Barion Pixel nuuvella

A korona súlya alatt

Minden nap úgy kezdődött, mint a többi. Korán ébredtem. A reggeli napfény aranylón óvakodott be a csöndes szobába a redőny mögött. Hunyorogva pillantottam föl, nyújtóztam egyet és átadtam magam a beköszönő napsugaraknak, közben füleltem. Kis kertemben rigók, stiglicek, csízek énekeltek vidáman, szívet melengető volt hallgatni. A nap éppen csak előmerészkedett a gombolyag felhők mögül, melegét még alig – alig éreztette. A fűszálakon ezüst cseppekben ringatóztak a harmatcseppek, arra várva, hogy felmelegedvén elillanjanak egy röpke pillanat alatt. Sünbarátom kora reggel már bevackolta magát a bokor alatt lévő avarba, hűsölni, aludni tért. Egy kis bogár tornázott himbálózva egy nagyobbacska fűszálon. Hajladozott vele együtt, majd egy óvatlan pillanatban leszökkent és tovarobogott, csak ő tudja hova. Szívem megtelt szeretettel, ahogy kis tornácomon ülve iszogattam reggeli kávém. A természet még csupán ébredezett, ám máris megtelt megannyi élettel. Látómezőmbe be-bevillant a lengedező virágok tarka szépsége. Rózsák, kamillák, jácintok illatfelhője varázsolt tovább. Csak ültem mélán, szívembe fogadva az élet ezernyi csodáját. 

Egy eldugott, csöndes kisfaluban éltem mindennapjaim, nem is oly régóta. Szinte elmenekültem a város bűzös, bűnös forgatagából. Bár szülővárosom volt, elhagytam, okkal. A gyerekkorom békéje, viszonylagos csöndje, jó levegője immár a múlté. Ezer és ezer idegen városlakó lepte el kis városunkat, beépítve ezzel minden létező négyzetmétert. Minden régebbi telken álló házat földig romboltak, majd ezeken gombamód nőttek ki a társasházak, szemernyi magánszférát, levegőt sem hagyva, zsúfolttá téve azt. Az egykoron messze földön híres gyümölcsöskert is áldozattá vált. Az illatos gyümölcsök helyett, most társasházak magasodtak. Kiábrándító volt látni. Mindezzel persze sajnos vele járt a jövevények nagyvárosi öntelt, ki ha én nem nemtörődömsége is. A régmúlt keskeny utcáin autók hömpölyögtek, az araszoló forgalom bűzös velejárójával együtt. Hiába a folyó közelsége, szépsége, békéje valahol elveszett az emberáradatban. Ha le is merészkedtem olykor, hamar el is hagytam folyópartot. Mindenhol emberek tömege, étterem, fagylaltozó, kávézó, gíroszos, játszóterek és a hozzájuk tartozó nemtörődöm, hangos, szemetelő emberek. 

Ezen elmerengek. A folyópart. Gyerekkorom kedvenc helye. A szinte földig hajló öreg fák, melynek árnyékában pihentem, játszottam nőttem föl. Akkor is voltunk elég sokan, ám mi itt élők tiszteletben tartottuk a part csöndjét, békéjét, a természetet. Eszünk ágában sem volt megzavarni mindezt a meghittséget. Ismertünk minden fát, bokrot, óvtuk, féltettük őket. A part csöndes békéjét csak a hullámok monoton partra vetődése törte meg, no és persze egy – egy hajó. Amikor elhaladt egy, a hullámok hátán pancsoltunk, és integettünk az elhaladónak. Apró kövekkel kacsáztunk, versenyezve, vajon kinek a köve ugrik többet a hullámok hátán, és a legmesszebbre. Estefelé pedig, mikor hazaindultunk mosolyogva integettünk kedvenc helyünknek, jó éjszakát kívánva. Az utcákban mindenki ismerte, segítette egymást. Bármerre is jártunk békesség vett körül. 

Mindez már a múlté. Helyét átvette a zaj, a szemetelés, a letört ágak jelzik az ember jelenlétét. A nagyvárosból beköltözőknek semmi sem szent, letarolnak mindent, kivágnak csodaszép fákat, hisz ehhez vannak szokva, ezen szocializálódtak. Semmi sem szent. A fák, a rajtuk élő madarakkal együtt, vagy az alattuk megbúvó sünfészek is kárát látják ennek a portyának. Inkább betonoznak, hogy a kocsiba beülve még véletlenül se kelljen két lépést füvön, uram bocsá’ homokos úton megtenni. Két lépés. Ennyi egy fa, egy virág, egy madárcsalád élete. Mert a nagyvárosi lét kötelez. Rosszra, nem példát követendőn. Nem is tudnak elképzelni mást, mint ezt. No és persze a semmihez nincs közöm, nem az én dolgom gőgjét. Mert ők A valakik. Valakik, hisz ők egy nagyváros szülöttei, természetes előjogokkal. Hiszik ezt magukról. Addig nem is lenne baj, ha csak szép csöndben a négy fal között hinnék. A baj az, hogy ezt éreztetik is a több generáció óta itt élőkkel, lenézve őket. Mert ők valakik……..

Nos, ez elől menekültem el, csaknem 40 év után. Negyven év………ennyit éltem ebben a kisvárosban, ami régen sokkal szebb napokat élt meg. Magam mögött hagytam, és új életet kezdtem egy ettől nagyon távoli kisfaluban. Mióta itt élek, újra hallom a távoli madárfüttyöt, érzem a mezők frissen kaszált illatát, a rajtuk növő megannyi gyógynövény illatával együtt. A távolban a kis tóparton, vagy egy – két ház kéményén gólya kelepel, a magasban fecskék cikáznak. Az utcán bármerre is járok, mosolyogva köszöntjük egymást, mindenkinek van pár kedves szava a másikhoz. Mert itt így szokás. Szívet melengető érzés. Már sokadszor látom be, hogy jól döntöttem, mikor életem helyéül ide szegődtem. Nem csupán kis utcánk csöndes, de az egész falu is. Ha kedvem tartja, lesétálok a közeli tópartra, ahol átadhatom magam a természet végtelen békéjének. Hallgathatom a békák kuruttyolását, a nádas susogását, a vadkacsák önfeledt hápogását. Minap is, mikor itt jártam, egy vadkacsa mama fakasztott mosolyra, mikor terelte hazafelé kicsinyeit. Minden lépésnél másként hápogott, terelve apróságait a nádas védelmébe. Odébb egy bácsika horgászott, kizárva a külvilágot, ügyet sem vetve arra mi van körülötte, figyelte van-e, mikor lesz kapás. Közben bőszen pipázott. Jómagam egy öreg fűzfának nekidőlve élveztem e csönd minden pillanatát, szépségével együtt. Kezemben elmaradhatatlan tollammal és mappámmal néztem a tájat, vele együtt lélegeztem, dobbant a szívem. 

Míg így merengek, elfogyott a kávém. Beballagok a csöndes, hűs házba, reggelit készítek. Elhatározom, hogy ma is nekiindulok a környéknek fölfedezni új világom. Alig pár hónapja költöztem ide, nem volt olyan nap, hogy ne kirándultam volna valamerre. Bármerre is indultam el, minduntalan magával ragadott ez a bájos egyszerűség, szépség. Egyszerűen elvarázsolt. Elkészítettem a reggelimet, amit most is a tornácon szándékozom elkölteni. Tálcára teszem ennivalóm és lehuppanok az asztalhoz. Még alig fogok hozzá, Frici a cicám, máris ott terem és éktelen miákolással adja tudtomra, hogy bizony ő is éhes. Sóhajtva fölállok, tejet töltök tálkájába és leteszem elé az ennivalójával együtt. Pár perc múlva már csak a hálás és felettébb zajos dorombolása hallatszik. Tele hassal, jóllakottan ásít, majd elnyúlik a szőnyegén, melyre épp most kezdett odasütni a nap. Élvezi a jó meleget, csak dorombol és dorombol. Frici pár hetes volt mikor minduntalan átszökött hozzám a szomszédból. Miután hasztalan terelgettem, adtam haza, megegyeztünk, hogy az enyém lehet. Így lett Frici az első lakótársam. Azóta a nap óta el sem mozdul mellőlem, ha a kertben teszek – veszek, mindenhol a nyomomban jár, mintha attól félne, eltűnök valahol. Most azonban békésen szunyókál. Jó neki. Nekem viszont számtalan teendőm akad. Először is: ott a kertem. Locsolni kell. Aztán jöhet a bevásárlás, és végül, de nem utolsó sorban egy kis kirándulás a környéken. Míg régi otthonomban éltem, reggelente mindig bekapcsoltam a rádiót, hogy egy kis zenét hallgassak, vagy az aktuális híreket. Mára kiábrándultam mind a zenéből, a hírekről ne is beszéljünk. Van itt zene, nem is akármilyen. Madárfüttytől hangos minden. Kis kertemben a fák árnyat adnak és igen jó fészkelő hely is. Télen egy kis mókus örvendeztetett meg jövetelével. Most, hogy jó idő van, a közeli erdőben él valahol, csak néha – néha látogat meg a biztonság kedvéért. Nem úgy, mint télen, mikor bizony mindennapos vendég volt. Bőven elláttam eleséggel, így persze, hogy szeretett nálam időzni. Most azonban már hetek óta nem láttam. Ahogy erre gondoltam, ebben a pillanatban egy cikázó gombócot véltem fölfedezni az egyik fenyőfámon. Majd még egyet, és még egyet. Ahogy ezek a cikázó gombolyagok egyre közelebb jöttek, akkor tűnt föl, hogy bizony az én kis mókusom az. Ami csordultig töltötte a szívemet, az az volt, hogy elhozta bemutatni csemetéit. Egyre közelebb és közelebb óvakodott, már a tornác előtti fán ücsörgött és nézett rám. Csemetéi ott ugrándoztak körülötte, én meg megkönnyeztem őket. Köszöntem kis barátomnak, majd óvatosan a kamrába mentem, ahonnan egy marék dióval tértem vissza. Letettem a fa elé és vártam. Nem kellett sokáig várnom, a mókusgyerekek abban a pillanatban leszaladtak, fölkaptak egy – egy szemet és már futottak is vissza anyjuk mellé. Mire mindkét apróság jól lakott, mókus mama is lejött és belakmározott. Ott lent, semmitől sem tartva. Lélegzet visszafojtva néztem őket. Szívem megtelt szeretettel. Ez a feltétel nélküli bizalom oly megható volt, amilyennel még sosem találkoztam. Majd ahogy jöttek, úgy mentek is. Én meg csak néztem utánuk, jó utat kívánva nekik, abban a reményben, hogy hamarosan viszontlátom őket. 

