Barion Pixel nuuvella

A varázserdő

Az „indiánnak”, akit mindig szeretni fogok

                        A férfi lassan lépdelt az őszi avarban, barna bőr mokaszinja szinte csak érintette a földet. Már két hete úton volt, de csapongó gondolatai megakadályozták abban, hogy visszatérjen a nőhöz, aki szereti. Egyre csak űzte a vágy, hogy felejtsen. Felejtse a múltat, a sérelmeket, amiket ő adott és kapott, hogy végre csak előre nézhessen és soha többé ne forduljon hátra. Sohasem felejti el a pillanatot, amikor kivezette lovát a karámból. A paripa vígan viháncolt, érezte, útra kelnek. A férfi szeretettel paskolta meg hátasa nyakát, a nyereghez erősítette bőrtáskáját és egy mozdulattal lendült a ló hátára. Megfogadta, nem néz vissza, de mégis megtette. Az asszony ott állt a tipi előtt, amit még évekkel korábban együtt készítettek, bővítettek. Látta, hogy a nő, akit még mindig szeret, sír. Az ő torkát is keserű könnyek fojtogatták, de lenyelte őket. Homályossá való tekintettel vette észre, hogy az asszony felemeli a kezét. Hogy megállítani próbálta e, vagy búcsúképpen intett, most mindegy volt. A férfi legalábbis ekkor így érezte. Mielőtt kilépett volna a bőrsátor ajtaján, megölelte a zokogó nőt. Beszélni akart, elmondani, hogy szereti, de szavai megakadtak a torkán, csak egy mély sóhaj tört elő. Gyengéden csókolta meg az asszony homlokát, mélyet szívott a bőréből áradó illatból, ami annyi éven át rabul ejtette. Most, a lova hátán ülve csak ezt az illatot érezte, szinte körbe vonta, ahogy a végtelen prérire meredt. Egy csettintéssel ösztönözte vágtára a lovát és a paripa boldogan indult el a füves mezőn. A férfi elszántan nézett a távolba, szíve azonban sajgón dobogott. Találnia kell egy célt, egy küldetést, ami elfeledteti vele a fájdalmat, ami új útra viszi, melyen talán visszatérhet otthonába. 

