Csak nézett ki az ablakon. Már egy órája felöltözött, csak várta, hogy a lányai érte jöjjenek. Különleges nap a mai. Ma a kisfia csatlakozik hozzájuk. Várható volt, hogy a lányok után ő is a szülei nyomdokába fog lépni. S most, 15 évvel az édesapja elvesztése után, eljött a nagy nap. A férfi büszke lenne rá, nagyon büszke.

  – Nagyon jól nézel ki, anyu! Még rád jön a fekete ruci? – incselkedett vele a lánya, hogy elterelje a gondolait.
  – Naná, mit képzelsz, te kis csitri! Bár elmúltam 60, nem vagyok vén!
   – Csak mint az országút. – kacsintott a lánya – Húgi az autóban vár, menjünk, különben elkésünk.

Végignézett a lányán, aki egyenruhában volt. Ma ők, a két ikerlánya avatják fel a kis testvérüket. Büszke volt mindhárom gyermekére.

  A hosszú autóúton visszaemlékezett a saját avatására. A férfi az első sorban ült és elsőként állt fel tapsolni, mikor szólították. Az ikerlányokkal volt terhes, a pocakja akkora volt, hogy az egyenruhát már nem tudta begombolni, ezért egy egyszerű sötétkék blézerben volt. Előző este vették, mikor rájöttek, hogy 15 centi hiányzik a sikeres gomboláshoz. Nagyon nőttek 1 hét alatt a lányok.
Most nem láthatja a kisfiát, ahogy a lányokat sem láthatta a nagy napon. S az ügye a mai napig lezáratlan.

  A nagy teremben sokan voltak, rengeteg fekete ruhás ember és sok kosztümös, öltönyös, néhány egyenruhás. A lányok elbúcsúztak tőle, nekik a színpadon lesz dolguk. A színpadot pedig a becsületfal előtt állították fel.

  – Gyere, középtájon van a helyünk most – vezette oda a sógora. Ő vezette a nyomozást, amit lezárattak 1 év után.
  – Most nem lehetek szomorú... – mondta a lány.
  – Nem, most ünnepeljük a család legifjabb tagját. Üljünk le.

A színpadra szépen sorban felmentek az avatandók, rendőrségi egyenruhában. Az egyenruhában, amit innentől csak és kizárólag az avatási és előléptetési ünnepségeken és néha temetéseken fognak viselni.
Nagyon jól állt a fiának. Pont úgy nézett ki, mint az apja. Az anyjától csak a természetét örökölte, amivel nem kevés bosszúságot okozott az apjának. Na de ő akart még egy babát, hátha fiú lesz. Elmosolyodott, a mai napon először.

  Egyenként szólították őket és a két lánya, akik 5 évvel ezelőtt lettek felavatva, mindenkinek átadták az oklevelet és az új rangjelzést és igazolványt. S mint mindig, idén is az évfolyamelső mondhatott beszédet, megköszönve a tanároknak, családoknak a türelmet és segítséget.
Idén a fia mondja ezt a beszédet. S mint várható volt, nem a szokásos módon fejezte be:

  – S végül mindannyian köszönettel tartozunk egy különleges embernek – kezdte, miközben a büszkeségfal felé fordult –, aki a mai napig nagyon sokat segít nekünk. Aki kidolgozta azt a kiképzési rendszert, amit mi is elvégeztünk és ami lehetővé teszi, hogy a legjobbak legjobbjai legyünk. Köszönöm, Apa!

Ahogy ezt kimondta, közel 80 fekete ruhás ember, köztük a családja is, felállt, s speciális tiszteletadással adózott a férfinak, akinek a fényképét a büszkeségfal legtetején helyeztek el.

5 év múlva...

Az unokáival játszott a kerti homokozóban, mikor hallotta, hogy egy autó áll meg a ház előtt. A fia szaladt be egy mappával a kezében.

  – Szia, kicsim! Nagyon sietsz? – kérdezte a lány.
  – Nem, anyu! Csak ezt akartam mielőbb odaadni neked. Maradok ebédre és vacsorára is, csak hagy mosakodjak le.

Végignézett a közel 30 éves kisfián, aki kész felnőtt volt és kezdte begyűjteni a kitüntetéseket, akárcsak az apja, s persze az anyja. Rettentően mocskos volt, mint aki hajléktalan volt hetekig. Most kihúzta magát, szigorúan az anyjára nézve tisztelgett.

  – Asszonyom jelentem, az 5 éve vállalt küldetésem teljesítettem. Édesapám gyilkosát kézre kerítettem és a bizonyítékokkal együtt átadtam.

Majd megfordult és besietett a házba.

  A lány belenézett az aktába. Abban egy másik akta fedőlapjának a másolata volt. A férfi halálának napján nyitott aktára most nagy betűkkel volt ráírva:

"LEZÁRVA, TITKOSÍTVA!"