Reggeli után gyorsan bevásároltam, majd megpakoltam hátizsákom, és útnak indultam fölfedezni a környéket. A kis falu széle nem volt messze otthonomtól, mindössze három utcányira. Ahogy elhagytam az utolsó házat, egy tarka mező mellett vitt el az utam. Az éppen nyíló vad – és gyógynövények illata bódítón hatott rám. Épp csak egy percre álltam meg, hogy mélyet szippantsak eme csodás flóra illatfelhőjéből és baktattam tovább. A mező széli utacskán tovahaladva mélán szemlélődtem. A távolban halványan sejlettek a hegyek méltóságteljes ormai, tetejükön némi hóréteget véltem fölfedezni. Alant a békés, meghitt, kora nyári természet, följebb a zord hideg. Szerettem e hatalmas hegyóriásokat, mindig tisztelettel néztem fel rájuk. Bármerre is vitt az utam, életem során, áhítattal álltam előttük. Halkan baktattam, hallgatva a tücskök vidám, és szerfelett hangos cirpelését, a távolból hallatszó különféle hangokkal együtt. Ahogy elhagytam a tarka mezőt, az erdő széléhez értem. Árnyat adó hűs fák között folytattam utam. Az erdő csöndes volt, ám koránt sem alvó és semmiképp nem lakatlan, bármennyire is annak tetszett. A lehullott avarban apróbb – nagyobb bogarak jöttek mentek. Épp mellettem araszolt egy termetes szarvasbogár, jókora zajt keltve maga után. A fák koronája madaraknak, mókusoknak adott otthont, előbbiek énekelve, füttyögve adták hírül egymásnak mi is történik éppen. Ahogy ballagtam élvezve az erős hűs csöndjét, hamarosan halk morajlásra lettem figyelmes. Arra vettem az irányt és nem sokkal később mesebeli látványban lett részem. Egy vízesés fátyolos párája szállt a magasba, a víz egy kisebb tavacskába zuhogott alá, hogy onnan egy patakban folytassa útját. A vízesésen megcsillanó nap fénye szivárványszínbe öltöztette a vízcseppeket. A tavacska partján megpihentem, és néztem a benne vígan fickándozó apróbb halakat. A túlsó parton, tőlem szinte karnyújtásnyira egy őzike óvakodott lefelé, hogy szomját oltsa. Moccanni se mertem, nehogy megzavarjam. Ő jött, rám nézett, ivott és máris tovaszelelt. Az erdő sejtelmes csöndbe burkolózott, ahogy a patakparton tovább sétáltam. Fogalmam sem volt meddig és mióta megyek, mert itt olybá tűnt, mintha megállt volna az idő. Csupán korgó gyomrom figyelmeztetett, hogy igencsak dél körül jár már az idő. Ilyen csodás helyen az idő elveszti jelentőségét, csupán az adott pillanat szépsége, meghittsége számít. Órámra néztem és meglepetten láttam, hogy bizony már nemhogy dél, de egy óra is elmúlt, így hát hazaindultam. Sarkon fordultam, és ugyanazon az úton indultam vissza.

Hazaérve gyorsan megebédeltem, persze hűs, árnyas kis tornácomon, majd elnyúltam kedvenc nyugágyamon és olvasni kezdtem. Persze a jótékony friss erdei levegő megtette hatását, menten elaludtam. Mikor nem sokkal később fölébredtem, Frici ott dorombolt a lábaimnál, édesdeden aludva. Nem volt szívem fölébreszteni, így óvatosan keltem föl, kissé arrébb tessékelve őkelmét, és bebarangoltam kis kertem. Körbe néztem, akad-e épp valami tennivaló. Örömmel láttam, hogy a szeder és a málnabokrokon van némi termés, így besiettem a házba, tálkát ragadtam a szürethez. Hamarosan már majszoltam is befelé új életem első termését. Aztán nekiálltam kicsit gazolni, hiszen ez is a kertem ápolásához tartozott. Mire befejeztem és meglocsoltam este lett. Jól eső fáradtsággal tértem nyugovóra. A nyitott ablakon az este fűszeres illatú, hűs levegője áradt be, és valahol a távolban egy bagoly huhogott. Eme vidéki szimfóniára aludtam el. Ez egyszer semmilyen rémséges álmom nem volt. 

Korán ébredtem, ismét madárfütty volt a jutalmam. A szokásos reggeli rutin után telefonomon elolvastam a reggeli híreket. Kár volt. A csak nem régen véget érő járvány utózöngéitől volt hangos még mindig minden. Elmerengtem. Eszembe jutottak az elmúlt egy év megpróbáltatásai. Soha nem fogom elfelejteni az első napokat, a vészterhes hírekkel együtt, ahogy egy eddig ismeretlen járványról tudósítottak. Az első reakciók azok voltak, hogy „ez messze van, ide úgysem jön el!” Tévedtünk. Azóta egy hosszú év telt el, minden és mindenki más lett. Az élet gyökeresen megváltozott, nem kicsit……….


Ma is a megszokott mederben kezdődött a napom. A kora reggeli nap éppen csak beköszönt jó reggelt kívánni. Hunyorogva bámultam magam elé, semmi kedvem nem volt fölkelni. Nyújtóztam egy nagyot, de sajnos e békés, idilli pillanat nem tartott sokáig, vekkerem éles hangon tolakodott közénk. Fintorogva keltem föl, kiballagtam a konyhába, hogy életre keltsen a forró kávé. Abban a pillanatban, ahogy belekortyoltam, sejtjeim, molekuláim kezdtek életre kelni. Mire kiittam az utolsó cseppet is, szokásos reggeli morózus hangulatom is szertefoszlott. Gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, és ahogy lenni szokott reggelizni már nem volt időm, várt a munka. Egy közeli magánkórházban dolgoztam immáron sokadik éve. Ahogy majdnem mindig lenni szokott, rohantam a vonathoz. A ragyogó nap ellenére hideg volt. Persze, hogy is lehetne más, a tél kellős közepén. Az aranyló sugarak erőtlenül próbálkoztak a táj felmelegítésével, a fagy erősebb volt. A környező fák, bokrok, az egész alvó természet hófehér zúzmarába öltözött, mesebeli szépséget csempészve ezzel a reggeli zimankós ridegségbe. Gyönyörködni nem volt időm, igyekeznem kellett, ha nem akartam lekésni a vonatom. Épphogy elcsíptem, felugrottam rá, és megpróbáltam a lehetetlent, helyet keresni. Ha nehezen is, de végül találtam egyet az ablak mellett, amit gyorsan el is foglaltam. Lehuppantam és csak úgy, bámultam ki az ablakon. A majd negyven perces út alatt most bőven volt időm gyönyörködni. Minden hófehér volt, zúzmara borította be a környező tájat. Békésen aludt a természet, nem háborgatta nyugalmát még a száguldó vonat sem. Az állomásokon sorra jöttek – mentek az emberek, ki-ki célja felé igyekezett a reggeli csúcsforgalomban. Mikor kigördültünk egy soron következő állomásról, észrevétlenül kezdett el esni a hó. Először még csak apró, ritka kis pihékben, majd egyre sűrűbben, és egyre nagyobb pelyhekben. Végül már olyan sűrűn szakadt, hogy alig lehetett kilátni. Megérkezvén a végállomásra, nem álltam be a tülekedők sorába, megvártam, amíg mindenki leszáll, majd én is követtem az emberáradatot. Az épületből kilépve komótos sétára fogtam magam. Bőven volt időm, sosem szerettem a rohanást, tülekedést. Ahogy ballagtam munkahelyemre, a hóesésben gyönyörködtem. Megcsodáltam a természetnek eme remekművét, amint varázslatos csipkéket alkotott a legkülönfélébb formákban. A hatalmas hópelyhek még véletlenül sem voltak egyformák. Egy láthatatlan kéz mesebeli leheletfinom szépségeket alkotott. Hamarosan minden beborított a szakadó hó, engem is. A hatalmas irodaház kapujában leráztam magamról a havat, és beléptem. Bent kellemes meleg és a mindig vidám, mosolygós recepciós fogadott. 

– Jó reggelt Miss. Shane! Legyen szép napja!

– Jó reggelt George, önnek is szép napot! – intettem oda, és szaladtam is tovább. Az épület bal szárnya felé vettem az irányt, ahol is a Medlin Magánkórház adott otthont munkahelyemnek. Az irodaház jókora előcsarnoka már megtelt az ott dolgozókkal, a liftek alig bírták a reggeli rohamot. Ahogy a balszárny felé igyekeztem, egyre csöndesebb lett körülöttem minden. A márványkővel kirakott folyosón fehéren csillogtak a mennyezeti lámpák. A Medlin folyosójához érve hangtalanul tárult föl a fotocellás ajtó. Átlépve rajta egy merőben más világ fogadott. Az itteni csönd éles kontrasztja volt a hatalmas irodaház óriási, zsúfolt előcsarnokának. A kellemes pasztellszínek megnyugtatóak voltak. A fotocellás ajtó túloldalán zöld növények sokasága, a falakon függő képek tették még kellemesebbé a helyet. Ahogy órámra néztem, igyekeznem kellett. Háromnegyed nyolc volt, nyolckor pedig nyitás. Vidám nevetgélésre nyitottam be az öltözőbe, ahol a többiek épp reggeli kávézás közben vitatták meg az elmúlt eseményeket. 

– Jó reggelt Emily! Kérsz egy jó meleg kávét? Nemrég lett kész.

– Kösz Carol az jól esne! Annyi időm még épp lesz talán.