Gyorsan távolodott, a Nap fényesen ragyogott a tiszta égen. Tapasztalt harcosként tudta, nem kell keresnie, kutatnia, a vágyott cél fogja őt megtalálni. A feje felett magasan egy sas repült el, vijjogása megtörte a csendet és a férfi felkapta a fejét. Megállította lovát, tenyerével ernyőzve szemeit figyelte a ragadozó madár röptét. A sas egy messzi erdő felé repült, melyből csupán a közepén álló hatalmas szikla volt jól kivehető. A körülötte elterülő erdő zöld pacának látszott csupán, de a kőtömb szikrázott a napsütésben. Nagyapja meséiből ismerte az erdőt. „Varázslat ül rajta” – mondta az öreg, miközben óva intette kisunokáját, hogy eszébe se jusson belépni a fái közé. Mindig megfogadta az öregapja szavait, hallgatott a tanácsaira, ám most elhessegette a régi mesék suttogásait. A férfi a varázserdő felé fordította a lovát, hitte, hogy népe egyik szent totemállata utat mutat neki. Már csak ügetett, visszafogta a paripát, nem kellett sietnie. Bár a türelem egyik sosem tulajdonsága volt. Még ifjú korában, talán azután is, sokszor, sőt mindig mindent gyorsan, azonnal akart elérni, megvalósítani, de most nem kapkodhatott. A Nap éppúgy haladt a horizonton, ahogy ő a pusztaságon. Meglepődött, amikor tudatosult benne, hogy bár az idő apró homokszemcséi egyre peregnek, az erdő éppoly távol van, mint amikor megpillantotta. Mintha egy métert sem haladt volna. A Nap már lenyugodott, a Hold ragyogott fel a sötét égbolton, mikor megállította lovát. Hálás volt az isteneknek, hogy Ooljéé teljesen fényében tündökölt a feje felett elég fényt adva, hogy köveket és száraz gallyakat gyűjtsön a tűzhöz. A száraz fű és az apróra tördelt ágak gyorsan lángra kaptak, a lángnyelvek vidáman táncoltak a szikladarabok között. A férfi vállára terítette vastag bőr köpenyét, amit még jó pár évvel ezelőtt készített magának és asszonyának. A téli vadászat alatt megvédte őket a hidegtől, de kényelmes volt elnyújtózni rajta a hűvös tavaszi éjszakákon, amikor szerelemtől mámorosan feküdtek a tipi volt. De régen is volt... Megint ő jutott eszébe, minden gondolat hozzá vezetett. Ám most nem akarta kiűzni fejéből kedvese arcát, inkább az igazán boldog pillanatokra emlékezett, amiket együtt éltek meg. Mélán rágta a szárított húst, vízzel öblítette le a falatot, néha apró mosolyra húzta a száját, ahogy egy számára kedves pillanat villant be. Nem volt éhes vagy szomjas. Jó pár kilótól megszabadult az elmúlt hetek alatt, szemét fekete karika árnyékolta. Csak aludni akart, mély, végtelen ájulatban, de az álom messze elkerülte. Már hajnalodott, amikor sikerült elszenderednie. Szikrázó napsütésre és lova bársonyos orrának érintésére ébredt. A prérin csend honolt. A közelében nyulak szökdécseltek, távolabb bölénycsorda kavarta fel a port. A messzi szikla felett egy sas pár körözött. A férfi gyomra éhesen kordult. Még mielőtt útra kelt volna evett utoljára rendes ételt. Az asszony készítette el kedvenc szarvaspörköltét és lepényt sütött hozzá. Már régen érezte magát ennyire éhesnek, de kipihentnek is. Pár szót súgott lova fülébe, aki békésen legelészett mellette, mindjárt jön, de neki is étel kell, majd íját megragadva lopakodott a nyulak felé. Mikor elég közel került hozzájuk, kifeszítette az íját. Egy termetes bakot vett célba, az anyát és a kicsiket figyelmen kívül hagyta. Pendült a húr, útjára indult a nyílvessző. Sziszegve szelte a levegőt, majd egyenesen az állat oldalába fúródott. A nyúl nem szenvedett, azonnal kimúlt. A többi kisállat villámgyorsan tűnt el a földbe ásott szinte láthatatlan üregben. A férfi elégedetten húzta ki nyilát az állat testéből. Tiszta lövés volt, nem okozott szenvedést. Minden vadászatán erre törekedett, fájdalommentes és gyors halál. Egy fő szabálya volt még: csak annyit pusztíts, amennyire szükséged van. Visszabandukolt a lovához, amíg a tűz újraéledt, megnyúzta az állatot. Hamarosan a nyúl húsa a tűz felett sült. Evés közben a távolban zöldellő erdőt figyelte és várta a sas visszatértét. Egyre úgy érezte, indulnia kell, hívta már a varázsberek. Egész nap lovagolt és biztosra vette, hogy estére legalább a szélét eléri, de tévedett. Az alkonyat ismét a prérin érte, a lenyugvó Nap utolsó sugaraiban hangtalanul, ám meglepően alacsonyan repült el felette a sas. Sárga szemei a férfiébe fúródtak, mintha bíztatná és ösztönözné, hogy tartson ki, már közel a cél, ahol az ösvényére léphet. A férfi nézte a hegy felé szálló madarat, miközben a nyúl maradékát ette. Végtelen fáradtság telepedett rá, szemei lezáródtak és mély, édes álomba zuhant. Álmában az asszonyát karolta, a lényéből áradó meleg átforrósította a testét. Reggel a kedvese illatával ébredt. A vastag szőrmekabát úgy ölelte át, mintha egy másik ember is feküdt volna alatta, szorosan az ő testéhez simulva. A nő, akinek illatát átvette a szőrme, aki melegen tartotta a hideg éjszakában. Boldogtalanul rázta meg a fejét, még elszántabban tartott egyenesen az erdő felé. Csupán egyszer állt meg, hogy megitassa a lovát egy csendesen csordogáló patakban, ami egyenesen az erdő mélyéről eredt és lemosta magáról a préri porát. Összehúzott szemmel nézte az egyre közelebbnek tűnő pagonyt, megfogadta, ha egész éjszaka is lovagolnia kell, akkor is odaér még hajnal előtt. A sas ismét elszállt felette, egyenesen az erdő felé lavírozott, de a férfi nem látta, merről is érkezhetett. Mintha a semmiből került volna elő. A berek szélén visszanézett a férfire, hívta, csalogatta, majd eltűnt a fák között. Az indián vágtára ösztönözte lovát, összeszorította ajkait, szinte ráfeküdt a paripa hátára. 

