Barion Pixel nuuvella

A szeretet útján

PROLÓGUS

Vágyakozva nézte társait. Elgondolkodott eddigi életén, jó-rossz döntésein és annak következményein. Ahogy visszagondolt ezekre a sorsdöntő eseményekre, változó, kusza érzések ragadták el. Vegyes érzések, amiktől egy cseppet sem érezte jól magát. Nem tudta mitévő legyen, merjen-e Mestere elé lépni, akinek újfent csalódást okozott, vagy inkább maradjon csöndesen a háttérben? Viaskodott érzelmeivel. Végül tett egy bátortalan lépést. Körbenézett, de társai ügyet sem vetettek rá. Szomorúan nézett maga elé. Hát már idáig jutott? Hogy senki még csak rá se néz, semmibe veszik? Mégis maradni akart. Maradni társai között, ebben a megfoghatatlanul csodálatos világban, ahol mindezek ellenére érezte társai végtelen szeretetét. Kétségkívül nem érdemli meg. Kavarogtak fejében a gondolatok. Tekintete ekkor összetalálkozott Mesterének szigorú, mégis lágy tekintetével. Mikor a szemébe nézett, látta benne azt a különös fényt, ami csak akkor szokott ragyogni, ha elégedett volt valamelyik tanítványával. Ez a különös, és igen ritka tekintet most erőt adott neki. Bátortalanul tett egy lépést. Ebben a pillanatban azonban a Mester szeme felvillant, és megálljt parancsolt. Megtorpant. Körülnézett. Ekkor vette észre, hogy társai őt nézik. Ki szomorúan, ki sajnálkozva, de mindenki szeretettel. Ebben a pillanatban meglátta a távolban azt, amire mindig is vágyott. A tiszta fehér fény beragyogott mindent. Közepén ott álltak erre érdemes társai, akik már mindent jóvátettek, és többé nem kell elmenniük. Ketten voltak. A legérdemesebbek arra, hogy most itt legyenek. Sugárzott belőlük a nemesség, a mindent elborító szeretet érzése. A fehér fény teljesen átölelte, szinte beszippantva őket. Ők csak álltak és nézték a rájuk omló kék-arany színné váló mindenséget. Mikor a hang megszólalt, a tanítvány megborzongott. A kör közepén állók meg se rezzentek, csak büszkén álltak, és vártak. Az Legfőbb Elöljáró mély, öblös hangja szelíden szólt.

– Üdvözöllek benneteket itthon! Térjetek végleg haza! Többé nem kell elmennetek! Örvend a szívem, hogy végleg hazatérhettetek! Gyertek és foglaljátok el méltó helyeteket!

Két társa követte a Legfőbb Elöljáró hangját. A tanítvány maradt, mozdulni sem mert. Mestere lépett oda mellé, szelíd hangon szólt hozzá.

– Neked még dolgod van, tanulnod kell! Nem mehetsz át a kapun az Örök Boldogság Szintjére. 

– Tudom Mester!

– Kövess!

Ez az egy szó úgy hatott rá, mintha egy hatalmas kéz összeroppantotta volna. Mázsás súlyként nehezedett rá. Ahogy tett egy lépést, úgy érezte valami a mélybe húzza. Ólomként nehezedett rá a Mester egyetlen szava. Lassan, lehajtott fejjel követte. Könny folyt végig arcán, magányosnak, elhagyatottnak érezte magát. Tudta mi vár rá, tudta hamarosan hová fog megérkezni a Mesterrel. Némán követte, oda. Még a nevét is félt kimondani, rágondolni se mert. Mintha attól félt volna, hogy akkor, abban a pillanatban: de tovább nem gondolhatott erre, és semmi másra sem. Megérkeztek.

A Mesterek Házának központi, kör alakú termében voltak. Félve nézett körül, pedig pontosan tudta hol van. Sajnos már többször járt itt. Minden alkalommal félelmetes volt számára ez a hely. A hely, amit Újrakezdés Termének hívtak. Megremegett, ahogy meglátta az Elöljárókat. Nem szóltak, a csönd tapintható volt. A Mester a terem közepére kísérte, majd megállt vele szemben és a vállára tette a kezét. A szemébe nézett. A tanítványnak könny folyt végig arcán. Ekkor a hang megszólalt. A Legfőbb Elöljáró szólt hozzá.

– Tudod miért vagy itt?

– Igen Legfőbb Elöljáró!

– Fáj a szívünk, de vissza kell küldenünk, mert van még tanulni valód! Sok mindent jóvátettél, de még mindig van mit jóvátenned. Ahhoz, hogy tisztaszívű és tisztalelkű légy, még tanulnod kell. 

– Igen Legfőbb Elöljáró!

– Tudod, min kell javítanod?

– Az önzés, a gőg, az önteltség, düh, ezek a bűneim.

– Jól mondod! De ezek nem bűnök, csupán hibák, amiket ki kell javítanod! Ha visszatérsz, nem fogsz emlékezni otthonodra, Mesteredre, semmire. Magad leszel, és magadnak kell fokozatosan saját magadat ráébresztened a hibáidra. Nem lesz könnyű dolgod. A Mestered mindvégig figyelemmel fogja kísérni utadat, és a legvégső esetben, ha kell, beavatkozhat. De csakis a legvégső esetben. Megértettél minket? 

– Igen Legfőbb Elöljáró, megértettem! 

Állt a kör közepén, lehajtott fejjel, végtelen szomorúan. Ekkor egy éles fény jelent meg előtte, ami lassan halványodni kezdett, majd képek villantak föl előtte. 

– Ezek a képek, elhibázott döntéseid. Most, mielőtt visszatérsz, láthatod, hogy okulj belőle! 

Könnyes szemmel nézte a képeket. Minden egyes kockáját jól bevéste, hogy soha ne feledje. Nem akart többé visszamenni, térdre rogyott, szemei könyörögtek, de tudta, hiába. Imára kulcsolta kezeit, majd halkan imádkozni kezdett. Érezte hamarosan eljön a pillanat, amikor búcsút kell vennie. A hang ismét megszólította. A Legfőbb Elöljáró hangja szelíd, de szigorú volt.

– Állj föl, kérlek!

Remegő lábakkal állt föl és nézett rá. Mestere mellé lépett és átölelte. Érezte tanítványa remegését, érezte félelmét. Próbált neki erőt adni. 

– Menj, hozd helyre, amit kell! Én itt fogok várni rád.

– Köszönöm Mester!

Tett egy lépést, még egyszer ránézett Mesterére, aki némán bólintott.

– Menj, és ne félj! 

A tanítvány ránézett és elindult. Tett pár lépést, majd megállt. Visszanézett. Arcán, némán folyt végig könnye. Ebben a pillanatban kék fény ölelte át, és lassan kísérte útján. A tanítvány utolsó lépését egy fájdalmas jajkiáltás követte. Ez volt az utolsó, amit a Mester látott, hallott. A társai közben odajöttek, és felhangzott szomorú énekük….


I.

Sötétség vette körül, félt. Minden hideg, idegen volt számára. Mozdulni sem tudott. Próbálta tagjait kinyújtani, de nem tudta. Szemei sem engedelmeskedtek. Próbálta érzékelni azt a fura, de mégsem teljesen idegen környezetet. Egyre jobban félt. Kiáltani szeretet volna, de nem jött ki hang a torkán. Parányinak érezte magát, elesettnek, védtelennek. Mozdulni sem bírt. Körbevette, bezárta őt egy apró, idegen világ, amiben magányosan lebegett. Hallott erről a világról, de elképzelni sem tudta milyen is lehet. Villanásnyi emlékek éltek benne, úgy rémlett neki, hogy már nem először teszi meg ezt az utat. Otthon hallott mindenféle furcsán érdekes és számára ijesztő dolgokat. Sosem akarta, hogy még egyszer ide kelljen jönnie. Most mégis itt volt. Magányosan, elhagyatottan. Beletörődött sorsába. Egy röpke pillanatra felvillant előtte Mestere, társai, az a végtelenül boldog, békés világ, ami valódi otthona. Otthona, ami most oly távolinak tűnt. Aztán ahogy jött, úgy el is tűnt a kép, mintha sose lett volna. Próbált emlékezni, de nem tudott. Már emlékei sem voltak. Megszűnt minden, ami otthonához kötötte. Végtelen magányában elsírta magát, majd elaludt.  

Mikor újra feleszmélt, jobban érzékelte már a körülötte lévő világot. Világosan érezte végtagjait, amit megpróbált kinyújtani. Szemeit azonban még most sem tudta kinyitni. Csak könnyezett. Érezte, ahogy könnye végigfolyik arcán. Szíve hevesen vert, fura, idegen világ vette körül. Hasonlót érzett már, de ez most más volt. Ekkor meghallott valamit. Furcsa, ismeretlen hangokat hallott. Fura volt, de kellemes. Átjárta lényét, megnyugtatta, álomba ringatta. Csak lebegett ebben a világában, és próbálta felidézni otthonát, Mesterét, de egyre kevésbé sikerült. 

Nem tudta mennyi idő telt el, míg újra érezni kezdte a külvilágot. Egyre jobban érzékelte új világát, ami idegen volt számára, zord és barátságtalan. Legalább is otthonához képest. Visszavágyott társai, Mestere körébe. Vissza otthonába. Ám ebben a pillanatban megszűnt minden, ami erre emlékeztette. Próbált görcsösen kapaszkodni bele, fogta, nem eresztette emlékeit. Az emlékek azonban egyre jobban a távolba vesztek, tovatűntek. Könny folyt végig arcán. 

– Mester!...... Kérlek, segíts! 

Szólt alig hallhatóan, illetve csak szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Az elfojtott, kétségbeesett sikoly gondolataiban keletkezett csupán, amiről fogalma sem volt, hogy Mestere vajon meghallja-e. Nem tudhatta, hogy a Mester térdre borulva imádkozott érte, szemei könnyben áztak. Úgy érezte megszakad a szíve, de nem tudott mit tenni kedves tanítványáért. Most, itt, nem tehetett semmit……Egyet tehetett csupán: figyelemmel kísérhette, aggódva nézhette, hogyan fejlődik, hogyan okul mindabból, amiért most ott kell lennie. Csak remélni tudta, hogy mindent jóvátesz, és akkor végleg hazatérhet.

A tanítvány ebből semmit sem érzékelt, erről mit sem tudott. Vak sötét vette körül, fázott. Majd hirtelen éles fény villant föl, elvakítva őt. Úgy érezte rögtön elveszíti az eszméletét. De erőt vett magán, kinyitotta szemeit. Hangokat hallott, idegeneket, érthetetleneket. Egy arc hajolt fölé, mosolyogva mondott valamit, amit nem értett. Elsírta magát. Ekkor valaki átölelte, vigasztalta. Jól eső érzés fogta el, valahonnan ismerős. Már nem sírt. Hagyta, hogy átöleljék. Nem ellenkezett. Ekkor egy pillanatra egy fátyolos képen át, felvillant egy arc. Azonnal felismerte. Otthoni képek segítették. Otthona békéje, nyugalma…aztán ahogy jött, végleg tovaveszett minden. A képek eltűntek. Hiába próbálta előhívni, ahogy eddig, a képek már nem jöttek. Érzések sem jöttek. Tett még egy elhaló kísérletet. 

– Mester! – mondta, vagy gondolta, már maga sem tudta. – Mester! Vigyél haza! 

A Mester azonban nem szólt. Néma lett minden. A kép végül teljesen eltűnt, ő azt hitte örökre. A magány elemi erővel szakadt rá. 
II.

Henry épp munkába indult. Állt a tükör előtt és borotválkozott. A napfény éppen csak beszökött a parányi ablakon, megvilágítva napbarnított testét. Magas, jó kiállású volt, igazi szívtipró, amit ki is használt. Izmos alakján mindenkinek megakadt a tekintete. Arca jóvágású, rövidre nyírt sötétbarna haj. Kissé szögletes, előre ugró áll, közepén aprócska lyukkal, diszkréten előtüremkedő járomcsont, mélyen ülő smaragdzöld szemek. Orra átlagos, semmi feltűnő nem volt benne. Szeme mindig pajkosan csillogott. Lassan, komótosan megborotválkozott, majd fogat mosott. Mikor végzett, elégedetten nézett a tükörbe. Nyakában megcsillant egy hosszú láncon lógó szögletes, jellegzetes medál, rajta a legfontosabb adataival. Megcsörrent katonai dögcédulája, míg belebújt hófehér pólójába. Órájára nézett. Igyekeznie kellett, ha nem akart elkésni. Imádta a munkáját, megszállottja volt a repülésnek. Sietve vette föl nadrágját, majd az ingét. Épp a nyakkendőjét kötötte, mikor megcsörrent a telefonja. Kijelzőjén látta, hogy parancsnoka, Wilson ezredes keresi. Felvonta a szemöldökét, hiszen otthon, nagyon ritkán szokta keresni. 

– Jó reggelt uram! – szólt bele a telefonba mély baritonján.

– Wilder hadnagy! Kérem, jöjjön, amilyen gyorsan csak tud! 

– Már épp indultam uram!  

– Akkor igyekezzen még jobban! – mondta a parancsnok és bontotta a vonalat.

– Önnek is viszlát uram! – mondta Henry fintorogva, majd ledobta az asztalra a telefonját, ami nagyot koppant. 

Gyorsan cipőbe bújt, felvette zakóját és a sapkáját. Még egy utolsó ellenőrzés a tükör előtt, és már indult is. 

A tűzpiros Ferrari a felhajtón állt. Éjjel mikor hazaért, már nem volt kedve a garázzsal bíbelődni, így a felhajtón parkolt le. Beült, sapkáját hanyagul maga mellé dobta az ülésre. Beindította a motort. Halkan duruzsolt, szelíden. Leengedte a tetőt, gázt adott. A motor felbőgött, majd lassan kigurult az útra. A reggeli hűs szél frissítően csapott arcába. A távolban a nap narancsvörös korongja nézett vele farkasszemet. Elővette zsebéből a napszemüvegét, és feltette. Gázt adott. Élvezte a sebességet, lent a földön is, nem csak a levegőben. A kanyargós út a hegyoldalban futott végig, ahonnan pazar kilátás nyílt az óceánra. Ahogy száguldott, fel-feltűnt az óceán szikrázó kékje. Belökte kedvenc CD-jét. Rod Steward „I am sailing-je lágyan szólt. Vígan fütyörészni kezdett. Elmosolyodott. A kellemes zsongító kora reggeli nyugalom azonban nem tartott sokáig, a méla, kissé giccsbe hajló reggelbe telefonja tolakodott be. Bekapcsolta a kihangosítóra tett készüléket. 

– Wilder hadnagy hol a pokolban van? 

– Minden tiszteletem uram, de kocsit vezetek, nem a MIG-et. Úton vagyok, hamarosan ott leszek. Történt valami?
– Jól van fiam! Kérem, siessen!

– Igen uram! 

Kikapcsolta a telefont, és a gázba taposott. Tisztelte, szerette főnökét. Atyai jó barátként tekintett rá, akkor is, ha néha nehezen viselte pokróc modorát. Az „Öreg- mert csak így emlegette – ok nélkül soha nem volt ilyen, mint most. Legalább is vele nem. Szinte padlógázzal száguldott a néptelen, de cseppet sem veszélytelen úton. Pár perccel később feltűnt a bázis, párás napmelegben vibrált a sorompó és a mellette lévő épület. Csikorgó gumikkal fékezett. Az őr tisztelgett mikor meglátta.

– Jó reggelt hadnagy úr! Az ezredes úr már nagyon várja!

– Köszönöm tizedes!

Közben felnyílt a sorompó, Henry behajtott, meg sem állt a főépületig. Sietve leparkolt, kiugrott kocsijából, fejébe nyomta sapkáját és fölszaladt a lépcsőn. Az épületbe lépve izgatott rohangálás fogadta. Az ajtóban az egyik eligazító tiszt fogadta:

– Wilder hadnagy kérem, azonnal menjen az operatív terembe! 

Jack Wilson ezredes, az „Öreg” azonnal észrevette és intett neki. 

– Uram! – tisztelgett Henry – Látom történt valami!

– Igen hadnagy történt! Az egyik felderítő gépünk eltűnt.

– Hogy hogy eltűnt?! Lelőtték? 

– Ezt kell kiderítenünk fiam! Maga az egyik legjobb emberünk! A gépe már várja. 

– Köszönöm uram! Megtudhatom ki az, és hogy történt?

– Igen fiam! Az ön barátja, Sharon hadnagy egy hajnali bevetésen vett részt két társával együtt. A hadnagy egész egyszerűen eltűnt a radarról, megszakadt vele minden kapcsolat. Az utolsó információnk szerint, a felderítésről már épp visszafelé tartottak. Sharon hadnagy még észlelt valamit, és tett egy kört. A többieket előre küldte. Ekkor szakadt meg vele a kapcsolat, sajnos még az ellenséges terület fölött. 

Henry keze ökölbe szorult a név hallatán. Sharon hadnagy a legjobb barátja volt. A legjobb és talán az egyetlen. Az egyetlen, aki őt elviseli. 

– Azonnal indulok uram! Patrick a legjobb barátom! Visszahozom őt uram! 

– Tudom fiam! Induljon! Kap maga mellé még két remek pilótát! És hadnagy!

– Uram?

– Vigyázzon magukra, és térjenek vissza épségben mindannyian! 

Henry bólintott és már rohant is átöltözni, ami rekordidő alatt sikerült is neki. Pillanatokkal később már rohant is a géphez. A MIG már készen várta, csakúgy, mint társai is. Ők már a gép mellett várakoztak. Sietve köszöntek egymásnak, majd ki-ki beszállt a gépébe. Henry bekapcsolta magát, majd oldalra pillantott. A személyzet csak a jelre várt, így
hüvelykujját feltartva jelezte, hogy indulásra kész. A MIG motorja fülsiketítően felmordult. Pillanatokkal később már a felhők fölött hasították a levegőt. 

– Tiger! Tiger hallasz?!

– Hallak Falcon!

– Én is itt vagyok fiúk!

– Hello Fox!

– Tiger! Hazahozzuk!

– Haza! Nyomás fiúk! És sasszemmel figyeljetek! Hamarosan az ellenséges zónába érünk, vigyázzatok! 

Henry gépén egy pillanatra felizzott a ráfestett tigris sziluettje. Ő volt Tiger, a vezérgép. Minden idegszálával figyelt, tudta társai élete rajta is múlik. Ahogy az övé pedig társain. Odafent megszűnt számára minden. Eggyé vált a MIG – el, egyé vált a repüléssel. Élvezte, imádta a repülést, a semmivel sem összehasonlítható szabadság érzését. Odafent olyan szabadnak érezte magát, mint amilyennek sehol, sohasem. Szabad volt. Figyelmét azonban nem kerülhette el semmi. Bevetéskor, gyakorló repüléseken minden idegszálával, minden sejtjével a feladatra összpontosított. A távolban megcsillant valami a nap fényében. 

– Falcon! Fox! Hallotok?!

– Igen Tiger, tisztán és érthetően!

– Hamarosan vendégünk érkezik, tíz óránál!

– Mondd csak Tiger, hogy a fenébe csinálod ezt? 

– Jó a szemem, és éles, mint a sasé! – mondta Henry kissé fölényes, lekezelő hangon.

Nem sokkal később egy ellenséges vadászgép húzott el mellettük. Tett a távolban egy éles kanyart, majd egyenesen feléjük tartott, semmi kétséget nem hagyva afelől, hogy támadni fog. Ahogy újra melléjük ért, megjelent még két társa. Ekkor nyitottak tüzet. Falcon, és Fox az utolsó pillanatban rántotta félre a gépet, és már tüzeltek is. Henry vakmerősége, önzősége nem ismert határt. Egyenesen feléjük repült és ő is tüzet nyitott. Gyorsan manőverezett, olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudott. Igyekezett menekülni a golyózápor elől, ugyanakkor meg akarta semmisíteni támadóit. Egyedül. A siker utáni vágy kezdett eluralkodni rajta. Egymaga akart leszámolni ellenségeivel. Sokszor előfordult vele, hogy nem volt csapatjátékos, amiért már az „Öreg” többször is megmosta a fejét. De ezt sem bánta. Egymaga akarta a sikert most is. Társaival alig – alig törődve manőverezett az ellenséges gépek között. Védekezett, támadott. Társai hiába siettek a segítségére, meg se hallgatta őket. Csupán annyira, hogy nekik bajuk ne essen. Erre mindig odafigyelt. Csakhogy odafent, egyetlen elhibázott pillanat is végzetes lehet. Társai szitkozódva figyelték minden tettét, hol óvták őt, már – már saját magától is. Végül Henry két ellenséges gépet lelőtt. A harmadik pedig megfutamodott. Henry vad ujjongásba tört ki. „Ez az!” Gondolta magában, „Megint én vagyok a legjobb!” Gőgje olykor nem ismert határt. Végül kiadta a parancsot:
– Gyerünk fiúk! Keressük meg Liont! 

Gépét még nagyobb sebességre kapcsolta és nekilódult. Ő vezette a köteléket. Árgus szemekkel figyelte az elrobogó tájat. Egészen alacsonyan repült, már – már veszélyesen alacsonyan, de nem érdekelte. Egy dolog érdekelte csupán, teljesíteni a rábízott feladatot, megtalálni Patrickot. Egészen alacsonyan repültek, az ellenséges vonalak mögött.

– Tiger, ne menj beljebb! – mondat társa, de ügyet sem vetett rá. – A szentségit Tiger! Mindnyájunkat megölsz! 

– Tovább kell mennem, érzem! Ti biztosítsatok, amennyire tudtok, én beljebb megyek! Nem hagyom itt Liont!

– Tiger! Azonnal forduljon vissza! Ez parancs! – csattant az ezredes hangja. 

– De uram!

– Azt mondtam vissza Tiger!

– Még van esély! Igen…már látok valamit! Uram! Csak egy percet kérek!

Az ezredes hatalmasat csapott az asztalra dühében. Pár pillanattal később ismét Tiger hangja szólt a távolból.

– Uram! Megtaláltam Lion gépét! Küldjön helikoptert! Lion még talán életben van!

– Rendben Tiger! Maga pedig húzzon onnan kifelé, de azonnal!

– Értettem uram! 

Henry egy éles kanyarral megfordult és visszatért társaihoz, akik egészen a magasban figyeltek. Ahogy csatlakozott hozzájuk, visszafordultak a biztonságos zóna felé. Nem sokkal később megjelentek társaik, két Apach helikopteren. Henry megbillentette gépét, ezzel üdvözölve őket. Ekkor ismét felharsant a parancsnok hangja:

– Tiger!

– Igen uram!

– Biztosítsák a mentést! És ha visszajöttek, maga azonnal jelentkezik nálam! Megértett?!

– Igen uram, értettem! Biztosítjuk a mentést!

Henry tudta mi vár rá, ha visszatérnek. Minden csak nem dicséret. Már nem először szedi le a fejét az „Öreg”. Megrándította a vállát, hiszen a küldetést sikeresen teljesítették anélkül, hogy bármelyiküknek is baja esett volna. Társait nem vitte magával, így nem sodorta veszélybe őket. Legalább is neki ez volt a véleménye.
A Mester szomorú szívvel csóválta meg a fejét. Szomorú volt, mert látta, hogy tanítványa még most sem tanult semmit. Minden hiába. Nagyot sóhajtott. Ismét a vakmerősége, önzése, gőgje vezérelte. Mielőtt visszaküldték, hogy jóvátegye hibáit sokat beszélgettek erről. Már sokadszor kerül vissza emiatt, de még most sem tanult semmit. Még most sem ébredt rá, hogy mekkora hibákat követ el. Szomorúan látta, hogy megint kudarcot vallott tanítványával. Tudta hamarosan az Elöljárók elé kell állnia a Mesterek Házában. Azt is tudta, hogy valószínű lefokozzák, és egy szinttel lejjebb kerül majd. És ha ott is kudarcot vall, őt is visszaküldik…ezt pedig nem szerette volna. Ahogy azt sem, hogy kedves tanítványa ne térhessen végleg haza. Igyekezett megtenni mindent, bár tudta, innen a távolból vajmi keveset tehet. Erőtlenné vált, mintha mázsás súlyokat cipelne. Tanítványa a Kettes Szint Százhuszonötödik Lelke, még soká fog végleg hazatérni. Imájából a hang térítette vissza.

– Kalo Mester!

– Igen Legfőbb Elöljáró!

– Kérünk, gyere a Mesterek Házába! Szeretnénk veled beszélni!

– Indulok!

Kalo szomorúan ballagott a Mesterek Házához. Szíve egyre nehezebb lett, egyre jobban érezte azt a terhet, amit kedves tanítványa tett rá. Féltette őt, féltette attól, hogy nem térhet haza végleg. Számos hibájából okult már a visszatérések során, de bizony volt még mit helyre hoznia. Kalo szíve egyre szomorúbb lett. „Bárcsak segíthetnék neked!” Sóhajtotta elnehezülő szívvel. Míg ezek a gondolatok cikáztak a fejében megérkezett a Mesterek Házához. Az ajtó szélesre tárult előtte, ahogy odaért. Belépett a csöndes, tágas, világos épületbe. Egyenesen a Tanácsok Termébe sietett. Mikor belépett, az Elöljárók már ott voltak. Mosolyogva nézték társukat. A Mester megtorpant, épp csak egy pillanatra.

– Jöjj közelebb Kalo Mester! Nincs mitől tartanod! – szólt az egyik Elöljáró. 

Kalo közelebb lépett. Tudta nehéz beszélgetés vár rá. Szomorúan emelte föl tekintetét az Elöljárókra. Tudta róluk, hogy igazi tisztaszívű, tisztalelkűek. Ők voltak a Legtisztább Lelkek. Ahogy egymás közt mindenki csak a „legtisztábbaknak” hívta őket. Közöttük volt a Legfőbb Elöljáró is. Hangja lágy, kedves volt.

– Kalo Mester! Nem kell semmitől sem tartanod! Tudjuk milyen nehéz és komoly munkát végeztél. A Százhuszonötös Lélek a Kettes Szintről, nem könnyű eset. Mikor neked adtuk, hogy tanítsd, tudtuk milyen kockázattal fog járni. Mivel a Mesterek között te vagy a legjobb, ezért bíztuk rád a tanítását. Bíztunk benned.

– Köszönöm Legfőbb Elöljáró!

– Most azért hívtunk, hogy megnyugtassunk. Láttuk, éreztük milyen nehéz a szíved. Arra szeretnénk kérni, hogy kicsit vonulj vissza a Gondolatok Csarnokába. Talán attól megnyugszol, megkönnyebbülsz. Tanítványodat hagyd, hagy járja a maga útját. Nem oldhatod meg helyette a problémákat, nem javíthatod ki te, az ő hibáit. Amit lehetett te megtettél, segítettél neki, amiben csak tudtál. Ezen túl saját magának kell megoldania, amit kell.

– De hiszen nem tudja hová tartozik, honnan érkezett oda! Vajon tudni fogja mit kell tennie? Vajon ráébred majd ki is ő valójában?

– Jó Mestere voltál! Mindent megtanítottál neki, amit kellett. Ha kell, rá fog ébredni és rá fog találni a helyes útra! Te most menj és pihenj! 

– Köszönöm Legfőbb Elöljáró! 

Kalo ezzel meghajtotta fejét és halkan távozott. Az Elöljárókkal folytatott beszélgetéstől kicsit megnyugodott, könnyebb lett a szíve. Ahogy kilépett a Mesterek Házából, kellemes virágillat csapta meg. Lágy szellő fújdogált. Kellemes meleg volt, simogató. Kalo a Pihenés Házába ment, egyenesen a Gondolatok Csarnokába. Mikor belépett látta, hogy a Csarnok majdnem üres. Körbenézett. Szeme megakadt a Csarnok túlsó végében lévő pihenő fülkén. Odaballagott, majd belépett. A sötét ajtó hangtalanul záródott be mögötte. Bent kellemes, pihentető zöldes fény világított, halványan. A Mester lefeküdt az ágyra. Fejére tette a készüléket, ami kikapcsolta őt egy időre. Szemén és fülén gondosan elhelyezte, majd mikor szólt, hogy „rendben”, a készülékből lágy zene áradt. Hamarosan egy teljesen más világban találta magát. Mély álomba szenderült, álmodott. Míg ő pihent, tanítványa és vele együtt minden nehéz érzés a feledésbe merült. Kalo szíve és lelke végre megnyugodott. Jól eső érzéssel adta át magát a pihenésnek. Ahogy a Legfőbb Elöljáró mondta, kiváló munkát végzett. Igaz nem könnyű, de mégis kiváló munka volt. A Mester végre nyugodtan pihenhetett. Tudta, ha szükség lesz rá, felébresztik majd. Kalo csendesen aludt. Mélyen, jól esően. 


Tiger szitkozódott egyet. Majd ismét megrándította a vállát és visszafordult társaival, hogy biztosítsák a mentést. Most ez volt a legfontosabb. Azt nem tudta még ebben a pillanatban, hogy barátja él-e, vagy sem, de megtett mindent, hogy a mentést ne zavarhassa meg semmi. Egészen magasan kőröztek a mentés fölött, a helikopterek egészen kicsike pontok voltak csupán. Ahogy Tiger körbenézett, észrevett egy gyanús csillogást. „Már megint”! Gondolta. Aztán elégedett mosoly jelent meg az arcán. Megint ő volt az, aki meglátta. Senki más, csak ő. Elégedettség töltötte el. Hirtelen megugrasztotta gépét, és a gyanús csillogás felé vette az irányt. Menet közben szólt oda társainak:

– Fox! Falcon! Kilenc óránál! Nyomás, kapjuk el! – Alighogy kimondta, még nagyobb sebességre kapcsolt.

– Hé, Tiger! Az ég szerelmére, ne menj megint fejjel a falnak!

Társai azonban hiába csitították, csak ment, hajtotta a vadászösztön, és persze a düh. Dühös volt, mert legjobb barátja ott fekszik lent egy „ilyen” miatt. Ahogy Patrickra gondolt, még jobban elfogta a vadászösztön és a düh. Pillanatok múlva már tüzelt is. Majd hirtelen manőverrel tért ki egy kilőtt rakéta elől. Mire felocsúdott társai is odaértek és beszálltak a harcba. Felváltva tüzeltek, mire Tiger végre eltalálta az ellenséges gépet. Ujjongása szinte a csillagos égig hallatszott. Ebben a pillanatban meghallotta az egyik helikopter pilótájának a hangját:

– Tiger! Lion él! Ismétlem, él! Fedélzeten van!

– Kösz fiúk! Irány a bázis! Biztosítunk hazáig!

– Rendben Tiger!

Henry szinte eufórikus hangulatban repült vissza a bázisra. Bizsergette a győzelem érzése, emberfeletti erőnek érezte azt, amit véghezvitt. Minden sikeres bevetés után ilyen hangulatban volt. Legyőzhetetlennek érezte magát. Mikor feltűnt a kifutópálya, hangos kurjantással adta tudtára mindenkinek, hogy megérkezett, itt van.

– Juhé! Bázis jelentem megérkeztünk!  

– Látjuk Tiger! 

Ráfordult a kifutóra, majd leheletkönnyedén tette le a gépet. Végül bemanőverezett megszokott helyére. Leállította a motort, felnyitotta a gép tetejét, lecsatolta sapkáját, és hanyag mozdulattal lépett ki a gépből. Mikor már lent volt, egyenesen a társaihoz sietett.

– Kösz fiúk! Remek csapat voltunk! – mondta, hatalmas tenyérbe csapások közepette. 

– Máskor ne vadulj meg Tiger! Gondolj ránk is! 

– Jaj fiúk, ne már! Hiszen nem történt semmi! Műszak végén beülünk egy sörre?

– Bocs Tiger, de nem érek rá. Talán majd legközelebb. – mondta Falcon és távozott.

– Ne haragudj cimbora, de vár az asszony!  – szólt Fox csöndesen.
– Jól van, semmi gond! Majd máskor! 

Henry ezzel az öltőzőbe sietett, és átöltözött. Mielőtt kilépett volna, vett egy mély levegőt. Tudta kemény percek várnak rá, az ezredes epedve várja, hogy darabokra szedhesse. Nem is sokat tévedett. Az ezredes ajtaja előtt megállt, kezébe vette sapkáját és bekopogott. Várt egy pillanatot, majd mikor meghallotta, hogy beléphet, lenyomta a kilincset. Az ezredes mikor meglátta, azonnal darabokra szedte, ahogy sejtette.

– Mondja Wilder hadnagy, maga sportot űz abból, hogy engem hülyének nézzen? 

– Nem uram!

– Akkor mi a bánatért szegi meg a világosan kiadott parancsaimat?! – kiabált az ezredes.

– De én….

– Ne kezdjen el mellébeszélni! 

– Igen uram! Nem uram!

– Világos parancsot adtam, ha jól emlékszem! Vagy azt mondja erre sem emlékszem jól?! – üvöltötte most már az ezredes.

– Igen uram! És nem uram!

– Mondja Wilder maga teljesen megbolondult?!

– Nem uram!

– Akkor mit „igenezik” meg „nemezik” itt nekem?! 

– Világos parancsot adott uram és nem mondom, hogy rosszul emlékszik!

– Úgy! Akkor miért nem tartotta be a parancsomat?!

– Tisztelettel uram! Ha betartom és visszafordulok, akkor nem találjuk meg Sharon hadnagyot! Ezért abban a pillanatban arra gondoltam ez a helyes.

– Szóval arra gondolt, hogy inkább megszegi a parancsomat és veszélyezteti két társa életét! A több milliós gépekről már nem is beszélve! 

– Tisztelettel uram! Igen, inkább tovább mentem. Aminek meg is lett az eredménye. Sharon hadnagy itthon van, és még remélem időben találtunk rá. 

– Az ördögbe is fiam! Tudja, hogy nem szegheti meg a parancsaim! Ez már nem az első eset. De tekintettel arra, hogy maga volt az egyetlen…hogy is mondjam, tökös legény és kihozta az egyik emberünket, kivételesen nem függesztem föl.

– Köszönöm uram! – szaladt mosolyra a szája.

– Ne merjen ilyen önelégülten és pimaszul vigyorogni! Mert megdicsérni azért nem fogom! Most ez egyszer megússza egy szóbeli figyelmeztetéssel. De ez volt az utolsó. Megértett?!

– Igen Uram, megértettem!

– Leléphet! Menjen és látogassa meg a barátját!

Henry megköszönte és távozott. Halkan csukta be maga mögött az ajtót. Elégedett volt. „Győztem megint!” Gondolta. „Verhetetlen vagyok!” Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette ült be Ferrarijába. Belökte az egyik CD-t, és indított. Meg sem állt a kórházig. Mielőbb látni akarta barátját. Patrickot már gyerekkora óta ismerte, évtizedes barátság fűzte őket össze. Pont ellentéte volt Henrynek, mindig higgadt, nyugodt volt. Sosem tett senkire egyetlen gúnyos, öntelt megjegyzést sem, ami bizony néha jellemző volt Henryre. Egyszóval teljes ellentéte volt. Ahogy erre gondolt, tisztelettel vegyes, jótékony irigység fogta el. „Van mit tanulnom!” Állapította meg már sokadszor. Tenni azonban még nem igazán tett semmit. Ugyanaz a forrófejű, gőgös, beképzelt ember volt, mint gondolatai előtt. Már meg sem számolta hányszor jutott arra, hogy megtanul uralkodni magán és megváltozik. Elfintorodott. Gyorsan el is hessegette magától ezeket a számára kényes gondolatokat. Inkább barátjára fókuszált. Közben megérkezett a kórház ultramodern épülete elé. Sietve leparkolt és már szaladt is fel a lépcsőn. Türelmetlenül várta, míg végre kinyílik az ajtó. Végre belépett és meg sem állt a recepcióig.

– Üdv! – vetette oda igen kurtán a pult mögött álló nővérnek.

– Magának is jó napot hadnagy! 

– Igen, igen, magának is jó napot nővér! Bocsásson meg! Megmondaná kérem, hol találom Sharon hadnagyot? Patrick Sharon. Pár órája hozták be. 

A nővér belelapozott a felvételi mappába.

– Négyszáztízes szoba. De ne maradjon sokáig! 

– Rendben, és köszönöm nővér!

Ezzel elrobogott. A liftajtónál megállt, majd megnyomta a hívógombot. Idegesen dobolt kezében tartott sapkáján, majd türelmetlenül az órájára nézett.

„Na végre!” Gondolta, mikor végre megérkezett a lift. Kissé feszülten, minden önuralmát latba vetve várta meg, míg mindenki kiszáll. Mikor óráknak tűnő másodpercek után kiürült a lift, gyorsan beugrott és megnyomta a negyedik emelet gombját. Az ajtó hangtalanul csukódott be. Ahogy felért, gyorsan kiugrott és a folyosón ideges rohangálásba botlott. Igyekezett nem útban lenni, így a fal mellett sietett tovább, keresve a négyszáztízes szobát. Végre megtalálta a folyosó végén. Halkan bekopogott, majd benyitott. Meglátva barátját halkan szitkozódott egyet. Patrickot tetőtől talpig kötések borították, vénájába infúzió csöpögött, életfunkcióit monitorok figyelték. Azt látta, hogy önmaga lélegzik, amit jó jelnek vett. Közelebb lépett, odahúzott egy széket és leült. Bátortalanul fogta meg barátja kezét, félt nehogy fájdalmat okozzon. 

– Helló pajtás! – nyitotta ki Patrick fáradtan a szemeit. – A hétvégi hegyi túrát el kell halasztanunk egy időre. 

– Sebaj, cimbora! Majd bepótoljuk, ha felépültél. Most csak erre koncentrálj! Semmi más nem fontos. 

– Kösz, hogy kihoztatok! 

– Semmiség! Csak nem fogom otthagyni a legjobb barátom?!  

– Rebesgették, hogy megint megszegtél valami parancsot és az Öreg tajtékzott. 

– Kiheveri, ne is törődj vele! 

– Én téged féltelek! Henry! Meglátod nem lesz ennek jó vége! Egyszer még a vesztedbe rohansz, vagy valaki másnak fog baja esni. 

– Azt soha nem fogom hagyni, tudod jól! 

– Odafönt nem lehetsz magányos farkas! Ezt pont neked magyarázzam?! Komoly csapatmunka minden bevetés. Be kellene látnod végre! Egy csomó ellenséget fogsz így szerezni magadnak. 

– Jó, rendben, belátom! De most mesélj te! Mi a fenét kerestél odaát egymagad?

Ekkor Patrick részletesen elmesélte a történteket. Henry fejcsóválva hallgatta.

– Még te mondod nekem, hogy felelőtlen vagyok?! Akkor te? Majdnem ottmaradtál!

– Jó, belátom, nem kellett volna egyedül ott maradnom. De mindössze két perc volt. Két perc Henry!

– Ennyi idő alatt pont meglehet halni, ezt te is pontosan tudod. 

Az orvos szigorú tekintettel lépett be, amiből Henry azonnal értette, hogy távoznia kell. Elköszönt hát barátjától és kisietett az épületből. 

A kanyargós hegyi szerpentinen száguldott hazafelé, nem kímélte a Ferrarit. A nap még magasan járt, ontotta melegét. Alig várta, hogy hazaérjen és átöltözzön. A katonaélet egyetlen dolgát utálta, az egyenruhát. kiváltképp ilyen bődült forróságban. Az útmentén néhol fel – felcsillant az óceán mélykékje. A nap aranylón fénylett, a hullámokat is néhol aranyszínűre festve. Végre bekanyarodott az árnyas utcába, ahol a háza állt. Nyáron a hatalmas platánok jótékonyan rejtették el az utcát a nap melegétől, ősszel a színes levelek káprázatos összevisszasága szemet gyönyörködtető volt. Szeretett itt lakni. Szerette a környék csöndes békéjét, a jóravaló, kedves szomszédokkal együtt. 

A házhoz érve megnyomta a távirányítót, a garázsajtó halk szuszogással nyílt ki. Egyenesen behajtott, leállította a motort, becsukta az ajtót. A garázs hátsó végében lévő ajtón át fölment a házba. A légkondicionálónak hála kellemes hőfok volt odabent. Amilyen gyorsan csak tudta ledobálta magáról egyenruháját és beállt a zuhany alá. A langyos víz átmosta, életre keltette. Mikor végzett, kényelmes ruhába bújt. Sört vett elő a hűtőből és kiült a teraszra. A teraszon már árnyék volt. Míg a hideg sört iszogatta az óceánt bámulta. Többek között ezért is szeretett itt lakni. A kert végében pár lépésre már az óceán homokos partja volt. Reggelente itt szokott futni, és ha az idő engedte, akkor úszott is. A teraszon üldögélve órákig képes volt csodálni a végtelen kék óceánt. Mindig megnyugtatta, különösen bevetések után volt rá igen jó hatással. Kitisztította elméjét, elzsongította a hullámok lágy mormolása. Gondolataiból telefoncsörgés zökkentette ki. Beballagott a szobába és fölvette

– Itt Wilder!

– Helló, pajtás Nick vagyok! A fiúkkal a parton vagyunk, kaptunk az asszonyoktól egy kis kimenőt. Nincs kedved csatlakozni? 

– Kösz Nick, örömmel! Máris ott vagyok!

Ezzel bontotta a vonalat. Elmosolyodott, mikor a „kimenő” szóra gondolt. „Na, ezért is nem nősülök meg, többek közt!” Nem szerette, ha bárki is beosztja az idejét, szeretett a maga ura lenni. Már amennyire ezt a sereg engedte. De az más volt számára, teljesen elfogadható, magától értetődő. De, hogy egy feleség beossza az idejét, arra gondolni sem akart. Közben gyorsan körülnézett mit is vehetne föl. Végül megakadt a szeme kedvenc kockás ingén, amit azonnal az ágyra is tett. Megkereste mellé kedvenc vászon halásznadrágját és belebújt. Hanyagul magára vette ingét, vászoncipőt vett majd szokás szerint megállt a tükör előtt. Végignézett magán. Zsebre tette iratait, napszemüveget vett és indult is a garázsba. Lassan kitolatott, majd mikor ráfordult az útra gázt adott. A Ferrari könnyedén lódult meg alatta. Igazi nyári délután volt, perzselő volt a meleg. Az óceán felől langyos szél fújt. Pár perccel később parkolt le kedvenc tengerparti helyükön. A kis öbölnél barátai már várták, széles vigyorral fogadták. A szokásos hátba veregetések után letelepedett a plédre egy jó hideg sörrel. Nick, Stewe, John, Dave, a barátok. Csak egyvalaki hiányzott, Patrick. Koccintva gondoltak rá. 

– Na, mi a helyzet Henry? Minden rendben?

– Persze, miért?

– Csak olyan gondterheltnek látszol.

– Az volnék? – élcelődött.

– Szokatlanul csöndes vagy.

– Oké, fiúk! Ma lehet, hogy kicsit az vagyok, de hamar el fog múlni! Csak Pat jár a fejemben. 

– Na, igen. Szegény Patrick, jól megjárta! De rendbe jön, erős fickó! Őrá! 

– Patrickra! – csörrentek össze a sörösüvegek. 

– Na, ki jön velem úszni? – törte meg a csöndet Henry.

Mindenki lelkesen jelentkezett, majd belevetették magukat a vízbe. Hamarosan hangos kurjantások közepette lubickoltak. Önfeledten szórakoztak, nevetgéltek, mikor a parton feltűnt néhány csinos lány. A fiúk persze nem hagyták szó nélkül, elismerően füttyentettek. Henry már messziről kiszúrta az egyiket, amit társai nem is hagytak szó nélkül. 

– Ó! A mi Henrynk újra a régi! Jól van cimbora, mindent bele! Hátha végre megállapodsz valaki mellett, aki örökre elrabolja a szívedet.

Henry csak fintorgott, és vigyorgott a maga megszokott módján. Nem tétovázott sokat, perceken belül a parton volt, és nem sokkal később már a kiszemelt lánnyal tért vissza. Arcán elégedett vigyor ült. Lassan alkonyodni kezdett, tábortüzet raktak. Két barátjuk Nick, és Dave elköszönt tőlük, mert várta őket otthon a család. Csak Stewe és Jonh maradt Henryvel. Mikor ők is menni akartak, Henry marasztalta őket, így hát ők ketten ott maradtak. A kis társaság a tábortűz mellett igencsak
 jókedvű volt, egymást követték a hangos, viccek, tréfálkozások. Most is, ahogy ez lenni szokott, Henry volt a társaság középpontja. Mellette újdonsült barátnője, akit derekánál fogva ölelt magához. Szinte egész este Henry vitte a szót. Az utolsó doboz sör elfogyasztása után fölpattant.

– Srácok, átmegyünk a Black Roseba? Ki jön velem?

Ezzel mér szaladt is a kocsijához, kézen fogva Sue-t. Futva ment utánuk két barátjuk, alig érték utol őket. Beszálltak a Ferrariba és indultak. Henry olyan nagy gázzal indított, hogy a kerekek mély nyomot hagytak a parti homokban. A társaság jókedvük tetőfokára hágott, már – már az illetlenség határát súrolva. Henry óvatosan vezetett, nem kockáztatott. Nem szerette volna elveszíteni a jogosítványát és a repülést sem. Minden bizonnyal az Öreg fülébe jutott volna egy rendőrségi bírság, ezt pedig semmiképp nem akarta. A vezetés és a repülés állt első helyen az életében, kettő közül pedig a repülés mindenekfölött állt. Semmi más nem érdekelte ennél jobban. Ez volt az élete, ezért küzdött oly sok éven át. Az, hogy pilóta, ráadásul egy harci gép pilótája sok ajtót megnyitott előtte. Különösen, ami a nőket illette. Elég egy jól szabott egyenruha, egy széles mosoly és máris a karjaiba omlottak. Ha pedig civilben volt, elég volt megpendítenie, hogy pilóta, a többi mér jött magától. 

Elvigyorodott, ahogy erre gondolt. Most is elég volt, ahogy megcsillant napbarnított mellkasán a katonai dögcédula. Két mondat és Sue máris elolvadt. Persze ehhez az is kellett, kedvesen, odaadóan, szinte esdeklőn mosolyogjon. Sue végül beadta a derekát, bár arra gondolt, ez igazán nem okozhatott neki különösebb nehézséget. Egészen jól elvolt az ilyen futó kapcsolatokkal, nem is vágyott többre. Mindig akadt egy – egy könnyen kapható lány, és Henry ezt ki is használta igen alaposan. Az effajta kapcsolat tökéletesen kielégítette, nem akarta lekötni magát. Élvezte az életet, a szabadságot. Azt sem bánta mindeközben, hogy kigúnyolták, ugratták őt folyamatosan, és egyszerűen „nőfalónak” hívták. Ő ezen csak mosolygott. Megkapott mindent, amire vágyott. Úgy érezte nincs semmilyen akadály előtte. Habzsolta az életet. Gondolataiból hahotázás verte föl. A kocsiból kihallatszó kurjantásokat mindenütt hallották, hiszen nyitott autóban ültek a meleg miatt. Az egyik kereszteződésben Henry az utolsó pillanatban állította meg a kocsit. Csikorgó gumikkal fékezett. Türelmetlenül dobolt ujjaival a kormányon. 

– Na! Mi lesz?! Válts már! – kiáltotta hangosan a jelzőlámpának.

Ekkor egy sötétkék Mustang fékezett le mellette. Fiatal, alig húszévesnek saccolt sofőrje kihívóan nézett felé. Széles vigyorral méregette Henryt. Ennyi elég is volt, azonnal fölvette a kesztyűt. Türelmetlenül taposta a gázpedált, közben sebességbe tette az autót. Ahogy zöldre váltott a lámpa azonnal gázt adott és kilőtt. A Mustang vezetőjének pimaszul intett, széles vigyorral a képén. 

– Na, mi van haver? Gyere, érj utol! 

Barátai is beszálltak a csöndesnek éppen nem mondható civódásba. Henry ekkor a visszapillantó tükörbe nézett, hogy vajon a Mustang merre jár. Ekkor vette észre a felvillanó kék fényt. Hátraszólt.

– Csöndesebben fiúk! Nem szeretnék rendőrkézre kerülni! 
Barátai a hátsó ülésen hirtelen elcsendesedtek, és igyekeztek tisztes polgárként viselkedni, miközben pukkadoztak a nevetéstől. Henry lelassított, az út további részét már csöndesebben tették meg. Gyakran nézett a tükörbe, vajon a rendőrök utánuk eredtek-e. Akkor nyugodott meg, mikor látta, hogy a járőr kocsi lekanyarodott egy másik utcában. Nagyot sóhajtott. A távolban feltűnt a Black Rose. Megálltak előtte és igen hangoskodva szálltak ki a kocsiból. Henry átölelte Sue-t, aki szorosan hozzábújt. Ő azonban nem érzett iránta semmi különöset, csak egy következő könnyű kalandnak tekintette. Lazán, semmivel sem törődve, arcán a jellegzetes „wilder-mosollyal”. 

– Na, mi lesz fiúk? Alszotok? Jöttök már? Teljesen kiszáradtam! 

– Gyertek nagyfiúk! – szólt Sue is. 

– Jól van, megyünk már, nehogy a végén még szomjan haljatok!

Egymás szavába vágva léptek be az ajtón. A bárban füstös félhomály volt. Dübörgő zene üvöltött, alig hallották egymást. A terem közepén párok táncoltak, az asztaloknál hangos társaságok ültek. 

– Fiúk, keressetek egy asztalt, én addig táncba viszem a hölgyet! Gyere, bébi táncoljunk egyet, míg a fiúk keresnek egy asztal és rendelnek egy sört! 

Henry szorosan magához ölelte újdonsült barátnőjét. Míg táncolt vele csupán néha-néha mosolygott egyet, csupán a rend kedvéért. Tetszett neki Sue és belevaló lánynak tartotta, de semmi több. Csupán egy futó kalandot látott benne. Nem akart még feleséget, gyerekeket. El sem tudta képzelni, nem állt még készen erre. Ahogy erre gondolt, eszébe jutottak a szülei. Anyja, akit nagyon szeretett, sokszor mondogatta neki, hogy meg kellene már végre állapodnia, és családot kellene alapítania. Harminckét éves volt, és esze ágában sem volt erre vetemedni. Mindig azt felelte anyjának, hogy ráér még ezzel. Az idő elteltével anyja lassan elfogadta ezt, ha bele nem is nyugodott. Minden esetre nem hozta szóba többet. Henry hálás volt anyjának. Apja már más eset volt. Soha nem akarta, hogy katona legyen, azt szerette volna, ha ő is jogi pályára lép, és beszáll apja ügyvédi irodájába. Henry azonban hallani sem akart erről. Gyermekkora óta, mióta az eszét tudja nagybátyja nyomdokaiba akart lépni, aki szintén pilóta és lelkes, tehetséges fotós volt. Egy baleset következtében leszerelt, még igen fiatalon és életét ezután az utazásnak, fotózásnak szentelte. Oly annyira tehetséges és sikeres lett, hogy könyvei számos díjat nyertek. Henry mindig is nagybátyja nyomdokaiba akart lépni, szájtátva, bámulattal hallgatta a régi katonatörténeteket. Sokat lebzselt már gyerekként a közeli reptéren. Ugyan az csupán civil repülőtér volt, mégis lenyűgözték a gépek. Mindig csodálva nézte, ahogy fel – és leszállnak. Semmi mást nem akart gyerekkora óta, csak pilóta lenni. Mikor felvették a seregbe, apjával csúnyán összeveszett. Apja kitagadta őt a családból. Még most is fülében csengett minden szava. Beleívódott, beleégett elméjébe. Borzalmas beszélgetés volt, aminek hatalmas veszekedés lett a vége. Henry boldogan, szinte szárnyalva ment haza, mikor fölvették őt az akadémiára, ahol olyan kitűnő eredményt ért el, hogy engedélyezték számára a repülést. Ez volt minden álma, ami most beteljesült. Jó akart lenni, a legjobb. A legjobb mindenkinél. Azt szerette volna, ha apja is büszke lenne rá. De nem így történt.

Egy napsütötte tavaszi napon Henry boldogságtól sugárzó arccal ment haza. Már az ajtóban örömmel kiáltotta világgá büszkeségét, örömét, határtalan boldogságát.

– Anya! Apa! Hol vagytok?

– Mi az fiam, ég a ház?

– Ó, anya! Olyan boldog vagyok! Fölvettek a seregbe és repülhetek! Minden álmom valóra vált!

– Kisfiam! Boldog vagyok! De azt hiszem apád nem lesz elragadtatva. 

Henry apja ekkor lépett be a házba. Látta fia örömét, de nem hallotta annak tárgyát. 

– No, fiam? Mi ez a nagy lárma? Mi történt? Szinte repesel az örömtől! Csak nem fölvettek a jogi egyetemre?

– Nem apám. Nem vettek föl. A seregbe vettek föl, pilóta leszek.

Henry ezt csillogó szemmel, büszke mosollyal az arcán mondta. Mikor azonban kiejtette a pilóta szót a száján, látta apjának csalódását is. Elszorult a szíve, hogy szomorúságot okozott, de abban reménykedett, hogy apja megbékél döntésével. Ehelyett szigorú tekintettel nézett rá.

– Nem fiam! Nem leszel pilóta, amíg én élek! Azt akarom, hogy ügyvéd legyél és betársulj a cégembe! Most azonnal visszamész, és kijelentkezel, leszerelsz!

– De apám!

– Nincs semmi, de! Amit mondtam, megmondtam! 

– De apám! Tudod jól, hogy gyerekkorom óta erre vágyom! Maximális teljesítményt nyújtottam és fölvettek! Miért nem tudsz velem örülni? Legalább egy kicsit! Hagy bizonyítsam be, hogy alkalmas vagyok erre és még sokra viszem! Meglátod, büszke leszel rám!

– Igen fiam, büszke. Az első megnyert pered után! Most menj és tedd, amit mondtam! Aztán nősülj meg, és alapíts családot, ahogy az tisztességes férfihoz méltó!

– Bocsáss meg, de ez nem fog menni….

– Akkor fiam, nincs semmi keresnivalód ebben a házban! Menj! Nem akarlak többé látni! Bezzeg a bátyád! A bátyád már neves ügyvéd lett a cégemnél! Miért hozol rám szégyent! Még meggondolhatod magad!

– Nem apám. Nem fogom. 

– Akkor eredj! Még ma költözz el! Nem vagy a fiam többé!

Henry édesanyja ekkor már zokogott. Hiába kérlelte férjét, hajthatatlan volt. Henry ekkor járt utoljára a szülői házban. Anyával ugyan rendszeresen tartotta a kapcsolatot telefonon, aki néha meg is látogatta. Ő azonban azon a szörnyű napon járt otthon utoljára. Még akkor összecsomagolt és jelentkezett a bázison. Kihallgatást kér Wilson ezredestől, és elmondta neki, hogy nincs hova mennie, ezért szeretne a bázison maradni. Az ezredes mikor türelmesen végighallgatta, engedélyt adott neki. Henry keményen dolgozott, keményen hajtotta magát, aminek köszönhetően hamarosan az egyik legjobb, legtehetségesebb pilótává nőtte ki magát. Az ezredes hamar megkedvelte, és eltűrte lobbanékonyságát és igyekezett őt a helyes mederbe terelni. Hamarosan atyai jóbarátja, mentora lett, de nem tett vele sohasem kivételt. Henry évekig élt a bázison, mikor végre elég pénze lett ahhoz, hogy megvegye álomszép házát. Évekkel ezelőtt volt, de mintha csak évszázadokkal korábban lett volna. Gondolataiból Sue szavai térítették vissza.

– Mi jár a fejedben?

– Semmi, csak az, hogy gyönyörű vagy!

Megcsókolta, hosszan. Érezte, ahogy ereiben felforr a vér, és érezte, hogy ezzel Sue sincs másképp. Mosolyogva fogta kézen és ültek le a többiekhez.

Az asztalhoz leülve nagyot kortyolt a jéghideg sörből. Érezte, ahogy lassan kezdi lehűteni, vágyait, gondolatait. A sokadik sör után Dave ugratni kezdte, aminek ő sem maradt adósa. Hamarosan nagyhangú szkander verseny vette kezdetét. A bárpultnál állók hamarosan köréjük gyűltek és hol az egyiknek, hol a másiknak szurkoltak. A csapos egy idő után nyugtalanul nézte őket. Aztán elhessegette magától a nyugtalanító gondolatokat, hiszen jól ismerte a kissé heves vérmérsékletű pilótákat. Soha nem volt még gond velük, abban bízott most sem lesz. Le sem vette róluk a szemeit, miközben a poharakat törölgette. A hangulat közben a tetőfokára hágott, a két szurkolótábor egymást túlkiabálva buzdította a két ellenfelet.

– Gyerünk Henry, mindent bele! 

– Terítsd le Dave! Ne hagyd magad!

A csata végén Henry keze nagyot csattant az asztalon. Ezzel egy időben székét hátrarúgva, szinte önkívületben pattant föl. Hangja mindenkiét túlszárnyalva üvöltött. Nem szeretett veszíteni. A vesztés bármilyen formáját gyűlölte. Gyűlölte, mert arról azt hitte gyenge, és nem akart gyenge lenni. Soha semmiben. John próbálta nyugtatni.

– Nyugi Henry! 

– Ne nyugtass engem Dave! 

– Nyugi pajtás, nem az életed a tét! – szólt halkan Dave.

– Legközelebb kinyírlak! Világos?! Én győzök! 

– Jó, jó, csak ne húzd föl magad! 

– A következőt megnyerem! Fogadjunk?!

– Minek fogadni, hiszen ez csak játék?!

– Nem mersz fogadni mi?!

– De! Csak tök fölösleges. Na, gyere! Indulhat a visszavágó!

Mindketten visszaültek és egymás szemébe néztek. Henry szeme lángolt a dühtől, hogy alul maradt. Úgy küzdött, mintha az életéért harcolna. Mindent beleadott. Nyakán, karján kidagadtak az erek. Percekkel később, egy kemény küzdelem után, végül nyert. Felugrott és diadalittasan vigyorgott. 

– Megmondtam, hogy nyerek! Soha nem adom föl! Semmit, soha! Ezt jól vésd az eszedbe!

Barátja bólintott, és rendelt neki még egy hideg sört, hátha attól lehűl egy kicsit. Nem is tévedett. Vagy a győzelem tette, vagy a sokadik sör, minden esetre Henry megnyugodott. Mintha semmi sem történt volna, jókedvűen társalgott barátaival. Csaknem éjfél volt mikor kiléptek a bár ajtaján. Henry hazafuvarozta két barátját. Miután ketten maradtak Sue-val, átölelte és mélyen a szemébe nézett.

– Feljössz hozzám egy italra?

– Miért is ne! Nem bánom, menjünk!

Henry dagadt az önelégültségtől. Boldog volt, hogy a mai napon mindent megkap, amit csak akar. Átölelte Sue-t és megcsókolta. A hosszú, fullasztóan édes csók után gázt adott és meg sem állt tengerparti házáig. Halkan parkolt le a Ferrarival a garázsban, majd kézen fogva Sue-t és a házba vezette. Sue elképedt mikor meglátta a házat. Meglepődött, hogy milyen rend fogadta. Amolyan legénylakást képzelt el, kisebb káosszal, de itt mindenhol élire állított rend fogadta. Elismeréssel nézett rá. Míg Henry italt töltött, körbenézett.

– Igazán pazar helyen élsz. Csodaszép ez a ház.

– Köszönöm! Évekbe tellett mire megvehettem és igen keményen megdolgoztam érte. 

– Elhiszem, nem is vontam kétségbe. 

– Medence is van. Nincs kedved fürdeni egyet?

Henry ezzel kivette Sue kezéből a poharat és magához vonta. Míg csókolta, lassan lefejtette róla a ruhát, végül ő is kibújt a sajátjából és a medencéhez vitte. Sokáig, kifulladásig szerelmeskedtek mire aludni tértek.

A reggel Sue-t még Henry ágyában találta. Mikor felébredt a konyha felől kellemes kávéillat terjengett. Épp föl akart kelni mikor Henry egy tálcán bevitte a kávét.

– Jó reggelt! Hogy aludtál?

– Remekül, köszönöm. Tudod, hogy nem semmi egy pasi vagy?

– Hallottam már valami ilyesmit. Tessék a kávé! Kérsz reggelit?

– Köszönöm! Igazán finom, de reggelit nem kérek köszönöm. Nem szoktam reggelizni. Mi a terved mára? Van valami konkrét programod?

– Igen. A bázisra kell mennem. Ne haragudj! De este elmehetünk valahova vacsorázni, ha van kedved.

– Igen van. Szombaton is repülsz?

– Nem tudom, de be kell mennem, szolgálatban vagyok. 

– Jól van. Akkor felöltözöm és megyek, nem zavarlak, nehogy elkéss.

Nem fogok, de rendes tőled. 

Henry taxit hívott. Kikísérte Sue-t az ajtóba mikor megérkezett a kocsi. Átölelte és megcsókolta.

– Akkor este! Nyolcra érted megyek!

Mikor a taxi eltűnt az utca végében, bement a házba és reggelit készített. Benézett a hűtőbe. Hosszan szemlélte a felhozatalt, végül tojásrántottánál döntött. Elővette a szalonnát, apró kockákra vágta és beledobta a serpenyőbe. Mikor jónak ítélte, ráöntötte a felvert tojásokat és készre sütötte. Tányérra tette és kenyeret szelt hozzá. Épp nekilátott volna mikor megcsörrent a telefonja. Bosszúsan dobta le a villáját. Akkor enyhült meg csupán, mikor meghallotta édesanyja hangját.

– Szervusz, anya!

– Szervusz, kisfiam! Régen nem adtál hírt magadról, minden rendben? Jól vagy?

– Igen anya, minden rendben. A szokásos. Épp szolgálatra készülök, be kell mennem. Mike? Jól vannak?

– Igen jól vannak a bátyádék. Üdvözölnek.

– Köszönöm! Én is őket.

– Mondd fiam! Nem jönnél haza a bátyád születésnapjára? Ez most tudod, hogy egy kerek évforduló. Annyira szeretném, ha hazajönnél.

– És ők? Ők is szeretnék? 

– Igen fiam, ők is. Mike azt mondta majd ő is felhív. Hidd el, a bátyád nagyon büszke rád és nagyon szeret téged!

– Ahhoz képest igen ritkán emeli föl a telefont.

– Tudod, hogy mennyire elfoglalt!

– Jaj, anya! Te is tudod, hogy ez mind csak kifogás. Nem akar apával összetűzésbe kerülni, nem mer felhívni. Ez az igazság! Mindig is ő volt a jófiú, ehhez tartja magát. 

– Tudod, hogy szeret téged!

– Elhiszem. Csak elég ritkán hozza a tudomásomra. Mikor legutóbb is kerestem, letette, mert apa belépett az irodájába. Legyen jófiú! Isten éltesse őt! 

– Akkor nem számíthatunk rád?

– Ne haragudj anya. Sajnálom, de nem. Nem akarok apával találkozni. Már megbocsájtottam, de soha nem fogom elfelejteni a szavait. A bátyámat meg öleld meg helyettem, kérlek.

– Rendben! De tudod jól, ha mégis meggondolod magad, az ajtó nyitva áll előtted a bátyád házában.

– Köszönöm, anya! Szervusz!

Henry ezzel bontotta a vonalat. Mire befejezte a beszélgetést a reggelije teljesen kihűlt. Betette a mikróba, és gyorsan megreggelizett. Sietve lezuhanyozott, megborotválkozott, majd amilyen hamar csak tudott felöltözött. Kocsiba vágta magát és a bázisra sietett. Nem akart elkésni. Kényes volt arra, hogy mindig pontosan érkezzen. Soha nem késett még el. A pontosság egyik erénye volt a kevéske számú jó tulajdonsága között. A bázisra érve leparkolt a neki fenntartott helyen. Büszke volt erre is, hogy már saját parkolója van, ami nem adatott meg mindenkinek. Elmosolyodott, ahogy erre gondolt. Kiszállva a kocsiból Dave észrevette, aki nem sokkal előtte érkezett. Odaintett neki és már messziről ugratni kezdte, kaján vigyorral a képén.

– Na, milyen volt az éjszakád? Remélem kellemesen telt!

– Remekül! Ennél jobb nem is lehetett volna! – kacsintott rá Henry. 

Dave elmosolyodott, és a fejét ingatva tette hozzá.

– Nem tagadod meg önmagad! Mik a további terveid? Lesz folytatás?

– Bizonyára. Kellemes társaság Sue. Este vacsorázni viszem.

Dave csak tovább vigyorgott. A széles mosoly az arcán még akkor is ott volt, mikor a többiek odaértek. Azonnal be is szálltak az ugratásba.

– Nos Tiger! Látom a képeden az elégedett vigyort. Becserkészted a hölgyet? 

– Egy újabb kaland? – kérdezte Nick, aki nem volt velük este, így lemaradt az eseményekről.

– Olyasmi…

– Hát, barátom! Nagykanállal eszed az életet, az már szent! És milyen a hölgy?

– Remekül néz ki és nagyon is intelligens, sokoldalú. De nem hagynátok abba a magánéletem kibeszélését?

A többiek erre csak legyintettek, Nick pedig kedvesen hátba veregette barátját.

– Tudod, Henry! Nem bántani akarlak, de igazán megállapodhatnál már. Tudom, a nősülésnek és pláne a gyerkőcöknek még a gondolatára is kiver a víz. De hidd el, nem halnál bele! Egy gyerek mikor megszületik és először a kezedben tartod, akkor érzed igazán, hogy életed főművét alkottad meg. Ennél nincs csodásabb érzés.

– Elhiszem Nick. De te is hidd el, még van időm. Majd, ha megtalálom az igazit, akkor beköthetik a fejem. Addig viszont, élem az életem. Jó ez nekem. De most menjünk, vár az eligazítás!

Ezzel Henry rövidre zárta a témát. Besietett az öltőzőbe és átöltözött. Az eligazítás a szokásos volt, némi fejtágítással egybe kötve. Henry minden idegszálával koncentrált. Bevéste a tanultak minden szavát, a levetített kisfilm minden kockáját. Nem akart hibázni. A legjobb akart lenni a legjobbak között. Számos kitüntetése volt már, ami bizonyította tudását, elszántságát. Ahogy erre gondolt öntelt vigyor ült ki az arcára. Az eligazítás végén a pihenőbe mentek, ahol kártyával, tévézéssel múlatták az időt. Ám sokáig nem tehették, mert felharsant a csengő éles, sivító hangja. Mindenki azonnal talpon volt. Másodpercekkel később teljes felszerelésben álltak az eligazítóban és feszülten hallgatták Wilson ezredest.

– Azonnali bevetés van fiúk! Az egyik anyahajónk bajba került, segítségre van szüksége. Tiger, maga most nem megy! Itt marad tartaléknak és innen figyeli az eseményeket!

– De uram! Engedelmével!

– Amit mondtam, megmondtam! Maradjon a fenekén és várjon! Ha szükség lesz magára, azonnal indul! Falcon, maga vezeti az akciót! Fox, Snake, Eagle, maguk mennek elől, a többiek kissé távolabbról követik! Fox! Maga a vezérgép!

– Igen uram! 

– Mindenki megértette? 

– Igen uram! – válaszolták egyszerre a többiek.

– Akkor indulás! Térjenek vissza mind épségben!

A csapat elrohant, ki – ki a maga gépéhez. Az ezredes az ablaknál állva figyelte, amíg minden gép felszáll. Csak ekkor fordult Henryhez. Látta rajta, hogy majd szétveti a düh. Idegesen dobolt a szék karfáján. Megalázottnak érezte magát. Még sosem maradt alul, egyetlen bevetésről sem hiányzott. Mikor az ezredes felé fordult, rá se nézett, csak pillanatokkal később.

– Ugye tudja fiam, ma miért nem mehetett? 

– Nem uram, nem értem! – pattant föl a székből és szúrós tekintettel, ökölbe szorult kézzel nézett az ezredesre. – Nem értem, hiszen eddig mindig maximálisan teljesítettem, minden egyes rohadt bevetésről eredményesen, épségben visszahoztam mindenkit! 

– Ne beszéljen így velem hadnagy! 

– Bocsásson meg uram! De akkor sem értem, miért hagyott ki.

– Miért?! Mert forrófejű. Legutóbb is veszélybe sodorta önmagát és a többmilliós gépet! Megszegte a parancsomat. Vagy elfelejtette?!

– Nem uram, de a társaim nem voltak veszélyben. Én sem. Azt se felejtse el, hogy Patrickot épségben kimentettük!

– Nem felejtek hadnagy!  De akkor is okulnia kell! Végeztem! Elmehet! Menjen az irányító terembe és várjon!

– Értettem!

Henry ezzel dühösen elviharzott, meg sem állt az irányító teremig. Dühében szinte feltépte az ajtót és belépett, majd leült az egyik székre. Várt. A gépek sorra szálltak föl barátaival. Aggódott értük, de mégsem ez volt a legfőbb gondja. Nem lehetett ott. Ez földhöz vágta önérzetét, nem is kicsit. Az pedig, hogy a társai előtt tudatta vele az ezredes, hogy nem mehet, teljesen porig sújtotta. Az irányító teremben feszült volt a légkör. Közben az ezredes is letelepedett a neki fenntartott székben, ahonnan irányítani szokta a bevetéseket. Ránézett Henryre. Tekintetük összetalálkozott. Henry azonban elfordította a fejét. Sértődött volt, haragudott az ezredesre. A bevetés nehéz pillanatokat hozott. Elveszették egyik bajtársukat. Henry mindezt ökölbe szorult kézzel hallgatta végig, majd felpattant. Nem bírta tovább a tehetetlenséget.

– Ezredes! Uram! Kérem! Hagy menjek oda! Segítnem kell a többieknek!

– Még nem megy hadnagy! Várnia kell!

– De uram! Miért nem enged oda?! Láthatja, hogy….

– Üljön le a hátsójára és várjon! Azt mondtam várnia kell! Megértett?!

Henry dühösen csapott egyet az asztalra, majd kelletlenül leült. Idegei pattanásig feszültek. De a legdühösebb azért volt, mert nem mehetett. Végül nem bírta és kiviharzott a teremből. Az ezredes utána kiáltott, de meg sem hallotta. Nem érdekelte. Tudta, valószínű nem fogja ezért sem megdicsérni, de ebben a sértett pillanatában ez sem érdekelte. Kiment az ajtó elé és rágyújtott. Nem sűrűn fordult elő vele, hogy rágyújtson, de ebben a helyzetben most kivételt tett. Pár perccel később dühösen vágta földhöz a csikket, rátaposott és visszament az irányító terembe. Közben a bevetésnek vége lett. Társai, az egy szerencsétlenül járt bajtársukat kivéve, mind hazatért épségben. Henry végig reménykedett a bevetés alatt, hogy engedélyt kap a felszállásra. Mikor látta, hogy mindenki éljenez, tudta, a bevetésnek vége. Iszonyatos csalódottságot érzett. Még soha nem volt ennyire csalódott, mint most. Szó nélkül lépett ki a teremből, majd az épületből. Kocsijába vágta magát, és szélsebesen elhajtott. Vége volt szolgálatának, így nem volt miért maradnia. Kegyetlenül rosszul érezte magát, de tudta, a repülést soha nem fogja feladni. Arra gondolt, legfeljebb áthelyezését kéri, oda, ahol senki sem ismeri. Aztán belátta, ez sem lenne jó megoldás, hiszen akkor mindent újra kellene kezdenie. Ezt a gondolatot elvetette. Legyintett egyet majd hazahajtott. A Ferrari csöndesen gurult föl a felhajtóra. Leállította a motort, majd besietett a házba és átöltözött. Farmert, edzőcipőt, pólót és bőrdzsekit vett. A garázsból kihajtott kedvenc motorján, és a hegyek felé vette az irányt. Szélsebesen száguldott a kanyargós szerpentinen fölfelé. A hegy tetején, egy kis tisztáson leállította a motort, bukósisakját hanyagul a kormányra dobta. Leült és egy fűszálat rágcsálva a kilátásban gyönyörködött. A hegy tetejéről pazar kilátás nyílt az óceánra. A végtelenbe vesző óceán mélykékje a távolban egybeolvadt az ég kékjével. A nap sugarai vakító fehéren csillantak meg a végtelen vízen. Friss, lágy, sós levegőt hozott a szél a távoli óceán felől. A hullámok zaját elnyelte a messzeség, csupán halk duruzsolás hallatszott. Végigdőlt a selymes füvön és a felhőket bámulta. A kékséget csak imitt – amott törték meg fehér felhőpamacsok. Henry oly sokáig maradt, hogy csaknem ráesteledett. Szeretett itt lenni, ez a hely volt számára a visszavonulás nyugalmas, békés helye. Itt érezte talán legközelebb magát e felhőkhöz, amik között boldogan cikázott. Akkor is, ha épp komoly bevetésen volt. Itt és most, ekkor határozta el, hogy civil engedélyt is fog szerezni, és akkor valóban csak szenvedélyből repülhet, gondtalanul. Szerette a szabadság semmivel sem összehasonlító, olykor mámorító érzését. Sehol nem érezte magát ennyire szabadnak, mint odafent. Egyé vált az éggel, a felhőkkel, mintha csak maga szárnyalna a gépe nélkül. Ennél csodásabb érzést el sem tudott képzelni. Elmosolyodott. Ahogy lenézett az óceánra, a nap aranyló korongja mézarannyá változtatta a kékséget, ahogy lebukni készült. Órájára nézett, majd felpattant. Már elmúlt hét óra, és nyolcra Sue-val randevúja volt. Gyorsan bukósisakot vett, felpattant a motorra és hazaszáguldott. Nem kímélte sem magát, sem a gépet. Ismerte a hegy minden egyes kanyarját, minden centijét, így nem félt semmitől. A házhoz érve gyorsan leparkolt a garázsban és rohant is zuhanyozni. Sietve dobálta le magáról a ruháit, és beállt a zuhany alá. Rekordidő alatt zuhanyozott, borotválkozott meg. Nem sokkal később frissen, üdén szállt be a kocsiba. Útközben elhaladt egy virágüzlet előtt. Órájára nézett és elégedetten állapította meg, hogy még van ideje. Megállt, beszaladt. Hamarosan egy csokor rózsával tért vissza, amit a hátsó ülésre tett, majd elhajtott. Pontban nyolckor csöngetett be Sue ajtaján. 