Míg átöltöztem, Carol kezem ügyébe varázsolta a kávét, amit sebtében felhörpintettem és már mentem is a helyemre. A folyosón már négy beteg is várakozott. Odabiccentettem nekik, majd beizzítottam a számítógépet. Épp csak bejelentkezett, mikor megcsörrent a telefon. Bocsánatkérőn a várakozókra néztem, majd fölvettem.

– Medlin, jó reggelt! Miben segíthetek? Egy kis türelmet, máris nézem……igen……Dr. Cooperhez jövő héten, szerdán délután fél kettőre tudok időpontot adni. Megfelel? Nagyon jó, akkor már be is írtam. Szabad a nevét még egyszer? Köszönöm Mr. Steward, várjuk önt! Viszont hallásra!

Mire letettem a telefont, a számítógép bejelentkezett, máris hívtam az első beteget, akinek pontban nyolc órára volt időpontja. 

– Mrs. Polack! Kérem, fáradjon a recepcióhoz! – Mondtam be a mikrofonba. 

Pillanatokkal később egy középkorú hölgy állt meg az asztalomnál. Elkértem személyes iratait, gyorsan bepötyögtem a gépbe az adatait, majd elirányítottam a megfelelő emelet, megfelelő szobájához, és hívtam a következő beteget. Így ment ez délig, észrevétlenül. Csupán korgó gyomrom adta tudtomra, hogy bizony dél van, sőt már egy óra is elmúlt. Körbepillantottam, épp nem várakozott senki a folyosón. Amilyen gyorsan csak tudtam elrobogtam a büfébe, és bekaptam az ebédem. Mire visszaértem, már megint öten várakoztak. Ismét mindenkit útbaigazítottam, majd vártam a következő beteget. Közben sorra érkeztek meg az elkészült leletek, zárójelentések, amiket még a beteg adataihoz hozzá kellett rendelnem, nyomtatásra készen, hogy amikor távozik, a kezébe adhassam az egyik példányt. A másik természetesen a kezelőorvosnál marad. Naponta sok beteget látunk el, még sincs roham, összevisszaság, hiszen mindenki időpontra érkezik. Lassan két óra és Madison a munkatársam és barátnőm még sehol. Már rég itt kellene lennie. Aggódva néztem az órámra, majd az ajtó felé, de semmi. Lassan tíz éve ismerem, de ilyen még sosem fordult elő vele. Az eltelt tíz év alatt jó barátság szövődött közöttünk és eddig még egy összezördülést sem sikerült produkálnunk. Míg ezen merengek, s betegek irányítása mellett folyamatosan csörög a telefon. Lassan elkelne egy külön telefonkezelő. A folyosó közben megint üres lett, minden beteg a megfelelő orvos gondos kezébe került. Háromnegyed kettő után pár perccel barátnőm fújtatva robogott be.

– Ó, Emily ne haragudj! De ez az átkozott öreg tragacsom alig akart elindulni. Máris itt vagyok!

– Csak nyugi! Ne kapkodj, üres a folyosó! 

Barátnőm ennek ellenére pillanatokkal később már ott is volt, és bekapcsolta saját számítógépét. 

– Volt valami érdekes? Vagy csak a szokásos?

– Semmi extra. A leletek folyamatosan érkeznek, és a zárók is, de majd úgy is látod, ha bejön a géped. 

– Igen, már látom is! Egek, Emily, láttad ezt? Mrs. Polack leletei….te szent ég! Nézd csak!

Ahogy ránéztem az ebben a percben érkező leleteire elhűltem. Minden értéke az egekben, ami aggasztó volt, az a nagyon magas Kálium értéke. Nem is haboztam, azonnal tárcsáztam az orvosát, és egyetlen gombnyomással továbbítottam a leleteit a sürgős csatornán. A rendszerben volt egy csak ilyen esetekben használt külön vészcsatorna, ahol azonnal riasztja a kezelőorvost a gép, ha kiugró lelet kerül elénk. Mire a kötelező protokoll szerint telefonáltam, és a kezelőorvos felvette a telefont, addigra a lelet is megérkezett. 

– Köszönöm, Emily! Kérem, hívja fel Mrs. Polackot, hogy azonnal jöjjön be! Ha kell, küldjön érte taxit! Én is hívom azonnal! 

Mire a sokadik csöngetésre Mrs. Polack fölvette, teljesen levert a víz. Elmagyaráztam neki, hogy azonnal vissza kell jönnie, és nagyon sürgős. Biztosított róla, hogy máris taxiba ül. Bíztam benne, hogy időben ideér. Alig telt el egy fél óra és Mrs. Polack aggódva sietett felém.

– Itt vagyok kedveském! De mi történt? Mi ennyire sürgős? Nagyon izgatott volt a telefonban. Valami baj van a leleteimmel? Mert a telefonban semmit nem mondott.

– Igen, bocsásson meg Mrs. Polack, de a telefonban nem mondhatok semmit, viszont máris felkísérem Dr. Grenvaldhoz. Mad, tartanád a frontot, amíg felmegyünk? Kérlek, szólj oda a doktornak, hogy megyünk! 

Madison bólintott és tárcsázott, én pedig karom fogtam a megszeppent Mrs. Polackot és a lift felé vettük az irányt. Pár perccel később bekopogtam Dr. Grenvald ajtaján. Miután átadtam a betegét, visszamentem a recepcióra. Madison épp egy telefont bonyolított, mikor lehuppantam mellé. Észre sem vettem, és elmúlt négy óra. Lejárt a műszakom, így elköszöntem és gyorsan átöltöztem. Kilépve az épület ajtaján láttam, hogy még mindig esik a hó. Ha ez így megy, akkor reggelre betemet mindent. Ráértem, a vonatom indulásáig volt még bő fél órám, és mindössze tíz – tizenkét perc sétára van a pályaudvar. Összehúztam magamon a kabátom, és dacolva a szakadó, ámde csodás hóeséssel nekiiramodtam. Ezen a héten délelőttös vagyok, ami jó, mert nem szeretek este utazgatni. A délutáni műszak nyolcig tart, de mire végzek, mindig elmúlik fél kilenc, mire ágyba kerülök, pedig már tíz óra is. Így most kiélveztem és a délutánt, akkor is, ha már jócskán szürkület van. Az utcán hömpölyög a hazaigyekvő tömeg, csak imitt – amott látni ténfergő, kirakatokat nézegetőket. Már ebben a kora esti, vagy inkább délutáni szürkületben is vakítón fénylenek a karácsonyi fények. Mindenhol égőfüzérek, karácsonyi díszek szín kavalkádja hirdeti, hogy bizony közeleg a karácsony. Amott egy télapónak öltözött valaki csengőt rázogat, adományra várva. Arra megyek és bedobok némi aprót a kosarába, amit széles mosollyal és egy meghajlással köszön meg. A kirakatok neonreklámjai messzire világítanak, már – már bántó fényességgel. Órámra pillantva megállapítom, hogy még mindig van időm a vonatom indulásáig, így nézegetem a kirakatokat. Egy könyvesbolt előtt hosszabban elidőzöm, aminek meg is lett a jutalma, észreveszem egyik kedvenc íróm legújabb könyvét. Berobogok egyenesen ahhoz a polchoz, ahol a könyv pihen. Fölkapok egyet és a pénztárnál sorba állok. Szerencsém van, mindössze ketten állnak előttem. Ahogy sorra kerülök, gyorsan fizetek és szaladok a vonathoz. Épp csak felszállok, máris indul. Lehuppanok egy ablak melletti ülésre és nyomban beletemetkezem újdonsült könyvembe. Észre sem veszem, hogy hazaértem. Sietve leszállok, és hazaballagok. 

Az estém semmi jóval nem kecsegtet. Szomszédom megátalkodott kutyája veszettül ugat, egyfolytában jártatja a száját, akár van rá oka, akár nincs. A kedves szomszédnak persze esze ágában sincs rászólni, behívni az erkélyről, hagyja, hagy ugasson, végétre is egy kutyának kint a helye. Szerinte. Mindenki más és persze a házirend szerint azonban nem lehet. Eme díszpéldánya az emberiségnek senkit nem visel el, senkivel nincs jóban saját magán kívül. Mindenkivel baja van, s főként azt hiszi, hogy ő bármit és akármit megtehet, lévén ő bitorolja legrégebben az emeleti hajlékot. Beleszól mindenbe, rendezkedik ott is, ahol semmi köze, bőszen dübörög éjjel nappal, csapkod, nem ismervén a kilincset. A lakása elé kitett csónakméretű, gombától bűzhödt cipőiről, a szemeteszsákról nem is beszélve. Ő ilyen. Így kell elfogadni. Muszáj elfogadni?! Nem, de hiába minden, emberünk oly értetlen akár a kitett bakancs. Szólni neki? Ments Isten! Még neki állna följebb. Mit is képzelünk mi, póri földlakók, hogy szólni merészelünk! A díszpinttyel nem érdemes szóba elegyedni, már a kisugárzása is felér egy atomtámadással. Aurája oly sötét akár a fekete, csillagtalan égbolt.  Egyre nehezebben viselem, pillanatnyilag nem tudok máshová költözni. Kis kertes, tornácos házam valahol egy messzi – messzi, no, nem galaxisban, hanem egy csöndes kis faluban még várat magára. De a remény hal meg utoljára, mondják. A lakásomba belépve csöndes magány fogad. Egy gyors zuhanyozás és vacsora után bekapcsolom a tévét, és letelepszem a kanapéra, kezemben új könyvemmel. Míg olvasok, épp csak eljutnak a tudatomig a hírek. Halványan kúszik be elmémbe valamiféle messzi tájék járványa, ami aggasztja a világot. A távoli világban emberek százai, ezrei esnek ágynak ettől az eddig ismeretlen vírustól. A neve………nem tudatosul bennem ennél több, távkapcsolót ragadok és elnémítom a betolakodót. Egy percre azért elmerengek. Vírus. Új vírus. Honnan a csodából került elő, pláne ilyen hirtelen és miért félnek ennyire tőle? Végtére is pont ennyien betegszenek meg minden évben az influenzától. Azon nyomban elhessegetem magamtól ezt az egészet és tovább olvasok. Éjfél is elmúlik mire, ha erőszakkal is, de leteszem a könyvem és aludni térek. 