A távolság varázsütésre tűnt el. Amire feljött a telihold, ott állt a varázserdő szélén. Értetlenül meredt a sötétben félelmetesnek látszó fákra. Bizonytalanul fordult hátra, még homályosan kivehető volt a távolabb csörgedező, ezüstben csillogó patak. Talán csak a nő körül forgó gondolatai miatt tévesztette meg az időérzéke. Csak a fájdalma játszott vele ostoba játékot. Visszanézett a groteszknek tűnő fák felé és félelem kerítette hatalmában. Lehet igaza volt nagyapjának, tényleg varázslat üli meg az erdőt. Talán igaza volt asszonyának, esetleg csak a sértettsége vitte tévútra. De most nem visszakozhatott, tovább kell mennie, megnyugvást kell találnia gyötört lelkének. Akár az élete árán is. Újra azt a mérhetetlen fáradtságot érezte, mint előző éjszaka, nem marta testét éhség vagy szomjúság, csak a zsigereiből előtörő fájdalom kínozta. Mintha minden porcikáját darabokra törnék, mintha a világ összes kínja az ő testét súlytaná. A földön összegömbölyödve hangtalanul sikított, végül zokogva aludt el. Álmodott is, újra a nővel. Halott volt. Élettelen, fakó szeme az övébe meredt, teste a sátrukhoz közeli tó vize alatt lebegett. Rövidre nyírbált sötétbarna haja szétterült a feje mellett, fehér bőrű keze felé nyúlt. Elkékült szája szavakat formált, de hangját elnyomta a víz csobbanása. Könnycseppek folytak végig arcán, amit a férfi oly sok évig gyönyörűnek látott, hiába múltak el felette is az évek. A nő teste egyre mélyebbre süllyedt, az indián kiáltva próbálta elérni kedvesét, de ujjai csak vízcseppeket markolhattak. Pirkadt már, amikor vacogva ébredt fel rémálmából, teste már nem, de szíve elviselhetetlenül sajgott. Az agyába, szívébe vágott a felismerés: sohasem akarja elveszíteni őt. Zavarodottan nézett körbe, tekintete a lovát kereste, de az nem volt sehol. Mintha soha nem is lett volna ott. A fák közül egy szarvasbika meredt rá. Pompás, hatalmas agancsa sejtette, hogy egy idősebb példány áll előtte. Az állat egy lépést tett felé, gyönyörű izmos teste kibontakozott a zöld bokrok közül, fényes sötétbarna bundája asszonya hajára emlékeztette. Nyakánál a szőr ezüst volt, mint a kis patak, amiben megmosakodott. Meghajtotta fejét a vadász előtt, majd elindult a berek sűrűje felé. Még visszanézett, késztetve az indiánt, hogy kövesse. A férfi nem törődött kabátjával, táskájával, csak az íját vette fel a fűről, tegezét a vállára akasztotta. Óvatosan indult el a fák felé, a bokrok, mintha könnyíteni akarnák lépteit, szétnyíltak előtte. Ahogy egyre beljebb haladt, a fák is egyre sűrűbbek lettek. A lombok között áthatolt a Nap fénye. A zöld milliárdnyi árnyalata pompázott körülötte. Az aljnövényzetben apró állatok surrantak, a fák koronájában madarak énekeltek. Mindent átlengett a harmónia. A szarvas csak egy méterrel haladt a férfi előtt, akár meg is érinthette volna csodaszép szőrét. De nem tette, félt, hogy elillan a varázs. Amikor az indián megállt, hogy körbe nézzen, a szarvas is várt. Nem siettek, az idő most már nem számított. A férfit ámulatba ejtette az erdő, csodálkozva forgatta a fejét. Virágok váltakoztak a fűben, gombák bújtak meg a fák tövében, mókusok ugráltak az ágakon, kismadarak repkedtek a feje felett.  Az indián becsukta a szemét, ahogy átjárta testét a megkönnyebbülés. Már képes volt megbocsátani a nőnek, boldog volt és nyugodt.