A vacsora nem volt épp szórakoztató Henry számára, de unalmas sem. Az előkelő étterem az óceán partján volt, amit Henry nagyon szeretett. Hallgatta, ahogy Sue mesél, időnként válaszolt is, de a végtelen óceánt nézte. Érezte, ahogy megnyugtatja. Ahogy ez már többször is előfordult vele, nem igazán érdekelte partnere. Mindössze egy futó kalandot látott benne, semmi többet, ahogy most is. Tudta, ez a kapcsolat sem fog sokáig tartani. Nem volt képes igazából beleszeretni senkibe, és nem is igen akart. Megelégedett ezekkel a futó kalandokkal. Végül ez az este is úgy végződött, ahogy a többi. Hazavitte Sue-t, reggel mellette ébredt, aztán elköszönt tőle. 

– Jó kislány légy bébi! Holnap találkozunk. Vagy este? Mit szeretnél? Vacsora? Mozi? 

– Menjünk moziba. utána feljövünk hozzám és kapsz egy finom vacsorát. Rendben?

– Rendben. Hétre itt vagyok!

Megcsókolta Sue-t, és elviharzott. Útközben azon töprengett, hogy vajon meddig lesz a lány mellett. Meddig fogja bírni ezt a kötöttséget. Már ha ezt annak lehet egyáltalán nevezni. Eszébe jutott Kim, akivel már évek óta fűzik össze gyengéd szálak. Mégsem tudott mellette sem megállapodni, pedig szerette őt. Persze a maga módján. Kimmel hol együtt voltak, hol nem, hol szerelmesen bújtak össze, hol nem. A barátság azonban megmaradt közöttük a hosszú évek során. Volt, hogy Kim esett szerelembe, és elmesélte Henrynek kalandját, aztán mikor vége lett megint csak mellette kötött ki. Kapcsolatuk amolyan se veled se nélküled kapcsolat volt. Miért nem képes beleszeretni igazán valakibe, vagy lehorgonyozni Kim mellett? Számtalanszor tette már föl ezt a kérdést, de választ nem talált. Így az évek során megtanulta, hogy ezt a kérdést nem teszi föl többet magának.

Hónapok teltek el, mindenki a hálaadásra készült. Henry, azóta szakított Sue-val. Ahogy ez jellemző volt rá, nem bírta sokáig a megszokottságot. Szép csöndben lelépett, kilépett ebből a sehova sem vezető kapcsolatból. Ismét magányos farkas volt, aki a szintén agglegény barátaival készült tölteni az ünnepet. Épp a bevásárlásból tért haza, mikor megszólalt a telefon. Gyorsan lepakolt és fölvette.

– Itt Wilder!

– Szervusz, fiam!

– Szervusz, anya! Mi újság, hogy vagytok? Minden rendben?

– Igen fiam, minden. Csak arra gondoltam hazajöhetnél hálaadásra. Ilyenkor a családdal kell lenni. Kérlek fiam! Nagyon hiányzol!

– Te is hiányzol nekem anya. De nem megyek, köszönöm. Nekem már a sereg a családom. 

– De fiam! Mi nem számítunk már?

– De igen anya, számít, csak ne felejtsd el, hogy nem önként mentem el annak idején. Apa kitagadott és világosan megmondta, nem akar látni többet. Ehhez tartom magam. Bocsáss meg anya. Szeretlek és hiányzol, de nem megyek, köszönöm. 

– Sajnálom fiam! Vigyázz magadra! Lehet, odautazom majd hozzád, hogy legalább karácsony előtt együtt legyünk egy kicsit.

– Rendben anya! Majd hívlak, vagy hívj és megbeszéljük.

Henry szomorú szívvel tette le a telefont. Szerette az anyját és nagyon hiányzott neki. Mégsem ment oda, apját látni se akarta. Dühösen vágta földhöz az egyik kezébe akadó poharat. Hatalmas csattanással tört apró darabokra. Végül vett egy nagy levegőt és összetakarította. Berámolt mindent a hűtőbe, és futni ment. Szeretett az óceán partján futni. Itt többnyire egymaga volt, csak igen ritkán találkozott valakivel, aki hasonlóan épp ott futott. Fülébe tette a fülhallgatót, zsebébe a telefont és kifutott a házból. A sós levegő jólesőn csapta arcon. Futás közben zenét hallgatott, teljesen kikapcsolt. Ilyenkor képes volt akár 30km-t is lefutni anélkül, hogy észrevette volna. Mintha robot vezérelte volna testét, lelkét. Oda sem figyelt a külvilágra. Ma is így tett, a robot vezette mindenét. Csak arra eszmélt, hogy közben sötétedni kezdett. Az órájára nézett, és elhűlve látta, hogy csaknem 32 km-t futott. Hazaérve beállt a zuhany alá. Mikor felfrissült a zuhanytól sortot és pólót vett. Benézett a hűtőbe, némi vacsora után nézve. Igazából semmihez sem volt különösebb hangulata, így sebtében összedobott egy hatalmas szendvicset, hozzá sört vett elő a hűtőből, és kiült a teraszra. Míg megvacsorázott az óceánt nézte, ahogy a csillagok fénye meg-megtörik rajta. Mikor eltűntette a méretes szendvicset, elvackolta magát az épp sorosan olvasott könyvével, és a maradék sört szopogatva olvasni kezdett. Későre járt már mire aludni ment……


Kalo közben álmodott. Tanítványáról álmodott, aki épp megint igen nagy fejtörést okozott neki. Épp egy elég nagy vita kellős közepére érkezett, mikor felriadt álmából. Levette szeméről a készüléket és felült. Rossz érzés kerítette hatalmába, maga sem érette miért. Körbenézett a Pihenés Házában, de minden nyugodt volt. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy távozzon-e, vagy pedig visszafeküdjön. Végül úgy döntött, felkeresi a Látás Termét. Ebben a teremben lehetőség volt minden Őrzőnek, Mesternek nyomon követni tanítványát. Sejtette, hogy sok jóra még nem számíthat, és nem is igen várt még változást. Mégis tudni szerette volna, mi van tanítványával. Tudta, nem avatkozhat bele az ottani létezésébe, mégis kíváncsi volt. Elsétált a Látás Termébe. Hűvös csönd fogadta, az épületben senki nem volt. Belépett egy kisebb terembe, és megkereste a „leküldöttek” anyagot és benne a „kettes szint százhuszonötödik lélek” feliratot. Mikor megtalálta betette a leolvasó szerkezetbe. Felvillant tanítványa. Ott volt előtte egy karnyújtásnyira, mégis oly távol. Látta sorozatos hibáit, elhibázott döntéseinek sorozatát. Megcsillant egy könnycsepp a szemében. Oly nagyon szeretett volna segíteni, de nem tehette. Csupán innen figyelhette, hogyan fejlődik. Mert remélte, hogy fejlődni fog, remélte minden hibájából okulni fog végre, és végre tiszta lélekké válik. Ha pedig ez megtörténik, több nem kell „oda” leszületnie. A mester elmormolt egy imát, és kikapcsolta a leolvasót. Szomorúan lépett ki az épületből. Ahogy szállása felé ment, az egyik kedves parkja előtt haladt el. Leült egy padra és gyönyörködött a park megannyi szépségében. A park hatalmas nagy volt, nem lehetett látni a végét. Körben ősi, öreg fák vették körül, amik alatt árnyas sétányok húzódtak meg. A park közepén egy kis tavacska volt, közepén egy kisebb mesterséges szigettel, ahova egy kis hídon lehetett átjutni. A kis szigeten árnyas fák alatt pár pad bújt meg. A tavacskát apró, tarka virágok vették körbe, színük messzire virított, illatukat messze vitte a szél. A park több helyén szökőkutak álltak, amik körül szintén apró virágok nyíltak. A szökőkutak felfrissítették a levegőt a nagy melegben. Sok helyen állt pad, hogy aki arra jár, bárhol megpihenhessen. A mester elsétált végül a kis szigetre és ott elmélkedett tovább. Eszébe jutott önnön ifjúsága és fejlődése. Ő is elég sok gondot okozott annak idején mesterének. Igaz, itt mindenkinek tanulnia, fejlődnie kell. A lélek folyamatos fejlődésen megy keresztül, míg eléri a teljes önzetlen tisztaság állapotát. Mindenkinek addig kell leszületnie, amíg ezt el nem éri. Ha elérte ezt az állapotot, akkor térhet végleg haza. Ide, ebbe a végtelen tiszta létbe. De tudta, még várnia kell erre. Bízott tanítványában, mert ismerte valódi képességeit. A leszületés számára hatalmas büntetés volt, amit zokszó nélkül fogadott el. Csupán egy apró könnycsepp árult el fájdalmát. Tudta, képes lesz eljutni arra a szintre, hogy hazatérhessen. A földi lét senkinek sem könnyű. Tele csapdákkal, buktatókkal, bűnökkel. Nehéz dolga lesz, de tudta képes megbirkózni a feladattal. Meg fogja előbb - utóbb érteni hová is tartozik, rá fog ébredni önnön valójára. Változni fog, és lassan felismeri majd a létezés önzetlen jóságát, tisztaságát. A sok rossz, amiben most él, változni fog körülötte. Legalább is Kalo ebben reménykedett. Hazavárta kedves tanítványát, mert tudta előbb – utóbb végleg hazatér….

Míg gondolatai tanítványa körül forogtak, elszaladt az idő. Kalo elballagott a szállására. Szerette ezt az épületet, ahol több társával élt. Mindenkinek saját lakosztálya volt a hatalmas épületben. Az épület közepén kisebb kert volt, aminek a közepén itt is egy szökőkút állt. Az épületben mindig állandó volt a hőmérséklet és a pára, amitől a növények üdén zöldelltek, a virágok szemet gyönyörködtetően virítottak. Kalo a lakosztályába ment és gondolataiba mélyedve pihent. Megint tanítványáról álmodott.


Hálaadás előtt két nappal Henry a barátait várta, hogy együtt ünnepeljenek. A sütőben már sült a jókora, méretes pulyka, az asztal megterítve, rajta már ott sorakoztak a különféle saláták. A süteményekről és az innivalókról a barátai gondoskodtak. Mintha csak egy hadseregnek készítette volna, pedig mindössze három barátját várta. Ők, másnap utaztak haza a szüleikhez, így Henry aznapra szolgálatot vállalt. Neki mindegy volt hol tölti ezt a napot. Hogy mégis megadja a módját, és megünnepelje e napot, minden évben külön vacsorát szervezett barátainak. Mikor végre nagy nehezen elkészült a pulyka kivette a sütőből, ő maga pedig zuhanyozni ment. Épphogy elkészült mikor csöngettek. John, Dave, és Patrick, aki időközben elhagyta a kórházat, nagy hanggal állított be.

– Helló pajtás! Tessék egy kis itóka, nehogy a végén kiszáradjunk!

– A sütemény is előállt! 

– Jól van fiúk, köszönöm! Tegyétek csak le a konyhában! 

– Mesteri illatokat kreáltál pajti! Mennyei illatok terjengenek. Mondd csak Henry, mi a fenéért nem adod már be a derekad és nősülsz meg?! Minden nő ilyen pasira vágyik! Jóképű, sármos, főzni is tud és ráadásul még pilóta is! 

– Nem fejeznéd be?! Megköszönném. Már ezerszer megmondtam, nem nősülök. Egyébként is ki a fene akarna együtt élni egy pilótával és az állandó készenlétével. Ez a hivatás nem passzol egy családdal. 

– Dehogynem! Csak kérdezd meg Nick-et! Neki felesége és két fia van, és a repülést sem hagyta abba. Meg lehet találni az egyensúlyt.

– Ha ennyire okos vagy, te miért nem nősülsz meg?! 

– Ne felejtsd el, hogy pár évvel fiatalabb vagyok, és még főzni sem tudok. Az igazi is várat magára, szóval öregem, még várok én is. Persze mindez azért elméletben jól hangzik. Már ami a kellő egyensúlydumámat illeti. 

– Valóban, elméletben kiváló! Nem válthatnánk témát? 

A fiúk erre csak legyintettek egyet, és lehuppantak a kényelmes kanapéra a nappaliban, egy – egy sörrel a kezükben. Henry elvonult, hogy felszeletelje a sültet. Mikor elkészült odaszólt barátainak.

– Srácok! A pulyka tálalva! Gyertek, mert nem szeretem hidegen. 

A fiúk erre kitódultak az étkezőbe, és nekiláttak a vacsorának. Percekkel később a pulykának már csak a hűlt helye volt, semmi más. Vacsora után jött az elmaradhatatlan pókerparti, ahol Henry mellé állt a szerencse, mert folyamatosan nyert. Dagadt is tőle rendesen az egója és persze nem hagyta szó nélkül. Fölényesen, diadalittasan tömjénezte önmagát, amire társai már nem reagáltak. Már régen nem érdekelte őket, ráhagyták. Tudták, ha szóvá teszik az csak olaj a tűzre. Henry akkor kiakad és csak a fene tudja, mit tesz hirtelen dühében. Volt alkalom, mikor Parickot jól képen törölte, mert szóvá merte tenni gőgös önimádatát. Így hát az évek során megtanulták kezelni, elviselni. Kedvelték őt, mert mindettől függetlenül, ha kellett azonnal bárkinek a segítségére sietett. Ez is azon kevéske jó tulajdonságai közé tartozott.

Az este azonban mégis más fordulatot vett. Henry elveszítette az egyik kört. Társai síri csöndben figyelték, vajon mit tesz. Ő azonban csak legyintett egyet, és megivott egy konyakot. A következő kört is elveszített, és az azt következőt is. Ekkor már nem tudott uralkodni magán. Kilökte maga alól a széket és dühösen belerúgott. Barátai szótlanul figyelték, és remélték hamar lenyugszik. Senki sem mert hozzá szólni, Patrickot kivéve. Ő volt az egyetlen, aki közelíteni mert hozzá, hiszen gyerekkora óta ismerte már és tudta, hogy tőle elfogadja, amit mond. Ám ezúttal nem így történt, Henry túl messzire ment. Talán az alkohol is oka volt ennek, de lehet csak túlfűtött önérzetes gőgje volt ezúttal is a ludas. Minden esetre ordítva vitázott Patrickkal. Már kis híja volt, hogy megint megüti, mikor végre nagy nehezen visszaült az asztalhoz, dühösen felbontott egy hideg sört, és meghúzta. Érezte, hogy kissé lehűti a jeges lé, és lassan kezd visszatérni önuralma. Mikor végre valahára lenyugodott, folytatták a pókerpartit. Éjszakába nyúlóan folyt a parti és a hangoskodás, ami jó pár üveg sör elpusztítását jelentette. Az incidens után több kirohanása nem volt Henrynek, összeszedte minden önuralmát, mert nem akarta elvadítani barátait maga mellől. Ez is egyik önzése volt a sok közül. Mert csak és kizárólag ezért uralkodott önmagán. A többi nem érdekelte. Majdnem hajnali három volt, mikor a társaság szétszéledt. Henry, ahogy volt, ruhástól zuhant az ágyba. Azonnal, szinte eszméletvesztés szerűen aludt el. 

Öntudatlan álmából a telefon erőszakos csörgése ébresztette. Próbált magához térni, elérni a készüléket. Mivel nem ment, a zsinórjával próbálta odahúzni, aminek az lett a vége, hogy a készülék nagy csörrenéssel zuhant a földre. Henry nem mozdult, jártányi ereje sem volt. Hagyta a telefont, újra elaludt. Később újra zajra lett figyelmes. Nem tudta ki és hol dörömböl, tudata oly fátyolos volt, hogy alig fogta föl a külvilágot. Nem tudhatta, hogy Patrick dörömböl az ajtaján, mert el akart köszönni tőle hazautazása előtt. Megkérdezte volna, üzen-e valamit szüleinek. de végül föladta a dörömbölést. Patrick sokáig dörömbölt az ajtón, majd megcsóválta a fejét és elment. Autójába beülve a kesztyűtartóból kitépett egy lapot a noteszéből és üzenetet írt:

„Viselkedj rendesen nagyfiú, míg otthon leszek. El akartam köszönni a legjobb cimborámtól, és megkérdeztem volna, üzensz-e valamit az otthoniaknak. Legalább édesanyádnak. Persze aggódtam is érted, mert hajnalban igencsak részeg voltál. Remélem, mire ezt elolvasod, kijózanodsz. Hamarosan találkozunk, üdv. Pat.”

Henry délután kettőkor tért végre magához. Zúgó fejjel állt a zuhany alatt. Mikor végzett, magára kapta köntösét, majd kávét tett oda. Míg arra várt, hogy kifolyjon, feloldott egy Aszpirint, hátha attól megszűnik a fejfájása. Ám mindez, hiú reménynek tűnt. Egyre morcosabban üldögélt várva a kávéra. Óráknak tűnő percek után végre bögréjében volt a friss, illatos és főként bitangerős kávé. Fogta bögrét, és kiült a teraszra. Semmihez sem volt kedve, pedig rendet kellett volna tennie. Az esti dorbézolás nyomai még ott éktelenkedtek a nappaliban és az ebédlőben is. Mikor meglátta, arra gondolt, hogy mindez megvárja, majd, ha lesz kedve, megcsinálja. „Hja! Az agglegényélet egyik csábító előnye!” Gondolta.  A teraszon ülve hallgatta az óceán dorombolását. Kezében az üres bögrével végül megint elaludt. Két órát aludt a teraszon, arra ébredt, hogy mindene sajog, mindene elzsibbadt. Kinyújtózott, majd rövidnadrágot vett és nekilátott takarítani. Mikor végzett, korgó gyomra emlékeztette arra, hogy ma még egy falatot sem evett. A tegnap pulykából maradt még egy kevés, és mellé némi saláta, ezt félre tette. Mikor mindent eltakarított, berámolta a mosogatógépet, a húst a mikróba lökte. Míg megmelegedett, friss narancsot csavart. Végül mindezt egy tálcára tette és újfent a teraszra ment. Szinte az egész életét a teraszon töltötte, lévén itt, ebben az államban szinte nincs hideg. Állandóan meleg volt, hol nagyon, perzselőn, hol kellemesen, mint most. Késői ebédje után olvasott egy keveset, majd lement a partra futni. Ki akarta égetni magából a tegnap jócskán benyelt mérget. Ritkán ivott egy üveg sörnél, vagy egy pohár bornál többet, tegnap este azonban alaposan elvetette a sulykot. Futás közben érezte is ennek semmiképp nem jótékony hatását. A megszokott kört futotta, de most, nem bírta csak háromszor végigfutni. Máskor öt – hat kört is lefutott, ami nagyjából 30-35 km. De most, nem volt ennyi ereje. Alig várta, hogy hazaérjen. Még be sem tette a lábát mikor megcsörrent a telefon. Lihegve vette föl.

– Wilder!

– Helló, pajtás Pat vagyok! Csak tudni akartam élsz-e még a tegnap este benyakalt sör és konyak után.

– Hallhatod, még élek.

– Hallom lihegsz is rendesen.

– Ja. Futni voltam, most értem haza, ebben a percben. Ahogy hallom rendben hazaértél. Otthon minden rendben? 

– Igen minden. Anyámék üdvözölnek, és persze hiányolnak.

– Köszönöm, én is üdvözlöm őket! Anyámmal nem találkoztál véletlenül?

– De. Egészen véletlenül átmentem hozzá, és átadtam neki az üdvözleted. Egyébként jártam nálad reggel, és hagytam üzenetet az ajtód alatt. Ezek szerint nem találtad meg.

– Bevallom arra nem jártam. A konyhát és a nappalit takarítottam, aztán a teraszon elaludtam újra. Ne haragudj. De köszönöm, hogy átadtad anyámnak azt, amit egyébként üzentem volna. Rendes tőled Pat! Köszönöm!

– Ugyan! Szóra sem érdemes! Mire valók a barátok? Jól van pajtás, mennem kell, ne haragudj! Légy jó fiú és semmi hősködés a bázison! 

– Rendben, és még egyszer köszönöm!

Letette a telefont és megkereste Patrick levelét. Meg is találta, ott ahol mondta, az ajtó alatt bedugva. Elolvasta és elmosolyodott. Patrick volt az egyetlen, igaz barátja. Senkihez sem fűzte ilyen szoros barátság. Otthon szomszédok voltak, együtt bringáztak, együtt rúgták a bőrt, egy suliba jártak, ráadásul még egy osztályba is. Igazi jóbarátok voltak, elválaszthatatlanok. Az akadémiára is együtt készültek, azzal a különbséggel, hogy Patrickot támogatta az apja és nagyon büszke volt rá. Mikor Henryt kidobta az apja, neki nem volt más választása, mint a bázis, a lehető legtávolabb apjától. Pat máshová került, így elég hosszú időre elszakadtak egymástól. Aztán a véletlen úgy hozta, hogy Patrick is oda került, ahol Henry van. Jó pár éve volt már és azóta számtalan bevetésen vettek részt együtt. Patrick nagyon büszke volt barátjára, büszke arra, milyen szépen ível fölfelé a karrierje. Ahogy Henry erre gondolt, melegség öntötte el a szívét, hacsak egy pillanatra is. Nem szeretett érzelgősködni, kimutatni az érzéseit. Egyet azonban biztosan tudott: Patrick volt az egyetlen barátja, akiért tűzbe ment volna, gondolkodás nélkül az életét adta volna. 

Miután letette a telefont lezuhanyozott és bekapcsolta a számítógépét, bejelentkezett a világhálóra. Napok óta nem járt már kedvenc közösségi oldalán, így rengeteg új információ és üzenet várta. Míg a számára új híreket olvasgatta, lassan válaszolgatott az üzeneteire. Hol röviden, hol kissé hosszabban adta tudtára ismerőseinek mi van vele. Az egyik üzenetén hosszan elgondolkodott. Új ismeretség volt a láthatáron, egy újabb becserkészésre váró. Elmosolyodott. Végül visszaigazolta az ismeretséget és pár sort is mellékelt hozzá. A válasz nem is váratott magára sokáig. A hölgy, akit Amynek hívtak azonnal válaszolt is neki. Henry elégedetten dőlt hátra a széken és Amy fényképét nézegette. Tetszett neki, és egy pár randit el is tudott volna képzelni vele, de semmi több. Végül elkérte a telefonszámát. Mikor megkapta, azonnal tárcsázott is. Jó fél órát beszélgettek, aminek a vége egy hétvégi randevú volt. Henry akkor épp nem volt szolgálatban, Amy is épp szabad volt, így gond nélkül találkozhattak. Henry elégedetten lépett ki a rendszerből, és kapcsolta ki a gépet. Korgó gyomra jelezte, hogy ideje vacsoráznia. Gyorsan szendvicset készített, mellé egy pohár frissen csavart narancs, tálcára tette és lehuppant a kanapéra. Bekapcsolta a tévét, pont jókor, mert kedvenc csapata játszott épp. Imádta a baseballt, ha tehette minden meccset megnézett, különösen, ha kedvenc csapata játszott. Ahogy most is. Mikor vesztésre álltak hangosan mérgelődött, aztán fordult a kocka, és igen jelentős előnyre tettek szert. Ekkor Henry szinte torkaszakadtából buzdította őket. Egy percre arra gondolt, talán a szomszédok nem fognak neheztelni rá. Végül legyintett egyet, mikor meghallotta, hogy a szomszédból hasonló buzdítás hallatszik. Hiába. Fülledt, meleg este volt és mindenhol nyitva voltak az ajtók, ablakok. Nem mindenhol volt légkondicionáló, így ott kénytelenek voltak mindent nyitva hagyni. A hang egy ilyen közeli házból jött. Henry estére mindig kikapcsolta a légkondit, jobban szerette, ha friss óceáni levegő áramlik be. Igaz meleg volt, de az enyhe szellő elhozta az általa igencsak szeretett sós levegőt. Tovább nézte kedvenc csapata küzdelmét, ami meg is hozta gyümölcsét, győztesként léptek le a pályáról. Henry kikapcsolta a tévét, könyvet vett a kezébe és kiült a teraszra. Nem volt még kedve bemenni, a legszívesebben itt aludt volna. Végül úgy döntött miért is ne. Bement a hálószobába, elővett egy nem túl vastag takarót és kivitte. Keze ügyébe tette, majd kényelmesen elhelyezkedett kezében a könyvvel. Felkapcsolta a kinti kis világítást és olvasni kezdett. Közben mélyen beszívta az óceán enyhe sós illatát. Lágy szél fújt, kissé enyhítvén a meleget. Mikor már majdnem kiesett a könyv a kezéből, letette, eloltotta a villanyt és a tengerben ragyogó csillagokat bámulta. A csillagok apró gyémántként ragyogtak az éjszakai vízen. Henry végül mély álomba zuhant. 

Borzalmas álma volt, összevisszaságban jöttek álomképei.  Egy bevetésen volt, ahol társait kellett volna fedeznie, védenie, ehelyett megint a maga feje után ment és veszélybe sodorta őket. Sue is feltűnt közöttük, és veszekedett vele. Aztán sorra feltűnt az összes barátnője, akivel valaha dolga volt. Mind esküvőt követelt. Barátai pedig csak nevettek rajta. Végül a bevetésen minden barátját elveszítette, a nők pedig leigázták, és férjük lett.

Rémálmaitól csuromvizesen ébredt. Reggel nyolc óra volt, a nap már javában az égen kandikált, és jócskán melegített. Zúgó fejjel botorkált ki a konyhába, és tette oda a kávét. Leült és kezébe temette arcát, el akarta felejteni ezt a borzalmas álmot. 

Mire megitta reggeli kávéját, az órájára nézve látta, hogy elszaladt az idő. A bázisra kellett mennie, mert szolgálatban volt. Hálaadás napja volt, így batátai kivétel nélkül mind a családjuknál voltak. A társaságból ő volt az egyetlen, aki ilyenkor magányosan töltötte ezt a napot. Vagy a bázison a többiekkel, akik szintén szolgálatban voltak, hiszen itt nem állhatott meg az élet. Épp indulni akart mikor megcsörrent a telefon. Sietve, bosszúsan vette föl, nem akart elkésni. Mikor meghallotta édesanyja hangját elszállt a mérge, helyébe a szomorúság költözött. Szerette anyját és nagyon hiányzott neki, mégsem utazott oda. Azóta, hogy apja kitagadta nem volt képes erre. Anyja hangjára elmosolyodott.

– Szia, anya! Hogy vagy? 

– Szervusz, fiam! Boldog hálaadást! Remélem jól vagy!

– Igen anya, minden rendben. Neked is boldog hálaadást! Épp a bázisra indultam, szolgálatban vagyok, ne haragudj. Holnap majd felhívlak!

– Menj csak fiam! Vigyázz magadra!

Anyja bontotta a vonalat, Henrynek pedig lelkifurdalása volt, amiért most nem tudott tovább beszélni anyjával. Sietnie kellett, ha nem akart elkésni. Leszaladt a garázsba, és beült a kocsiba. Óvatosan kihajtott, majd az utcán gázt adott és elhajtott. Az utca végéhez érve észrevette Sue-t, aki épp a zebrán akart átmenni. Csikorgó gumikkal állt meg mellette, leengedte az ablakot és odaszólt neki.

– Helló, Sue! Elvigyelek? 

– Kösz, Henry, de nem kell. Csak ide megyek a túloldalra, az üzletbe. 

Henry bólintott, és elviharzott. A visszapillantó tükörben látta, hogy Sue átmegy a zebrán és az üzlet felé siet. Mióta szakítottak nemigen találkoztak, mindketten igyekeztek elkerülni a találkozást. Henry azonban valamiért nem tudta Sue-t kiverni a fejéből. Számlálatlanul csapta a szelet a környékbeli lányoknak és csaknem minddel volt már dolga, de Sue valamiért az érdeklődése középpontjában maradt. Maga sem értette miért. Most is ő járt a fejében. Elhatározta, hogy másnap, ha végez a bázison felhívja. A többit majd meglátja. Mivel sietnie kellett, most nem a tengerparti utat választotta, amit nagyon szeretett. A kevésbé szép, de rövidebb város felőli úton haladt. A forgalom elviselhető volt, mégis türelmetlen volt. Nem akart elkésni. Mikor meglódult végre a forgalom, nagyobb sebességbe kapcsolt, és gázt adott. Az előtte álló kocsi olyan hirtelen fékezett, hogy majdnem belerohant. Az utolsó pillanatban fékezett, centiméterekkel állt meg mögötte. Idegesen a kormányra csapott és hosszan megnyomta a dudát. Semmi. A kocsisor nem mozdult. Végül megunta és kipattant a kocsiból, hogy megnézze miért nem haladnak. Bosszankodva vette tudomásul, hogy egy teherautó keresztben áll az úton. Elkáromkodta magát, majd visszaült a kocsiba. Hátranézett. Mögötte is jócskán összegyűltek az autók. Aztán gondolt egyet és kivágódott a sorból. Óvatosan körülnézett és a járdára felhajtva megfordult, és visszament a kereszteződésig. Itt ráhajtott az óceánpart felé vezető útra. Itt csak elvétve találkozott kocsival így bátran száguldott a kanyargós szerpentinen. Órájára nézett, mindössze tíz perce volt, hogy időben jelentkezzen. A bázis azonban legalább negyedórányi útra volt még. Gázt adott, kockáztatott. Minden előtte haladó autót megelőzött, a szembejövők nem győztek villogni esztelensége láttán. Mindössze egyetlen percet késett. Füstölgő gumival fékezett, majd felrohant átöltözni, majd szolgálatra jelentkezett. Mikor látta, hogy az őrnagy ügyet sem vet rá, az ezredes pedig bent sincs, bosszúsan huppant le az egyik székbe és vette kezébe az első magazint, amit ott talált. Olvasgatni kezdte, de nem kötötte le, igazából nem is igazán érdekelt, csak el akarta ütni az időt. Az ünnepek általában unalmasak voltak, ahogy ez a mostani is. Ledobta az újságot, és kibámult az ablakon. Észre sem vette mikor az egyik társa mellé lépett. Csak mikor hátba veregette, akkor nézett föl.

– Helló Wilder! Mi a helyzet?

– Helló! Semmi különös, dög unalom. 

– Nincs kedved kosarazni egyet? Itt bent úgysem történik semmi és remélhetőleg nem is fog.

– Nem bánom, menjünk! – egyezett bele Henry és már talpon is volt. 

Kilépve a hátsó udvarra, rekkenő hőség vágta arcon. Az épület mögötti részben megrekedt a meleg, szél se igen fújt be. Levett pólóját, majd megfogta a labdát és a magasba dobta. Aki elsőnek elkapja, ez kezd. Nem ő volt. Egy pillanatra bosszúságot érzett, de tudta ez csak a kezdet, van még ideje. Társa elég sokáig birtokolta a labdát és igen hamar kosárra is dobott. A lepattanót azonban simán megszerezte és már vágtázott, cselezett is, aminek pontszerzés lett az eredménye. Bajtársa azonban nem hagyta magát, hamarosan leszerelte és újra támadott, pontot szerzett. A lepattanó is az övé maradt. Percekig uralta a labdát, aminek következtében három pontos előnyre tett szert. Henry elöntötte a düh, még jobban rákapcsolt, mintha az élete múlna rajta. Egyik cselezése, támadása kissé durvábbra sikerült, fellökte társát, aki nagyot esett. Henry szaladt a kosár felé és bedobta a labdát. Csak ekkor nézett hátra. Odasietett és a kezét nyújtotta.

– Bocs, pajtás! A pont nem érvényes! Kezdjük, előröl!

– Kösz, Henry, de azt hiszem mára elég volt! Talán majd legközelebb. Gyere, menjünk be!

Miután Henry felsegítette, akkor látta, hogy társa kicsit sántikál. Egy pillanatra elszégyellte magát, de ez az érzés, ahogy jött, el is múlt. Gyorsan lezuhanyozott, és visszament a társalgóba a többiekhez. Minden tekintet rászegeződött mikor belépett. Mindenki halott Henry nem éppen kedves természetéről, volt, aki saját bőrén is érezte már. Viszont remek pilóta volt, amit készséggel elismertek. Egy végtelennek tetsző délelőtt után lement az ebédlőbe és megebédelt. Ebéd után kiment és az épület előtt rágyújtott. A nap csak vánszorgott, alig akart eltelni. Máskor oly hamar eltelik a nap, de most valahogy sehogy nem akart véget érni. Délután épp szunyókált mikor egy éles, sivító hang észhez térítette. Végre! Gondolta magában, végre történik valami. A többiekkel együtt ért az eligazító terembe, ahol már az őrnagy is ott volt és igencsak feszült volt. Telefonon épp az ezredessel beszélt. Mikor letette idegesen szólt.

– Egy idegen repülő lépett be a légtérbe, nem igazolta magát. Wilder, Smith, Knight! Maguk mennek! Az akciót Wilder vezeti! Bírják szóra a gépet, ha pedig nem, hozzák le! Megértették?! Épségben hozzák le, hacsak lehet! Ha támad, tűzparancs van érvényben! Indulás!

Henry pillanatokkal később már a gépben ült. Mikor lecsukódott gépének teteje körbenézett. Látta, hogy társai is készen állnak. Hüvelyk ujját felemelve jelezte, hogy indulásra kész. A torony megadta az engedélyt, ő szállt fel elsőnek, a többiek követték. A levegőben alakzatba állt a három gép és a megadott koordináták felé közeledett. A MIG-ek hasították a levegőt. A vezérgépen jól kivehető volt a ráfestett tigris, Henry gépe volt. Mellette, felvéve az eszement tempót, ott hasította a levegőt a két másik gép is. Pár perccel később feltűnt előttük az ismeretlen gép.

– Fiúk! Két óránál! 

– Látjuk Tiger! 

– Menjünk közelebb! De csak óvatosan! Bármi lehet, legyetek óvatosak!

Hamarosan utolérték majd körbevették az ismeretlen gépet. Közben Tiger kapcsolatot próbált teremteni a géppel.

– Itt az Egyesült Államok haditengerészetének pilótája! Igazolja magát!

A gép továbbra sem válaszolt, Tiger ismét felszólította, de nem jött válasz. 

– Jól van fiúk, menjünk még közelebb! Látni akarom, mi a fene történik odaát!

Közelebb mentek amennyire tudtak, Henry pedig igyekezett minél jobban szemügyre venni a gépet. A kis gép pilótája ekkor intett neki valamit, amit Henry nem látott tisztán. Az érzései azt súgták, a pilóta bajban van. Nem is tévedett. A kis gép pilótája megbillentette a gép szárnyait, majd jelzőfényt adott le.

– Fiúk! Figyeljetek ti is, azt hiszem a pilóta bajban van, jelzéseket ad le!

Henry kinézte a szemét, miközben veszett tempóban vezette a MIG-et. A gép pilótája egy zseblámpával igyekezett s.o.s jeleket leadni. Hamarosan összeállt a kép. A rádiója elromlott, ezért nem tudott bejelentkezni. Ő tisztán hallotta Henryt, de válaszolni nem tudott. Igyekezett a jelekkel azonosítani magát, ami nagy nehezen sikerült is. Henry próbálta megnyugtatni a pilótát.

– Jól van, minden rendben lesz, levisszük! Uram! – szólt Henry a bázisra, bár tudta, az őrnagy minden szavát hallotta, tudta mi történt. – A gép bajban van, nincs rádiója, le kell kísérnünk. Kérek engedélyt!

– Az engedélyt megadom Tiger! Kísérjék a legközelebbi civil reptérre, ez mindössze 5 mérföldre, keletre van. Egy kis reptér, lépjen kapcsolatba az ottani toronnyal! 

– Értettem! 

Henry tájékoztatta a pilótát és a társait, akik hallották is a beszélgetést. Nyugtázták a parancsot. Röviddel ezután Henry kapcsolatba lépett a toronnyal és engedélyt kért a továbbrepülésre. Nem sokkal később a torony ismét bejelentkezett.

– Tiger, itt a torony! Köszönjük a kíséretet, innen átvesszük, rendben lehozzuk a gépet! 

– Köszönöm torony, kiléptem, vége!

A kis gép pilótája végighallgatta a beszélgetést, majd megbillentette a gépet jobbra és balra is, köszönete jeléül. Henry kicsit közelebb ment, és tisztelegve búcsút intett.

– Jól van fiúk! Irány a bázis!

Egy gyors kanyarral megfordította a gépet és indult is haza. Nem sokkal később feltűnt a bázis kifutópályája, majd engedélyt kért a leszállásra. A sikeres akció után szobájába ment és jelentést írt az őrnagynak. A nap hátralevő része eseménytelenül telt el, Henry épp hazafelé tartott Ferrarijával. 

Útközben gondolt egyet és felhívta Amyt, akit csak alig pár órája ismert meg. Semmi különöset nem akart, pusztán nem volt kedve az estét megint egyedül tölteni. Barátai mind távol voltak, a semmittevéshez most egyedül nem volt kedve. A szíve legmélyén Amyt is egy könnyű futó kalandnak tekintette csupán. Lelkifurdalást emiatt most sem érzett, noha tudta, nem épp tisztességes, amit tesz. Azzal próbálta felmenteni magát, hogy továbbra sincs felkészülve még egy komolyabb kapcsolatra. A nősülés és az apaság gondolatára még a víz is kiverte. Teljesen elégedett volt megszokott életével. Ebbe pedig semmiképp nem fért bele egy hosszú távú, komoly kapcsolat. Miután megbeszélte Amyvel, hogy egy óra múlva találkoznak, bontotta a vonalat és CD-t lökött a lejátszóba. Gázra taposott és őrült tempóban autózott hazafelé. Amilyen gyorsan csak tudott lezuhanyozott, átöltözött. Órájára nézett, látta, hogy még van ideje, így átnézte postáját. Miután semmi különöset nem talált, kiült a teraszra és rágyújtott. Végül kocsiba vágta magát, és elhajtott Amyért. A lány már készen volt, várta Henryt, aki időben be is futott. Pontban fél nyolckor becsöngetett, Amy pedig beengedte. Ahogy belépett a házba, a portás illendőn köszöntötte és megtudakolta kihez óhajt felmenni. Henry bemondta a lány nevét, a portás pedig tárcsázott. Pillanatokkal később beengedte, Henry pedig meg sem állt a liftajtóig. Megnyomta a negyedik emelet gombját és várt. Sokáig nem kell várnia, a lift megérkezett, ajtaja halkan nyílt ki. Mikor felért a negyedikre, Amy már az ajtóban várt, széles mosollyal az arcán.

– Helló, Henry! Gyere, már vártalak!

– Helló! Készen vagy, mehetünk? – Tette föl a teljesen fölösleges kérdést, de valamit mondania kellett.

– Igen mehetünk! Gondoltam megiszunk valamit, mielőtt elindulunk. Gyere, kerülj beljebb!

Henry biccentett egyet és belépett az igencsak elegáns lakásba.

– Mit iszol? 

– Csak egy narancslevet, köszönöm. Tudod, vezetek.

Míg Amy kitöltötte az italokat, Henry kicsit körülnézett. Nem épp átlagos lakás volt és nem is az olcsóbbak közül való, ahogy ezt már a környékre érve is megállapította. Amy ugyanis a város előkelő negyedében lakott, egy luxusházban. A berendezés minden egyes darabja igen jó ízlésről árulkodott, és persze arról is, hogy Amynek bőven van mit a tejbe aprítania.

– Szép lakás. 

– Köszönöm! Magam terveztem meg minden darabkáját, és válogattam össze. 

– Tényleg nagyon szép! Jó ízlésed van mindenhez. Mivel foglalkozol?

– Belső építész és lakberendező vagyok. És te?

– A seregben. Pilóta vagyok.

– Ó! Nem épp veszélytelen hivatás, de gondolom szereted. 

– Igen. Ez az életem. Szeretek repülni. Nemsokára megszerzem a civil pilótaengedélyem is, majd felviszlek egyszer, ha szeretnéd.
– Köszönöm, de inkább nem, ha nem sértelek meg. Nem szeretek repülni. 

– Értem, semmi baj, csak egy ötlet volt. Köszönöm az innivalót. Mehetünk? – Zárta rövidre Henry a beszélgetést. 

Amy letette a poharát, magához vette táskáját és kiléptek az ajtón. A földszintre érve elköszöntek az öreg portástól és a kocsihoz mentek. Amynek elállt a lélegzete mikor meglátta a tűzpiros Ferrarit. Henry kinyitotta az ajtó Amynek, majd mikor beült óvatosan becsukta. Behuppant mellé és indított. A belváros felé tartottak, a Club Mountainba. Ez volt a város egyik legelőkelőbb étterme, Henry már sokadszor járt itt. A pincér régi ismerősként köszöntötte és az, egyik legjobb asztalukhoz vezette őket. Az asztal közvetlenül az ablak előtt állt, pazar kilátással az óceánra. Az asztalon diszkréten világított egy kis gyertya, még meghittebbé téve a hangulatot. Henry italt rendelt. Míg vártak Amyre nézett. Nehezen indult be a beszélgetés, de ahogy az lenni szokott, az ital megtett jótékony hatását. Míg italukat iszogatták, megérkezett a vacsora is, amit csak kevéske beszélgetéssel szakítottak félbe. 

– Mesélj magadról! Csak annyit tudok, hogy pilóta vagy.

– Igen. A haditengerészet pilótája vagyok már elég rég óta. Szeretem, amit csinálok. 

– Szüleid is itt élnek?

– Nem, ők nem itt élnek. De kérlek, erről most ne beszéljünk. Inkább te mesélj magadról! Kinek dolgozol? Vagy szabadúszó vagy?

– Igen, bár néha megkeresnek nagyobb cégek is, de szeretek a magam ura lenni.

– Az jó. Gondolom, van elég munkád. 

– Igen van szerencsére, nem panaszkodom. 

Vacsora után Henry rendelt még egy pohár bort, és tovább beszélgettek. Végül Amyre nézett.

– Nincs kedved lenn a parton sétálni egyet? Szép az este. 

– Miért is ne! 

Henry ezzel a kezét nyújtotta és kisétáltak az étteremből. Az part csöndes volt, csak elvétve találkoztak sétáló párokkal. Az óceán nyugodt volt, végtelensége sötétbe burkolózott, csak a csillagok fénye verődött vissza hullámzó vízéről, mint megannyi apró ékkő. A hullámok szelíd hangon duruzsoltak. Henry az egyik padhoz vezette Amyt, majd leültek. Percekig szótlanul bámulták a végtelenbe vesző sötétséget. Végül Henry átölelte a lányt és megcsókolta. Nem ellenkezett, visszacsókolt, így Henry még szorosabban ölelte magához. A hosszú csóktól kifulladva egymást átölelve ültek, szótlanul. Egyiküknek sem volt kedve nagyon beszélni, megtörni az este varázslatos csöndjét. Egy jó órával később már a kocsiban ültek. Henry hazavitte Amyt, majd hazahajtott. A kapuban megbeszélték, hogy másnap beszélnek. Ebből azonban nem lett semmi. Henry nem hívta föl, amikor pedig Amy hívta nem vette föl a telefont. Semmi közös nem volt bennük. A vacsora is igen erőltetetten zajlott, egyikük sem találta meg a közös hangot, így Henry nem erőltette tovább az ismeretséget. 

Pár nappal később Henry épp a szupermarketben vásárolt, mikor meglátta Amyt. Szerencsére a lány nem vette észre. Pár perccel később azonban egyenesen belebotlott. Zavartan köszönt neki és már tovább is állt. Nem akart beszélgetni vele, nem akart egy újabb találkozót sem. Amilyen gyorsan csak tudott odébbállt. Az üzletből olyan gyorsan távozott, amilyen gyorsan csak tudott, meg sem állt hazáig. Jókor érkezett. Éppen csak lepakolt a konyhában, mikor megcsörrent a telefon.

– Wilder!

– Helló Henry! Itt Kim! Gondoltam felhívlak, hogy nincs-e kedved moziba menni? 

– Helló Kim! Végül is! Mehetünk! Minden rendben veled? Hogyhogy eszedbe jutottam?

– Igazából az üzletnél láttalak meg, mikor épp elhajtottál. Hazajöttem és gondoltam felhívlak.

– Rendes tőled! Mit adnak a moziban?

– Valami régi romantikus filmet. De ha ahhoz nincs kedved, nálam is megnézhetünk egy filmet. Kapsz vacsorát is.

– Jól hangzik. Én viszem a bort! Ha nem okoz gondot, hogy nem akarok romantikus filmet nézni.

– Nem okoz! Akkor várlak! Nyolc megfelel?

– Tökéletesen! 

Henry ezzel bontotta a vonalat. Benézett a bárszekrénybe és kivett belőle egy igen drága fehérbort. Elmosolyodott. Kimre gondolt és évezredes ismeretségükre. Valaha régen együtt jártak, ami kivételesen sokáig is tartott. Mindenki azt hitte, végre megnősül, megállapodik. De nem így lett. Háromévnyi együtt járás után szakított Kimmel. A szöveg a már tőle megszokott volt. „Nem akarom elkötelezni még magam.” Ezzel befejezettnek tekintette kapcsolatukat. Kimet eléggé megviselte, de nem volt más választása. Hónapokig látni sem bírta Henryt. Végül elmúlt ez az érzés, és a barátság megmaradt közöttük. Hol Kim volt egyedül, hol Henry. Ilyenkor időnként összefutottak, beszélgettek egy jót, pár napig találkozgattak és hol Henrynél, hol Kimnél bújtak ágyba. Aztán ismét elváltak útjaik. Fura barátság volt ez, kötődtek egymáshoz és mégsem. Egyikük sem akart a másiktól semmit, csupán egy kellemesen eltöltött éjszakát. Henrynek ez épp megfelelt. Letette az asztalra a bort és megborotválkozott. Lezuhanyozott és a szekrényéhez lépett. Sokáig nem tudta eldönteni mit is vegyen föl. Fülledt este volt, a hőmérő 31 fokot mutatott, pedig már fél hét is elmúlt. Végül hófehér vászonnadrágot, és halványkék inget vett föl. A tükörbe nézve megigazgatta a haját, felcsatolta méregdrága Rolexét, fogta a bort és beült a kocsiba. Útközben zenét hallgatott, a szél kellemesen borzongatta, jólesően simított végig napbarnított arcán. Félórai kocsikázás után fél nyolckor becsöngetett Kimhez, aki boldog mosollyal nyitott ajtót. Henry végignézett rajta és elismerően füttyentett.

– Eszméletlenül jól nézel ki! 

– Te sem panaszkodhatsz és pontos vagy, mint mindig! Gyere beljebb!

– Tudod jól ez az egyik erényem! Tessék a bor, amit megígértem!

– Köszönöm! Azért van más erényed is! Soroljam?

– Ha gondolod!

Kim ezzel átölelte, forrón megcsókolta, majd a fülébe súgta számos erényét, amitől Henrynek fülig szalad a szája. 

– Jól van, később erre is rátérhetünk! Mit főztél? Mennyi illatok terjengnek!

– Az egyik kedvenced, marhasült áfonyamártással. Végül pedig egy kis desszert.

– Ó! Nagyon kedves tőled, igazán jól hangzik.

Kim ezzel kézen fogta Henryt és kivezette a teraszra, ahol apró gyertyák égtek mindenfelé. A kert közepén álló medence diszkréten ki volt világítva. Henry megcsókolta Kimet. Már vacsorázni sem akart. Csupán egyet. Őt. Azonnal. Ahogy átölelte Kimet, tudtára is adta eme óhaját.
– Mi lesz a vacsorával? 

– Utána is ráér! Ne félj, nem hűl ki! Vagy ha mégis, felmelegítjük. Na, gyere! Égek a vágytól Kim és ahogy érzem te is!

Nem kellett sokáig győzködnie Kimet. Hamarosan a hálószobában találták magukat. Egy szenvedélyes, túlfűtött óra után a teraszon ültek és vígan vacsoráztak. Kim beszámolt arról mi történt vele mióta nem találkoztak, Henry figyelmesen hallgatta, csak néha szólt közbe, hagyta, hogy Kim kibeszélje magát. Végül Henrynek szegezte a kérdést.

– Az idén sem voltál otthon hálaadáskor, ugye?

– Nem. Tudod, hogy erről mi a véleményem. 

– Tudom és hidd el, megértem. De legalább édesanyádra gondolj! 

– Gondolok! Hidd el, szinte minden nap beszélünk, karácsony előtt pedig ideutazik. De haza akkor sem megyek! Majd ,ha apám látni akar. Majd, ha ő hív, akkor talán. De addig nem. Végtére is nem önszántamból jöttem el, tudod jól! 

– Tudom! De mégiscsak az apád!

– Az. És az apám volt az is, aki mikor boldogan hazamentem és elújságoltam, világgá kiabáltam az örömöm, ő nem örült velem. Sőt! Kirúgott, kitagadott, mert nem ügyvéd lettem. Szerinte csak egy semmirekellő katona vagyok. Semmi más. Semmibe vesz. Pedig azért vittem valamire, ha még nem is sokra.

– Ne mondj ilyet! Hiszen hadnagy vagy és számos kitüntetés birtokosa. Sokszor bizonyítottál és mentettél meg embereket. Tényleg, hogy van Pat? Arról az akciódról is hallottam ám!

– Köszönöm, már jól van. Teljesen felépült, most épp otthon van szabadságon. 

– Örülök és kérlek, add át neki üdvözletem, ha visszajön! Most pedig hozom a desszertet!

Kim felállt, hogy kivigye a desszertet, ami csokis muffin volt, ez is Henry egyik kedvence. Henry azonban elkapta a derekát, ölébe ültette és arcpirító bókokat suttogott a fülébe. 

– Nem szégyelled magad?! Ilyet mondani!

– Akkor nem mondom, teszem! Gyere, fürödjünk egyet! Csábítóan hívogat a medence! 

Kim csak megcsóválta a fejét, összeborzolta Henry haját, és hozzábújt. Villanásnyi idő múlva már a medencében ölelték egymást. 

– Elképesztő pasi vagy, ugye tudod!

– Ezt pedig mind te váltod ki belőlem! Jó veled Kim! Minden jó veled. Az egész lényeddel jó, testestől, lelkestől. 

– Mondd csak édes, akkor miért is nem házasodtunk mi össze annak idején?!

– Mert még fiatal voltam ahhoz, hogy lekössem magam. Ez az egyik. A másik pedig a sereg. Tudod jól, hogy mivel jár. De erről nem vagyok hajlandó lemondani! Milyen életed lenne mellettem? Állandó szolgálat, ha kell ünnepnapokon is. Akár éjjel is behívhatnak. 

– Tudom, hiszen három évig éltünk együtt. Akkor is te futamodtál meg, nem én. Fejedbe vetted ezt a hülyeséget, hogy nem lenne jó életem melletted és senkinek sem. De mi van akkor, ha én pont ezt szeretném?

– Nem szerethetsz egy felfordulásokkal járó életet!

– Ez is csak a te véleményed, sosem hallgattad meg az enyémet. De jól van, legyen így. Nem hozom ezt szóba többet. Tudod Henry, azt hiszem gyáva vagy! Nem mered magad elkötelezni, a sereg pedig csak egy jó ürügy erre. De éld az életed, ahogy neked a legjobb! Csak nehogy késő legyen minden és későn döbbenj rá arra, hogy mennyi mindent elvesztegettél!

Kim ezzel átölelte, hozzábújt. Henry együttlétük közben egyre csak Kim szavaira gondolt. Arra, hogy talán igaza van. Lehet, hogy ő kibírná mellette? Lehet, hogy ő elviselné rigolyáit? Mindegy. Nem akarta lekötni magát és örült, hogy Kim ezt megértette. De meddig? Ha nagyon mélyen a szívébe nézett, még mindig szerette Kimet, amit még magának se igen akart bevallani. Vajon Kim meddig fogja ezeket az együttléteket így elviselni? Mi van, ha találkozik valakivel, akihez férjhez megy? Henry fejében kavarogtak a gondolatok. Egészen jól elvolt ebben a nyüzsgő, néha igencsak léha életének kavargó folyamában.  Már maga sem tudta mit is akar valójában. Végül az időre, a sorsra bízta kapcsolatukat.

A reggel egymás karjában találta őket. Vasárnap lévén mindketten szabadok voltak, így az egész napot együtt töltötték. Hol filmet néztek, hol szerelmesen összebújtak. Délután lesétáltak az óceánpartra, és csak úgy céltalanul lődörögtek kéz a kézben. Majd egy órás séta után leültek, és a vizet bámulták. Henry a távolban kecsesen úszó vitorlásokat nézte.
– Azt hiszem, veszek egy vitorlást. Mit szólsz hozzá?

– Tedd, amit jónak látsz! Ha pont erre van szükséged, akkor tedd meg! 

– Miért ne? Megengedhetem magamnak. Tudom ez elég öntelt volt, de akkor is így van. Holnap megyek és körülnézek!

– Igen, valóban megengedheted magadnak! Csak azt nem értem miért a legfontosabbak a tárgyak, az anyagi javak?! E nélkül nincs is élet?

– Bizonyára van. De van elég pénzem, hidd el. Még marad is. Egyébként is. A pénz határoz meg mindent. Ha ez nincs, semmid nincs.

Kim hallgatott. Nem értett ezzel egyet, de nem szólt. Nem akarta ezt a szép napot veszekedéssel lezárni. Hallgatott hát. Számára is fontos volt, hogy meg tudjon élni, de nem a pénz játszott főszerepet az életében. Kell, persze, hogy kell. De mindent nem lehet megvenni. Szerelmet, boldogságot, családot nem lehetett pénzért kapni. Számára ezek voltak a legfontosabbak. Így hát ráhagyta Henryre, tegye azt, ami neki jó. Abban reménykedett, hogy egyszer majd talán ő is rájön mit is jelent mindez. Későre járt már mire hazasétáltak. Henry búcsúcsókot lehelt Kim ajkára és távozott. Fogalma sem volt mikor találkoznak legközelebb, ez mindig hirtelen ötlet volt a részéről. Elbúcsúzott hát, és hazahajtott.

Nem volt még kedve aludni menni, így hát fogta laptopját egy üveg hideg sör társaságában és kiült a teraszra. Bekapcsolta a gépet és eladó vitorlások után nézett. Nagy örömére talált is egyet, ami épp a közeli kikötőben állt vevőre várva. Lejegyezte a telefonszámot. Órájára nézve látta, hogy ilyen késői órán már nem illendő idegen helyre telefonálni. Gondosan eltette a számot, azzal a gondolattal, hogy reggel első dolga lesz telefonálni. A képek alapján egy igencsak szép példány volt, egy egyárbocos, mindennel felszerelt, nem is igen régi vitorlás. Azonnal beleszeretett. Izgatottan aludt el, alig várta, hogy reggel legyen. 

Másnap korán ébredt, még az ébresztő csörgése előtt talpon volt. Kávét főzött, és alig várta, hogy legalább hét óra legyen. Addig is lezuhanyozott, felöltözött, mert utána indulnia kellett a bázisra. Végre elmúlt hét óra, izgatottan tárcsázott. Pár csengetés után a hívott fél felvette a telefont. Henry elmondta miért telefonál. Mikor megegyeztek, ujjongva tette le a telefont. Egy hatalmas „hurrá” felkiáltással nagyot ugrott örömében. Sikerült megállapodnia, hogy még a mai nap folyamán, délután megnézi a hajót. Boldogan, akár egy gyerek, útnak indult. Bekapcsolta a rádiót, de nem volt kedve sokáig hallgatni, így CD-t tett be, és azt hallgatta. A bázisig énekelt, dobolt a kormányon, öröme határtalan volt. Még akkor is énekelt mikor a bázisra ért. A sorompónál őrt álló tizedes széles vigyorral nézett rá.

– Jó reggelt hadnagy úr! Szép napunk van ma!

– Jó reggelt tizedes! Szép bizony!

A tizedes ezzel felnyitotta a sorompót, ő pedig beviharzott. Barátai már bent voltak, visszatértek a szabadságról. Örömmel ölelték meg és veregették hátba egymást. Patrick látva fene nagy jókedvét, máris ugratni kezdte.

– Nocsak! Új barátnőd van? Ilyen rövid idő alatt? 

– Úgy is lehet mondani! Majd bemutatom! 

– Alig várom! Tudod pajtás! Nem vesztegetted az idődet!

– Miért, szoktam? – vigyorgott sejtelmesen.

– Nem igazán! Jól van, menjünk. vár a fejtágítás!  

A mai fejtágító véget nem érő légi csatákat, különféle manőverezéseket mutatott be. Végül egy adott szimulációt kellett megoldaniuk. Az eredményt pedig megbeszélték. Mindenki óvatos és körültekintő volt, kivéve Henryt. Az ő megoldása felettébb hajmeresztő volt, akkor is, ha az eredményesnek bizonyult. Az ezredes nem minden lépésével értett egyet, hiszen ő maga az óvatosság híve és mintaképe volt, végül mégis elfogadta Henry gyakorlatát. Igaz, azzal fejezve be mondandóját, hogy ezt élesben meg ne lássa tőle. Henry épp szólni akart, mikor az ezredes csöndre intette, lezárva ezzel a vitát. Henry dühösen csapott a szék karfájára, de csöndben maradt. Persze elhatározta, ha bevetésre kerül a sor, és ilyen, vagy hasonló helyzetbe kerül, kipróbálja. Lesz, ami lesz, hiszen a végeredmény a lényeg. Az pedig gyors volt és precíz. Akkor sem fog alulmaradni. Hajtotta a hév, az elismertség. Ő akart lenni a legjobb. Egyre feljebb akart kerülni a ranglétrán, ezért pedig megtett mindent. Ha kellett merész volt, ha kellett szembeszállt, mert tudta előbb – utóbb neki fognak igazat adni. Jó pilóta volt már most is, a legjobbak között szerepelt a neve, de ő nem elégedett meg ennyivel. A névsor elején akart állni. 

A délelőtti fejtágítást, szimulációt délutáni gyakorlat követte. A gépek három csapatban szálltak föl. Henry a harmadik csapatban volt, és neki jutott a vezérgép szerepe. Nagy volt a felelőssége, ezt jól tudta. Felelős volt a bevetésért, a gépekért, társaiért. Ahogy beült a gépbe, kizárt mindent. Attól a perctől kezdve semmi nem létezett számára csak a bevetés sikere. Hideg fejjel ült és várta felszállási engedélyt. Mikor megkapta, felzúgott alatta a gép, majd nekilódult. Pillanatokkal később már a levegőben volt. Az ellenséges csapat vezetője az az őrnagy volt, akinek a vezetésével sikeresen földre tettek egy kis magángépet. Az őrnagy nem igazán szívlelte Henryt, mint magánembert. A tudását azonban sosem vitatta. Sokszor voltak már együtt bevetésen, de ellenfelek még sosem. Az ezredes a toronyban figyelte és irányította a gyakorlatot. Nem volt nyugodt Henry felől, hiszen ismerte kölyök kora
 óta, ismerte heves, lobbanékony, néha engedetlen természetét és kiváló tehetségét is. Megfogadta, hogy az első engedetlenség és leparancsolja őt a levegőből. A saját érdekében, hogy okuljon. Persze bízott abban, hogy nem fog erre sor kerülni. Percekkel később rájött, tévedett. 

Eszement tempóban hajtotta gépét mindenki. A szűk kanyonban elég volt egyetlen rossz manőver, és vége mindennek. Három gép szorosan egymás mellett repült, szemmel tartva egymást, és persze az ellenséges gépeket is. Henry háta mögött a rádiós nem győzte kapkodni a fejét, hogy vajon hol fog kibukkanni valamelyik ellenfél. Henry gyors manőverezésekkel vezetett, állandóan kémlelve az eget és persze a környező hegyeket, sziklafalakat. Társai, akikből most ellenfél lett, bárhol felbukkanhattak. Tudta, hogy bármelyik pillanatban előkerülhettek, gyakorlatilag bárhonnan. Idegei pattanásig feszültek, minden apró jelre ugrásra készen állt. Nem akart veszíteni. Tudta, nem veszíthet. A nyerés, az elsőség volt szinte a legfontosabb a számára. Mindent megtett azért, hogy minden helyzetben első legyen. Csak így léphetett előre. Legalább is ő ezt gondolta és eszerint is viselkedett. Bármit és mindent megtett az elsőségért, a dicsőségért. Semmitől sem riadt vissza. Az elvakult önteltség és a megfontolt józanság nála még hírből sem ismerte egymást. Többnyire egy hajszál választotta el mindig attól, hogy kárt tegyen magában, társában és a milliókat érő szeretett gépében. Elvakultan repült, semmi más nem lebegett a szeme előtt csak a dicsőség. Emiatt szinte mindig vita volt, hogy ki legyen a rádiósa. Senki sem szeretett mögötte, vele egy gépben ülni. Nem volt állandó társa, mindig az alkalomnak megfelelően jelölt ki az ezredes valakit. Henryt ez cseppet sem zavarta. Talán még örült is annak, hogy nem kell senkihez kötődnie, állandóan alkalmazkodnia. Jól elvolt ebben a fura kötelékben. Rádiósával kapcsolatban is csak egy dolog érdekelte, az, hogy precízen és azonnal figyelmeztesse az ellenséges gép hollétéről. 

– Hat óránál Henry! Ott vannak!

– Igen látom! Elkapjuk őket!

Henry ekkor egy éles fordulatot tett, és szinte úgy tetszett egyenesen nekivezeti a gépet az előttük magasodó sziklafalnak. El akart tűnni amilyen gyorsan csak lehetett, és az ellenséges gép mögé kerülni. Éles és hirtelen fordulatot tett, egyenesen a sziklafalnak tartott. Rádiósa felsikoltott mögötte:

– Henry, a szikla! Egyenesen nekimész!

– Ne kiabálj már! Tudom mit csinálok! És fogd be a szád, az eget figyeld! Ez a dolgod, nem pedig az, hogy kiabálj!

A rádiós az ülésbe kapaszkodott és imádkozni kezdett. A sziklafal megállíthatatlanul közeledett feléjük. Az utolsó percben Henry felhúzta a gép orrát, és átrepült a sziklafal fölött. Jól tudta, hogy a túloldalán egy hosszú kanyonban elbújhat, és a megfelelő helyen és pillanatban meglepetésszerűen az ellenfele hátába kerülhet. Mikor átrepült a sziklafal fölött rádiósából sóhaj szakadt föl.

– Te megőrültél! Esküszöm neked elmentek otthonról! Már értem miért nincs társad sosem!

Henry oda se figyelt arra, amit a rádiós mondott. Szédítő tempóban ment a szűk kanyonban. Minden érzékszervével repült, tudta, hogy egy rossz mozdulat és vége. Még ebben a tempóban is óvatosan vezetett, ha nem is úgy tűnt. Tudta mit csinál. Rádiósa közben szüntelen az eget figyelte, hátha megcsillan valami a nap fényében, hátha észrevesz valamit, ami nem oda való.  

Henry a távolban már látta a kijárót. Tudta, hogy olyan szűk, hogy alig fér át rajta egy MIG. Bízott a tudásában. Tudta, csak egyetlen esélye van, egyetlen próbálkozás. Ha elvéti, az az életükbe fog kerülni. 

– Kapaszkodj Joe! Mindjárt kint leszünk!

Joe kezei szinte elfehéredtek a kapaszkodásban. Még sosem félt. Szeretett repülni, szerette a végtelen száguldásokat az égen. De nem henry mellett. Tudta, soha többet nem akar majd vele repülni, ha egyszer élve lejut innen. 

Az átjáró már csak pár méterre volt. A száguldó gépet mindenhol eltakarta a fölé magasodó sziklafal. Úgy tetszett Henry egyenesen nekirohan, de egy éles bal kanyarral már kint is volt. Abban a pillanatban, ahogy kiért, felrántotta a kormányt, felhúzta a gép orrát. Kint voltak, sértetlenül. Joe azonnal figyelt, de a radaron is megjelent az ellenséges gép. Apró zöld pöttyként villogott. Ami jó hír volt, előttük volt. Henry elmosolyodott. Tudta, hamarosan befoghatja a radaron és akkor tüzelhet. Nyerni fog. 

Gyorsan közeledtek ellenfele gépéhez. Joe egyfolytában navigálta, de ő maga is látta már. Szabad szemmel is feltűnt a gép, vetélytársa gépe. Egyedül akarta megsemmisíteni. Tudta, élesben is ugyan ezt tenné. Azt is tudta, hogy amire most készül és az is, amit nem is oly régen tett a kanyonban való rejtőzéssel, veszélyes és nem fogja az ezredes megdicsérni. Fittyet hány rá, és tovább repült. 

– Tiger! Tartsa magát az előírt protokollhoz! Megértett?! – dörgött az ezredes hangja. Henry ugyan bólintott, de esze ágában sem volt maradéktalanul végrehajtani.

„A fene esne abba a hülye protokollotokba!” Gondolta. Már majdnem ki is mondta, végül azonban csöndben maradt és ment tovább. Úgy tetszett egyenesen fejjel a falnak.

Gépe orra már egészen megközelítette a másikat. Arra gondosan ügyelt, nehogy elkapja a csóvát. Tudta, ha elkapja, lezuhannak. Kissé kitért oldalra, majd hirtelen a gép fölé emelkedett fejjel lefelé. Menet közben tüzelt. A kijelző jelezte, telitalálat volt. Nagyot kurjantott örömében. Tisztában volt a manőver veszélyével, de azt is tudta, biztos kézzel kormányoz. Pontosan. Halál pontosan megsemmisítve az ellenséget a meglepetés erejével. Máskor is megtenné, élesben is, mert sikeres volt az akciója. Senkinek nem esett baja, a gépnek sem. Csak az ellenfele bánta. A parancs elhangzása után örömittasan repült vissza a bázisra. Az ezredes meg szitkokat szórt odalent. Bár volt, aki elismerően bólintott a merész húzásra, elismerték, hogy rendkívül kockázatos volt Henry mai gyakorlata. Azt is tudták, mindent kap, csak dicséretet nem.

A bázis fölé érve, Henry megbillegtette gépe szárnyait, jelezvén örömét, győzelmét. Leheletfinoman tette le a gépet, és kormányozta a helyére. Begurult, leállította a motort, és felnyitotta a tetőt. Széles mosollyal lépett ki, és diadalittasan ugrott le róla. Joe már nem volt ennyire boldog, nem volt nagyon elragadtatva társa teljesítményétől.

– Te teljesen hibbant vagy Wilder! Életveszélyes vagy odafönt! Teljesen bekattansz, ha felmész! Én még ilyen egomán, vadállattal soha nem repültem, és soha nem is akarok veled menni többet! Öld meg magad, de a társaidat ne sodord veszélybe! Te nem való vagy odafentre! Elmebeteg vagy!

– Befejezted?! Különben is, ki a fene akar veled együtt menni?! Nekem tökös társ kell, nem ilyen nyámnyila anyámasszony katonája! Tűnj el Joe! 

Joe a fogát csikorgatva rohant tovább. Önuralmának volt köszönhető, hogy nem húzott be Henrynek. Aki hozzá méltón, a tőle megszokott fölényes pökhendiséggel beszélt vele. A többiek, akik időközben mind sorra leszálltak, és mögötte mentek, nem szóltak egy szót sem. Tudták, csak olaj lenne a tűzre. Ezért inkább csöndben maradtak. Annak ellenére, hogy mindettől függetlenül elismerték Henry bátorságát, ami ráadásul eredményes is volt. Az öltözőben a megszokottól eltérően síri csönd volt. Szinte tapintani lehetett a feszültséget. Mikor beléptek az öltözőbe, Henryvel a történtek ellenére mindenki kezet fogott, és vállon veregette. Még legnagyobb vetélytársa is elismerően nézett rá, bár nem állta meg szó nélkül.

– Szédült vagy és rettentő veszélyes. De el kell ismernem jó húzás volt. Akkor is, ha meredek volt. Gratulálok!

Mosolyogva fogtak kezet. Henry épp a zuhany alá akart állni, mikor berobbant az öltöző ajtaja. Holmes parancsnok viharzott be.

– Wilder! Azonnal húzza a hátsóját az ezredes úrhoz! Igyekezzen! 

Ezzel befejezettnek tekintett minden fajta beszélgetést, és ahogy jött, úgy is távozott. Kifelé menet úgy vágta be az ajtót, hogy kis híján tokostól esett ki. Patrick a fejét csóválva nézett barátjára. Ő elintézte egy vállrándítással. Pár perccel később már ott állt a tajtékzó ezredes előtt.

– Mondja hadnagy, mégis mit képzel magáról?! Teljesen elment az esze?

– Nem uram!

– Pedig úgy fest! Veszélybe sodorja a társát, önfejű, veszélybe sodorja a küldetést, megszegi a parancsom! Ráadásul kockára tesz egy több milliós gépet? Mégis mit gondol, hol van?! Egy Lucas-forgatáson?! Ahol a nézők kedvéért vagánykodhat?! 

– Nem uram!

– Akkor mégis mit gondol?! 

– Szólhatok uram?!

– Szólhat, de olyat mondjon, amit még nem tudok! Itt már a magyarázkodás fikarcnyit sem ér! Sem a mentegetőzés! Nos?!

– Az akció sikeres volt uram! Az ellenséges gép megsemmisült! Ez volt a lényeg!

– Ez volt, valóban. De csapatban! Érti?! Csapatban! Nem kockára téve a vagánysággal az emberei életét! Ennyire nem lehet dicsőséghajhász hadnagy! A feladatot valóban megoldotta, de nem mindegy hogyan. Élesben is ugyan ezt tenné? 

– Ha a helyzet úgy kívánná, akkor igen uram! Senkinek sem esett baja uram!

– Ez egyszer, hadnagy, ez egyszer! De mi lesz legközelebb? Maga teljességgel kiszámíthatatlan. Veszélyes. Önfejű. Elismerem, hogy kiváló pilóta, és minden bizonnyal a legjobb is. De nem teheti kockára az emberei életét. Amíg ezt meg nem érti, és meg nem tanulja felfüggesztem a repülés alól. 

– De uram!

– Semmi, de uram! Ettől a perctől kezdve földi szolgálatot fog teljesíteni, amíg jónak nem látom! Elmehet! A személyi lapjára egyelőre nem kerül bele. De a legkisebb függelemsértés, és benne lesz! Világos?!

– Igen uram! Értettem uram! 

Henryben forrott a düh és a megalázottság érzése. Igazságtalannak érezte az ezredes parancsát. Tudta, hogy végül is nem teljesítette maradéktalanul a parancsot, de túlzásnak gondolta az ítéletet a földi szolgálatra. Leginkább ezért érezte magát megalázottnak. Szótlanul rontott be az öltözőbe, ahol társai kíváncsian várták. Mikor benyitott a folyosóra kihallatszó élénk, jókedvű beszélgetést mintha csak elvágták volna. Azonnal abbamaradt, tapintható volt a csönd. Kivágta szekrénye ajtaját, gyorsan civil ruhát vett, majd úgy vágta be szekrénye ajtaját, hogy annak felső zsanérja végképp megadta magát. Hangos csattanással zuhant le. Hátra se nézett, úgy távozott. Patrick utána loholt, de nem állt meg neki sem.

– Henry! Várj már az ég szerelmére! Mi a fene történt? Hé! 

– Hagyj békén! – csattant föl és rázta le magáról barátja kezét.

Patrick megtorpant, és hagyta, hogy elmenjen. Ismerte őt. Tudta, most hiába is kérdezné, nem fog mondani semmit. Időt hagyott neki, mert tudta, előbb utóbb elmondja. Visszaballagott a többiekhez. Mikor belépett, minden szem rászegeződött. Nick törte meg a csöndet.

– Az Öreg földi szolgálatra osztotta be. 

– Értem. Van mit megtanulnia. A barátom, mégis ezt gondolom. De sajnálom. Mennyi időre?

– Állítólag mindaddig, amíg nem okul az esetből. Határozatlan időre, amíg az Öreg jónak látja. 

Patrick megcsóválta a fejét. Sajnálta barátját, de tudta, az ezredesnek igaza van. Henry önfejűsége és önzése már nem ismert határokat. Meg kell tanulnia együttműködni, ahogy az Öreg mondta. Összenézett társaival. 