Reggel hóesésre ébredek. Kinyitom az ablakot és beeresztem a friss, hideg téli levegőt. A szokásos reggeli rutin után sietek a vonathoz, hogy a kórházban folytassam a napi robotot. Szeretem a munkám, a kórház az életem, el sem tudnék mást képzelni. Korábban laboros voltam ugyan itt, de egy váratlanul kialakult sajnálatos betegség miatt távoznom kellett szeretett gépeim, kémcsöveim, mikroszkópom mellől. Mikor kiderült mi a bajom, a nagyfőnök nem elbocsájtott, hanem felajánlotta az épp megüresedett recepciós állást, amit nem haboztam elfogadni. Maradtam és immáron lassan tíz éve irányítom a betegeket. 

Belépve a hatalmas irodaház ajtaján ma a szokásosnál is nagyobb nyüzsgés fogadott. Ami merőben szokatlan volt, kisebb csoportokban emberek álltak és izgatottan beszélgettek. Ma még Geroges is hallgatagabb volt a szokásosnál.

– ’Reggelt Miss. Shane!

– Jó reggelt Georges! 

Ennél többre ma nem futotta, Georges hallgatásba burkolózott. Ennél több jelentőséget nem is tulajdonítottam neki, siettem a kórház felé. Az öltözőbe lépve egymagam voltam, friss kávé illata árasztotta el a kis szobát. Gyorsan töltöttem magamnak, és máris munkához láttam. Éppen csak bekapcsoltam a számítógépet mikor megcsörrent a telefon. Még nem volt ugyan nyolc óra, de ha már itt ültem, fölvettem. Egy beteg kért időpontot, amit készséggel meg is adtam neki. Alig tettem le a kagylót, befutottak az első időpontra érkezők. Sorra eligazítottam mindenkit, majd lopva beleolvastam könyvembe. Közben meg – megütötte a fülemet a várakozók izgatott beszélgetése.

– Hallotta mi történt? Egy új vírus kering a világban.

– Igen, és egyre többen lesznek betegek. Nagyon hamar terjed! Istenem, mi lesz velünk, ha ide is eljut?

– Á! Ide biztos nem! Messze van tőlünk! 

– Magácska mit gondol kedveském? – Kérdezte rám pillantva egy decens öregúr.

– Pardon? Nem igazán értem….. – Szabadkoztam.

– Kegyed mit gondol erről az új vírusról? 

– Nos, - hebegtem – úgy vélem eléggé messze van, de jobb vigyázni magunkra. 

Az öregúr és társai még egy pillanatig rajtam nyugtatták tekintetüket, aztán az öregúr legyintett egyet, és témát váltottak. Bennem azonban megmaradt a megválaszolatlan kérdés. Mi ez az új vírus? Valóban messze van? Elég messze van Kína, hogy ne jusson el hozzánk? Egy aprócska kis gombóc kezdett növekedni a gyomorszájam környékén. Épp eléggé régen dolgoztam már az egészségügyben ahhoz, hogy tudjam, egy vírusnak nincsenek határok, áttörhetetlen falak. Ha jönni akar, akkor jönni fog. A mai felgyorsult világban, ahol repülővel a legtávolabbi pontja is eme sártekének pár óra. Mi ez a pár óra egy vírusnak? Egyetlen vírusnak. Mert ennyi is elég. Egyetlen egy. És elszabadul minden. Hogy a pokol-e, azt csak a vírus tudta. Minden esetre egyre gyakrabban néztem a telefonomra híreket olvasva. Az eredmény nem volt épp bíztató. Kínában egyre többen lettek betegek, egyre többen kerültek kórházba egy re többen haltak meg. Szakértők szerint ez még csupán a kezdet. Remek. Gondolataimból Madison zökkentett ki.

– Helló Emily! Nagyon elgondolkodtál. 

– Hello Mad! Csak épp a híreket olvastam erről az új vírusról. 

– Ja, a C19? 

– Igen és nem igen bíztató. 

– Sajnos nem. De ne aggódj, Kína innen fényévekre van. 

– Kína igen, de tudja ezt a vírus is? Na, mindegy! Dolgozzunk!

Nem sokkal ezután a betegek sorban adták egymásnak a kilincset, nem volt megállás. Az a röpke negyed, vagy talán fél óra, amíg egy sem volt, hamar elszállt, mintha nem is lett volna. Ám hála az időpontoknak és persze az orvosok gyors munkájának hamar kiürült a váró. Legalább is egyelőre. Este nyolcig, a zárásig, minden bizonnyal folytatódni fog. Mielőtt hazaindultam volna, a folyosóra kitett nagyképernyős tévére meredtem, ahol szinte másról sem esett szó, csak a C19-ről. Semmi jóval nem kecsegtettek a hírek, miszerint ez az ismeretlen kór futótűzként terjed. Abban a ringattam magam, hogy Kína messze van, ide biztosan nem jut el. Legalább is nagyon reméltem, hogy az ottaniak gátat szabnak egy világjárványnak. Gyorsan elköszöntem barátnőmtől és hazasiettem. 

Még egy hónap és itt a karácsony. Az utcákon megállás nélkül zúdul a tömeg, megfelelő ajándékot keresve. Az áruházak zsúfolásig megteltek, egy gombostűt sem lehet leejteni, annyian vannak. A kisebb üzleteket sem kíméli a nép, mindenhol dagadnak a falak a vásárlóktól. Ahogy benézek fáradt, meggyötört arcokat látok. Na, nem a vásárlók ily meggyötörtek, sokkal inkább az eladók. Összehúzom magamon a kabátom és amilyen gyorsan csak tudok ebben az emberáradatban, sietek a vonathoz. Minél hamarabb magam mögött akarom hagyni ezt az őrületet. Cikkcakkban közlekedem, néhol fennakadok egy – egy emberi lény valamit tartó kezében, vagy saját magában, mert épp telefonál. SMS-t, bármit küldözgetve bárkinek, tudatván, hogy épp mit eszeik, mit iszik, mit vásárolt. Teszi mindezt orrhegyig belebújva a mobiljába, fel sem pillantva. Mikor valakinek nekimegy, még ő méltatlankodik, hogy „hé, nem látsz?” És ehhez hasonlók. Nem ő a hibás, dehogy, fejbúbig bújva a kütyüjébe! Á! Ő nem is érti mi a baja másoknak. Ja, kérem! Ez a zombi világ! Ő baja. 

Majd egy órával később lépek be lakásomba. Otthon, édes otthon! Bekapcsolva a tévét bármelyik csatornára váltok, mindenhol a C19-ről van szó. Egyre aggasztóbb a helyzet, immáron nem csak Kínában. Már begyűrűzött az egész világba. Rohamosan terjed, megállíthatatlanul. Az emberek fejvesztve vásárolnak fel mindent, ami a kezük ügyébe akad, félve attól, hogy egy napon majd semmit nem lehet kapni. Ezt azért nem igen akartam elhinni. Ezzel egy időben, egyre vészterhesebb információk kerülnek napvilágra. Ha lassan is, de mindenhova befészkeli magát a félelem. Félelem egy új, ismeretlen élőlénytől. Ez a mikroszkópikus lény alaposan átírja az életet, a mindennapokat mindenhol. A félelem beköltözött az otthonokba. Igyekszem nem elraktározni elmémbe ezt a fajta félelmet. Nem szeretek, sőt gyűlölök félelemben élni. EEzzel a tudattal térek nyugovóra. 

Reggel a híreket hallva az a bizonyos kis gombóc, egyre jobban kezd növekedni. A C19 ugyanis már nálunk is felütötte a fejét, rohamosan tempóban terjedve. Mióta először adtak hírt róla, a betegek száma megsokszorozódott. Ezzel együtt sajnos a kórházakban is egyre több az ilyen beteg, sokan közülük lélegeztető gépen, mivel a kórokozó súlyos tüdőgyulladást okoz, a beteg képtelen önmaga lélegezni, vagy csak alig.

 A kórházba érve felbolydult méhkas fogad. Orvosok, nővérek rohangálnak, teljes a káosz. A többiekre nézek, akik pár perccel ezelőtt érkeztek, ennyivel járnak csupán előttem. Kérdőn nézek rájuk.

– Mi a csoda történt?

– Vészhelyzet van. A C19 világszerte elszabadult, itthon is. Minden kórházat mozgósítottak a betegek fogadására. 

– A Medlint is? 

– Valószínű, de nyolckor lesz főigazgatói tájékoztató. De már mennünk is kell, gyere Emily!

Az egyik oldalsó aulában minden orvos és nővér ott toporgott, mindenki arcán a döbbent tanácstalanság. Mikor belép a vezérkar, elhalnak a beszélgetések, minden szem rájuk szegeződik. 

– Kedves kollégák! Mindenekelőtt kérem, nyugodjanak meg! Holnap reggeltől, pontosabban éjféltől a Medlint hermetikusan el fogják különíteni a Foster Irodaháztól. Egyelőre a hátsó mentőbejárót lehet és kell használni. Fel kell készülnünk nekünk is a C19 betegek fogadására. Egyelőre nem kell bezárnunk, de ez is megeshet. Ha be kell zárnunk, abban az esetben minden rendelés szünetelni fog, és csak a C19 betegek ellátása lesz a fő feladatunk. Időben fognak szólni, ha erre sor kerül, ha a többi kórház már nem bírja a terhelést. Sajnos minden valószínűség szerint be fog következni. Mindenki munkájára számítok, de természetesen nem kötelezhetek erre senkit, lévén magánkórház vagyunk. Ha valaki nem akar részt venni, azt arra kérem, vegyen ki szabadságot, vagy menjen betegállományba. Aki ezt szeretné, azt arra kérem, hogy keressen fel az irodámban. 

Az igazgató főorvos szavait döbbent csend fogadta. Ránéztem a többiekre, egyikük arcán sem véltem fölfedezni semmilyen félelmet, dolgozni nem akarást. Jó. De mi lesz velem és Madisonnal? Recepciósokra nyilván nem lesz szükség. A laborba pedig nem mehetek még kis időre sem, ez világos. Elhatároztam, hogy műszakom végén felkeresem a professzort.

