, mert nem tudom helyesen kifejezni magam. Ilyenkor csak annyit mondok: „Gondold úgy, ahogy mondani akartam…!” Aki ismert, tudja, hogy ez nálam így működik. De az írásaimban csak valami furcsaság van, nehezen meghatározható, hogy mi. Hát ez jelenik meg bennük.
El is érkeztünk a lényeghez, hogyan készülnek az írásaim. Ez a folyamat nálam független attól, hogy ki milyen információt ad és mikor adja. Mikor van kérés egy-egy történetre, vagy mikor jut eszembe valami cím, amiből akár történet is lehetne. Ugyanis van olyan kérés, amit már több mint egy éve nem teljesítettem, de mivel családtag kérte, így nem probléma. Ők már tudják, hogyan megy ez nálam.
Röviden mondhatnám azt is, hogy kényszer alatt írok és nem is járok messze az igazságtól. Először jön egy kép, egy hang, aztán több. Lényegében nézek és hallgatok valamit, amit más nem lát és nem hall. De nem igazán foglalkozom vele, már megtanultam elvonatkoztatni ezektől. Ez egészen addig így megy, míg nem kezdenek el megtöbbszöröződni egy-egy témát tekintve és nem kezdek el egy nyomást érezni. Ez egy belső nyomás, mintha valaki mázsás súlyt helyezne rám, annak érdekében, hogy odafigyeljek az információkra. Majd a teher egyre erősebb lesz, betölti minden percemet, vissza-visszatér rövid időn belül, s úgy érzem: Ha nem írom le, nem szabadulok tőle. S tényleg csak azoktól szabadulok, melyekhez úgynevezett előinformációt kapok, de csak később kell majd leírnom. Amit nem kell leírnom rövid időn belül, azt el tudom engedni és majd egyszer jön az erős nyomás, a késztetés, ami nem hagy nyugodni, mert akkor jön el az ideje, hogy leírjam, kiírjam magamból. De még akkor sem biztos, hogy a végére érek.
Ugyanis sokszor előfordul, hogy elzárják előlem az információforrást vagy én nem érzem megfelelően, ahogy leírtam. Ilyenkor akár hetek-hónapok telhetnek el, míg vagy megjön a hiányzó információ, vagy változok annyit, hogy megérik a stílusom hozzá.
Ha pedig leülök a laptopom elé és elkezdek írni, megváltozik a világ. Mintha nem is én lennék, a lelkem mozgatja az ujjaim és váltja valóra, formálja közzétehetővé az információkáoszt. Én írok, de mégsem. Leírok olyan információkat is, melyek igazak, valósak, de soha az életben nem mondták el nekem. Én mégis tudom, mert írás közben a lelkem kapcsolódik, hogy le tudjam azt is írni, melyet nem képesek megosztani velem, bármilyen okból. Az agyam kikapcsol és csak írok-írok, míg nem érzem úgy, hogy pillanatnyilag elég, mert nem bírom tovább. Bekapcsol az agyam, hogy visszatérjek a való világba, hogy ellenőrizni tudjam a leírtakat és engedje a lelkemnek feldolgozni az érzéseket. Nevessek, mosolyogjak vagy szakadjon meg a szívem, halljon meg a lelkem egy része. Aztán, amikor már minden rendben van, folytatom, ha kell. Lehet csak utánanézek, hogyan kell írni, lehet csak újra-és újra átolvasom a mondatokat, mert nem emlékszem, hogy pár perccel előtte leírtam.
Előfordult, hogy visszaolvasáskor nem hittem el, hogy azokat a mondatokat tényleg én írtam le. Arra emlékszem minden alkalommal, hogy járnak a betűkön az ujjaim, de a mondatokra sokszor nem. Gyanítom, hogy mindez azért történik, hogy az agyam ne tudja módosítani oly módon, hogy könnyen emészthető, olvasható legyen. Akkor elveszne a lényege: Elvesznének belőle azok az információk, melyeket a szereplők nem tudnak kimondani, csak elzárnak a lelkükbe. Elvesznének a valós, igaz információk a történetekből.
Apropó! Az említettem, hogy a párom rendőr, vállalkozó és harcművész? S azt, hogy a régi történeteim úgy változtak, ahogy neki változott a beosztása, életmódja és egyéb tevékenységei? A név pedig, amit anno igaznak éreztem és kerestem, valójában egy, a munkája során használt álnév volt? Elhiszed vagy sem, akkor is igaz minden, amit most vagy bármelyik írásomban leírtam, csak a körítések változhatnak.
Jó olvasást!