 Nyugodtsága egyik percről a másikra illant el, amikor egy mezőn találta magát. Megszűnt a madárcsicsergés, feje felett elborult az ég. A tisztás kicsi volt, nem is mező igazán, csupán egy széles, íves, magába forduló út, ami egy sötét barlanghoz vezetett. A férfit rossz érzések öntötték el, gyomra idegesen rándult össze, nyugtalanul figyelte, ahogy a szarvas egyenesen a barlang sötét bejárata felé lépdel. Az út elején a fű még zöld volt, de egyre fakult, majd hirtelen ismét sötétedett a színe, míg végül a bejárat körül fekete lett. Mielőtt az agancsos belépett volna a hasadékon, visszafordult az ember felé. Szomorú szemekkel nézett a férfire és intett a fejével. Az indián mozdulatlanul állt. Megvetette lábait, kényszerítette magát, hogy álljon és várjon, amíg a szarvas ki nem jön abból az átkozott barlangból. A lába alatt megvonaglott a pázsit, ágak lökték a nyílás felé. Félelemmel a szívében vonakodva, de tehetetlenül indult el. Már éppen belépett a barlangba, amikor meghallotta a szarvas kétségbeesett bőgését. Reményvesztett kiáltása erőt adott a férfinek, futva indult el a hang irányába. Talán kétszáz métert tehetett meg a keskeny folyosón, amikor egy fáklyával megvilágított terembe érkezett. A szarvasbika a terem közepén feküdt, felhasított hasából és nyakából ömlött a vér. Egy vérmocskos puma állt felette, éppen az utolsó, halált adó harapásra készülődve. A férfi hangosan ordított fel, hogy elriassza a gyilkost. A puma rávicsorgott az emberre, egy lépést tett felé. Az indián megfeszítette a húrt és a vadállatra célzott. Lassan fújta ki a levegőt, szilárdan tartotta az íjat, szemeit összehúzva koncentrált. A puma hihetetlenül szép volt. Maga volt a megtestesült halál, mégis lenyűgözte a férfit. Sárgás zöld szemei egyenesen az indiánéba szegeződtek, véres szája mintha mosolyra húzódott volna. Még egy lépést tett a férfi felé, torkából mély morgás tört elő. Az indián egy hajszálnyit emelt a nyílon és a vessző süvítve röppent ki. Az apró korrigálás miatt az elszállt a puma felett, érintette a szőrét, de kárt nem tett benne. A nyíl a szemközti falba fúródott, mintha a barlang nem is kőből lenne, nyomában vékony ezüst csík folyt le a rajta. A puma megrázta busa fejét, először a vadászra, utána a prédájára tekintett, majd egy elegáns ugrással a férfivel szemben lévő járat felé indult. Mielőtt belépett volna a sötétben, visszanézett az indiánra. Akarta, hogy utána induljon, majd eltűnt a vájatban. Mint percekkel, vagy talán órákkal ezelőtt a szarvas tette. A férfi a földön fekvő állathoz sietett és letérdelt mellé. Lassan emelte fel a kezét, szemeiben könnyek gyűltek, éppúgy, mint akkor, ott a sátor előtt a nővel. Kezei végigsimították a vérmocskos szőrt, tudta, már nem segíthet. A szarvasbika fényes barna szemében megpillantotta magát és imádott asszonyát. Az állat egy utolsót sóhajtott, szemei végleg lecsukódtak. Az indián nehezen tápászkodott fel, mintha minden ereje elszivárgott volna. Szomorúan nézett az állat tetemére, és elindult a puma után. Kihúzta a falból a nyílvesszőt, de nem érzékelte a könnyként csordogáló nedvet. Még egy pillanatra visszafordult, de a szarvas teste eltűnt a terem földjéről. Ott, ahol feküdt, színes virágok nyíltak, a vércseppjeiből nőttek ki. A puma morgása egyre sürgette, tovább indult a szűk járatban. Íját a kezében tartotta, felkészült a vadállat támadására. Víz csobogását hallotta, lassított léptein. Igyekezett minél hangtalanabbul járni, bár minden zajt elnyomott a keskeny folyosót lezáró vízesés hangja. Az állat morgása egyenesen a zuhatag mögül jött.