– Azért aggódom érte. Nem lesz könnyű ezt feldolgoznia. Az élete a repülés. 

– Ahogy mindannyiunknak Pat! Neked fogalmad sincs mit éltem át ma mögötte! Azt hittem megöl mind a kettőnket!

– Sosem tenne ilyet! Én már ültem mögötte! Eszement, ahogy vezet, ez tény! De sosem ölne meg senkit!

– Én nem vagyok ebben annyira biztos. Tisztára be volt gőzölve. Te meg ne védd, csak azért, mert a barátod! Henry nem való közénk!

Ide figyelj Joe! – Patrick ekkor megragadta Joe nyakán az inget, és egész közelről nézett a szemébe. – Neked fogalmad sincs, mit tud ez a kölyök! Nemrég kerültél ide, és ha jól tudom azért, mert senki a világon nem akart a háta mögött tudni egy ilyen gyáva alakot, mint te! Ő mentette meg az életem! Akkor is megszegte a parancsot, és visszajött értem. 

– Na, ja, hisz a haverod! De másért vajon visszament volna?! 

Ekkor csattant el az első pofon. Patrick elvesztette türelmét, és állon vágta Joet, aki az ütéstől hátraesett a szekrénynek. Végül nekiesett Patrickank. A többiek közül ketten is odaugrottak, hogy szétválasszák őket. Patrick azonban elengedte Joe ingét, nem ütött még egyszer. Nick és Stewe szúrós szemmel nézett Joera. 

– Neked fogalmad sincs, mit beszélsz! Henry bármelyikünkért visszament volna! Tudod Joe, megelőzött ám a híred. Azt rebesgetik, hogy nem szereted az éles helyzeteket, és gyáva vagy. Azt ajánlom, fogd be a szád, és nézz mélyen magadba! A mi csapatunk összetart….

– Látom! A ti haverotok volt az, aki semmibe vett benneteket! Nem látjátok mit művel? Előbb utóbb kinyír valakit! 

– Tűnj el Joe, míg udvarias vagyok! Előbb nézz tükörbe! Hányadik is ez a támaszpont, ahol megfordulsz? És itt, hányadik pilótával is repülsz?! Na, erre gondolj! Tünés Joe!

Mikor Joe elkullogott, a többiek összenéztek. Tudták, hogy Henrynek igaza volt, és a merész húzásával sikerre vitte az akciót. Ugyanakkor azt is elismerték, hogy barátjuk olykor bizony nem csapatjátékos, veszélyes. Ezzel mindannyian egyet értettek…….


Kalo Mester mindent látott, tanítványa minden lépését nyomon követte. A Látás Termében most egyedül volt. Szomorú volt attól, amit látott. Szomorú, mert tanítványa még mindig nem tanult a hibáiból. Jól tudta, hogy mi vár majd rá. Sorozatos megpróbáltatások, amik mind a tanulásának rögös útja lesz. Elszorult a szíve, ahogy erre gondolt. Legszívesebben odakiáltott volna, figyelmeztetni akarta, de tudta, úgysem hallaná, és nem is teheti meg. Persze üzeneteket küldhetett volna, valamiféle különös álmok formájában, de tudta még nem jött el az ideje. A kettes szint százhuszonötödik lelke előtt hosszú út állt. Még igazi nevet sem adhatott neki. Ezt csak azok kaphatják meg, akik már végleg hazatérnek. Nevet mindenki munkája, küldetése alapján kaphatott. Tanítványa azonban még nem volt érdemes arra, hogy nevet kapjon. Kalot ez is szomorúsággal töltötte el. Nehéz volt a szíve. Egy időre eleget látott, ezért elhagyta a Látás Termét, és hazasietett. Útközben az Imádságok Háza előtt vezetett az útja, így gondolt egyet és betért. Belépve meghitt félhomály fogadta. A padsorok üresek voltak, nem volt bent egy teremtett lélek sem. Leült az első sorban és halkan imádkozni kezdett. Imádkozott tékozló tanítványáért, azért, hogy végre megtanulja mi is az, amiért újra távoznia kellett ebből a nyugodt, békés, szeretettel teli világból. Csak remélni tudta, hogy leveti a gőg, az önteltség a düh mindenfajta álarcát, és odaadó, alázatos lélekké fejlődik. Nem tehetett mást, csak imádkozhatott, és hazavárhatta. Álom útján sem tudott még segíteni, terelgetni őt, erre még várnia kellett. Csak remélni tudta, már nem sokáig. Abban bízott, hogy tanítványa időben rádöbben tetteinek következményeire, és megtalálja a helyes utat. Ha ennek a legcsekélyebb jelét látja majd, akkor kérhet csak engedélyt a Legfőbb Elöljárótól, hogy ha kell, segíthessen. Ez az engedély azonban még igencsak váratott magára. Imája után hazafelé vette az irányt. Útja a csodás, virágokkal teli parkon vezetett keresztül. Távolban feltűnt az a hatalmas kör alakú épület, ahol a szállása volt. Belépve az ajtón csend és békesség fogadta. A folyosók hatalmas ablakain beragyogott a nap fénye. Az épület hatalmas volt, minden szintjén, minden folyosón hatalmas üvegablakok engedtek utat a fénynek. Virágok, kis szökőkutak díszlettek az emeleti folyosókon. Mindenhonnan be lehetett látni az egész épületet. A földszinten a központi szökőkút halkan csobogott, körülötte tarka – barka virágok illatoztak. Kalo elhaladva a szökőkút mellett, szálláshelye felé vette az irányt. Lassan lépkedett fölfelé a lépcsőn, gondolataiba mélyedve. Felérve az első szintre, megállta az ablaknál és kinézett. Lent, a belső parkban sokan sétálgattak, vagy töltődtek a besütő nap fényében. A park közepén gondosan nyírt gyep zöldellt, körülötte színes virágok vették körbe otthonának sajátos szimbólumát, egy ovális üveglapon belevésve. Szélen kisebb fák adtak árnyat annak, aki nem akart a napon üldögélni. Keresztben, és a park szélén durva kavicsos utak futottak, szélein padokkal. Kalo felsóhajtott, és lakrésze felé ment. Az egész épületet lágy zene lengte be, nyugtatón, andalítón. Megérkezve belépett otthonába. Szerette ezt a puritán otthont, megvolt benne mindene, ami csak kellett.

Ablaka előtt állt kedvenc fotelja, ahol vagy olvasgatott, vagy az ablakon kinézve szemlélte a környező világot. Mellette íróasztalán ott hevert nemrégen megkezdett kézirata. A szemközti falat a padlótól a mennyezetig érő könyvespolc fedte. Hálófülkéjében alig pár darab bútor volt csupán. Egy ágy, mellette kis éjjeliszekrény, rajta kis lámpa, szemben vele az öltözőszekrénye. E mellett volt parányi fürdője. Konyhája, étkezője nem volt. E célra a földszinten alakítottak ki egy hatalmas termet, ahol étkezni lehetett. A főzésről mindig a soron következő jelöltek gondoskodtak, de néhanap önkéntes munkát is kellett vállalni. Kalo leült foteljába és kinézett otthonára. Ameddig a szem ellátott tarka mezők álltak sorban, szabályos rendben. Mindnek megvolt a maga saját funkciója. Az egyik mezőn gyógynövények sokasága virított, egy másikon tulipánok sokasága, míg egy másik telis tele volt rózsákkal. Minden mezőn más és más virág nyílott. Elmerengett a szebbnél szebb virágokon, majd kezébe vette épp olvasott könyvét és belemélyedt. Sokáig olvasott, a vacsorához hívó lágy dallam zökkentette ki. Letette hát a könyvet, és leballagott a földszintre. Ahogy kilépett otthonából, a többiek is szép sorban jöttek, és mosolyogva köszöntek egymásnak, majd együtt mentek le az étkezőterembe. Mikor mindenki ott volt, az Elöljárók felálltak. A Legfőbb Elöljáró szavára elcsendesedett mindenki, végül fölállt. Halk ima vette kezdetét. Ezt, egyetlen étkezés előtt sem mulasztották el. Megvolt a maga imája a reggelinek, ebédnek, és a vacsorának is. Mindegyiknek más és más. Az ima végeztével csöndes beszélgetések közepette költötték el a vacsorát. Későre járt, mire Kalo ágyba bújt, és elaludt. Tanítványával álmodott. Nem tudott szabadulni rossz érzéstől, hogy Ő abban másik idegen világban mennyi mindenen megy keresztül. Hibát hibára halmozva, gyötrődve, nem tudva semmit valódi lelki hovatartozásáról. Kalo segíteni akart, de nem tehette még. Tehetetlennek érezte magát, bár tudta, mindent tanítványának kell megoldania, helyrehoznia. Meg kell találnia a hazavezető utat.
Henry meg sem állt kocsijáig. Feltépte az ajtót, beugrott és magára zárta. CD-t lökött be, és szinte teljes hangerőre vette. Padlógázzal indított. A kapunál lévő sorompónál vészfékezve állt meg. Türelmetlenül dobolt a kormányon. Épp csak felnyílt, látta, hogy ha nem is bőven, de kifér alatta. Rátaposott a gázra, porfelhőt, és értetlen ügyeletes tisztet hagyva maga után távozott a bázisról. Eszement tempóban vezetett föl a hegyi szerpentinen. Néhol áttért a szembejövő sávba, ahol a gondviselésnek hála épp nem jött szemben senki. Mikor felért a hegy tetejére, leparkolt biztonságos távolban az út mellett. Kiszállt a kocsiból, és a pár méterre levő kis tisztáson leült. Fűszálat harapott fogai közé, és lebámult az óceánra. Egyik kedvenc helye volt, szeretett itt üldögélni. Nem tudta, hogyan tovább, mitévő legyen. Egyet akart, repülni. Tudta, hogy merész manővert hajtott végre, de hogy ezért földi szolgálat?! Nehezen viselete el a gondolatát. Nem is értette igazán az Öregnek mi baja volt ezzel, hiszen semmi rosszat nem tett. Na, jó. A parancsot valóban megszegte. De sikerre vitte az akciót. Egyedül ő. Senki másnak ez nem sikerült. Miért nem ezt díjazzák?! Fejében kavarogtak a gondolatok. Azt is tudta, legközelebb is ugyan ezt tenné. Szentül hitte, hogy helyesen cselekedett. Kivéve persze azt a parányi parancsmegtagadást. Azt sem tekintette ennyire vészesnek. Az Öreg viszont igen, és nem kicsit tajtékzott dühében. Fogalma sem volt, hogy fogja viselni a földi szolgálatot. Megalázottnak érezte magát. Tudta, a háta mögött mindenki róla beszél. Gúnyolni, élcelődni fognak vele, amit nem bír elviselni. Legszívesebben kilépne, és hagyná a fenébe az egész sereget. De szeretett repülni, ez volt az élete. Nem is tudott volna mást elképzelni, csak ezt. Imádott bevetéseken lenni, imádta a MIG-et, és a vele való száguldást. Odafönt egyé vált gépével, szántották az eget végtelenül szabadon. El sem tudta képzelni az életét e nélkül. Igaz vezethetne utasszállítót, de az korántsem ugyan az. Érzésben semmiképp. A MIG-el való száguldással semmi sem ér föl. Ezt nem akarta föladni. Itt és most, ezen a szent helyen megfogadta, hogy holnaptól, ha beteszi a lábát a bázisra, nála kezesebb, szófogadóbb ember nem lesz az egész környéken. Vissza akart ülni a gépre, mihamarabb repülni akart. Tudta, megvan az ára. Engedelmes, jó katonának kell lennie, betartva minden parancsot, kizárva minden heccelődést, gúnyolódást. Mire eljutott idáig a gondolataiban, kezdett besötétedni. A lemenő nap aranyszínbe vonta a kéklő óceánt. Mielőtt elnyelte volna a kékség, még felragyogott egyszer. Miután eltűnt, szürkeség vonta be a tájat. Henry visszaült a Ferrariba, és lassan hazavezetett. Csillapodott dühe, kezdett felengedni. 

Másnap reggel szorongva ébredt. Ez a reggel más volt, mint a többi. Legalábbis számára. Mióta a sereg volt második otthona, most fordult vele először, hogy feszengve készülődött. A földi szolgálat merőben más volt, mint amihez eddig szokott. Mindig is a repülés töltötte ki az életét, amitől most megfosztották. Csak remélni tudta, nem örökre. Szentül megfogadta, hogy jó fiú lesz, betart minden parancsot, szó nélkül fogja teljesíteni a földi beosztása minden egyes percét. Minél hamarabb vissza akart kerülni a gépre, minél hamarabb repülni akart újra. Mire elkészült, egy teljesen más ember nézett vissza rá a tükörből. Egy megalázott, térdre kényszerített embert látott. Még most sem értette igazán, miért is volt ekkora tragédia az, hogy elsőként fejezte be a bevetést, egyedüliként végrehajtva. Nem tudta elfogadni vereségét. Dühödten csapott rá a mosdóra, amitől csaknem kiserkent a vér a kezéből. Fogcsikorgatva nézett farkasszemet önmagával. Végül, ha kelletlenül is, de magára öltötte egyenruháját. Mindig büszkén viselte, most mégis megalázottnak érezte magát. Fintorogva vette föl napszemüvegét, magához vette a slusszkulcsot, és kivágtatott a házból. Dühödten, szitkozódva ült be a Ferrariba, és csapta magára az ajtót. Füstölgő gumikkal indult el. A következő utcasarkon az útkereszteződés piros lámpája állította meg. Idegesen várta, hogy végre zöldre váltson a lámpa. Mikor hosszú perceknek tűnő idő után végre zöld lett, azonnal gázt adott és örült tempóban hajtott át rajta, és tovább az egész városon. Mikor a bázisra vezető útra kanyarodott, akkor sem csökkentett a tempóján. Sőt. Még nagyobb gázt adott, és száguldva haladt az óceánparti úton. Szerencsére a forgalom itt nem volt nagy, így nem bánta az öngyilkos tempót. A bázis nem sokkal később feltűnt a láthatáron. Félrekapta a kormányt, és fék csikorgatva állt le az út mellett. Nem akart még bemenni. Félt szembenézni azzal, ami rá vár. Félt az élcelődésektől, gúnyolódásoktól. Biztos volt benne, hogy társai minden alkalmat meg fognak ragadni arra, hogy az orra alá dörgöljék „hőstettét”. Káromkodott egyet, majd tovább indult. A sorompónál megállt, és felmutatta igazolványát. Az ügyeletes tisztelgett, és beengedte. A sorompó csigalassúsággal nyílt föl. Mikor végre bemehetett, gázt adott és amilyen gyorsan csak tudott, leparkolt megszokott helyén. Már messziről látta, hogy társai ott vannak és beszélgetnek. Mikor észrevették, csak őt figyelték. Egészen addig, amíg le nem állította mellettük a kocsit. Szótlanul szállt ki, és csukta be az ajtót. Épp csak odabiccentett, majd sietve menni akart, de egy hang megállásra késztette. Egyik riválisa nem hagyta ki az élcelődést. Máskor valószínű figyelmen kívül hagyta volna, vagy egy velős válasszal elintézi, de most, ebben a pillanatban elevenébe vágott a gúnyolódás.

– Na, mi az pajtás! Már szóba sem állsz velünk? Szállj le a földre Henry!

Ez volt az, ami az utolsó csepp volt a pohárban. Az utolsó mondat, végleg földbe döngölte, megtiporta hiúságát, büszkeségét, hiszen jól tudták, hogy az élete, a mindene a repülés, és most valóban „leszállt a földre”, nem önszántából. Ezzel a mondattal pedig minden kétséget kizáróan társa kigúnyolta. Henry szó nélkül lépett oda, és abban a pillanatban ütött is. Riválisa orrából dőlt a vér, de ennek ellenére nekiesett Henrynek. Ő hagyta volna, mert úgy érezte, ezzel az egyetlen ütéssel elégtételt vett, de a másik nem hagyta és nekiesett. Verekedés lett a vége, aminek az ügyeletes tiszt, és két másik bajtársuk vetett véget. Ahogy sikerült őket szétválasztani, a tiszt kiabálva adta tudtukra nemtetszését. 

– Mindketten nyomás az ezredes irodájába! Wilder, maga sosem nyugszik?! Scott, magától többet vártam volna! 

Scott már magyarázkodni kezdett volna, de Henry szikrákat szóró szeme valahogy csöndben maradásra bírta. Henry ökölbe szorított kézzel rontott be az épületbe, egyenesen az Öreg irodájához. Scott mögötte kullogott. Pár pillanattal később már az ezredes előtt álltak, aki igencsak haragos tekintettel fogadta őket. Először Henryre nézett.

– Mondja, fiam, magával állandóan baj van? Nem volt elég, hogy földi szolgálatra osztottam be?

– De igen uram, elég volt! 

– Akkor miért nem fér a bőrébe?! Máris verekedéssel kezdi az új beosztását?! – Az ezredes ekkor vette észre, hogy Scott pimaszul vigyorog. – Maga meg mit vigyorog?! Találok magának is testhez álló munkát, ha nem hagyja abba! Szóval, Wilder hadnagy? Mi volt ez már megint?

– Jelentem uram! Semmi uram! 

– A semmiért vágta szájon Scott hadnagyot? 

– Nem uram! De engedelmével uram!

– Nem engedem meg! Válaszoljon!

– Scott hadnagy megjegyzést tett valamire, és rosszul reagáltam le uram! Amiért elnézést kérek tőle. 

– Értem. Scott, maga jön! Hallgatom! 

Scott ekkor kelletlenül, de beszámolt a történtekről. Az ezredes egy darabig szó nélkül hallgatta, végül mogorván nézett a két rendbontóra.

– Úgy! Wilder hadnagy, mivel elnézést kért, ezért nem vonom meg a heti kimenőjét. Más büntetést sem kap, épp elég, ami van. Scott hadnagy! Magát viszont három, egésznapos szolgálatra osztom be, ugyan csak a földi osztagnál, méghozzá a konyhán fog dolgozni. Ott majd megtanulja, hogy más kárán ne élcelődjön! Megértett?!

– Igen uram! 

Scott majd felrobbant a méregtől, csak úgy forrott benne a düh. Mikor kiléptek az ezredes irodájából, sziszegve szólt oda Henrynek:

– Dögölj meg Wilder!

Henry ez egyszer nyugodt maradt, nem szólt semmit, hanem egyenesen az öltözőbe ment, átöltözött, és jelentkezett a szolgálatvezető tisztnél. 

Ahogy belépett az irányító szobába, minden szempár rászegeződött. Hirtelen csönd lett. Henry zavartan lépett be, bőrén érezte a lefokozás minden megalázását, szinte égette a bőrét. Egyenesen a tiszt elé lépett.

– Wilder hadnagy, szolgálatra jelentkezik uram!

– Jó reggelt hadnagy, már vártuk! Az ezredes úr jelezte az érkezését. Ej, fiam! Maga a legjobb pilótánk! Emberelje meg magát! Öné a hármas asztal, lesse a monitorokat, és szegezze a fülét a rádióra!

– Igen uram! Köszönöm uram!

Henry ezzel leült a számára kijelölt helyre. Szemügyre vette a monitorokat. Kettőn nem történt semmi, a harmadikon több apró pont mozgott, villogott. A mellettük lévő számokból azonnal rájött, társai vannak valahol bevetésen. Összerándult a gyomra. Fölvette a fejhallgatót, és hallgatta a rádiót. Egyelőre csöndes volt. Hosszú percekkel később megszólalt egy ismerős hang a fejhallgatójában. Azonnal felismerte Patricot. Pat, leszállási engedélyt kért a toronytól, és ezt az engedélyt, most neki kellett megadnia, amit meg is tett. Olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudta. Mikor minden kint lévő gép épségben visszatért a bázisra, engedélyt kért, hogy megigyon egy kávét. Mikor felettese elengedte, gyorsan kávét töltött az automatából, és kisomfordált a hátsó ajtón. Rágyújtott, és lassan kortyolta kávéját. Közben az eget nézte. Minden csöndes volt, a gépek mind hazatértek, a távolban ott csillogott mind a napfényben fürdő kifutópályán. Elszorult szívvel, vágyakozva nézte őket. Végül sóhajtott egy nagyot, és lenyelte az utolsó korty kávét. Visszament a helyére és várt. Számára dög unalommal vánszorgott az idő. Szinte percenként nézett az órájára. Csak nézte a monitorokat fején a fülhallgatóval, és várta, hogy végre történjen valami. De semmi sem történt. Csigalassúsággal telt a nap. Felpillantott a feje fölött lévő órára, és elhűlve látta, hogy még alig múlt el dél. Úgy érezte napok óta itt rostokol, ebben a nihilben. Legalább is számára ezt jelentette ez a munka. Nem is értette, mások, hogy rajonghatnak érte. Elfintorodott. Nem volt mit tennie, kénytelen volt elviselni azt a végtelen unalmat, nyugalmat. Sehol egy kis izgalom, sehol egy adrenalin fröccs. Fogalma sem volt, hogy fogja kibírni. Azt sem tudta meddig kell itt rostokolnia, az ezredes nem mondta. Pusztán annyit, hogy addig marad, amíg jó útra nem tér. Akárha börtönben lenne. Irigykedve gondolt társaira, akik nem is oly rég tértek vissza a bevetésről. Bár távol volt, mégis érezte a gépek jellegzetes illatát, amit semmivel nem lehetett összetéveszteni. Kétségbeesett vágyakozás lett úrrá rajta, majd szétfeszítette. Legszívesebben felugrott volna, egyenesen szeretett gépéhez. Mégis nyugton maradt. Meg akart szabadulni innen, amilyen gyorsan csak tudott. Tudta, meg fog tenni mindent, engedelmes, jó katona lesz. Csak visszatérhessen a levegőbe. Minél hamarabb.

Mikor végre nagy nehezen elérkezett a délután, Henry amilyen gyorsan csak tudott civil ruhát vett, kocsiba vágta magát és meg sem állt a kikötőig. Ötre volt megbeszélve, hogy megnézi azt a vitorlást, amit előző nap telefonon megbeszélt. Alig várta, hogy végre odaérjen. Jó negyedórás kocsikázás után érkezett meg. Sietve megkereste a hajót, ahol már a tulaj várta. Henry már a fényképen beleszeretett első látásra, de élőben sokkal szebb volt. Repesve vette szemügyre az impozáns vitorlást. Szíve majd kiugrott a helyéből, mikor a tulaj meginvitálta egy kisebb kerülőre, hogy így is megismerhesse a hajót. Visszatérve az útról meg is állapodtak. Henry a mustra után azonnal a bankba sietett és átutalta a pénzt. Alig várta, hogy birtokba vehesse a vitorlást. A másnapi szolgálat után egyenesen a kikötőbe ment. Hajóra szállt és boldog büszkeséggel szelte a habokat. Az óceán csöndes volt, sötéten kéklett. A kicsinek épp nem mondható kétárbocos fürgén siklott a vízen. Henry elégedetten kormányzott, igyekezett kiismerni újdonsült játékszerét. Végül rábízta magát az automatakormányzásra és elnyúlt a fedélzeten. Élvezte az egyedüllétnek ezt a formáját, cseppet sem bánta, hogy egymaga van. Csak ő és a végtelen óceán. Sokáig kint volt a nyílt vízen, magányát csak egy pajkos delfinraj törte meg. Mosolyogva nézte a kis csapatot, ahogy vidáman lovagolják meg a hullámokat. Majd ahogy jöttek, úgy távoztak. Odakint hamar szürkülni kezdett, sietnie kellett, hogy még az est beállta előtt partot érjen. Már egészen közel járt a kikötőhöz mikor megjelentek az égen az első csillagok. Még bátortalanul ragyogtak, fényük meg – megremegett az esteli égbolton. Mire kikötött már teljesen beesteledett, sápadtan világítottak a kikötő lámpái. Elköszönt új szerzeményétől, és hazahajtott. Épphogy belépett a lakásba megcsörrent a telefonja. Vidáman szólt bele.

– Itt Wilder!

– Helló pajtás! – Szólt bele hangjában némi aggodalommal Patrick. – Merre jártál? Már többször is kerestelek. Minden rendben? 

– Persze! Csak vettem egy vitorlást és azt voltam kipróbálni. 

– Te vettél egy vitorlást? Ezt nevezem! nem is mondtad, hogy venni akarsz!

– Csak a minap szúrtam ki a neten. 

– És már meg is vetted?

– Igen. Mire várjak?! Van kedved valamelyik nap kipróbálni? Szívesen elviszlek! 

– Miért is ne, köszönöm! 

– Igazán nincs mit! Majd lefixáljuk. 

– Rendben! Amúgy, hogy érzed magad? Milyen a földi szolgálat? 

– Dög unalom. De az egyszer biztos, hogy ha innen kikerülök, soha többet nem fogok visszakerülni!

– Úgy legyen!

Henry már második hete volt földi szolgálaton. Számára ez a két hét olyan volt, mintha egy távoli bolygó felé tartana hibernálva. Semmi érdemleges esemény nem történt, eltekintve persze a mindennapos gyakorlatoktól, amiben ő nem vehetett részt. Az ezredes többször is bekukkantott, amit ő nem vett észre. Ilyenkor mindig a felettes tisztet kérdezte, hogy hogyan teljesít. Eddig nem adott okot panaszra, további büntetésre. Remélte, hamarosan megszabadul innen, és újra repülhet. Csak remélte, hogy ez hamarosan be fog következni. 

Egy borongós, esős reggelen Henry épp szabadnapos volt, a rossz idő miatt ki sem dugta az orrát. Hol filmet, hol kosármeccset nézett. Elnyúlva a heverőn már majdnem elaludt, mikor megcsörrent a telefonja. Bágyadtan, kelletlenül vette föl. Mikor meghallotta ki keresi, azonnal felélénkült.

– Halló, itt Wilder!

– Wilson ezredes vagyok! Azonnal jöjjön a bázisra!

– Igen uram! Azonnal indulok uram! 

Az ezredes ezzel bontotta a vonalat. Henry nem kérdezősködött. Tudta jól, ha a bázisról telefonálnak, különösen a szabadnapján, akkor valami történt. Magára kapkodta egyenruháját, és már rohant is. Beülve a kocsiba másodperceken belül már az úton robogott. Ezúttal csak az útra figyelt, és arra, hogy mihamarabb beérjen. Siettében azonban nem nézett a kilométerórára, így nem vette észre, hogy bizony jócskán túllépte a megengedett sebességet. Egy szemfüles járőr kocsi azonban abban a pillanatban, ahogy elhaladt mellette, máris szirénázva, villogva eredt utána. Henry csak ekkor vette észre. Bosszúsan szitkozódott.

– Honnan a fenéből jöttetek? Hogy az a!

Mindeközben kitette az irányjelzőt, és lelassítva megállt az út mellett. Épp csak megállt, a rendőrautó lefékezett mögötte, és egy igencsak mogorva rendőr nézett be a kocsiablakon. Végignézett Henryn, mikor észrevette egyenruháját, nem rejtette véka alá lenézését. A rendőr ki nem állhatta ezeket a ficsúrokat. Irigy volt rájuk, mert őt annak idején kiszuperálták a jelentkezők közül. Az első héten kibukott, azóta utálta a hadsereg minden tagját, a pilótákat különösen. Gúnyosan és hatalmának teljében szólt Henryhez.

– Szálljon ki azonnal! Maga nem ismeri a közlekedési szabályokat?! Nem tudja, milyen gyorsan lehet errefelé közlekedni?! Azt hiszi, mert pilóta, mindent megengedhet?!

– Nem, nem hiszem, és elnézést kérek. Bevetésre sietek. 

– Miért nem indult el hamarabb? Egyébként sem érdekel, hova siet! 

– Nézze! Szabadnapos vagyok, és a bázisról telefonáltak, hogy azonnal menjek be. Kérem, sietek. 

– Nem érdekel! Addig, amíg nem fizeti ki a bírságot, maga innen nem megy sehova.

Henry tisztában volt vele, hogy a rend eme őre, jócskán túllépte hatáskörét, de nem akart vele vitatkozni. A tenyere ugyan viszketett, a legszívesebben képen vágta volna. Igaza volt, azt elismerte, hiszen valóban gyorsabban vezetett a megengedettnél. De ezt a hangnemet és a szándékos időhúzást jogtalannak tartotta. Mégis csöndben maradt. Mire megkapta a bírságoló cédulát, rajta az összeggel, elkerekedett a szeme. Már biztos volt benne, panaszt fog tenni. Alaposan megnézte magának a rendőr nevét, számát, beosztását, és elraktározta a fejében. Dühösen fizette ki a maximálisan kiszabható bírság dupláját. Most nem vitázott, sietnie kellett. De nem felejtett. Az első adandó alkalommal be fog menni a rendőrségre, és panaszt fog tenni. Mikor kifizette a bírságot, dühösen hajította a cédulát a kesztyűtartóba. A visszapillantó tükörben még látta, hogy a rendőr kajánul vigyorog. Ezt sem felejtette el. A bázisra érve a sorompónál lévő ügyeletes, csak annyit mondott neki, hogy siessen, mert az ezredes már nagyon várja. Sietve, sebtében parkolt le, és már rohant is az Öreg irodájához. Rohant a folyosón, majd mikor odaért, sietve kopogott be. Az ezredes épp telefonált, de intett neki, hogy lépjen be. A telefont letéve fordult hozzá.

– Hol a fenében volt eddig? Kértem, hogy igyekezzen!

– Igen uram, és elnézést kérek! A rendőrség feltartóztatott. 

– Mi a bánatot csinált? – kérdezte az ezredes összevont szemöldökkel.

– Túlléptem a megengedett sebességet. Mikor telefonált ezredes úr, azonnal indultam, és arra gondoltam, mi lehet a baj. Ezért nem vettem észre, hogy gyorsabban vezetek. 

– Értem. Gondolom megbüntették. 

– Igen, uram, a duplájára. De kérem, uram! Miért hívatott? 

– Rögtön mondom. Szóval a duplájára? Emlékszik annak a rendőrnek a nevére?

– Miller. Arthur Miller. 92446 a száma. 

– Ó, az a gazember! Így már érthető a dupla bírság. Ki nem állhatja a pilótákat, és a sereget mióta alkalmatlanná nyilvánították. Majd beszélek a főnökével. Nos, fiam, amiért hívtam. Ma fölengedem. Az egyik anyahajónk véletlenül ellenséges vizekre került. Ott lesz magára szükség.

– Véletlenül?! Ez, hogy lehet uram?

– Viharba kerültek, és szerencsétlen módon belecsapott többször is a villám. Tudom…tudom. Van villámhárító a hajón. Mégis meghibásodott a radar és még ki tudja mi. Egy másik hajó már arrafelé tart, de kell a légi segítség is, amíg elhárítják a hibát. Légi biztosítás lesz a feladatuk.

– Értem uram! És uram? Köszönöm! – vigyorgott Henry.

– Ne vigyorogjon! Próbaidős még, a legkisebb malőr, és újra a földön találja magát, egyenesen a konyhán! Megértett?!

– Igenis uram! Értettem! Kivel repülök? Mi van akkor, ha megtámadnak? Tűzparancs?

– Sharon, Smith, Knight és Fletcher hadnaggyal fog repülni. A tűzparancs nincs életben. Majd az adott helyzetben, akkor döntünk. A vezér Sharon hadnagy lesz. Elmehet!

– Igen uram! Kérek engedélyt távozni! Köszönöm uram!

– Az engedélyt megadom! 

Henry fülig érő szájjal rohant az öltözőbe, útközben hatalmasat kurjantott. Beléptekor tele volt az öltöző. Mindenki őt nézte mikor belépett. Volt, aki a fejét csóválta, de volt, aki örült neki. Patrick megölelte, barátai hátba veregették.

– Helló, cimbora! Végre itt! Hallottuk ma, hogy te is velünk repülsz. Épp ideje volt! 

– Igen ideje. Kösz, srácok! 

– Jól van, igyekezz! De semmi őrültség! Világos?! 

Henry bólogatott, és fogadkozott. Ő sem akart mást, csak repülni. Repülni, és ezért megtenni mindent. Maradéktalanul akarta végrehajtani a parancsot. Amilyen gyorsan csak tudott belebújt pilóta ruhájába, és már futott is a többiekkel a kifutón álló gépéhez. Melléérve megsimogatta, és halkan odasúgta neki: „Helló öreglány! Újra együtt.” Boldog mosollyal veregette meg a gépe oldalát, majd beszállt. Magára zárta a tetőt, és beindította a motort. Zene volt füleinek. Érezte, ahogy a gép felmordul, megrázkódik alatta. Mennyei érzés volt számára. Ellenőrzött mindent előírás szerint itt is, csakúgy, mint beszállás előtt, mikor körbejárta a gépet. Mindent rendben talált. Egymás után szálltak föl, a sorban ő volt a harmadik. Fölemelt hüvelykujjal jelezte, hogy minden rendben. Pillanatokkal később már a levegőben volt. Hasított keresztül a szürke, mogorva felhőkön. Mikor kiért, felragyogott az ég kékje, a nap vakítón tűzött. Fejhallgatójában ekkor megszólalt a vezérgép. Patrick tudatta velük, hogy irány a kijelölt hely, szorosan egymás mellett repülnek. Mindenki nyugtázta, és nekivágtak a kék végtelennek. Alattuk a felhők hol szürkén, hol feketén gomolyogtak. A rájuk sütő nap varázslatos színekkel próbálta szebbé tenni. Henry egyé vált a géppel. Abban a pillanatban, ahogy beült megszűnt körülötte minden más. Semmi sem számított, csak a feladat, a cél. No, és persze a legjobb teljesítmény. Most is a legjobb akart lenni, a legelső, a legjobb, a leg. Bár tudta, hogy ez most csapatmunka, mégis arra vágyott, hogy kitűnjön valamivel. Sosem akart, és nem is szeretett szürke, hétköznapi, átlagos lenni. Most sem. Bár tudta, hogy most vajmi kevés esélye van arra, hogy nagyot alakítson, mégsem vetette el teljesen. Igaz szentül megígérte mindenkinek, hogy nyugton marad, és jófiú lesz, az adrenalin ott pezsgett benne, felforralta. Vágyott arra, hogy megint megmutassa, hogy ő a legjobb.
Kalo érezte tanítványa vívódását. Ott bizsergett benne ez az érzés, áthatotta mindenét. Féltette őt, mégsem tehetett semmit. Otthonában olvasni próbált, de sehogyan sem tudott. Gondolatai el-elkalandoztak. Végül az esti összejövetelre hívó lágy dallam térítette vissza. Magára vette köpenyét, és lement a többiekhez. Ahogy közeledett feléjük, érezte a felőlük áradó szeretetet, együttérzést. Nem csak neki volt nehéz dolga, társai közül többek is hasonló cipőben jártak tanítványukkal. Neki, akiknek a tanítványa még messze járt, egészen elől, az első széksorban kellett helyet foglalnia. Köpenye is elütött a többiekétől, neki is a Várakozók lila köpenyét kellett viselnie. Elszorult a szíve, ahogy helyet foglalt az első sorban. Lopva társaira nézett, akik már gondolataikba mélyedve várták az Elöljárókat. 

Felhangzott az ismerős dallam, mire beléptek az Elöljárók. Hófehér ruhájuk messze kirítt a többiekétől. Nem csak ruhájuk, hanem egész lényük tiszteletet parancsoló volt. Messze áradt belőlük a feltétel nélküli, legtisztább, legerősebb szeretet. A Legfőbb Elöljáró szelíd, csöndes hangon köszöntött mindenkit, majd lecsendült a lágy, ősi dallam. Minden összejövetelt ezzel a dallal kezdtek, amivel kifejezték a szeretet mindent elborító érzését, a végtelennel és egymással való örök összetartozást. A hálaének áthatolt mindenen, a jelenlévőket beborította a szeretet tiszta, fehér fénye. Kalo zakatoló, aggódó szíve is lassan elcsendesedett, megnyugvást talált. Próbálta tanítványához eljuttatni ezt a semmivel sem fogható érzést. Abban reménykedett, hogy megérzi, és a helyes útra tereli. Nem is sejtette, hogy ebben a pillanatban tanítványa most csak gőgös önzésére koncentrál. Arra, hogy szinte mindenen és mindenkin átgázolva ő legyen az első, a legjobb, és ehhez semmitől sem riad vissza. Kalo csak remélni tudta, hogy közvetíteni tudja a helyes utat. Nem mehetett oda hozzá. Még nem. Várnia kellett. Gondolataival, érzéseivel azonban megpróbált neki rátalálni arra, ami az ő igazi útja. Így hallgatta és énekelte társaival a szeretet hálaénekét. 

Ahogy véget ért az imádság, a Legfőbb Elöljáró elmondta rövid, szokásos beszédét. Az elhangzottak után Kalo visszatért otthonába, és nyugovóra tért. Mielőtt elaludt volna imát mondott tanítványáért. Ahogy elaludt, gyötrelmes álmok között hánykolódott. Maga előtt látta a vesztébe rohanó tanítványát. Látta, ahogy féktelen vadsága, önzése, gőgje irányítja. 

Reggel a besütő Nap első sugaraira ébredt, még mindig hatása alatt volt zaklatott álmának. Az ablakhoz lépve hirtelen feltűnt előtte tanítványa arca. Az ablak üvegén látta eltorzult, mindenre elszánt arcát. Gondolataival próbált üzenni neki: „Ne tedd! Légy türelmes, gondolj másokra is! Sokkal nagyobb másoknak örömet okozni!”

Csak remélni tudta, valamilyen módon meghallja, és megindít benne valami másfajta érzést. Erősen koncentrált, közvetíteni próbálta a jót, a türelmet. Valójában tudta, hogy mindezt neki magának kell megtennie, neki magának kell rájönnie a helyes útra. Mégis segíteni akart. A kép végül eltűnt, ahogy jött. Kalo nagyot sóhajtott, majd lement a földszinti
közös terembe, hogy a közös imádság után a többiekkel elköltse reggelijét. Később a Tanítások Csarnokába ment, ahol segített társainak a lelkek tanításában. Útközben éppen a Kezdetek Terme előtt haladt el. Elszorult a szíve, ahogy meghallotta az épp visszatértek keserves, kínzó zokogását. Ez volt az első állomás, a visszatérések kezdete. Az itt lévő lelkek itt szembesültek tetteikkel, jókkal, rosszakkal egyaránt. Volt, aki nehezen tudott megválni régi életétől és volt, akit kínzó látomások gyötörtek. A teremben a Segítők megtettek mindent, hogy könnyebbé tegyék a hazatérést. Mindenki mellett volt egy Segítő, aki figyelemmel kísérte a mellé rendelt lelket. Ő tanította, segítette a végleges hazatérésben, vagy akár a gyötrelmes visszatéréshez. Hosszú, nehéz utat kellett itt bejárni. Azok, akik már végleg hazatérhettek nyugodtan, békésen aludtak, őket pár napos pihenés után az Elöljárók fogadták. 

Azok, akik nem okultak, nem tanultak földi létükből, nem térhettek végleg haza, őket a Segítők készítették föl a következő állomásra. A Kezdetek Terméből ők a Tanítások Csarnokába kerültek. Itt egy Mester tanította őket. A hosszú tanulás alatt szembesültek mindazokkal, amiket tettek, vagy nem tettek meg, minden hibájukkal szembe kellett nézniük. Fájdalmas időszak volt ez mind a mesternek, mind a tanítványnak. A Mesterek sohasem ítélkeztek, nem rótták föl egyetlen hibájukat sem tanítványaiknak. Segítették őket, hogy szembe tudjanak nézni sorsukkal, elhibázott életükkel. Minden mozzanatát megbeszélték, hogy egy-egy lépés, döntés jó volt-e vagy sem, és ha nem miért nem. A Mesterek megtanították észrevenni mi az, ami helytelen, megtanították látni, érezni a helyes utat. A hosszas tanulás végén az Elöljárók és a Mesterek Tanácsa döntött, kinek hova, és mennyi időre kell a földi lét kínzó világába visszatérnie, hogy jóvátehesse mindazt, amit előzőleg elhibázott. 

Kalo lehajtott fejjel haladt el a Kezdetek terme előtt. Sietős léptekkel ment tovább a Tanítások Csarnokához. Egyre csak szeretett tanítványára gondolt. Igen erős kötelék fűzte őket össze, Kalonak belesajdult a szíve, ha arra gondolt, mit tesz éppen, és pont ezzel mennyire messze van még a hazatéréstől……


Henry miután ellenőrizte gépét, feszülten várta a felszállási parancsot. Minden idegszálával a feladatra koncentrált. Mikor végre elhangzott az engedély a felszállásra, érezte, ahogy elönti testét a már jól ismert adrenalin. Lassan gurulni kezdett a kifutópályán majd a helyére érve gázt adott. A MIG egyre gyorsabban repült, végül könnyedén a levegőbe emelkedett. Vett egy éles jobbkanyart, és máris maga mögött hagyta a bázist. Társai ott repültek mellette, szinte karnyújtásnyira. Jobb oldalán Patrick repült. Oldalra pillantott és hüvelykujját felmutatva jelezte, hogy minden rendben. Navigátora csöndben figyelt a háta mögött. Az öt gép egymás mellett hasította a levegőt. Magasan repültek, alattuk akár a vattapamacsok, úgy terültek el a hófehér felhők. A nap vakítóan tűzött, épp szemből, megnehezítve némiképp a megfelelő látást. Patrick kiadta a parancsot a lejjebb ereszkedésre. Ahogy kimondta, máris ereszkedni kezdtek. Nem sokkal később a távolban feltűnt az anyahajó. Parányi pontnak tetszett, de ahogy közeledtek egyre nagyobb lett. Mikor már szinte karnyújtásnyira voltak, a kis csapat szétvált. Ketten magasabbra tértek vissza, a többiek pedig egészen közel repültek el a hajó fölött, majd kicsit feljebb emelkedve köröztek fölötte, hogy biztosítsák a hajót. Egy ideig minden rendben ment, ám egyik pillanatról a másikra Henry észrevett a távolban több csillogó, gyorsan mozgó pontot. 

– Tiger a vezérgépnek!

– Hallgatlak Tiger!

– Öt óránál több gyorsan mozgó pont! Azt hiszem, vendégeink lesznek!

– Vettem Tiger! Te maradj itt Fox-al! Snake, Falcon, ti velem jöttök! Henry már épp méltatlankodni akart, de eszébe jutott a büntetésül rárótt földi szolgálat, így jobbnak látta, ha csöndben marad. Kelletlenül válaszolt.

– Rendben Lion! Vigyázzatok magatokra! 

Alighogy ezeket kimondta, a vezérgép két társával együtt tovaszáguldott. Henry maradt társával, hogy biztosítsák a terepet. Pár perccel később több, villódzó pont tűnt föl, egyre közelebb jött. Egészen a közelükbe érve világossá vált, hogy tűzharc alakult ki Patrickék és az ellenséges gépek között. Az egyikük alárepült, és tüzelni készült az anyahajóra, mikor Henry utána eredt. Patrick mikor meglátta, éles hangon szólt rá.

– Tiger, maradj, és biztosíts! 

– Igen Lion, de…

– Semmi de! Maradj! Megértettél?!

– Értettem Lion!

Henry halkan szitkozódott, de egy balkanyarral visszarepült a helyére. Várta mi fog történni. Viszketett a tenyere, hogy jól odapörköljön az ellenségnek, és dühös is volt, de nyugton maradt. Dühös volt, mert kihagyták őt. Őt, aki a legjobb. Sokáig azonban nem tudott uralkodni magán. Egy darabig teljesítette a parancsot, végül meredeken alárepült. Ezzel egy időben támadott is. Az egyik ellenséges gépet sikerült társai közül kiszorítania, és üldözőbe vennie. Mikor amaz rálőtt egy sorozatot, éles manőverrel sikerült épp csak kivédenie, majd egy veszélyes kanyarral fölé kerülnie. Lecsapott rá. Lőtávolon belül került, a gép célkeresztjében ott villogott a másik gép. Tüzelt. Kilőtte az egyik rakétát, ami telibe találta ellenfelét. Hatalmas robbanás rázta meg az eget, majd a gép roncsai a tengerbe zuhantak. Henry felkiáltott: „Ez az!” Majd harci hévtől fűtötten belevetette magát a csatába. Rádiósa, aki mögötte ült, egyfolytában méltatlankodott, hogy folyamatosan megszegik a parancsot, de Henry ügyet sem vetett rá. Csak magára gondolt, ereiben egyre jobban tombolt az adrenalin. Ismét helytelenül cselekedett, hiszen magára hagyta társát. Patrick nem is hagyta szó nélkül.

– Tiger! Azonnal vissza! Fox bajban van, ezt bízd ránk!

Henry nem válaszolt, forrt benne az indulat, ha kelletlenül is, de visszament posztjára, és teljese gőzzel fedezni kezdte Foxot. Épp időben, hiszen Fox igencsak nagy pácban volt. Épp csak annyi ideje volt, hogy felhívja magára a figyelmet, elcsalja a Foxot satuba szorító ellenséges gépeket. Fox szinte magán kívül vonta kérdőre.

– Hol a fenében voltál?! 

– Itt vagyok pajtás! Ne aggódj, leszedjük őket!

Henry terve szerint elcsalta az egyik gépet Fox közeléből. Későn. Az egyik gép az utolsó percben beleeresztett egy sorozatot Fox gépébe, ami azonnal kigyulladt. Foxnak épp annyi ideje volt, hogy katapultáljon. Henry ereiben megfagyott a vér. Ha baja esik barátjának, sosem bocsájtja meg magának. Azon imádkozott, hogy a tengerből épségben kimentsék. Nem is sejthette, hogy barátja milyen súlyosan megsebesült, és csak lélekjelenlétének köszönhetően tudott katapultálni utolsó erejével. 

Henry ezek után ádáz dühvel harcolt, nem kímélte egyetlen ellenfelét sem. Végül már csak két ellenséges gép maradt, akik jobbnak látták, ha menekülőre fogják. Míg a levegőben élet-halál harc folyt, sikerült az anyahajót kivezetni az ellenséges vizekről, már semleges területen járt. Az ezredes ekkor adta ki a parancsot.

– Lion! Térjenek vissza! Tiger! Az irodámba azonnal, ha visszaért! 

Szótlanul repültek vissza a bázisra. Henry érezte, Patrick tudta, az Öreg ismét nem fogja szó nélkül hagyni Henry felelőtlen parancsmegtagadását. A bázisra érve tapintani lehetett a levegőt. Szint egyszerre értek az öltözőbe.

– Mondd, Henry, neked teljesen elment az eszed? – vonta kérdőre Patrick. -  Megint büntetést akarsz? Miért nem fogod fel végre, hogy nem csak te vagy fönt?! Kockáztatod mások életét, a magadéval együtt, csak azért, hogy vagánykodj! 

– Nem akarok büntetést. Egyébként is. Lelőttem két gépet. Ez sem számít?

– De. Számít. Csakhogy mindeközben veszélybe sodortad a küldetést, Foxról már nem is beszélve! Most legyek hálás?! Imádkozz, hogy túlélje! Súlyos sérülései vannak. A sorozat lekaszálta, és létfontosságú szervet is eltalált. Tudod mi lesz ugye, ha belehal?! Miért kell neked állandóan hősködni? Tanuld már meg végre, hogy odafönt nincs te meg én, csak mi vagyunk! Csapatmunka, Henry! Érted?! Csapatmunka! 

– Tudom. Különben meg csak segítettem! Ez semmit sem számít?

– Számít. De nem vitázom veled tovább! Te még mindig nem érted mi a lényeg. Önző vagy és felelőtlen! 

Patrick ezzel otthagyta, csakúgy, mint társai. Szó nélkül mentek el mellette, szinte semmibe vették. Henry dühösen öltözött át, majd az ezredes irodájába ment. Vak dühében rontott végig a folyosón, útközben csaknem fellökte az egyik tizedest. Bocsánatkérés helyett rámordult, és tovább robogott. Dühödten állt meg az ezredes irodájának ajtaja előtt. Épp kopogni akart, mikor az alezredes lépett ki, egyenesen belebotlott. Mérgesen nézett rá, és becsukta az orra előtt az ajtót. Henry miután tisztelgett, bekopogott, majd belépett. Egyenesen az ezredes szúrós tekintetével találta szemben magát. 

– Mondja, hadnagy miért nem fér a bőrébe? 

– Nem értem uram!

– Nem-e?! Akkor felfrissítem az emlékezetét! Fedezniük kellett volna Foxal a többieket. Erre maga mit csinál? Magánakcióba kezd! Nem elég, hogy megszegte a parancsom, még a társát is veszélybe sodorta! A milliókat érő gépről mér ne is beszéljünk! Fox épp a műtőben van. Három golyót kell kiszedni belőle, ezek közül az egyik a tüdejében landolt. Maga szerint ennek így kellett volna történnie?

– Nem uram! Nagyon sajnálom uram!

– Sokra megyünk vele! Különösen Fox. Adjon hálát az égnek, hogy életben maradt!

– Mentségemül szolgáljon, hogy lelőttem két ellenséges gépet.

– Úgy! Szóval mentség?! Kérdezze meg a barátját, ha felébred, és a társait, vajon mit szólnak mindehhez! Ne várja el tőlem, hogy megveregetem a vállát! Mondja, mi a fenét kezdjek most magával? Sokan szeretnék, hogy kirúgjam a seregből. Azonban maga az egyik legjobb, sőt, talán a legjobb. Ezt mindenki elismeri. Most mégis mindenki a fejét akarja. 

– Értem uram! Ezek szerint elküld innen.

– Nem tudom hadnagy. Nem egyedül én döntök. Ma délután fél ötre legyen a tanácsteremben! Kihallgatás lesz, a vezérkar is kifaggatja. Majd ezután kiderül, mit tehetek. 

– Köszönöm uram!

– Ne tegye! Most leléphet! Menjen haza, és gondolkodjon! Négy órára az asztalomon legyen a teljes, és tökéletes jelentés! Fél ötre pedig legyen a tanácsteremben! Leléphet!

– Igen uram! Értettem uram!

Henry bosszúsan távozott. Egyenesen hazament, ahogy az Öreg mondta, gondolkodni, és jelentést írni. 

Ahogy hazaért, egyenesen a hideg zuhany alá állt. Mikor szinte jegesre hűtötte magát, leült megírni a jelentést. Semmit sem hagyott ki. Szóról szóra írta le ami történt, nem fényesített ki semmit, önmagát legkevésbé. Mikor végzett, újra elolvasta, majd mikor megfelelőnek találta, kinyomtatta. Beletette egy dossziéba, és kiült a teraszra. Az alant elterülő végtelen kék óceánt nézte. Végül felbontott egy jeges, alkoholmentes sört. Jólesőn kortyolt bele a hideg italba. Érezte, ahogy végigfut ereiben a hideg, és lehűti. Szüksége is volt rá, nehéz pillanatok vártak rá. Órájára nézett, épp elmúlt három óra. Lezuhanyozott, és átöltözött. Épp indulni akart, mikor megcsörrent a telefon. 

– Wilder!

– Helló, itt Kim! Gondoltam felhívlak, régen nem beszéltünk már. Mi van veled, Henry?

Megörült a hívásnak. Kimmel már jó ideje nem beszélt. Évekkel ezelőtti együttlétük nem volt mentes a viharoktól így, ha fájón is, de szakítottak. A barátság azonban megmaradt köztük, és hébe-hóba találkozgattak is. Miután Henry elmesélte röviden mi történt vele, Kim meghívta őt

– Nincs kedved átjönni vacsorára? 

– Ha nem zavarok, akkor köszönöm.

– Tudod, hogy sosem zavarsz! Egyébként is, ha zavarnál, gondolod, hogy meghívlak? 

– Jó, nyilván nem. Nyolckor jó? Viszek egy üveg bort.

– Tökéletes! Akkor várlak!

Kim bontotta a vonalat, Henry pedig sietve kocsiba ült. Várta őt, egy igencsak kellemetlen tárgyalás. 

Ahogy várta, felettesei darabokra szedték. Nem épp kíméletesen. A tárgyalás vége az lett, hogy szóbeli figyelmeztetést kapott, valamint ígéretet arra, ha a legkisebb vétséget is elköveti, repül a seregből. Ezt semmiképp nem akarta. Az ezredesnek hála, megúszta a szóbeli figyelmeztetéssel. Örült is meg nem is. Pedig örülnie kellett volna, hogy nem kellett távoznia. Mégsem volt kellőképp elégedett. Végül hazafelé menet meglátogatta barátját a kórházban. Steve még aludt a komoly műtét után. Ahogy azt a kezelőorvostól megtudta, sikerült minden golyót eltávolítani, és a tüdejének sem esett maradandó baja. Henry ennek örült a leginkább. Leült barátja ágyára, megfogta a kezét, és elrebegett egy igencsak halk bocsánatkérést. A többit akkorra tartogatta, ha Steve felébred. Még marad pár percet, majd halkan becsukta maga mögött a kórterem ajtaját.

Egyenesen hazahajtott, hogy a Kimmel való találkozás előtt átöltözzön. Nem akart egyenruhában menni hozzá. Fél nyolckor kocsiba ült. CD-t tett a lejátszóba, és bekapcsolta egyik kedvenc zenéjét. Útközben elhaladt egy éjjel-nappali kis üzlet előtt, ahova gyorsan beugrott egy üveg finom borért. Igényes lévén, nem elégedett meg soha semmi olcsó, középszerűvel. Sem ételben, sem italban, semmiben nem érte be ezzel. Nem szórta a pénzt, de sosem vásárolt tucatárut. Most sem. Kiválasztott egy igen drága fehérbort, majd sietve visszaült kocsijába. Pontban nyolckor csöngetett be a lány ajtaján, aki mosolyogva nyitott ajtót. Ahogy Henry gondolta, a finom vacsora után végül az ágyban kötöttek ki. Kimnek épp nem volt partnere, ahogy Henrynek sem. Jól megvoltak így egymással. Semmi kötöttség, csupán egy kellemes éjszaka néhanap. Nem is sejtette, hogy mindezt egyedül ő érzi így.

A reggeli beszűrődő napfényre ébredt. Nem kelt föl azonnal, nézte, ahogy Kim békésen alszik. Elmosolyodott. Végigsimított a lány arcán, gyengéden megcsókolta, felébredt. Karjaival átfonta Henry nyakát, és a szemébe nézett.

– Mondd csak, szerinted ez így tökéletes?

– Szerintem tökéletes éjszakát töltöttünk el. 

– Igen, de én nem erre gondoltam, hanem kettőnk viszonyára. Előbb vagy utóbb mindig nálam kötsz ki. 

– Igen. De ha jól vettem ki, neked se igen van ellene kifogásod. Vagy igen?

– Nem. Vagy mégis. Gondolkodtál már azon, miért nem maradtunk annak idején együtt? Vagy mi történt azóta?

– Nem igazán. Nekem ez tökéletesen megfelel. Vagy neked más a véleményed?

– Őszinte legyek? Igen, más. 

– Mégis mit vársz tőlem? 

– Talán folytathatnánk ott, ahol abbahagytuk. 

– Nézd! Ezt már akkor is megbeszéltük. Te családot, gyerekeket akarsz, én még nem. 

– Nem értelek Henry! Mitől félsz ennyire? Nézd csak meg a barátaid! Majdnem mindegyiknek van családja, és jól megfér a hivatásával együtt. 

– Lehet, de azok ők, és nem én. Nem akarom elkötelezni magam. Gondolj bele, milyen apa lennék? Össze-vissza szolgálat, rendszertelen élet. Nem épp egy apának való. 

– Ugyan! Ezek csak kifogások. Kérdezd csak meg a barátaid, mit gondolnak erről!

– Azok ők, és nem én. Fejezzük be ezt a vitát! Most mennem kell, ne haragudj.

Henry gyorsan felöltözött és elviharzott. Az első pillanatban még dühös volt, ám ahogy beült a Ferrariba és gázt adott, minden addigi feszültsége elmúlt. Ahogy a megszokott úton vezetett, - már-már szinte oda sem figyelve, rutinszerűen – hirtelen egy mellékútról elé vágódott egy autó. Az utolsó pillanatban tövig nyomta a féket, és félre rántotta a kormányt. Hajszálon múlt, hogy nem vágódott bele a másik kocsiba. Épp kiszállt volna, hogy kifejezze nemtetszését, mikor egy távoli, megmagyarázhatatlan hang szólalt meg benne. Először körülnézett, de miután senkit sem látott, maga sem hitte, amit hall: „Nem jó úton haladsz, keresd meg a jót! Légy türelmes!” A hang még mondott valami mást is, de Henry annyira meglepődött, hogy nem figyelt rá. Azt hitte
 megbolondult. Csak ült, és nem értette mi ez az egész. Egy villanásnyi időre ismerősnek hitt érzés futott végig rajta, olybá tűnt, mintha valahol nagyon régen már hallotta volna ezt a hangot. Végül kiszállt a kocsiból, dühének nyoma sem volt. Mire a szabálytalankodó kocsihoz ért, már teljesen nyugodt volt, oly annyira, hogy megszánta a benne ülőt. A fiatal férfi, remegő lábakkal szállt ki kocsijából, és nem győzött elnézést kérni. Henry, tőle merőben szokatlanul, csak elmosolyodott, és megfogta a remegő férfi vállát.

– Nem esett baja? Minden rendben? Bevigyem a kórházba?

– Nem, köszönöm, minden rendben. Kérem…..kérem, bocsásson meg…én…..nem tudom, hogyan történhetett.

– Máskor figyeljen jobban! Csaknem megölt mind a kettőnket. 

– Bocsásson meg…..

– Nincs gond! Biztos nem esett baja? 

A fiatal férfi némán rázta meg a fejét. Látszott rajta, hogy nagyon megijedt, igencsak megviselték a történtek. Végül visszaült kocsijába, és elhajtott. Henry hosszan nézett utána, majd ő is tovább ment. 

 

Míg haza nem ért, egyre csak az járt a fejében, mi is – ki is volt az a fura hang és mi ez a különös, ismerős érzés, ami nem hagyja nyugodni. Kutakodni kezdett elméjében, de nem jutott túl messzire. Mindössze annyi érzése volt, hogy valahonnan ismerős volt. Azt sem igazán értette, miért nem halad jó úton, és miért nem jó, és mi lenne a másik. Fejében kavarogtak a gondolatok. Az is meglepte, hogy tőle igen csak szokatlan módon nyugodt tudott maradni, sőt mondhatni még kedves is volt. Nem értett semmit. Leginkább az az út foglalkoztatta, ami a hang szerint nem jó. Hiszen világ életében pilóta akart lenni, el sem tudna mást képzelni. Megvan mindene. Szép háza, kocsija, hivatása. Hivatása, amiben a legjobbak között van. 

Lakásába lépve, körbe nézett. Elégedett volt, megvolt minden kényelme. Nem is akármilyen helyen volt a ház, pazar kilátással az óceánra. Nem értette ezt a fura hangot, ami szinte ellentmondást nem tűrően közölte vele, hogy nem jó úton halad. Végül elhessegette magától, és egy vállrándítással elintézte. Még korán volt, a nap magasan járt, így egy hirtelen jött döntéssel felhívta Kimet, nincs-e kedve vele vitorlázni egyet. Igaz, a minap Patrickal beszélte meg, de a történtek után nem volt képe fölhívni. Abban sem volt biztos, hogy vele tartana. Kim azonban kapva kapott az alkalmon, így Henry alig fél órával később már az ajtajában állt. Mikor Kim kilépett az ajtón magához ölelte és forrón megcsókolta. Alig húsz perccel később már a kikötőben voltak és hajóra szálltak. Kim el volt ragadtatva, Henry pedig dagadt a büszkeségtől. Örült, hogy megoszthatta valakivel örömét, noha nem önzetlenül. Hízelgett neki Kim lelkendezése, ahogy a vitorlást dicsérte. 


Kalo szakítva minden szabállyal próbált meg segíteni tanítványának. Lehet kissé túllőtt a célon, mikor beleavatkozott Henry életébe, de úgy érezte, eljött az első pillanat. Tudta, hogy valószínűleg nem fogják megdicsérni, de vállalta a kockázatot. Muszáj volt üzennie, amíg nem késő. Csak remélni tudta, hogy Henry, illetve a benne lakozó lélek, akinek sok tanulni valója miatt kellett ebben a testben újjászületnie, megérti üzenetét. Vagy legalább elgondolkodik rajta. Kalo nagy utat tett meg ezért, csak remélni tudta, nem hiába.

Kora délután volt, mikor útjára indult. A Gondolatok Csarnoka melletti mesés, csöndes kis parkban ült a selymes fűben. Kizárt minden más gondolatot, csak tanítványára koncentrált. Igyekezett minél közelebb kerülni a tévelygő lélekhez. Ahogy közeledett hozzá, egyre nehezebben tudott haladni. Alig tudott áthatolni a sűrű, sötét ködszerű valamin, ami körülvette. Tudta, érezte, hogy tanítványa még nagyon messze jár ősi földjétől. Minden erejét megfeszítve haladt előre, hogy megtalálja őt. Ahogy egészen a közelébe ért, érezte a lélek küzdelmét, háborgását. Megpróbált nyugodt, tiszta gondolatokat közvetíteni. Egyre közelebb került hozzá. Mikor mellé ért, tanítványa üres tekintetével találta szembe magát. Látszott rajta, hogy az az út, amin jár, teljesen megbabonázta, kifordította önnön valójából. Semmi más nem érdekelte, csak önzése, a mindenkinél jobb vagyok érzése. Olyan áron is, hogy átgázol bárkin. Ránézett mesterére, szemében fura tűz lobogott. Nem ismerte meg a mestert. Kalo tudta, hogy ez addig lesz így, amíg meg nem találja a helyes utat. A helyes utat, ami nélkülöz minden gőgöt, önzést, amiben az elfogadás, a szeretet vezérel mindent. Tudta, hogy Henry előtt még nagyon hosszú út áll. Leült mellé, és ránézett.

– Miért látok a szemedben dühöt?

– Nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy akarom. Egyébként is ki vagy te? 

– A helyes kifejezés, a szeretnéd. Hogy ki vagyok? Ezt nem mondhatom meg neked. Erre magadnak kell rájönnöd. Ha majd rájössz, tudni fogod ki vagyok, és te ki vagy. 

– Miért ki vagyok én? Egyébként meg semmi sem jó így, ahogy van.

– Miért te, hogy szeretnéd?

– Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy én akarok lenni a legjobb. Mindenben a legjobb.

– Már most is jó vagy. Hiszen hivatásod egyik legjobbja vagy. Miért akarsz még ennél is jobb lenni, törtetni fölfelé? Megvan mindened. Olyan, amiről mások csak álmodnak. Miért vagy mégis elégedetlen? Milyen áron akarsz még följebb kerülni? 

– Bármi áron.

– Ha ezen az úton haladsz sok szenvedés, és fájdalom fog várni rád. Sokaknak fogsz fájdalmat okozni, de magadnak a legtöbbet. Lehetsz úgy is a legjobb, ha példát mutatsz emberségből. Segítesz másokon, és nem átgázolsz. Ha elfogadod a másikat olyannak amilyen, és magadat is elfogadod, meg fogod érteni mindennek a lényegét. Amíg magadat sem fogadod el, addig ez az út vár rád. Sok szenvedéssel, csalódással. Ezt akarod?

A lélek csak vállat vont. Nem akart letérni erről az útról. Meg volt győződve róla, hogy helyesen cselekszik, és ez az egyetlen helyes út. Csupán egy röpke mondat maradt meg: „Nem jó úton haladsz.” 

– Ha ezt akarod, senki sem dönthet helyetted.

Kalo szomorúan hajtotta le a fejét, és otthagyta szeretett tanítványát. Tudta, ennél többet egyelőre nem tehet érte. Mikor visszatért az utazásból, fáradtan nyitotta ki a szemét. Szíve tele volt szomorúsággal. Ennél többet nem tehetett. A többit saját magának kell megtanulnia. Hosszú, gyötrelmes út lesz. Csak remélni tudta, hogy tanítványa megtalálja a helyes utat. Rájön arra, mi az, ami helyes, mi az, ami elfogadható és mi az, ami még távolabb viszi őt ősi otthonától, és saját maga fejlődésétől. Ha a rossz utat választja, hazatérhet, de csak egy röpke időre. Ha nem hozza helyre hibáit, nem okul belőle, akkor a rövid otthonlét után újra földi szenvedés vár rá. Újra és újra, amíg meg nem találja a helyes utat.


Teltek a hónapok, Henrynek eszébe sem jutott már a csaknem tragédiával végződött baleset, és az aközben megjelenő fura hang. Teljesen elfelejtette már. Élte mindennapjait, ugyanúgy nem törődve másokkal, csak saját magával. Önzése, törtetése nem ismert határokat, már – már gátlástalanságig művelte féktelen önzését. Bevetéseken elsőként végzett minden feladatban, esélyt sem hagyva másoknak. Vakmerőségének, esztelenségének a határát feszegette. Parancsot azóta egyet sem szegett meg, de továbbra sem volt hajlandó csapatjátékos lenni. Egoizmusa, önteltsége nem ismert határokat. Barátai szép lassan elmaradtak mellőle, épp elég volt nekik szolgálat közben találkozni vele, szabad idejükben kerülték őt. Ha néha – néha mégis meghívták őt illendőségből, előbb-utóbb tőle volt hangos minden. Szinte állandókká váltak a saját maga dicsőítései, bevetéseken véghezvitt hőstetteitől volt hangos minden. Végül már nem hívták meg. Egyedül Patrick tartott ki mellette, és próbált a lelkére beszélni. Sikertelenül. Rá sem hallgatott, szinte mindig heves vita lett a vége. Henry csak ment a saját feje után, a maga által kijelölt úton, amiről szentül meg volt győződve, hogy az az egyetlen helyes út. Patrick szélmalomharcot vívott vele, de nem adta föl. Szerette barátját, kitartott mellette. Akkor is, mikor már minden barátjuk elfordult tőle. Bevetéseken már senki sem akart mögé ülni, senki sem akart a párja lenni. Féltek. Féltek, hogy a vesztüket okozza. Mindennek az lett a vége, hogy a legutolsó bevetés után az ezredes behívatta.

– Henry! Fiam! Egyre több a panasz magára. Azt mind tudjuk, és elismerjük, hogy maga a legjobb pilótánk. A figyelmeztetése óta egyetlen parancsot sem szegett meg, mégis panaszkodnak magára. 

– Nem értem uram, hiszen sikeres bevetéseken vagyunk túl. 

– Kétségkívül így van. A viselkedése azonban életveszélyes. Senki sem akar már magával repülni. Félnek magától. Nézze fiam! Nem tudom tovább vállalni magáért a felelősséget. Ez csapat munka, nekem pedig mindnyájukra figyelnem kell, gondolnom kell másokra is. Ezt nevezik felelősségnek, ami magából hiányzik. Mégis kap egy legutolsó esélyt, tekintettel a kitüntetéseire, teljesítményére. 

– Köszönöm uram! 

– Ne köszönjön semmit! Figyelmeztetem! Ez az utolsó lehetősége. A legeslegutolsó. Még egy baki, a legkisebb! Megértett?! A legkisebb, és repül a seregtől. Akkor is, ha nem áll be a sorba. Ha nem látok magán semmilyen igyekezetet, hogy beáll a csapatba, repül! Világos, amit mondtam?

– Igen uram! 

– Remélem is! Az ég áldja meg! Aki ilyen átkozottul jó pilóta! Ah! Emberelje meg magát! Ha nem, nos, akkor egy teherszállító gépen fogja magát találni már másnap! Erről kezeskedem!

– Értettem uram!

– Leléphet!

Henry mérgesen lépett ki az ezredes irodájából. Értette is meg nem is ezt az egészet. Még, hogy csapatjátékos! Ő egymaga is remekül megold mindent, gondolta. Hiszen nem egyszer megmentette tárait a biztos halálból. Na, jó. Azt elismert, hogy a parancsokkal szöges ellentétben cselekedett többször is. Igaz, hogy egyedül ment vissza többször is társáért, ami valóban nevezhető felelőtlenségnek. Mégis kihozta valamennyit. Mégis ez a köszönet! Dühödten ment vissza társaihoz, akik csak lopva mertek ránézni, szótlanul. Az egyetlen Patrick volt, aki a közelébe merészkedett. Leült mellé, és megveregette a vállát.

– Fel a fejjel pajtás! Tedd, amit az Öreg mond! 

– Ne kezdd még te is!

– Nem kezdem. Ez volt az utolsó, amit ezzel kapcsolatban mondtam. 

Henry elfintorodott, majd civilbe öltözött, és köszönés nélkül távozott. Szinte fénysebességgel hagyta el a bázist. Útközben azon töprengett, mit és miért csinál rosszul. Mások szerint. A napnál is világosabb volt mindenki számára, egyedül ő nem látott tovább saját magán. Saját maga szerint ugyan is minden rendben volt. 

Hazafelé tartott a gyér forgalmú úton. Végül egy váratlan ötlettől vezérelve mégsem hazament. Lekanyarodott az óceánpartra vezető keskeny földúton. Egy eldugott kis öblöt rejtett az út. Mikor leért, leállította a motort, kiszállt a kocsiból, és sétálgatott a kavicsos parton. Térdig gázolt a hűs vízben, végül leült az egyik sziklára és gondolkodni próbált. A vége az lett, hogy csak nézett ki a fejéből, bámulta a néhol hatalmasra törő hullámokat.  

Hosszú idő után most először jutott eszébe az a bizonyos hang, most először gondolkodott el rajta. Lehet, hogy ez az a pillanat, vagy helyzet, ami válaszút elé állítja? Felcsengett fülében az ezredes dörgő hangja. Egyet akart, repülni. De semmiképp nem teherszállítógépen. Most üljön át? Mikor ennyi mindent elért? Mikor tudását, tehetségét elismerik?  Ezt semmiképp nem akarta. Belátta, legalábbis kezdte belátni, nincs más választása, mint beállni a sorba. De nem! Ő magányos farkas! Miért nem érti ezt meg mindenki? Viszont, ha nem áll be, elveszíthet mindent. Kavarogtak fejében a gondolatok. Arra gondolt, hogy miért is oly nehéz minden. Miért ennyire bonyolult az élet.

– Az lenne? – kérdezte a régi hallott hang.

Felpattant a szikláról, és körbe nézett. „Teljesen megbolondultam!” Azt gondolta, már az őrület határán áll, mikor újra meghallotta bensője legmélyéről a hangot:

– Nyugodj meg, és gondold végig, amit eddig tettél! Jót és rosszat egyaránt. Tedd mérlegre mindkettőt! 

Végül a hang, ahogy jött, úgy el is tűnt. Henry a hullámzó óceánt nézte. Itt mindig megnyugodott. Elméje lassan kitisztult, lecsendesedtek zakatoló gondolatai. Próbálta végig gondolni eddigi életét, mit és miért tett. Amit tett azt jól, vagy rosszul csinálta-e. 

Saját szemszögéből nézve mindent jónak talált, nem értette másoknak mi a baja ezzel. Csak nézte a végtelenbe vesző óceánt, mire is észrevétlenül ráesteledett. Kocsiba ült, és hazament. 

Zakatoló, fura álmok között hánykódott. Egy távoli, mégsem teljesen idegen világban járt. Idegen is volt meg nem is. Az érzések hol átmelegítették, hol félelmet keltettek. A félelmeket nem igazán értette, nem tudta mitől is fél valójában. Ebben az idegen világban félelme ellenére végtelen nyugalmat, békességet érzett, és szomorúságot. Felrémlett előtte egy ismerősnek tűnő arc, aki a kezét nyújtotta felé, arca nyugalmat, mégis szomorúságot sugárzott. Ahogy kinyújtotta felé a kezét, Henry nem nyúlt felé. Az idegen szomorú mosollyal tűnt el álmából.

Csuromvizesen, fáradtan ébredt, mintha szemhunyásnyit sem aludt volna. Kávéját szürcsölgetve ült a teraszon. A felkelő nap sugarai épp csak beóvakodtak a csöndes reggelbe. A természet még nem ébredt föl, meghitt, idilli csend vette körül. Merengéséből a telefon csörgése zökkentette ki. Odaballagott a készülékhez, és fölvette.

– Wilder!

– Szervusz, fiam!

– Szia, anya! Mi újság felétek? 

– Baj van fiam! Kérlek, gyere haza! Apád kórházban van. 

– Mi történt vele? Egyáltalán akar látni?

– Kérlek, fiam! Tedd félre az apáddal való történteket!  Apádnak súlyos szívinfarktusa volt. Az orvosok nem sok jót ígérnek. 

– Értem, és sajnálom anya!

– Hidd el fiam, apád örülne, ha eljönnél. Már régen megbánta az egészet. 

– Meglátom, mit tehetek.

– Kérlek, fiam!

– Rendben anya, majd felhívlak!

– Köszönöm, fiam!

