Tavasszal még ott a remény, bár tudod, hogy a táppénz lejár szeptember elején, de annyi idő van még addig. Aztán csak vársz, reménykedsz tovább, hogy végre lesz megoldás - pedig legbelül érzed, hogy az állami egészségügyben dolgozó orvosok csak a leleteidet nézik, téged, az embert nem.

  Elviseled a rosszulléteket, a mellékhatásokat, amiket okoznak a kezelések, a gyógyszerek és csak nézed, ahogy az orvosok széttárják a karjukat és közlik: nem tudják hogyan tovább.

  Aztán jön egy üzenet, menj be a háziorvoshoz. Ott pedig a kezedbe nyomnak egy beutalót a orvosrehabilitációs bizottsághoz, akik majd a leszázalékolásod bírálják el. Ordítanál, szíved szerint széttépnéd az egészet pici cafatokra, de csak lehajtott fejjel elveszed. Kénytelen vagy elfogadni az orvos indokát: valami kell, ha már nem kapsz táppénzt. Mindezt napra pontosan 10 évvel a vállalkozásod alapítása után.

  De te nem az állam segítségével akarod eltartani magad! Dolgozni akarsz, mert a magad ura vagy, az akarsz továbbra is lenni. Dühös vagy az összes orvosra, a tanácsadókra is, mert még mindig messze vagy a gyógyulástól. Az sem érdekel, hogy mindenki az előnyeit sorolja: kapsz az államtól pénzt, kevesebb lesz az adód, stb.

  Nincs választásod be kell adni a nyomtatványokat. A sors fintora, hogy pont a 40. születésnapodon teszed meg. Ráadásul nyavalyog az ügyintéző is, hogy egyéni vállalkozó vagy, ez így nem lesz jó. De végül csak elveszi a papírokat. Elvégre egy szó nélkül ezt kellett volna tennie, nem?!

  Megérkezik a visszaigazolás, s benne, hogy mindenképp orvosbizottsági elbírálás kell és felcsillan egy reménysugár. Ha bemész és azok az orvosok is megvizsgálnak, akkor biztos lesz előrelépés, megismételtetik az egyértelműen hibás leletes vizsgálatokat és újabbakat kérnek. A remény tartja benned a lelket, hogy lesz megoldás. Miközben tudod, hogy a tanácsadó orvosaid is azon dolgoznak, hogy megoldják, hogy lehetőleg a táppénz lejárta előtt bekerülj a klinikájukra. Akkor is, ha erre kevés az esély.

  Csöngetnek, jön a postás. Megérkezik a levél, amit vártál, de jó! Kinyitod és ledöbbensz! Oda a remény, hogyan tovább?!
A levélben nem a behívó van, hanem a hatósági igazolás, az orvosi szakvélemény és az ellátás elutasító határozat. Ugyanis - nagy valószínűséggel a pánikbetegség miatt - nem hívtak be, hanem a leletek alapján döntöttek: 40%. Nézed a dátumot: születésnapod után 1 hónappal eldöntötték a sorsod! Szüneteltetni kell az egyéni vállalkozást, hogy ellátást kaphass. Ellátást, ami 36000 Ft alatt lesz.

  Nem akarod, minden porcikád ellenkezik ellene. Dolgozni akarsz! De reménytelennek érzed. 11 hónap telt el, összeomlott, amit felépítettél, mert nem tudtad folytatni. Mihez kezdj? Egyenlőre a kertbe fojtod a bánatod. A kertbe, ami lehetőséget és esélyt ad, hogy ilyen állapotban is elfoglald magad. Talán ezt kellene folytatni hivatalosan...
Érzed, hogy muszáj dolgoznod, írnod. Az írás megnyugtat. Kiadod magadból a bánatod, az örömöd. De sokan mit látnak ebben: hogy panaszkodsz!

  Nem kellenek! Nem kell neked senki! Nem kellenek az állami orvosok! Nincs senkire szükséged, akit nem érdekelsz, mint ember. Nem kell, aki csak a panaszgépet látja benned, vagy valakit, akinek kéretlenül tanácsot adhat! NEM KELL!
A dühöd végtelen, de teljesen reálisan tudod szemlélni a dolgokat és döntesz!

  Folytatod az írást, ami érzed, hogy segít. Folytatod a kertészkedést az egyre romló állapotod mellett és utánanézel, hogyan tudod ezt az ellátás mellett is majd folytatni, hivatalosan. Szerencsére van lehetőség. Ha már a vállalkozásod bedőlt, csinálsz valami mást és kivárod, mikor lesz lehetőséged folytatni. Vagy ugyanazt a tevékenységet, vagy valami mást.

  S még valami: Lejár a táppénz és azt mondod elég volt! Szünetelteted a vállalkozást, még utoljára elmész a háziorvoshoz és azt mondod, soha többet nem akarod látni egyik orvost sem, akinél az elmúlt 12,5 hónapban jártál. Még lenne egy időpontot, de mivel a kapott gyógyszertől napokig szédültél és nem vagy más miatt sem megelégedve az orvossal, arra már nem mész el. Miért? Mert soha többet nem akarsz kísérleti nyuszi lenni!
Bár inkább kísérleti majomnak érzed magad. Mindig ugyanaz a vége: kezeltesd a pánikod, mert sosem fogsz meggyógyulni. Jó, hogy nem mondják azt, hogy amiatt vannak a kezelés és gyógyszer mellékhatásaid és az ételallergiád. Eleve elkönyvelnek, próbálkoznak, ha nem sikerül: Te vagy a hibás! Ők mindent megtettek.

  Visszaemlékszel az utolsó mondatra, amit hallottál: A vállának semmi baja, csak nem mozgatja!
Nem figyeltek rád, nem láttak, csak a leleteket. Akkor sem, ha úgy tettek, mintha érdekelnéd őket. Egy újabb pont, egy újabb kvóta. Ennyi voltál. Ezt nem akarod folytatni.
Van lehetőség? Persze, hogy van. A háziorvos utolsó tanácsa: menj természetgyógyászhoz, próbálj ki alternatív kezeléseket. De azt nem mondja meg miből. A rokkantsági ellátásból? Persze, vicc az egész. Az ételallergia miatt az az egy havi élelmiszerre talán elég 2 személyre, anyu előnyugdíja pedig a rezsire, talán. De kezelésekre, kísérleti nyusziskodásra biztosan nem...

  De sohasem fogom feladni. fogom gyűjteni a pénzt, először arra, hogy gondok nélkül tudjunk élni, majd utána a vizsgálatok megismétlésére. Tudom, hogy sikerül.  
Sikerülnie kell, mert ennek a történetnek csak egy vége lehet:
1 év múlva úgy visszamenni az orvosbizottsághoz, hogy tudom: meggyógyultam!