 Az indián óvatosan lépett a lezúduló vízfüggönybe, két lépés után azonban már át is ért rajta. Csodálkozva nézett végig magán, egy cseppet sem lett vizes. Zavartan fordult körbe a tágas barlangban. A víz egyszerre folyt a pár lépéssel előtte fekvő tóba, ugyanakkor vissza a vízesésbe is. A falakat zöld futónövények szőtték be, virágok díszítették, amik minden pillanatban változtatták a színüket, nyíltak és hervadtak megállás nélkül. A tavacska túlpartján feküdt a puma. Sárgás zöld szemei gúnyosan néztek a férfire. Mellette egy gyönyörű fiatal nő ült. Ő szintén a vadászt figyelte, piros ajkai mosolyra húzódtak. Az indián leengedte eddig megfeszített íját, az tompa zajjal esett a földre. Lenyűgözte a nő szépsége. Bronz barna bőrét hosszú, bő ruha takarta, de sejtette dús idomait. Csuklóját türkíz és rózsaszín ásványokból fűzött karkötők díszítették. Haja sötétbarna volt, mint a szarvas szőre, vékony ezüst csíkok futottak végig rajta. 

- Gyere közelebb, vadász. Elérted a célod, az ösvényedre léptél, megkapod a jutalmad – súgta a nő, szavai mégis visszahangoztak a teremben. 

- Ki vagy te? – suttogta az indián.

- Én vagyok minden. Az erdő, az állatok, a víz, a barlang. A Nap a fejed fölött, a Hold, aki mutatja az utat. Minden, amit magad körül látsz. Mondd, mit kívánsz?!

- Nyugalmat – sóhajtotta a vadász. Mérhetetlenül fáradtnak érezte magát, térde rogyott a tó partján. Szemei akaratlanul is a vizet nézték, miközben támasztotta magát. A tó hullámozni kezdett, és a férfi meglátta asszonya arcát. A nő, mint az álmában, a víz alatt lebegett. Haja most is tépve lebegett körülötte, látszott rajta, hogy sietve, magának nyirbálta meg. „Talán vezeklésként” – gondolta a férfi. Szívébe fájdalom nyilallt. Egymásnak, együtt okozták a szenvedést. Kedvese szemei csukva voltak, arcán békés nyugalom rajzolódott. Karjai kinyújtva ringatóztak a teste mellett, türkizkék ruhája a testére tapadt. Gyönyörű volt, százszorta szebb a parton ülő és a vadászt figyelő nőnél. Az indián felzokogott. Szíve megtelt szeretettel és fájdalommal, ahogy szerelmét nézte. Az asszony szemei kinyíltak és a férfire néztek. Ugyanazok a fényes, ragyogó szemek tekintettek rá, amik tükrében oly sokszor veszett el szerelmesen. A nő elmosolyodott, ez volt az a mosoly, ami csak a szerelmének szólt. Ám hirtelen megmerevedett, szemei kikerekedtek, félelem lopakodott beléjük. Testét egy láthatatlan erő ragadta meg és rántotta le a mélybe. Kezei segítség után nyújtóztak, szája sikolyra nyílt és eltűnt a sötétségben. A vadász felkiáltott és utána nyúlt, de nem érhette el, majd egy ugrással a vízbe vetődött. Sebesen úszott egyre mélyebbre, a távolban halványan látta az asszonyt, de a következő pillanatban eltűnt előle. Kétségbeesetten nézett körbe, forgolódott a sötét vízben. Tüdője már majd szétpattant, de nem adta fel. Képes lett volna meghalni is érte. Az utolsó légbuborékot engedte ki testéből, szemei lecsukódtak. Könnyű szívvel adta át magát a halálnak, talán így együtt lehet a szeretett nővel. Az asszonnyal, akiről azt hitte, kijátszotta. Aki összetörte a szívét és ezért nem engedte, hogy szeresse. Akivel durván beszélt sértettségében, aki zokogva kérte megbocsátását. Aki nem tudott hazudni neki, aki mindig mellette állt. A férfi utolsó gondolatában megbocsátott. „Szeretlek” -mondta volna, de lelke már messze szállt. Már nem érzékelte, hogy az őt körül ölelő víz egyre világosodik, míg végül ezüstben ragyog. Teste lassan emelkedett fel a mélyből, míg végül a hullámok partra tették ernyedt testét. 