Henry bontotta a vonalat, majd visszaült a teraszra. Tovább iszogatva kávéját. elgondolkodott. Kettős érzések dúltak benne. Ha most nem megy, és apja meghal, azt sosem bocsájtják meg neki. Sem az anyja, sem a bátyja. Vajon ő, megbocsátana magának? Pláne azok után, ami történt közte és az apja között. Mikor örömmel újságolta el, hogy felvették a seregbe valóra váltva ezzel álmát. Pilóta lett, amiről gyermekkora óta álmodott, és apja nagyon jól tudta ezt. Mégsem örült vele, egyszerűen kidobta, kitagadta őt. Még most is hallotta a kemény szívbemarkoló szavakat. Még aznap összecsomagolt, és elment. Apja, azóta egyszer sem kereste őt meg. Igaz, ő sem az apját. Erre gondolván, megrándította a vállát, mondván végül is apja tagadta ki őt, és nem fordítva. Akkor járt otthon utoljára. Az elmúlt alig több mint tíz év alatt egyszer sem beszéltek, és nem járt otthon. Szívébe markolt egy kép, ahogy anyját utoljára látta. Sírva. Összerándult, ahogy erre gondolt. Henry eleinte még megpróbált apjával beszélni, ám ő, sosem vette át a telefont, letagadtatta magát. Henrynek az fájt a legjobban, hogy anyja kettőjük között őrlődött. A hiábavaló keresések után föladta. Szerette az apját, és haragudott is rá. Fájdalmat okozott neki is és anyjának is. Arra gondolt, hogy megteheti-e, hogy most sem megy el? Száguldoztak az érzései. Tudta, ha nem megy el, sosem fognak neki megbocsájtani. Apjára gondolt. Vajon megváltozott-e azóta? Hiányzik-e egyáltalán neki? Fogalma sem volt. A szeretet és a megbántottság okozta harag között vergődött. Ahogy a végtelen kék óceánt nézte, hallgatta annak mormolását, úgy érezte talán megnyugszik. A távolban olybá tűnt, mintha az óceán mélykékje megérintené minden egyes hullámzásával a tiszta, kék eget. A csupán egy – két árnyalattal világosabb kékséget imitt – amott tarkították hófehér felhőpamacsok. Ahogy a távolba nézett, először alig akart hinni a szemének az elé táruló csodás látvány miatt. A felhők egy békésen mosolygó arcot formáztak meg. Ahogy ránézett, úgy érezte elvész a meseszerű tünemény szemében. Ezzel egy időben meghallotta azt a fura, idegen hangot: „Menj!” Maga sem értette miért, de elmosolyodott. „Rendben!” Mondta ki oly természetességgel, hogy ő is elcsodálkozott. Ekkor az arcot formázó felhők szétnyíltak, és mintegy varázsütésre, szivárvány bontakozott ki a helyén. Csak ült, és nézte a csodát. Végül fölállt, és helyet foglalt a legközelebb induló járatra. Mielőtt összecsomagolt, felhívta anyját, és tudatta vele, hogy kora délután érkezik. Anyja halkan elsírta magát. Henryt mélyen megindították anyja láthatatlan könnyei. Rajongva szerette őt, és neki sosem akart, tudott volna fájdalmat okozni. Betelefonált a bázisra, apja hirtelen bekövetkezett, súlyos betegségére hivatkozva rendkívüli szabadságot kért. Ahogy engedélyt kapott, sebtében összecsomagolt, és taxit hívott, ami percekkel később meg is érkezett, és kivitte a reptérre.

Kora délután volt, mikor megérkezett a szülői házhoz. Kifizette a taxit, és remegő kézzel csöngetett be. Anyja nyitott ajtót, aki mikor meglátta, szó nélkül, könnyes szemmel ölelte át. 

– Fiam! Nagyon örülök, hogy eljöttél!

– Jó, hogy látlak anya, hiányoztál!

Ahogy beléptek a házba és körülnézett, látta, hogy semmi sem változott kicsit több mint tíz év alatt. Tíz év! Mintha egy örökkévalóság lett volna. Ahogy beljebb ment, a konyhából bátyja dugta ki a fejét. Már épp kérdezni akarta ki az, mikor meglátta öccsét. Mosolyogva ölelte át a tékozló fiút. Joe, aki hat évvel volt idősebb nála, megveregette a vállát. Sosem neheztelt rá, valahol megértette őt, miért ment el. Titkon még talán irigyelte is, amiért neki volt mersze valóra váltani dédelgetett álmát. 

– Nagyon örülök, hogy eljöttél öcskös! Mi újság a seregben?

– Minden rendben. Apa, hogy van? 

– Nincs jól. Lehet, hogy nem éri meg a reggelt. Az orvosok semmi jót nem mondtak. Mi nemrég jöttünk haza tőle, de visszaviszlek, ha kicsomagoltál. Szerintem anya is visszajön, bár neki pihennie kellene. 

– Menj fiam, és csomagolj ki! A szobád most is a régi. Utána bemegyünk apádhoz. 

Henry arcon csókolta anyját, és csomagjával a kezében felballagott az emeletre. Ahogy a lépcsőn haladt, tekintete a falon függő képekre tévedt. Mindről egy boldog, mosolygós, vidám család nézett le rá. Ő maga ezeken a képeken még alig múlt el öt vagy hat éves. Gondtalan, boldog gyermekkora volt, szülei mindent megadtak neki és a bátyjának. Aztán jött az a bizonyos nap, mikor mindennek vége szakadt. Elszorult a szíve, még most is a fülében csengtek apja kíméletlen szavai. Ott állt közöttük a meg nem értés, álmainak el nem fogadása, és önnön ifjonti dacossága. Álmok, amik azon a napon valósultak meg, mikor fölvették a seregbe, és ugyanezen a napon szakadt ketté a szíve anyjának, mikor elment. A sereg. Gyermekkori álmának beteljesülése, ahol már rengeteget bizonyított, számtalan kitüntetése volt. Apját vajon érdekelné mindez? Fogalma sem volt. Mintegy végszóra anyja lépett a háta mögé, és ölelte meg. Oly rég várt erre az ölelésre, és oly nagyon hiányzott már neki. Csaknem elsírta magát, majd kibontakozott az ölelésből, és belépett a szobájába. 

– Hidd el fiam, apád nagyon büszke rád, és már régen nagyon megbánta az egészet. 

– Akkor miért nem akart velem soha beszélni, mikor én mégis megkerestem. Rá is szükségem lett volna!

– A sértett büszkesége akkor még sokkal erősebb volt. De mára, megváltozott, hidd el. 

Henry erre nem szólt semmit, csak bólintott egyet, majd belépett régi szobájába. Minden ugyanúgy volt, mint ahogy hagyta, mikor elment. Semmihez nem nyúltak hozzá. A falakon ott függtek régi poszterei, képei, mind a repülésről szóltak. Végighúzta kezét a polcokon álló apró tárgyain, amik akkor a mindent, a gyerekkort jelentették. A könyvei, kabalái, képei, mind ott sorakoztak, ahol hagyta őket. A szekrényben most is ugyanúgy sorakoztak a holmijai, amiket anyja mindig gondos kezekkel hajtogatott össze. Elmosolyodott. Az ablakhoz lépve lenézett a kertre, ami pontosan olyan gondos alapossággal volt rendbe téve, ahogy mindig. Az ablak előtt álló platán hatalmasat nőtt, mióta elment. Alatta a hinta árván ringott, a kosárpalánk alatt most nem volt ott kedvenc labdája. Ahogy nézte a kertet, szinte megelevenedett gyerekkora. Mosolyogva állt, és nézte anyja kedvenc virágait, ahogy színpompásan illatoztak a kora délutánban. Kopogás térítette vissza régmúltjából.

Gyere, öcskös! Egyél valamit, aztán menjünk apához!

– Köszönöm, de nem vagyok éhes. Ettem a repülőn.

– Ne már! Anya direkt a kedvencedet főzte. 

– Köszönöm, de inkább majd, ha hazajöttünk a kórházból. 

– Jól van, de te mondod meg anyának! 

Joe mosolyogva veregette meg Henry vállát, aki elvigyorogta magát. Mikor lesiettek a lépcsőn, anyjukat a konyhában találták, amint épp tálalt. Henry odamenet, megölelte őt, és bocsánatkérő pillantásokkal nézett rá, mondván majd inkább, ha visszajönnek. 

A kórház felé menet Henryt anyja is és bátyja is faggatta a seregről. Készséggel el is mesélt mindent, csupán azt nem, ahogy az ezredestől elvált. Ezt kínosan kerülte, nem akarta anyját elszomorítani. Ahogy a kórházhoz értek, eleredt az eső. „Még ez is!” Gondolta Henry. Épp elég volt neki az apjával való találkozás. Önkéntelenül is összerándult a gondolatra. Csöndben haladtak az intenzív osztály felé. A folyosón félhomály és végtelen csönd volt. Csupán néhol hallatszott ki a lélegeztető gépek, monitorok halk pittyegése. Ahogy ahhoz a kis szobához értek, ahol apja feküdt, Henry lecövekelt. Az ablakon át figyelte apját. Oly törékenynek, oly elesettnek látszott, amilyennek még sosem. Az orvos mikor meglátta őket, azonnal kijött. 

– Mrs. Wilder! A férje állapota javult egy kicsit, most ébren van. Bemehetnek hozzá, de csak egyesével. És kérem, ne izgassák föl!

Henry anyjára nézett, aki könnyes szemmel nézett vissza rá. 

– Menj be fiam! 

– Először te menj anya! Félek, én csak felizgatnám. Jobb, ha először te beszélsz vele.

Anyja bólintott, megsimogatta fia arcát, köpenyt, maszkot vett, és belépett férjéhez. A két fiú kint várakozott. Azt nem tudták anyjuk mit mond, viszont sejtették. Az egyik pillanatban felcsattant apjuk ellentmondást nem tűrő hangja.

– Megmondtam Lizbeth, hogy nem! Menjen el, nem akarom, hogy itt legyen! 

– De drágám! Miattad jött ide kérlek, ne tedd ezt!

– Amit mondtam, megmondtam!

Henry keze ökölbe szorult, némán állt, a megalázottság minden érzésével. Végül bátyjára nézett és elrohant. Joe utána futott, próbálta őt megállítani, de hiába.

– Sajnálom Joe, semmit sem változott. Mondd meg anyának, hogy nagyon szeretem! Majd felhívom. Bocsáss meg, de képtelen vagyok itt maradni.

– Kérlek, Henry! Legalább anyára gondolj! Nem kell elutaznod, menj haza és várj meg minket! 

– Bocsáss meg, de nem megy. Szeretlek benneteket, de nem bírok maradni. Bocsáss meg!

Henry ezzel sarkon fordult, és meg sem állt a szülői házig. Fölkapta a még ki sem csomagolt utazótáskáját, és egyenesen a reptérre ment. 

Amint hazaért felhívta anyját, és bocsánatot kért tőle. Ő hiába kérte, hogy menjen vissza, mert apjának már csak napjai vannak talán, hajthatatlan volt. Nem akart odamenni. Úgy érezte, gondolta, ha az apjának nincs szüksége rá életében, akkor halálában se legyen. Még szinte haza sem ért, máris a bázisra ment. Egyedül a repülés tudta volna most lecsillapítani. Sajnos most azonban sem gyakorlat, sem bevetés nem volt. Sokáig nem tudott nyugton ülni, leballagott a gépéhez, és beleült.  Nyitott tetőn nézte a csillagokat, amik apró briliánsként ragyogtak a tiszta, sötét égbolton. Csak ült, fogalma sem volt meddig. Kavarogtak fájó gondolatai. Mikor már majdnem elaludt, felragyogott az égen egy csillag és kivált a többi közül. Henry ámulva nézte. Egyre közelebb jött, már szinte megérintette. Mielőtt ezt megtehette volna, ismét a reggeli felhőarcot látta maga előtt, csak most ragyogóbban, csillogóbban, és másképp. De kétségkívül ugyan az a szempár volt. Meghallotta a hangot: „Menj vissza!” Henry dacosan, sértetten válaszolt: „Ezúttal nem” Az arc ekkor a semmibe veszett, fénye kihunyt, eltűnt, talán örökre. Henry végül hazament, és lefeküdt. Azonnal mély álomba zuhant. 

Álmai megint csak az ismeretlen világba vitték. Itt, újra látta azt a bizonyos arcot, aki álmában testet öltött. Hófehéren izzó köpenyt viselt, szeme szelíden ragyogott. Halkan szólt hozzá:

– Menj vissza, amíg nem késő! Apád a köztes világban jár. Menj vissza, és bocsáss meg neki, hogy békével a szívében lépje át a kaput. 

– Nem megy. Képtelen vagyok. Most is kidobott pont úgy, mint régen! Ezt az egészet nem én kezdtem!

– Sokkal bölcsebb az, és sokkal több szeretet van annak a szívében, aki megbocsájtani képes! Ezt ne feledd! Bocsáss meg neki is és magadnak is! Hidd el, minden más és könnyebb lesz. A megbocsájtással leteszel egy régóta hordott súlyos terhet. Meglátod, sokkal könnyebb lesz a szíved ezután!

– Kérjen ő bocsánatot! Nem én bántottam meg, hanem ő engem!

– A megbocsátani tudás a legnemesebb dolog. Nem a rangsor a lényeg, nem az, hogy ki kit bántott meg. A lényeg az, ki tud tiszta szívből, szeretetből megbocsájtani.

„Nem! Nem! Nem!” Henry saját szavaira ébredt, folyt a víz róla. Felült, és kezébe temette arcát. Arra gondolt, talán valóban neki kellene átlépnie a határt, neki kellene megbocsájtania. Igazából nem hitt abban, hogy apja el is fogadja azt. Nem tudta elhinni, pláne azok után, hogy még halálos ágyán is kidobta őt a kórházból. Míg ezen tépelődött, fogalma sem volt arról, hogy apja épp ekkor halt meg. Joe hívta őt, anyja képtelen volt most bárkivel is beszélni. 

A temetésre négy nappal később került sor. Míg csöndben folyt a szertartás, eleredt az eső, mintha csak el akarná mosni a fájdalmat. Henry anyja mellett állt. Az egyre jobban zuhogó esőben az égre emelte tekintetét. Úgy hitte, érezte, ez eső lemossa róla mindazt a fájdalmat, bűntudatot, amit apja okozott neki. Megbocsájtani azonban még itt sem volt képes. Kitépte a szívéből apja saját magát, eltaszította őt, amit még itt sem volt képes megbocsájtani. Az égre emelte tekintetét, az eső és könnyei fátylán át némán kiáltotta: „Miért, apa, miért?” Választ azonban sehonnan nem kapott……

A temetés utáni napokban Henry egyre többször találkozott Kimmel. Közel kerültek egymáshoz újra, de koránt sem annyira, amennyire a lány szerette volna. Mégsem tette szóvá, hagyta, hogy Henry maga döntsön a továbbiakról. Ő azonban továbbra sem akarta elkötelezni magát, számára teljesen megfelelt ez az állapot. Ha akart találkozott Kimmel, ha nem akart, akkor otthon üldögélt. Egyre jobban elszigetelődött, barátai már egyáltalán nem keresték őt meg. Ez hol zavarta őt, hol nem. Inkább dühöt érzett, nem értette mi történt körülötte. Magányában egyre többet ivott. Az eddig néhanap legurított egy – egy üveg sörből mára több lett, és a Whiskyt sem vetette meg mindeközben. Számtalanszor ment be a bázisra másnaposan, borostásan, ami igen szokatlan volt tőle. Szerencséjére senki nem vette észre mámorát. Ha kérdezték tőle mi van vele, csupán annyit mondott, hogy rosszul aludt. Ha gépre ült, abban a pillanatban, hogy megérezte maga alatt a több tonnás repülő remegését, azonnal kitisztult a feje, és a feladatra koncentrált. Megszűnt körülötte minden, semmi más nem érdekelte. Odafönt minden más volt, eggyé vált a géppel. Szabadnak érezte magát. Olyan szabadnak, amilyennek sehol sosem. Felsőbbrendűséggel párosult ez a szabadság, úgy érezte odafent mindenki fölött áll, övé a világ, a végtelen tér. A levegőben ő nem csak egynek tekintette magát a többi pilóta között, ő volt a legjobb, az egyetlen legjobb. Legalább is ezt tartotta magáról. Képtelen volt csapatban dolgozni, mindig önfejű volt. Bármennyire is próbálta az utóbbi időben megerőszakolni saját magát, nem ment. A gyakorlatokon, bevetéseken a többiekkel együtt repült, összetartó kötelékben, ahogy kell. Ám ez sokáig nem tartott sosem. Előbb – utóbb különvált társaitól és fékezhetetlen önzéssel egymaga oldotta meg a feladatot. Eközben igyekezett, hogy társait ne sodorja veszélybe, mégsem volt mellettük, így joggal érezhették, hogy cserbenhagyja őket. Kiváló pilóta volt, de mindenki tudta, nem igazán számíthatnak rá, hiszen csak önnön sikerét hajszolta. Egyre jobban vágyta, mohó önzéssel éhezett a sikerre. Viselkedése egyre jobban rányomta a bélyegét magánéletére is, ami miatt elszigetelt, magányos lett. Egyetlen vigasza talán Kim volt, akivel hébe – hóba ágyba bújt, persze, csak ha a kedve így tartotta. Ha nem vele volt, akkor jórészt valamelyik bárban ivott, este pedig mámorosan dőlt ágyba. Ebben az ördögi körben vergődött már jó ideje, nem ismerve fel saját maga pusztítását, de nem is akart igazán ezen változtatni. Senki sem akart már a közelében lenni, nem keresték a társaságát, sem a bázison, sem otthon. Tudták mi lesz úgy is a vége. Hetek óta így élte az életét, belesüppedve az egoizmusba, nem kímélve senkit. Egy ködös hétvégén épp a bárba indult, mikor Kim kétségbeesve hívta föl.

– Henry, baj van! Ide tudnál jönni? 

– Épp a bárba készültem.

– Kérlek! Sokat jelentene, ha eljönnél!

– Na, jó! Fél óra múlva ott vagyok! 

Henry kissé bosszús volt, amiért keresztülhúzták a számítását. Fogalma sem volt mi lehet az a nagy baj, amiről Kim nem beszélt. Hirtelen belehasított, hogy talán gyereket vár. „Fenébe! Remélem nem állapotos!” Erre a gondolatra tövig nyomta a gázpedált. Húsz perccel később türelmetlenül csöngetett be. Mikor Kim ajtót nyitott meghökkent vörösre sírt szemei láttán. Tétován lépett be, és ölelte át.

– Jól van öreglány, itt vagyok! Mi a baj?

– Gyere, menjünk beljebb!

– Mondd már az ég szerelmére mi a baj! Ugye nem gyereket vársz?

– Nem! De ha arról lenne szó, akkor?! 

– Nem tudom Kim! Ha nem ez…akkor mi a baj?

– Rákos vagyok Henry. – Mondta ki fájón, meggyötörten.

Henry megkövülten állt. Alig hitte, amit hall. Penge éles tőrként hasítottak bele a szavak.

– De, ez nem lehet, hiszen….

– Hiszen mi?

– Hiszen olyan egészségesen élsz, hogy az már szinte túlzás. Mindig odafigyeltél, vigyáztál magadra. 

– A rák nem válogat, ezt te is tudod. Inoperábilis agytumorom van, számtalan áttéttel. Nincs értelme műteni.

– Ez hülyeség! 

– Sajnos nem az. Már végig jártam mindent, amit csak lehetett ezzel kapcsolatban. 

– Csak így hagynak meghalni?! Ez őrület!

– Nem hagynak. Kaphatnék kemoterápiát, sugárkezelést. Csak épp nem sok értelme lenne. Nem sokat segítene. Ezért nem akartam. 

– De miért, az ég áldjon meg?!

– Mert csak a haldoklásomat hosszabbítaná meg. A kemoterápia meg tudod jól, mivel jár. Egy csomó pokoli szenvedéssel. A végén nem lennék önmagam, csupán emberi roncs. Ezt pedig nem akarom.

– Akkor mi lesz? Mennyi……

Henry félt kimondani a szavakat. Mint akit fejbe vertek, úgy ült és hallgatta Kimet. 

– Talán két – három hónap. Viszont a kezelések nélkül emberként telnének a napjaim. 

– De, fájdalmaid lesznek. 

– A kemoterápiával még több és sokkal hosszabb, és maximum csak egy-két hónnappal élném túl így. Inkább legyen az a két – három hónap viszonylag elviselhetőbb, nem ágyhoz kötött.

– Értelek.

Egyszer sem volt képes kimondani, hogy „segítek, melletted leszek, számíthatsz rám”, pedig a lány semmit sem szeretett volna jobban. Félt. Félt a betegségétől, a felelősségtől, kötöttségektől, kötődéstől. Remegő hangon nézett a lányra, aki pont azt várta volna, hogy mellé áll. Fogalma sem volt mi is játszódik le benne valójában. 

– Sajnálom, nagyon sajnálom Kim! 

Mellé ült, és átölelte. Ennyi tellett tőle, semmi több. Zavarában, félelmében nem tudott mást mondani. maradt is volna, meg nem is. Végül győzött a félelme. Otthagyta a lányt. Egyedül a félelmeivel, betegségével, mindennel. Hazament. Száguldott hazafelé menet, miközben egyre a hallottak jártak a fejében. 

A házhoz érve leparkolt a garázsban, majd első útja a hűtőhöz vezetett. Jéghideg sört vett elő, és egy hajtásra kiitta a doboz tartalmát. Ez sem volt elég. Whiskyvel pótolta alkoholéhségét. Ahogy meghúzta az üveget, jóleső forróság öntötte el. Megint ivott egy kortyot, aztán még egyet. Elővett még egy jeges sört, és azzal hűtötte magát. Lehuppant a kanapéra, és bekapcsolta a tévét. Alig egy órával később sörtől gőzös, mámoros fejjel ült. Alig hatolt el tudatáig a külvilág. Tovább ivott, míg szinte eszméletvesztéssel aludt el.

Álmában megnyugtató közeg vette körül. Meghallotta az a bizonyos hangot, amit már az elmúlt hetekben többször is. Kissé rosszallón, mégis szeretettel teli, szelíd hangon szólt hozzá. 

– Miért nem segítesz a barátodnak? Ott lenne a helyed mellette, szüksége van rád, hiszen senkije nincs rajtad kívül. 

Henry mámorosan meredt maga elé, szinte önkívületben mormolta maga elé a szavakat.

– Mégis mit tehetnék én? Pont én?

– Csak szeretetet adj, érezze, hogy mellette vagy. 

– És nézzem végig, ahogy meghal? Különben is, ki vagy te? Miért hallak állandóan? Vagy csak képzelődöm?

– Nem képzelődsz! Valóban szólok hozzád, és próbálok segíteni. 

– Te csak a képzelet szülötte vagy, és valószínű csak azért hallak, mert többet ittam.

– Nem csak ezért, illetve nem ezért. Gondolj vissza azokra a pillanatokra mikor józan voltál. Akkor is hallottál. 

– Mégis ki vagy te? Mert erre még nem feleltél! 

– Mondtam, a segítőd vagyok. 

– Miért nem láthatlak? 

– Még nem jött el az ideje. 

– Mit jelent, hogy a segítőm vagy? Miben kell neked segítened, és pont nekem? 

– Segítek, amiben csak akarod, de ezt magadnak kell kérned. 

– Hogyan, amikor azt se tudom ki vagy és hol vagy?! 

– Mondtam, a segítőd vagyok. A hogyanra pedig magadnak kell rájönnöd. 

– Akkor ebben segíts! Hogyan kérjelek? 

– Ebben nem segíthetek, ne haragudj. Magadnak kell rájönnöd. Légy önmegtartóztató, a szíved, a lelked legyen nyitott az újra. Tisztítsd meg a tested! Ha állandóan ilyen mámoros állapotban vagy, nem fogsz semmit megérteni, és elpusztítod magad. 

– Nem ér semmit az életem! A barátaim mind elhagytak, most még Kim is, csak a repülés maradt nekem. 

– Nézz magadba mit tettél a barátaiddal! Változtass az életeden!

Henry ezeket hallotta utoljára mielőtt öntudatlan álomba merült. Reggel iszonyatos fejfájással ébredt. Mikor tükörbe nézett megriadt saját arcképétől, ami karikás szemekkel meredt rá. A többnapos borosta, a fakó arc csak tovább rontott rajta. Elfintorodott, majd beállt a zuhany alá abban a reményben, hogy a jeges víz felfrissíti egy kicsit. Addig állt a hideg víz alatt, míg vacogni nem kezdett. A tükörből továbbra is ijesztő képmásával nézett farkasszemet. Nekiállt megborotválkozni, kezei megremegtek a másnaposságtól. Ahogy újra belepillantott a párás tükörbe, ijedtében csaknem elejtette a borotvát. Azt hitte hallucinál, elment a maradék esze is. Egy kortalan, kedves, mosolygós arc jelent meg előtte. Kérdőn nézett rá, majd pislogott párat, azt hitte a képzelete játszik vele. Ekkor eszébe jutott mámoros állapotának párbeszéde. Belenézett a tükörbe, egyenesen rá tekintő szempárba. 

– Te? Te voltál velem este? Veled beszélgettem? Nekem elment az eszem! – Mondta ki hangosan. – Egy tükörrel beszélgetek! Ember, térj magadhoz! 

– Nem ment el az eszed, és valóban velem beszéltél. 

– Én teljesen megőrültem! Esküszöm, ezentúl egy kortyot sem iszom! – letörölte a párát a tükörről, de az arc továbbra is mosolyogva nézett rá.

– Semmi bajod nincs, valóban velem beszéltél, ahogy most is. 

– Te vagy a segítőm ugye?

– Annak neveztem magam.

– Miért éppen nekem segítesz? 

– Nos azért, mert a tanítványom vagy. Tudom ezt még nem érted, de hamarosan meg fogod érteni, ebben biztos vagyok. 

– Mégis hogyan?

– Csak nézz mélyen a szívedbe, tisztítsd meg a lelked, válassz másik utat!

– Mégis milyen másikat? Hiszen a repülés az életem!

– Tudom, nem is erre gondoltam. A lélek tisztaságának az útját válaszd! 

Mire Henry tovább kérdezhetett volna, az arc eltűnt. Kalo Mester már nem volt ott, legalábbis nem ebben a formájában, de Henry ezt nem tudta. Kezébe temette az arcát, így ült sokáig, nem értette mi folyik körülötte. Lehet, hogy ő egy amolyan angyal? Tettel föl magának a kérdést. Mivel nem kapott választ, kezében egy csésze forró kávéval kiült a teraszra és a semmibe bámult. Cikáztak gondolatai, amiket igyekezett kordában tartani. Ahogy a tiszta kék eget nézte, hirtelen olyan végtelen nyugalom öntötte el, amilyet már rég óta nem érzett. Egyetlen pillanatra elborította a szeretetnek olyan mély érzése, hogy kicsordult a könnye. Kalo ott volt mellette, és elmosolyodott. Tudta, hogy szeretett tanítványa hamarosan rátalál a helyes útra. Ahogy levette Henry válláról a kezét, Henry még mindig ennek az ismeretlenül is csodás érzésnek a hatása alatt állt. 

Kim! Kiáltotta bele a végtelen kékségbe. Gyorsan felöltözött, betelefonált a bázisra, és beteget jelentett. Ahogy letette a telefont, kocsiba ült, és meg sem állt Kim lakásáig. Mikor becsöngetett csak várt, hogy a lány ajtót nyisson. Várt, de mindhiába. Hirtelen villant fel előtte Kim elgyötört arca. Szörnyű felismerés lett úrrá rajta. Kocsiba ült, és a létező összes szabályt áthágva rohant a kórházba. Füstölgő gumikkal állt meg, leparkolt és rohant, ahogy csak bírt. A recepcióhoz érve, türelmetlenül állt meg a pultnál. 

– Jó napot nővér! Kim Damont keresem! Kérem! 

– Ön a hozzátartozója?

– A barátja vagyok. Kérem, nővér! Hol találom őt?

– Harmadik emelet, háromszáztízes szoba. 

– Köszönöm!

Henry ezzel már futott is a lifthez. Türelmetlenül nyomta meg a hívógombot. Mire végre megérkezett, beugrott, megnyomta a harmadik emelet gombját. Türelmetlenül toporgott, óráknak tűnt mire végre felért. Kiszállva a liftből végigrohant a folyosón, míg végre megtalálta a keresett kórtermet. Ahogy odaért, a nyitott ajtón át látta, hogy Kim körül épp nővérek, orvosok sürögtek, halk, összeszokott mozdulatokkal tették dolgukat. Mikor az egyik nővér meglátta, hogy ott toporog az ajtóban, odalépett hozzá.

– Uram? Megkérdezhetem, hogy ön kicsoda? 

– A barátja vagyok. Nagyon jó barátja. Henry Wilder. 

– Értem Mr. Wilder. Kérem, kint várjon egy kicsit! A doktor úr, hamarosan itt lesz.

– De, mi történt, az ég szerelmére mondjon már valamit!

– Nos, meg kell várnia a doktor urat. Kérem, Mr. Wilder!

A nővér ezzel visszament és becsukta maga mögött az ajtót. Henry kétségek között rogyott le a székre. Bűntudata volt, szégyellte magát, amiért magára hagyta a lányt. Ahogy erre gondolt, elsírta magát. Életében először sírt valaki miatt. Az elmúlt évek, apjával való rossz viszonya megkeményítették a szívét. Falat emelt maga köré, hogy senki se tudja többé bántani. Mindeközben saját érzései sem törtek át ezen a falon, eddig a pillanatig. 

Az üres folyosón egyedül volt, kétségek, bűntudat mardosta. Ahogy megcsapta orrát a kórház fertőtlenítő szaga, felfordult a gyomra. Elfintorodott. Legszívesebben elment volna, annyira gyűlölte a kórháznak minden szegletét. Mégsem ment. Türelmetlenül kezdett el járkálni az üres folyosón, léptei halkan kongtak a kihalt félhomályban. Már fogalma sem volt, hányadszor nézett rá az órájára, egyre nőtt benne a feszültség. Éppen csak megállt az ablaknál és kibámult, mikor végre lépteket hallott. Megfordult, és Kim kezelőorvosával nézett farkasszemet. 

– Kérem, doktor! Hogy van Kim?

– Ön Mr?

– Wilder. Henry Wilder vagyok a barátja.

– Nos, igen Mr. Wilder attól tartok rossz hírt kell közölnöm önnel. Kim szíve és légzése leállt. Sikerült ugyan újraéleszteni, de sajnos kómába esett, jelen pillanatban lélegeztető gép tartja életben. Nagyon sajnálom. – Tette Henry vállára kezét az orvos.

– Tegyenek meg mindent érte, kérem! A pénz nem számít!

– Higgye el Mr. Wilder, megtettünk és teszünk mindent, ami emberileg és orvosilag lehetséges. 

– Köszönöm, doktor! Mik az esélyei? Ugye életben marad?

– Sajnos fiam, nem túl jók. A tumor helye és nagysága miatt, valamint az áttétek miatt lassan leállnak a létfontosságú szervei. Alig egy – két napja van, talán annyi sem. Sajnálom, fiam!

– Mit tehetek érte?

– Imádkozzon!

– Bemehetek hozzá?

– Természetesen! Nővér kérem! Kísérje be Mr. Wildert!

A nővér szelíd, szomorú szemekkel kísérte be. Kezébe adott egy steril köpenyt és maszkot, majd beengedte őt. 

Henry miután beöltözött, halkan lépett be a gyéren megvilágított intenzív szobába. Ahogy Kim ágyához lépett, elfacsarodott a szíve. Könny szökött a szemébe, ahogy ránézett. A lány olyan fal fehér volt, hogy szinte egyé vált a kórházi ágynemű fehérségével. Karjából csövek vezettek, infúziókat kapott. Monitor figyelte minden életfunkcióját, a lélegeztető gép egyenletes, halk szuszogással tartotta benne az életet. Henry mielőtt leült volna, odahajolt, és megcsókolta.

– Itt vagyok öreglány, csak tarts ki! Szeretlek – Súgta fülébe abban a reményben, hogy meghallja. 

Valahol egyszer azt olvasta, hogy a kómában lévő betegek valamilyen úton – módon hallják, ha szólnak hozzájuk. Leült mellé, és megfogta a kezét. Érezte annak nyirkos hidegét. Végigfutott rajta a hideg, jeges kétségbeesés. Csak nézte őt, majd könnyeivel küszködve mesélni kezdett neki. Beszélt hozzá mindenről, ami csak az eszébe jutott. Mikor kifogyott a szavakból, csak nézte némán. Végül életében először imádkozni kezdett. Nehezen formálta a szavakat, hiszen fogalma sem volt róla, hogyan is kell valójában. Végül kért. Kért, ahogy még sosem. Ekkor távolról, valahonnan a lelke legmélyéről meghallotta az ismerős hangot.

– Itt vagyok Henry és segítek neked.

– Ne nekem segíts, hanem Kimnek! 

– Neki is segítek!

– Akkor hozd vissza! Kérlek!

– Megtenném, ha lehetne, de nem tehetem. De megkönnyíthetem neki a hátralévő utat. 

– Hát nincs remény?

– Nincs Henry, sajnálom. De jobb lesz neki otthon, csak hinned kell ebben.

– Otthon? Miféle otthonról beszélsz? Hiszen itt az otthona, itt az élete velünk, velem.

– Nem Henry. Ez nem az igazi otthon. Az igazi ott van, ahol a lélek szabadon élhet. Arra kér, engedd őt el.

– Képtelen vagyok rá! 

– Meg kell tenned, hogy ne szenvedjen tovább. 

Henry átkarolta Kimet, és feltört belőle a zokogás. Alig hallhatóan ejtette ki a szavakat, amik oly annyira fájtak, mintha kést döftek volna elemi erővel a mellkasába. 

– Elengedlek, nem kell tovább szenvedned, bocsáss meg nekem kérlek, bocsáss meg!

Ahogy kimondta ezeket a gyötrően fájó szavakat, a monitor sípolni kezdett. Az orvos és a nővér berohantak. Próbálták Henryt kitessékelni, de nem moccant. Mikor az orvos erőteljesen rászólt felkelt, de megállt az ajtóban, nem moccant. Csak állt megkövülten, és nézte, hogyan próbálják a lányt újraéleszteni. Azon kapta magát, hogy ismét imádkozik. De már nem azért, hogy sikerüljön, hanem azért, hogy Kim ne szenvedjen tovább. Végül húsz perces küzdelem után föladták. Az orvos kikapcsolta a gépeket, és odalépett Henryhez, és gyengéden megszorította a vállát.

– Sajnálom, fiam! Nagyon sajnálom! Fogadja őszinte részvétem. Ha itt akar maradni, csak maradjon nyugodtan, amíg csak akar. 

– Köszönöm, doktor!

Henry visszaült az ágyra, és a lány élettelen arcát nézte. Nyugodt, békés volt, mintha még mosolygott is volna. Csak nézte őt, és patakokban folytak a könnyei. A hang ismét megszólalt….

– Most már nem szenved. Hazatért szeretteihez. Hidd el, jobb már neki ott, ahol van. 

– De hol? Erre miért nem adsz választ? A mennyországban? Vagy mégis hol?

– Mindenre választ fogsz kapni, csak ne légy magaddal türelmetlen! 

– Nagyon hiányzik! 

– Tudom. De, mint minden, ez is a helyére fog kerülni. Csak hinned kell benne! Nyisd meg a szíved és a lelked az újnak, fogadd be, ha eljön az ideje.

– Elárulod a neved? 

– A nevem Kalo. 

– Köszönöm, Kalo. Most te is elmész? Magamra hagysz?

– Nem. Én mindig veled leszek, ahogy eddig is voltam, a kezdetektől. Nem mindig fogsz hallani, látni, de itt leszek melletted. Segíteni fogok neked.

– Köszönöm Kalo.

Henry ezzel magára maradt. Kalo ott volt, de nem hallotta, nem látta őt. Azt hitte legalább valahogy érezni fogja a jelenlétét, de nem érzett semmit. Csak végtelen magányt, szomorúságot, és tátongó űrt, amit Kim hagyott. Csak ült és folytak a könnyei. Észre sem vette, mikor a nővér gyengéden a vállára tette a kezét.

– Kérem, Mr. Wilder. Lassan itt kell hagyja Kimet, hogy megtehessük a továbbiakat. 

Henry szomorúan, alig látva a könnyeitől felállt, és örök búcsút vett….

Egyenesen hazament, és a zuhany alá állt, mintha ezzel lemoshatta volna magáról a fájdalmat. Kinyitotta a hűtőt, és elővett egy doboz sört. Végül kihajította a nyitott teraszajtón át. Összeszedte a lakásban található összes alkoholt, és mindent kiöntötte. Helyette főzött egy jó erős kávét. Bekapcsolta a CD – lejátszót, és a Kimmel közös kedvenc zenéjét hallgatta. Heves zokogás tört fel belőle, ahogy elöntötték az emlékek. Végül nem bírta tovább, és felhívta Patrickot. Abban reménykedett, hogy legalább ő szóba áll vele. Mikor meghallotta barátja hangját, nem volt ereje szólni, csak elsírta magát.

– Henry az ég szerelmére mi történt veled? Mondj már valamit!

– Kim.

– Mi van vele? Mondj már valamit!

– Pat, Kim….meghalt.

– Mi van? 

– Ez van Patrick.

– De, Na jó! Húsz perc és nálad vagyok! Tarts ki cimbora!

Pontosan húsz perccel később csöngetett be. Mikor meglátta barátja fájdalomtól meggyötört arcát, nem szólt, csak átölelte. Henry a vállára borulva zokogott.

– Jól van, nyugodj meg, itt vagyok! Gyere, ülj le és mondd el mi történt. 

Henry ekkor elmondott mindent, közben végig rázta a sírás. Kíméletlen, pokoli fájdalmat érzett. Elhagyta minden ereje, legszívesebben a lány után ment volna. Eltolta magától barátját, és meg sem állt a teraszig. Kihajolt a korláton, és az alanti mélységet nézte. Patrick mintha csak kitalálta volna a gondolatát, megfogta a vállát.

– Erre még csak ne is gondolj! 

– De nélküle semmit sem ér az életem! Mellette kellett volna lennem. Szerettem őt Pat!

– Dehogynem! Csak gondolj rám, a fiúkra, a szüleidre, a repülésre!

– A fiúk! Szóba sem állnak velem. Igaz megvan rá minden okuk. 

– Hidd el, aggódnak érted, és melletted vannak, csakúgy, mint én. Igaz…követtél el hibákat, és nem voltál épp rendben, de hidd el, ők is melletted vannak. Csak beszélj velük. Kérj bocsánatot, mondd el mi bántott, mi bánt. Meg fognak hallgatni, meglátod. Akarod, hogy idehívjam őket?

Most? Az elég fura lenne szerintem. Mert nem csak akkor kellenek a barátok, ha baj van. És nem voltam épp tisztességes velük.

– Főleg akkor kellenek a barátok. 

Henry szótlanul bólintott, Patrick pedig összetrombitálta a fiúkat. Szerencsére épp egyikük sem volt szolgálatban a hétvégén. Alig egy órán belül mindenki ott volt. Volt, aki a feleségével együtt jött. Először nem értették mire ez az egész, mert Patrick nem részletezte a telefonban, ám amikor meglátták Henryt, azonnal tudták, hogy baj van. Mikor mindenki megérkezett, Henry fölállt, és a könnyeivel küszködve szólalt meg.

– Először is köszönöm, hogy eljöttetek és kérlek, benneteket bocsássatok meg, amiért ennyire rossz barát voltam. Belátom nagyot hibáztam, mikor csak magamra gondoltam. Az önsajnálat az ivás teljesen tévútra vitt. Ha tudtok bocsássatok meg….

Eddig bírta. Ezen a ponton elszakadt a cérna, összeomlott. Lerogyott a fotelba, és heves zokogás tört ki rajta. 

– Jól van pajtás, ezért igazán nem kell sírva fakadnod! – Veregette meg a vállát Nick, majd sorban a többiek is. – Örülünk, hogy beláttad végre mennyire tévúton jársz, és mi nem vagyunk az ellenségeid. 

– Köszönöm, fiúk, de…..de nem csak erről van szó.

– Hanem? Nyögd már ki végre mi a baj! Ezért vagyunk itt! Pat csak annyit mondott, jöjjünk el, mert szeretnél bocsánatot kérni. De mikor ideértünk mind észrevettük, hogy valami nagy baj van. Nos?

– Kim.

– Mi van vele? 

– Kim meghalt. Meghalt fiúk értitek?! Elment! Vége!

Súlyos csönd telepedett rájuk a hír hallatán, ami mindenkit megrázott. Henrynek nem volt több ereje, képtelen volt újra elmondani mi történt. Helyette Patrick mondta el. Mindnyájan letaglózva ültek, hiszen mindenki jól ismerte, és szerette Kimet. percekig csak ültek szótlanul. Nick felesége törte meg a csöndet, miközben meggyújtott egy szál gyertyát.

– Fogjuk meg egymás kezét, és imádkozzunk érte. 

A csönd tapintható volt. Henryben dúlt a fájdalom, tombolt a lelke. Legszívesebben ordított volna.

Egy héttel később került sor a csöndes szertartásra, ahol végső búcsút vettek Kimtől. Családja nem lévén, csak Henry, és a barátai jöttek el, feleségestől, és néhány kolléga. A kápolnában csak ők voltak. Henry az első sorban ült, könnyeivel küzdve. A pap nem túl hosszú, kedves beszédet mondott, majd a sírnál a szemerkélő esőben elhelyezett virágokkal végső búcsút vettek. Mikor mindenki elment, Henry még maradt. Patrick megállt tőle kissé távolabb, nem akart betolakodni a csöndes, meghitt, fájdalmas búcsúba. Ahogy ott állt Henry, az égre emelte a tekintetét, és halkan fohászkodni kezdett. Azon kapta magát, hogy újra imádkozik. Imája után pedig Kalot hívta. Mióta Kalo felfedte magát, és egyre többször beszélget vele, azóta úgy érezte, egy földöntúli, különös barátra tett szert. Kilétéről persze mélyen hallgatott a barátai előtt, nem akarta, hogy teljesen bolondnak nézzék. Még ő maga sem volt biztos abban, hogy nem megbolondult-e valóban. Hiába telt már el elég hosszú idő, hiába a sok beszélgetés, még most is azt hitte, csupán a képzelet játszik vele. Most mégis hívta Kalot, aki pár pillanattal később már ott is volt. 

– Itt vagyok Henry! 

– Kérlek, segíts elviselni ezt a fájdalmat! Mondd, hogy lehet ezt elviselni?

– Erős vagy, és túl leszel rajta. Most azonban a fájdalomnak, a gyásznak van itt az ideje. Csak engedd, hogy ez az érzés átjárjon. Ha nem engeded, akkor később sokkal rosszabb lesz. A fájdalom átsegít ezen, és kell ahhoz, hogy feldolgozd, elfogadd a veszteséget. Ez a fájdalom azonban megtanít arra is, hogy hinni tudj.

– Hinni! De miben? Talán abban, hogy valamikor újra láthatom?

– Talán ebben is. Hidd el, erős vagy! Láttam mit akartál pár nappal ezelőtt, és éreztem, hogy Kim mellett szeretnél lenni. De nem teheted! Rád itt, és most van szükség még sokáig. Ettől még veled lesz. Akit szeretünk, azt soha nem feledjük el, mindig a szívünkben őrizzük. Ezért nem kell meghalnod. Minden könnyebb lesz idővel, és rám mindig számíthatsz!

– Köszönöm Kalo.  

Henry összetört lelke még háborgott, elviselhetetlen fájdalmat érzett. Megpróbálta megfogadni Kalo tanácsát, de egyre elviselhetetlenebb fájdalmat és űrt érzett. Csak állt a közben jócskán rákezdő esőben, az sem érdekelte, ha bőrig ázik. Patrick észrevétlenül lépett mellé egy feje fölé tartott esernyővel.  

– Gyere, menjünk! Attól nem lesz jobb, ha bőrig ázol. Gyere, hazaviszlek.

– Köszönöm. Mondd Pat, miért? Miért?! Mi értelme ennek az egésznek? Miért kell valakinek ilyen fiatalon meghalnia? 

– Nem tudom. Bocsáss meg!

 Henry szótlanul ült a kocsiban, egyetlen szót sem szólt hazáig, csak bámult ki az esőáztatta ablakon. Bármerre nézett, mindenhol csak Kimet látta, minden csak őrá emlékeztette. Hatalmas sóhajjal tört elő belőle a fájdalom. Gondolatban bocsánatot kért tőle, amiért nem szerette eléggé. Legalább is ebben a pillanatban úgy érezte, szerethette volna még jobban is. Nem akarta elkötelezni magát. Mindig ezzel jött, ha a lány kérdőre vonta jövőjét, jövőjüket illetően. Már tudta, nem ezt kellett volna tennie. Tudta, de mindez már késő volt….

Hetekkel a temetés után Henry még mindig a fájdalom, a gyász poklát járta. Igaz már dolgozott, de érezte, nem teljesít száz százalékosan. Az ezredes észre is vette, így viszonylag kevesebb bevetést engedélyezett neki. Henry most nem volt dühös, nem rótta föl, hogy miért nem mehet, elfogadta, némán tűrte. A többiek is igyekeztek kíméletesek lenni vele, nem ugratták, mint eddig. Henry a szótlanság magányába burkolózott. Szokatlan volt ez tőle, hiszen mindig a társaság középpontja volt. Most azonban csöndesen meghúzódott. Várta mikor múlik el a fájdalom, mikor szűnik meg ez végletesen hatalmasra növő tátongó űr. Ez azonban csaknem akart szűnni. Nemhogy csökkent volna, egyre nőtt benne a fájdalom, úgy érezte teljesen ellepi, felemészti. Egyik nap, mikor épp a bázison volt, és várta a többieket, hogy visszatérjenek a bevetésről, a rádióban megszólalt Kim kedvenc zeneszáma. Könny futotta el a szemét, és a kezében lévő kávéspoharat csaknem falhoz vágta. Ekkor hallotta meg Kalot.

– Adj időt magadnak és a fájdalomnak. 

– Adtam már épp eleget! Különben is mit tudsz te? Mit tudsz te az én fájdalmamról? – Szólt dühösen.

– Többet, mint gondolnád, hinnéd. Sokkal többet. 

Henry csak legyintett egyet, és leült az ablak mellé. Nézte, ahogy társai sorra térnek vissza a bázisra. Végül fölpattant, átöltözött, és kocsijába ült. Végigszáguldott a bázison, a sorompónál az utolsó percben állt meg. Türelmetlenül várta, hogy végre az ügyeletes kiengedje. Mikor áthaladt a sorompó alatt, rátaposott a gázra. A bázisról kivezető út porzott mögötte. Ráhajtott a főútra, és a gázra lépett. Eszement tempóban száguldott hegynek fölfelé a keskeny, kanyargós úton. Az egyik kanyarban száguldva alig bírta bevenni a kanyart, épp csak elkerülte az ütközést. A szembejövő autó rádudált, de ő csak ment tovább. Ebben a szédült tempóban ért föl a hegytetőre, és hatalmas porfelhőt kavarva állt meg az út melletti kis tisztáson. Kedvenc helye volt ez, ahonnan be lehetett látni az egész vidéket. A távolban az óceán mély kékje csillogva verte vissza a napsugarakat. Kiállt a sziklaperem szélére és a mélybe tekintett. Szabad akart lenni. Szabad minden fájdalomtól, minden kíntól. Lenézett. Ugyanezzel a lendülettel lépett vissza, és leült a fűbe. Kezébe temette arcát, és hangosan felzokogott. Ekkor lágy fuvallat simította végig könnytől elázott arcát, majd végigsimított a hátán. Ismerős érzés borzongatta. „Kim!” Gondolta. Nem mondta ki hangosan, mert valamiért azt gondolta így is meghallja. „Annyira hiányzol! Bocsáss meg nekem!” A lágy szellő tovább cirógatta arcát, mintha csak a természet lehelt volna csókot rá Kim helyett. Elmosolyodott, maga sem értette miért. Zakatoló lelke mintha kezdett volna megnyugodni. Csak ült a hegytetőn, és nézte, ahogy a nap alábukik a távoli horizonton. 

Másnap reggel korán ébredt, nyugtalanul aludt, egész éjjel csak forgolódott. Még csak hajnali fél öt volt, de nem bírt tovább aludni. Főzött egy erős kávét, és egy plédbe burkolózva kiült a teraszra. Észrevétlenül szundított el. Telefoncsörgésre riadt föl, csaknem kiborította maradék kávéját, amit a kezében szorongatott. Becsoszogott és fölvette a telefont.

– Wilder!

– Szervusz, fiam! Minden rendben?

– Szia, anya! Semmi sincs rendben. Kim meghalt. 

– Ó, fiam! Rettenetesen sajnálom! Miért nem hívtál föl? 

– Nem is tudom anya, bocsáss meg! Nem akartam a terhedre lenni, van épp elég most neked is.

– Henry, az anyád vagyok! Soha nem vagy a terhemre! Miért nem jössz haza pár napra? Az ezredes biztos elenged. Szerintem most jót tenne, ha hazajönnél. 

– Köszönöm, anya! Meglátom, és majd felhívlak. Veled minden rendben? Jól vagy?

– Igen jól vagyok, miattam ne aggódj! Akkor várlak haza fiam! Bátyád is üdvözöl.

– Köszönöm, én is őt!

Henry ezzel bontotta a vonalat. Mielőtt letette volna a telefont, még hallotta, ahogy bátyja azt mondja:” Gyere, öcskös, hiányzol!” Talán tényleg jobb lenne, ha hazautazna, talán jót tenne neki a környezetváltozás. Talán, talán, talán. Végül úgy döntött mégis hazamegy. Betelefonált a bázisra, és az ezredestől engedélyt kért pár nap szabadságra, amit azonnal meg is kapott a körülményekre való tekintettel.  Az ezredes szinte saját fiaként szerette, és igencsak aggódott érte, így mikor meghallotta, hogy hazamegy anyjához, azonnal elengedte. Abban bízott, jót fog neki tenni a távollét onnan, ahol minden csak Kimre emlékezteti. A bázis után még gyorsan felhívta Patricket is, hogy tudassa vele, hogy elutazik anyjához.

– Jól van pajtás, menj csak, de vigyázz magadra! Megértettél?

– Meg. Ne aggódj, minden rendben lesz, pár nap és újra itt leszek!

Ezzel bontotta a vonalat, és bedobálta egy bőröndbe a legszükségesebb holmijait. Már épp be akarta zárni a bőröndöt, mikor tekintete a polcon lévő fényképre tévedt. Kim mosolyogott rá arról a képről, amit még kapcsolatuk elején készített róla. Levette a polcról, végigsimított rajta, megcsókolta, és betette a bőrönd tetejére. Mikor elkészült taxit hívott. Míg várt, kiült a teraszra és a távolba révedt. Alig tíz perces várakozás után megérkezett a taxi, és egyenesen a reptérre vitte. Míg várt, vett egy újságot, de nem igazán tudta lekötni. Helyette a nyüzsgő emberáradatot figyelte, mire végre meghallotta, hogy gépére elkezdhetik a beszállást. Beállt a sor végére, ami igen lassan haladt. Ahogy végre valahára a gépen ült, elfoglalta a helyét és kibámult az ablakon. Szerencséjére nem volt tele a gép, így egyedül ült a hármas ülésben. Örült ennek, mert most, ebben a lelkiállapotban igen nehezen viselt volna el bárkit is maga mellett. Húsz perccel később a gép könnyedén emelkedett a levegőbe. Napsütéses, szép tiszta idő volt, az eget csak imitt – amott tarkította néhány bárányfelhő. Ahogy rájuk nézett, egy pillanatra úgy érezte egészen közel van Kimhez. Itt fönt, a tiszta kék égen repülve soha még olyan közel nem volt hozzá, mint itt mióta elment. Szinte érezte melegét, megnyugtató közelségét. Gondolatban magához ölelte, így aludt el. Szendergéséből a stewardes ébresztette föl, ideje volt becsatolni a biztonsági övet. 

A reptérről bérelt autóval ment a szülői házhoz. Most is megállapította, szinte semmit sem változott a környék mióta elment. Neki még most is ugyan azt az arcát mutatja, mint akkor, pedig jó pár év eltelt azóta. Lassan vezetett, nem sietett. Élvezte a vezetést, a táj sehol sem monoton egyhangúságát. Néhol felfedezett apróbb, vagy nagyobb újdonságokat, amiket megmosolygott. Melengette a szívét az otthoni táj, érezte az otthon ízét, illatát. A letekert ablakon friss széna illata keveredett a környéken élő legkülönfélébb apró tarka virágok illatával. Mélyet szippantott gyerekkora ismerős, szeretett levegőjéből. Még maga előtt is szégyellte, hogy most mennyivel szabadabban, könnyedebben megy haza, mint akkor mikor apja kórházban volt. A kibékíthetetlen ellentét még apja halálos ágyán sem szűnt meg. Elfintorodott, ahogy erre gondolt. Próbált megbocsájtani, felmenteni apját, de tiszta szívből egyelőre képtelen volt erre. Még most is hallotta azt az ellentmondást nem tűrő hangot, ahogy apja látni sem akarta még a halála előtti percekben sem. Úgy halt meg, hogy nem békélt meg a fiával, sosem hallgatta meg, hogy mennyire szeret repülni, és már milyen sokra vitte. Soha nem érdekelte, csak a vak meg nem értés, el nem fogadás beszélt belőle. Henry, ahogy erre gondolt, nem haragot érzett, hanem szánalmat. Megbocsájtani még nem tudott. Nem tudta valaha is képes lesz-e rá. Ahogy vezetett, most különös béke szállta meg. Az elsuhanó tájat a távolban magas, hófödte hegycsúcsok sziluettje tarkította. Előtte meg – megcsillant egy kristálytiszta tó kékje, a távolban hallani vélte kedvenc kis patakját, ahogy belefut ebbe a tóba. A látóhatáron közben kirajzolódott a városka, már közel járt. Ahogy beért, lelassított, és a házakat nézte. Volt, ami teljesen megváltozott, de volt olyan, ami most is ugyan úgy nézett ki, semmit sem változott. Hétköznap lévén elég nagy volt a forgalom, de nem sietett, ráért. A negyedik lámpánál végül balra kanyarodott egy kisebb útra, ami egyenesen a kertvárosi részhez vezetett. Az út két oldalán hatalmas, régi platánok magasodtak, az út fölött összeérve árnyékot adva az utcának. Szerette ezt az utcát, gyermekkora egyik kedvenc helyszíne volt. Az út mellett végig a házak előtt gondosan megnyírt pázsit virított, csak a házakhoz vezető kocsibejárók törték meg üde zöldjét. A házhoz érve felhajtott a garázs elé, majd leállította a motort. Kivette csomagját, és becsöngetett. Anyja nyitott ajtót. Mikor meglátta, könnyes szemmel ölelte át. 

– Fiam! De örülök, hogy eljöttél!

– Ó, mama! Nagyon hiányoztál! A többiek?

– Bátyádék dolgoznak, csak magam vagyok. Na, gyere be fiam! A szobád még mindig a tiéd, menj és pakolj le, addig készítek valami ennivalót. 

– Köszönöm, anya! 

Anyja mosolyogva engedte el fiát, hogy kipakoljon, ő pedig a konyhába ment. Henry a szobájába lépve semmi változást nem látott. Anyja sosem nyúlt semmijéhez, mintha csak arra várt volna, hogy a fia végleg hazaköltözik egyszer. Elszorult a szíve, és egyben haragudott is apjára, amiért ezt a szörnyű helyzetet megteremtette, és soha nem fogadta el a döntését. Imádta az anyját, és apját is szerette a maga módján, de nehéz volt a szíve, amiért anyját magára hagyta. Bár tudta, érezte, anyja titkon örül fia sikerének, boldogságának, és talán büszke is volt rá. Nem is sejtette mennyire. Miután kipakolta ruháit, gyorsan lezuhanyozott, és lement anyjához a konyhába. Ínycsiklandó illatok terjengtek, nagyot szippantott belőle. Mikor asztalhoz ült, enni kezdett, közben felidéződtek gyermekkora boldog, felhőtlen emlékei. Anyja mindig nagyon jól főzött, igyekezett mindig a kedvencét elkészíteni, némi örömet csempészni ezzel az apjával való konfliktusokba. Henry mosolyogni próbált, de anyja látta emögött fia végtelen szomorúságát. Elszorult a szíve, ahogy ránézett, fáradtnak, nyúzottnak látta. Nem kérdezett, tudta, ha fia jónak látja, majd elmondja mi is történt. Időt hagyott neki, hogy kibeszélje fájdalmát. Miután Henry jóízűen belakmározott, kiültek a teraszra. A kert most is csodaszép volt, a pázsit gondosan megnyírva csakúgy, mint a körülötte lévő bokrok. A kert fái hatalmasra nőttek, árnyat adva a kis terasznak a nyári nagy melegben. A virágok mindenféle színben virítottak, ontották édeskés – fűszeres illatukat. Ahogy ott üldögéltek, Henry észre sem vette, hogy anyja hideg limonádét, és aprósüteményt csempészett a keze ügyébe. Megfogta anyja kezét, és szomorúan nézett rá. 

– Köszönöm, anya! 

– Mit fiam? Én köszönöm, hogy hazajöttél! 

– Olyan jó itt. Minden olyan békés. Tudod, sajnálom, ami apával történt. Próbáltam évekig megérteni, és elfogadni olyannak amilyen volt. Akárhogy is, szerettem őt. Mégsem értem, miért kellett kitagadnia, csak azért, mert nem akartam az ő akaratának megfelelni, akkor is, ha nem éreztem volna jól magam ebben. Tudta jól, hogy mindennél jobban vágyom a repülést. Mondd anya, miért nem volt képes ezt elfogadni? Vagy legalább megérteni!

– Tudod jól, milyen makacs ember volt. Azt szerette volna, ha mind a két fia együtt viszi tovább a céget. A bátyád szereti, amit csinál, mindig is ezt akarta, így neki nem volt nehéz ennek megfelelni. Apád pedig, nos azt akarta, hogy ketten együtt csináljátok. A maga módján pedig hidd el, szeretett téged. 

– Kár, hogy soha nem mutatta ki. Bocsáss meg anya! Nagyon szeretlek, ugye tudod?

– Tudom fiam, efelől soha nem volt semmi kétségem, és én is nagyon szeretlek. 

– Tudod, mióta Kim meghalt, azóta nem találom a helyem. Ebben is hibáztam, nem szerettem őt úgy, ahogy megérdemelte volna. 

– Biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretett téged, és megértette miért nem akarsz megnősülni. Mi történt vele?

– Agydaganata volt. Csak akkor mondta el, mikor már késő volt. Sokkal korábban el kellett volna mondania! Alig voltam mellette és ez fáj.

– De ott voltál, amikor a legnagyobb szüksége volt rád, és ez a legfontosabb. Mellette voltál végig, igaz?

– Igen, ott ültem az ágyán…a kezem között halt meg. Ó anya! Ez annyira…..

Henryből ekkor feltört a sírás. Anyja átölelte, nyugtatni, vigasztalni próbálta, amennyire tőle tellett. Tudta, időt kell hagynia fiának a megnyugváshoz. 

– Meddig maradhatsz? Gondolom nem sok szabadságot kaptál.

– Azt mondta az ezredes, addig maradhatok, amíg össze nem szedem magam, amíg jól esik. Szóval, pár napig, vagy esetleg egy – két hétig itt leszek a nyakatokon. 

– Ne mondj ilyet! Nem a nyakunkon vagy, ez a te otthonod is. 

– Igen, de mióta Joe-k ideköltöztek a két gyerekkel, azért kicsit szűkös a hely. Ideje átadnom a szobámat. Majd, ha Joe hazajön, megbeszélem vele. 

– Erre semmi szükség, bőven elférünk! 

– Tudom anya, de mégis. Hidd el, így lesz a legjobb. Keveset tudok hazajönni, így bőven elég nekem a kis vendégszoba. Az enyém pedig jó lesz valamelyik gyereknek. Elég nagyok már, hogy külön szobájuk legyen, ami elég nagy is. 

– Ahogy gondolod fiam.

Végszóra megérkezett Joe, Henry bátya is a kisebbik fiával. Mikor meglátta testvérét, boldogan ölelte magához, a kis Joe pedig széles vigyorral ugrott a nyakába.

– Henry bácsi, de jó, hogy itt vagy!

– Én is örülök, de ne bácsizz már! Nem vagyok még vén trotty.

– Jó Henry bá’, szóval Henry!

– Helló öcskös, örülök neked! Anya mondta mi történt. Nagyon sajnálom! Részvétem Kim miatt.

– Köszönöm! Na, mesélj! Mi újság a cégnél? Minden rendben? Emma és Ted? 

– Emma még a kórházban, ma ügyeletes, Ted pedig még a suliban, de ha jól látom, nemsokára hazajön. Meddig maradsz?

– Gyakorlatilag bármeddig. Az ezredes szabira küldött, amíg nem leszek újra százszázalékos. Szóval bátyó, el kell viselj egy darabig. És ha már itt vagyok, átadom a szobámat nektek. Holnap összepakolom a dolgaim, a többit rátok bízom, kié lesz a szoba.

– Ha komolyan gondolod, akkor köszönjük.

– Persze, hogy komolyan. Nekem elég lesz a hátsó kis vendégszoba. Egyébként is köszönettel én tartozom, amiért ide költöztetek anyához, és vigyáztok rá. 

Henry Henry Henry szomorúan nézett maga elé. Bántotta őt, hogy ilyen messze kell lennie, de egyelőre mást nem tehetett. Igaz, volt itt a közelben, alig félórányira kocsival egy bázis, kérhetné az áthelyezését. Akkor viszont minden fel kellene adnia a másik helyen. A barátaitól, különösen Patricktól nehezen válna meg. Egyelőre elvetette hát ezt az ötletet. 

Henry napjai békés meghittségben teltek családja körében. Kimet nem tudta kiverni a fejéből, a fájdalom tompult ugyan, de nem múlt el. Nem volt olyan nap, olyan pillanat, amikor ne gondolt volna rá. Míg szobájában csomagolt, a lány mosolyogva nézett rá a magával vitt fényképről. Ahogy teltek a dobozok, úgy vesztek a múlt ködébe gyermekkorának szép emlékei. Még egyszer utoljára körbe nézett az üres szobában. Egymaga volt. Ekkor meghallotta Kalo hangját.

– Látod, nem is olyan nehéz. Úgy érzem, lassan megnyugszik a lelked. Vagy rosszul érzem?

– Nem tudom Kalo. Tényleg nem. Néha úgy érzem könnyebb, néha nem. Kicsit zavaros még minden. Nem láthatlak? Olyan fura, hogy így beszélgetünk. 

– Idővel fiam, idővel. Kérlek, legyél még egy kis türelemmel. De azt remélem tudod, hogy mindig melletted vagyok. Akkor is, amikor nem beszélgetünk.

– Tudom, bár bevallom, nem érzem. Ne haragudj. Még mindig nem tudom, mit gondoljak rólad, és erről az egészről. Azt viszont tudom, hogy amikor beszélgetünk, mindig megnyugszom.

– Ennek örülök. Azért meg nem kell bocsánatot kérned, amiért nem érzed a közelségem. Ez csak nagyon keveseknek adatik meg. Nem a te hibád. Apád miatt viszont még mindig fáj a lelked. Próbálj neki megbocsájtani. Ő már megbocsájtott neked.

– Elég későn, úgy hiszem. Talán előbb kellett volna. Nem haragszom rá.

– Akkor ezt mondd meg neki is. Add a tudtára.

– Jó. De mégis, hogyan?

– Csak egyszerűen mondd ki. Mondd el neki, ami a szívedet nyomja. Keress egy erre alkalmas helyet, és időt. A többi jön majd magától. Meglátod menni fog.

Kalo ezzel magára hagyta Henryt, akit gondolataiba mélyedve állt tovább az üres szobában. Bátyja hangjára lett figyelmes.

– Na, öcskös végeztünk is. Minden, amire szükséged van, lent van a vendégszobában, a többi pedig a garázsban. Amiket kiválogattál azokat majd feladom, ha hazaértél. Minden rendben?

– Igen persze, csak elgondolkodtam. Köszönök mindent!

Henry miután berendezkedett új szobájában, az ágyon fekve nézett ki az esti égboltra. Ágya pont az ablak alatt volt, így a nyitott ablakon át nézte a csillagokat, amik milliónyi aprócska gyémántként ragyogtak. A telihold ezüst képével vigyorgott, mintha nem lenne semmi dolga. Az esti csillagfényes éjszakában hangosan ciripeltek a tücskök, kabócák, mezei illatokat hozott a nyári szellő. Így aludt el. Talán még mosolygott is mielőtt álomba szenderült volna. 

Álma békés vizekre vitte. Álmodott Kimről, apjáról, az életéről, amibe még Kalo is belekeveredett olykor. Kalo. Egy fura, új ismeretség, aki ott volt mellette, és igyekezett életének legnehezebb időszakán átsegíteni. Óvta, vigyázott rá, próbálta megmutatni neki a helyes utat. Most is ott volt vele, és egy mesebelien szép világba vitte el. Valahol mintha már látta volna, olybá festett, mintha ismerős lenne számára ez a hely. Végül, ahogy jött, úgy tűnt tova ez az álom. Reggelig nem álmodott többet. Úgy ébredt, mintha legalább napokat aludt volna, pihenten ébredt, amire nem is emlékezett már mikor volt példa utoljára. Nagyot nyújtózott, elhúzta a függönyt. A nap már magasan járt, az azúrkék eget egyetlen felhő sem tarkította. Órájára nézve látta, hogy bizony már tíz óra is elmúlt. Még sosem aludt ilyen sokáig, most viszont igen jól esett neki. Végül szemlesütve ment a konyhába, ahol anyja már az ebédet főzte. A többiek mind dolgoztak, Joe fiai óvodában, iskolában voltak. Szégyenlősen ment oda anyjához, és ölelte át.

– Bocsáss meg anya, hogy ilyen későn keltem.

– Semmi baj, lényeg, hogy kipihend magad. Jól aludtál?

– Igen. Már nem is emlékszem mikor aludtam ilyen jól. Segíthetek valamit?

– Köszönöm, nem tudsz. Te csak pihenj!

– Arra gondoltam, lemegyek a folyóhoz. Oda, ahol annak idején apával sokat pecáztunk. Meg van még a régi kerékpárom?

– Persze, a garázsban van. De valószínű ráfér némi tisztogatás. 

Henry gyorsan bekapott pár falatot a reggeli kávé mellé, és a garázsba ment. Meg is találta letakarva a régi kerékpárt. Anyjának bizony igaza volt, az idő ezt sem kímélte. Megnézte a kerekeket, amit rendben is talált. Azon kívül, hogy fel kellett fújni, más baja szerencsére nem volt. Gyorsan megkereste a pumpát, életet lehet a kerekekbe, lemosta a kerékpárt, majd bekiáltott anyjának a nyitott ablakon.

– Elmentem anya! 

– Rendben fiam, de ebédre gyere haza!

Henry bólintott, majd odaintett anyjának, és eltekert. Élvezte a biciklizést, nem volt túl meleg, langyos szellő fújdogált. Míg kerekezett alaposan szemügyre vette a tájat, ami bizony rengeteget változott. A fák óriásit nőttek mióta nem járt erre. Az út mentén új házakat is felfedezett, a fák között meg – megbújva. Ahogy eltekert a kis mező mellett egyenesen az erdő felé vette útját. Az erdőben csönd, békesség honolt, a kis ösvényen magányosan tekert. Kiérve a folyópartra kitámasztotta a kerékpárt, majd leült a partra. Eszébe jutottak azok a napok, amikor még gyermekként apjával és bátyjával itt horgásztak, és igen sok halat fogtak. Volt, hogy sátrat vertek és hármasban, mint „férfiak” itt aludtak. Aztán mikor Joe már nem jött velük, ő apjával továbbra is eljött ide. Szép emlékek kötötték ehhez a vidékhez. Minden zugát, fűszálat, bokrot, fát jól ismert errefelé. Legkedvesebb helye a folyópart volt. Szerette annak csöndes csobogását, illatát, minden varázsát. A folyó itt még keskeny volt, olyan akárha egy patak lett volna, csöndesen folydogált bele a kissé távolabbi tóba, hogy azt felfrissítvén tovaszáguldjon. Elborították az emlékek. Egy fűszálat rágcsálva hanyatt feküdt, és a kék eget bámulta. A folyócska halkan csobogott mellette. Ahogy felrémlett előtte apja vidám, szigorú tekintetű arca, elszorult a szíve. Apja sokat dolgozott, megtett mindent, hogy meglegyen mindenük, de arra gondosan ügyelt, hogy fiaival elegendő időt töltsön. Ahogy Henry erre gondolt, akaratlanul is elmosolyodott. Felült, és a vízbe bámult. Halkan ejtette ki a szavakat. 

– Bocsáss meg apa! Tudom, te mást szerettél volna, mint ami lett belőlem. De…kérlek, bocsáss meg, amiért a saját utam járom. Szeretem a munkám, ez az életem, soha nem tudnék más lenni, mást csinálni. Sajnálom, hogy bánatot okoztam ezzel, de meg kell értened, meg kellett volna értened, hogy soha nem akartam mást. Sajnálom, hogy nem fogadtad el, és sajnálom, hogy ellent mondtam neked. Bocsáss meg!

– Látod, nem is volt olyan borzasztó!

– Kalo?

– Igen, én vagyok. Büszke vagyok rád azért, amit most tettél. Apád is büszke rád, és már régen megbocsájtott. Örül a lelke annak, hogy te is megbocsájtottál.

– Kár, hogy nem akkor, amikor még élt. Boldogan mesélném el neki mit is jelent nekem repülni. Egyébként, honnan tudod mindezt?

– Hidd el, tudja mit jelent neked a munkád. Büszke rád! Hogy honnan tudom? – Kalo kedvesen felnevetett. – Nos, biztosíthatlak felőle, hogy pontosan tudom. Idővel te is meg fogod tudni, de addig még sokat kell tanulnod. 

Kalo ezzel magára hagyta tanítványát, és csak a távolból figyelte őt. Henry némileg megkönnyebbülve dőlt vissza a fűbe az eget nézve. A néhol bekúszó fehér felhőpamacsok, a kis folyó lágy csobogása elaltatta. Nem sokat szundított. Mikor magához tért, gondolt egyet, és levetve ruháit belegázolt a folyóba. Megborzongott hidegétől. Mikor kissé megszokta a hideget úszott egyet. Kifáradva nyúlt végig a selymes füvön, majd mikor megszáradt felöltözött és hazakerekezett.

Henry két hétig maradt otthon. Ahogy kezdett megnyugodni, kitisztulni, egyre inkább várta már, hogy munkába álljon. Úgy érezte a friss, tiszta levegő átmosta testestől – lelkestől. Ideje volt visszatérnie, és felvenni az egyenruhát. Persze azzal is tisztában volt, hogy ha visszatér Kim emléke ott lesz körülötte mindenhol. Mégis úgy érezte megbirkózik már ezzel, elfogadta az elfogadhatatlant. Összecsomagolt hát, és ha nehéz szívvel is de búcsút vett anyjától és testvérétől. Megígérte, hogy ezentúl sokkal gyakrabban fog hazalátogatni. Végül is nem volt a világvégén, repülővel csupán egy óra volt az út. Illetve plusz még egy kocsival, de ez nem számított. Elhatározta, és szentül megfogadta, gyakrabban fog hazamenni. Megölelte anyját, aki könnyeivel küszködött, majd búcsút vett Joe-tól, és beült a taxiba. Hosszan dudált búcsúzásképpen, és a visszapillantó tükörben figyelte, ahogy szeretett anyja alakja eltűnik a kanyarban. 

Pár órával később már háza előtt tette ki a taxi. Első dolga volt, hogy anyját felhívja, hogy rendben hazaért, majd hívta Patricket is, aki örült, hogy barátja visszatért. Reggel korán kelt, és visszatérve régi szokásához futni ment mielőtt a bázisra ment volna. Jó fél órával később útra készen állt, makulátlan egyenruháján megcsillant a napfény. Napszemüveget vett, kocsiba ült, CD-t tett a lejátszóba, és indított. Úgy nézett ki minden visszatért a régi kerékvágásba. Fütyörészve vezetett, a kanyargós hegyi úton alig volt forgalom. Lassan vezetett, élvezte a kilátást, ami egészen a bázisra vezető lehajtóig elkísérte. Bekanyarodva a mellékútra már messziről hallotta a le és felszálló gépek zaját. Ereiben megindult a már jól ismert adrenalin. Repülni vágyott, minél hamarabb fönt akart lenni. Fönt, ahol olyan szabadnak érzi magát, mint sehol máshol. És fönt, hogy minél közelebb lehessen Kimhez. Hajtotta őt a vágy, oly elemi erővel, hogy maga is meglepődött. Lassan kanyarodott be saját parkolójába, és állította le a motort. Nick épp akkor szállt ki a kocsijából. Meglátva őt széles vigyorral várta meg, és veregette hátba.

– Helló, pajtás! Üdv a fedélzeten újra! Örülök, hogy itt vagy! Rendbe jöttél?

– Azt hiszem igen, köszönöm.

Az épületben, a tiszti helyiségben a szokásos nyüzsgés fogadta. Nick elfüttyentette magát, mire minden szempár rászegeződött, és a mellette álló Henryre.