Mikor a szobája felé igyekeztem délután, kétségek között lépkedtem. Titkárnője most is mosolyogva fogadott. Jómagam már koránt sem voltam ennyire nyugodt. A professzor nyugalma azonban rám is jótékonyan hatott. A prof magas, szikár, ősz hajú, joviális tekintetű ember volt, csontkeretes szemüvege igazi, még inkább „professzoros” külsőt adott neki. Úgy a hatvanas éveiben járhatott, ám az idő cseppet sem hagyott nyomot rajta. Széles mosollyal nyújtotta a kezét.

– Üdvözlöm Emily! Kérem, foglaljon helyet!

– Köszönöm! – Mondtam kissé nyugtalanul. A kérdésemet viszont már föl se tehettem, mert a prof mintha belém látna, máris belefogott mondandójába.

– Mindenekelőtt kérem, nyugodjon meg. Az ön munkájára is nagy szükség lesz, nagyobb, mint gondolná. Ha bekövetkezik, ami a lehető legrosszabb, akkor ön lesz Madisonnal együtt a kórház úgymond vérkeringése. Önöknek kell majd a kapcsolatot tartani a külvilággal. A betegekkel, akik rendelésre jönnének, a bekerült C19-es betegekkel és hozzátartozójukkal. Napi kapcsolatban leszünk, és napi jelentést fogok önöktől kérni. Reggelente végig kell járniuk minden osztályt, biztosítani a betegeket, hogy meghatározott időn belül értesítik a hozzátartozókat, beszélnek velük és a betegek is üzenhetnek önökön keresztül. De erről kapnak majd egy részletes tájékoztatót, a titkárnőm hamarosan elküldi a gépére. 

– Köszönöm a bizalmat professzor úr! Mekkora a baj? Lehet tudni?

– Nagy a baj Emily, nagy! Már az egész világban fertőz C19, és minden nap tízezrek kerülnek kórházba világ szerte. Sajnos egyre többen lélegeztető gépre, és egyre többen halnak bele. Ellenszer pedig egyelőre nincs. A főnökség most fogja elküldeni a vészforgatókönyvet, az ekkor szükséges kötelező protokollt. Már nálunk is egyre több a napi megbetegedés, ez az átkozott vírus futótűzként terjed. Vigyázzon magára! Számítok önökre!

Kissé szorongva léptem ki a szobából, és mint akit fejbe vertek, úgy mentem vissza a recepcióra. Madison kérdőn nézett rám. Sebtében elmondtam neki mindazt, amit a főnöktől megtudtam. Mikor végig hallgatta, láttam rajta a félelmet. Nem kellett semmit mondania, ugyan azt láttam az arcán, mint amit én éreztem. A félelmet, aggodalmat önmagunkért, szeretteinkért, és embertársainkért, valamint az egyre növekvő gombócot a gyomromban. Ekkor még nem is sejtettük mit hoznak a következő napok…….

A professzornál tett látogatásom után mindössze négy nappal minden orgánum, az összes média szinte minden percben a C19-ről beszélt. Arról, hogy ország szerte több ezren betegszenek meg. Lassan megtelnek a kórházak. Kötelezővé tették a maszk viselését mindenhol. Bezárt minden, csak a gyógyszertárak, benzinkutak, drogériák és a létfontosságú üzletek maradhattak nyitva. A boltokban káosz uralkodott, volt ahova rendőröket kellett hívni, mert egymásnak estek az emberek az utolsó kiló lisztért, cukorért. Elkeserítő volt. Az üzletekben eszement felvásárlás ment. Szinte egy nap alatt kifosztottak minden üzletet, csak a polcok torzói árválkodtak. Hiába mondták a boltokban, hogy fölösleges, mert rendszeres az utánpótlás, és van mindenből bőven. Az ember már csak ilyen. Ha kell, ha nem megvesz mindent, akkor is, ha pár nap múlva rárohad minden. Inkább kidobja, de neki akkor is van, másnak ne legyen. Szörnyű volt látni mivé fajult az emberiség, mivé váltak az addig normálisnak, értelmesnek hitt emberek. Elborzadva hallgattam ezeket a híreket csakúgy, mint azokat, amik az egyre terjedő C19-ről szóltak. A mi kórházunkat még nem kebelezte be, de gyanítottam, már nem sokáig. Nem is tévedtem.

Épp csak beértem reggel, felöltöttem a merőben szokatlan öltözékemet, és bekapcsoltam a számítógépemet, máris villogott a kis ikon, a vészjelző. Gyorsan elolvastam az email-em. Ahogy sejtettem. A mi kórházunk is bekerült a C19-es betegek gyógyításába. Holnapig kaptunk haladékot, hogy értesítsük a betegeinek, akik ma már hiába jöttek, mindössze zárt ajtókat találtak. Az én tisztem volt beszélni velük, ajtón keresztül. Nem voltak túl sokan, de türelmetlenül toporogtak. Mikor megláttak a védőöltözetben hirtelen egy pillanatnyi csönd támadt, majd egymás szavába vágva tették föl a kérdéseiket, amikre alig győztem válaszolni. Elmondtam nekik, amit a főnökség jóváhagyott, miszerint annyit, hogy határozatlan időre felfüggesztették a magánrendeléseket, kezeléseket, mindent, amivel mi foglalkoztunk békeidőben, és helyét átvette az intenzív ellátás. Betegeink döbbenten hallgatták, persze voltak, akik hangosan bíráltak minket, ami várható is volt. Ám igyekeztem mindenkit megnyugtatni, hogy ha sürgős, életveszélyes dologról van szó, akkor természetesen felkereshetnek minket továbbra is. Ha sokára is, és ha nehezen is, de végül lenyugodtak a kedélyek, és viszonylagos békében távozott mindenki. Fölsiettem az emeletre, mert biztos voltam benne, hogy telefonok özönét fogom ma lebonyolítani. Így is volt. Az addig csöndes, meghitt osztályokon most sietős munka folyt, hogy fogadhassuk a C19-es betegeket. Három zónát alakítottak ki: zöld, sárga és piros zónát. A piros volt a legrosszabb, ide kerül minden C19-es beteg. Reményeink szerint nem lesznek sokan. Az osztályokon mindenki szó nélkül tette a dolgát, felkészülve arra, amivel még sosem találkoztunk. A folyosókon vészjósló, szokatlan csönd volt. Körbenéztem, hogy hol tartanak, mert ez is napi feladatom közé tartozott. Minden műszak elején végig kellett járnom a kórházat. Ma, mikor megnéztem mindent, még csöndes volt minden. Csupán aggódó tekintetekkel találkoztam. A vésőruházat mindenhol ki volt mindenkinek készítve, ha megérkezne az első beteg. Most még e nélkül beszélgettem a kollégákkal. Érezhető volt a feszültség, a félelmük, noha egyetlen szó sem esett erről. 

Sajnos nem kellett sokáig várnunk. Két nap múlva megérkeztek az első betegek, tucatnyian. Nekem csupán annyi dolgom volt, hogy az elhelyezésük után felvegyem hozzátartozójukkal a kapcsolatot. Ez sem volt könnyű, mert mindössze a velük együtt érkező adatlapok álltak rendelkezésre. Sajnos volt, amelyiken nem volt telefonszám, így ezt nekem kell majd valahogy és valamikor kiderítenem. Csak remélni tudtam, hogy ezek a betegek lesznek olyan állapotban, hogy tudnak válaszolni néhány kérésre. 

A telefon megállás nélkül csörgött. A kezelésük elmaradásáért aggódó páciensek és aggódó hozzátartozók ostromolták a vonalat. Alig győztem, de nem bántam. Amint erre engedélyt kaptam, felkerestem azon betegeket, akinél nem volt hozzátartozói elérhetés. Beöltöztem, ami igen idegen volt számomra. Idegen volt, de muszáj is. Életet menthet. Életet, ugyanis ez az átkozott vírus nem kegyelmez immáron senkinek. 

Magamra öltöttem a hermetikusan záródó steril, egyszer használatos kezeslábast, védőpapucsot, kesztyűt, maszkot, plexi szemüveget és egy szintén plexi arcvédő pajzsot. Nagyon idegennek éreztem mindezt. Mintha legalább is az ebolával lenne dolgunk. Beleborzongtam. Míg a laborban dolgoztam, soha egyetlen egyszer sem jutott eszembe, hogy bármiféle veszélyben lennék, annak ellenére, hogy ha ritkán is, de előfordult, hogy hepatitiszes, vagy HIV fertőzött beteg jött hozzánk. Mondom, nagyon ritkán, de előfordult. Most pedig……