Könnyű, meleg kéz simítását érezte, mosolyogva nyitotta ki a szemét. Csak álmodott, homályos szemei a kedvesét láttatták előtte. De nem ő volt, nem is az álomszép nő. Egy idős indián asszony térdelt mellette. Az öregasszony arcát millió ránc szabdalta, haja ezüst fonatban hullott hátára. Ugyanolyan vagy talán ugyanazt a ruhát viselte, mint a fiatal nő. Szemei is az övé voltak, de ez a szempár szeretetet és bölcsességet sugárzott. 

- Ki vagy te? – kérdezte az indián halkan.

- Én, én vagyok. Sok néven szólítanak, sok alakban feltűnők. Te tudod, ki vagyok.

- Tudom – válaszolta fejét meghajtva a férfi.

- Jó ember vagy – mosolyodott el az asszony. – A szíved tele van szeretettel, ám sértettséggel is. Ezért forró fejű is vagy. Fogadd meg a tanácsom, sose nézz hátra. Zárd le múltat, csak a jövő felé vezető ösvényt kövesd. Ne ragadj le a történtek fájdalmában, hiába is próbálnak visszarántani. Tudj megbocsátani és felejteni, hogy képes legyél magadnak is megbocsátást adni. Minden nap egy új esély, élj vele. Most pedig menj, kedvesed már vár. Hosszú utat tettél meg, ideje, hogy békére lelj és szeretetben élj.

- A kedvesem... – sóhajtotta a férfi. – Az álmom...

- Rajtad múlik, mi történik vele, fiam. Él vagy meghal. Most e kettő között lebeg. Mindegy milyen nehéz volt a tegnap, ma mindent újrakezdhetsz.

- Újrakezdhetem - suttogta a férfi.

Lassan állt fel, az öregasszony mosolyogva figyelte, bíztatóan bólintott, amikor a vadász a kijárat felé fordult. Eltűnt a járat, amin keresztül a tóhoz jutott, nyoma sem volt a teremnek, ahol a szarvas elpusztult. Hunyorogva nézett a kék égre. Lova a bejáratnál legelészett, várakozóan tekintett gazdájára. Ideje hazatérni. Szikrázó szemekkel nézett vissza a barlangba, az öregasszony még mindig ott állt. Mellé lépett a fiatal nő, vállára ereszkedett a sas, lábához feküdt a puma, föléje magasodott a szarvasbika. A sűrűből egy farkas lépett elő. A hűség megtestesítője. Az indián félve érintette fényes bundáját, a ragadozó borostyán szeme ragyogott.

- Újrakezdem! – mondta határozottan a vadász és a nyeregbe lendült.

Végre elindult az ösvényen, ami haza vezetett. Hozzá.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Katie Drift 9 történetét!


  • 1201 szerző
  • 785 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Katie Drift

A varázserdő

Műfaj

misztikus

Rövid leírás / Beharangozó

Az Élet mindig tartogat meglepetéseket, újabb és újabb próbák elé állít, kortól, nemtől, nációtól függetlenül. Adunk és kapunk, jót és rosszat egyaránt. A megoldás a mi kezünkben van, kérdés, jól döntünk e a sokszor kilátástalan útvesztőben, képesek vagyunk e megbirkózni az akadályokkal, tudunk e tisztán látni. A novella főhőse a válastokat, a helyes utat, saját magát keresi, miközben számárs is képtelen álomvalóságot él meg.

Rövid összefoglaló

Utazás egy másvilágba, hogy a férfi megtalálhassa önmagát, életét és a helyes irányt

Olvasási idő

15 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Katie Drift nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!