– Srácok! Henry visszatért!

Szavaira hangos füttyögés, taps tört ki. Mindenki odament Henryhez, megölelgette, és vállon veregette. örültek, hogy visszatért, és rendben van. Legalább is remélték, hogy minden rendben. Mikor átvette pilótaruháját, egyenesen az ezredeshez ment. Ajtajához érve bekopogott. Beléptekor az ezredes mosolyogva üdvözölte.

– Wilder hadnagy! Örömmel látom, hogy minden rendben!

– Igen uram, köszönöm!

– Jól van fiam! Akkor a visszatérés örömére, irány a munka sűrűje! Fölmegy és betart minden parancsot! Megértett?

– Értettem uram! Uram!

– Igen hadnagy?

– Köszönöm!

– Jól van fiam! Menjen, de egyetlen baki, és tudja mi lesz!

Henry boldogan és elégedetten tért vissza társaihoz a pihenőbe. A felszálló, vagy épp megérkező gépek dübörgése átjárta lényét. Megelégedéssel töltött el, hogy újra itt lehet. Az ablaknál állva a gépeket nézte. Patrick hangjára lett figyelmes.

– Helló, pajtás! – veregette meg a vállát, és ölelte magához barátját.  – Gyere, mennünk kell az eligazítóba, vár egy kis fejtágítás! Valami új stratégiát kell az agyunkba vésni. Jó, hogy itt vagy! Édesanyád, hogy van?

– Köszönöm, jól van. Veled minden rendben?

Összemosolyogtak, és siettek a többiek után. Mindenki ott volt már, és az előadó kiképzőtisztet várta. Henry megtorpant egy pillanatra az ajtóban, mikor miden szempár rászegeződött. Érezte, látta szemükben a feltorlódott kérdéseket. Végül szó nélkül leült a helyére. A taktikai megbeszélés során számtalan videót néztek meg az új stratégiáról, és elemezték is ezeket. Éles gyakorlatokat, és szimulációs bevetéseket láttak. Henry belevetette magát és igyekezett elsőként reagálni minden feltett kérdésre. Voltak jó ötletei, de voltak nagyon merészek, veszélyesek is, amiket a kiképzőtiszt azonnal elvetett. Henry erre csak fintorgott, mert biztos volt benne, hogy hibátlanul meg tudná csinálni úgy, hogy senkinek se essen baja. Hangot is adott ennek, de nem aratott tetszést vele. Így jobbnak látta, ha nem vitázik, és csöndben marad. A megbeszélés után utolsónak lépett ki az ajtón. Az ezredes utána szólt, így megvárta őt. 

– Nos, fiam! Jó, hogy újra köztünk van, és igen remek ötletei voltak az előbb. De figyelmeztetem, eszébe se jusson önfejűsködni! Most menjen, és álljon készenlétben, a második körben maga is fölmegy. 

– Köszönöm, uram!

– Nincs mit! Csak tartsa be az utasításaimat és nem lesz gond.

Az ezredes megveregette a vállát, és elviharzott. Henry a többiek után sietett, és ugrásra készen várta a bevetést. Türelmetlenül várt, közben az asztalon heverő különféle magazinokat lapozgatta. Csalódott volt, mikor az összes fent lévő gép visszajött, és a többieket nem küldte föl az ezredes. Ebédidő volt, így egyelőre nem is számított már arra, hogy fölmehet. Az ebédlőben mindenki őt figyelte, ahogy belépett. Már épp szólni akart, ahogy szokott, végül meggondolta magát, csöndben maradt. Telepakolta a tálcáját, és egy magányos kis asztalhoz ült le a legtávolabbi sarokban. Unottan majszolta ebédjét, egyre azon járt az agya mikor repülhet végre. Visszatérve a pihenőbe, épp csak leült, mikor az alezredes mennydörgő hanggal lépett be.

– Talpra hétalvók! Sharon, Smith, Fletcher és Wilder! Maguk jönnek! Sharon a vezérgép. Ja, és hogy örüljenek, én is magukkal megyek! Indulás!

Henry elfintorodott mikor meghallotta, hogy az alezredes is velük tart. Biztos volt benne, hogy őt akarja közvetlen közelről ellenőrizni. Nem tetszett neki, de nem volt mit tenni. Végül legyintett egyet, és már ez sem érdekelte. Csak egy, hogy minél hamarabb fönt legyen. Kirohant az épületből egyenesen a gépéhez. Gyorsan ellenőrizte, hogy minden rendben van-e, majd beugrott a pilótafülkébe. Becsatolta a biztonsági övet, fölvette a sapkáját, ellenőrizte az oxigént, és lecsukta a tetőt. Beindította a motort, ami hangos robajjal dübörgött föl. Elgurult a starthelyre és várt. Mikor Patrick gépe a magasba emelkedett, engedélyt kért a toronytól. Pillanatokkal később már a kifutópályán gurult, és a magasba emelkedett. Leírhatatlanul boldog és szabad érzés öntötte el. Végre fönt volt, hasította az eget. Már a felhők fölött repült, beérte Patrick gépét, és mellérepült. Mosolyogva intett neki. A következő pillanatban az alezredes rekedt hangja csattant az éterben. 

– Eagle a vezérgépnek!

– Itt Lion! Hallgatom Eagle!

– A csapat a levegőben, indulhat a móka!

– Értettem Eagle!

Ebben a pillanatban szétváltak. Fele csapat üldöző lett, a fele pedig üldözött. Henry az üldözött csapatban volt, igyekezett lehető legjobb tudása szerint lerázni támadóit. Tudta jól, hogy vaktöltényekkel van tele a gép, mégis fűtötte a harci láz. Beleadott apait-anyait, hogy eltűnjön, majd a legváratlanabb pillanatban a hátukba kerülve leszedje őket. A hegyekkel tarkított terepen nem volt könnyű repülni, de Henry úgy ismert minden zugot, akár a tenyerét. Igaz azzal is tisztában volt, hogy a többiek is. Igyekezett hát eltűnni. Rádiósa figyelmeztette, hogy ketten is rajta vannak, és befogják. Henry tisztában volt vele, tudta kockáztatnia kell. Bármi áron. Újra előjött egoizmusa, mindenkin átgázoló törtetése. Ő akart lenni a legjobb, sőt még annál is jobb. Újra úrrá lett rajta az önzésnek minden fajtája, semmi és senki nem érdekelte. Ekkor meghallotta Kalot: „Ne tedd! A vesztedbe rohansz, és soha nem fogsz hazatérni, ha így folytatod! Meddig akarsz még ebben a testben élni? Meddig akarod még a lelked börtönbe zárni? Hát semmit sem tanultál?!” Henry azonban elhessegette ezeket, már ez sem érdekelte. Az sem érdekelte többé, amit pár napja Kalotól tanult….

Ahogy üldözői egészen közel értek, már – már befogva őt a célkeresztbe, az egyik hegycsúcs mellett éles balkanyart vett, és azonnal éles szögben ereszkedni kezdett a kanyonban lévő folyó fölött. Olyan alacsonyan repült, hogy csaknem felkavarta a vizet. Követte a folyó irányát, tartva ezt a magasságot, tudván a radar itt nem foghatja be. Rádiósa méltatlankodott, de Henry ügyet sem vetett rá. Bízott magában.  A folyót követve repült, majd ott ahol éles kanyart vett a folyó, hirtelen felrántotta a gépet. Utolsó pillanatban. Előttük ugyanis magas sziklafal emelkedett. Ahogy föléért, üldözőbe vette ellenfeleit. Gyors manőverrel mögéjük került, és kettőt ki is iktatott. Ahogy ezzel megvolt, újra eltűnt. Épp vissza akart térni, hogy az alezredessel is leszámoljon, mikor hirtelen leállt a hajtómű, és tehetetlenül zuhanni kezdett. Rádiósa az utolsó pillanatban katapultált. Ő még megpróbálta megmenteni a gépet, és beindítani a hajtóművet. Sikertelenül. Magatehetetlenül zuhanni kezdett. Ugrania kellett. Nem várhatott tovább. Katapultált. Későn. Hiába nyitotta ki az ejtőernyőt, az csak az esést tudta tompítani. Ahogy földet ért, Henry elvesztette az eszméletét.


Sötétség vette körül. Fázott és félt. Próbálta kinyitni a szemét, de nem tudta. Hiába erőlködött, mozdulni sem bírt. A sötétség mellett, elviselhetetlen csönd borult rá. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Elemi erővel tört rá a magány fojtogató érzése. Úgy érezte egyre mélyebbre süllyed egy kavargó örvényben. Végül megadta magát, nem harcolt, nem küzdött. Hagyta, hogy a sűrű, kavargó mélység elnyelje. Mázsás súly nehezedett rá, olyan érzéssel, mintha össze akarná roppantani. Megadta magát a sorsának. Mikor beletörődött, hogy végleg elvész minden, újra elemi erővel hatott rá valami. Olyan volt ez, mintha egy sötét alagútban száguldana, végül valósággal kirobbant a testéből. Ekkor a távolban egy halvány fény kezdett pislákolni. El akart indulni felé, de nem bírt. Valami fogva tartotta, nem engedte. Könnyezni kezdett. Legalább is azt hitte, úgy érezte könnyek folynak végig arcán. Megremegett, még jobban fázni kezdett. Ekkor feltűnt mellette valaki, akiről nem tudta kicsoda. Amikor megszólalt, a hangja azonban ismerős volt. 

– Kalo, te vagy az?

– Igen én. Látod, hova vezetett az önzésed? Hiába figyelmeztettelek, mentél a saját fejed után. Nem hallgattál senkire. 

– Kérlek, Kalo segíts! 

– Rendben! 

Kalo szíve nehéz volt, amiért itt, a köztes világban kellett látnia tanítványát. Elesettnek, védtelennek látta, olyan gyengének, amilyennek még sosem. 

– Hosszú útra indulunk, ami nem lesz könnyű, néhol fájdalmas lesz. Felkészültél?

– Segíts, kérlek! 

Kalo némán bólintott, és megfogta tanítványa kezét. Henryt ekkor olyan végtelen nyugalom és békesség szállta meg, amilyet még sosem érzett. Már nem fázott. A távolban pislákoló fény egyre nagyobb, egyre melegebb lett. Olyasmit érzett, amit még sosem.  

– Mi ez az egész Kalo? Mi történik velem?

– Hamarosan megtudod, csak légy türelemmel. 

– Jó…..de hová viszel?

– Türelem Henry, türelem!

Henry igyekezett félre tenni minden kíváncsiságát, próbálta féken tartani érzéseit. Ahogy Kalo kézen fogta, olyan erővel áradt szét benne valami furán jó és megnyugtató érzés, hogy beleremegett. Az érzés, amit érzett, idegen volt tőle, és mégis ismerős. Meg akarta kérdezni Kalot mi ez, de jobbnak látta, ha csöndben marad. Kalo azonban pontosan tudta mire gondol.

– Ez Henry, a szeretet legtisztább, legönzetlenebb érzése, amit érzel. Csak engedd, hogy átjárjon. Ott van benned is, csak elfojtottad magadban. 

– De miért?

– Hamarosan ezt is megtudod. De előbb mutatok neked valamit. Megmutatom, ki is vagy valójában, hol van az igazi otthonod. 

Kalo nem engedte el Henryt. Oly gyorsan haladtak, akárha repültek volna. A fény egyre erősebb lett, egyre szebb színekben játszott. Mikor teljesen beborította őket, Kalo megállt, és elengedte tanítványát, aki ámulva nézett körül. Az őket beborító fény fehéren izzott, fel-felvillanva benne a kéknek, aranynak olyan árnyalata, amilyen sehol nincs. Csak itt. A következő pillanatban egy tarka rét kellős közepén találta magát. Beleszippantott a levegőbe, mélyen leszívta a tarka virágok különféle mámorító illatát. Egyetlen pillanatra ismerős érzések villantak föl benne. Kérdőn nézett Kalora.

– Igen, Henry jól érzed. Valóban ismerős mindez, de ezzel még nincs vége. 

– Hol vagyunk?

– Nos, mondjuk úgy, ez az otthonunk egyik helyszíne. 

– Otthonunk? Te is…..

– Igen, én is. Többek között. De sokan vagyunk. 

– Tetszik ez a hely. Nagyon szép.

– Igen az. Szerettél itt lenni, és sokat jártál erre. De menjünk tovább!

Kalo ezzel újra kézen fogta Henryt. Újra szálltak, egészen magasan, ahonnan Henry beláthatta a csodás környéket. Ameddig a szem ellátott a mezőt tarka virágok ezrei borították. A távolban feltűnt egy kisebb hegyvonulat, az előtte rohanó patak csobogását hallani lehetett. Arrébb a kis patak zuhatagként omlott alá, egy kristálytiszta tóba. Henry alig hitt a szemének. Szebbnél szebb tájak fölött haladtak, és mindenhol ismerős érzések vették elő. Ahogy Kalora nézett, látta, hogy elmosolyodik, de nem szól egy szót sem, csak mentek tovább. Végül arra a helyre értek, ahonnan Henry annak idején visszaindult. Ott álltak a központi téren, ahol több kisebb - nagyobb épület állt. Henry, ahogy elolvasta a feliratukat Kalora nézett, aki csöndesen szólt hozzá.

– Nos, üdvözöllek, kettes szint Százhuszonötödik Lelke. Ez az otthonod, és az enyém is. 

– Ez a nevem?

– Igen, ez.

– De, miért csak ennyi? Ez olyan személytelen. 

– Még hosszú út áll előtted, hogy nevet kaphass. Csak azok kaphatnak nevet, akik végleg hazatérnek. Neked még vissza kell menned, mert bőven van mit megtanulnod. Ezt a világot csak azért mutattam meg neked, hogy tudd, mit veszítesz, ha nem tanulsz. 

Henry ekkor a távolban meglátott valakit. Elállt a lélegzete, ahogy ránézett. 

– De hiszen ez, Kim! Kim! Kim!

Oda akart szaladni, de Kalo megfogta a kezét, nem engedte őt el. Szomorúan nézett rá.

– Nem hall, és nem lát téged. De igen, Kim az. Ha hazatérsz, akkor találkozhatsz majd vele, persze csak ha az Elöljárók is jónak látják. 

– Elöljárók? Most már tényleg áruld el, mi ez a hely, és ki vagy te?

– Hát még nem jöttél rá hol vagyunk? 

– A mennyország?

– Nevezheted annak is. Mindenki másnak hívja, de lényegében ugyan az. A Lelkek Örök Léte. Ez a pontos neve. Én pedig a mestered, a tanítód vagyok. Minden léleknek, akiknek még vissza kell térnie a Földre tanulni, van egy mestere. 

– Értem. Illetve nem. Mit kell megtanulni a Földön? Miért kell ehhez mester? Meddig kell visszamenni és miért?

– Akkor kezdjük az elején. Gyere, üljünk le erre a padra. – Kalo ezzel leült kedvenc kis padjára, ami a parkban állt egy szökőkút mellett, az árnyas fa alatt. – Szóval kezdjük az elején. A lélek Henry, sosem hal meg. A lélek szabad, és szabadságából adódóan olyan boldog és elégedett, amit ti a Földön el sem tudtok képzelni. A szeretetnek olyan fokát élik meg és kapják amilyen sehol máshol nincs csak itt. 

– Akkor miért kell visszamennie a Földre?

– Türelem Henry, türelem!

– Bocsánat! Kérlek, folytasd!

– A lélek hallhatatlan. Vannak lelkek, akik azért mennek vissza, hogy segítsenek, amit önként vállalnak. Önként vállalják ezt a nagyon nehéz, és fájdalmas utat, azért, hogy valakin segítsenek, vagy épp megtanítsák valamire a másikat. A lelkek a Földön nem ismerik föl egymást. Persze vannak olyanok, akik, ha találkoznak, úgy érzik, mintha kezdetektől ismernék egymást. Rendszerint ebből születnek a barátságok, házasságok. Ezek a lelkek itt is összetartoztak, és mikor egyikük vállalja, hogy visszamegy, a másik, ha akarja önként követheti, abban a reményben, hogy talán találkoznak a Földön is. Szóval van olyan lélek, aki azért megy vissza, hogy segítsen a másiknak, megtanítsa őt valamire. Eddig érthető?

– Igen. De mire kell megtanítania a másikat?

– Ez változó. Egyénenként más és más. Például, ha egy gyermek csak rövid ideig lehet a szüleivel, mert beteg gyermekként születik, és korán távozik, akkor azokat a szülőket megtanítja az elfogadásra, feltétel nélküli szeretetre. Most biztos azt kérdezed, hogy ezek a szülők nem voltak ilyenek? A válaszom Henry: nem, nem voltak ilyenek. Ezért a lélek vállalja azt, hogy megtanítja őket erre. Ha önmaguktól ez nem megy, akkor segíteni kell, hogy ezek a lelkek is hazatérhessenek. Bár nagy valószínűséggel még újra vissza kell térniük, hogy önmaguk is megtanulják ezeket. Hiszen a legtisztább lelkek vannak itt, és a tiszta lélek önzetlen, elfogadó, feltétel nélkül szerető. 

– Mi van azokkal, amik nem önként mennek vissza? Ilyen is van?

– Igen, ilyen is van. Azokat az Elöljárók, és Mesterek Tanácsa visszaküldik, hogy kijavítsák a hibáikat. 

– De, hogyan? Meghal valaki, és máris visszakülditek?

– Nem. Ha lent a Földön meghal valaki, akkor idekerül, és rendelnek mellé egy Mestert, aki segít neki, tanítja. Ha a Mester úgy érzi, eleget tanult, akkor az Elöljárók előtt kell bizonyítania, amit megtanult. Azonban ennek ellenére, igen keveseknek adatott meg, hogy itt maradhassanak. Csak nagyon keveseknek.

– És a többiek?

– Nekik újra vissza kell térniük.

– Ezt nem értem! Ennek így semmi értelme! Azt mondtad, hogy aki idekerül, az egy Mesterrel tanul. De mit tanul, ha mégis vissza kell mennie?

– Jogos a kérdésed. A Mester felkészíti arra, hogy ha vissza kell térnie, akkor mi vár rá. Megtanítja arra, hogy mit és hogyan kell jóvátennie. Persze ha a lélek visszatér, nem fogja tudni ki is valójában, erre saját magának kell rájönnie. A Mester távolról, innen figyeli, és terelgeti őt a helyes útra. Ha a lélek felismeri a helyes utat, és jóváteszi előző életének hibáját, akkor hazatérhet.  

– Ha jóvátette, mi történik vele? És ha nem tette jóvá?

– Ha jóvátett mindent, akkor az Elöljárók Tanácsa dönt a sorsa felől, de szinte biztos, hogy akkor többé nem kell újra születnie. Csak azoknak, akik önként vissza akarnak térni. Ha pedig nem tette jóvá, akkor következik az, hogy tanulnia kell, és visszatérnie. Mindaddig, amíg mindent jóvá nem tett. Hosszú, és keserves út ez Henry!

– Igen, és elég kegyetlen is. 

– Végül is igen, mondhatjuk ezt is. De tudod, ide, csak a teljesen tiszta lelkek térhetnek végleg haza. Most azt mondod, mindenki Isten gyermeke, és ő nem tesz különbséget. Ez így is van. Mégis, amíg valakinek bármilyen bűne is van, az nem teljesen tiszta lélek, annak még tanulnia kell. Az is igaz, hogy minden lélek saját maga határozhatja meg bizonyos esetekben, hogy mit akar átélni, megtapasztalni. Persze a ki nem javított hibákat nem cserélhetik le másra. Érthető ez így?

– Igen érthető. Én miért kerültem vissza? És most hol vagyunk pontosan?

– Most? Nevezzük ezt a helyet egy köztes létnek. Arra pedig, hogy miért kellett visszatérned, hamarosan választ kapsz. 

– Hányszor kellett visszamennem? Sokszor?

– Kinek mi a sok. Ez a mostani életed a harmadik ott a Földön.

– Akkor sok hibát követtem el. Megmutatod őket?

– Csak a mostanit. Azt hiszem az épp elég lesz ahhoz, hogy megértsd a sorsod.

– Mi a helyzet Kimmel?

– Kim már hazatért. Most egy Mester tanítja, a további sorsát nem tudom, bocsáss meg. 

– Semmi baj! Köszönöm, hogy mindezt elmondtad. Szóval te a Mesterem vagy? 

– Igen, már nagyon régen. Bár itt, az idő elveszti minden jelentőségét. 

– A földi életemben, hogy hogy láttalak? Amolyan angyal féle voltál ott? Most mi történik velem? Mi történt velem? Meg fogok halni?

– Tulajdonképpen, nevezhetsz ott angyalnak is. – mosolygott Kalo. – Ami pedig a további sorsodat illeti, nos, azt magadnak kell eldöntened. Most, ebben a köztes világban kell eldöntened, mit szeretnél. De a döntésed nehéz, és fájdalmas úton tudod meghozni.

Henry szótlanul bólintott. Meg is értette mi folyik körülötte, meg nem is. Azonban félt a rá váró dolgoktól. Nem tudta még mi fog vele történni, de Kalo világosan megmondta, fájdalmas út lesz.

– Félek Kalo. 

– Tudom. Érzem a félelmed. De melletted leszek. Muszáj végig menned ezen az úton, hogy eldönthesd mit is akarsz. Mehetünk?

Henry szomorúan bólintott. Tudta, vagy legalább is azt hitte tudja, érzi, hiába is akarna még itt maradni, nem teheti. Szembe kellett néznie az életével, a múltjával….

Kalo kézen fogta, és a következő pillanatban egy kisgyermeket látott. Érzése szerint pár hónapos lehetett, keservesen sírt. Mellette mintha lebegett volna, fényes árnyként ott volt Kalo. A gyermek mikor meglátta őt, abba hagyta a sírást, megnyugodott, csöpp szája mosolyra húzódott. Boldogan kalimpált kezeivel, minduntalan meg akarta fogni a tüneményt. 

– Ez, ez a gyermek én vagyok ugye?

– Igen, te vagy. 

– Mellettem pedig te. Láttalak téged? Mert nekem nagyon úgy tűnik.

– Igen Henry, láttál. A kisgyermekek látnak minket. Az ő lelkük még kristálytiszta, ártatlan. Olyat is képesek látni, amit a felnőttek nem. Tudod…ahogy nőnek, egyre inkább elvesztik ártatlanságukat, képességeiket. Mindez részben azért van, mert a földi létben nem fogadnák el ezt. Részben pedig azért, hogy a lélek, aki bennük lakozik elfelejtse valódi énjét, persze csak egy időre.

– Ezt még mindig nem értem. Miért kell mindent elfelejteni? Nem sokkal könnyebb lenne minden, ha emlékeznénk arra, honnan is jöttünk?

– Kétségkívül könnyebb lenne. De a lélek csak így fejlődhet, tanulhat a legjobban, ha nem tud semmit. Így átéli mindazt, amiért vissza kellett mennie. Ha pedig átéli mindezt, megtanulja mi is az önzetlen, tiszta szeretet. Végül, ha önmaga is képes lesz ezt átadni, akkor megtanulta a legfontosabbat.

– Ha jól értem, akkor a szenvedés, a rossz átélése a lélek fejlődésének az útja. 

– Jól érted. A fájdalom, a szenvedés, a csalódások, és mindezek leküzdése sok mindenre megtanít. De nézzük tovább mi is történt veled.

Még nézték az önfeledten játszó gyermeket, aki a távolba nézve mosolygott a mellette lévő tüneményre. Mikor Kalo eltűnt, a gyermek szomorú lett. Henry érezte önnön szomorúságát. A gyermek megint elsírta magát. Ekkor belépett egy magas, szikár férfi, akiben Henry azonnal felismerte apját. Összerándult, ahogy meglátta. Félelemmel vegyes haragot és szeretetet érzett. Szeretete azonban kevesebb volt, amiért rögtön el is szégyellte magát. Kalo pontosan tudta mire gondol, mit érez.

– Ne szégyelld, amit érzel. Engedd, hogy az érzések átjárjanak, adj utat nekik. Ez is a fejlődésed része. Meg kell tanulnod átélni, és úrrá lenni rajtuk. 

Ebben a pillanatban mennydörgésként csattant föl a férfi hangja, amitől a gyermek összerezzent. Már nem mert sírni, csak hüppögött. 

– Ne bömbölj már fiam! Az ég szerelmére, hagyd már abba! Semmi okod a sírásra! 

A gyermek fölé hajolva dörögte e szavakat. A kis Henry csak nézte őt szomorú szemekkel, nem értette, hiszen semmi rosszat nem tett. Apja azonban a szeretetnek csupán alig adta jelét.

– A bátyád bezzeg sosem bömbölt, mindig engedelmes, jó gyerek volt, már ekkora korában is! 

– Jaj, Billy, hagyd már azt a gyereket! Nem tehet róla, hogy sír. Gyere angyalom, itt a mama! Jól van, ne sírj, semmi baj!

Henry szemét elfutotta a könny, keze ökölbe szorult. Szívébe késként hatoltak apja szavai. Mikor meglátta anyját, nyugalom szállta meg, igaz csak egy pillanatra. Helyét átvette a harag, amit apja iránt érzett. A felismerés, hogy már ilyen kicsi korában sem szerette, marta a szívét. 

– Nem értem, Kalo! Miért gyűlölt az apám már a kezdetektől? 

– Nem gyűlölt. A maga módján szeretett téged.

– Igen, a maga módján, amit igen furán mutatott ki. Sosem mondta ki, és igazából nem is éreztem. Csak parancsolt, előre elrendezte az életem ellentmondást nem tűrően. Soha nem érdekelte én mit szeretnék mi az, ami érdekel. 

Henry tovább figyelt. Anyja ölbe vette, és ringatni kezdte, amitől lassan megnyugodott. Apja továbbra is kíméletlen volt.

– Ne kényeztesd már! Ha állandóan felkapdosod mikor sír, teljesen el fogod kényeztetni! Egy kis sírás még senkinek sem ártott meg! Te pedig fiatalúr, példát vehetnél a bátyádról! Ó, Lizbeth, miért is nem lányunk született! 

– Mert a sors így akarta! Örülhetnél, hogy egészséges fiad van! 

– Igen, de Joe annyira más. Már ekkora korában is csöndes volt, engedelmes, és azóta sem változott. Bezzeg Henry! Meglátod, még sok bajunk lesz vele! 

– Akkor is a te fiad Billy! 

Henryt egyre inkább a gyűlölet kerítette hatalmába. Nem értette apja miért viselkedik így vele. Hiszen ekkor még alig pár hónapos volt, mit sem tehetett semmiről. Csupán létezett, éhes volt, és megnyugtatásra vágyott. Apjától ezt nem kapta meg. Kapott helyette mást. Utálatot. Mindezt azért, mert nem lánynak született, és azért mert nem olyan volt, mint a bátyja. Elfintorodott. Értetlenül nézett Mesterére, aki bátorítón megszorította a vállát. 

A kis Henry eközben lassan megnyugodott anyja ölében, miután apja dohogva kiviharzott a szobából. Anyja halkan énekelni kezdett neki, amitől álomba zuhant.

Henry még most is emlékezett erre a dalra. Szíve megtelt szeretettel, ahogy hallgatta és nézte aprócska önmagát. Míg őt anyja altatta, bejött a bátyja, és csöndesen nézett rá. Miután megnézte őt, ugyanolyan csöndesen ment ki. A szobában már várta apja, és annak szigorú hangja. Henry összerezzent, ahogy meghallotta, miként szól testvéréhez.

– Gyerünk fiam, vár a tanulás!

– De, apa! Nyári szünet van, és ráadásul még vasárnap is! Mindenki kint játszik!

– Engem nem érdekel más, csak te fiam! Azt akarom, hogy jó ügyvéd legyél! A legjobb! Ehhez pedig az kell, hogy szorgalmasan tanulj! Megértettél?

– Igen apa, meg. Ha végeztem, utána mehetek a többiekhez?

– Meglátjuk! Most pedig, gyere, tanuljunk!

Henry keze önkéntelenül is ökölbe szorult. Nem tetszett neki az, ahogy apja a bátyjával beszélt. Pontosan tudta, hogy vele ezt, sosem tudta volna megtenni. Talán meg sem próbálta. De ebben nem volt teljesen biztos.

– Mondd Mester! Hogy lehet valaki szülő létére ilyen? 

– Azt hiszem azért, mert a legjobbat akarja a fiának.

– Jó. De mindegy milyen áron?!

– Sajnos igen.

– Hol van most az apám?

– Ott, ahol a többi hazatérő lélek. Amit mutattam neked. Már kijelöltek egy Mestert mellé.

– Azt hiszem bőven lesz mit megtanulnia.

– Ahogy mindenkinek.

Kalo ezután továbbvetítette Henry életének képkockáit, amit ő már félve várt. Nem tudhatta mi fog következni. Alig emlékezett gyermekkorára, talán nem véletlenül. Lehet, hogy direkt igyekezett mindent törölni, hogy ne okozzon magának fájdalmat? Nem tudta, de valamiért ezt érezte. Már épp meg akarta Kalot kérdezni, mikor a Mester mosolyogva nézett rá.

– Nincs mitől tartanod, itt nem bánthat senki, és azért voltak szép és boldog percek is gyermekkorodban. Nézd csak!

Henry ismét önmagát látta, úgy saccolta nagyjából hat vagy hét éves lehetett. Egy hegyek között megbúvó kristálytiszta tó partján látta magát. A tóparton ott állt egy sátor, testvére és ő ott szaladgáltak, önfeledten játszottak. Anyja a sátor előtt olvasgatott, apja pedig a horgászbotokkal bíbelődött. Joe és ő, köveket dobáltak a tóba, és figyelték amint köröket rajzolnak a tiszta víztükörre. Aztán lepkéket kergettek, kergetőztek. Boldognak tűntek. Henry, ahogy nézte, elmosolyodott, melegség járta át.

– Ez volt a kedvenc helyünk. Sokat jártunk ide táborozni. Volt, hogy csak hárman jöttünk, amolyan „férfias napokat” eltöltve. Apa megtanított sok mindenre. Valaha cserkész volt, így sok fontos dolgot megtanultunk tőle. Joe is volt cserkész, ő szerette ezeket a táborokat. Valamiért engem kivert a víz, ha arra gondoltam nekem is majd oda kell mennem. De ezek a családi táborozások mindig szépek voltak. 

– Igen azok. Látom most is örömmel gondolsz ezekre a napokra.

– Igen, valóban szépek voltak.

Henry tovább nézte életének eme zsenge szakaszát. Míg ők Joe-val köveket dobáltak, játszadoztak, apjuk elkészítette a horgászáshoz való felszerelést, majd szólt fiainak. Joe abban a pillanatban otthagyta őt, és rohant apjához. Nevetve vette el a kezéből a neki elkészített pecabotot. Mikor apja Henrynek is oda akarta adni az övét, ő megrázta a fejét. Helyette leheveredett a fűbe, és az eget nézte. Órákig képes volt az égen úszó felhőket nézni, beleképzelve, belelátva a legkülönfélébb dolgokat. Látott autót, bárányokat, mindenféle arcokat, amik vagy nevettek, vagy szigorúak voltak, de látott kutyát, lovat bármit, amit csak a képzelete akart. Ha nem a felhőket nézte, akkor a fölötte önfeledten repkedő madarakat csodálta. Irigyelte őket, amiért ők repülhettek, szabadon. Mert azt gondolta, már ebben a korában is, hogy ennél szebb és jobb nem is létezik. Úgy érezte, hogy odafönt repülni a szabadságnak olyan formája lehet, amit sehol máshol nem kap meg az ember. Ahogy leheveredett, most is a felhőket nézte, és elábrándozott azon, milyen is lehet mindez fentről nézve. Nagyot sóhajtott. 

– Meglátjátok egyszer én is repülni fogok! Csodálatos lehet odafönt!

Gondolatai azonban nem arattak sikert, legalább is apjánál nem. Anyja elmosolyodott, és megsimogatta szőke bozontját. Apja azonban ráförmedt.

– Ne ábrándozz már megint fiam! Inkább gyere, és töltsd te is hasznosan az időt, vár a horgászat! 

– Tudod apa, hogy nem szeretek horgászni. Nagyon szép itt, és szeretek is itt lenni, a természet közelében, de a horgászást nem szeretem.

– Még, hogy nem szereted! Az én fiam, csak szeresse! Nézd meg a bátyádat! Ő bezzeg itt ül, és hasznosan tölti az idejét, nem ábrándozik állandóan.

– Joe! Joe! Joe! Mindig csak Joe! Ő szereti, én nem. Miért nem lehet ezt megérteni? Egyszer repülni fogok! Meglátod, pilóta leszek!

– Azt már nem! Beállsz te is a céghez!  

– Repülni fogok!

– Azt mondtam, hogy nem! Ebben nem tűrök vitát! Megértettél?! És most vonszold ide magad!

Henry ekkor kelletlenül, de leült bátyja mellé, de a botot nem vette kézbe. Már csak dacból sem. Haraggal, már – már gyűlölettel nézett apjára. Ekkor elhatározta, hogy soha többet nem hozza ezt szóba. Eltökélte, hogy pilóta lesz, amire mindennél jobban vágyott. Megfogadta, hogy engedelmes lesz, de nem adja föl az álmait. 

Henry keze ökölbe szorul, ahogy feltorlódtak emlékei. Már értette, miért haragudott rá az apja ennyire, és miért tagadta őt ki. Arra viszont büszke volt, hogy nem adta föl, és valóra váltotta dédelgetett álmát. Pilóta lett, nem is akárhol, és nem is akármilyen. 

A táborozás kockái tovább peregtek előtte. A következőkben látta magát vasfegyelemmel, amint szinte behódol az apjának, csak azért, hogy békén hagyja. Szót fogadott, nem vitázott, megtett mindent. Ahogy ezt látta, gyűlölte magát, amiért ennyire megalázta magát. De azt is tudta, nem tehetett mást. Csöndes nyári este volt, apjuk tábortüzet rakott, anyja pedig a frissen kifogott halat készítette el vacsorára. A sötét estében gyémántként ragyogtak a csillagok, amit a tó vize szikrázón vert vissza, fentről telihold mosolygott rájuk. Henry a távolba nézett, úgy csodálta a csillagfényes estét. Vacsora után apja elővette gitárját, és játszani kezdett. Közben mély bariton hangján énekelt, ők pedig vele énekeltek. Békés, meghitt este volt. Későn tértek nyugovóra, de nem volt hova sietni. Másnap egy bérelt csónakon bejárták a tavat. Hol Henry, hol Joe, hol apjuk evezett. Csodálattal töltötte el a csillogó víztükör, és a tavat körülölelő magas hegyek méltósága. Ahogy a kis csónakban haladtak, elhúzott fölöttük egy repülő. Henry vágyakozva nézte. Nem szólt egyetlen szót sem, csak áhítattal hallgatta dübörgő hangját. A hegyek között megbúvó tó olyan kristálytiszta volt, hogy egészen le lehetett látni az aljára. Tisztán kivehetőek voltak a benne ficánkoló halak. A kékeszölden magasodó hegyvonulat néhol havas csúcsával egészen körbeölelte a tájat. Lenyűgöző látványt nyújtott e táj mesebeli szépsége. 

Henryt békesség, boldogság járta át, ahogy nézte életének eme kockáit, kellemes emlékek idéződtek föl benne. Ahogy visszagondolt szüleire, melegség öntötte el. Ebben a pillanatban nem haragudott apjára, mert sokkal több volt a kedvesség, a szeretet, ami örömmel töltötte el. Kalo észrevétlenül elmosolyodott, ahogy tanítványára nézett. Látta rajta az örömet, az elégedettséget, és ami sokkal fontosabb volt számára, nem látott az arcán haragot. 

– Látom örömet okozott neked, amit láttál. 

– Igen Kalo, valóban. Akkoriban még annyira más volt minden. Igaz, apám szigora és ellentmondást nem tűrő viselkedése még most is megriasztott. Mégis boldogsággal töltött el, amit láttam. Jó volt látni anyámat ilyen fiatalon, és azt, hogy apám mennyire rajongott érte. Talán ő volt az egyetlen, akiért ennyire rajongani tudott. Csak azt nem értem, hogy miért láttam anyát ennek ellenére sokszor olyan szomorúnak. Nem egyszer láttam, hogy a távolba réved szomorúan. Azért köszönöm, hogy mindezt megmutattad!

– Szívesen! Azt pedig, hogy édesanyád miért volt ilyen, később majd megtudod. Mehetünk tovább? Hidd el, nem kell semmitől tartanod. Ha bármit is érzel, csak hagyd, hogy átjárjanak az érzések és engedj utat, aminek csak akarsz. Itt semmitől sem kell félned.

Henry nem tudta mi fog következni, ezért félelemmel vegyes kíváncsisággal várta. Kalo a vállára tette a kezét, és már indultak is. Ezeken az utakon Henry végtelenül szabadnak érezte magát, maga sem tudta, hogy valójában miért. Kalo mellett biztonságban érezte magát. Várta hát, mit fog mestere megmutatni.

Amint lelassult a körülötte lévő rohanó környezet, otthonukban találta magát. A szobájában olvasott, egy repülőgépekről szóló magazint, amit titokban vett meg. Azóta a bizonyos tóparti nyaralás óta egyszer sem hozta szóba, hogy pilóta akar lenni. Titokban azonban mindvégig erre készült. Ahogy nézte fiatalkori önmagát, nagyjából tizenhét - tizennyolc évesnek saccolta a korát. Mint megtudta, nem is tévedett. 

– Igen, jól gondolod, itt tizennyolc éves vagy. Éppen a születésnapod előtti este van. 

Henry csöndben figyelt. Ahogy a magazint olvasta, hallotta, hogy valaki épp jön fölfelé a lépcsőn. Nem tudhatta, hogy ki az, ezért gyorsan elrejtette az újságot a párnája alá, és kezébe vette azt a könyvet, amit épp olvasott, egy Gerald Darell könyvet. Szerette a könyveit, számtalan történetet olvasott már tőle, és ha csak tehette, mindig megvett egyet. Gyorsan kezébe vette hát a könyvet, és olvasott. A kopogás után apja lépett be az ajtón, aki nemrég jött haza a munkából. 

– Jó estét fiam! Milyen napod volt ma? 

– Szervusz, apa! Köszönöm jó napom volt. És neked?

– Nekem is, csak kissé feltorlódtak a munkák. De mióta a bátyád is nálam dolgozik, sokkal könnyebb. Meglátod, jó lesz, ha mindhárman együtt fogunk dolgozni. Wilder és fiai ügyvédi iroda. Jól hangzik nem?

– Igen apa, valóban. Még mindig rám akarod ezt az egészet kényszeríteni? Mikor tudod…. – Henry itt elharapta a mondat végét, mert évekkel korábban megfogadta, nem hozza szóba. Nem hozza, viszont eltökélte, hogy véghezviszi. 

– Fiam! Tudod jól, hogy mi a véleményem, és ezen nem változtatok! A bátyád sikeres ügyvéd lett, itt az ideje, hogy kövesd a példáját! Joe jó gyerek, és engedelmes. 

– Igen, Joe engedelmes, és valóban erre a pályára született, szereti amit csinál. Büszke lehetsz rá! 

– Az is vagyok, és remélem rád is az lehetek!

Apja ekkor megveregette fia vállát, és kiment a szobából. Szomorúan nézett utána. Arra a megállapításra jutott, hogy apjával lassan semmilyen közös témájuk nincsen, inkább amolyan felületes, semmitmondóak ezek a beszélgetések. Sajnálta apját, amiért semmi másról nem tudott beszélni, csak az irodájáról. Úgy tetszett, mintha soha más nem is érdekelte volna. Visszagondolván gyerekkorára, akkor még valahogy más volt minden. A közös kirándulások, a horgászások, mennyivel szabadabb volt még akkor az apja is! Bezzeg az anyja, akivel mindenről lehetett beszélgetni! Akár az iskoláról volt szó, akár a kosármeccsről, az épp olvasott könyvekről, a természetről, vagy az aktuális barátnőről. Anyját minden érdekelte, ami a fiával történi. Nem csak Henryvel, hanem a bátyjával is. Egyformán szerette őket, sosem tett különbséget. Henry rajongásig szerette anyját. Ahogy ezekre gondolt, ráeszmélt, hogy apja bizony különbséget tett kettőjük között, nem is akárhogy. Joe volt a mindene, ő volt a jó és engedelmes fiú, aki zokszó nélkül követte apját. Sosem lázadt föl semmi ellen. Henry azonban lázadó volt, szöges ellentéte mind apjának, mind a bátyjának, de még anyjára is csak kevéssé hasonlított. Apja többször emlegette testvérét, akit apja ki nem állhatott, és sokszor hasonlította hozzá őt. Nem egyszer harsant fel a „pont olyan lázadó és engedetlen vagy mint a nagybátyád! Meglátod, te sem viszed semmire!”

– Tudod, Mester! Apám sose szerette a testvérét. Az ő meglátása szerint Fred bácsi, csak egy léha semmitmondó ember volt. Igazából sosem értettem miért mondja ezt. Igaz, Fred bácsi elég bohém volt, és számtalan kalandja volt különböző nőkkel, sosem nősült meg. Viszont négy nyelven beszélt, és beutazta az egész világot. Az utazásiról könyveket írt, a saját fotóival illusztrálva. Nem egy közülük bestseller lett. Lehet apám irigy és féltékeny volt? Ő maga sosem jutott tovább az államhatárnál. 

– A válaszokat magadban keresd! Te mit gondolsz erről?

– Az az igazság, hogy apám igen keveset beszélt a nagybátyámról, és akkor se volt róla jó véleménnyel. Ritkán is találkoztak, akkor is alig beszélt vele. Apám korán nősült, és Joe is hamar jött. Soha nem utaztak el anyámmal sehova. Miután hat évvel később én is megszülettem, addigra apám kiépítette az ügyvédi irodáját, utána meg csak annak élt. Valószínű irigyelhette Fred bácsit, amiért ennyire szabadon él, és a hobbijának hódolhatott teljes erőbedobással. Ráadásul a könyveivel híres is lett. Sokszor mondogatta, hogy pont olyan vagyok, mint ő, hogy jobban érdekelnek a tücskök – bogarak, kövek, a természet megannyi csodája, mint a szürke iroda. Lehet ezért is haragudott rám, és ezért sem viselte el, hogy később a saját utamat jártam nem pedig azt, amit ő elképzelt. 

– Mit gondolsz most erről? Milyen érzések vannak benned?

– Nem is tudom. Talán szánalom, sajnálat apám iránt. Sajnálom, hogy neki csak az iroda volt az élete, és nem látott tovább ennél. Sosem vitte anyámat sehova, és együtt is csak a tónál táboroztunk minden nyáron két hetet. Ez volt az összes nyaralás, világlátás. Sosem értette miért szerettem annyira Fred bácsit. Amikor néhanap eljött hozzánk rengeteget mesélt az útjairól, én meg tátott szájjal hallgattam. Valószínű ő fertőzött meg a szabadság eme érzésével. Csak én pilóta lettem, és így élem meg a szabadságot. A munkámnak köszönhetően nem is keresek rosszul, és már én is sok helyen jártam a világban. Azt hiszem apám ezt is irigyelte. Tőlem is. 

– Azt hiszem, jól látod. De nézd csak!

Tovább vetítődtek az emlékek. Henry születésnapjának előestéjén apja igen szűkszavúan beszélgetett vele, amihez már hozzászokott az évek alatt. Másnap délelőtt, mikor anyja az ünnepi ebédet főzte, és sütötte Henry kedvenc tortáját, meglepetés érte őket. Váratlanul betoppant ugyanis Fred bácsi. Mikor Henry meglátta, örömmel ölelte át, és már alig várta, hogy meséljen kalandos, csodaszép útjairól. 

– Fred! Isten hozott! Mi szél fújt erre?

–Szervusz, Lizbeth! Ki nem hagynám kedvenc unokaöcsém tizennyolcadik születésnapját! Hogy vagy öcskös? 

– Köszönöm, Fred bácsi, jól vagyok! Nagyon örülök, hogy eljöttél! Remélem, sok új mesélni valód van!

– Ami azt illeti, van bőven. Na, de először is, Isten éltessen fiam!

Henry mikor kibontotta az ajándékot, elkerekedett a szeme. Egy csodaszépen faragott, ékkövekkel kirakott kis dobozkát tartott a kezében. Mikor kinyitotta, elvigyorogta magát, és gyorsan be is csukta. Nagybátyja sejtelmesen rákacsintott. A dobozban ugyanis, egy aranylánc volt, egy repülőt formázó medállal. Fred bácsi pontosan tudta mi az álma, de azzal is tisztában volt, hogy a testvére ellenzi és elkövet mindent, hogy ezt megakadályozza. A ritka látogatások alkalmával hiába próbálta testvérét jobb belátásra bírni, a vége mindig veszekedés lett. Ezért jobbnak látta, ha hallgat. Nem maga miatt, főként Henry miatt. A mostani látogatás előtt azonban szilárdul elhatározta, hogy ha szóba kerül, nem rejti véka alá a véleményét. Henry a mai naptól nagykorú, és szabad akarattal rendelkezik. Persze tudta jól, nem lesz népszerű, de ez izgatta a legkevésbé. Unokaöccsének akart jót, amiért meg is tett mindent. Henry áhítattal fogta a kezében a dobozkát, és alig várta, hogy a láncot a nyakába tegye. 

– Köszönöm, Fred bácsi! Ez nagyon szép! 

– Gondoltam, hogy tetszeni fog. Nepálban vettem, egy aprócska kis piacon. De itt van hozzá még ez a könyv is, neked dedikálva. Erről az utamról szól. 

Henry szóhoz sem jutott, csak megölelte nagybátyját. Ekkor lépett be az ajtón apja, aki meghökkenve torpant meg a küszöbön. Ahogy meglátta testvérét rideg mosollyal üdvözölte.

– Szervusz Fred! Hát te? Hogyhogy nem az álmaidat kergeted a nagyvilágban? 

– Szervusz! Gondoltam megleplek benneteket, elvégre elég régen nem jártam már felétek. A másik ok pedig Henry. Végtére is nem minden nap lesz az ember tizennyolc éves! 

– Valóban nem. 

Apja nem mondott többet, hallgatásba burkolózott. Csak a fejét csóválta mikor Fred legutóbbi kalandos útjáról mesélt. El sem tudta képzelni miféle örömét leli ezekben az utakban. Állandóan úton lenni, mindig más és más szállodákban megszállni, idegen embereknek kiszolgáltatva. Ő maga sosem szeretett messzire utazni, nem szerette a szállodákat, az idegen embereket. Csöndben hallgatta testvérét, egy szóval sem szólt közbe, olybá festett, mintha egyáltalán nem is érdekelné, amit mond. Henry azonban odaadással hallgatta, és kicsit irigyelte is nagybátyját, amiért ilyen végtelen szabadon élt. Maga is vágyott a szabadságra, csak másképp. Ezért is akart minél hamarabb elszabadulni otthonról, az otthona fojtó lététől. Úgy érezte kicsi már neki ez a környék, ez a világ. Többre, messzebbre vágyott. Fred észrevette, hogy Henry valahol messze jár. Kérdőn nézve rákacsintott.

– Merre jársz öcskös? 

– Csak hallgattalak Fred bácsi. Jó neked, hogy ilyen csodás helyekre eljutsz. 

– Gyere velem a legközelebbi utamon. Európába megyek egy hónapra. Biztosan élveznéd!

– Tényleg elvinnél magaddal? Ez nagyon jó lenne! Örömmel veled tartok.

– Csak lassan a testtel fiam! – Szólt közbe apja. – Tudod, hogy neked más dolgod van! Irány az egyetem, hogy ügyvéd legyél! 

– Jaj Billy! Ne legyél már ennyire fafejű! Mi baja lesz, ha velem jön? Világot lát, egy sor szebbnél szebb dolgot. Különben is nyári szünet lesz. 

– Nem érdekel! Nem megy sehova! Nyáron pedig a könyveket fogja bújni, tanulnia kell! Azt akarom, hogy belépjen az irodába dolgozni!

– Azt megkérdezted, hogy ő mit akar? Mert, ahogy látom téged ez sohasem érdekelt. A fiad immáron nagykorú, és szabadon dönthet.

– Nem, amíg az én kenyeremet eszi!

– De apa! Egy hónapról lenne szó! Mi az az egy hónap? Világot láthatnék!

– Itt van a te világod! Amit mondtam, megmondtam! Fejezzük be ezt a vitát!

– Rendben apám, te akartad! Akkor keresek munkát, és elköltözöm. De előtte elutazom Fred bácsival. 

Henry szíve elszorult, ahogy látta múltjának kis darabkáját. Kalo ahogy ránézett, látta, hogy könny csillog a szemében. Elmosolyodott, és megfogta a vállát. Henry ránézett, de nem szólt semmit. Már el is felejtette ezt a beszélgetést, mélyen eltemette magában. Apja könyörtelen zsarnoksága most is fölkavarta. 

– Végül nem mentem el Fred bácsival. Azóta is bánom. Meg kellett volna tennem, de nem akartam anyámnak is bánatot okozni. Apám valószínű vele veszekedett volna helyettem. Ezt pedig nem akartam.

– Akkor ez volt a helyes döntés jól tetted, amit tettél. 

– Köszönöm Mester! Tudod, veled olyan könnyedén tudok beszélgetni. Még sosem éreztem így. Elmondhatok neked bármit, az érzéseimet, gondolataimat anélkül, hogy bármi következménye lenne. Köszönöm neked, amiért ilyen türelmes vagy velem. 

– Szívesen. De nem jár ezért köszönet. Az a dolgom, hogy meghallgassalak, segítsek neked, amit örömmel is teszek. De menjünk tovább.

Miután Fred bácsi elment, Henry elhatározta, hogy kezébe veszi a sorsát. Alig várta, hogy hétfő legyen, és felkereshesse az első útjába eső toborzóhelyet, bármit, ahol a seregbe jelentkezhet pilótának. Türelmetlenül várta hát a hétfőt, ami csigalassúsággal jött el. Korán fölkelt, és útnak indult. Mikor megtalálta, amit keresett, boldogan nyitott be az ajtón. Egy csomó kérdést tett föl, mire végre megkapta a hőn áhított választ. Azonnal ki is töltötte a jelentkezési lapot az akadémiára, hogy pilóta lehessen. Már csak a felvételi napjára várt. Minden nap izgatottan leste a postást, elsőnek rohant megnézni a postaládát, mikor meglátta, hogy belekerült valami. Napokig csalódottan ürítette ki, míg végre egy borongós napon megérkezett, amire várt. Hatalmasat dobbant a szíve, ahogy mikor meglátta a feladót. Felrohant a szobájába, és izgatottan bontotta ki a borítékot. Örömében legszívesebben táncra perdült volna. Ekkor kopogott be Joe, széles vigyorral a képén.

– Na, mi a helyzet? Csak nem egy hölgytől kaptál levelet? Úgy ragyog a képed, mint a telihold éjjel.

– Nem. Viszont kezembe vettem az életem, és jelentkeztem a seregbe, az akadémiára pilótának. Jövő héten lesz a felvételi. 

– Ó! Ez remek! Tudom, hogy kis korod óta erre vágysz. Tudod, büszke vagyok rád, amiért ezt meglépted. Tudod, hogy apa őrjöngeni fog, nem lesz elragadtatva. 

– Én meg attól nem vagyok elragadtatva, hogy olyas valamibe akar belekényszeríteni, amihez semmi kedvem. Neked passzol ez az ügyvédség, hiszen te mindig is ezt akartad. Ugye nem haragszol rám?

– Nem haragszom, dehogy! Én a bátyád vagyok, és szeretlek. Ami neked jó, az nekem is. 

– Köszönöm. Bár…végül is cserbenhagylak. Nem leszek a társad sem most, sem később.

– Valóban nem. De te nem is erre termettél. Neked nem ez az út van kijelölve. Csak kövesd a szíved, és váltsd valóra az álmaid! De ha bármi bajod esik, és nem te leszel a legjobb…nos, akkor ellátom a bajod! Világos?

– Világos! Köszönöm Joe! Nagyon jó testvér vagy!

– Ahogy te is! De most már hagyd abba, mert elérzékenyülök! Na, nyomás! Repülj öcskös! 

A két testvér ezzel megölelte egymást, majd Joe magára hagyta öccsét. Henry szinte a perceket számolta mikor jön el végre a felvételi napja. Lassan telt el az idő, de végre elérkezett ez a nap is. Izgatottan készülődött. Mikor útra készen állt, leszaladt a lépcsőn, egyenesen apja karjaiba.

– Hova fiam? Tudod, hogy vár az iroda, bele kell tanulnod. 

– Jaj, apa, hagyd, hogy had menjen!  - szólt közbe Joe. – Végre randija van! Életében először. Az iroda holnap is megvárja.

– Vagy úgy!  - Mosolyodott el apja, amire igen ritkán volt példa. – Ha így állunk, akkor nem bánom, egy nap még nem a világ! 

Henry hálás szemekkel nézett testvérére, aki rákacsintott, és hátba veregetve sok sikert súgott a fülébe. Henry pedig rohant, nehogy lekésse a vonatot. 

A felvételi után még izgatottabban leste a postát. Egy héttel később végre megérkezett a várva várt levél. Azonnal feltépte a borítékot. Mikor meglátta, hogy felvették, örömében körbetáncolta a szobáját. Boldogan szaladt le a lépcsőn, egyenesen a nappaliba, ahol anyja épp olvasott.

– Anya! Anya! Fölvettek a seregbe, pilóta leszek!

– Örülök neki fiam! Boldog vagyok, hogy valóra merted váltani az álmod! 

– Köszönöm, anya! Nem haragszol? 

– Nem haragszom fiam! Legalább te…de mindegy is. Örülök, hogy megtaláltad azt, amire a legjobban vágysz.

– Mi az, hogy legalább én? Ezt nem értem. 

– Tudod, valaha nekem is voltak álmaim. Művészettörténetet szerettem volna tanulni, és festeni is szerettem volna. Aztán mikor megismertem apádat mindez semmivé foszlott. Eleinte apád úgy nézett ki hajlott is volna rá, de közben állapotos lettem Joe-val. Utána már apád hallani sem akart erről. Azt akarta, hogy itthon üljek, és neveljem Joe-t, aztán pedig téged. A festésről is az volt a véleménye, ami a te repülésedről. Haszontalan dolgoknak tartotta. Így lemondtam róla.

– Sosem bántad meg? Istenem! Apa, hogy lehet ennyire önző?! 

– Azt hiszem, megbántam azóta. Nekem is a sarkamra kellett volna állnom, de addigra már itt voltatok mind a ketten. Amit viszont sosem bántam meg. Nagyon jó gyerekek vagytok, apátok pedig szerető férj volt, és jó apa is. Igaz, vannak hibái, de kinek nincsenek? Menj csak fiam, és legyél nagyon boldog! Tedd azt, amit a szíved súg. Én mindig támogatni foglak, és a bátyád is. De apádtól sok jóra ne számíts.

– Tudom anya, nem számítok. Valószínű tombolni fog, de nem érdekel. Sosem akartam ügyvéd lenni.  

Végszóra megjelent apja, és kérdőn nézett fiára. Henry ekkor összeszedte minden bátorságát, és apja szemébe nézett. 

– Fölvettek a seregbe apa. Ez életem legboldogabb napja! Legalább egy kicsit örülj velem, kérlek!

– Szóval így állunk! A hátam mögött, a határozott akaratomnak ellenszegülve jelentkeztél. Annak ellenére, hogy tudtad mi a véleményem, és óhajom.

– Tudtad jól, hiszen gyerekkorom óta erre vágytam! Semmit sem akartam jobban, mint ezt. Ennek ellenére rám akartad erőltetni a te életed, a hivatásod, amit nem szeretek, és távol áll tőlem. Miért nem vagy képes elfogadni ezt? 

– Az apád vagyok, és azt teszed, amit mondok!

– Többé már nem, apa! Már nem! Felnőtt lettem, amit nem akarsz észrevenni. Nem veszed tudomásul, hogy nem vagyok a tulajdonod! 

– Akkor takarodj a házamból! Nem vagy többé a fiam!

Bill Wilder ekkor már kiabált. Az sem érdekelte, ha bárki meghallja. Henry ránézett, hátat fordított apjának és elment. Összecsomagolt, és elhagyta a szülői házat……

Henry keze ökölbe szorult. Dühös volt még mindig. Dühös volt maga miatt is, és anyja miatt is. 

– Mondd csak ki, amit érzel. Itt nem kell semmit sem szégyellned. Látom, és érzem a fájdalmad, dühödet.

– Gyűlöltem az apámat. Gyűlöltem, mert elkergetett, nem fogadott el, és gyűlöltem amiatt is, ahogy anyámmal bánt. Sosem felejtem el anyám síró arcát, mikor kiléptem a házból. Gyűlöltem őt. Bocsáss meg Mester!

– Nincs mit megbocsátanom. Inkább neked kell megbocsátanod apádnak. Képes vagy erre?

– Nem tudom. Talán igen. Bár ahogy ezt most újra láttam, és átéltem nem könnyű. Igaz ez már régen történt, és azóta azt hiszem jó pilóta lettem. 

– Igen az lettél. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy meg tudsz-e bocsájtani apádnak. Őszintén, tiszta szívből.

– Nem tudok erre válaszolni, nagyon felkavart ez az egész. 

– Rendben, semmi baj, akkor majd máskor. Most pedig megmutatom neked a többit is.

Kalo ezzel tovább vezette Henryt élete folyamán, ami igencsak hullámzó volt. A kiképzésen kiválóan teljesített, évfolyam elsőként végzett, és azonnal el is helyezték arra a bázisra, ahol most is van. Sorra kiválóan teljesített minden akadályt, egyre elismertebb lett társai körében. A ranglétrán egyre feljebb került, viszont egyre önteltebb lett, egyre jobban fejébe szállt a dicsőség. Ahogy nézte élete képkockáit, egyre inkább elszégyellte magát viselkedése miatt. Lopva Kalora nézett, aki pontosan tudta mi jár a fejében. Látta szégyenkezését, aminek ebben a helyzetben örült is, abban a reményben, hogy talán okul belőle. 

Henry nézte magánélete hullámzó összevisszaságát, csapongó kalandjait. A nők jöttek – mentek az életében, senki mellett nem tudott elköteleződni. Egyetlen kivétel volt csupán, Kim. Ha nem is vette feleségül sosem, egyik legjobb barátjának tartotta. Azért viszont megint nagyon elszégyellte magát, ahogy bánt vele. Ha a kedve úgy diktálta ágyba bújt vele, jól érezte magát a társaságában barátként, de semmi több. Kim pedig sokkal többet érdemelt ennél. Szemét elfutotta a könny, ahogy eszébe jutott Kim. Sírva borult Kalo vállára.

– Ó, Mester! Annyira hiányzik Kim! 

– Tudom. Nem addig kellett volna őt megbecsülnöd, amíg élt?

– De igen. Szerettem, tiszteltem őt. De sokkal többet és jobbat érdemelt volna. Bárcsak visszacsinálhatnám! Odaadnék mindent, hogy újra a karomba zárhassam.

– Sajnos ezen már nem tudsz változtatni, de magaddal viheted ezt az emléket, ezt az érzést. Ha majd visszatérsz földi életedbe, és hasonló helyzetbe kerülsz, akkor majd gondolj erre! Meglátod segíteni fog. Tudod, Henry mindenkit az életében kell szeretni, tisztelni, és megbecsülni. Addig kell mindezt megtenni, amíg van erre lehetőség. Utólag már késő. 

– Igen Mester, már tudom. Nagy árat fizettem ezért, de már tudom. 

– Örülök neki. Most pedig megmutatom neked az utolsó állomást. 

Kalo ismét kézen fogta Henryt, és elvitte oda, ahonnan elindultak. Illetve annak egy sokkal szebb helyére. Henry ámulva állt, és nézte a csodát.

– Mi ez a hely Mester? 

– Csak figyelj, és rá fogsz jönni. Mindez, amit láttál, amiért az ember él, ez a lényege. Engedd, hogy amit érzel, amit tapasztalsz, átjárja teljes lényed. Figyelj mindenre, és vidd majd magaddal ezeket az érzéseket. Segíteni fognak mindenben. Abban is, hogy megtaláld a helyes, hazavezető utat. 

Henry csak állt és a távolba révedt. Amerre a szem ellátott hófehér pulzáló fény vett körül mindent, benne fel – felcsillanva az aranynak és a kéknek eddig soha nem látott árnyalata. A fény nem volt erős, épp csak felsejlett, ennek ellenére, ha halványan is, de tisztán kivehető volt. Egy virágokkal borított kis réten állt, amelynek közepén egy szökőkút állt, vize halkan csobogott. Körülötte alakok sétálgattak, beszélgettek, vagy csupán üldögéltek egy – egy padon. Henry kérdőn nézett Kalora, aki rögtön tudta mit is gondol tanítványa, így már válaszolt is neki.

– Ők itt a végleg hazatért lelkek. Mutattam már neked erről a helyről más – más részletet. Ez itt, otthonunk legfelsőbb szintje. Ide kerülnek azok a lelkek, akik már beteljesítették feladatukat, minden életükben felhalmozott hibát helyre hoztak, megtanultak mindent, amit kellett. Ők, végleg hazatértek. Ahogy korábban már említettem neked, először mindenki kap maga mellé egy Mester, hogy elkísérje az úton. Nos, ők már túl vannak ezen, megtanultak mindent, és ők maguk is már mesterekké váltak. Ők itt, mindannyian mesterek. Látom, csodálkozol azon, hogy milyen sokan vannak. De gondolj csak bele, hány és hány lélek él a Földön, akinek segítségre van szüksége. Ezeknek a mestereknek egy része földi segítő, másik része pedig itt mester, ahogy azt már említettem. 

– Nekik már nem kell többé leszületni?

– Nem. 

– Őket hívjuk mi a Földön angyaloknak? 

– Igen, őket. Számtalan elképzelés, történet kering rólunk. Előfordul néha, hogy valahogy egyikünk olyan közel kerül amikor tesz valamit, hogy azt az emberek csodának vélik. Ami az ő szemszögükből valóban az is. Minden embernek van védőangyala, aki őrzi, vigyázza útján. Erről is rengeteg elképzelés kering, hogy hogy is van ez. De te már tudod, nem is oly régen elmondtam. 

– Igen. Van, aki önként vállalja a leszületést, és van, akinek tanulnia kell még. Jól emlékszem?

– Jól emlékszel. Akik önként vállalják, ők is a mesterek közül valók. De minden lélek, akiket most itt látsz, a legtisztább, legnemesebb lelkek. A szeretetnek, önzetlenségnek olyan fokán állnak, amit el sem tudsz képzelni, felfoghatatlan és földi nyelven szólva mellbevágó érzés. 

– Ezek a mesterek, hogyan tudnak segíteni?

– Mindig ott vannak, amellett, akit választanak, vagy aki mellé rendelik őket. A földi ember nem láthatja őket, de mindig ott vannak. Az emberek ezt úgy fogalmazzák meg, hogy terelgetik őket a helyes útra. Ezek a terelgetések, a megérzések. Ha képes az ember hallgatni ezekre a megérzésekre, akkor megtalálják a helyes utat. A mesterek ezekkel a megérzésekkel segítenek. Vannak kiváltságosak, akik képesek mestereket – nevezzük őket angyaloknak - valamilyen formában érzékelni, esetleg látni. Ezt nevezi a földi ember aurának, fénynek. Lehet velük kommunikálni is, igaz elég sajátos módon. Ha kérsz valamit, ők meghallják, és segítenek. Lehet, hogy csak megérzésekkel, és csak egy idő után teljesül ez a kérés, de teljesül. Mindenkinek magának kell ezeket kérnie. 

– Mi van azokkal, akik ezt nem tudják? Vagy nem akarják tudni.

– Nekik sokkal több segítségre van szükségük. Az is lehet, hogy életük során nem jönnek rá, nem találnak rá erre az útra. Akkor újra leszületnek, mindaddig, amíg meg nem találják ezt az utat. 

– Van olyan, aki soha nem jön erre rá?

– Nem, olyan nincs. Ha hosszú is az út, és keserves, előbb utóbb minden lélek hazatalál. 

– Mi van Istennel? A földi emberek hisznek benne. Legalább is nagyon sokan.

– Mindannyian az Ő gyermekei vagyunk. Mindenkiben ott lakik benne, csak rá kell találni. Ha rátalálsz, akkor megtaláltál mindent.

– Tehát mindaddig újra és újra le kell születni, amíg minden hibánkat helyre nem hozzuk.

– Igen. Minden tettünk, minden gondolatunk meghatározza a jövőnket. Számtalan hibát kell helyre hoznunk. A gonoszság, az önzés, a mások kihasználása, másokról való rossz gondolatok, mind azok. Minden tettünknek, gondolatunknak a szeretetet kell sugároznia. Nem csak a tetteknek, a gondolatainknak is tisztának kell lennie. Hiába teszel jót, ha gondolatban mást teszel. Ugyan azt kell gondolni is, amit tenni. A kettő szorosan összefügg, egyik nincs a másik nélkül. Az ember elpusztítja önmagát, ha érdeke úgy kívánja embertársát is. Mindaddig, amíg ezeknek az érzéseknek él, addig a lelke nem tiszta. Ha megtanulja őszintén elfogadni, tisztelni, szeretni a másikat, elfogadni olyannak, amilyen, akár hibáival együtt, akkor rálépett a helyes útra. Akkor van remény arra, hogy jobbá tudja tenni legalább maga körül a világot. A szeretetnél nincs hatalmasabb, a szeretet képes mindent legyőzni. Amíg ezt valaki nem érti meg, nem hiszi el, addig újra és újra meg kell születnie. A mi feladatunk pedig az, hogy segítsünk megtalálni jót.

– Köszönöm Mester, hogy elmondtad. Csodás ez a hely! 

– Igen az. Gyere, menjünk egy kicsit közelebb! Bármit érzel is, fogadd be teljes szíveddel. Attól nem kell félned, hogy bármi rosszat fogsz tapasztalni, mert itt semmi rossz nincs.

Ahogy közeledtek a virágokkal borított réten, egyre jobban kivehető volt valami, ami Henryt teljesen ámulatba ejtette. A Lelkek, a mesterek körül vibráló fény volt az, amit ő a távolból látott. Minden egyes lelket ez a hófehér – arany – kék fény vett körül, oly ragyogón, amilyet elképzelni sem lehet. Ahogy Henry elnézte őket, mindenkin végtelen nyugalmat, boldogságot látott. Egészen közel érve, az érzés valóban mellbevágó volt, ahogy Kalo mondta. A szeretetnek oly tisztasága sugárzott olyan erővel, hogy szinte letaglózó volt. Henry csak állt, és nézte őket. Az egyik pillanatban páran egészen közel jöttek, és körbevették őt. Érezte, hogy beborítja a szeretetnek, nyugalomnak, boldogságnak olyan érzése, amivel még soha nem találkozott. A fény beborította őt, ahogy körbeállták. Megfogták egymás kezét, és lágy, halk hangon énekelni kezdtek. Henryt olyan érzések kerítették hatalmába, hogy eleredt a könnye. Még soha nem érzett ilyen szeretetet, szabadságot, boldogságot, mint ebben a pillanatban. Semmi mást nem akart, csak itt maradni. Szabadnak, könnyűnek érezte magát. Tudta, hogy a lelke testébe zárva soha nem lesz boldog, szabad. Börtönéből csak akkor szabadulhat, ha végig megy azon az úton, amit itt tanult meg. Minél hamarabb haza akart térni.  Ahogy erre gondolt, Kalo halkan megszólalt a háta mögött.

– Hamarosan Henry, hamarosan! Már nem kell sokat várnod százhuszonötös lélek, hogy hazatérj. Meg tudod fogalmazni mit érzel?

– Olyan szeretetet, szabadságot, amit nehéz szavakba önteni Mester. Mindig is erre vágytam, csak nem tudtam hol keressem. Most már tudom. Szeretnék hazatérni Mester! 

– Örülök, hogy minderre rájöttél. De ahhoz, hogy hazatérj, még sok dolog vár rád. Még vissza kell menned, és rendbe kell tenned az életed, és ott is rá kell találnod a helyes útra. Nem vagy messze tőle, és tudom, hogy sikerülni fog.

– Nem maradhatok most itt? Nem akarok visszamenni.

– Sajnos nem. Ahogy mondtam, rendbe kell tenned az életed. 

– Ha visszamegyek mindenre fogok emlékezni? Ott leszel mellettem?

– Pontosan, ami történt itt veled, nem fogsz emlékezni. Mégis ott lesznek benned ezek az érzések, amik vezetni fognak, hogy megtedd azt, ami hazavezet. Én végig melletted leszek. Igaz, többé nem szólhatok majd hozzád, nem fogsz hallani engem. Legalább is nem úgy, mint most. Ha a lelked legmélyébe nézel, érzésekben ott leszek. Én viszont mindent hallok, mindent látok majd. Csak az érzéseidre figyelj! Azok megmutatják a helyes utat.

– Ezek szerint most el kell válnunk?

– Igen, de csak egy rövid időre.

– Hiányozni fogsz.

– Ott leszek melletted. 

Henryt ekkor még több mester vette körül. Egész lényét beborították szeretetükkel, körbe vette a békesség, nyugalom, szabadság, és a szeretet legtisztább, legmagasabb érzése. Kalo ott állt mellette, mosolyogva nézte tanítványát. Tudta, hamarosan újra találkoznak majd. Átjárta a szeretet, a boldogság, hogy megtalálta a helyes utat. A kezdeti ponthoz érve a mesterek átölelték, átadva minden szeretetüket. Kalo is megölelte, Henrynek könny szökött a szemébe, patakokban folyt le arcán. Mégis boldog volt, mer tudta, hogy egyszer végleg vissza fog térni ide. Azt már nem láthatta, amikor az őt körbeállókat egyre erősebb fény veszi körül, és mindnyájukat beborítja. A fény egy hatalmas vibráló gömbbé állt össze, amiből elemi erővel áradt szét a szeretet. Majd ahogy Henry távoldott, ez a hatalmas szeretetgömb egész parányivá zsugorodott, és tovatűnt a messzi távolba.  


Úgy érezte, mintha egy feneketlen mély kútban lenne. Sötétség vette körül. Mégsem félt. A következő pillanatban egy lassú örvény vette körül, távolban halvány fényt vélt fölfedezni. Hangokat hallott. Szemei ólomként nehezedtek. Ahogy megpróbálta kinyitni fájdalom hasított bele. Újra megpróbálta. Ekkor utoljára hallotta meg Mestere hangját: „Itt vagyok melletted! Csak kövesd azt az utat, amit megmutattam neked!” Ez volt az utolsó, amit hallott, mielőtt újra sötétség nem vette körül. 

Mikor újra megpróbálta kinyitni a szemét, már könnyebben ment. Ahogy sikerült, éles fény vakította el. Percekbe tellett mire rájött hol is van valójában. Ekkor jött rá, kórházban van. Érezte az émelyítő fertőtlenítő szagot, amitől azonnal fel is fordult a gyomra. Elfintorodott. Szólni akart, de nem tudott. A lélegeztető gép nem engedte. Ekkor meghallott egy hangot.

– Doktor úr, jöjjön gyorsan! Magához tért! 

Egy idősödő, szemüveges, őszes orvos hajolt fölé, lényéből nyugalom áradt, szemei mosolyogtak.

– Jó reggelt, hadnagy! Isten hozta újra köztünk! Pár pillanat és megszabadítom a csöveitől.  

Az orvos, ahogy ígérte, egy határozott mozdulattal kivette a lélegeztető gép csövét. Torkát égette a fájdalom, köhögés rázta. Szólni akart, de továbbra sem tudott.

– Ne erőltesse a beszédet. Egy darabig még fájni fog, legyen türelemmel. Már minden rendben! – Mosolygott az orvos. Kezébe adott egy tollat, és egy jegyzetfüzetet. – Írja le, amit mondani szeretne.

Henry bólintott, majd lefirkantotta mondanivalóját: „Mi történt velem? Mióta vagyok itt?”

– A katonai kórházban van. Egy bevetésen sérült meg, zuhanni kezdett a gépe, és elég későn katapultált. Menteni akarta a gépet, ezért habozott. Társa, aki magával volt, sértetlenül ért földet. Ön a késői katapultálás miatt majdnem a földbe csapódott és szörnyet halt. Az ejtőernyője némileg tompított az esésen, de így is súlyosan megsebesült. Koponyasérülést, lábtörést, és többszörös bordatörést szenvedett. Pontosan egy hete fekszik itt. A vizsgálatok alapján úgy véljük nem szenvedett maradandó károsodást.

„Egy hete?” – Írta tovább a kérdéseit. „A többiek? Mi az, hogy úgy vélik?”

– Igen hadnagy, egy hete. A többiek jól vannak, a bevetésükön senki sem sérült meg. Azt, hogy úgy véljük azt jelenti, hogy a koponya CT szerint most jól van. A többit meglátjuk egy – két órán belül. Bár a kérdései alapján a tudata tiszta, ami jót jelent. Mindenki itt volt, sokan meglátogatták. Patrick barátja minden nap bejött, és itt ült maga mellett. Az édesanyja is itt van, pár perce ment ki a barátjával együtt. Azonnal visszahívom őket, de előbb egy gyors vizsgálat. 