A folyosókon haladva, kezemben a listával kerestem a betegeket, hogy elkérjem a hozzátartozójuk elérhetőségét. Egyenesen a sűrűjébe vitt az utam, a piros zónába. Egyelőre csak itt voltak betegek, lévén mindegyikükről kiderült már, hogy fertőzöttek a C19 vírussal. Ahogy közeledtem csak a gépek csipogása hallatszott, ami nem kecsegtetett semmi jóval. A nővérpulthoz siettem. A folyosón bekanyarodva láttam, hogy a nővérpultnál orvosok és nővérek állnak. A szobák mellett elhaladva bepillantottam mindegyikbe. A félhomályban alig voltak kivehetőek a betegek, alig hallatszott szuszogásuk. De legalább hallatszott. A legutolsó teremben azonban csupán a lélegeztető gépek monoton kattogását lehetett hallani. Itt feküdtek a legsúlyosabb betegek. A C19 megtámadta a tüdejüket, olyan súlyos tüdőgyulladást okozva, hogy önmaguktól képtelenek voltak lélegezni. A pultnál állók rövid, gyors tanácskozást tartottak, így vártam. Mikor végeztek az orvosra pillantottam, aki a maszk mögül bátorítón tekintett rám, majd eltűnt a kórtermek egyikében. A nővérektől megtudtam, hogy a négy beteg közül, akik miatt idejöttem, csak egyikük van olyan állapotban, hogy beszélhessek vele. A többieket altatják, gépen vannak. Elszorult a szívem, ahogy rájuk gondoltam. Felkerestem hát azt az egyet, hogy elkérjem a hozzátartozója telefonszámát. A kórterembe lépve első dolgom, hogy kezeimet fertőtlenítsem, akkor is, ha kesztyű volt rajtam, és akkor is, ha semmihez sem nyúltam eddig. Ösztönös volt mindez, eszembe sem jutott gondolkodni. Miután megkaptam a számot, elbúcsúztam. Megnyugtattam, hogy amint lehet, máris értesíteni fogom a rokonait. Amennyire védőöltözetem, maszkom engedte, rámosolyogtam és bátorítón megszorítottam a kezét. Visszasiettem a recepcióra. Már messziről hallottam a telefonok állandó, szűnni nem akaró csörgését. Ha ez így megy, délelőtt és délután is két ember fog kelleni. Amint lebonyolítottam a telefonokat és akadt pár szabad percem, azon nyomban küldtem is egy feljegyzést a vezetésnek. Épp csak elküldtem, máris jött a válasz, hogy már holnaptól ketten leszünk minden műszakban. A rengeteg telefonhívás közepette már dél is elmúlt, és végre befutott Madison. Alig vártam már, hiszen még se nem ettem, se nem ittam a délelőtt folyamán és a mosdóig sem jutottam el. Madison átvette a telefonos ügyeletet, én pedig pihenhettem pár percet. Kis szobánkban a televízió szinte másról sem közvetített, mint a C19-ről. Ijesztő volt hallani a napról napra fokozódó fertőzési hullámot. Újabb és újabb betegek, egyre több halálozás. Végtelen szomorúság öntött el. Ki is kapcsoltam a készüléket és visszasiettem a telefonok mellé. Ahogy a gépem elé ültem, egy pirosan villogó üzenet jött. Kár volt elolvasnom. A két nappal ezelőtt érkezett egyik legsúlyosabb beteg elment. Értesítenem kellett a családját. Ekkor még rémálmaimban sem gondoltam, hogy mindez hamarosan szörnyű rutinként fog rám nehezedni.

A következő hetek sem hoztak enyhülést, sőt. A helyzet egyre rosszabb lett. Az utcák elnéptelenedtek, a vásárlási borzalom is alább hagyott. Az emberek belátták végre, hogy az ellátással nincs gond. Persze azért volt olyan, ami hiánycikké vált, mint például a kézfertőtlenítő, és egyéb fertőtlenítők. Maszkokat viszont már a nyerészkedők is árulták, horribilis összegekért, kihasználva a kiszolgáltatott embereket. Azért akadtak olyanok is, akik tudtak varrni, és segíteni akartak. Ezek a jótét lelkek nekiláttak és éjt nappallá téve gyártották a textil maszkokat, majd ezeket felajánlották a kórházaknak, bolti dolgozóknak, vagy a rászorulóknak. Ők voltak sajnos kevesebben, de fáradhatatlanul dolgoztak, segítettek ahol, és ahogy tudtak. 

Egyre többen voltak karanténban. Kötelezővé tették, hogy aki tüneteket észlel magán, lázas, beteg az azonnal értesítse telefonon a háziorvosát, ő pedig a tünetek elbírálása alapján küldte az illetékeseket, akik tesztet csináltak. A karantén ideje 10 nap volt, és szigorúan felléptek az ezt megszegőkkel. Az utcákon, aki nem hordott maszkot, azt is szigorúan büntették. Éttermek, kávézók, semmilyen vendéglátó helyiség nem lehetett nyitva, a szállodák, mozik, színházak mind bezártak már hetekkel ezelőtt, a nagy plázákkal együtt. 

Az élet ebben a mederben érkezett el karácsonyig, ami most, egy teljesen új arcát mutatta meg. Idén a családok nem ünnepelhettek együtt. Minden orvos, virológus, szakértő erre hívta fel a figyelmet. Idén csak szűk körben ünnepeljünk, idős, beteges nagyszülőket, rokonokat ne hívjunk, ne látogassunk, mert nagy baj lehet belőle. Így hát maradtak az online találkozók. Nagyszülők, dédszülők csak így láthatták unokáikat, szeretteiket. Már ahol ezt komolyan vették. Mert sajnos voltak felelőtlen emberek is. Nem törődve a vírussal, nem hitték, hogy létezik, szemernyit sem változtattak életvitelükön. Meg is lett mindennek az eredménye. A kórházak szép lassan megteltek, egyre többen voltak lélegeztető gépen, egyre többen haltak meg.

Az emberek két táborra oszlottak, és ez a két tábor egyre ádázabbul fújt a másikra. Az egyik tábor volt az, aki komolyan vette a szigorú intézkedéseket, vigyázott magára, környezetére és volt a másik: a vírustagadók. Ők semmit sem tartottak be, látványos videókkal szegültek ellen, nem hordtak semmilyen védőfelszerelést, nem voltak hajlandók elfogadni a C19 létezését. Azt hajtogatták, hogy mindez csupán egy kitalált valami, hogy az embereket megfélemlítsék, és a többi és a többi. A két tábor a közösségi oldalakon esett egymásnak. Mindeközben a kórházak alig bírták a rohamot. Napi több ezer új fertőzöttet regisztráltak, és több százan vesztették életüket naponta. 

Kis kórházunkra is kitehettük volna a megtelt táblát. Már mindenhol betegek feküdtek. Ha így haladunk lassan a folyosókra is kénytelenek leszünk betegeket elhelyezni. Egyik reggel, ahogy az osztályra mentem szokásos körutamon, az egyik szobában ismerős arcot véltem fölfedezni. Közelebb mentem, és elszorult szívvel láttam egyik kedves betegünket. Mrs. Polack, a kedves idős hölgy sápadtan feküdt, arcának vonásai alig ütöttek el a fehér ágyneműtől. Ahogy mellé léptem csak álltam és egy könnycsepp gördült végig arcomon. Mrs. Polack alig hallhatóan lélegzett, szemeit épp csak egy pillanatra nyitotta ki. Megfogtam a kezét és mosolyogni próbáltam. Bár mosolyom a maszktól nem látszott. Halkan szóltam hozzá.

– Mrs. Polack, meglátja minden rendben lesz! Megismer?

– Emily. – Mondta elhaló hangon és mosolyt erőltetve arcára. – Köszönöm!

– Minden rendben lesz! 

Mondtam, reménykedve. „Nincs lélegeztető gépen és ez jó.” Gondoltam magamban, és minden erőmmel hinni akartam, hogy így is lesz. Könnyes szemmel léptem ki a kórteremből. Észre sem vettem dr. Grenvaldot, és beleütköztem. Bocsánatkérőn néztem rá. Fáradtan biccentett és tovarobogott. Minden reggel szorongva kezdtem a napot, hogy vajon hány hozzátartozót kell értesítenem, hogy elvesztették szeretteiket. A kórtermekben súlyos telepedett meg, tapintható volt a magány, a félelem. Az arcokon kétségbeesés, félelem, könyörgés. Naponta szívfájdító küzdelmet folytattunk.

Csöndes magányomban töltöttem a karácsonyt, igen sírós hangulatban. Nem lehettem sem szeretteimmel, sem barátaimmal. Madisonnal is csupán a kórházban találkoztunk, de szinte nem is tudtunk két szót váltani egymással. Idegen és fura volt, hogy arcunkból csak a szemeink látszottak, nem láthattunk egymás mosolyát, örömét, vagy bánatát. Karácsony estéjén, telefonon hívott és pár szót váltottunk, többre idén nem futotta. Bezárva éltük az életünket. 

Szent este volt. Délelőtt feldíszítettem kis fenyőmet, ahogy minden évben szoktam, akkor is, ha csak magamnak. Nem hagytam, hogy ez a vírus még ezt is elvegye tőlem. Már oly sok mindent elvett, ezt nem engedtem. Kis fám feldíszítve állt, égők világítottak rajta, más fényt nem is engedtem be fájó magányomba. Az ablak előtt állva néztem a kinti világot. Esett a hó, az utcai lámpák fénye meg – megtört rajta. Teremetett lélek sem járt kint. A kijárási tilalom már a kezdetekkor életbe lépett. Napszaktól függetlenül csak azok lehettek kint, akik munkába mentek, vagy onnan jöttek, illetve aki élelmiszerért, gyógyszerért mentek. Elkeserítő világ tört ránk, és fogalmunk sem volt, mikor szabadulunk meg tőle. A C19 fogva tartotta az egész világot. Csak álltam és néztem ezt a végtelenül üres, magányos telet, a kihalt utcákat. Szívszorítóan rossz érzés volt, hiszen ennek a napnak a meghittségről, szeretetről kellene szólnia. Arról, hogy a családok békében, szeretetben együtt ünneplik e szent napot. Ehelyett mindenhol bánat, félelem, kétségbeesés kapott otthont. Félelem a jövőtől, félelem attól, hogy vajon ki lesz beteg szeretteink közül, ki lesz az, akit esetleg elveszítünk. Torkomban a fojtogató sírással küszködve álltam és néztem a szakadatlanul hulló hóesést. Kimenni vágytam, ki a friss levegőre, talán kiszaladni a világból egy jobba. Némán gördült végig egy könnycsepp az arcomon. Kinyitottam az ablakot és beengedtem a kinti csöndes hideget. Mélyet szippantottam a téli levegőből, éreztem, ahogy tüdőm jótékonyan megtelik vele. Lassan megnyugodtam, majd késő estig olvastam, meditáltam, végül álomba zuhantam. 

Így telt el a tél, és ha lassan is, de kitavaszodott. A tél engedett fagyos hidegéből nem úgy, mint a pandémia. Új életet, új fogalmakat kellett megtanulnunk. A zord tél sok bánattal, fájdalommal ért véget. A Mrs. Polacknál tett látogatásom után két nappal az idős hölgy elment. Épp a reggeli kötelező körutam jártam a kórházban, mikor a folyosón rohangálásra, izgatott kiabálásra lettem figyelmes. Épp Mrs. Polack szobájából. Megtorpantam. „Istenem, add, hogy ne!” Elszorult a szívem, mikor, ha csak egyetlen pillanatra is, de megláttam kedves arcát. Az orvos épp újraéleszteni próbálta. Sikertelenül. Szomorúan hajtotta le a fejét, és intett nemet. Legszívesebben kifutottam volna a világból. Sírva fakadtam. 

