Oly rég volt, hogy talán igaz sem volt. Már arra sem emlékszem hol van ez a különös erdő. gyermekkoromban jártam arra. Nagyon-nagyon régen volt ez már, abban az időben, amikor még a tisztesség mindenek felett állt és az emberek maradéktalanul hittek a csodákban.

  Nem jár ott senki, az élet nem marad meg ott - suttogták a helyiek. Senki nem mert bemenni a sűrű és sötét erdőbe. A fák susogásán kívül semmi nem hallatszott ki, tényleg, mintha élet sem lenne ott. Se egy patadobogás, se madárcsicsergés.
A ház, amiben laktunk az erdő mellett volt, az ablakom pont oda nézett. S én minden este ábrándozva néztem, s vártam, hogy valaki azt mondja, hogy végre bemehetek vagy be jön velem. Ez lett volna az ott tartózkodásom fénypontja. De sajnos még az a rokon sem mert bemenni ebbe a különös erdőbe, akinél laktunk.

  Egyik éjjel arra ébredtem, hogy különös fény árad ki az erdőből. Mindenki más a hold ragyogását vélte volna benne felfedezni, de én tudtam, hogy az erdő közepéből jött. 
Onnantól minden éjjel láttam, s nappal is, csak akkor halványabb volt a fénye. Hiába kértem a felnőtteket, hogy engedjenek be, hagy nézzem meg. Ők csak azt hajtogatták, hogy az veszélyes kaland még egy felnőttnek is, nemhogy egy kisgyereknek.

  Már vagy 3-4 napja látni véltem azt a különös, aranyban ragyogó fényt, akkor már nagyon kíváncsi voltam, s aki kíváncsi nem hamar megöregszik, hanem elindul élete legnagyobb kalandjára. Kimásztam ágyamból, felvettem legszebb cipellőmet, mert hallottam egy felnőttől, hogy a barátja a legszebb cipőjében kivágja a rezet minden este a kocsmában. Hát én nem akartam kivágni semmit, csak belesni kicsit az erdőbe. El is indultam, s megbabonázva követtem a fény útját.

  Amikor elértem az erdő közepébe, még nem láttam semmit, csak a nagyon erős fényt, majd mikor a szemem hozzászokott, nagy csudát láttam én: az erdő lakóit! Őzikét, nyulat, szarvast, madarakat, mókust és mind-mind egy olyan igazi békebeli ház köré gyűltek, amit nagyapó mutatott az egyik fényképen, amin a szülei is rajta voltak. Kedves csengő-bongó hangot hallottam, körbenézve kerestem ki szól ilyen csodálatos hangon, mely megbabonázza az embert s arra kényszeríti, minden emberségét dobja oda és tegye azt, amit a hang mond. Nekem azt mondta, menjek csak bátran közelebb, gyógyír lesz az én kicsi lelkemnek a meséje.

  Ahogy közelebb mentem megláttam a csengő-bongó hangú tündért, hófehér csipke ruhája a földig ért, arany színben hullámzó haja a válla alá ért. Egy könyvet tartott a kezében, egy nagyon vastag könyvet. Sosem láttam még ilyen vastagot, pedig nagyapónak nagyon sok könyve van, s olvasás közben mindig megmutatta nekem őket. Az erdő állatai mind megbabonázva hallgatták a tündér meséjét, mely szerencsehozó levélről, aranyvirágról, csodatevő kis békáról szólt. Leültem egy nyuszi és egy mókus közé, törökülésben, s csak hallgattam a csodálatos mesét a csodálatos tündértől.

  Elmesélni viszont már nem tudom nektek, mert elaludtam, s arra ébredtem fel, hogy édesanyám simogatva így szól: 

 "Ébresztő hétalvó, készen van a reggeli..." A szobámban voltam. Rajtam volt a kék cipellőm, a barna kabátkám és a kezemben egy arany színben hullámzó hajtincs és 2 mogyoró volt. Édesanyám pedig nem csodálkozott, rám kacsintva csak ennyit mondott:

 "Ugye szép volt a mese?"