Az orvos alaposan megvizsgálta. Egy sor kérdést tett föl, amire megfelelő válaszokat kapott. Henry megfelelően mozgatta végtagjait is. A doktor elégedetten mosolyogott.

– Nos, hadnagy minden kétséget kizáróan fel fog épülni. Időbe fog telni, de nincsenek maradandó károsodások. Legyen önmagával türelmes, és minden rendben lesz. Holnap elkezdjük a rehabilitációját. Most megyek, és behívom az édesanyját.

Pár perccel később Henry édesanyja és Patrick ott állt az ágya mellett, könnyeikkel küszködve. Henryt bosszantotta, hogy nem tud megszólalni, de anyja és barátja is csitította, hogy legyen türelemmel. Ha nehezen is, de beletörődött átmeneti állapotba. 

Másnap mikor anyja nála volt, Henry az ablakon beszűrődő napfényt bámulta. Fura érzés kerítette hatalmába, ahogy a távoli felhőket nézte. Csakúgy, mint gyermekkorában, most is mindenféle formát látott benne. Az egyik épp egy mosolygós arcot ábrázolt, aminek láttán elmosolyodott, és anyjára nézett.

– Tudod anya fura álmom volt. 

– Elmeséled?

– Persze. De kérlek, ne tarts őrültnek.

Henry ekkor belefogott, és elmesélte mindazt, amit álmodott. A fura fényeket, a fénybe burkolózott „valakiket”, különösen egyet, akihez most is erős szálak kötötték. A nevére nem emlékezett, csak azt érezte, hogy sokat segített neki, és mellette volt végig, amíg ő kómában feküdt. Mesélt a csodás tájakról is, és arról hogyan élte át gyermekkora néhány kockáját. Anyja egyszer sem szólt közbe, csöndesen hallgatta. A kezét fogva, mosolyogva hallgatta. Csak akkor szólalt meg, amikor fia befejezte mondanivalóját. 

– Messze jártál fiam. Azt mondják ezek a halál közeli élmények. Aki ezt megtapasztalja, más emberként tér vissza. Nem tűnt félelmetesnek, ahogy elmondtad. 

– Nem volt az. Inkább érdekes és megnyugtató. Lehet, hogy „odaát” jártam? 

– Úgy tűnik fiam, igen. Hiszen nem csak kómában voltál, újra is kellett éleszteni. De a lényeg, hogy itt vagy, és fel fogsz épülni. 

Henry három héttel később, már saját lábán hagyta el a kórházat. Kemény és hosszú út várt még rá, mire újra repülőre ülhet. Tisztában volt vele, hogy azonnal nem fog menni, türelmesen várta. Vasfegyelemmel végezte el az előírt tornákat, aminek köszönhetően napról napra erősebb lett. Fura álmát egyelten percre sem felejtette el, sőt egyre inkább érdekelni kezdte ez az egész. Egyik nap, mikor elég erősnek érezte magát futni ment. Messzire még nem mert elindulni, de úgy vélte egy rövidebb könnyű kocogás nem árthat meg. Csöndes, kellemes őszi délután volt, ahogy elindult az óceánpartra futni. Ahogy futva leért a partra, pár méter után kifulladt, így meg kellett állnia. Már éppen mérgelődni akart, mikor egy érzés kerítette hatalmába, ami azt súgta neki, hogy lassítson, és ne legyen önmagával türelmetlen. Így leállt egy kicsit, és tovább sétált a parton. Az érzésének megfelelően most nyugodt volt, ami azelőtt elképzelhetetlen volt számára. Mindig véghezvitte, amit elhatározott, bármibe is került. Most azonban életében először hallgatott érzéseire, és nyugton maradt. Furcsán idegen és mégis ismerős volt számára ez az érzés. Rövidke séta után leült egy padra, és a végtelen óceánt nézte. Becsukta a szemét, hallgatta a hullámok zenéjét. Érezte, ahogy egész lényét átjárja ez a nyugalom, ami a hullámok keltette monoton hangokból ered. Csak ült, és nézte a kékséget, az önfeledten repkedő, halászgató sirályokat. Az égen úszó bárányfelhőkre pillantva elmosolyodott. Mikor észrevette, hogy egy kis tarka pillangó leszállt mellé a padra, nem mozdult. Megcsodálta annak kecses, pompázatosan tarka szépségét. Azon kapta magát, hogy azelőtt ilyenekre sosem fecsérelte az idejét. Elgondolkodott, és belátta, hogy a természet megannyi szépsége ott hever a lába előtt, csak észre kell venni. Elhatározta, hogy ezen túl nyitott szemmel fog járni, és megfigyel mindent, ami körülveszi. Lassan sötétedni kezdett, így elindult hazafelé, most másfelé vette az irányt, mint amerre szokta. Maga sem tudta miért. Ahogy a házak közé ért, egy foto üzlet mellett haladt el. Megállt a kirakat előtt, és a fényképezőgépeket nézegette. Úgy döntött, vesz egyet. Mielőtt bement volna, akkor jött rá, hogy nincs nála semmi. A kirakatra pillantva látta, hogy este hétig van nyitva az üzlet. Órájára nézve látta, hogy már hat óra, így sietve hazakocogott. Pillanatok alatt magához vette tárcáját és visszasietett a boltba. Pár perccel később ott lapult a vadonatúj táskában a vadonatúj fényképezőgép, az összes egyéb és extra tartozékokkal. Alig várta, hogy hazaérjen, és kipróbálja szerzeményét. Útközben egy kis parkon keresztül haladva azonban nem tudott tovább várni. Előkapta a gépet, és fotózni kezdett. Lencsevégre kapta a park öreg fáit, az alatta megbúvó kis virágokat, és egy vígan szaladgáló kis mókust is sikerült lekapnia. Másra nem futotta, mert közben elég sötét lett. Otthon bekapcsolta laptopját, és hozzácsatlakoztatta a fényképezőgépet. Elégedetten nézegette azt a pár képet, amit sikerült elkészítenie. Csak nézte, és nem győzött betelni vele. Merengéséből a telefon verte föl.

– Tessék, itt Wilder!

– Pat vagyok, csak érdeklődöm, mit csinálsz épp? Mert szívesen átugranék egy kicsit.

– Épp a fényképeimet nézegettem, amit most csináltam. 

– Te csináltad? De hiszen géped sincs! Vagy telefonnal? Egyébként is mióta fotózol te?

– Már van gépem, most vettem. Kocogni voltam, és hazafelé egy másik úton jöttem, akkor vettem az útba eső üzletben.

– Értem. Akkor átugorhatok?

– Persze! Mióta kell bejelentkezned?

– Jó. Negyedóra és ott vagyok! 

Patrick ezzel bontotta a vonalat. Míg odaért, egész úton barátján gondolkodott. Azelőtt sohasem érdekelte a fotózás, most pedig még gépet is vett. Nem fért a fejébe, minden esetre örült neki. Ahogy ígérte, negyedórán belül ott volt. Bekopogott, és belépett a házba. Barátját a laptop előtt találta, amint képeket nézegetett. Elcsodálkozott, de nem szólt egy szót sem. Szó nélkül leült mellé, végül pár perc múlva megtörte a csöndet.

– Ezeket a képeket te csináltad?

– Igen. Jók lettek?

– Szépek. Jó szemed van. Nem is tudtam, hogy érdekel a fotózás. Hosszú évek óta ismerlek, de erről az oldaladról nem ismertelek. 

– Bevallom, én sem tudtam. Viszont kocogás közben leültem kicsit pihenni a parton, ekkor tűnt föl mennyi szépség van körülöttünk. Aztán megvettem a gépet, és csináltam pár képet. 

– Jó érzéked van hozzá. Kiszúrod a legjobbakat. 

– Köszi. Talán családi vonás. Tudod, Freddy bácsi remek fotós, már több könyve is megjelent az útjairól. Lehet örököltem tőle valamit?

– Lehet. Minden esetre tényleg fantasztikus képeket csináltál. 

Henry elmosolyodott. Megérintette a nyakában függő, repülőt formázó medált. Még nagybátyjától kapta a tizennyolcadik születésnapjára. Ahogy felidézte ezt a napot, el is fintorodott, ugyan is aznap ismét összeveszett apjával. Végül elhatározta, felhívja nagybátyját, mivel elég régen nem hallott felőle. 

– Tudod, Pat lehet valóban örököltem valamit Fred bácsitól. De nézd ezeket a képeket! Megannyi csoda vesz minket körül, és észre sem vesszük. Csak rohanunk reggeltől estig, hajszolva valamit. Pedig meg kellene állni, és észrevenni az élet adta csodákat, szépségeket. Örülnünk kellene ezeknek az apró pici csodáknak, mind a lábunk előtt hever. Csak nyitott szemmel kellene járni. Nézd meg ezeket a virágokat, a kis mókust, az esti szürkületben felbukkanó Holdat, a felhőket. Mind csodás valamiért.

Nem hiszek a fülemnek! Mi lett veled? Azelőtt soha nem mondtál ilyeneket, most meg .tisztára romantikus lettél. Aminek persze örülök, nehogy félre értsd. Csak kicsit fura még az új barátom, aki ilyenekről mesél, amiben tökéletesen igaza is van. Megváltoztál Henry. 

– Lehet. Talán a betegségem az oka. Végül is elég messze jártam. 

– Sajnos messze, de lényeg, hogy visszajöttél, és most itt vagy! Mikor enged az orvos repülni? Mondott valamit? 

– Egy hét múlva kell mennem kivizsgálásra, erőnléti tesztre, majd akkor kiderül. Tudod, őszintén szólva nem is tudom…..hogy folytatni akarom-e. 

– Na, ne viccelj! Pont te mondod ezt?! Akinek az élete a repülés, aki él – hal érte? El sem tudtál mást képzelni, mint ezt.

– Valóban. De ott van az is, hogy nem csupán az életem, a halálom is lett majdnem. 

– Csak nem félsz újra gépre ülni? Mert ezt kötve hiszem.

– Nem félek, dehogy! Csupán azt hiszem átértékelődött sok minden. Ami nem jelenti azt, hogy föladom a repülést.

– Az előbb mondtad, hogy nem tudod folytatni akarod-e. Akkor most mi van?

– Nem tudom. Tényleg nem tudom! Előbb legyek túl a vizsgálatokon. 

Patrick késő este hagyta magára barátját, akiről ebben a pillanatban nem tudta mit is gondoljon. Arra gondolt, hogy a betegsége, a baleset ennyire megváltoztatta volna? Nem tudott erre válaszolni, csupán látta, érzékelte a változást. Nem ilyennek ismerte, aki lehajol egy virágért, megcsodál egy mókust, vagy az égen úszó felhőket. Nem ilyen volt. Eddig semmi más nem érdekelte, csak a repülés, amiért meg is tett mindent. Kemény volt, elszánt. Nem is akármennyire. A seregben egyre magasabbra lépett föl, kiváló teljesítményt nyújtott, a legjobb volt. Igaz, voltak kisebb – nagyobb gondok is a vakmerősége miatt, de el kellett ismerni, hogy pont ezek a vakmerőségek megmentettek több embert is. Egészen hazáig barátján járt az esze, és remélte nem adja föl a repülést. 

Pár héttel később, az orvos egészségesnek nyilvánította Henryt, és engedte repülni. Hosszas betegsége utáni első reggelen indulásra készen állt. Mielőtt elindult volna, belenézett a tükörbe. Már nem teljesen ugyanazt az embert látta, aki azelőtt volt. Szeretette a hivatását, most mégis arra gondolt, vajon megéri-e meghalni érte. Végül egy vállrándítással elintézte, és kocsiba ült. Fényképező gépe ott hevert mellette az első ülésen. Mióta megvette, mindenhova magával vitte, egy lépést sem tett meg nélküle, szinte hozzánőtt. Itta, szívta magába a természet, a körülötte levő világ minden szépségét. Amit csak lehetett mindent lefotózott, bármerre is járt. Ebben a pillanatban ismét eszébe jutott nagybátyja, és itt, most bánta meg, hogy annak idején nem utazott el vele Európába. Ahogy ezen gondolkodott, felért a hegytetőre, ami mindig is egyik kedvenc helye volt. Félreállt, és leállította a motort. Kezébe vette a fényképezőgépet, és leült a fűbe. Elcsodálkozott, hogy mennyire szép is ez a hely, amit eddig sosem csodált meg legalább is nem ilyen szemmel, mint most. Rácsodálkozott a távolban mélykéken vibráló óceánra, ahogy csillogón veri vissza a napsugarakat, a fel – felsejlő fehér vitorlákra a távolban. A fűben megbújó aprócska színes virágok, a fűszálakon egyensúlyozó pici hangyák, katicabogarak mind csodálattal töltötték el. Azonnal kattogtatni kezdte a gépet, ki tudja mennyi képet csinálva. Rádöbbent önnön halandóságára, önzésére, a siker után vágyának elemésztő tüzére. Arra, hogy csak rohant és rohant, vágyva az elismerést, az előrelépést, mindeközben pedig elrohant mellette a világ. Igen. A világ összes szépsége, meghittsége akár a gyorsvonat úgy száguldott el mellette csakúgy, mint élete. Elhatározta, ezen túl másként fog élni. Visszavesz rohanó életének száguldó tempójából, hogy semmiről ne maradjon le. Nem fogja többé hivatását az élete fölé, elé helyezni. Tenni fogja a dolgát ezután is, de saját élete lesz a legfontosabb. Eszébe jutott apja, aki a város határát szinte alig hagyta el. Legtávolabb útjai csupán az alig ötven kilométerre fekvő hegyi tóig vittek. Rádöbbent, hogy pontosan ugyanolyan életet élt eddig, semmi sem volt fontosabb a munkájánál. Nem akart ilyen lenni. Nem akart lemaradni az életről, annak csodáiról. Világot akart látni, megismerni más vidékeket, más országokat, kultúrákat. Utazni akart, és magába szívni mindent, amit az élet ad. De most mennie kellett, nem töprenghetett tovább, várta a munka. Visszaült a kocsiba, továbbhajtott, meg sem állt a bázisig.

Az ügyeletes tiszt mikor meglátta, széles mosollyal üdvözölte.

– Jó reggelt hadnagyúr! Örülök, hogy újra itt van!

– Köszönöm, tizedes! 

A kapun behajtva egyenesen a parkolóig ment, ahol saját helyén leparkolt, és leállította a motort. Kiszállt, és beballagott az épületbe, egyenesen a pihenőig. Társai közül már sokan bent voltak. Mikor meglátták, körülállták, és hátba veregetve fejezték ki örömüket, hogy újra köztük van. Örült annak, hogy itt lehet, mégis ebben a pillanatban másra is vágyott. Maga sem tudta miért van ez. Mikor megcsapta orrát az olaj illata, meghallotta a felszálló gépek dübörgését, egy pillanatra elkapta a bizsergető vágy, és várta, hogy fent legyen. Fönt, szabadon. 

Mikor tárai befejezték az üdvözlést, gyorsan átöltözött. Épp időben. Az ügyeletes tiszt lépett be, egyenes hozzá lépve.

– Üdvözlöm, hadnagyúr! Kérem, menjen az ezredes úrhoz, kéreti önt! És önöket is uraim! – Fordult a többiek felé, akik kissé értetlenül néztek, hiszen még sosem hívatott az „Öreg” mindenkit egyszerre.

Pár perccel később mindannyian ott sorakoztak az ezredes szobájában, kíváncsian várva a fejleményeket. Mikor mind felsorakoztak, az ezredes körbenézett, és elmosolyodott. Először Henryhez lépett, és megölelte, kifejezvén örömét, hogy újra munkába állt. Aztán körbejáratta tekintetét a többieken. 

– Uraim! Mindenekelőtt azért hívattam önöket, hogy együtt köszöntsük körünkben Wilder hadnagyot. Hadnagy! Végtelenül örülök, hogy teljesen felépült, és újra köztünk van!

– Köszönöm uram!

– Másodsorban pedig: nos, hadnagy! Kérem lépjen előre! 

Henry zavartan nézett körbe, de társai biztatták így, ha zavarban is volt, előre lépett.

– Nos, hadnagy! A vezérkar és jómagam nevében szeretném átadni önnek az előléptetését. Gratulálok, főhadnagy úr! A mai bevetésen fölmehet! Ha felkészült rá.

– Köszönöm uram! Igen uram, fölkészültem!

Az ezredes ezzel rátűzte Henryre új rangját, és kezébe adta a kinevezését is. Henry büszkén állt, ahogy felkerült rá a főhadnagyi rang. Álmában sem gondolta volna, hogy valaha is sor kerül erre, ismerve előéletének hullámvölgyeit. Most mégis itt áll, főhadnagyként. Társai miután mind gratuláltak neki, távoztak az ezredes irodájából. 

Ahogy Henry magára öltötte az egyenruháját elkapta a régi, ismerős érzés. Alig várta, hogy gépre ülhessen. Nem volt azonban türelmetlen, mint régen. Csöndben várta a parancsot. Gondolataiba mélyedve üldögélt, olvasgatott. Szokatlanul nyugodt volt, ami társainak is feltűnt, de kivételesen szó nélkül hagyták, nem ugratták. Várakozás közben felállt és az ablakhoz ment. Ahogy kinézett, ezúttal nem csak a várakozó gépeket látta, hanem mögötte a tájat is. A távolban magasodó hegycsúcsok méltósággal álltak, méretük tekintélyt parancsoló volt. Gondolt egyet, és kiszaladt kocsijához, behozta a fényképezőgépet, és fotózni kezdett. A teleobjektív közelbe hozta a hegyeket, a fölöttük elvonuló felhőpamacsokat. Gyorsan csinált is egy sorozatot, tovább csodálta a tájat. Eddig észre sem vette azt, ami most a szeme elé tárult. Soha nem figyelt föl a távoli hegyekre, mindig csak a feladatot látta benne. Most azonban egészen más volt a helyzet. Merengéséből az alezredes hangja térítette vissza. Menni kellett. 

A többiekkel együtt kiszaladt a kifutóra, ahol a gépek sorra álltak. Sajátja mellé érve rutinszerűen elvégezte a kötelező protokollt, majd beült. Ellenőrizte a műszereket, fölcsatolta az oxigénpalackot, végül magára zárta a gépet. Beindította a motort, ami hatalmas robajjal bődült föl. Lassan gurulni kezdett, majd megkapva a torony engedélyét a levegőbe emelkedett. Ahogy fönt volt, beindult a szokásos adrenalin, a cél lebegett a szeme előtt. Repült, élvezve a szabadságot. Ezúttal azonban mást is látott. Az alant elrobogó tájat, a parányi házakat, a szinte cérnavékonyságú utakat, a hófödte hegyeket. A tiszta kék égbolton felbukkanó hófehér felhőket, amint különböző alakokat formáznak. Legszívesebben lencsevégre kapta volna ezt a szépséget, amit sehol máshol nem lehet látni. A repülés jelentette számára az életet, a szabadságot, most azonban elbizonytalanodott. Valóban ez az igazi szabadság? Nem pedig bejárni a világot? A válasz kézenfekvő volt. Szerette a repülést, mindig is erre vágyott, de ahogy ráébredt az élet megannyi rejtelmes szépségeire, érezte a lelke legmélyén, hogy mást is szeretne. Mást is, vagy teljesen mást….

Gondolataiból visszazökkenve minden idegszálával a feladatra koncentrált, nem akart hibázni. Már nem akart első lenni sem, csupán jól teljesíteni, mint a többiek. Ezúttal nem csak magára gondolt. Ott lebegtek szeme előtt társai, akiknek szüksége volt rá. Szüksége, mert egy éles bevetést csak közösen élhetnek túl. Nem volt immár első, sem a legjobb, az önzésnek ebben a pillanatban nyoma sem volt benne. Egészen más volt most, ahogy repült. Mindenkinek segített, mindenkit fedezett, egy emberként ott volt mindenki. Ezúttal ő sem különcködött. A gyakorlat végén ezúttal tiszta lelkiismerettel szállt le. Senki nem hagyott cserben, ott volt, velük volt. 

A pihenőben mindenki erről a gyakorlatról beszélt. Észrevette, hogy oda – odapillantanak társai, és összesúgnak a háta mögött. Nem foglalkozott vele, hiszen tudta, helyesen cselekedett. Végül egyik társa, Stewe, odalépett hozzá.

– Jó voltál pajtás!

– Ahogy te is! De köszönöm.

– Tudod, a fiúkkal épp arról beszélgettünk, hogy valahogy más lettél. Na, nem rossz vagy ilyesmi, csak valahogy más. Az előléptetést sem véletlen kaptad meg, most is bebizonyítottad, hogy te vagy a legjobb, de valami van veled.

– Mindenki jó volt Stewe, te is, a fiúk is. Egy csatát csak közösen lehet megnyerni, ha összefogunk. 

– Ez igaz. Csak…régen máshogy gondoltad ezt. Vakmerősködtél, és valljuk be néha önző is voltál.

– Tudom. De nagy árat fizettem érte. Majdnem meghaltam. Ezentúl minden másképp lesz. Kérlek, bocsássatok meg! 

– Senki sem haragszik rád. Szeretünk téged, és elfogadtuk ezt, akkor is, ha olykor voltak viták. Barátok vagyunk, és csak ez számít. Mikor a kórházban feküdtél, mindannyian bent voltunk nálad. Felváltva mentünk be, hogy ne legyél egyedül. Persze Pat volt bent a legtöbbet, de mindannyian ott voltunk. Azért, mert a barátaid vagyunk. 

– Köszönöm! Tényleg nagyon jó barátok vagytok. Nem is kívánhatnék jobbat. 

– Szombaton egyikünk sem lesz szolgálatban. Mit szólnál egy kis összejövetelhez nálunk? A visszatérésed örömére. Én megszervezem.

– Ha a többiek is benne vannak, akkor nem bánom, és köszönöm Stewe!

– Nincs mit pajtás! Jó, hogy újra köztünk vagy!

Késő ősz lévén korán esteledett, így Henry lassan hajtott hazafelé. Amúgy sem szeretett kocsival száguldozni, este különösen nem. A sötétben a kocsi reflektora messzire bevilágította az utat, a kanyargós hegyen szerencsére alig volt forgalom. A hegytetőre érve a szokott, kedvenc helyén megállt, és kiszállt a kocsiból. Hűvös, tiszta levegő volt, enyhe szél fújt az óceán felől. A távolban a sötét vízen megcsillant a csillagok fénye, a Hold ezüst sávot vont bele. Csak ült, és nem győzött betelni a szépséggel, ami mellett oly sokszor elrohant. Gondolatai messze jártak. Felrémlett előtte Kim mosolygós arca, tengerkék szeme, vállára omló sötétbarna haja, karcsú alakja. Elfutotta szemét a könny. Fájdalmas sóhaj szakadt ki belőle. 

– Ó, Kim annyira hiányzol! Sokkal jobban kellett volna szeresselek, törődnöm veled! Kérlek, bocsáss meg! Nagyon hiányzol, és nagyon szeretlek! 

Ekkor valahonnan nagyon mélyről feltört belőle egy ismerősnek hitt érzés, egy meghitt, békés, idilli hely villant föl előtte. Talán az álmaiból? Hirtelen nem tudta, de végtelen nyugalmat érzett. Olyat, amilyet talán még sosem. Vagy mégis? Nem tudta. Ahogy Kimre gondolt, boldog mosoly futott végig arcán.

– Találkozunk még! Szeretlek!

Végül fölállt, és hazaindult. Útközben jutott eszébe, hogy még be kell ugrania a szupermarketbe némi ennivalóért, így arra vette az irányt. Odaérve látta, hogy alig van hely a parkolóban. Nagy nehezen talált egyet, és gyorsan be is állt. Bent sem volt jobb a helyzet, az üzlet zsúfolásig megtelt. Vett egy bevásárlókocsit, komótosan körbejárt. Már a pénztár felé ment, mikor a könyvespolcon észrevett egy könyvet.  A címe azonnal felkeltette az érdeklődését: „Titkos segítők” volt a címe. Leemelte, és belelapozott, végül betette a kocsiba. Tovább nézelődve a könyvek között talált még egyet a fotózásról, azt is betette, majd fizetni ment. 

Hazaérve lezuhanyozott, szendvicset készített, teát főzött, majd bevackolta magát kedvenc foteljába, és vacsora közben a könyveket nézte. A fotózásról szólót épp csak átlapozta, majd kezébe vette a másikat. Ahogy olvasni kezdte, úgy érezte ismerős érzések vonják körbe. Akár vele is megtörténhetett volna az, amit már az első oldalakon olvasott. Vagy meg is történt? Vagy csupán álom volt? Egyelőre nem tudta eldönteni. Ahogy tovább olvasott, egyre inkább az az érzése támadt, hogy ismerős neki minden. Letette a könyvet, becsukta a szemét, gondolkodni próbált. Ekkor, akárha álmodott volna, megjelent egy kedves, kortalan arc. Önkéntelenül ejtette ki a szavakat.

– Kalo? Te vagy az Kalo?

– Igen én vagyok.  

Henry nem hitt a fülének, mikor meghallotta a választ. Aztán rájött, hogy csupán bensője legmélyéből szólnak. Lelke mélyéről szólt, mint egy megérzés, vagy valami hasonló. Nem tudta pontosan. 

– Hol vagy most? 

– Ott, ahol eddig is, melletted. Örülök, hogy nem felejtettél el.

– Miért nem látlak, és hogyan hallak most? Vagy csak képzelődőm?

– Ebben a világban nem láthatsz, és nem képzelődsz. A szíved, a lelked legmélyéről szólok hozzád. A földi létben ez olyan, mint egy belső hang, megérzés. Csak figyelj rájuk, hallgasd őket mindig! Ahogy tanítottam. 

– Rendben, és köszönöm!

Mire kimondta ezeket a szavak, az arc eltűnt, a hanggal együtt. Végtelen nyugalmat, szeretetet érzett maga körül. Ahogy tovább olvasott, rájött arra mi is történt vele valójában, amíg kómában volt. Messze járt, és már azt is tudta hol. Világosan emlékezett mesterére, arra, amit tanított, megmutatott neki. Tudta, soha nem fogja elfelejteni, és mindent el fog követni azért, hogy jó ember legyen, tiszta lélekkel. Már tudta, valójában hova is tartozik csakúgy, mint azt, hogy lelke bezárva él földi börtönében. Megtesz mindent azért, hogy helyrehozza hibáit annak érdekében, hogy lelke szabad legyen végre, levetve földi béklyóját. Emlékeiben ott élt mindaz, amit Kalo mutatott neki. A csodaszép tájak, a semmivel sem összehasonlítható béke, nyugalom, a mindent elborító végtelen szeretet, a társait körbeölelő tiszta, meleg fény, és lágy hangon szóló dallamuk. Lelkéig hatoltak az emlékek. Ebben a pillanatban arra vágyott, hogy mielőbb hazatérhessen. Tudta addig még hosszú utat kell bejárnia, rendbe kell tennie életét, de biztos volt benne, hogy képes lesz rá, és ha eljön majd földi létének utolsó pillanata, szégyenkezés nélkül fogja átlépni lelke otthonának küszöbét, és néz majd mestere szemébe. 

Csak olvasott, észre sem vette, hogy megvirradt. Elhatározta, hogy bemegy a szomszédos könyváruházba, és vesz egy csomó ehhez hasonló könyvet. Igaz tudta, értette mi történt vele, de egyre inkább érdekelte mi is történik azzal, aki átéli mindezt. De mást is tudott. Azt, hogy teljesen mást akar csinálni hátralévő életében. Utazni, világot látni akart, akár nagybátyja. Mert ez volt az igazi szabadság, amire mindig is vágyott. Egyet sajnált, hogy későn jött rá minderre. Igaz, soha semmi sem késő, és mindennek megvan az oka, minden akkor jön el, amikor kell. A megfelelő pillanatban. Elhatározta, hogy Fred bácsi nyomdokaiba lép, és annyi fényképet fog készíteni az életről, és annak csodáiról amennyit csak tud. Ha pedig összegyűlik egy könyvre való, kiadatja ő is. Sőt! Ennél is többet szeretett volna. Könyvet írni. Leírni mindazt, ami történt vele….

Álmosan nyújtózott egyet, majd kávét főzött. Míg várta, hogy elkészüljön gyorsan lezuhanyozott. Hamarosan friss kávéillat lengte be a lakást. Töltött egy adagot, és gondolataiba mélyedve nézett ki az ablakon, ahol a felkelő napsugarak épp csak előbújtak. Végül a telefonért nyúlt, és tárcsázott. Először anyját hívta, azzal, hogy hazaköltözne.

– Szervusz, anya! Bocsánat, amiért ilyen korán zavarlak.

– Szervusz, fiam! Már egyáltalán nincs korán. Valami baj van?

– Semmi baj. Csak, csak azt szeretném kérdezni, hogy hazaköltözhetnék-e? Átmenetileg, amíg nem találok ott egy lakást, házat, bármit.

– Tudod, hogy ide mindig jöhetsz fiam, ez a te otthonod is. De mi történt? Történt valami a seregben?

– Nem. Vagyis igen. Azt hiszem annak idején rossz utat választottam. Otthagyom a sereget.

– De hiszen az az életed fiam! Jól meggondoltad? Nehogy később megbánd! Mihez akarsz kezdeni?

– Még nem tudom. Azt hiszem Ferd bácsi nyomdokaiba lépek. Eleinte biztos nehéz lesz, de van épp elég félre tett pénzem. 

– Tedd, amit jónak látsz fiam! Tudod, hogy én mindenben támogatlak, és a bátyád is.

– Köszönöm, anya!

Henry ezzel bontotta a vonalat, majd felhívta nagybátyját. Fogalma sem volt, otthon találja-e, de szerencséje volt, otthon találta. Elmondta neki mit is szeretne, amit nagybátyja örömmel fogadott, és megígérte, minden segítséget megad neki, ami módjában áll. 

Mindezek után elégedetten majszolta el reggelijét, majd nekiállt, hogy megírja felmentési kérelmét. Ahogy készen volt átolvasta, és betette egy dossziéba. Kocsiba ült, és meg sem állt a bázisig. Ott egyenesen az ezredes irodája felé vette az irányt. Mikor elétette a felmentési kérelmet, az Öreg nem hitt a szemének. Elhűlve, értetlenül nézett hol a papírra, hol Henryre.

– Mégis mire véljem ezt, fiam? Ha nem érzi még készen magát, hogy újra szolgálatba álljon, inkább vegyen még ki szabadságot!

–Köszönöm uram, de nem szabadságra szeretnék menni. 

– Nem értem magát! Átkozottul jó pilóta. Sőt, a legjobb, amit mindenki elismer. A társai, feljebbvalói, mind azt mondják maga a legjobb. Most léptették elő, hamarosan beléphetne az oktatógárdába. Oktathatna Henry! Felfelé ível a karrierje, nem is akárhogyan! Maga arra született, hogy repüljön! Amit tud, annak jó része ösztönösen jön, ezért is ilyen jó pilóta. 

– Köszönöm uram, de azt hiszem már más az utam. Az elhatározásom végleges. 

– Egy fenét más az útja! Eh! Ne mondja ezt! Maga idetartozik testestől - lelkestől! De tudja mit? Kössünk alkut. Nem írom alá a felmentését, elteszem. Kap egy év fizetés nélküli szabadságot, és ha még akkor sem akar visszajönni, akkor nem bánom. Aláírom, ha nem szívesen is. 

– Hosszú egy év kihagyás uram. Rengeteg dolog változhat az alatt.

– Valóban. Viszont a maga képességeivel pillanatok alatt visszaáll a sorba, minden gond nélkül. Erre leteszem a nagyesküt. Nos, mit szól hozzá?

– Kétségtelenül kecsegtető ajánlat uram, de köszönettel nem fogadom el. Végleges a döntésem, kiszállok. A balesetem rádöbbentett arra, milyen kincs az élet, és tele van szebbnél szebb dologgal. Nem szeretném elszalasztani egyetlen pillanatát sem. 

– Értem. Nincs több érvem, és végtelenül sajnálom. Aláírom a leszerelési kérelmét. Azt azért tudja ugye, hogy fenemód hiányozni fog! Fiamként szerettem, és szeretem magát. Az ajtóm nyitva áll ön előtt mindig. Itt is és otthon is. Bármikor szükségét érzi, csak keressen föl. 

– Köszönöm uram! Mindent köszönök! Mindent, amit öntől kaptam. Ígérem, nem fogok végleg eltűnni.

Az ezredes megölelte, és megveregette a hátát. Szomorúan nézett rá, de látta rajta, mennyire elszánt. Látta rajta az utóbbi hetek igen nagy változását is. Sajnálta, hogy meg kell válnia egyik legkiválóbb emberétől, de nem volt mit tenni. Henry már az ajtónál állt, épp ki akart menni, mikor az ezredes utána szólt.

– Henry!

– Uram?

– Sok szerencsét, és vigyázzon magára!

– Köszönöm uram! Ön is vigyázzon magára!

Henry ezzel az öltözőbe ment, és kirámolta a szekrényét. Volt benne épp elég sok minden, amit a hosszú évek alatt eltett. Míg pakolászott, a többiek lassan beszivárogtak és értetlenül nézték mit csinál. Végül Patrick törte meg a csöndet.

– Mit csinálsz cimbora? Selejtezel?

– Úgy is lehet mondani. Csomagolok. Kiléptem a seregből Pat.

– Hogy mit csináltál? – Nézett rá értetlenül csakúgy, mint a többiek.

– Jól hallottad. Elmegyek Pat. Hazaköltözöm anyámhoz, aztán veszek ott valami lakást, házat, amit találok. Utána beutazom a világot és könyvet fogok írni.

– Neked elment az eszed!

– Vagy csak most jött meg. Ki tudja!

– Tény, hogy megváltoztál az utóbbi időben, de nem hittem, hogy ennyire. Szóval végleg kiszállsz! Nem értem miért, de ha ez kell neked, akkor menj. Engem itt mindig megtalálsz, és a többieket is. 

– Kösz, Pat! Te vagy a legjobb barátom! 

Társai közben mind odasereglettek, és ők is értetlenül fogadták a hírt. Nem akarták elhinni, hogy pont Henry az, aki leszerel, hátrahagyva mindent. Körbeállták, és faggatták, de nekik sem tudott többet, vagy mást mondani, mint az Öregnek pár perccel ezelőtt. Végül belepakolt egy dobozban mindent, még egyszer utoljára körbenézett. Elköszönt társaitól, és a kocsijához ment. Patrick még az utolsó pillanatban utána kiáltott.

– Szombaton azért eljössz a partira amit Stewe szervez? Végtére is neked szervezi, a visszatérésedre. Amiből most sajnos búcsú lesz. 

– Persze, hogy elmegyek. Ki nem hagynám! 

Henry ezzel beült a Ferrariba, és kihajtott a bázisról. Ahogy áthajtott a sorompón, és egyre távolodott a bázistól, vegyes érzések lettek úrrá rajta. Furcsa volt most így távozni. Fogalma sem volt mikor tér ide vissza, ha egyáltalán visszatér. A visszapillantó tükörben egyre apróbb ponttá zsugorodott össze múltjának, életének igen fontos része. Egyet tudott, soha nem fogja elfelejteni.


A Stewe által szervezett búcsúparti, ha szomorkásan is, de jól sikerült. Senki nem gondolta volna, hogy Henry kiszáll, és otthagyja a sereget. Tisztában voltak balesetének komolyságával, eleinte azt hitték csupán fél visszaülni a gépre. Ám szép lassan rájöttek, erről szó sincs. Tudomásul vették barátjuk döntését, hogy egy merőben más életet választott. Valahol meg is értették, hiszen igen közel állt a halálhoz, ami gyökeresen megváltoztatott benne mindent. Fájlalták, hogy el kell válniuk egy jó baráttól, de biztosak voltak benne, nem örökre szól ez a búcsú.

Henry a parti másnapjának reggelén útra készen állt. Mindene dobozokban volt, élete ott hevert előtte egymásra téve a dobozhalmokban. Várta a teherautót, ami majd a reptérre viszi mindenét. Utoljára körbejárta a házat, búcsút véve minden szegletétől, amikhez megannyi emlék fűzte. Keserédes emlékek tolultak föl elméjében, amik közt ott volt Kim is. Elmosolyodott, hiszen tudta, valamikor majd biztosan újra találkoznak. Megállt a teraszon és a messzi óceánt nézte, ami mindig csodálattal töltötte el. Érezte sós illatát, amit az őszi szél sodort arra. Most komor képet festett a borús időben, de ezt az arcát is szerette. Ekkor dudaszóra lett figyelmes. Kiment a ház elé, megérkezett a teherautó. Pillanatok alatt felpakolták az összes dobozt, és indultak is a reptérre. Ő maga taxit hívott. Ferrariját sikerült igen jó áron eladnia, és a ház is elkelt nagyon hamar. Már nem maradt más hátra, mint a kulcsot eltenni a megbeszélt helyre. Mielőtt beült a taxiba utoljára körbenézett, végső búcsút vett életének eme részétől. 

Alig három órával később már ott állt a szülői ház előtt. Anyja boldogan ölelte magához.

– Örülök fiam, hogy hazajöttél! Gyere, pakolj ki, aztán egyél! 

– Köszönöm, anya! Joe? Még az irodában?

– Igen, még bent van, de alig várja, hogy haza gyere! Mindent el tudtál intézni? A házzal minden rendben?

– Igen minden. A házat elég hamar el tudtam adni. Az első vevő lecsapott rá, és azonnal megadta a kért árat.

– Nem csodálom, hiszen csodaszép helyen van, és a ház is szép. Örülök, fiam! Nem sajnálod?

– Most úgy érzem nem. Remélem, később sem fogom bánni. Az ezredes egy év fizetés nélküli szabadságot ajánlott, de mikor mondtam, hogy az elhatározásom végleges, ha nem szívesen is, de aláírta a kérelmem. Immáron civil vagyok. Délután körülnézek, hátha van eladó ház vagy lakás.

– Várd meg a bátyádat, azt hiszem talált valamit. 

Henry elmosolyodott. Bátyja még erre is gondolt. Bármerre is sodorta az élet őket egymástól, sosem neheztelt rá. Nem haragudott azért, mert egy merőben más utat választott annak idején. Még kicsit irigyelte is, mert volt mersze apjuknak ellenszegülni, és hátat fordítani akaratának. Igaz ő, szívesen dolgozott az apjával közös ügyvédi irodában, és gyerekkora óta ügyvéd akart lenni, de soha nem rótta föl öccsének, hogy más utat választott. Jó testvérek voltak mindig is. Mosolyra húzódott a szája, ahogy eszébe jutottak a közös csínytevések, kirándulások, ahogy falazott apjának a felvételi miatt. Míg ezen merengett, megette kedvenc főztjét, ami anyja készített neki. Végül a vendégszobába ment és kirámolta bőröndjeit. Alig kezdett el kicsomagolni, mikor hangos dudálással megérkeztek dobozai is. Berámolták a garázsba addig, amíg nem talál saját otthont magának. Éppen csak végeztek, mire megérkezett Joe. 

– Helló, öcskös örülök, hogy hazajöttél! Bár őszintén szólva meglepett a telefonod, mikor közölted a terveid. Tényleg kiléptél a seregből? Alig akarom elhinni!

– Kiléptem. Az elhatározásom végleges. Döntöttem Joe. Anya említette, hogy találtál valami lakást nekem.

– Találtam, de nem csak lakást, egy házat is. Majd te eldöntöd. Van kedved most megnézni? Vagy inkább holnap? 

– Inkább most, ha neked nem gond. 

– Ha gond lenne, nem kérdeztem volna. Van egy lakás a belvárosban, a főtérre néz, három szoba meg minden, ami kell. A ház pedig a város szélén, a patakparton, közel a kis tóhoz. 

– Jól hangzik.

– Gondolom a kocsidat is eladtad. Veszel másikat?

– Eladtam, de egyelőre nem veszek másikat. Jó lesz itt a kerékpár is. 

– Kerékpár? Egy Ferrari után? Te tényleg nagyon megváltoztál. 

– Tudod, rájöttem, hogy ezek mind nem fontosak. Sokkal fontosabb dolgok is vannak. Ha pedig utazgatni és fotózni fogok, teljesen fölösleges egy autó. 

Joe megcsóválta a fejét, ahogy testvérére nézett. Hihetetlen volt számára, hogy mekkorát változott. Végül megveregette a hátát, és rámosolygott.

– Na, jól van menjünk nézzük meg hol fogsz lakni!

Ezzel beültek Joe Alfa Rómeójába, és a városba hajtottak. A főtéren leparkoltak és megvárták, amíg az ingatlanügynök odaér. Sokat nem kellett várni. Megérkezvén körbevezette őket a lakáson, ecsetelve annak minden szépségét, előnyét. Henry nem szólt, alaposan körbe nézett. Végül úgy döntött előbb megnézi a házat is, így egyenesen odahajtottak. 

Ahogy meglátta, első látásra beleszeretett. A hatalmas farönkökből épült ház valóban közel volt a kis tóhoz, csupán pár méternyire. A patak a kert végében békésen csordogált. A házat hatalmas fenyők vették körbe, kertje is szép volt. Öreg fák adtak árnyat a hátul megbúvó terasznak, ahonnan csodás kilátás nyílt a távoli hófödte hegyekre. Belül a tágas nappaliban kandalló állt, innen lehetett kimenni a teraszra. A széles előszobából nyílt csakúgy, mint két mások szoba és a mindennel felszerelt konyha is. A házhoz teljesen passzoló bútorokkal volt berendezve minden, annyi különbséggel, hogy ezek világos színű fából készültek. Henry egy percet sem gondolkodott. 

– Megveszem! Annyira csodás, csöndes, békés. Máris megszerettem. 

– Akkor már csak alá kell írnia a papírokat, és átutalni a pénzt erre a számlára. 

Az ügynök ezzel oda is adta a szükséges papírokat, Henry pedig azonnal aláírta, és biztosította róla, hogy legkésőbb másnap átutalja az összeget. Az ügynök távozása után elégedetten járta körbe új szerzeményét, amit máris otthonosnak talált. 

– Azt hiszem jól döntöttél öcskös! Tényleg nagyon szép! Én csak kívülről láttam, de így egészében még szebb. Tőlünk sincs messze. Szerzek holnapra egy furgont, és segítek áthurcolkodni. 

– Köszönöm! A kerékpárt is elhozom.

– Hiszen a tiéd! – nevetett Joe.

Másnap este Henry már új házában pakolászott. Átutalta az összeget, ahogy ígérte, és bátyjának hála már a dobozai is mind ott voltak. Csaknem beesteledett mire elkészült, és az utolsó doboz is kiürült. Ekkor kapott észbe, hogy a hűtője bizony üres, és még egy sor dologra is szüksége van. Kerékpárra pattant, és elhajtott vele a legközelebbi szupermarketbe. Telerakta a bevásárlókocsit, és a csomagokkal kibaktatott a biciklihez. Ráaggatta a szatyrokat, és óvatosan hazakerekezett. Haza, új otthonába. Be kellett látnia, hogy Joe-nak igaza van, mégis szüksége lesz egy kocsira, ha be akar majd vásárolni. 

Ahogy hazaért és mindent a helyére tett, töltött egy pohár frissen facsart narancslevet, és kiült a teraszra. Hűvös őszi idő volt, így egy plédbe burkolózva üldögélt, és nézte a tájat. Az est párájába burkolózott a távoli hegycsúcs, lassan beolvadva a sötét tájba. A Hold fénye épp csak elő-előtündökölt. Friss, hegyi levegőt hozott a szél, ami keveredett réteken nyíló virágok illatával. Észre sem vette milyen hamar besötétedett, a madarak is elcsöndesedtek. A közben feljövő csillagok fénye körbeölelte a Holdat, fényük meghitten ragyogott. Csak ült, és nem tudott betelni a látvánnyal. Végül bement a házba, begyújtott és a kandalló melletti fotelban olvasott. 

Másnap reggel madárcsicsergésre ébredt, a kelő nap fénye bevilágított a szobába. A sötétítőfüggönyön keresztül tudatta a reggel eljöttét. Henry fölkelt, elhúzta a nehéz függönyöket, és szélesre tárta az ablakot. Friss levegő áradt be, amiből nagyot szippantott. Friss kávéval a kezében ismét a teraszon üldögélt, és nézte az ébredező környéket, ami egyre hangosabban adta tudtára ébrenlétét. Reggeli után sétára indult, nyakában a fényképezőgéppel. Lefotózott mindent, ami útjába került. Az élet, a természet megannyi csodája ott hevert előtte. Mohón itta a látványt, és kattogtatta a gépet, mintha attól félne, hogy lemarad valamiről. A közeli réten leült, és lencsevégre kapott egy kis hangyát, amint egy számára hatalmas morzsát cipelt. De lefotózott egy fűszálon ringatózó katicát, számtalan szebbnél szebb pillangót is. Tovább sétált oda, ahol a ház előtt csordogáló kis patak megkerülve a rétet, átfolyva a közeli tavon eltűnt az erdőbe, ahol termetes sziklákon átvergődve folydogált tovább. Az erdőben csönd volt, csak néhol verte föl egy – egy madárhang. Henry követte a patak útját, meredeken föl, egészen a forrásig. Már messziről meghallotta lágy csobogását. A meredek sziklafalból tört elő, vize kristálytiszta volt. Kezét a forráshoz tartva ivott pár kortyot a hűs, tiszta vízből, majd készített pár képet is. Észrevétlen szaladt el az idő, csak korgó gyomra jelezte az ebédidőt. Egy óra is elmúlt már, mégsem ment haza, tovább sétált a csöndes erdőben. A következő pillanatban neszre lett figyelmes, így megállt, és hallgatta a neszezést. A hang irányába nézett, és meresztette a szemét hátha meglátja, mi van a távolban. Sokáig nem is kellett várnia, feltűnt egy kecses őz. Aztán még egy, és még egy. Lélegzetvisszafojtva, csodálattal nézte őket, amint békésen sétálgatnak. Gyorsan és olyan csöndesen amilyen csöndesen csak tudta, készített egy sorozatfelvételt. Miután az őzek elvonultak, a mellette lévő fák egyikén egy cikázó mókust próbált lencsevégre kapni. Egyre beljebb és feljebb ment, míg egy másik, nagyobb patak állta útját. Bő vízzel száguldott lefelé, az ő kis patakjától egészen messze. Továbbmenve dübörgő hangra lett figyelmes. Elindult a hang irányába. Ahogy közeledett, tisztán kivehető volt egy vízesés hangja. A felszálló párás levegő itt buja zölddé varázsolta az erdőt. Kiérve az erdőből, egy sziklafal magasodott előtte, és a patak mintha csak a semmibe veszne. Közelebb merészkedett. A látványtól, ami a szeme elé tárult elállt a lélegzete. Kijjebb ment, amennyire csak lehetett, és leült a perem szélére. Hegyek vették körbe, a patak mellette zuhogott alá, egy a hegyek között megbúvó tóba, hogy onnan tovarobogva egybekeljen a várostól kissé távol eső folyóval. Nem messze tőle egy sas kőrözött a levegőben zsákmányra lesve. Henry egyfolytában fényképezett, fogalma sem volt mennyi képet csinált. 

Késő délután volt mire hazaért. Az üzenetrögzítője villogott, így lepakolt, és lehallgatta az üzeneteit. Édesanyja többször is kereste, és a bátyja is. Végül meghallgatta Patrick üzenetét, miszerint reméli jól van, és nem bánta meg a döntését. Végighallgatva az üzeneteit, először édesanyját hívta, hogy megnyugtassa, minden rendben van csak sétált a környéken. Gyorsan számítógépre mentette a képeket, és kerékpárra pattanva áttekert édesanyjához. Boldogan újságolta el milyen csodaszép helyeken sétálgatott, édesanyja mosolyogva hallgatta. 

– Örülök, fiam, hogy jól érzed itthon magad. Mégis azt érzem, valami azt súgja, hamarosan útra kelsz valahova. 

– Igen, anya, jól érzed. Szeretném átadni mindazt, ami szép az életben. A természet oly sok csodát rejt, ezt minden embernek látnia kell. Az hiszem egy hosszabb túra az Amazonasban, vagy bejárni Európát. Ez az, amit szeretnék. Majd beszélek Fred bácsival.

– Jól van, fiam! Bár Fred inkább a városok látnivalóit, az adott ország kultúráját fényképezte. Ő inkább városi fotós, de azért beszélj vele, hátha tud adni pár jó tanácsot. 

– Köszönöm, anya! Van itt a közelben egy autókereskedés? Mégis elkelne egy kisebb autó. Régen nemigen volt, ha jól emlékszem.

– Jól emlékszel, akkoriban valóban nem volt, de most a város túlsó végében van egy. Ha a főúton egyenes mész a hegyek felé, akkor megtalálod. „French autó” a neve. Nem csak elad autókat, de javít is. Jó híre van. 

– Köszönöm, anya, akkor megyek is és megnézem. Joe-t üdvözlöm, és a családot is.

– De fiam! Csak nem kerékpárral akarsz menni? Messze van!

– Ugyan! Pár kilométer az egész. Ne aggódj anya, minden rendben lesz. 

Henry átölelte, és homlokon csókolta anyját, majd felpattant a biciklire és elszáguldott. 

Alig egy óra múlva már új kocsijával állt meg a szülői ház előtt. Dudált egyet, és nevetve szállt ki belőle. Benyitott a lakásba, ahol a család fejcsóválva fogadta. 

– Tudod öcskös, azért nem semmi vagy! Remélem French nem vert át! 

– Nem hiszem. Miért tette volna? Az nem tenne jót a hírének. Egy hatéves Buickot vettem, tökéletes állapotban. Az előző tulaj alig használta, teljesen megkímélte. Szóval, de gyere, nézd meg magad! 

Miután Joe alaposan szemügyre vette az autót, elégedetten bólogatott. Henry pedig a mustra után hazavezetett, és leült, hogy megnézze fotóit. 

Egy héttel később Henry úton volt, hogy megismerje az élet szépségeit. Várta egy ismeretlen, csodákkal teli út fölfedezése. Nem volt konkrét terve bepakolta mindenét egy hátizsákba, és nekivágott az ismeretlennek. Mikor kilépett újdonsült házából, úgy érezte elindul beteljesíteni valódi küldetését. Maga is meglepődött, hogy a sereg, a repülés egyáltalán nem hiányzik neki. Persze gondolt rá, de ilyenkor eszébe jutott, mennyi mindenről maradt már le, mennyi minden az, amit látnia, átélnie, éreznie kell. A repülés immáron a múlt ködébe veszett csakúgy, mint eddigi élete. 

A hosszú vonatozás alatt egyszerre szakadt rá az ismeretlennel való találkozás vágya, szabadság reményteli érzése, és élete nagy fejezetének lezárása. Ahogy szeme elé tárult a vidék amerre járt, nem győzött fényképezni. Eddig mindezt csupán felülről látta, aprónak, kicsinynek, mit sem tudván az alanti szépségekről. Mikor a vonatút végén megérkezett a repülőtérre, és a gép magasba emelkedett vele, ismerős érzések rohanták meg. Mégsem érzett mást, mint egy múló bizsergést. Jött és el is múlt. Odafönt minden ismerős volt, a látvány, az érzések, hiszen megszámlálhatatlan időt töltött itt. Most azonban utas volt, így semmi dolga nem lévén elaludt. A többórás repülőút végén elsőnek szállt ki a gépből, minél hamarabb föl akarta fedezni Európát, a kultúra bölcsőjét. Kissé hűvös, mégis kellemes idő fogadta az athéni reptéren, ahol taxiba ült és a szállodába vitette magát. Már a belvárosba vezető út is lenyűgözte. Távolban fel – feltűnt az Akropolisz, ahogy méltósággal emelkedett a város fölé. A kissé kaotikusnak tűnő forgalom ellenére hamar megérkezett. Elfoglalta szobáját, majd belevetette magát a város forgatagába, kezében a fényképezőgéppel. Mindent lefotózott, ami csak az útjába került. Új, ismeretlen kultúra tárult elé, kedves mosolygós emberekkel. Szívta magába az újat, minden érdekelte. Bármerre is járt, mindenhol az ókor valamilyen emlékébe ütközött. Egy valaha virágzó állam, virágzó kultúrája köszönt rá mindenütt. Felbaktatott az Akropoliszhoz, ahonnan remek kilátás nyílt a városra. Ez a valaha jobb kort látott építmény máltósággal állta a turisták ezreinek rohamát. Ahogy megérintette az egyik oszlopot szinte érezni vélte az ókor hangulatát. Mikor lefotózott mindent, visszaballagott, és a város ódon utcáit járta. Késő este volt mire fáradtan érkezett vissza a szállodába. Lementette egy CD-re a képeket, majd olvasni kezdte a városról szóló történelmi ismertetőt, amit egy kis újságosstandon vásárolt. 

Két hetes athéni tartózkodás után újra repülőre ült, hogy fölfedezze az egyik legtávolabbi szigetet, Kos-szigetét. Ahogy Kos főváros egyik tengerparti sétányán üldögélt egy padon, szíve csordultig telt. Úgy érezte egész eddigi élete tévút volt, amiről azt hitte a repülés az, ami igazi szabadságot ad. Már tudta, hogy tévedett. Bármerre is járt, itt is a történelem darabkáiba botlott. Ami igazán meghatotta, az az Aszklepion volt, a gyógyítás bölcsője. Itt tanított és gyógyított Hippokratész. Ahogy lába ugyan azt a földet érintette, szeme majdnem ugyan azt látta leült, és csaknem elsírta magát meghatódottságában. Ugyan ezt a meghatódottságot érezte Korfun is, mikor belépett Sissi kastélyába, vagy a többi kis sziget eldugott utcácskáin sétálgatva. 

Henry csaknem két hónapot töltött Görögországban, az európai civilizáció, kultúra bölcsőjében, ahol olyan közel érezte magához mindezt, mint még soha sehol. Egyre jobban tudatosult benne, hogy jól döntött, hogy ott hagyta a sereget. Ha nem tette volna, most nem lehetne itt, nem láthatta, érezhette volna e rengeteg csodát, ami a lába előtt hevert. Ezen az úton nem csupán fotókat készített, hanem diktafonra vett mindent, amit látott, érzett, megtapasztalt. 

Következő állomása Olaszország volt, heteket töltött itt is. Róma, Nápoly, Firenze voltak legfontosabb állomásai, végül egy bérelt autóval bebarangolta az egész Toszkán vidéket is. Majd búcsút vett, és meg sem állt Ausztria mesés vidékéig.

A Salzkammerguti tóvidék egyik kis mesebeli falucskájának panziójában a teraszon üldögélt, nézte az előtte elterülő tájat. Szíve, lelke annyira megtelt az új élményekkel, a szeretet eddig nem ismert varázsával, hogy egy hatalmas sóhaj szakadt föl belőle. Maga sem tudta miért, de Kalot hívta.

– Ó, Kalo bárcsak itt lennél! Bár láthatnád, amit én! 

– Itt vagyok veled. – Szólt a már ismerős hang. – Tudod, hogy mindig veled vagyok. Érzem a boldogságodat!

– Boldog vagyok, igen. Sosem hittem volna, hogy ezt megélhetem. 

– Nagy utat tettél meg, és hatalmas változáson mentél keresztül. 

– Gondolod? Néha azért hiányzik a régi életem. 

– Ez természetes! De valóban változtál. Csak gondold végig honnan indultál, és hol vagy most. A változás lehetősége mindig is ott volt benned. Ahogy benne van mindenkiben. Senki előtt nincs zárva egy másik út, csak rá kell találnia. 

– Miért nem talál rá mindenki? Ha azt mondod, benne van mindenkiben miért nem élnek vele?

– Mert félnek. Az emberek félnek a változástól és mindattól, amit ez jelent. Sokkal könnyebbnek gondolják a már megszokottat, mert meg vannak győződve, hogy helyes úton járnak. Akkor is, ha útjuk tele van kudarccal, fájdalommal. Amíg nem ismerik föl önmagukban, hogy tévúton járnak, amíg a szívük zárva van az újra, addig ezen a fájdalmas úton tévelyegnek. 

– Ti nem tudtok segíteni?

– Mi mindig ott vagyunk és segítünk, de az emberek nem ismerik föl ezt. Próbáljuk őket a helyes útra vezetni, de a lelkük nem nyitott. Csak akkor kezdenek el változtatni, vagy hinni valami másban, amikor valami baj történik. 

– Ahogy én is. – Hajtotta le Henry szomorúan a fejét. – Későn jöttem rá, mennyi fájdalmat okoztam másoknak, magamnak. 

– A lényeg az, hogy rájöttél és hajlandó voltál változtatni ezen. Már a lehető legjobb úton haladsz! Bízzál és higgy magadban! Senki más nem teheti ezt meg helyetted. Soha ne veszítsd el ezt a hitet. Mert ha elveszíted, önmagadat is elveszíted újra. 

– Értem Mester, és köszönöm! Már tudom, merre kell mennem, mit kell tennem. Te mutattad meg nekem.

– Ó, nem! Nem én mutattam meg neked. Az igaz, hogy segítettem, de te magad találtad meg. Megtaláltad a lelki békédet, és azt is, hogyan segíthess másoknak. Tanultál a hibáidból, okultál belőlük, és nagy árat fizettél érte. De most már jó úton haladsz! 

– Gondolod Mester, hogy ha egyszer hazatérek oda, ahol te is vagy többé nem kell ide visszajönnöm? 

– Ezt nem tudom Henry, és nem is én döntöm el. De ahogy mondtam, tanultál, okultál a hibáidból. Sok embernek ennyi sem adatik meg. Vagy ha mégis, nem élnek vele, nem érdekli őket, ugyanott folytatják, ahol abbahagyták. De te más lettél, és ez örömmel tölt el. Tudod az élet szépsége, jósága, a szeretet ott lakozik mindenkiben. Aki szereti, elfogadja önmagát olyannak amilyen, és képes a szeretetéből másoknak is adni, az békében él saját magával is, és másokkal is. Mert tudja, hogy a szeretetnél nincs semmi, ami fontosabb lenne. A szeretet soha nem lehet önző. A szeretet megsokszorozódik. A szeretet jobbá teszi azt, aki adja, és azt is, aki kapja. Soha nem lehet öncélú, másokat kihasználó. Akinek ilyen szeretet lakik a szívében, az tisztalelkű ember. Akiből igencsak kevés akad. Sokkal többen vannak sajnos azok, akik az álságos szeretetben kihasználnak másokat. Az ilyen szeretet soha nem őszinte, csupán érdekből való. 

– Miért nem értik meg az emberek mindezt? Nem értem. Hiszen sokkal jobb szeretetet adni, mint bármi mást. Nincs ennél fontosabb, és nem is lehet ennél fontosabb. Már tudom, szerettem, de nem elég őszintén. Szerettem, de ezzel ki is használtam másokat. 

– Hogy érzed most magad ettől? Mit érzel?

– Fájdalmat, és szomorúságot. Fáj, mert olyat bántottam meg, akit nem kellett volna. Mellette kellett volna lennem, törődnöm kellett volna vele. Hiszen ez a szeretet. Önzetlenül adni, ott lenni a másikkal, segíteni, ha szüksége van rá. Én meg csak magamra gondoltam. Szomorú vagyok emiatt, és nagyon fáj.

– Kimre gondoltál?

– Igen. Bárcsak visszamehetnék az időben, és vele lehetnék. Megtennék mindent érte. Ez fáj a legjobban. És az, hogy nem tudok tőle bocsánatot kérni. – Henry arcán végigfolytak könnyei, ahogy erre gondolt. – Ha még egyszer utoljára a karomban tarthatnám…

– Mit tennél akkor?

– Átölelném, vele lennék, segíteném és odaadnám minden szeretetem. Neki adnám mindenem. A lelkem, a szívem csak, hogy tovább éljen. Ó, Kim! Bocsáss meg nekem, ha még tudsz! – Henryből heves zokogás tört elő. 

Hirtelen lágy szellő simogatását érezte az arcán. Kellemes, meleg fuvallatot érzett, és szívét melegség járta át. Úgy érezte ebben a melegségben benne van a világ minden szeretete, közte Kimé is. Felpillantott és alig hitt a szemének. Halovány ködfátyolként mintha lebegne, ott állt előtte Kim. Oda akart szaladni és átölelni, de Kalo szavai visszatartották.

– Nem lát és nem hall téged. 

– Akkor miért?! Miért kínzol ezzel?

– Hogy lásd, boldog és jól van. Vár rád és már régen megbocsájtott neked. Soha nem haragudott rád, mert tiszta szívéből szeretett. Elfogadott olyannak, amilyen akkor voltál. Ne tégy most semmi mást, csak érezd ezt a szeretetet, ami belőle árad. Engedd, hogy átjárjon, fogadd magadba. 

Henry csak ült és a lányt nézte. Elöntötte az iránta érzett szeretet, ami most, ebben a pillanatban más volt, mint akkor. Igen. Érezte ezt a másfajta szeretetet. Érezte a lány parfümjének illatát, hallotta kedves nevetését. Csak nézte őt, és egyre jobban érezte a belőle áradó tiszta, őszinte szeretetet. Érezte, befogadta. Átjárta egész lényét. „Szeretlek Kim. Tiszta szívemből szeretlek.” Suttogta. Ahogy kimondta e szavakat, a lány egészen közel jött, és ránézett. Nem láthatta őt, mégis olyan volt, mintha egyenesen a szemébe nézett volna. Elmosolyodott, Henry pedig a kezét nyújtotta felé. Ahogy ott állt vele szemben, érezte a lányt. Érezte annak minden szeretetét, tudta, hogy Kim megbocsájtott neki. A kép hirtelen szertefoszlott, nem maradt más utána csak a szeretet mindent elsöprő érzése, békesség, nyugalom. Olyasfajta nyugalom, amilyet Henry még soha életében sehol, semmikor nem érzett. Csakúgy, mint ezt a fajta tiszta szeretetet, ami beragyogott mindent.

– Köszönöm Mester! 

– Magadnak köszönd! Ezzel is tanultál, és sokkal közelebb kerültél valódi lényedhez, önnön bensőd legmélyéhez. Csak hinned kell, Henry. Ez a nagy titok. Láss, érezz, higgy! 

Ezek voltak Kalo utolsó szavai ott, Henry mellett, aki ezzel újra magára maradt. Csak ült, és az ég felé nézett, ahol a lágyan sütött a nap. Észre sem vette, hogy imára kulcsolja a kezét, és halkan imádkozni kezdett. Lassan, bizonytalanul ejtette ki a szavakat, azt sem tudta jól mondja-e, amit mond. Végül eszébe jutott mestere, és hitt benne. Eleinte csak úgy csapongtak a gondolatai miközben fohászkodott. Mikor „Áment” mondott, mintha csak erre várt volna, megkondult a falucska templomának harangja. Mélyen kongott, a távolból is érezni lehetett erejét, magasztosságát. Henry felöltözött, belebújt meleg pulóverjébe, és elindult, hogy megkeresse a templomot. 

Az ősz ellenére kellemes idő volt, inkább hűvös, mint hideg. A nap lassan bukott le a hegyek mögött, aranylón világítva meg a tájat. Mézarany színe fölmelegítette a késő délutánt. A fák levelei mindenféle színben virítottak, a sárgától a mély bordón át, a barnás, zöldes színekig. A sűrű avar elnyelte lépteit. A fák egyenesen, szilárdan álltak, méltósággal szegélyezve a kis utat, ami a templomig vezetett. Lassan lépkedett, nem sietett, nem is volt hová. A mézarany naplemente, a színpompás levelek, az őszi délután csöndes meghittsége átölelt mindent. Szinte érezni lehetett a természet megkapó szépségének mindenféle szeretetét. Ekkor döbbent rá, hogy bizony a természet maga is képes szeretetet adni. Megtorpant, ahogy erre gondolt. Körbenézett, és elmosolyodott. Észrevétlen lopózott szívébe a külvilág megannyi szépsége, elvarázsolta csodás külsejével. Nekidőlt egy öreg fának, és az ősz színes kavalkádja magával ragadta. Érezte a körülötte lévő, nyugodni térő természet erejét. Szívébe zárta minden szépségét, a lehulló levelek lágy neszétől kezdve, azok tarkabarka sokaságával együtt. A távolban magasodó, hófödte hegycsúcsok, amik védelmezőn veszik körbe a kis tavat, és a tó partján épült kis falvakat. A lebukó nap aranyfényét, amint az este leszállta előtt még felmelegíti a tájat, mintegy utolsó lágy, meleg sóhajtással. Igen. A természet így fejezi ki szeretetét. Szépségével, meghittségével szeret, önmagát adva, őszintén……

Pár perccel később Henry ott állt a kis falu templomának ajtajában. Felbaktatott a lépcsőn, kezét a veretes kilincsre téve várt egy pár másodpercet. Nem is emlékezett rá, mikor járt utoljára templomban. Talán gyerekkorában a szüleivel néhanap. Nem tudta mi fog következni, mit fog érezni, vagy egyáltalán fog-e bármit is. Tétován nyomta le a kilincset, ami nyikorogva tárta fel az ajtót. Bent félhomály volt. A mennyezeti lámpák sápadtan égtek, az oltár előtti gyertyák pislákoló fénnyel töltötték meg a teret. A templomban senki sem volt éppen rajta kívül. Csöndesen előre ment a két padsor között, léptei üresen kongtak. Mikor egészen előre ért, leült az első padsor szélére, és az oltárt nézte. A díszes oltár közepén ott állt egy csodásan faragott kereszt, Jézussal. Henry nézte, tekintete igen sokáig elidőzött rajta. Majd szép lassan fedezte föl tekintetével az egész templomot. Nem volt hivalkodó, mégis magasztosan fejezte ki a szeretetet, alázatot, tiszteletet Jézus és Isten iránt. Szeme az előtte heverő könyvre tévedt. Kezébe vette a Szent Könyvet, és csak úgy találomra felütötte, olvasni kezdte. Észre sem vette, amint a tisztelendő megáll mellette. Köhintett egyet, mire Henry felnézett.

– Jó napot Atyám! Bocsásson meg, észre sem vettem mikor megállt mellettem.

– Légy üdvözölve fiam! Még nem láttalak a templomunkban. 

– Csak átutazóban vagyok, nem tudom meddig maradok. Szép ez a templom. 

– Örömmel hallom. Ha hétvégig itt maradsz fiam, akkor gyere el az Istentiszteletünkre. Szeretettel várlak. 

– Köszönöm, Atyám! Nem is tudom, na jó…..köszönöm még egyszer!

– Úgy látom elég bizonytalan vagy. Ezek szerint nem vagy hívő, sem templomba járó.

– Nem, nem vagyok egyik sem. Illetve nem tudom, igazán miben is hiszek. Ez elég bonyolult. Bocsásson meg Atyám!

– Nincs mit megbocsájtanom fiam! Az pedig, amiben már most hiszel, és amit megtapasztalsz, nos elvezetnek majd a mélyebb hitedig. Csak bízz benne, és higgy. De most megyek, ne haragudj. Áldás rád fiam!

Henry csak ült, és a távozó tiszteletest nézte. Maga sem tudta miért, de volt egy olyan érzése, mintha mindent tudna róla. Elmosolyodott, és tovább olvasta a Bibliát. Úgy érezte megnyugtatják azok, amiket olvas és mintha csakis hozzá szólnának a szavak. Végül azon kapta magát, hogy imára kulcsolja a kezét. Fogalma sem volt jól csinálja-e, amit csinál, de nem hagyta abba. Fohászkodott a maga módján. Áldást, békességet, szeretetet, oltalmat kért szeretteire. Hitte, hogy amit tesz az helyes. Csöndes imája közben eszébe jutott Kim. Hangos sóhajtással szakadt föl belőle a bocsánatkérés, már ki tudja hányadszor. Elfutotta a szemét a könny. Ekkor akár egy lágy fuvallat, valami végigsimította arcát, hallani vélte az ismerős hangot. Mintha csak Kim ott lett volna a közvetlen közelében. Hallotta vidám nevetését, lágy, kedves hangját. Úgy érezte ott ül mellette, és átöleli. Átengedte magát ennek az érzésnek, engedte képzelete had játsszon vele. Szíve, lelke csordultig telt szeretettel. Végül fölállt és megállt az oltár előtt. Elvett egy gyertyát, meggyújtotta és a többi mellé tette. A gyertya egy pillanatra felvillant, fellobbant sápadt fénye, egyetlen pillanatra erősebben világított a többinél. 

Henry csöndesen zárta be maga mögött a hatalmas ajtót. Elhatározta, hogy hétvégéig marad, és eleget tesz a tiszteletes meghívásának. Végül is nem volt hova sietnie, jól érezte magát e festői szépségű vidéken. Salzkammergut szebbnél szebb tájai, tavai, ahogy az Alpok méltósággal körülöleli őket, első perctől kezdve lenyűgözte. Pillanatokon belül otthon érezte magát ezen a vidéken, mintha mindig is ide tartozott volna. Sok helyen járt az utóbbi időben, de ezt a meghitt nyugalmat, békességet sehol sem érezte. 

A panzióba visszatérve kért egy forró teát, majd fölment a szobájába. Kezében a forró teával kiült a teraszra, és átengedte magát a csöndnek, ami körülvette. Az égen megjelentek az első csillagok, igaz még igen sápatagon fénylettek, de már jelezték jelenlétüket. Henrynek átvillant az agyán, hogy a legszívesebben venne, vagy bérelni itt egy házat. Az utóbbi időben sok szép helyen megfordult, de ezt a fajta békességet, nyugalmat sehol máshol nem érezte. A természet itt kézzelfogható közelségben volt. Igaz otthon is a nyüzsgő város szélén lakott, mégsem érezte ott soha azt, ami itt rabul ejtette. Ahogy üldögélt, és körbe nézett, mindenhol a szépség ötlött szemébe. A csöndes alpesi kis falu, a szebbnél – szebb tavak, amit körbeölelnek az Alpok magasztos vonulatai. A hegy, amint néhol szinte összeér az éggel, fent a köd párája lengi be, alant pedig a napfény meg – megcsillan a színpompás lankáin. Egészen addig üldögélt, amíg teljes pompájukban feljöttek a csillagok. Fényüknél ezüstösen csillogott a szemközti bérc. 

Másnap Henry elhatározta, hogy körbejárja a vidéket, eladó házat keresve. Ott, ahol megszállt, abban a mesebeli kis faluban épp nem volt sem kiadó, sem eladó ház, amit szomorúan vett tudomásul. De nem adta föl, kocsiba ült, hogy bejárja az egész környéket. Elhatározása oly erővel tört rá, hogy tudta, addig nem megy el innen, amíg nem talál egy neki megfelelő házat. Korgó gyomra figyelmeztette, hogy ideje lenne ebédelnie. Órájára nézve meglepetten látta, hogy bizony már három óra is elmúlt. Keresett hát egy vendéglőt. Nem is kellett messze mennie, a távolban megpillantotta a cégért. Odahajtott, és leparkolt. Belépve keresett egy szabad asztalt, majd türelmesen várt. Sokáig nem is kellett, hamarosan odalépett hozzá egy mosolygós fiatal nő, felvette a rendelést, és sietve távozott. Henry körbejáratta tekintetét a berendezésen. Ízlésesen berendezett, mindenhol nyersfa bútorok álltak, a falak is ugyan ilyen színűek voltak. Mikor a tulaj letette elé az ebédet, rámosolygott. 

– Igazán szép itt minden.

– Köszönöm. Most jár erre először?

– Az igazat megvallva már több mint egy hónapja vagyok ezen a vidéken, a szomszéd faluban szálltam meg. De szeretnék hosszabb időt itt eltölteni. Nem tud véletlenül egy eladó házat? Itt vagy a környéken.

– Az attól függ, milyet szeretne. átlagosat, vagy ami ennél több.

– Nincsenek nagy igényeim, egy átlagos kis ház tökéletesen megfelelne. Semmi luxus. Csak a nyugalom, a béke legyen meg, ami itt szinte mindenhol jellemző. 

– Értem. Azt hiszem, talán tudok önnek segíteni. De most csak egyen nyugodtan, addig én elintézek egy telefont.

Míg Henry elfogyasztotta az ebédet, a tulajdonos sem tétlenkedett. Mosolyogva tett le Henry elé egy darabka papírt, rajta egy címmel és egy telefonszámmal. 

– Parancsoljon! Talán ez érdekelni fogja. Nem messze innen, fent a hegyen van egy eladó ház. Weisler asszony már elég idős, és a lányához fog költözni, ezért árulja a házat. 

– Értem. Ez nagyszerű! Már nem az, hogy idős a hölgy, hanem hogy árulja a házat. Mikor nézhetném meg?

– Inge asszony, Inge Weisler azt mondta már most is fölmehet, ha önnek megfelel. Ha épp nem aktuális, akkor hívja föl és beszélje meg vele. – mosolygott a fogadós. 

– Köszönöm! Mondja kisasszony, hogyan hálálhatnám meg?

– Sehogy! Erre igazán semmi szükség. Ha tetszik, vegye meg, érezze jól magát nálunk! 