Mrs. Polack. Élénken élt emlékezetemben e drága hölgy. Mindig vidám volt, mindig mosolygott, optimizmusa, jókedve mindenkire átragadt. Már ő sincs, ahogy több ezer ember sincs. Apák, anyák, nagyszülők távoztak mire kitavaszodott. Sajnos kollégát is elveszítettünk. Madison elvesztette testvérét. Mindössze egyetlen hét leforgása alatt. Szinte nem volt olyan család, ahol ne gyászoltak volna. 

A kórházban elgyötört, agyonhajszolt orvosok és nővérek emberfeletti erővel tették a dolgukat. Szinte megállás nélkül dolgoztak, percről percre kellett megküzdeniük ezzel a nyomorult vírussal. Nem volt olyan nap, olyan óra, sőt már per sem, mikor ne halt volna meg valaki. Ha egy beteg elment, nem akadt olyan orvos vagy nővér, aki ne siratta volna meg. Akár ismertük, akár nem. Egy volt a lényeg: embertársunk volt. Naponta láttam a borzalmat, a veszteség mindennapos fájdalma ott élt velünk. Láttam elgyötört arcú betegeket, akik az életükért küzdöttek. Voltak, akik könyörgőn, szemükből patakzó könnyekkel néztek ránk, segítsünk neki, mert önmaguk képtelenek lélegezni, élni, vagy csupán egy – egy kedves szóra vágytak, bíztatókra fájó magányukban. Ha gépre kerültek, imádkoztunk, hogy vissza tudjuk hozni őket. Sajnos legtöbbjüket nem sikerült. Minden nap küzdelem, gyötrelem volt az életekért, harc egy ismeretlen betolakodóval. 

Mire elérkezett a nyár, mintha kezdett volna ez az őrület alábbhagyni. Ha csak minimálisan is, de minden nap kicsivel kevesebb lett a regisztrált új fertőzöttek és elhunytak száma. Talán felcsillant a remény? Mindenki erre kereste a választ, ebben reménykedett. Voltak olyanok, akik továbbra sem hittek, tagadták a vírus létezését, és ennek megfelelően élték felelőtlen életüket. Ezeknek a drága embereknek kötelezővé tennék egy kis C19-es osztály látogatását. Ahol emberek küzdenek az életükért, legtöbbjük lélegeztető gépen. Látniuk kellene a saját szemükkel, hogy mi történik körülöttük és talán így hinnének benne. Ha hinnének, akkor talán megértenék, miért kell vigyázni magunkra és egymásra, miért kell maszkot hordani még az utcán is. Miért kell még mindig mindent zárva tartani, miért nem lehet még strandra sem menni. Persze nehéz, hiszen hőség van, de ennél a gyilkos kórnál még ez is jobb. 

Végül, ha nehezen is, de nyár közepére feloldottak pár tiltó rendelkezést. Ennek megfelelően lassan, de még szigorú keretek között tért vissza az élet, ha nem is teljesen. Lehetett kirándulni a közeli tavakhoz, erdőkbe, az éttermek teraszait is korlátozva lehetett látogatni. Mindezek ellenére a maszk használata, az emberek közötti távolságtartás kötelező maradt. Sokan nem értettek ezzel egyet, háborogtak, hogy ők bizony nem és hasonlók. Az élet kezdett egyre jobban pezsegni, egyre többen szegték meg a szabályokat, mit sem törődve mások életével, sőt a sajátjukéval sem. A kórházban mi ebből az enyhülésből vajmi keveset vettünk észre, sorra érkeztek a betegek, ha kicsivel kevesebben is. Fáradhatatlanul dolgoztunk, szabadságra nem mehettünk. Majd egyszer. Talán. Erre még várni kellett. Fogalmunk sem volt meddig.

Mire ősz lett, a nyári enyhítésnek meglett a következménye. A járvány újra tetőzött, eddig nem látott méreteket öltve, ezennel mutánsokat is produkálva. Ismét megtelt a kórház, mindenhol betegek feküdtek, még a folyosókon is. Elérkezett az a borzalmas pillanat is, amikor az orvosoknak mérlegelniük kellett, kit tegyenek lélegeztető gépre és kit nem. Embertelen volt. Naponta láttam síró orvosokat, nővéreket. Minden nap szinte minden pillanatában dönteniük kellett. A kérdés és a borzalom ott égett a fáradt tekintetekben: „Hogy, válogathatnék én? Nem játszhatok Istent! Nem választhatok ember és ember között!” Ilyen gyötrő kétségekkel kellett dolgozni nap, mint nap. Az erőnk lassan felőrlődik, egyre kétségbeesettebb mindenki. Erőnkön felül teljesítünk, sok kolléga kiesett a vírus miatt, vagy…..ahogy erre gondolok, megint elsírom magam. Meddig lehet ezt józanésszel kibírni? Meddig nem bolondul bele az ember? A választ mindenkinek magában kell keresnie. Jómagam még megúsztam. Eddig. Az őrületet is és a betegséget is. Minden lehetőt megtettem és teszek, hogy ez így is maradjon. A kórházból hazaérvén első a tisztító, forró zuhany. Utána egy kis gyógyító meditáció. Hiszek benne. Hiszem, hogy az ember, amit gondol, bevonzza. Ezért nálam a félelem, a rettegés, tabu. Élem az életem a megszokott módon, persze betartva a kötelezőket. Rengeteg vitaminnal, chikung tornával, meditációval. A meditáció segít tisztán és karban tartani a testet és a lelket, segít magas frekvencián tartani az energia szintet, ami nem kedvez a vírusoknak, betegségeknek. Állítólag. Nekem eddig bevált. Egyetlen nap sem mulasztom el egyiket sem és ez idáig még nem kapott el ez a dög. Így legyen! 

Madisont azonban nem kímélte, sem a férjét. Napokon keresztül aggódtam értük, vajon túlélik-e. Barátnőm volt a szerencsésebb, viszonylag enyhébb tünetekkel túlvészelte. Férje azonban súlyos állapotba került. Egyik reggel mikor az osztályokra indultam volna, megcsörrent a pultnál lévő telefon. Mikor fölvettem, Mad kétségbeesett hangját hallva remegni kezdett mindenem. Sírva tudatta velem, hogy a mentő most indult el Teddel a kórházba. Ő ki sem teheti a lábát, még szigorú karanténban kell lennie, amíg megkapja a második negatív teszt eredményét. 

– Emily kérlek, segíts! Tedet most viszik be a kórházba hozzánk. Az oxigén szaturációja 80-as. Kérlek, ha csak teheted, látogasd meg néha, és nyugtasd meg! Még észnél van.

– Nyugodj meg! Tudod, hogy itt jó kezekben lesz, megtesznek majd mindent érte! Most csak pihenj és a gyógyulásra koncentrálj! 

– Ha csak így menne, ilyen könnyen!

– Muszáj, Mad! Szedd össze magad! Meglátod minden rendben lesz! Amint tudlak hívlak! Bocsáss meg, de mennem kell! Nemsokára hívlak!

Alig tettem le a telefont, ismét csörgött. Mikor felvettem, tudatták velem, hogy Tedet ebben a pillanatban helyezték el az osztályon. Mad helyettesétől, Roxantól elnézést kértem, és máris rohantam az osztályra. Persze a védőfelszerelésben, maszkban nem volt könnyű, de most ez sem érdekelt. Ahogy odaértem, a kötelező kézfertőtlenítés után beléptem a kórterembe és Ted ágyához léptem. Nem aludt, és azt jó jelnek vettem, hogy egyelőre mindössze légzéstámogatást kap, az orra elé tett kis csövecskén keresztül. Megfogtam a kezét. A kesztyűmtől nem éreztem sem hidegét, sem melegét. Legszívesebben levettem volna, hogy puszta kézzel fogjam, meg, hogy érezze az élet efféle jelenlétét is, ne csupán a kesztyűs kezek érintését. Persze nem tettem, így maradt a kesztyűm. Amint hozzáértem, rám emelte véreres, karikás szemeit, és elmosolyodott. Alig hallhatóan szólalt meg.

– Szia, Emily! Jó a szerkód! 

– Szia, Ted! Örülök, hogy a humorod a régi. Hogy érzed magad? 

– Remekül. Gondoltam, holnap indulok is a maratonon. Velem tartasz?

– Mindenképp! De most inkább maradj veszteg és aludj! Az alvás is gyógyít. Jó kezekben vagy, ne félj. Vigyázni fognak rád. Amint tudlak, meglátogatlak. Rendben? Szükséged van valamire? 

– Momentán mindössze levegőre. 

– Az orrodon keresztül megy. Aludj pajti! Majd jövök! 

Futó csókot dobtam felé, amit széles vigyorral köszönt meg, majd szinte azonnal elaludt. Elszorult a szívem, ahogy néztem őt. A majd két méter magas, sportos fickót. Egy nap sem múlt el úgy, hogy ne futott volna legalább tíz kilométert. Futott, kerékpározott, a sport volt a mindene, Madisonon kívül. Most meg itt fekszik és harcol azért, hogy életben maradjon. Igazságtalan és kegyetlen az élet. A sok szörnyűség közepette telt el az ősz, szinte észre sem vettük, hogy repülnek a napok a hetek.

Ismét itt a tél. Ted szerencsére két hét kórházi kezelés után hazamehetett. Szerencsére nem került lélegeztető gépre, de a vírus nyomait még most is nyögi, ennyi hét, hónap után. Azóta is fáradékony, sokat alszik, őszerinte sokkal gyengébb lett. Maradandón. Persze bízunk abban, hogy majd idővel ez is elmúlik, csak türelmesen ki kell várni. 