Henry mosolyogva bólintott és eltette a telefonszámot.

– Köszönöm! Megkérhetem, hogy útba igazítson? Merre találom Weisler asszonyt? Tudja, nem vagyok erre ismerős. 

– Persze, szívesen! De jöjjön, inkább megmutatom.

Henry értetlenül nézett, mire a fogadós nevetve intett neki.

– Jöjjön, ne ijedjen meg! Csak egyszerűbb, ha megmutatom, mint elmagyarázom. Látja ott szemben a templomot ugye? – mutatott a távolba a fogadós hölgy. – Nos, haladjon el mellette egészen az útkereszteződésig. Ott forduljon balra, és menjen tovább addig, amíg meg nem lát egy táblát, amire „Baumann Faipar” van ráírva. A tábla mellett vezet föl egy út, balra. Annak a végén találja a Weisler Fogadót.

– Fogadó?

– Igen, az volt valaha. A Weisler család már hosszú évek óta vezette ezt a kis fogadót, egészen a múlt nyárig. Most pedig eladó. Odatalál? Egyébként látszik innen is egy kicsit a ház. Ott az, amelyik telis tele van még most is virágokkal. Balra. Látja? Egy hatalmas öreg tölgy áll a két oldalán. 

– Igen látom. Szép helyen van, a kilátás is szép lehet. 

– Belátni az egész vidéket. De menjen, győződjön meg róla a saját szemével. 

– Megyek. Köszönöm a tájékoztatást, és a finom ebédet is! Viszlát!

– Legyen máskor is szerencsénk! Viszlát! 

Henry ezzel beült a kocsijába, és a ház felé vette az irányt. Az étteremtulajdonos hölgy útmutatását követve hamar, és gond nélkül odatalált. A ház mellé érve leparkolt, leállította a motort, és kiszállt a kocsiból. A lélegzete is elállt, mikor körbenézett. Valóban be lehetett látni az egész vidéket. A hegyek körbevették a kis falvakat, melyek innen egészen parányinak tűntek. A völgyben békésen bújtak meg az aprócska házak. Az Alpok szemközti magaslatain már virított a hó. Ha csak foltokban is, de már jelét adta a közelgő télnek. Imitt – amott ködfoltok úsztak a távolban. A ház két oldalán valóban két öreg tölgy állt, a ház mögött pedig vén fenyők magasodtak. Az ablakokban még ott virítottak a nyár meghitt szépségei, a futómuskátlik még nem hervadtak el, bár már veszítettek hajdani színpompájukból. A ház nem volt épp fiatal, sok zord telet látott már, mégis újnak tűnt. Míg nézelődött, észre sem vette, hogy Weisler asszony lépett ki a házból. 

– Jó napot! Ön bizonyára az a külföldi fiatalember, akit a fogadóból ajánlottak. Ha nem tévedek.

– Bocsásson meg asszonyom! Henry Wilder vagyok, és valóban érdekelne a ház. Nagyon szép helyen van, csodás a kilátás és a nyugalom is.

– Üdvözlöm, Mr. Wilder! Inge Weisler vagyok. Fáradjon be! 

Henry követte az idős hölgyet. A házba belépve hasonló kép fogadta, mint lent a völgyben a fogadóban. A rönkfából épült ház meghitt, és békés volt. Érződött, látszott rajta, hogy szerető kezek gondoskodtak róla. Meleg, sötét fényű faburkolat volt mindenhol, a falakon néhol egy – egy kép függött. 

– Nos, Mr. Wilder, megmutatom önnek a házat, utána készítek egy forró teát, ha önnek is megfelel.

– Igazán kedves, köszönöm asszonyom. 

Inge Weisler körbevezette Henryt a házon. Minden kis zuga otthonos, melegségtől, szeretettől sugárzott. A nappaliban lévő hatalmas kandallóban békésen ropogott a tűz. Az emeleti teraszról még csodásabb kilátás nyílt a környező hegyekre, völgyekre. Igaz, régi kis panzió lévén Henry számára elég sok volt a hat szoba, de mit sem törődött ezzel. A ház odaadó, elragadó szépsége oly annyira magával ragadta, hogy ez most nem számított. Mindenestől beleszeretett a házba, a környékbe. Ahogy a teraszon állt, és lenézett a völgybe, egy pillanatra úgy érezte hazatalált. Futó érzés volt csupán, mégis intenzíven hatott rá. 

– Igazán csodálatos minden. Szeretném megvenni öntől a házat Frau Weisler. 

– Rendben. Jöjjön akkor, készítek egy teát, és megbeszéljük a részleteket.

Így lett Henryé a ház, ahova két héttel később be is költözött. Weisler asszony személyes dolgain kívül semmit sem vitt el, így Henrynek semmit sem kellett vásárolnia, csupán a legszükségesebb dolgokat.

 A beköltözés napján Henry elégedetten dőlt hátra újdonsült teraszán, és az elé táruló látványban gyönyörködött. Békesség, melegség járta át a szívét. Az késő őszi táj színpompájával örvendeztetett, a levelek megannyi színe szemet gyönyörködtető volt. A hegyek körben a mélykéktől a zöldeskék árnyalatig, méltóságteljesen óvták a völgyet. A távolban aprócska foltként ragyogott a kristálytiszta tó vize, benne meg – megcsillant a napfény. A csönd, a békesség szinte tapintható volt. 

Ahogy itt üldögélt, Henryt mélységes nyugalom árasztotta el. Észrevétlen lopózott lelkébe az a fajta szépség és békesség, amit még sehol sem érzett. Ebben a meghitt pillanatban puha melegséget érzett a vállán. Elmosolyodott. 

– Üdvözöllek Mester! Régen nem jártál már felém. 

– Üdvözöllek fiam! Örvend a szívem, mert érzem a lelkedbe költözött nyugalmat. Azt hiszem, lassan megbékélsz a sorsoddal, és mindazzal, ami veled történt. Miért pont ezt a helyet választottad otthonodul?  

– Nem is tudom. Talán mert oly megkapó ez a vidék a maga fenséges mivoltával. Tudod Mester, már sok helyen megfordultam az elmúlt időben, de még sehol sem éreztem ilyen végtelen nyugalmat. Az égig érő hegyek, kicsit olyan, mintha itt fent sokkal közelebb lennék a világot teremtő erőkhöz. 

– Úgy gondolod, hogy itt Istenhez vagy egészen közel?

– Azt hiszem igen. Bár megvallom őszintén, nem vagyok vallásos, ezt te is tudod. De minap beültem az itteni templomba, és ott, ugyanezt éreztem. Megkapó volt a meghittség. Egészen a lelkemig, a szívemig hatolt. Vágyom arra, hogy visszamenjek. De fogalmam sincs mit is kellene tennem, ha ott leszek. Utoljára gyermekkoromban jártam templomban, akkor talán egyszer - kétszer. Nem voltunk templomba járók.

– Csak add át a lelked, érezd az Isteni erőt. Egyébként is, az első lépést már megtetted. Elmentél, és imádkoztál. Ha csak a magad módján is, de megtetted. Ez volt az első lépés. Ha pedig úgy érzed szükséged van erre, akkor menj. Szeretettel fogadnak majd, ebben biztos vagyok. A többi pedig majd jön magától, meglátod. Amit a távoli otthonodból hoztál, ami Isteni valód, az pedig majd előjön. Csak engedd, hogy megtörténjen. Minden, amit ott, abban a világban tőlem tanultál, ott lakozik benned. 

– Miféle hely az Mester? Mennyország? A lelkek igazi otthona? Ahol nem kell a test bezárt börtönében létezni? 

– Igen Henry. Ott, többé nem kell bezárva létezned majd, ott a lelked teljesen szabad lesz, olyan szeretettel körülvéve, ami sehol máshol nincs. De addig még nagyon hosszú út áll előtted. 

– Mit kell még tennem? Hisz annyit szenvedtem már. De igyekszem mindent jóvátenni. Bár sosem tudom a jóvátehetetlent meg nem történtté tenni. Szégyellem, és bánom, hogy az voltam valaha, aki. Van még reményem?

– Van. A remény ott lakozik a szívedben. Sokat tanultál már, és sokat változtál. Hatalmasat változtál. Jó úton haladsz, de meg kell találnod a számodra legmegfelelőbb utat. Az első lépést már megtetted. Csak bízz magadban! Meglátod, hamarosan rátalálsz arra az útra, ami boldoggá fog tenni. Valóban boldoggá. Én melletted leszek továbbra is, ahogy mindig is melletted voltam. Boldog vagyok attól Henry, amit most látok, érzek veled kapcsolatban. Az otthonod vár rád, ahogy a többiek is. Csak legyél türelemmel. Fiatal vagy még, és hosszú az út, de az út végén megleled azt, ami valójában vagy. 

– Köszönöm. Mester!

– Igen fiam?

– Kim boldog ugye? Fogok vele találkozni?

– Mit súg a szíved?

– Azt, hogy igen.

– Szeretnél vele lenni? Találkozni vele? Tiszta szívedből?

– Igen Mester. Semmi másra nem vágyom jobban, mint arra, hogy újra láthassam. Szeretnék tőle bocsánatot kérni mindenért és vigyázni, óvni őt tudom erről már beszéltünk korábban is. Azt is tudom, hogy akkor kellett volna és ez nagyon bánt.

– Tiszta szívből bocsánatot kérni csak a legnemesebb lélek tud, a megbánás pedig az egyik legfőbb erény. Kim pedig, ahogy már sokszor mondtam, megbocsájtott neked. Csak menj tovább és meglátod, megtalálod azt, ami valójában te vagy. Az Isteni erő, szeretet és jóság ott lakozik benned. Élj vele. 

– Köszönöm Mester! Meglátogatsz még?

– Amikor csak szeretnéd. De ahogy mondtam, mindig melletted vagyok. Tanuld meg ezt is megérezni. Érezd a jelenlétem, akkor is, ha nem szólok hozzád. Tanulj, és tanuld a jeleket értelmezni. Én itt leszek. Végig melletted leszek.

Kalo ezzel magára hagyta Henryt, aki még sokáig érezte szeretett mestere jelenlétét. Ahogy erre gondolt, ebben a pillanatban lehullott egy parányi falevél közvetlenül a cipője orra elé. Elmosolyodott, és halkan köszönetet mondott. „Értelek Mester.” -  Gondolta. 

Hiába járt magasan a nap, hideg őszi idő volt. A ragyogó időben messze lehetett látni. A völgyben tisztán kivehetőek voltak a házak, amik közül kiemelkedett annak a templomnak a tornya, ahova Henry nem olyan régen betért. A szemközti hegyek oly közelinek tűntek, hogy szinte kézzelfoghatók voltak. A közelgő tél már letette kézjegyét, a magas szirteken meg – megcsillant a frissen esett hó. Ahogy Henry a távolba nézett, tekintete megállapodott a templomon. Maga sem értette miért, de oda vágyott. Vágyott a templom félhomályos meghittségére. Magára öltötte jó meleg szövetkabátját, sálat, sapkát vett, és lesétált a faluba, hogy betérjen a templomba. Az utcákon nem volt nagy forgalom, emberek jöttek – mentek, ráérősen sétálgattak. Itt, ezen a vidéken nem volt hova sietni, az idő is mintha lassabban telt volna, hogy kiélvezze e táj minden szépségét. Elhaladva az étterem mellett megtorpant egy pillanatra, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve belépett. Mikor a hölgy meglátta, mosolyogva fogadta.

– Üdvözlöm! Régen járt erre. Hallottam berendezkedett odafönt. 

– Frau Grüner! Igen, már beköltöztem. Kaphatok egy forró teát? 

– Hogyne kaphatna! Nem éhes? 

– Nem, köszönöm. Nem régen reggeliztem. Hogy van? Látom most nincs sok vendége.

– Még nincs, és már nincs. A nyári roham után most van némi pauza, hogy aztán jöjjön a téli roham. De nem panaszkodom, szeretem a munkám.

– Igen, ez feltűnt. – Mosolygott Henry. – Nem ülne le egy kicsit? Persze nem akarok tolakodó lenni. Meghívom egy finom teára. 

– Na, jó nem bánom, de csak egy pár percre. Hozok magamnak is egy teát. Ugye nem szalad el?

– Nem szaladok el. 

– Itt is vagyok! – Jött vissza Karin Grüner pár pillanat múlva, és leült Henry asztalához. – Minden rendben odafönt? Van elég tűzifája? Mert itt igencsak csikorgós a tél. 

– Igen van. Legalább is, remélem elég lesz. De majd megnézem tüzetesebben. Mondja csak Frau Grüner, egyedül vezeti ezt a csodás éttermet?

– Nem. Van két alkalmazottam is, de a munka javarészét magam végzem. Tudja, nem szeretem másra bízni a vendégeimet. Szeretem, ha elégedettek. Ön mivel foglalkozik?

– Épp szabadúszó vagyok. Fotózok, könyvet írok. 

– Milyen könyvet ír?

– Útikönyveket. Amerre megfordultam a világban csináltam egy csomó képet, és kiegészítettem némi szöveggel. Már két ilyen könyvem is megjelent. Most készül a harmadik. 

– Értem. Ezek szerint amolyan világpolgár, aki hamarosan innen is tovább megy.

– Igen afféle. De csak voltam. Ugyan is innen nem szándékozom tovább menni. Ezért is vettem meg a házat. Itt úgy érzem, hazaértem. Téma pedig itt is akad bőven. Csodás ez a vidék.

– Mi szél fújta a mi kissé túlságosan is nyugodt vidékünkre?

Henry enyhe szúrást érzett a szíve körül, ahogy meghallotta a kérdést. Tekintete a távolba révedt. Karin rögtön észrevette szemeiben a változást.

– Bocsásson meg, nem akartam tapintatlan lenni. 

– Nem, semmi baj. Nem volt az. Tudja, nem voltam ám mindig ilyen nyugodt fickó. Eredetileg vadászpilóta vagyok. 

– Hűha! Az valóban nem épp nyugalmas foglalkozás, és homlok egyenest az ellenkezője a mostaninak.

– Valóban nem. De történt valami, ami fenekestől felforgatta az életem. Volt egy barátnőm, akivel hosszú ideig életünk együtt. Aztán Kim beteg lett. A rák elvitte pár hónap alatt. A halála után nem találtam a helyem, kiállhatatlan voltam, utálatos. A munkámba temetkeztem, de azt se jól csináltam. Végül egy balul sikerült gyakorlaton katapultálnom kellett, majdnem belehaltam. Ekkor, ez alatt történt velem valami, ami megváltoztatott bennem valamit. Most pedig itt vagyok. 

– Sajnálom, ami önnel történt. Megtisztelő, hogy megosztotta velem. Köszönöm.

– Én köszönöm, hogy meghallgatott Frau Günter.

– Karin. 

– Rendben, Karin. Én Henry vagyok.

– Tudom. – Mosolyodott el Karin. – Kérem, bocsásson meg, de vár a munka. Azért ne szaladjon el.

Karin elsietett, mert hirtelen megtelt az étterem, egy nagyobb társaság jött be. Henry még maradt egy darabig, végül fizetett. Mielőtt kilépett volna, szentül megígérte, hogy ma még visszajön. 

Míg Karinnal beszélgetett, kint beborult, szemeregni kezdett az eső. Hűvös szél csapta arcon mikor kilépett. Felhajtotta kabátja gallérját, és sietve a templomhoz ment. Belépve a már ismerős félhomály fogadta. Most nem volt egymaga, páran már voltak bent. Ahogy elnézte, volt közöttük turista is. Leült az egyik hátsó padsorba, és gondolataiba mélyedt. Illetve inkább igyekezett fejét kiüríteni, és csak a belső csendjére figyelt. Nem tudta igazán mit is vár ettől. Ahogy egyre inkább kezdett elcsendesedni körülötte minden, egyre mélyebb békesség vette körül. Lelke oly csöndre, békességre talált, amire önmaga sem számított. Csak ült, fogalma sem volt meddig. Végül elmormolt egy imát, legalább is, próbált valami ima félét elmondani. Saját szavaival fohászkodott. Mikor felpillantott észrevette, hogy egymaga van. Elsétált az oltárhoz, és meggyújtott egy gyertyát. 

– Üdvözlöm! Örülök, hogy ismét eljött. – Szólította meg a tiszteletes.

– Atyám! Bocsásson meg, észre sem vettem.

– Semmi baj, láttam, hogy nagyon elmerült a gondolataiban. Bántja valami? Tudok önnek valamiben segíteni?

– Nem is tudom, azt hiszem igen. Kérem, tanítson meg imádkozni.

A tiszteletes nem lepődött, nem botránkozott meg Henry kérésén, magától értetődőnek vette kérését. Elmosolyodott.

– Csak mondja utánam. Mi Atyánk ki vagy a mennyekben……

Henry követte a tiszteletest, mondta utána az egyik legszebb imát. Ahogy mondta, érezte bensőjében a meghitt békét, ami egy lépéssel közelebb vitte ahhoz, amit minap Kalo mester mondott neki. Szeméből észrevétlenül gördült ki egy könnycsepp. 

– Ez volt első igazi találkozása Istennel. – Mondta a tiszteletes, ahogy Henry vállára tette a kezét. Szeme mosolygott, egész lényéből olyan mértékben sugárzott a szeretett, a nyugalom, amilyet Henry még soha senkinél nem tapasztalt. Vagy mégis? Igen. Talán Kalo volt, akinek a közelsége ennyire megfogta, ha nem is ilyen valójában. – Mondja el, mi nyomja a szívét ennyire. Talán ez is segíteni fog. Az Úr és én, meghallgatjuk, és talán enyhet tudunk adni. 

Henry ekkor belefogott. Elmondott mindent, ami a szívét, lelkét mardosta Kim halála óta. Nem kertelt, nem hagyott ki semmit. Őszintén feltárta lelke legmélyebb bugyrait a tiszteletes előtt. Végül Kaloról is beszélt. Eleinte félve, mert attól tartott, hogy a tiszteletes megbotránkozik, de mikor látta, hogy elmosolyodik ezen, nem hallgatott el semmit. Mire mondandója végére ért, úgy érezte nem maradt semmi benne. Üres lett. Kiürítette fortyogó, mélységes bánatba burkolózó lelkét. Megkönnyebbült. Úgy érezte, mintha mázsás súlyoktól szabadult volna meg. Végül heves zokogásban tört ki. Egészen addig sírt, míg meg nem nyugodott valamelyest. A tiszteletes ott ült mellette, vállára tett kézzel, és hallgatott. Próbált annyi szeretetet átadni, amennyi tőle tellett.

– Mondja Atyám, hogyhogy nem botránkozott meg azon amit Kaloról meséltem?

– Nos, talán azért, mert Kalo Isten küldötte. Az őrangyalod. Vigyáz rád, terelget. Ha pedig neki köszönhető, hogy idetaláltál, és enyhet találtál, oltalmat itt, akkor csak szeretni, tisztelni tudom a mestered. Isten gyermekei vagyunk mindannyian, és mindenki mellett ott állt az Úr követe, egy őrangyal. Nincs ezen mit megbotránkozni. Minden esetre örülök, hogy eljöttél, és kiöntötted a szíved. 

– Köszönöm, Atyám, hogy meghallgatott. Eljöhetek önhöz máskor is? Tanulni szeretnék, és megkeresztelkedni. Azt hiszem, az evangélikus keresztségben otthonra lelek. 

– Gyere bármikor, szívesen látlak, és isten háza mindig nyitva áll. Ha tanulni akarsz, akkor tanítani foglak. Tessék, itt egy Biblia, addig is olvasgasd. Ha bármi kérdésed van, akkor azt legközelebb megbeszéljük. Vasárnap pedig várlak az Istentiszteletre. 

– Köszönöm Atyám!  

Henry ezzel elköszönt, és hazasétált. Szíve, lelke oly mélységeket és magasságokat járt meg, ami majdnem kettéfeszítette. Mégis oly nyugalmat, könnyedséget érzett, amit már nagyon régen nem érzett. 

Ettől a naptól napi látogatója lett a templomnak, a tiszteletessel naponta tanult. Itta a számára eddig idegen tanítást, és egyre inkább azt érezte, hogy lassan megtalálja valódi útját. Várta a vasárnapot, hogy az Istentiszteleten még többet, mást kapjon, mint a napi tanulások alkalmával. Mikor vasárnap belépett a templomba, látta, hogy zsúfolásig megtelt. Már csak a leghátsó sorban talált helyet. Mikor leült, akkor vette csak észre, hogy Karin ül mellette, aki belemélyedt a Bibliába. Nem zavarta meg csöndes imádkozását, maga is Imádkozni kezdett. Ahogy a tiszteletes belépett, mindenki felállt, és csak akkor ült le, mikor a tiszteletes intett, hogy üljenek le. Ezután énekeltek, ami Henry számára megint egy teljesen új élmény volt. A zsúfolásig megtelt templomban felcsendülő ének és orgonaszó a lelkéig hatolt, szinte beleremegett. A tiszteletes prédikációját nyitott szívvel, nyitott lélekkel hallgatta végig, olykor úgy vélte, mintha egyenesen neki, róla szólna. Meghatotta a prédikáció, minden szavát magáénak érezte, amiről úgy vélte, pont ez volt a tiszteletes szándéka, hogy aki hallja, érezze sajátjának. Egy kósza gondolat erejéig átfutott az agyán, hogy milyen csodás érzés lehet ilyen fennkölt, magasztos magaslatokban járni, szólni az emberekhez. Ő is szeretne így az emberekhez szólni. Kósza gondolat volt eleinte, ami egyre mélyebbről szólt benne. Érezte bensőjének legmélyéről a változást. Különös, megfoghatatlan érzés árasztotta el. Tudta, legalább is tudni vélte, - vagy inkább érezte? – azt, ami átjárta egész lényét. A szeretetnek olyan mélységes érzése áradt szét ereiben, hogy szemeiből könny csordult ki. A tiszteletes minden egyes szava maga volt a tiszta szeretet, amit igyekezett átadni híveinek. Szavai nyomán megnyugodtak a szívek, békére leltek a lelkek. Henry a megnyugvásnak olyan hőfokát érezte, amit eddig még sosem. A percekkel korábbi kósza gondolata, hogy maga is szeretne prédikálni, az emberekhez szólni, megnyugtatni őket, egyre erősebb késztetéssé vált.

Két hónappal később mindenki a karácsonyi készülődés lázában égett. Henry lelkes, odaadó tanítvánnyá vált, és elhatározta, hogy papi pályára lép. Ehhez, a tiszteletes minden segítséget meg is adott neki. Családja eleinte értetlenül állt e döntés előtt. Nem értették miért döntött így. Nem tudhatták, hogy milyen mélységeket járt meg, a pokol legmélyebb bugyraiban. Legalább is Henrynek ez volt a legmélyebb. Családja sosem volt templomba járó, eltekintve gyerekkorának egy – két alkalmától. Ezért sem értették mi késztette erre a döntésre. Nem értették, de mivel szerették őt, elfogadták. Mint ahogy azt is, hogy Henry itt, ezen a mesebeli kis osztrák faluban fog végleg letelepedni. Mikor édesanyja telefonon felhívta, könnyeivel küszködött mikor meghallotta fia döntését. Szeretete azonban sokkal erősebb volt, így elfogadta ezt a nem is oly könnyű döntést. Egy világ választja majd el fiától, de ha ő itt találta meg a boldogságot és nyugalmat, akkor ő is boldog. Könnyes szemmel köszönt el fiától, nem is sejtvén, hogy Henry ugyan így, könnyek között tette le a telefont.

Henry minden nap elment a templomba, hogy a tiszteletestől tanuljon. Első lépésként meg kellett keresztelkednie, amit egy kisebb fajta szóbeli vizsga előzött meg. Szorgalmasan tanult és készült a nagy napra. A vizsga hamar lezajlott, már csak a keresztelő volt hátra, amit az ünnepekre való tekintettel későbbre halasztottak. Henry nem csak tanult, segített is a tiszteletesnek, és aktívan vette ki a részét a karácsonyi előkészületekben. 

Korán ébredt, még sötétségbe burkolózott minden. Az utcai lámpák fénye meg – megcsillant a havon. Henry kezében egy bögre forró teával az ablakban állt. Nézte a még meghitten alvó tájat. Hatalmas pelyhekben hullt a hó, oly sűrűn, hogy szinte el sem látott a völgyig. Napok óta esett, úgy tetszett mintha abba se akarná hagyni. Egy váratlan ötlettől vezérelve Henry felöltözött, és kilépett a házból. Fogvacogtató hideg markolt a csontjaiba. Fölhajtotta kabátgallérját, összedörzsölte tenyerét, és nagyot szippantott a friss, tiszta levegőből. Érezte, ahogy tüdejét átjárja ez karcos, fagyos, hegyi levegő. A lépcső tetején állva nézte a völgyben alvó kis falut. A lámpák parányi apró pontként sárgállottak, épp csak kivehetők voltak. A végtelen csönd, a sejtelmes látvány magával ragadó volt. Minden csöndes volt, szinte hallani lehetett a lehulló hópihéket, ahogy egyesülnek társaikkal. A mélységes csöndben Henry hallotta saját szívverését és az ereiben folyó vér lüktetését. Hólapátot ragadott, igyekezett utat csinálni a ház körül és a kocsifelhajtón. Pillanatnyilag lehetetlen vállalkozásnak tűnt, a hó egyre sűrűbben szakadt, mintha el akarná nyelvi az egész világot. Valamennyire sikerült egy igen csak tetemes hó mennyiségtől megtisztítani a ház környékét. Henry telepakolta a fáskosarat, és bevitte a házba. Az ajtóban lerázta magáról a havat, és belépett. A tűz még pislákolt, épp ideje volt megrakni a kandallót. A házban kellemes meleg lett hamarosan, a tűz vidáman, meghitten pattogott. Henry főzött egy jó adag kávét, majd kezében a frissen gőzölgő kávéval leült a kandalló melletti kedvenc foteljába. Belekortyolva érezte, ahogy végig melegíti átfagyott ereit a forró nedű. Épp olvasott könyve ott hevert mellette a kisasztalon. Kinyitotta és olvasni kezdett. Annyira belemerült, hogy észrevétlenül osont be a reggeli félhomály a szobába. Elhúzta a függönyöket, és sarkig tárta az ablakokat. Alaposan átszellőztette a házat, beengedve a kristálytiszta hegyi levegőt. Ismét megrakta a kandallót, majd lezuhanyozott. A korai kelés ellenére cseppet sem volt sem álmos, sem fáradt. 

A hó szakadatlanul esett, már nyoma sem volt annak a kis útnak, amit hajnalban eltakarított. Ahogy kinézett az ablakon, mást nem látott, csak a hófehér tájat, ami a távolban szinte egybeforr a szürke égbolttal. Az alant elterülő völgyben megbúvó kis falut sem lehetett látni, elrejtette a szemek elől a szürke felhőtömeg. Híre sem volt annak, hogy talán valamelyest feloszlik a felhő és kisüt a nap. Minden csupa sejtelmesen szürke – fehér lepelbe burkolózott. Henry nem is vacakolt azzal, hogy megint elhányja a havat. Teljesen fölösleges vállalkozásnak tűnt, hiszen szakadt a hó, óriási pelyhekben. Helyette megpróbálta kocsiját kiásni a hó alól, hogy le tudjon menni a faluba. A háztól nagyjából három – négyszáz méterre a faluba vezető út már tiszta volt, a hókotrók megállás nélkül tisztították az utakat. Henrynek így csupán ezt a rövidke utat kellett megtennie lépésben, hóval dacolva a háztól. Miután sikeresen túljutott ezen a szakaszon, a műút teljesen járható volt, a szakadatlan hóesés ellenére. Lassan haladt lefelé a keskeny úton. Mindenfelé, ameddig a szem ellátott hó temetett be mindent. 

Mire leért a faluba a főtér már megtelt emberekkel. Hétköznap volt ugyan, de az adventi ünnep fényei odacsalogatták a helybélieket, és azt a kevés turistát, aki épp ezt az időszakot választotta pihenésül. A főtéren felállított kis faházak sorra nyitottak ki, sorra gyúltak fel rajtuk az ünnep meghitt fényei. A nappali szürkületben is varázslatos volt ez a szemet gyönyörködtető fény kavalkád. Fahéj, sült gesztenye, a forralt bor narancsos, gyömbéres illata szemvillanás alatt beterítette a környéket. A kis faházakból áradtak e különféle, az ünnepre oly jellemző illatok. De nem csak enni – inni lehetett, a faházak mást is rejtettek. Volt, amelyikben karácsonyfadíszeket árultak, mindegyike egy – egy külön kézzel készült remekmű volt. Ebben a házikóban kizárólag csak fából készült ajándékok sorakoztak, köztük dióból készült figurákkal. Egy másikban szemkápráztatón csillogtak az üvegdíszek, hógömbök. Olyan is volt, amelyikben kizárólag csak gyertyákat lehetett vásárolni. Szebbnél szebb gyertyák sorakoztak, különféle méretben, formában és számtalan illattal. Igazi karácsonyi kavalkád volt a cseppnyi főtéren. Persze egyik végében ott magasodott egy jókora fenyő, mesebeli szépen feldíszítve, az égők most halványan világítottak rajta, meg – megcsillanva a körülöttük lévő fénylő díszeken. Mellette ott állt a jászol, embermagasságú, fából faragott szobraival. Mária, József korhű ruhában felöltöztetve, előttük a bölcsőben békésen aludt Jézus. Előttük ott térdelt a három király. Fenséges, békés, szeretettel teli volt minden. Az emberek vígan sétálgattak a kis téren, vagy épp forralt borukat iszogatták. Volt olyan is, aki csak lopva csodálta meg a vásárt, és sietett tovább. Henrynek bőven volt ideje, hogy megcsodálja ezt a számára még idegen és más világot. Kezében elmaradhatatlan fényképezőgépével sétálgatott és örökített meg meghitt, vidám pillanatokat. Mikor kellőképpen átfázott már, órájára nézve látta, hogy bizony egy óra is elmúlt. Bement régi, kedvenc éttermébe, ahol épp alig akadt hely. Végül egészen hátul talált egy üres asztalt. Leült és türelmesen várta régi kedves ismerősét. Mikor Karin meglátta, mosolyogva sietett hozzá. Henry gyorsan rendelt egy ebédet, Karin pedig robogott is tovább. Az étterem tele volt, ennek ellenére Henry hamar megkapta az ebédjét. Mikor Karin letette elé rámosolygott. Mondani akarta, hogy este sétáljanak egyet, de végül meggondolta magát. Maga sem tudta miért. Igaz, nem akart Karintól semmit, pusztán barátok voltak, egy séta nem a világ. Mégis meggondolta magát, és nem kérte meg. Még mindig elevenen élt benne Kim, pedig már jó ideje, hogy elment. Ahogy erre gondolt, jeges fájdalom hasított bele. Hiányzott neki. Ahogy közeledett a karácsony, egyre jobban. Vágyott a közelségére, a közös együttlétekre, beszélgetésekre. Ahogy erre gondolt, még az étvágya is elment, már enni sem volt kedve. Valahogy mégis leerőltette az ebédet, fizetett és sietve távozott. Az étteremből kilépve változatlan kép fogadta, szakadt a hó. Közben kissé föltámadt a szél, ami még kellemetlenebbé tette a fagyos időjárást. Henry elindult a templom felé, abban a reményben, hogy nyugalmat talál háborgó lelke. El is indult, végül azonban meggondolta magát. A sarkon visszafordult, beült a kocsijába és hazahajtott. Megrakta a kandallót, így hamarosan jó meleg lett az egész házban. Igazából semmihez sem volt kedve. Egykedvűen üldögélt az ablak előtti karosszékben és a hóval belepett tájat nézte. Minden egyforma volt, mintha csak egy láthatatlan kéz uniformizálta volna az egész vidéket. Mégis volt benne valami kedves, meghitt, csöndesen szeretetre méltó. Ahogy itt üldögélt, meleg fuvallatot érzet, ami megült a vállán. Elmosolyodott.

– Kalo Mester! 

– Igen én vagyok. Látom, érzem a szomorúságodat. Nehéz a szíved.

– Igen. Ma elég rég óta először, eszembe jutott Kim. 

– És mit éreztél? Még mindig elviselhetetlen a fájdalom?

– Már nem annyira. De most, hogy eszembe jutott, lelkifurdalást éreztem először. 

– Lelkifurdalást? Hisz nem tettél semmi olyat.

– Amiatt, hogy régen nem volt eszemben. Nem felejtettem őt el, de valahogy egyre ritkábban gondolok rá és ez bánt. 

– Emiatt nem kell érezned. Szereted őt, és ez soha nem fogja megengedni, hogy elfelejtsd. Amíg szeretünk valakit, addig ott él bennünk. Hunyd csak be a szemed! Mit látsz, ha rá gondolsz?

Henry becsukta a szemét és úgy tett, ahogy Kalo mondta. Megpróbálta felidézni Kimet. Alakját, illatát, gesztusait, a mosolyát, szavait….mindent, ami ő volt. A kép eleinte halvány volt, de ahogy egyre jobban koncentrált arra, hogy felidézze, egyre élesebbé vált minden. 

– Nos, Henry?

– Olyan mintha itt lenne egészen közel. A bensőmben látom, érzem az illatát, hallom a nevetését. Itt van, egészen közel. Mégsem érinthetem meg. Nem mondhatok neki semmit, mert nem hallja. Hiába mondom, hogy szeretem, és nagyon hiányzik.

– Semmit sem teszünk hiába. Már elmondtam ezt is neked. Csak mondd ki, amit érzel, gondolsz. Ő tudni fogja. Hinned kell ebben!

– Igen…hinni. Mondd Mester! Mikor térhetek végre vissza közétek? 

– Ha eljön az ideje. Ne siettess semmit sem. Az út, amin jársz, a te utad. Csak kövesd ezt, menj tovább. Okultál, tanultál, más ember lettél. De türelemmel kell lenned. 

– De ha okultam, tanultam és más lettem…akkor miért nem térhetek vissza? Vágyom oda Mester!

– Tudom. Még van mit tanulnod és még van mit tenned. Amit tenned kell, azt nem csak magadért, hanem másokért is meg kell tenned. El fog jönni ennek is az ideje, fel fogod ismerni a jeleket. Akkor tedd, amit tenned kell. Ennél többet nem mondhatok neked, ne haragudj. Tanulj tovább! Én továbbra is a közeledben leszek.

Kalo hangja ezzel elhalkult, majd teljesen tovatűnt. Henry magára maradt gondolataival, érzéseivel. A szíve legmélyén hazavágyott. Haza oda, amit „akkor”, egyszer” látott. Mikor eszébe jutottak a fények, az út”, szívét csordultig töltötte a szeretet. Tudta nincs mit tennie, várnai kell.

Leült laptopja elé, rácsatlakoztatta a fényképezőgépet és a rajta lévő képeket nézte. Végül lementette őket egy mappába, és nekilátott legújabb könyvének megírásához.

Lassan, csöndesen köszöntött be a karácsony. Henry ugyan egymaga volt, mégis vett egy kisebb fenyőt, ami már feldíszítve állt a nappaliban. Míg díszítgette szeretteire gondolt, akiket egy egész világ választott el tőle. Halk zene szólt, csöndes gregoriánt hallgatott, amíg feldíszítette a fát. Kint a tél jeges fagyba burkolta a tájat. A hó most épp nem esett, szikrázón sütött a nap, vakítón csillant meg a hótakarón. A kinti táj vacogtató hidege és a ház meghitt melege éles ellentéte volt egymásnak. A nappali egyik részében békésen pattogott a tűz, a másik végében Henry épp a fát díszítette. Az ablakon túl pedig a hófödte téli táj vakított a rásütő nap fényétől. A hideg, fagyos téli napban mégis volt valami meghitt, valami meleg. Ahogy az ég kiderült és eloszlottak a zord, szürke felhők, kisütött a nap. A nap fénye úgy hatott, akár valamiféle földön túli szikrázó csoda, ami különös, varázslatos szépséggel ruházott föl mindent. A téli táj ugyan úgy mosolyra fakadt a nap melengető fényétől, mint az emberek. Mindenhol vidám nevetgélés, énekszó hallatszott a vásári forgatagban. 

Henry egymaga volt. Mikor elkészült a díszítéssel, odatette Kim fényképét a fa melletti asztalkára. Elmondott egy imát, majd nekilátott becsomagolni azt a pár ajándékot, amit újdonsült barátainak vett.

A szent estét egymaga töltötte, csupán egy esti telefonhívással lehetett együtt családjával. Az este meghitt, csöndes magányában halk zenét hallgatott. Tekintete Kim fényképére tévedt. Kezébe vette a képet. Apró könnycsepp gördült végig arcán, halk sóhaj kíséretében. Kim után vágyott, és ez a vágy egyre erősödött megtépázott lelkében. Szíve mélyén tudta, hogy még várnia kell a találkozásra abban az otthonában, amit Kalo mutatott meg neki. Otthon. Ahogy erre gondolt, elöntötte szívét a végtelen nyugalom, békesség. Lecsukott szemei vetítővásznán felidézte azokat a pillanatokat, amit Kimmel töltött. Hallotta nevetését, látta maga előtt mosolyát. És látta otthonának meghitt békéjét, érezte a mindenséget átitató szeretetet. Hazavágyott, egyre jobban és ez az érzés átjárta minden porcikáját, a lelke legmélyére hatolt. Mégis várnia kellett, ahogy Kalo mondta. Várt hát, bár igazából még maga sem tudta mire.

Elszenderedett magányában, észre sem vette milyen hamar elrepült az idő. Mikor felébredt, éjjel fél tizenkettő volt. Az ablakhoz sétált, kinézett a csöndbe burkolózott téli tájra. A távolban parányi aranypontokként ragyogtak a kivilágított házak, mesebelivé téve a környéket. Felöltözött, és kilépett a fagyos éjszakába. Először kocsival akart menni a templomba, de végül úgy döntött inkább gyalog teszi meg az utat. Lépteit elnyelte a hó, csupán lehelete látszott a csillagok fényében. A templom jó félórányi sétára volt, így igyekeznie kellett, ha nem akart elkésni. Sietősebbre fogta hát lépteit. A falucska főterén többen siettek a templom felé, mikor meglátták őt, melegen üdvözölték. Visszamosolygott rájuk, és belépett a templomba, ami már zsúfolásig megtelt. Előre ment a padsorok között, és leült az első sorban. Csöndes áhítat lengte be a helyiséget. Mikor megszólalt az orgonaszó, lelkéig hatolt. Csöndesen imádkozott, majd hallgatta végig a tiszteletes ünnepi szónoklatát. A mise végén ott ült tovább, nem ment el a többiekkel. Csak ült, nem mozdult. Az oltárt nézte, és fohászkodott. Haza akart térni, minél hamarabb. Mázsás súlyként nehezedett rá földi élete, egyre nehezebbnek érezte már. Lelke szabadságért kiáltott. Úgy érezte lelkét gúzsba köti testének minden gyötrelme, a maga földi szépségével együtt. Mert tagadhatatlan, hogy megélt szép pillanatokat is, amik most vajmi kevésbé vigasztalták. Próbált ezekre visszagondolni, és az előtte álló időkre, terveire, miszerint lelkész lesz, de úgy érezte lelke tiltakozik mindezek ellen. A józanész elszürkült hazavágyása mellett. Úgy érezte elemészti a hazavágyódás, és csak akkor lehet végre szabad, ha hazatérhet. Csak akkor nem lesz többé lelke a földi pokol börtönébe zárva, ha végre otthon lehet. Otthon, ahol békesség van, szeretet, elfogadás. Nincsenek kínok, csak a szeretet jár át mindent. A mindent elborító, végtelen szeretet. 

Áhítatos csöndben hallgatta végig a tiszteletes szavait, melyek visszabillentették gondolatait, kínzó érzéseit. Valamelyest sikerült megnyugodnia. Ahogy körbepillantott, tekintete összevillant Karinéval, aki rámosolygott. Henry viszonozta a mosolyt. A templomból utolsónak lépett ki. Észrevette amint Karin a lépcső aljában áll, fázósan összehúzva magán meleg kabátját. Őt várta, nem akart szó nélkül hazamenni, és kedve sem volt. 

– Gondoltam megvárlak. Gondterheltnek látszol. 

– Köszönöm, hogy megvártál. Kicsit felkavart ez az éjszaka, de különben minden rendben. Sétáljunk, mert különben idefagysz. 

Egy darabig szótlanul ballagtak egymás mellett, Henry gondolataiba burkolózott, Karin pedig tiszteletben tartotta mindezt. Végül mégis megtörte a téli éjszaka csöndjét. 

– Holnap ugye eljössz az étterembe délután? Mindenki ott lesz. Legalább is a barátaink. 

– Igen, elmegyek. Karin én….

Henry megállt, szembefordult a lánnyal, akinek szemiben ott csillogott az éjszakai égbolt valamennyi csillaga. Mélyen a szemébe nézett, majd átölelte és megcsókolta. Váratlan és hirtelen jött döntés volt ez, de úgy érezte a lány sem közömbös iránta. Végül zavarba jőve bontakozott ki a csókból.

– Bocsáss meg, nem akartalak így lerohanni. Nem akartam tolakodó lenni. 

– Nem voltál az. Vagy megbántad? 

– Nem, erről szó sincs. 

– Akkor mi a baj Henry? Látom rajtad, hogy valami nagyon bánt. Még mindig a régi életed?

– Azt hiszem igen. De bocsáss meg, nem akarlak ezzel untatni. 

– Nem untatsz sosem. Szívesen meghallgatlak, amikor csak úgy érzed, hogy kiöntenéd a szíved. Nem jössz be egy teára? 

Az étterem előtt álltak, Henrynek fel sem tűnt, hogy közben megérkeztek.

– Jó, nem bánom! Egy forró tea valóban jól esne, köszönöm. 

Az étterem épülete melletti kisebb épület volt Karin birodalma. Belépve Henry szemügyre vette a gondosan, ízlésesen berendezett házat. A nappaliba vezető kis előszobából nyílt a konyha és Karin hálószobája, valamit a fürdőszoba. Az előszobában méretéből adódóan csupán egy asztalka állt, a hozzá tartozó fogasokkal. A falon képek függtek, amiket Henry csak lopva nézett meg. A nappali közepén hófehér ülőgarnitúra állt, középen egy kis asztalka, csodásan faragott lábakon. Rajta ünnepi asztaldísz, benne gyertyával. Az egyik falon a végigfutó ablakot most bordó sötétítőfüggöny zárta el a terasztól. A kandallóban vígan ropogott a tűz, a sarokban mennyezetig érő fenyőfa állt feldíszítve. A falakon itt is képek lógtak, valamennyi fénykép volt, és amennyire Henry meg tudta állapítani Karin gyermekkorából, és az azt követő időkből valók. Míg Karin a teát készítette, Henry a képeket nézte. A kandallón egy bekeretezett fotó állt, rajta Karin és egy idősebb házaspár. 

– Ők a szüleim voltak. 

– Bocsáss meg, én csak….

– Semmi baj. A szüleim vezették ezt az éttermet mióta csak az eszemet tudom. Itt nőttem föl, ez az otthonom, születésem óta. Három évvel ezelőtt baleset érte őket. Azóta én vezetem mindezt. A képek, amik körül vesznek mind azokból az időkből valók. Még apám készítette őket, és anyám tette ki, nem volt szívem megválni tőlük. Így egy kicsit mindig velem vannak. 

– Megértem. Sajnálom, ami történt. Nem lehet könnyű egyedül vezetni. Köszönöm, hogy megosztottad velem, és elmondtad. 

– Igazán nincs mit. Az étterem meg, az örökségem. Szeretem csinálni, még ha néha nehéz is. Azért vannak könnyebb időszakok, tavasszal és ősszel mindig bezárok egy hétre, és akkor kipihenem magam. Neked se lehet könnyű távol a családodtól. 

– Nem, de már megszoktam. Említettem neked, hogy eredetileg vadászpilóta voltam. 

– Igen. De, hogy kerültél oda? Vagyis miért pont ezt választottad?

– Gyerekkoromtól kezdve csodálattal néztem a repülőket. Nyaranta a mezőn kifeküdve bámultam az eget és néztem, ahogy a fejem fölött elhúznak a gépek. Volt közöttük utasszállító és persze vadászgépek is. Mindig úgy hittem, az az igazi szabadság, ha az ember hasítja a felhőket. Repülni vágytam, mióta csak tudatomra ébredtem. 

– Végül pilóta lettél. 

– Igen. Apám soha nem fogadta el, pedig azt szerettem volna, hogy büszke legyen rám. De ő, sosem fogadta el a döntésem. Tudod, apámnak jól menő ügyvédi irodája volt, ő maga is ügyvéd volt. Azt akarta, hogy én is az legyek, és ebben sosem tűrt ellentmondást. Már gyerekkoromban ezt a pályát jelölte ki nekem, csakúgy, mint a bátyámnak. 

– Nem is tudtam, hogy van egy bátyád.

– Van. Ő követte apánkat, és ügyvéd lett. Annyi a különbség köztünk, hogy ő szabad akaratából lett az, mert mindig is érdekelte, szerette ezt a munkát, ezt a világot. Vele könnyű dolga volt az apámnak. Úgy vélte, hogy majd ketten fogjuk vezetni az irodát, ha ő nyugdíjba megy. Sosem értette meg, hogy én mást szeretnék. Nem tűrt ebben semmiféle ellentmondást. Végül beadtam a jelentkezésem sereghez, az akarata ellenére. Mikor megérkezett a levél, hogy fölvettek repestem az örömtől, büszkeséggel töltött el, hogy annyi sok jelentkező között engem is fölvettek. Anyám első perctől kezdve támogatott, és próbált apám lelkére beszélni, de hiába. Mikor örömittasan tudattam vele, hogy fölvettek, ő akkor kitagadott. Ordítva hajított ki a házból azzal, hogy soha többé nem akar látni. Így hát a bázisra mentem, és ott éltem. 

– Nem lehetett könnyű, és nem értem apádat sem, már ne haragudj. Minden szülő a legjobbat kívánja a gyermekének. De nem úgy, ahogy azt ő megálmodja, hanem olyat, amiben a gyermeke örömét leli. 

– Igen, én is így gondolom. Aztán a seregben én akartam a legjobb lenni. Meg akartam mutatni, hogy mennyire jó vagyok, hogy nem vallok kudarcot. Azt hiszem ezzel is apámnak akartam bizonyítani. Már tudom, hogy másképp kellett volna sok mindent tennem. Lehettem volna a legjobb úgy is, ha nem vagyok végtelenül önző. Fent sokszor semmi és senki nem számított, elvakított a cél, a siker. Amíg rá nem fáztam. Egy bevetésen megsérültem. De ezt már mondtam neked.

– Igen, említetted. És a szüleid? Apád? Kibékültél vele azóta? 

– Nem. Apám azóta meghalt. Attól a perctől kezdve, hogy kitagadott és elhagytam a szülői házat, soha többet nem beszéltem vele, és nem is találkoztam. Mikor kórházba került, anyám felhívott, hogy látogassam meg. Ha nehezemre is esett, de elmentem, mert mégis csak az apám. Mikor a bementünk hozzá, én egy percre még a folyosón maradtam, és hallottam amint apám azt mondj: „Nem! Látni sem akarom, nekem nem fiam többé!” Így nem mentem be, elrohantam. Gyűlölettel a szívében halt meg. Azóta már megbocsájtottam neki. Anyámmal pedig rendszeresen beszélek telefonon csakúgy, mint a bátyámmal. A bátyám és én mindig is jóban voltunk, ő is megértette és elfogadta a döntésem. 

– Hogy vetődtél ennyire messze tőlük? Persze említetted, hogy könyveket írsz. 

– Igen valóban. De azt hiszem, ha elmondom, hogyan kezdődött mindez bolondnak fogsz tartani. 

– Nem foglak. Bízz bennem! 

– Nem bánom, de előre figyelmeztettelek! Azon az utolsó, végzetes bevetésen kezdődött minden. Mikor lezuhantam, napokig eszméletlenül feküdtem, ekkor találkoztam valakivel. Nem szó szerint, hanem álmomban. A neve Kalo, és a Mesterem. Ha úgy tetszik az őrangyalom. Végigvezetett az életem szinte minden pillanatán. 

– Értem. Halálközeli élményed volt. 

– Igen. Odaát jártam és újra láthattam az életem kockáit. Kalo sokat segített abban, hogy ma már máshogy lássam a dolgokat. Sokszor érzem a jelenlétét. Bár látni nem látom őt, mégis tudom, hogy itt van. És most fogsz igazán bolondnak tartani, de hallom őt, beszélgetni szoktam vele. 

– Ezek a hangok, az őrangyalod hangjai. Mindenkinek van őrangyala, akivel tud beszélni, de nem mindenki hallja is őket. Azt hiszem különleges dolgot kaptál tőle. 

– Igen azt hiszem. Szóval nem tartasz őrültnek?

– Nem tartalak. Én hiszek ebben. Szóval tudsz vele beszélgetni? Bármikor?

– Tulajdonképpen azt hiszem igen. Ha hívom őt, akkor előbb utóbb eljön. Érzem is őt, ha a közelemben van, ilyenkor melegség jár át. Tudod, megmutatta nekem akkor a kórházban azt a világot, ahol a lélek igazán szabad lehet, a lelkek otthonát, az Öröklét birodalmát. Ott minden csodaszép, békés és a szeretetnek olyan foka létezik ott, ami sehol máshol nincs. 

– Öröklét, Mennyország. Ki, hogy hívja. Biztosan szép. Sokat olvastam olyanok beszámolóit, akiknek volt halálközeli élménye. Mind hasonlókról beszéltek, mint most te. Akik átéltek ilyet, azoknak utána teljesen megváltozott az élete, máshogy kezdtek el gondolkodni, élni.

– Nem csoda, hiszen aki ezt megtapasztalja, az arra törekszik, hogy hazatérhessen, és lehetőleg soha többet ne kelljen a földi létet választania. Mindenki, aki járt ott, a lelkének szabadságára vágyik, megszabadulva a földi test rabságától. A cél, a lélek teljes szabadsága. Akinek megadatott, hogy átélje ezt a szabadságot, az mindig erre fog vágyni. Persze siettetni nem szabad, csupán máshogy kell élnünk, gondolkodnunk, fejlődnünk, tanulnunk kell. Ezután léptem ki a seregből és lettem fotós. A nagybátyám ismert és elismert természetfotós, számos könyvvel és díjjal rendelkezik. Azt hiszem ebben ő fertőzött meg. A repülés volt a mindenem, de emellett szerettem fotózni is. Így ezt a békésebb utat választottam. Bejártam a világ számos pontját, és meg akartam osztani másokkal is az élet, a természet szépségeit. Végül itt kötöttem ki. Ennél békésebb, varázslatosabb, nyugodtabb helyet nem láttam. Itt a hegyek között végre békére lelt a lelkem.

– Örülök, hogy így érzed, és végül itt kötöttél ki. Itt valóban végtelenül békés minden, néha már túlságosan is. De én cseppet sem bánom. Világ életemben itt éltem, és nem is vágyom máshova. Kérdezhetek még valamit? Persze ha nem akarsz, nem kell válaszolnod.

– Kérdezz csak nyugodtan.

– A barátnőd…. – Itt Karin elhallgatott, nem volt mersze többet kérdezni.

– Kim. 

– Igen ő. De bocsáss meg, nem akartalak felzaklatni.

– Semmi baj. Már elfogadtam. Szerettem őt. Hosszú évekig volt a barátnőm. De ebben is vak és önző voltam, nem vettem észre, hogy ő mennyire szeret engem. Csak a karrierem volt fontos, őt is háttérbe szorítottam emiatt. Kim gyereket, családot szeretett volna, én meg úgy éreztem nem vagyok erre felkészülve. Csak kifogásokat kerestem, hogy milyen élete lenne mellettem, nem vagyok kész, meg ilyenek. Átlátszó kifogás volt az, hogy a sereg, az állandó össze-vissza szolgálat nem pont családbarát. A lelkem mélyén tudtam, hogy ez nem igaz, hiszen számos katonatársamnak a bázison volt már családja, és kiválóan tudták összhangba hozni a kettő. Azt hiszem gyáva voltam és főleg önző. Még nem akartam lekötelezni magam. Kisebb – nagyobb megszakításokkal valahogy mindig egymásnál kötöttünk ki, mindvégig barátok voltunk. Aztán mikor Kim felhívott, hogy beteg és meghallottam mi a baja, mi vár rá, egyszerűen beijedtem. Nem tudtam mit kezdeni a betegséggel. Elrohantam. Mikor az utolsó napjait már a kórházban töltötte, meglátogattam. Akkor és ott döbbentem rá, hogy mennyire nagyon szeretem őt. Végül őt is elveszítettem. Mikor öntudatlanul feküdtem és Kalo hazavitt, láttam őt. Láttam a boldogságát, békéjét. Ez is segített más emberré lennem. Sosem fogom őt elfelejteni. Ó, Karin nagyon hiányzik nekem.

Henry kezébe temette arcát, szemeiből áradt a könny. Karin nem szólt, csak átölelte, nyugtatni, vigasztalni próbálta. Henry ekkor döbbent rá, Karin mennyire hasonlít Kimre. Könnyes szemekkel nézett rá.

– Bocsáss meg! Nyilván nem vagy erre kíváncsi. Tapintatlan voltam, hogy erről beszéltem.

– Nem voltál az. Végül is én kérdeztem. A nehezén már azt hiszem túl vagy. Hidd el, ő is látja a bánatodat, és már régen megbocsájtott. Ha haragudott egyáltalán. De nem hiszem. Csodás ember lehetett. Köszönöm, hogy megosztottad velem. 

– Én köszönöm, hogy meghallgattál. Mióta meghalt, azóta nem beszéltem erről senkinek. Karin bocsáss meg, hogy pont ebben a pillanatban mondom és nem szeretném, ha félre értenéd, de azt hiszem beléd szerettem. 

– Nem értem félre. Én is szeretlek Henry!

A reggel első napsugara egymás karjában érte őket. Karin még javában aludt, Henry azonban már talpon volt. Csöndben kelt föl, nehogy fölébressze Karint, a konyhába ment reggelit, kávét készíteni. A konyhaablak a távoli hegyekre nézett. Ott magasodtak hófödte csúcsai, méltósággal őrizve a kis falu nyugalmát. A nap fénye szikrát vetett, mindenhol csillogott a frissen hullott hó. A környék csöndes volt, karácsony első napja. Mindenki otthonába meghitt békesség költözött. Henry az ablaknál állt és a hóval borított tájat nézte. Akkor ocsúdott föl, mikor Karin mögé lépett és átölelte. 

– Jó reggelt! Korán keltél.

– Neked is jó reggelt! Kész a reggeli. 

Karin meghatódva állt a megterített asztal előtt. Beleborzolt Henry hajába, és megcsókolta. 

– Köszönöm! Gyorsan eszem, ne haragudj, de mennem kell az étterembe.

– Semmi baj! Tudok neked odaát segíteni? Szeretném hasznossá tenni magam.

– Az igazat megvallva, nem tudsz, de köszönöm, hogy fölajánlottad. Ma csak háromig leszek nyitva, mert délután készülni kell az esti vacsorához. Tudod, a barátaink.

– Tudom. A vendégeiddel mi lesz? 

– Tudják, hogy az étterem ezen a két napon itt nincs nyitva, és kint lesz a „zártkörű rendezvény” tábla is. 

– Nem veszik zokon, hogy nem kapnak ebédet?

– Nem. Máshol nyitva vannak az éttermek. Elég nagy a forgalom itt télen is a közeli sípálya miatt. Egyébként odafönt, a sípályáknál két étterem is nyitva van este tízig. A turisták zöme pedig síelni jött ide, szóval ne aggódj!!

– Rendben!

Mivel Karin az étteremben reggelit is kínált, így bőven volt teendő, amiben végül Henry mégis csak segített. Kéz a kézben siettek át a fogadóba, ahol még csönd volt. Az étterem egyik oldalánál lévő hosszú asztalra gyorsan kikerültek a svédasztal fogásai. Külön – külön tálcákon a különféle sajtok, sonkák, felvágottak, zöldségfélék, gyümölcsök. Míg Karin ezeket rendezte el, Henry kisebb kosarakba tette a friss, különféle zsömléket, kifliket. Felszeletelt három féle kenyeret és ezeket is a kosárba tette, majd gondosan letakarta. Karin még az asztalra varázsolta a megunhatatlan kuglófot és kalácsot, végül pedig háromkancsónyi frissen facsart narancslevet. Feltöltötte a forró ital automatát, és elégedetten nézett az órára. Egy perc múlva nyolcat mutatott. Kinyitotta az étterem ajtaját, és várta a vendégeket, akik hamarosan ellepték az éttermet. Fél tízre már csak a reggeli emléke maradt, és a rengeteg mosogatni való. Karin mosogatógépbe pakolt mindent, és hozzálátott a másnapi adag sonkáinak, sajtjainak, felvágottainak a felszeleteléséhez. Mikor végzett, becsomagolva hűtőbe rakott mindent. Boldogan nézett Henryre.

– Kész! Köszönöm a segítségét uram! 

– Hölgyem! Örülök, hogy tehettem önért valamit. 

Míg ők békésen kávézgattak, a vendégek szép lassan elszállingóztak, céljuk a közeli sípálya volt. 

– Látod, én megmondtam! – Mutatott az ablak felé Karin. – Mindannyian síelni mennek, reggelig nem látjuk őket. Tiéd vagyok!

– Csak vigyázz, mert szavadon foglak!

Karin nevetve nézett rá, ő pedig karjába vette és meg sem állt vele a szomszédos magánház hálószobájáig. Pár szerelmesen eltöltött óra után kimerészkedtek az utcára, ami karácsony napja miatt csöndes volt. A vásári bódék most zárva voltak, a feldíszített fa a kis téren büszkén állt. A nap fénye meg – megcsillant a színes gömbökön, ami varázslatos külsőt kölcsönzött a fenyőnek. Kéz a kézben sétálgattak, élvezve egymás társaságát. A templom előtt elhaladva észrevették, hogy a tiszteletes épp most lép ki rajta. Odaintettek és odamentek hozzá. Az atya mikor meglátta őket, szívében örömmel, mosolyogva köszöntötte őket. 

– Áldás atyám! Erős vár a mi Istenünk!

– Nektek is gyermekeim! Erős vár a mi Istenünk! Örülök, hogy így látlak benneteket! Áldott ünnepet nektek! Jöttök a délutáni misére?

– Természetesen atyám! Remélem, ön pedig megtisztel bennünket az étteremben utána, az összejövetelen!

– Köszönöm, fiam! Karintól már érkezett meghívás, de köszönöm, hogy gondoltál rám te is.

A tiszteletes ezután elbúcsúzott, ők pedig tovább sétálgattak a napsütötte téli kis faluban. 

Mire elérkezett az idő a délutáni istentiszteletre, minden étel elkészült, hogy az étteremben a baráti társaság összejöjjön. Az asztalokon meghitt fényességben ragyogtak a gyertyák, fényük az ablak mellett álló fenyőt bensőségesen világították meg. Az étteremben halk zene szólt, csöndes áhítat várta az érkező vendégeket. Elsőnek Karin gyerekkori barátnője érkezett családjával együtt, majd a tiszteletes és végül sorra megérkezett mindenki. A körben elhelyezett asztalok lassan megteltek. Mikor az utolsó vendég is megérkezett, felálltak és egymás kezét megfogva énekelték el a „Csendes éjt”. Egy rövid ima után pedig nekiláttak a vacsorának. Karin elégedetten nézett körül. Mindig szerette, ha ezen a napon megtelik barátaival, unokatestvéreivel az étterem. A rokonok, barátok régi ismerősként, szeretettel üdvözölték Henryt. Legnagyobb meglepetés akkor érte, mikor az ajándékozás megkezdődött. Az ő kis csomagjai is ott lapultak a fa alatt, arra várva, hogy most is, mint minden évben Karin kiossza őket. Már csak egy csomag volt hátra, Henryé. Mikor kezébe vette, mindenki elhallgatott, minden szempár rászegeződött. Izgatottan és főként zavarban bontotta ki. A lélegzete is elállt az ajándék láttán. Egy minden részletében kézzel faragott Betlehemet tartott a kezében, az oldalán lévő kis táblán a következő felirattal:” Szeretettel Obertraun lakóitól” Henry szemét elfutotta a könny, alig tudott megszólalni a meghatottságtól. 

– Ez csodálatos. Köszönöm szépen mindnyájatoknak! Még sosem kaptam ennél szebb és meghatóbb ajándékot. Köszönöm.

– Mindenki a szívébe zárt fiam. – Mondta a tiszteletes. – Megszerettünk téged, és örülünk, hogy itt telepedtél le. Azt szeretnénk, hogy itt boldog légy!

– Köszönöm atyám! Boldog vagyok, hogy itt lehetek, köszönöm, hogy befogadtak. Megkérdezhetem, hogy miért épp egy ilyen csodás Betlehemre esett a választás?

– Nem sokkal az ünnepek előtt érkeztél, az ünnep pedig csodákkal van teli. A másik pedig, hogy te magad is az Úr nyomdokaiba szándékozol lépni. Azt hiszem ennél jobban nem fejezhettük volna ki örömünket. 

– Valóban nem. Ígérem, hogy méltó leszek rá, és híven fogom szolgálni mind az Urat, mind pedig az itt élőket. 

– Ámen!

Henry egész este az ajándék hatása alatt állt, alig akarta elhinni, hogy vele történik mindez. Oly sok megpróbáltatás után végre megnyugvást, békét talált, és ami még ennél is fontosabb, szeretetet. Az egész kis falu a családja lett, aminél szebb ajándékot nem is kaphatott volna.

Másnap mikor felhívta édesanyját könnyek között mesélte el neki az elmúlt este, napok történéseit. Anyja csöndesen hallgatta fiát, és örült annak, hogy megtalálta a boldogságát, nyugalmát, ha tőle igencsak messze is. Nagyon hiányzott neki a fia, de sokkal fontosabbnak tartotta annak boldogságát. Henry a beszélgetés végén megígérte, hogy tavasszal hazalátogat, és magával viszi Karint is.

Karácsony másnapját Karinnal kettesben töltötték, ezúttal Henry házában, ahonnan ki sem dugták az orrukat szinte egész nap. Mindössze egy rövidke sétát tettek a közelben, ahonnan fenséges kilátás nyílt a völgyre. A házak alig látszottak, szinte belevesztek a ködbe. A ködös, borult délutánban halkan kondult meg a távoli templom harangja. Ezzel egy időben csöndesen hullani kezdett a hó. Mire visszaértek a házhoz már úgy szakadt, mintha abba se akarná hagyni. Tetőtől talpig havasan néztek egymásra, majd Henry nekilátott hóembert gyártani. Oly önfeledt volt, amilyennek még sosem érezte magát. Végül Karinnal együtt megépítették a hóembert, ami ott magasodott a bejárat mellett, akárha őrszem lenne. A hóemberépítés vége hógolyócsata lett, amitől kifulladva léptek be a házba, nyakig havasan.

Csöndes boldogságban köszöntött be az újév, és teltek el az ünnepek. Henry belevetette magát lelkészi tanulmányaiba, amilyen gyorsan csak tudott, le akarta tenni vizsgáit. Mihael Atya idős kora miatt vissza akart vonulni, és szándéka szerint Henryre szerette volna bízni munkája folytatását. Evangélikus lelkészként fiatal kora óta vezette ezt a közösséget, és úgy vélte ideje átadni a stafétabotot, és alkalmasabb, odaadóbb személyt aligha talált volna. 

Henryt pedig ellepték tanulmányai, ki sem látszott belőlük. Pihenés képen rengeteget fotózott, lassan elkészült egy újabb könyvre való. Ha ideje engedte, a képekhez írt szöveget. A téma? Mi is lehetett volna más, mint ez a mesebeli környék. Obertraun, Hallstatt a maga megunhatatlan mesevilágával rengeteg témát adott. A Hallstättersee, Traunsee és az azt körbeölelő hegyek minden nap más és más arcukat mutatták, Henry pedig igyekezett minden szépségét megragadni és átadni. 

Egyik nap, mikor éppen frissen készült fotóit nézegette, úgy érezte, hogy valaki megérinti a vállát, melegség járta át. Elmosolyodott. Ez az érintés összetéveszthetetlen volt. Tudta, hogy szeretett Mestere, Kalo az.

– Köszöntelek Mester! Örülök, hogy meglátogattál. Régen nem jártál már felém.

– Üdvözöllek Henry! Mindig a közeledben voltam, csak nem mindig érezted. De itt vagyok veled és figyelemmel kísérem az utad. Látom, hogy boldog vagy és békére leltél itt. Örülök ennek. Néha mégis érzem, vágyódsz valami után.

– Boldog vagyok itt Mester. Olyan ez a környék itt, mintha csak az igazi otthonom lenne. Mégis más.

– Persze, hogy más, hiszen ez a földi világod. De épp oly békés és meghitt. 

– Majdnem olyan. Otthon minden más. Sokkal békésebb, sokkal szabadabb. 

– Itt is szabad vagy. Szeretnek, és viszont szeretsz. Hamarosan pap leszel, az Öröklét egyik hirdetője. Kell ennél nagyobb szabadság? Ennél közelebb nem is lehetnél hozzánk. 

– Igen Mester, közel leszek, de mégsem otthon. Hazavágyom. Úgy érzem megtettem mindent, ami tőlem tellett. Szeretnék már hazatérni, és végre igazából, önfeledten szabad lenni. 

– Be kell fejezned, amit elkezdtél, be kell teljesítened a küldetésed. De megértem, hogy hazavágysz. 

– Úgy érzem, hogy csak otthon lehetek igazán szabad. Csak akkor, ha levethetem végre földi testem. Azt a szeretetet, békét sehol semmi nem adhatja meg itt, ami otthon van. Ezt te is jól tudod. Olyan sehol máshol nincs.

– Tudom, igen. Kérlek, legyél türelemmel, és tanulj. A lelkednek még fejlődnie kell. Lehet, hogy még nem érted miért, és lehet azt gondolod, megtettél mindent. De még nem mindent. Amikor megérted, és beteljesül a küldetésed, akkor majd hazatérhetsz. Légy addig türelemmel. 

– Türelem! Türelem! Eddig is türelmes voltam, és tanultam. Megváltoztam. 

– Igen, Henry megváltoztál. Sokat tanultál valóban. De meg kell értened, nem siettetheted azt, ami eleve elrendelt. Végig kell menned a kijelölt utadon. 

– Értem Mester kérlek, ne haragudj. Csak szeretném átélni azt az igazi, önfeledt szabadságot, amit a testem börtönében nem tudok megélni. 

– Amikor hazatérsz, átéled majd. Légy egy kis türelemmel. Légy boldog, kövesd a lelked, szíved szavát. Azt az utat, amit elkezdtél. Én a közeledben leszek. 

– Köszönöm Mester!

– Szereted Karint? Tiszta szívedből?

– Igen, szeretem őt. 

– Akkor ne okozz neki fájdalmat!

– Nem fogok.

Kalo ezzel végigsimította Henry vállát, és megölelte. Igyekezett az otthon szeretetéből, melegéből, békéjéből annyit átadni amennyit csak tudott. Henry fülében még ott csengtek szavai: „Türelem”. Elnézett a távolba, ahol épp egy szivárvány jelent meg, különös fénnyel bevonva a völgyet. Tudta, Kalo különleges üzenete ez. 

Lassan kezdett felengedni a fagyos, téli táj, közeledett a tavasz. Minden nap egy kicsivel melegebb volt, többet sütött a nap. A hegyek között még hűvös volt, lassan bontottak rügyet a fák, mégis a levegőben érezni lehetett a tavasz, a megújulás eljövetelét. Lassan óvakodott be a tavasz. A réteken kezdtek kinyílni az első kis virágok, édeskés, fűszeres illattal töltve meg a levegőt. Gyógynövények, tarka virágok illata szállt fel, hirdetvén ezzel valami újnak a kezdetét. Napról napra erősebben tűzött a nap, a fák is sorban kifakasztották alvó rügyeiket, és hamarosan virágba borult az alvó természet. Itt, a hegyek között az időjárás igen szeszélyes volt, egyik nap ezer ágra ontotta sugarát a nap, másnap pedig egyik percről a másikra ömlött az eső. 

Mikor beköszöntött az április, Karin bezárta az éttermet, és két hét szabadságot vett ki. Gondosan elintézett, bezárt mindent, eltette a kulcsokat, majd nekilátott csomagolni. Terveik szerint, Henry családjához utaznak, amit Karin nagy izgalommal várt. Henry a teraszon állt, és a távolba nézett. Karin odalépett mellé és átölelte.

– Részemről én útra készen állok. Te becsomagoltál már? Bánt valami édesem?

– Már én is kész vagyok, és semmi sem bánt. Csak elbambultam. Nézd, milyen szép itt minden! Hát nem csodás az környék?  

– De, igen. Én is nagyon szeretem. 

Henry ekkor ismét megérezte azt a fajta gyengéd melegséget, ami csak Kaloból árad. Elmosolyodott.

– Min mosolyogsz?

– Te nem érzed? 

– Nem tudom, mire gondolsz.

– Arra a különleges melegségre, ami körülvesz. Kalo…..itt van veünk.

Karin ekkor érezte meg először mindazt, amiről Henry eddig csak mesélt neki. Valamiféle különös, végtelen nyugalmat árasztó békesség és melegség öntötte el. Henry tudta, hogy Kalo átölelte mindkettőjüket. 

– Köszönöm, Mester! 

– Nagyon szívesen! Áldás vezessen utatokon! Én mindvégig veletek leszek!

– Éreztem Henry! De, hogy lehetséges ez? 

Henry ekkor szembefordult kedvesével, magához ölelte, és mélyen a szemébe nézett.

– A szeretet Karin. A szeretet mindenhol jelen van. Az Öröklét szeretete itt van mindenhol. Gyere, indulnunk kell. 

Átölelte, és megcsókolta Karint, aki szorosan hozzábújt. Alig akarta elhinni, hogy részese lehetett valamiféle különös varázsnak. Érezte a Mindenség erejét, végtelen szeretetét. Könnyek futották el a szemét.

– Szeretlek Henry! Csodálatos ember vagy!

– Ó, nem! Te vagy csodálatos, és én is szeretlek.

Közben megérkezett a taxi, és egyenesen a vasútállomásra vitte őket. Hosszas vonatozás után, Bécsben repülőre ültek, hogy több órás út után fáradtan, de boldogan szálljanak le New Yorkban. Innen még további fárasztó repülő - és autóút várt rájuk, hogy helyi idő szerint délután három órára megérkezzenek. 

Elcsigázva szálltak ki a kocsiból és csöngettek be. Henry édesanyja nyitott ajtót, és boldog könnyek között ölelte át fiát és Karint. Henry, ahogy régi otthonában körbenézett, látta, hogy az égvilágon semmi sem változott. 

Ottlétük alatt nem győztek a sok kérdésre válaszolni, Henry nem győzött mesélni mi történt vele az elmúlt hosszú idő alatt. Édesanyja azonnal szívébe zárta Karint, Örült, hogy fia végre megállapodott. Egyet sajnált csak, hogy oly távol él tőle. Sosem említette, vagy tett szemrehányást emiatt, örül fia boldogságának. 

Az otthon töltött két hét alatt Henry igyekezett mindent megmutatni Karinnak. Feltárta előtte gyermekkorát, és életének minden titkát. Egyik nap elvitte abba a városba, ahol élt a bázis közelében. A városka utcáin sétálva Henryt megrohanták az emlékek. Örömteli, s mégis fájóak voltak ezek. Épp azelőtt a ház előtt haladtak el, ahol annak idején Kim lakott. Megállt és felpillantott. Szívébe mintha csak tőrt döftek volna, éles fájdalom hasított bele, szeme megtelt könnyel. Karin nem szólt, sejtette mi bántja kedvesét. 

– Bocsáss meg, csak megrohantak az emlékek. Tudod…itt lakott Kim. 

– Semmi baj. Tudom, hogy nagyon hiányzik neked, és még mindig szereted. 

– Igen hiányzik. Sosem fogom őt elfelejteni. De téged szeretlek! A lelkem egy darabkáját ugyan Kimnél hagytam, de téged szeretlek Karin. El kell hinned ezt nekem.

– Persze, hogy elhiszem, és én is szeretlek. Nem kell őt sosem elfelejtened, vagy kizárni őt a szívedből. Hosszú időt töltöttetek el együtt, ezt pedig nem lehet és nem is kell nyomtalanul kitörölni. Hozzá tartozik az életedhez. Amíg emlékezünk, addig szeretünk. 

– Köszönöm, hogy ennyire megértő vagy. Hidd el, Kim emléke sosem fog közénk állni. Idővel biztos megnyugszik a lelkem, és könnyebb lesz. Szeretlek Karin! De menjünk, van még látnivaló bőven! 

Henry hálás szemekkel nézett szerelmére, aki hozzábújt. A város utcáin sétálgatva az emberek vidámsága, jókedve hamar elfeledtette Henryvel pillanatnyi szomorúságát. 

A hátralévő napok végül önfeledt boldogságban teltek el a két hét gyorsan elszállt.  Henry és Karin úton voltak hazafelé, épp az Obertraun felé tartó vonaton ültek. 