Jó híreket közöltek: van megoldás, többfajta oltást dolgoztak ki különböző kutatóintézetek. Pillanatnyilag öt féle vakcina van, és mindenkinek ajánlják ezek egyikének beadását. Persze a kétkedők, tagadók máris munkához láttak, miszerint isten ments beadatni, mert chipet, betegséget is tartalmaz, mondván így akarják a Föld túlnépesedését csökkenteni. Ugyanezek hirdetik fennen, hogy tömeges emberkísérlet az egész, nehogy bárki is beoltassa magát. A társadalomnak megint sikerült két részre szakadnia és ennek megfelelően utálkoznia is. Az oltás a hozzáértő, pártatlan szakértők szerint az egyetlen megoldás, hogy ennek az őrületnek vége legyen. Az pedig, hogy tömeges emberkísérlet lenne, tulajdonképpen igaz is. Lévén az eleddig nem ismert vakcinákról van szó. Új, ahogy a C19 is az. A hatását tömegesen még nem ismeri senki. Persze a kötelező protokollok be voltak tartva mielőtt elkezdenék a tömeges oltást. De ugye, ez mégsem akkora populáció, mint majd a beoltottak lesznek. Ergo: végül is vehetjük tömeges kísérletnek. Ámde azt is vegyük figyelembe, hogy minden új oltás így kezdődik. Bármelyiket is vezetik be újonnan, biztos, hogy mindegyiknél fenn ál ugyan ez. Csak el kellene ezen gondolkodni. Persze az is érthető, ha mindenki bizalmatlan, de ez mégsem ugyan az, mint az eleve elutasítás, butítás. 

Elérkezett az a nap, mikor lehetett regisztrálni. Már csak a „behívó” váratott magára. A kórházi dolgozókat soron kívül oltják majd, tehát benne leszek az első „kísérleti nyúl” csapatba. Nagyon valószínű, hogy e nélkül sosem áll vissza az élet a régi kerékvágásba, bár már bizonyosan semmi sem lesz ugyan az, mint a C19 megjelenése előtt volt. A zárlatok, tilalmak életben vannak, enyhítésnek egyelőre semmi reménye. A kórházban ápoltak száma, az új betegek száma csúcsokat dönt és ezzel együtt a halálozás is. Eleddig nem sikerült megtébolyodnom, annak ellenére, hogy a mi kis kórházunkban ahol igen csekély a létszám, tizenkét kollégát vesztettünk el. Ez nagyjából a teljes létszám harmada. A megmaradók, még talpon lévők emberfeletti erővel küzdenek. Nap, mint nap látok síró, zokogó kollégát, legyen az orvos vagy ápoló, férfi vagy nő. Ez mind nem számít már. Egy számít csak: mindenki emberből van és fáradt, meggyötört testileg is lelkileg is, erejük határán, vagy már azon is túl. 

Egyikünknek sem volt kérdés, sem hozzátartozóinknak, rokonainknak, barátaiknak, hogy kérjük a vakcinát. Láttunk épp elég borzalmat ahhoz, hogy elhiggyük, e nélkül ezt a dögletes vírust nem lehet legyőzni. Mikor megkaptuk, nem éreztünk sem eufóriát, sem örömöt, sem megkönnyebbülést. Inkább valamiféle ürességet, feloldozást valami alól, ami alaposan átírta életünket. 

Tavasz lett mire a civil lakosságot is oltani kezdték, az emberek itt is képesek voltak egymásnak esni. Már köszönés sem a „szia, jó napot, jó reggel, stb” volt, sokkal inkább az „oltás megvolt?” lett az általános köszönés. Ember embernek farkasa lett. Homo homini lupus est. Szörnyű volt látni, hogy emberek képesek voltak egymásnak esni amiatt, hogy kit mivel, vagy egyáltalán beoltatta-e magát az illető, vagy sem. Akit beoltottak, kapott valamiféle igazolást, ami a későbbiekben arra szolgál majd, hogy ezzel a fecnivel lehet majd élni az életet. Miszerint a fecnivel rendelkezők mehetnek majd színházba, moziba, plázákba, éttermekbe, strandokra, világgá, vagy ahova csak akarják. A fecni nélkülieknek továbbra is marad a zárt világ. Kirekesztődnek. Eme fecni szintén vad dühöt váltott ki, és a már jócskán megosztott társadalmat soha eddig nem látott mélységig taszítva osztja tovább. Eme cédulagyártók csupán egyet felejtenek el, de lehet többet is. Miszerint van olyan, akit esetlegesen betegsége folytán semmivel sem lehet beoltani, legalább is a tudomány mostani állása szerint. Vagy egész egyszerűen még nem kerültek sorra, hiába is szeretnének beoltva lenni. A kérdés nyitott, mindenki válaszokra vár. Miért kell embert és embert megkülönböztetni? Nincs még elég borzalom, baj ebben a beteg világban e nélkül is? 

Mire elérkezett a május és feléledt a természet, az oltásoknak köszönhetően lassan, de beindult végre az élet, persze még némi korlátozások közepette. Az utcákon tétova emberek, még – még kerülgetik egymást, lopva néznek a másikra, sokakon még maszk. Mindenki bizalmatlan. Az éttermek, kávézók teraszain beindult az élet, ha még oly tétován is. A városok utcáin még nem a megszokott módon hömpölyög a tömeg, de gyanítom ez nem sokáig lesz így. A strandok is kinyitottak, várva az első vendégeket. A szállodák már hirdetik magukat, csakúgy, mint az utazási irodák. Persze még bárhová, korlátlanul nem lehet utazni, vannak kötöttségek, szabályok erre is. Talán újra élhetjük korábbi, önfeledt, félelem nélküli életünket, legalább is mindenki ebben reménykedik. Lassan visszatért az élet, még keretek között, de már érezhetőbb a felszabadultság. Vajon ugyan olyan lesz, mint régen? Élhetjük ugyan úgy az életünket, mint ezelőtt? Lesznek –e felhőtlen, félelem nélküli perceink? Tudunk-e felejteni? El tudjuk-e felejteni ezt a sok borzalmat? Senki sem tudta. A válaszok még váratnak magukra.


Kis tornácomon üldögélve gondoltam vissza erre az elmúlt egy évre. Közben elköltöztem, hátat fordítottam a városi életnek amit, cseppet sem bántam meg. Mikor ide költöztem erre a végtelenül békés kis faluba, a járvány bizony itt is mély nyomot hagyott az emberekben. Első nap mikor végig sétáltam a kis főutcán, gyanakodva méregettek, aztán ahogy szóba elegyedtem az itt lakókkal, egyre inkább megbékéltek ittlétemmel. A környék a béke szigete volt, ideköltözésem után hamar regenerálódtam, hamar véremmé vált a vidék meghitt csöndje, mintha mindig is ide tartoztam volna. Az emlékek azonban ide is elkísértek. Ahogy itt üldögélek és hallgatom a madárfüttyöt, felrémlik előttem a mindig jókedvű kedves Mrs. Polack. Ez a végtelenül kedves hölgy, akit örökre a szívembe zártam. Őt is magával ragadta a járvány, csakúgy, mint több millió ember életét világszerte. De nem csupán emberéleteket ragadott el. Magával vitte az egymásba vetett hitet, bizalmat is, átadva a helyét valami egészen másnak. A rossznak, az önzésnek, a gyűlöletnek, az irigységnek, a gyanakvásnak. 

Elveszett a világból a legfontosabb: a szeretet. Szeretet nélkül pedig nem lehet élni. A maszkok elvették a mosolyt, nem láttuk egymás arcát, hogy mit érez a másik, örül-e vagy épp bánatos valamiért. Eltűntek az érintések, a szeretet egyik legkifejezőbb eszközei. Az ölelés, ami nélkül persze van szeretet, de ez a szeretet már nem ugyan az. Egy barátot, családtagot megölelni, mikor végre újra látod, vagy csak a közelébe menni, maszkkal, ölelés nélkül, nem ugyan az az érzés. Persze örülünk egymásnak, ez nem lehet kérdés. De megölelni valakit, az egészen más. Egészen másfajta érzéseket vált ki. Nagyon nehéz úgy közeledni valaki felé, aki fontos nekünk, hogy ezt egy öleléssel, látható mosollyal ne tudjuk kifejezni, tudtára adni.

Átértékelődött minden. Ami eddig fontos volt, az mára értéktelenné vált vagy fordítva. Megtanultuk értékelni a madarak énekét, egy bárányfelhőt az égen, egy kis virágot a réten, vagy egy kis bogarat, amint ott himbálózik egy fűszálon, a hatalmas hegyeket, a kéklő tavakat. Megtanultuk értékelni és észrevenni az élet megannyi szépségét, csodáját. Mert a szépség és a csoda mindenhol jelen van, csupán észre kell venni. 

Az élet gyökeresen megváltozott, talán soha többé nem lesz semmi sem a régi. Az emberi kapcsolatok, akár közeliek, akár távoliak, egy egészen elképesztő változáson mentek keresztül. Ha végre lekerülnek a maszkok, láthatóvá válnak az emberi érzések, ha visszatérnek az ölelések, akkor talán. Talán akkor visszatérhetnek a régi jól bevált szokások, mosolyok, az őszinte szeretet kifejezésére. Talán ekkor az ember is újra ember tud lenni, és talán ekkor a szívekbe is visszatér az élet és a mosoly. Talán……talán……talán….. 

Tetszett a történet?

3 2

Regisztrálj és olvasd KatieDreams 8 történetét!


  • 1235 szerző
  • 832 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

KatieDreams

A korona súlya alatt

Műfaj

nem fikció

Rövid leírás / Beharangozó

Korunk kihívása, egy idegen betolakodóval, egy mikroszkópikus lénnyel. Ez az idegen gyökeresen megváltoztatja az emberek életét, úrrá lesz a káosz, a félelem.
Le kell győzni, hogy az élet visszatérjen a régi kerékvágásba. Emberfeletti küzdelem kezdődik az új betolakdó és az orvosok, civilek között.

Rövid összefoglaló

Miként változtatja meg életünket egy aprócska lény, egy mikroszkópikus ördög. Harc a vírus ellen, harc az életért, harc a szabadságért. Korrajz az emberi viselkedésről.

Olvasási idő

48 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni KatieDreams nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!