A két hét szabadság után minden visszazökkent a régi kerékvágásba, Karin látástól vakulásig dolgozott, Henry hol tanult, hol pedig fotózott, és új könyvén dolgozott. Mikor az utolsó fénykép a helyére került és elkészült a hozzá tartozó szöveg is, Henry elégedetten dőlt hátra. Már csak a kiadójának kellett elküldenie. Mikor ezzel is végzett, egy pohár finom borral a kezében kiült a teraszra, és kedvenc foteljából nézte a csöndes vidéket. 

Késő tavasz volt már, így a szemközti mesebeli falut, Hallstättot is ellepték a turisták. Persze itt egész évben nagy volt a forgalom, talán csak télen voltak kevesebben. Népszerű kirándulóhely volt, amin nem is lehetett csodálkozni. Mesebeli kis falu volt ez az Alpok lábainál. A szinte a hegybe beépített házak között meredek lépcsők vezettek a zegzugos kis közökben. A színes házak ormáról tarka virágok omlottak alá. A kör alakú főtér közepén egy keresztény szobor állt, legfelső részén a keresztre feszített Jézussal. A tér szélén álló templom tornya messzire látszott, mindenhonnan látni lehetett, és ez szerepelt szinte minden képeslapon is. A tavon megszólalt az egyik hajó kürtje, melyen nyaranta turisták ezrei csodálhatták meg a hegyek közé ékelődött falucska szépségét a tó felől nézve. A kristálytiszta tó vize mélykéken csillogott, benne ott tükröződtek a tavat óvó hatalmas hegyek. A faluból sikló vitte föl a megszámlálhatatlan embert a kilátóba, ahonnan felejthetetlen kilátás nyílt az alant elterülő tájra. Henry rengeteg képet készített a környékről mióta itt él, legtöbb fotóján Hallstätt mindennapjait örökítette meg. Minden pillanatában elvarázsolta őt e környék kedves, meghitt bája. Számtalanszor áthajózott vagy átkerekezett. A kerékpárút közvetlenül a tóparton vezetett, egészen körbe lehetett járni a tavat. A két falucska egymással szemközt terült el, hajóval hamar megközelíthetően. Henry rajongásig szerette mindkét aprócska kis települést. Nem csoda, hogy most elkészült könyve kizárólag eme két gyöngyszemről és azt őket körülölelő varázslatos vidékről szólt.  Miután megiszogatta a pohárka helyi bort, lesétált az étterembe, hogy megnézze Karint. Obertraun utcácskáin is megannyi turista járt kelt, élvezvén a tavaszi napsütés melegét. Az étterem is zsúfolásig megtelt. Karin a jó idő beköszöntével a kinti asztalokat is megterítette, a vendégek legfőképp itt foglaltak helyet. Karinnak épp csak egy futó csókra volt ideje, és már ment is tovább. Henry elsétált a közeli ékszerüzletbe, hogy megvásárolja azt a jegygyűrűt, amit hétvégén szándékozott átadni. Úgy tervezte, hogy szombaton, Karin születésnapján fogja megkérni a kezét. Miután kiválasztott egy csodaszép zafírköves gyűrűt, visszament az étterembe, látni akarta kedvesét, és megkérni arra, hogy szombaton tegye magát szabaddá este. Ha nehezen is, de Karin megígérte, hogy este kilenc után szabad lesz. 

A születésnapi előkészületek titokban zajlottak, amiben nagy segítség volt Karin gyermekkori barátnője. Inez mindenben Henry segítségére volt, lázasan készült ő is, hogy meglepjék barátnőjét. Mikor elérkezett a várva nap, Karin fáradtan zárta be az éttermet.  Végül Inez unszolására Karin már este nyolckor bezárt, és kitette a „zártkörű rendezvény” feliratot is. Sejtette, hogy a születésnapján akarják meglepni, az eljegyzésről azonban halvány sejtelme sem volt. 

Mikor fél kilenckor belépett az étterembe, elkerekedett a szeme a sok vendég láttán. Mindent hófehér és bordó rózsák borítottak, a főasztalon egy hatalmas csokor vörös rózsa állt. Mikor belépett a terembe mindenki tapsolni kezdett. Karin rettentően zavarba jött, nem volt hozzászokva ilyesfajta ünnepléshez. Henry odalépett hozzá, majd fél térdre ereszkedve megfogta egyik kezét, mélyen és szerelmesen nézett a szemébe.

– Karin megtisztelnél azzal, hogy férjedül fogadsz? – Nyújtotta felé a kezében tartott nyitott dobozkát, melyben a gyűrű csillogott. – Hozzám jönnél feleségül? - Karin könnyes szemmel nézett rá.

– Hozzád megyek Henry!

– Éljen! Éljen! Éljen!

Tapsvihar és éljenzés tört ki. Pillanatokkal később a jegyespár alig győzte fogadni a gratulációkat. Az esküvőt október elejére tervezték, mikorra Karinnak is kevesebb dolga akad és Henry pappá avatása is hátra volt......

Hűvös, esős idővel köszöntött be az ősz, a természet igencsak zord arcát mutatta. A nap is csak néhol bukkant elő a komor felhők mögül. Obertraun utcáira kevesen merészkedtek ki ebben a kellemetlen időben. A környék fái hol sárga, hol bordó vagy barna, hol pedig halványzöld színekben jelezték a nyár elmúltát. A turista roham is alábbhagyott, már csak imitt – amott lehetett idegen arcokat látni. Közeledett Henry pappá avatásának időpontja, amit igyekeztek úgy időzíteni, hogy közel legyen az esküvő időpontjához, hogy Henry távoli családja mindkettőn részt tudjon venni. 

Mikor elérkezett az avatás napja, az időjárás is kegyesnek mutatkozott, az eső elállt, és előbújt a nap is. Henry izgatottan készülődött. Hol a teraszon csodálta a vidéket, nyugalmat próbálva magára erőltetni, hol pedig le föl járkált. Karin nem győzte nyugtatni. 

– Nyugodj meg édesem, minden rendben lesz! 

– Remélem! Biztos, hogy jól döntöttem? Elfogadnak majd az emberek? Vajon valóban én leszek a megfelelő ember, aki Mihael atya helyét átveszi? 

– Henry! – Fordult felé Karin, és mindkét vállát megszorítva mélyen a szemébe nézett. – Az emberek már régen elfogadtak, ezt te is jól tudod! Mindenki szeret és tisztel téged. Ha pedig Mihael atya benned látja utódját, akkor semmi kétség nem férhet hozzá, hogy te vagy erre a legalkalmasabb. Fogadd el teljes szívedből! Én melletted állok, és mindenben támogatni foglak. Hogy jól döntöttél-e? Igen, Henry jól döntöttél! Hosszú és végtelenül nehéz utat jártál be, egy egészen más emberré faragott a hited. Meríts ebből a hitből, mert ez tett téged azzá, ami vagy. Jobban nem is dönthettél volna. Mindenki ismer téged, és mindenki pontosan tudja miért jöttél ide, és milyen nehéz utat jártál be. Amit véghezvittél ez alatt az idő alatt, az a példa értékű kitartásod, elfogadásod, hited mindenki számára követendő. Ezt látják benned többek között az emberek. Hidd el, kedvesem, minden rendben lesz! 

– Köszönöm neked! Szeretlek!

– Én is szeretlek, de mennünk kell, mert a végén még elkésünk!

A templomba már külön – külön léptek be. Karin a főbejáraton, Henry pedig a hátsó ajtón. Egyenesen Mihael atyához sietett. Kilesett az ajtón, és látta, hogy egy gombostűt sem lehet leejteni. Az első sorban ott ült édesanyja, mellette jobb oldalon Karin, balján pedig bátyja a családjával. Legnagyobb meglepetése barátja, Patrick volt. Nem is sejtette, hogy ő is eljön. Szíve vadul kalapált izgatottságában, ami miatt észre sem vette, hogy nem Patrick az egyetlen, aki a régi időkből meglátogatta. A középső sorokban ott ült John, Dave és Nick. Fogalma sem volt, mikor érkeztek, és hogy nem futott velük össze ebben a kicsinyke faluban, ahol mindenki ismer mindenkit. Igaz, az elmúlt napokban vajmi keveset járt idelent, leginkább otthon volt, és igyekezett felkészülni az avatásra. Elmosolyodott, szíve megtelt hálával és szeretettel, ahogy barátaira nézett. Sok mindenen mentek együtt keresztül, és oly sokszor fordult elő, hogy megbántotta őket. Hirtelen elszégyellte magát, ahogy erre gondolt. Sokáig azonban nem volt ideje a múlton töprengeni, mennie kellett. Ahogy belépett Mihael atyával az oldalán, mindenki felállt, minden szem rászegeződött. 

Egy órával később már Henry ott állt az ajtóban Mihael atya mellett, és fogadta a gratulációkat, és köszönt el híveitől. Ahogy sorra mentek el a vendégek, mindenkinek volt egy – két kedves szava a gratuláció mellé. Henry szívét melegség járta át, ahogy ezekre az emberekre nézett. Befogadták őt, s ami a legfontosabb volt, elfogadták Mihael atya utódjának. A következő vasárnaptól már ő fog állni a szószéken, és ő fog prédikációt tartani, ezentúl ő tart majd esküvőt, keresztelőt. Megesküdött, hogy szívvel – lélekkel fog szolgálni, visszaadja mindazt a szeretetet, amivel őt halmozták el.

Utolsóként családja és barátai álltak sorba, hogy gratuláljanak neki. Elsőként édesanyja ölelte magához immáron pap fiát, akit az élet igencsak megtépázott, most viszont boldognak látta. 

– Nagyon, de nagyon büszke vagyok rád fiam! Legyen áldás további életeden! 

– Öcskös! – Veregette hátba bátyja. – Illetve atyám! Sosem gondoltam volna, hogy ekkorát fogsz váltani, de biztos vagyok benne, hogy jobban nem is dönthettél volna!

– Henry atya! Ej, pajtás! Na, gyere, te….te….atyám! -  Ölelték meg barátai. Patrick megveregette a hátát.  – Tudod, mikor kiléptél a seregből, el se akartuk hinni, hogy ez végleges döntésed, hiszen te voltál a legjobb közöttünk. Sosem gondoltuk volna, hogy egyszer föladod mindazt. De, hogy épp papnak állj, na, azt végképp nem hittük volna. Legmerészebb álmunkban sem. De örömmel látom, hogy egyben nem változtál.

– No, és miben?

– Abban, hogy ezt is teljes erőbedobással csinálod, és te vagy a legjobb itt is. Tiszta szívből gratulálok barátom! 

– Köszönöm Pat, és nektek is fiúk! Áldottak legyetek mindannyian! Köszönöm, hogy eljöttetek! 

Az avatás után Henry házában gyűltek össze, Karin és Inez fejedelmi lakomát készítettek a vendégeknek. A rokonok, barátok sokaságától alig fértek el a nagy ház nappalijában. Mivel ily sokan voltak, svédasztalos fogadást rendeztek. Vacsora közben persze előkerültek a régi katona történetek is, amiket nevetve emlegettek. Henry boldog volt, szabadnak érezte magát. Most, hogy ennyire közel került az Örökléthez, az Úrhoz, úgy érezte talán lelke is szabad valamennyire. Annyira, amennyire földi teste ezt lehetővé teszi. Váratlanul melegség járta át, ismerős szeretetfelhő lenge be lényét. Mivel a ház zsúfolásig volt, így csak gondolatban köszöntötte mesterét.

– Szeretettel köszöntelek Mester! 

– Áldás vezérleje utad! Örvend a szívem, hogy boldognak látlak. Gratulálok neked Henry! Nagy dolgot vittél véghez! Olyat, amire csak igen kevesen képesek. A lelked ragyog Henry, ha te ezt most épp nem is látod. De ragyog, oly tisztán, ahogy eddig még sosem. Őrizd meg mindig ilyennek! Szabad vagy, a lelked szabad fiam! 

– Köszönöm, Mester! De, hogy is lehetne teljesen szabad, mikor bezárva él egy földi testben? De kétségtelen, hogy szabadabbnak érzem magam, és ez boldogsággal tölt el. Híven fogom szolgálni az Urat, és hű hirdetője leszek az Öröklétnek. Ígérem Mester! Nem fogok csalódást okozni.

– Ebben biztos vagyok. A földi béklyót pedig még el kell viselned, de látom, érzem már könnyebb. Elfogadtad. Ahogy te magad fogalmaztad meg, szabadabb vagy, és ez már jó. Ne térj le erről az útról sosem! Én mindettől függetlenül a közeledben leszek. Áldás vezessen utadon!

– Áldás vezessen utadon téged is Mester!

Kalo távozott, Henry pedig bekapcsolódott a társalgásba. Ahogy végignézett szerettein büszkeséget, boldogságot érzett. Már el is felejtette milyen is felhőtlenül boldognak lenni. Elmosolyodott.

– Min mosolyogsz édesem?

– Csak azon, hogy mennyire boldog vagyok. Ilyen messzire kellett jönnöm, hogy megtaláljam a boldogságom. Azt hiszem tényleg békére leltem itt.

Október eleje volt az ősz egyre inkább láttatta magát, a természet teljesen más arcát mutatta. A fák hol kopaszon meredeztek, hol színes pompában állták az őszi szelek ostromát. A hegyek között hirtelen eredt el az eső, egyik percről a másikra kezdett el zuhogni. Örvendetes volt, ha a nap végre egy rövidke időre kisütött, melegétől fellélegzett a kihűlő világ. A napfényből erőt merített minden és mindenki, így próbálván felkészülni a hosszú, hideg télre. Karin és Henry abban reménykedett, hogy az esküvő napján megszánja őket a zord természet, és legalább az eső nem fog esni. Az éttermet Karin bezárta, ahogy az októberben lenni szokott. Vendégeket ilyenkor nem fogadott, lévén ilyenkor tudott leginkább szabadságra menni. Idei szabadsága most merőben más lesz, hiszen az esküvővel veszi kezdetét. A szomszéd étterem vállalta az ünnepi ételek elkészítését és a vendégek fogadását, így itt most izgatott munka folyt, izgatott hangok szűrődtek ki. Karin nem tudta megállni, hogy be ne kukkantson miközben az ünnepi vacsora készült. A tulajdonos azonban szelíden kitessékelte.

– Ó, Karin! Mit keresel te itt? Tessék szépen hazamenni és készülődni! Ez most a te napod, a többit bízd ránk! 

– Csak meg akartam kukkantani mi lesz a vacsora, annyira titkolóztok. 

– Nincs itt semmiféle titok! Igazi osztrák menü készül. Na, indulás! Hess! Hess, kisasszony! 

Végül Karin hazaszaladt, ahol Inez már várta. Szülei halála után senkije sem maradt, csak barátnője. Inez igyekezett megadni mindent, amit csak tudott. Szeretetet, barátságot, családot. Tudta, hogy Karin szüleit senki és semmi sem pótolhatja, de megtett mindent férjével és szüleivel együtt, hogy valamelyest pótolni tudják mindazt, amit Karin elveszített. Inez és édesanyja elhalmozták szeretetükkel Karint. Az esküvő napján náluk készülődött lázas izgalomban. Mikor felöltötte a menyasszonyi ruhát Inez édesanyja könnyes szemmel ölelte át. Eközben Henry családja körében pont olyan izgatott volt, mint kissé távolabb tőle Karin. Mikor elkészült, kocsiba ültek és egyenesen a templomba hajtottak. Igaz, hogy Mihael atya visszavonult, de az ifjú párt ő fogja összeadni, és ő fogja Henryt helyettesíteni, amíg nászúton lesznek. 

Mikor Karin a templomhoz ért, elszorult a szíve. Szüleire gondolt, akik a mai napon sokkal jobban hiányoztak neki, mint bármikor. Ott állt Inez édesapjába karolva, és csaknem elsírta magát. Annak idején úgy képzelte, hogy édesapja fogja oltárhoz kísérni. Frank tudta mire gondol, és bátorítón megszorította a karját, majd homlokon csókolta.

– Tudom, mit érzel. Hidd el, itt vannak veled, és rettentő büszkék rád! Hidd el kicsi lány, nagyon büszkék rád, és odafentről figyelnek. Bátorság! Minden rendben lesz!

– Köszönöm, Frank bácsi! Mindent köszönök nektek. Köszönöm, hogy szüleim helyett szüleim voltatok! 

Frank rámosolygott, és oltár elé kísérte fogadott lányát. A templom zsúfolásig megtelt, szinte mindenki eljött, aki itt élt, ebben a mesebelien szép kis faluban. A szertartás csaknem egy órát tartott, a vendégek könnyeikkel küszködtek a meghatottságtól. Henry boldog volt, érezte lelke örömteli szabadságát. Földi testébe zárt lelke, ha csak egyetlen pillanatra is, oly végtelen szabadnak érezte magát, amilyennek még sosem. Könnyei kicsordultak ennek a semmivel sem fogható, földöntúli szabadságnak az érzésétől. Pár pillanat volt csupán, mégis leírhatatlanul gyönyörű volt.

Mikor kilépett az ifjú pár, megkondultak a harangok, melynek hangja messze elhallatszott. Verőfényes nap volt, az őszi idő ellenére kellemesen sütött a nap. A násznép egyenesen az étterembe hajtott, ahol a tulajdonos ígéretéhez híven hamisítatlan osztrák menüt szolgáltak föl. A meglepetés az ötemeletes, csodaszép torta volt, igazi mestermű. A társaság hajnal felé kezdett feloszlani, az újdonsült házasok pedig nászútra indultak, várta őket az örök város Róma. 

Egy évvel később a karácsonyi készülődés kellős közepén, Karin egy egészséges fiúgyermeknek adott életet, akit anyai nagyapja után Gerognak neveztek el. Henry szárnyalt a boldogságtól, atyai keble dagadt a büszkeségtől. A szentestét immár hármasban töltötték. Az ifjú jövevény bearanyozta minden percüket. Henry, ha nem volt a templomban, egy percre sem mozdult el családja mellől. Minden percét felesége és fia mellett töltötte, számtalan fotót készítve. Ha a kis Georg sírt ölében ringatta, mesélt neki. Karin áhítattal nézte őket, ahogy apa és fia szinte együtt lélegzik. Karácsony első napjának estéjén, mikor Henry hazatért a templomból, leült fia mellé és csak nézte őt, ahogy alszik. Határtalan boldogság öntötte el, olyas fajta, amilyet azelőtt soha nem érzett. A szülői kötelék semmivel sem hasonlítható szeretetét élte át nap, mint nap. Ahogy ott ült kisfia ágya mellett, elmúlt életére gondolt. Arra, hogy mitől is fosztotta meg magát eddig. Csodálattal töltötte el az a parányi élet. Csöndesen, nehogy kisfiát felébressze, ölbe vette őt, és abba a hintaszékbe ült, ahol Karin szokott üldögélni. Lágyan ringatni kezdte alvó fiát, és énekelni kezdett neki. Fogalma sem volt, honnan jutott eszébe ez a dal, és honnan ismeri, de érezte lelke legmélyéről szól. Szívhez szólón énekelt. Ebben a pillanatban megérezte mestere jelenlétét.

– Köszöntelek Mester! – Ejtette ki alig hallhatóan a szavakat.

– Örvend a szívem fiam, hogy így látlak! Boldog vagy, és elégedett.

– Igen, Mester! Boldog vagyok. Olyan boldog, amilyen még sosem voltam. Nézd a faim Kalo! Hát nem gyönyörű gyermek? 

– Gyönyörű gyermek! Igazán büszke lehetsz rá.

– Kalo Mester, kérdezhetek valamit?

– Tudod, hogy bármikor, bármit kérdezhetsz.

– Hallottad azt a dalt, amit a fiamnak énekeltem?

– Igen, hallottam. 

– Fogalmam sincs mi ez, és honnan ismerem. Még sohasem hallottam, és nem tudom honnan jutott eszembe.

– Nos, ez a dal az otthonodból való, ott hallhattad valamikor. 

– Otthoni? Az Öröklétből való? De, hogy? Hogy jutott eszembe? Éppen most és itt.

– Ez a dal, az Öröklétben született lelkek köszöntője. Ismered azt a világot, ami olykor jobban feltárja magát előtted, mint a hétköznapokon. A lelked legmélyéről hívtad elő. A végtelen szeretet dallama, ami ott lakozik benned is. Ott van minden lélekben, de csak keveseknek adatik meg, hogy meghallják. Csak a legtisztább, legönzetlenebb lelkekben szólal meg. Az Öröklétet képviseli. Énekeld csak bátran, bármikor. 

Henry meghatódva hallgatta mestere szavait, majd tovább énekelte fiának a dalt. Az ablakon kinézve látta, hogy ismét eleredt a hó. Karján a fiával közelebb lépett az ablakhoz. Az esti hóesést varázslatos fények világították meg, olyan volt, mintha a csillagok megannyi fénye ragyogná be a tájat. Ezüstös és aranyfényben csillogott minden. Henry pontosan tudta, mi is történt valójában.

Henry odaadó férj és apa volt, mindent megtett családjáért. Hivatásában is megtalálta azt, ami megadta számára a nyugalmat, békességet. Mindig úgy érezte, hogy ezzel otthonához egészen közel van. Igyekezett híveinek mindenhol és mindig átadni azt a fajta szeretetet, békességet, amiről tudta, hogy ilyen csak ott van. Mindenki szerette, tisztelte őt és mindazt, amit munkájában nyújtott. Vigaszt a szenvedőknek, hitet a kétkedőknek, szeretetet, megnyugvást. Családjáért rajongott, hűséges, mintaférj volt, Karin támasza. Megtett mindent azért, hogy fia példaképe legyen. 

Teltek az évek, a kis Georg szépen cseperedett, apa és fia elválaszthatatlanok voltak. Henry minden jelentős eseményen jelen volt, így akkor is mikor fia először ment óvodába, majd az első óvodai karácsonyon. Ott volt mindig, fia mindig számíthatott rá, és persze a felesége is. Nem akart olyan lenni, mint az apja, aki szinte soha sehol nem volt ott, mikor kellett volna. Az összes óvodai, és iskolai ünnepélyen, minden számára fontos eseményen csupán anyja volt vele. Apja a munkájának élt, alig akadt fontosabb számára. Apai szeretete, odafigyelése mindössze a nyári vakációra korlátozódott, abban is mindössze két hétre, mikor sátorozni mentek. Henry szerette ezeket a nyarakat, de szinte alig ismerte apját, és viszont. Fényévekre voltak egymástól. Apja sosem kérdezte meg mit szeret igazán, mi az, ami érdekli, vagy mi bántja. Sosem tanúsított különösebb érdeklődést Henry iránt. Csak egyvalamiben. Ez pedig kérlelhetetlen akarata volt, hogy ügyvéd legyen. Henry nem akart ilyen lenni, rengeteget foglalkozott fiával, minden érdekelte, ami vele történik. Esténként vagy napközben, amikor ideje engedte, hosszan beszélgettek. Fia az esti beszélgetéseket szerette a legjobban. Henry ezt sosem mulasztotta el. 

Repültek a boldog, idilli évek, Georg iskolás ifjúvá érett. Henry izgatottabb volt fia első évnyitója miatt, mint ő maga.

– Jaj, édesem ne izgulj már ennyire! Nem lesz semmi baj! – Nyugtatta nevetve férjét Karin. – Meglátod minden rendben lesz! Végtére is nem internátusba vonul a fiad.

– Ha rajtam múlik, soha nem is fog! Azt nem élném túl. 

– Apa! Apa! Nézd mit kaptam Inez néniéktől! – Szaladt oda apjához Georg.

– Mutasd csak mi az, aminek ennyire örülsz!

– Egy csodaszép karórát kaptam!

– Ó, ez igazán nagyon szép! De igazán nem kellett volna! – Fordult ekkor Inez felé Henry.

– Dehogynem, hiszen végül is a keresztfiúnkról van szó! – Mosolygott Inez, és megborzolta Georg haját. – Látom, tetszik!

– Igen, Inez néni nagyon! Köszönöm szépen! Apa ugye hordhatom?

– Persze, hiszen azért kaptad! Na, de menjünk, mert különben mindjárt az évnyitóról elkésünk! 

Henry és Karin büszkén nézték fiúkat élete első legfontosabb napján, akin szemernyit sem látszott az izgalom. Georg az évek során bebizonyította szorgalmát, tehetségét, kitűnő tanuló volt, és a sportban is az élen járt. Kedvenc foglalatossága azonban a fotózás volt, amit apja szerettetett meg vele. A hetedik születésnapjára egy fényképezőgépet kapott, amitől később szinte soha nem vált meg. Ahogy Henry fotózni ment, Georg mindig elkísért őt, leste apja minden mozdulatát. Mikor apja először adta a kezébe saját gépét, kiderült, hogy Georgnak nem csak kedve, hanem tehetsége is van hozzá. Nem csak vaktában kattogtatta a gépet, sajátos látásmódjának köszönhetően nagyon jó képeket készített. Nem sokkal később kapta meg saját gépét a születésnapjára. Innentől kezdve, ha csak tehette fényképezett, hol egymaga, hol apját elkísérve. Gépe mindig a nyakában lógott bármerre is járt.

Boldog, békés időszak volt ez Henry életében, aki oly hosszú út után végre révbe ért. Családja volt, hivatása, amiben lelke békére lelet. Az új otthonául választott kis osztrák faluban békét, nyugalmat talált. Ha visszagondolt régi életére, szerelmére már nem keserűséget, elviselhetetlen fájdalmat érzett, hanem tiszta szeretetet. A Kalo által megismertetett otthona utáni vágyakozása is csillapodott. Úgy érezte, ezt hivatásának köszönheti, és igaza volt mesterének, mikor azt mondta neki, hol is lehetne otthonához közelebb, mint a templomba, mint papként élni és az Öröklétet hirdetni. Szerette a környék csöndes meghittségét, a lenyűgöző hegyeket, a hegyek között megbúvó tavakat, kis falvakat. Sosem bánta meg, hogy annak idején nyakába vette a világot, és elhagyta szülőföldjét. Élete itt ért révbe, itt találta meg a boldogságot, odaadó szerelmet, itt született meg imádott fia. Nem vágyott már többre, másra, megvolt mindene, amit ember csak kívánhat.


Tíz éve már, hogy Henry gyökeret vert Obertraunban. Boldogsága határtalan volt, egészen addig, amíg be nem következett a tragédia. Egy meleg nyári napon szörnyű baleset következtében elvesztette rajongásig szeretett fiát. Georg épp iskolából ment haza, mikor a zebrán egy figyelmetlen autós halálra gázolta. Henry épp otthon volt, mikor megkapta a szörnyű hírt. Csaknem eszét vette a fájdalom a hír hallatán. Először föl sem fogta, csak lerogyott a kanapéra és kezébe temette arcát. Végül egy hatalmas ordítással engedett utat fájdalmának, és heves zokogásban tört ki. Csak zokogott, zokogott, fogalma sem volt mennyi ideig. Aztán összeszedte magát, és lement az étterembe, hogy elmondja Karinnak, hogy véget ért egy csodás álom. Életének legszörnyűbb perceit élte át, mikor közölte feleségével, hogy fiúk nincs többé. Kínzó bűntudat mardosta, amiért megengedte fiának, hogy első perctől kezdve egyedül járjon az iskolába. Mivel az iskola nem volt messze, így engedett, és Georg már az első naptól egyedül jött – ment. Egészen eddig a végzetes napig. Henry marta az önvád, mindenért önmagát tette felelőssé, csak magát okolta mindenért. 

A temetés után a teraszon ült, egyetlen árva szót sem szólt már órák óta. Hiába tette föl az oly sablonos, közhelyes kérdést „miért?”, válasz sehonnan sem érkezett. Ebben a szörnyű órában most még az sem tudott megnyugvást hozni összetört szívének, hogy megérezte Kalo jelenlétét. Még vele sem akart beszélgetni. Egyáltalán semmit sem akart.

– Kérlek, Kalo hagyj most magamra. 

– Veled szeretnék lenni Henry. Tudom mennyire összetört a lelked. 

– Fogalmad sincs! Mindent elveszítettem! Mindent!

– Nem mindent, hiszen melletted van a feleséged, akinek nagyon nagy szüksége van most rád. 

– Mondd, Mester, miért történhetett ez meg? Miért? 

– Mindennek oka van. Tudod jól, hogy minden és mindenki okkal érkezik az életünkbe. Ennek a léleknek, a fiad lelkének ez volt az útja, amit önmaga választott. Hogy miért? Nos, azt hiszem erre majd csak ő fog tudni neked választ adni, ha majd hazatérsz. Addig is élned kell tovább, és támasza kell, hogy legyél a feleségednek. 

– Élni! Élet ez? Egy gyermek halálának miféle oka lehetne? 

– Ahogy mondtam, mindennek oka van. Semmi sem történik véletlenül. Tudom, hogy ezt most mérhetetlen fájdalmadban még nem érted, de hidd el minden a helyére fog kerülni. Erősnek kell lenned, és sose veszítsd el a hitedet! 

– Ó, Mester! 

Henry heves zokogásban tört ki. Kalo átölelte és ringatta, mint egy gyermeket. Erőt, szeretetet és további hitet igyekezett neki adni. Egész lényéből áradt a szeretet, lénye ragyogott, kékesfehéren izzott. Henry érezte a mindenség erejét, szeretetét, mégis úgy érezte összeroppan a fájdalom súlya alatt.

A beleset óta fél év telt el, Henry oly annyira összetört, hogy alig bírta ellátni szolgálatát. Napról napra nehezebben élte meg mindennapjait, már szinte csak árnyéka volt önmagának. Karin megtett mindent, annak ellenére, hogy önmagának sem volt könnyű. Éjszakákon át sírt, ahogy fiára gondolt. Nappal igyekezett erősnek mutatkozni, hogy Henry ne vegyen észre semmit rajta, éjjel azonban utat engedett a fájdalomnak. Napról napra próbált élni, munkájába temetkezett, szinte megszállottként dolgozott. Henry ennek szöges ellentéte lett, naphosszat vagy a teraszon üldögélt, vagy a kandalló melletti hintaszékből bámulta a külvilágot. A templomba menést is kínnak, gyötrelemnek élte meg. Muszájból ment el, hiszen híveit nem hagyhatta cserben. Prédikációi sem voltak már a régiek, alábbhagyott lelkesedése, különleges beszédei már a múlté voltak. 

Napról napra fogyott az ereje, talán csak hite nem hagyta még el. Egy napsütéses kora tavaszi reggelen hirtelen összeesett. A mentők percekkel később érkeztek és azonnal kórházba szállították….

Henry végre szabadnak érezte magát, noha még igencsak távol járt otthonától. Kiszakadva földi béklyójából, ott lebegett az éteri nyugalomban és önnön magát szemlélte. Látta a síró Karint, a megtört tiszteletest, aki igyekezett Karin támasza lenni. Végtelen szomorúságot érzett abban a pillanatban, ahogy meglátta őket. Lassan odalibbent hozzájuk, és amilyen erősen csak tudta megölelte őket. Hiába mondta, hogy semmi baj, ő jól van, sőt a lehető legjobban, ők ebből semmit sem értettek. Henry szeméből kibuggyant egy apró könnycsepp, ami nem hullt le, ott lebegett mellette. Csak nézte földi börtönét, amiben leélte eddigi életét. A következő pillanatban fényességet és forróságot érzett. Ahogy hátrapillantott alig akart hinni a szemének. Kalo közeledett felé, a fehér oly tiszta fényébe burkolva, amilyet azelőtt még sosem látott. Mosolyogva nézett Mesterére.

– Ó, Mester! Végtelenül boldog vagyok, hogy teljes valódban látlak! 

– Örülök neked fiam, mégis szomorúsággal tölt el jöttöd. Korán érkeztél, sajnálom, hogy elemésztett a földi bánat. Remélem azonban, hogy hamarosan megleled a békédet. Kiváló pap, csodálatos férj és apa vagy. 

– Bocsáss meg Mester! – hajtotta le fejét Henry – Úgy éreztem, nincs már több dolgom ott. Nem találtam a helyem, békére vágyott a lelkem. Nem bírtam elviselni a fiam elvesztését. Tudom, ez mind csupán a földi lét keserű leckéje, aminek oka van, és én gyenge voltam.

– Nincs mit megbocsájtanom, rosszat nem tettél, és gyenge meg végképp nem vagy. Csupán hamarabb érkeztél egy kicsivel. De harag?  Arról szó sincs fiam! Most megmutatom neked az otthonod, de azt tudnod kell, hogy végleg még mindig nem térhetsz haza. Be kell teljesítened a sorsod, azt, amire rendeltettél. Most gyere!

Kalo ezzel kezét nyújtotta, Henry pedig megfogta azt. Ebben a pillanatban elöntötte a melegségnek az az érzése, amit oly régen nem érzett, és amire tiszta szívvel vágyott már. A Kalot körülölelő hófehér fény még erősebben izzott, Henry egész lelkében érezte azt a tiszta szeretetet, amit sehol máshol. Lassan lebegve távolodtak el Karintól, a tiszteletestől, Henry földi testétől. Henry lelke szabad volt, mégis egyfajta különös szomorúság járta át, maga sem értette miért. 

– Mondd, Mester! Miért érzek szomorúságot? Örülnöm kellene, mert szabad vagyok.

– Valóban. A szomorúság még földi létedhez köt. Ne felejtsd el, hogy csak épp az imént távoztál a testedből. Kell még egy kis idő, légy türelemmel. A lélek mikor távozik, először egy köztes világba lép. Azért van ez, hogy a lélek eldönthesse, mit akar valójában. 

– Hogy érted Mester?

– Van olyan lélek, aki még maradna földi létében tovább, mert úgy érzi, lenne még teendője, vagy tanulni valója.

– Hisz megtervezzük minden lépésünket mielőtt leszületünk.

– Igen, ez igaz. Mégis lehetőséget kap a lélek ebben a köztes világban a döntésre. Ha maradni akar, akkor visszalép testébe, vagy hazatérhet valódi otthonába. 

– És mi a helyzet akkor velem? Még dönthetek?

– Természetesen te is dönthetsz. Végigkísérlek ezen az úton, ami most vár rád, a végén pedig el kell döntened valójában mit is szeretnél. Igaz, azt mondtam nem is oly rég, hogy vissza kell térned, hogy beteljesítsd a sorsod. Az előtted álló út választ fog adni sok mindenre, a végén pedig dönthetsz.

– Értem Mester, köszönöm! Kérlek, bocsáss meg!

– Nincs mit megbocsájtanom, már mondtam! Az, hogy korábban hazatértél, nem okozott csalódást. Sokat tanultál, fejlődtél. A kijelölt utad, a sok megpróbáltatás nem volt hiába való. De menjünk, vár az utad!

Henry haladt Mestere mellett, végtelen békében, szeretetben lebegve. Lelkéből lassan tovatűnt az iménti, pillanatnyi szomorúság. Könnyűnek, gondtalannak érezte magát. 

Mesterére pillantott, aki körül csakúgy izzott a hófehér, tiszta fény oly erővel, hogy Henry meg – megremegett tőle. Persze mindez nem rossz érzéssel töltötte el, csupán régen érzett már hasonlót, régen érezte a mindenség végtelen szeretetét. Elmerült benne, átadta magát a mesterből áradó tisztaságnak, szeretetnek. Minden apró molekuláját átjárta e különös, földöntúli érzés. 

Mire észbe kapott, egy csodás, mesebeli tájra érkeztek. Ismerős érzések borították el, szeme megtelt könnyel. Az előttük elterülő végtelennek tetsző zöldellő mezőn millió és millió virág képe bontakozott ki előtte. A színes, tarka virágok sokasága bódítón illatozott. Mélyet szippantott a mézédes, kissé fűszeres illatból, lelkének minden kicsi zuga itta a látványt. A messze terülő illatozó mező végén hatalmas hegyek orma rajzolódott ki, a csúcsokon imitt – amott megcsillant rajtuk a hó. A szinte az egekig nyúló hegyek fölött a szivárvány minden színében pompázó, különös fény villózott. Halk, lágy dallamot hozott az enyhe szellő. A dal különös hangneme varázslatos volt, oly különleges, akárha tündérek ajkáról szólt volna. 

– Ez a dal…..mi ez Mester? Csodálatosan zeng. 

– Ez a dal Henry, a végleg hazatért lelkek örömdala. Azoké a testvéreidé, akiknek többé nem kell már földi életet választania. Ez az ő daluk. 

– Csodálatos. Találkozhatok velük?

– Sajnálom, de erre még egy kicsit várnod kell. A hangjukat a lelked legmélyén hallod, hiszen te is az Öröklét egyik lelke vagy. De még hosszú utat kell megtenned. Lelked hallja őket, de ők nem itt vannak. 

– Akkor hol vannak Mester, és hol vagyok én? Mi most hol vagyunk?

– Nos, ez a hely az Öröklét első foka. Ha úgy tetszik előszobája. Minden hazatérő lélek ide érkezik a mesterével. 

– Értem Mester. Itt mi a dolguk, és hogyan, hova mennek tovább?

– Csak szép sorjában Henry! Mindent meg fogsz tudni, de kérlek légy türelemmel. De menjünk tovább, mert várnak már rád. 

Kalo mosolyogva nézett tanítványára, aki türelmesen várt. Lelke legmélyebb zugaiban tudta mi vár rá, hiszen ez már nem az első hazatérése, most mégsem emlékezett teljesen mindenre. 

– Mondd, Mester, miért nem emlékszem? Vannak érzéseim, de halványan. Nem először térek haza, mégsem emlékszem. 

– Idővel Henry, idővel! Nem szakadhat a nyakadba minden azonnal, mert az túl sok lenne. A hazatérő lélek ezen a szinten találja szembe magát otthonával, ahonnan egy időre távoznia kellett. Még leköti valamennyire a földi lét. Itt, ezen a szinten kell levetnie minden béklyót, el kell hagynia minden kétségét, félelmét, mindent, ami földi életéhez köti. Ez a szint még a tanulás szintje. Végigkísérlek majd utadon, nem leszel egyedül. 

– Értem, Mester! Köszönöm, hogy velem leszel. 

– Természetes! De gyere, menjünk!

Elsuhantak a tarka mező fölött, egészen a hatalmas hegyekig. A hegyóriások lábánál egy sebes folyású patak párája szállt föl, felfrissítve a levegőt. Az erdőn túl ismét egy tarka rét tárult a szemük elé. Henry meglepődött, amikor a fényes, tovasuhanó árnyakat meglátta. Fényük bevilágította az egész rétet. Ámulva nézte az árnyak sokféle színpompáját. Nem volt köztük két egyforma, mind más és más fényben tündökölt. Kérdőn nézett mesterére.

– Ők Henry a most hazatért lelkek. A különböző színek a különböző földi kötelékek, amiket le kell vetniük. Kinek – kinek mást. Ezen kívül lelkük fejlődése is ebben tükröződik.

Henry alaposabban szemügyre vette társait. Lilás, zöldes, narancsszínűkben gyönyörködött. Ekkor észrevette, hogy volt, akit sűrű, sötét szín vett körül. Fekete, barna, és ezek különféle borzongató árnyalata. 

– Velük mi a baj Mester? Miért ennyire sötét az aurájuk?

– Nos, őket súlyos teher nyomasztja. Olyasmit tettek földi létükben, ami cseppet sem volt helyénvaló. Földi létük során erőszakosak, durvák voltak. Ők az első leszületett lelkek, nekik kellett megtapasztalni a lét legsötétebb oldalát. Majd minden lélek így kezdi. A fejlődés minden fokát át kell élniük, meg kell tapasztalniuk a legrosszabbat is. 

– Mire jó ez? Minek a sok rossz?

– Valahonnan el kell indulni. Tudom, ez furcsa lehet most neked, és nem érted. A lélek fejlődéséhez kellenek ezek a tapasztalatok is. Meg kell élni a rosszat is, hogy később értékelni tudjuk a jót. Nem hagyható ki egyetlen lépcsőfok sem. Olyan ez, kicsit átvitt értelemben, mint egy gyermek születése. Egy gyermek is hosszas fejlődésen megy keresztül, és ott sem hagyható ki egyetlen állomás sem, mert később zűrzavart okozna. Így van ez velünk is. 

– Leszületés előtt minden lélek megtervezi földi életét. 

– Ez így van.

– Az első leszületettek is megtervezik maguknak a rosszat? Ez borzasztó. Lehetnének jók is, még akkor is, ha először születnek le. 

– Valóban lehetnének, és van ilyen is. Ők azok, akik olyan gyermekként születnek le, akik igen fiatalon meghalnak. Később azonban, nekik is át kell élni a rossz valamilyen formáját. Ahogy mondtam, ez is kell a fejlődéshez. Azoknak az első lelkeknek, akiknek azonnal a rosszat kell átélnie…..nos, két módja van ennek. Az egyik, hogy mindezt önként vállalják, vagy pedig az Elöljáró Tanács és a Legfőbb Elöljáró közös döntése. Mindannyian valamilyen okkal születünk le, és mindegyikünknek megvan a maga egyedi küldetése. Neked is Henry.

– Értelek Mester. Gregor……Gregorral mi a helyzet Mester? Ő is első lélek volt? 

– Nem Henry, ő nem. Gregor lelke már harmadszor született. Azt, hogy miért választott téged, és ezt az utat, később majd megtudod. Elöljáróban annyit, hogy az ő fejlődéséhez ezt is meg kellett tapasztalnia. 

Mire Kalo befejezte mondandóját, a réten keringőző lelkek köréjük gyűltek, hogy üdvözöljék a hazatérőt. Körbeállták Henryt, lágy hangon énekeltek, így köszöntötték őt. Végül tovatűntek, mintha ott se lettek volna. 

A rét virágai itt is pompáztak, de itt teljesen más fényekkel, illatokkal kápráztattak. Tovább lebegtek e pazar virágtenger fölött, egészen addig, amíg egy hatalmas épülethez nem értek. Az épület gömb alakja messze szórta vakító, szikrázó fényét. 

– Csodás ez az épület. Emlékszem, hogy itt valamiféle emlékek vannak tárolva. Minden léleknek a saját emléke, amit hazatérésekor meg kell néznie.

– Igen, így van. Ez a Hazatérés Emlékhelye. A lélek itt szembesül tetteivel, gondolataival. Akár jók voltak, akár rosszak. Mindaz, amit földi életében tett, gondolt, itt vannak elraktározva. Mikor végignézi, újra átéli mindezt, és ekkor láthatja tetteinek, gondolatainak következményeit is. A lélek, mindebből tanul, hogy ha újra le kell születnie, helyre tudja hozni, és egyre jobb és jobb, egyre tisztább döntéseket tudjon hozni. Gyere, lépjünk be, már várnak!

Kalo megérintette Henry vállát, aki ebben a pillanatban megérezte az Öröklét végtelen szeretetének egy picinyke részét. Lelke aurája felragyogott csakúgy, mint Kaloé. A két szín korántsem volt egyforma, mégis sugárzott körülöttük. Kalo fénye a fehér, és sosem látott kék keveréke volt. Ilyen kék szín csak itt van, sehol máshol. A Henryt körülölelő fény halvány narancsszínben izzott, benne, mint parányi hópihék úgy kavargott a fehér. Henryt melegség öntötte el, izgatottsága, kevéske félelme azon nyomban szertefoszlott. 

Az épületbe belépve a külvilág fénye káprázatos fényben szikrázott. A szivárvány minden színe jelen volt, beborított mindent. A belső tér óriási mérete kívülről fel sem tűnt, csak mikor beléptek akkor vált igazi mérete láthatóvá. A gömb alakú épület oldalán üvegnek tetsző lépcsősor vezetett fölfelé, a színek játéka varázslatossá tette. Az előcsarnok közepén egy park díszlett, a vége beleveszett az épület távoli részébe. Középen egy szökőkút állt, amiből hűs víz csobogott, amit tarkára festett a szivárvány színe. A messze nyúló park szélén az árnyat adó fák tövében padok bújtak meg, rajtuk különböző lelkek várakoztak. Sokan voltak az épp hazatérők. Mikor meglátták Henryt, mindegyik fénye felragyogott, és különös hangon köszöntötték őt. Henry lélek kezeit fölemelve intett nekik, ezzel egy időben aurája is felragyogott. 

A bal oldali lépcsőhöz mentek, és meg sem álltak egy hatalmas méretű teremig. A teremben kisebb fülkékkel elválasztva tartózkodtak a hazatértek, akik épp tetteiket, gondolataikat nézték. Volt, amelyikből keserves zokogásra emlékeztető hang tört elő, volt, ahonnan dühös érzések keltek életre, és volt olyan is, amelyikben síri csönd volt. Kalo az egyik üres fülkéhez vezette tanítványát. Mikor beléptek, egy hang üdvözölte a betérőket.

– Légy üdvözölve Kalo Mester, és te is kettes színt százhuszonötödik lelke! Kérlek, üljetek le! Százhuszonötös lélek szeretettel köszöntünk itthon! Tudod miért ez az első utad ugye? Az én nevem Mitra. 

Henry a nyugalmon és szereteten kívül semmit sem érzett. A hang semmiféle rosszallást, vagy bármiféle elítélést nem sugárzott. Csupán megértést, elfogadást, szeretetet. 

– Köszöntelek Mitra! Igen, tudom miért ez az első utam. Szembe kell néznem földi létem tetteivel, gondolataival, hogy feljebb léphessek. 

– Így van! Lássunk is hozzá!

Henry előtt megelevenedett az üvegfal. Lépésről lépésre, kockáról kockára látta mindazt, amit elkövetett. Jót is, rosszat is. 

Első lépésként gyermekkora elevenedett meg, amit örömmel nézett végig, hiszen békés, boldog gyermekkora volt. Igaz apjával támadtak kisebb nézeteltérései apja drákói szigora miatt. Mikor színre kerültek apja ellentmondást nem tűrő kérései, megborzongott. „Miért apám? Miért vagy ennyire kegyetlen?” Gondolta a még gyermek Henry. Volt olyan pillanat, amikor gyűlölte apját emiatt. Mikor ezek a gyűlölt gondolatai kerültek előtérbe, elszégyellte magát. 

– Nem kell szégyenkezned! – Szólt halkan Mitra. Még gyermek voltál, és nem értetted apád miért volt veled ilyen. Valójában mindez azért volt, mert az ő lelke ezt az utat választotta. Már két alkalommal is kudarcot vallott azelőtt, és úgy vélte harmadszorra jóváteheti. Sajnos azonban most sem járt sikerrel. Az ő lelke újra leszületett, de egy másik karmikus feladattal. Azt, amiben kudarcot vallott, félre tettük egy időre. De nézd tovább az emlékeid!

Az emlékek folyama gyorsan változott. Felvillant anyja iránt érzett végtelen rajongása, odaadó szeretete. Melegség járta át. Csakúgy, mint a testvérével való viszonya. Örömmel nézte emlékeinek eme kavalkádját. A kép hirtelen váltott. Boldogan olvassa azt a levelet, amiben értesítették, hogy felvették a seregbe. Végtelen öröm és büszkeség járta át, ami csupán pár percig tartott. Egészen addig, amíg apja össze nem törte minden örömét, büszkeségét. Egyet nem tudott megtörni, elszántságát, és azt, hogy feladja álmait. Azt szerette volna, hogy apja büszke legyen rá. Ehelyett azonban eltaszította őt magától. Végtelen keserűséget, bánatot érzett, és mindent elborító gyűlöletet, amiért apja ezt tette, ezzel elszakítva őt imádott anyjától. Akkor, abban a pillanatban gyűlölte apját. Most, ahogy nézte emlékeit, már csak sajnálta apját, megérintette az iránta érzett szeretet. Mirta mikor ezt látta, érezte, elmosolyodott. Tudta, hogy Henry jó úton jár. 

Pillanatokkal később már másokra veszélyes önzését, gőgjét látta, a bevetéseket, az átmulatott éjszakákat, az egyéjszakás, semmit sem jelentő kapcsolatait. Szégyenében lehajtotta a fejét, lopva nézte a kivetített emlékeit. Ekkor Mitra szólt hozzá:

– Nos? Mi a véleményed erről? 

– Elvakított a siker utáni vágy, amivel veszélybe sodortam a barátaimat, kihasználtam mindenkit. Végül súlyos árat fizettem érte….elvesztettem azt, aki csak segített, támogatott, őszintén szeretett. Őt is cserbenhagytam, mert gyáva voltam. Későn jöttem rá, mennyire szeretem Kimet. Bárcsak újra a karomba zárhatnám! - Henryt heves zokogás rázta, könnyei patakokban folytak le arcán. Kalo szeretettel ölelte át. – Ó, Kim! Bárcsak jobban szerettelek volna! Megadnék neked mindent! Bocsáss meg nekem kérlek!

Henry csak nagy nehezen tudott megnyugodni, majd nézte tovább élete filmkockáit. Az osztrák kis falut, ahol békére lelt, hívő emberré vált, ahol szeretettel fogadták. Látta feleségét, gyermekét, végtelen boldogságát. Öröm járta át a lelkét. A kép hirtelen váltott, feltűnt fia elvesztése. Mindent elborított a gyász, a kétségbeesés. Henry látta önmagát, amint egyre jobban elemészti a fájdalom. Karin odaadó feleségként állt mellette, támogatta, a közösség is egy emberként gyászolt a családdal. Hite megvolt még, mégsem tudott igazából békét találni. Ahogy ezt látta, arra gondolt, talán most, talán itt, hogy hazatért, megtalálja igazi békéjét. Lelke szabad volt ugyan, de egy darabkáját mégis fogva tartotta a földi lét maroknyi béklyója, amivel szembe kellett néznie, le kell tennie ezt a terhet, mert csak akkor lehet igazán szabad. Észre sem vette, hogy kavargó gondolatai kivetítődnek, és tanítói mind látják. 

– Százhuszonötös lélek!  Magad mögött kell hagynod ezeket, amik bántanak, meg kell szabadulnod tőlük. Kalo Mester a segítségedre lesz. Ott lesz melletted, de magadnak kell az utat végigjárnod. Most menjetek! Áldás vezérelje további utadat!

– Áldás vezéreljen Mitra! – hajolt meg Henry, majd elhagyták a termet. – Most hová megyünk Mester?

– A Felejtések Csarnokába. Kövess!

A hatalmas épület mintha körben forgott volna, legalább is Henrynek ez volt az érzése. A lépcsősor tetején állva lepillantott a parkra, ahol a lelkek várakoztak. Együtt érzőn nézte őket. Arra eszmélt, hogy Kalo megérinti a vállát. Mosolyogva nézett rá, szeméből áradt a szeretet. 

– Gyere fiam!  

Henry nem tehetett mást, követte mesterét. Az üveglépcsőn feljebb menve, egy tágas folyosóra érkeztek. Itt a színek kavalkádja tisztábbnak, áttetszőbbnek, fényesebbnek látszott. A falakon az Öröklét egy – egy helyszíne volt megörökítve. A képek életre keltek, ahogy elhaladtak mellettük. Életre kelt a magasból alázúgó, áttetsző vízesés, érezhető volt a belőle áradó párás levegő, hangja különös hangon csilingelt. Odébb egy erdő elevenedett meg, a benne élők vidámsága jól kivehető volt, csakúgy, mint árnyat adó hűvöse. Még tovább haladva tenger kéklett, oly kéken, amilyen csak itt van, az Öröklétben. A tenger megannyi kéken hullámzott, a világoskéktől, a sötétkéken át egészen a szivárványszínben játszó kékig. Mormogása sem a szokványos tengermoraj volt, hanem a színek különös játékának földöntúli hangja. Amott a Hazatérés Emlékhelyének gömb alakú épülete csillogott, és forgott körbe alig észrevehetően, közben varázslatos hangot hallatva, akárha énekelne. Még távolabb egy másik épület magasodott, alakja hol négyszöget, hol piramist formázott. Körülötte leheletfinom felhőpamacsok úsztak az azúrkék égen. Henry ámulva nézte az alakját folyamatosan változtató épületet. Mielőtt azonban megkérdezhette volna mesterét mi is ez, addigra a Felejtés Csarnokának egy áttetsző buborékra emlékeztető termébe léptek. A teremben a hazatért lelkek sokasága ült, lebegett egy – egy kisebb átláthatatlan buborékban. Ezek mindenféle színben játszottak, attól függően, hogy aki benne ül, hol tart épp a földi láncai levetésében, a felejtésben, megkönnyebbülésben. Kalo odavezette Henryt az egyik buborékhoz. 

– Lépj be fiam! Nem kell tartanod semmitől! Mikor kilépsz innen, meglátod, mennyivel könnyebb leszel. Csak add át magad a tisztulásnak, a felejtésnek! Ez az itthoni feljebb lépésed második feladata. 

Henry belépett az egyik ilyen átlátszatlan buborékba, és elhelyezkedett. Nem értette miért kell elfelejteni mindent, de remélte majd erre is választ kap. Sokáig nem volt ideje ezen töprengeni, halk zene szólalt meg. Ezzel egy időben képek jelentek meg előtte. Ismét láthatta élete megannyi képkockáját, hol vidámat, hol végtelen keserűt. Az elé táruló emlékek sokaságában szinte elveszett. Eleinte kissé kaotikusnak, soknak tűnt mindez, de idővel lassan kitisztultak a képek. Mikor látta önfeledten játszó önmagát, békesség és öröm járta át. Mikor betegségei jelentek meg, elszorult a szíve egy pillanatra, ami végül átváltott egyfajta különös gyermekkori hitté, ami erőssé tette. Hamar túljutott ezeken, és a következő képeken már ismét boldog mosollyal az arcán játszadozott tovább. Ifjúsága itt, ebben a világban hamar köddé vált, ami egy pillanatra szomorúsággal töltötte el. Emlékezni akart ezekre a boldog, békés időkre, de tovább kellett szemlélnie az elé táruló életét. Hirtelen sötétebbre, komorabbra váltott minden, megjelent apja, és vele együtt kérlelhetetlen szigora, ellentmondást nem tűrő akarata. Henryt keserűség fogta el, a düh szinte fojtogatta. Legszívesebben beolvasott volna apjának. Úgy érezte soha nem tudott igazából megbocsájtani. Rájött, hogy valójában nem azért, mert apja sohasem fogadta őt el, és kitagadta, hanem azért, mert apja magára hagyta. Tettével elhagyta fiát, akinek sokszor nagy szüksége lett volna rá. Apja hiánya, szeretetének hiánya éreztette ezt vele. Egy gyermeknek mindkét szülőjére szüksége van, őt pedig apja megfosztotta mindettől. Ökölbe szorult a keze, ha csak egy pillanatra is. Ebben a percben más, sokkal lágyabb zene kezdett el szólni, amitől megnyugodott. A zenével egyidejűleg valamiféle különös színben játszó felhőszerűség vette körül. Elmerült benne. Könnyűnek, gondtalannak érezte magát. Lassan a feledés homályába merültek apja iránt érzett kusza érzései, amiket a meg nem értés gyűlölete vezetett. Évek óta elfojtotta magában ezeket, és most felszínre kerülve minden lassan a helyére került. Elszégyellte magát a gyűlölet érzése miatt, de ebben a különös felhőben lebegve mindez elfelejtődött. Ha lassan is, de érzései átrendeződtek, a gyűlölet és rossz érzés helyét átvette az apja iránt érzett tisztelet. Minden más, ami gátolta volna továbblépését elfelejtődött. Illetve nem is elfelejtődött, hanem átrendeződött, és lelkének egy olyan kis zugába került, ahol nem fogja többé bántani. A további képeket látva Henryt hol a szégyen, hol a dicsőség érzései öntötték el. Pilóta élete tele volt ellentmondásokkal, önzésekkel. Látva, hogy tettei hogyan sodorták veszélybe barátait, önmagát szégyennel töltötték el. Tudta, hogy ha előröl kezdhetné, mindent másképp csinálna. Késő bánat volt már mindez, hiszen nem forgathatta vissza élete kerekét. Csak nézte ifjonti önmagát, eszement tetteit, és a legszívesebben visszament volna, hogy bocsánatot kérjen barátaitól. Keserűség járta át, mert soha nem teheti már jóvá. A színes furcsa felhő ismét körbeölelte, ő pedig átengedte magát a változásnak. 

Ugrott élete folyamának ideje, és Kim mellett találta magát. Sorra nézhette közös életük perceit. Kim odaadó szeretetét, és önmaga végtelen önzését. Rájött, ha nagyon későn is, hogy rútul kihasznált őt. Szerette a maga módján, de sosem akart mellette révbe érni. Kim hányszor, de hányszor vetett ezt a szemére, de elvakította önző gőgje. Az, hogy nem akarta elkötelezni magát, csupán ócska kifogások voltak. Valójában gyáva volt. Gyáva, mert félt szeretni. Félt attól, hogy megsebzi a szeretet, mint annak idején gyermekkorában. Szerette apját, de ő elárult mindent, ami egy apát a gyermekéhez köti. Valójában világéletében ettől félt, ezért nem volt képes megállapodni senki mellett. Kim betegsége elől is elmenekült, cserbenhagyta őt. A felelősségtől is félt, és nem akarta őt betegen látni. Megijedt mindentől, ami egy beteg ember ápolását jelenti. Valójában Kim sosem kért tőle ilyet. Csupán szerette volna, ha valaki mellette van, akivel jól érzi magát utolsó napjain, és elfeledteti vele azt, ami rá vár. De Henry megtagadta mindezt. Csak Kim halálos ágyán jött rá, mekkorát is hibázott, akkor viszont már késő volt. Minden túl késő….

Henry szeméből könny csordult ki. Kim iránt érzett kései szeretete a felszínre tört, a szeretet kínja marcangolta. Könnyei patakokban folytak, utat engedve elfojtott, valódi érzéseinek. Lassan nyugodott meg, és oldódott föl ez a gyötrelem a felejtés színes felhőjében, és vette át helyét a tiszta szeretet. 

Életének további éveit nyomon követve, barangolásai a nagyvilágban, sikerei eladott könyvei után, és révbe érése látott napvilágot. Henry boldog mosollyal nézte. Aztán jött Karin…. Karin vidámsága, önzetlen szeretete erőt adott neki, először pusztán mint barát. Végig mellette volt odaérkezése napjától egészen utolsó percéig. Karin önzetlen szeretetre, a legmélyebb jóságra tanította. Szerette őt, de lelke legmélyén sosem tudta őt úgy szeretni, ahogy valaha Kimet. Hűséges, odaadó férje volt, ám legmélyebb érzéseit még mindig a Kim iránt érzett szerelme vezérelte. Ahogy felszínre törtek ezek az érzések, lelkifurdalást, szégyent érzett. Hálátlan volt, amiért nem viszonozta Karinnak ezt a végtelenül tiszta szeretetét. Megbocsájtásért esedezett, és remélte Karin megbocsájt majd neki. Mikor megszületett a fia, és először tartotta őt a kezében, megfogadta, hogy olyan apja lesz, amilyenre egy gyermek csak vágyhat, és ami neki sosem adatott meg. Minden szabad percét fiának szentelte, mindig mellette volt. Ápolta, ha beteg volt, segítette őt minden lélegzetével. Vele volt mikor megtette első lépéseit, mikor először ment óvodába, majd iskolába. Odaadó, szerető apja volt. Elvesztése oly mérhetetlen fájdalmat okozott neki, hogy sosem heverte ki. Magát okolta, amiért a tragédia bekövetkezett. Okolta magát, mert megengedte, hogy Georg egyedül járjon iskolába. Legrémesebb álmában sem gondolta volna, hogy valaha ez bekövetkezhet. Okolta magát, mert nem vigyázott megfelelően fiára. Az önvád teljesen elemésztette, fia elvesztése csaknem az eszét vette. Henry mikor meglátta fiát felordított fájdalmában. Még most is elviselhetetlen volt, szavakkal le sem írható volt ez a fájdalom. Henry magába roskadva zokogott, hosszú percekig nem volt képes megnyugodni. Mindössze arra volt képes, hogy ennyit mondjon: „Bocsáss meg fiam! Bocsáss meg!” Úgy érezte lelkét kettétépi a fájdalom. Mielőtt lelke beleszakadt volna ebbe a mérhetetlen kínba, a szeretet legerősebb színes felhője borította be. Lassan elfelejtett minden kínt és fájdalmat, csupán a szeretet emléke járta át, lelkét puha felhőkön ringatta a mindenség szeretete.

Kilépve a Felejtés Csarnokából Kalo együtt érzőn pillantott tanítványára. 

– Hogy érzed magad?

– Sokkal könnyebbnek. Már értem miért nevezik ezt a Felejtés Csarnokának. Nem az emlékeket kell elfelejtenünk, hanem a fájdalmainkat, rossz érzéseinket. Levetettem a földi béklyókat, és könnyebb már Mester!

– Milyen emlékeid vannak most, ezek után?

– Megértés, megbocsájtás, és főként szeretet jár át. Bárkire is gondolok. Minden hazatérő léleknek ide vezet az útja?

– Nos, nem. Az elsőszülött lelkek nem részesülnek ebben. Nekik megmarad minden emlékük. Csak így fejlődhetnek, és okulhatnak. Tudod jól, hogy minden hibánkból okulnunk kell. Szembe kell néznünk minden hibánkkal, félelmünkkel, csak ezáltal léphetünk létünk magasabb fejlettségi fokára. Nekik muszáj átélni, megtapasztalni mindent, hogy a következő leszületéskor már másképp, jobban tudjanak dönteni. 

– Értem Mester! Nekem miért adatott meg mindez, hogy beléphettem ide?

– Te különleges lélekké váltál a számtalan leszületésed alatt, főként ez utóbbiban. Aki az Öröklétünk hirdetőjévé válik, az különleges lélek.

– Ezek szerint nincs már mit tanulnom? 

– Tanulni mindig van mit, és kell is. Neked is Henry. Sok minden vár még rád itthon is. Persze ezek nem lesznek fájdalmasak, csupán szép sorban választ kapsz majd a kérdéseidre. 

– Találkozhatok Kimmel? Vagy a fiammal? Apámmal? 

– Idővel fiam, idővel. Szép sorjában! Első lépésként felkerülsz a hármas szintre, ami nagy előrelépés számodra.

– Köszönöm Kalo Mester! Mivel érdemeltem ki mindezt? A hármas szintre felkerülni nagy dolog!

– Ahogy mondtam, kivételes lélekké váltál. 

– Ott is velem leszel?

– Persze! Végig melletted leszek, amíg el nem éred lelkednek a teljes szabadságát. Azt a fajta szabadságot, ami után mindig is áhítoztál. 

Kalo ezután megfogta Henry vállát, és továbbmentek. Elhagyták a Hazatérés Emlékhelyének különös fényben játszó gömb alakú épületét. Lassan haladtak, így Henrynek volt alkalma megszemlélni az elsuhanó tájat. Ismerős érzések kerítették hatalmába, és ezek az ismerős érzések mind békével, szeretettel voltak teli. A tarka mezőt elhagyva a tenger felé közeledtek. Már messziről érezni lehetett illatát. Itt azonban a tengernek korántsem a megszokott sós illata volt, hanem valami egészen különös és megfoghatatlan. A környező mezők, erdők illata keveredett egy eddig ismeretlen illattal. Henry nem is tudta megfogalmazni, de nem is lehetett mi is ez valójában. Egyet érzett, de azt egyre intenzívebben, az átható szeretetet. Könnyednek, örömtelinek érezte magát, és végre szabadnak. Kalo meghallotta gondolatait.

– Ne a nevén töprengj annak, amit érzel, hanem add át a lelked teljes egészében annak, ami itt van. Ez még nem az a fajta szabadság, az még kicsit odébb van. De kétségtelenül hasonlít rá. Csak nézz, láss, érezz, merülj el otthonod szépségeiben! 

Henry megfogadta mestere szavait, és ezután nem kereste a nevét az őt körülvevő dolgoknak. Igyekezett nemcsak nézni, hanem látni is. Mert nem elég néznünk, látnunk is kell, hogy mindennek a mélységét megértsük. Minden aprócska molekulájával érezni próbált, és elmerülni mindabban, ami körülveszi. A tenger elvarázsolta nyugalmat árasztó, sejtelmes kékjével. Leült a parti fövenyre úgy, hogy lába beleérjen a vízbe. Kellemesen langyos volt, annak ellenére, hogy másra számított. Persze, hiszen földi létében ehhez volt szokva. El kellett felejtenie mindent, ami ahhoz a léthez köti, mert csak akkor értheti meg igazán mi is veszi körül. Csak akkor tudja igazán érezni, látni otthona megannyi szépségét, erejét. A távolba révedt, és érezte, ahogy a tenger lágy hullámzása átöleli. Behunyta szemét, és átadta magát ennek a ringató érzésnek. Egyre jobban érezte lelke legmélyén a víz ringatását. Végül vele együtt ringott, hullámzott, sejtjeibe hatolt a békesség. Oly könnyűnek érezte magát, hogy úgy érezte már a fellegek fölött szárnyal. Együtt hullámzott a végtelennek tetsző tengerrel, és vele együtt énekelt. Mikor kinyitotta a szemét egyik ámulatból a másikba esett. A kékség a szeme előtt váltott hol arany, hol szivárványszínre, s közben lágy dallamot hallatott. A meghatottságtól kicsorduló könnycseppjei egyé váltak a vízzel. 

– Mi ez a hely Mester?

– Ez? Ez csak egy egyszerű tenger, a dallamok vize, nincs különösebb neve. Mondtam, ne a nevét keresd, hanem azt, amit ad neked. Mit kaptál ezen a helyen?

– Alig tudom megfogalmazni, mert alig akad rá szó. Az, hogy nyugalom, könnyedség elcsépelt szavak lennének és ez igaz itt mindenre. De talán könnyedséget. Még sosem éreztem magam ennyire könnyűnek. Mintha magasan a felhők fölött szálltam volna. 

– Örülök, hogy érezted, és ne a földön megszokott módon gondolkodj. Vesd le a földi gondolkodásod, mert csak akkor lehetsz teljesen szabad. Földi léted minden parányi darabja addig oda fog kötni, amíg így teszel. Ezen a szinten ezeket kell szép sorban levetned. Szabadulj meg mindentől, ami arra emlékeztet. Itt, az Öröklétben már nincs azokra szükséged.  

– Rendben Mester! Hová viszel ezután?

– Hamarosan meglátod!

Elhagyva a tengert egy hegyek között megbúvó völgybe értek. Henry meghökkent láttán.

– Ez…..ez olyan, mint az az osztrák falu, ahol éltem. 

– Valóban ezt láttatja veled a szemed? Mondtam, hogy ne csak nézz, láss is. Láss mindezek mögé!

Henry bárhogy igyekezett, Obertraunt, és a környékét vélte látni. Vagy csupán a képzelete, földi létének maradványai vezérelték? Fogalma sem volt. Egyet tudott, mesebelien szép hely tárult a szeme elé. A hatalmas hegyek között a völgyben házakat látott, melyek pont olyan fényben úsztak, mint az imént látott tenger. Ahogy közelebb értek meglátta a kis völgyet teljes valójában. A kőházak mind egyformák voltak, ablakaikban szebbnél szebb virágok virítottak. A kis utcákat ugyanabból a kövekből rakták ki, mint amiből a házak épültek. Vidám, boldog lelkek cikáztak mindenfelé, tették a dolgukat. Az egyik oldalon meredő két helyet egy, a sziklából kivájt híd kötötte össze, magasából pompázatos virágok omlottak alá, a színek ezer féle kavalkádjában. Henry először nem értette mire való ez a híd, ám mikor közelebb mentek meglátta mit is rejt a híd két vége. Mindkét oldalon egy hatalmas nyílásban ért véget. Henry amolyan barlangnak vélte. Belsejéből fény áradt ki, és oly lágy dallam, amilyet még nem hallott. A vidám, egyben kissé melankolikus dal szétáradt a völgyben. 

– Hol vagyunk, és hogy hívják ezt a helyet?

– Megint a nevét keresed! Öröklétben nincs különösebb neve semminek. Egyszerűen csak létezik minden. Az itt élők valaha a kezdetek kezdetén azért választották ezt a helyet, mert ez állt legközelebb a lelkükhöz, egyé váltak vele. Azóta itt élnek, és énekelnek. Az ott – mutatott a barlang felé Kalo – a szentélyük. Ahogy ők nevezik a dallamok szentélye. 

– Előbb a dallamok vize, most pedig a dallamok szentélye. Mindent áthat a dallamvilág, az énekszó? 

– Igen. A léleknek szüksége van erre. Földi nyelven szólva, zene nélkül mit sem ér a világ. A zene, a dallam összeköt mindent és mindenkit. A lélek ebben is örömét leli. Ez a dal azonban nem úgy lesz, mint a földön. Nem igazi énekszó ez, ahogy a földön énekelnek az emberek. Itt, Öröklétben mindez a lelkek örömhangja. A lélek, ha örvend, ilyen hangot hallat, ha épp így tartja kedve. De figyelj csak! Nézd a lelkek örömét, táncát!

Henry a mutatott irányba nézett. Onnan, amit ő barlangnak vélt, egyre erősödő énekszó hallatszott, és ezzel egy időben a belőle áradó fény is egyre erősebb lett. Ahogy erősödött, úgy borította be a völgyet és az ott élő lelkeket. Szabályosan lehömpölygött az utcákra, terekre, házakra, amitől szemet kápráztató színekben pompáztak. Hatalmas fénysugárként forgott, oly sebesen, hogy nem lehetett látni, hogy valójában lelkek sokaságát rejti. Ahogy lassulni kezdett a fényár, észrevehetők lettek a benne színpompázó lelkek. Nem volt köztük két egyforma színű, ami oly varázslatossá tett ezt a fényárt. Odaérve Henryhez, magukkal ragadták őt, aki egyé vált ezzel az ősi dallammal. Ő maga is dalra fakadt, lelkének legmélyéről törtek elő a hangok, lénye pedig különös fényben úszott. Mikor alábbhagyott mindez, Henry kivált közülük és megállt mestere mellett. Olyan érzések kerítették hatalmába, megszólalni sem tudott. Ahogy ott pörgött – forgott, átérezte a mindenség erejét, ami elemi erővel hatott rá. Csak nézte - nézte a völgy lakóit, szíve csordultig telt szeretettel. Az egész környék állandó szín kavalkádja dallamról dallamra változott. Hol lassan csordogált, hol sebesen örvénylett, soha nem volt ugyan olyan egyetlen pillanatban sem. 

– Nos, Henry?

– Nincsenek rá szavak, oly csodás. Leírhatatlan.

– Mit adott ez a hely?

– Földöntúli szépséget, összetartozást. Elragadtak, pedig nem is ismernek.

– Dehogynem, hiszen egy vagy közülünk! Az Öröklét minden energiája, minden molekulája ott van benned. Egy vagy a mindenséggel, és a mindenség egy veled. 

Henry ezek után el sem tudta képzelni mi várhat még rá. Emlékeiben halványan ott élt mindez, mégis elfelejtette. Elszomorodott.

– Bánt valami?

– Csak annyi, hogy mindent elfelejtettem. Érzem, hogy itt van bennem mindez, és nagyon halvány emlékeim, érzéseim vannak is. De nem emlékszem teljesen mégsem, és ez elszomorít.

– Szép lassan felszínre fog minden kerülni, meglátod. Mire a következő szintre érünk, mindenre emlékezni fogsz. Azért kellett elfeledtetünk veled mindezt, mert földi életed során nem tudhattad honnan is származol valójában. Ha tudtad volna, amolyan csodabogár lettél volna, és a fejlődésednek is gátat szabott volna. De a hited Henry, a hited meghozta számodra a változást, és sajnos a tragédiád is, mikor a baleset ért. Akkor találkoztunk először. Akkor megmutathattam neked azt, hogy a lélek hová is kerül. Minden haldokló láthatja ezt, csak mindenki egy kicsit másképp. Míg odalent voltál hallottál halálközeli élményekről?

– Igen, sőt olvastam is ezekről. Minden ember máshogy számol be róla, és mégis rengeteg hasonlóság van bennük. Sőt, több a hasonlóság. Mikor kómában voltam, először a sötétségre emlékszem, és arra, hogy féltem, fáztam. Mintha egy ragacsos valamiben lettem volna, ami húzott egyre lejjebb. Végül megadtam magam, nem harcoltam. Aztán olyan volt, mintha egy alagútban száguldanék, végül kirobbantam a testemből és melegség, csodálatos fény vett körül, és te ott voltál mellettem. Később pedig megint a feledés homályába veszett minden. Csak a ködös emlékem maradt arról, ami mindenkinek, hogy fényesség vesz körül.

– Akkor még nem voltál elég érett, csak később váltál azzá, mikor egy merőben új utat választottál. Később azt hiszem egyre több mindenre emlékeztél. A földi emberek még nem értek el arra a szintre, hogy mindezt tudják. Nekik még szükségük van a hitre, hogy valamibe kapaszkodni tudjanak. A hit adja meg nekik azt, amit neked itt megad minden. Ott élő lélektársaink a fejlődés útján vannak ott, nem is értenék sok esetben és fel sem fognák, hogy ez mind valóság. Sokan el sem hinnék. Azok a lelkek, akiknek már van hite, azok mind fejlettebb lelkek. Persze köztük is van sajnos, aki pusztán hisz, de nem él hite szerint. Az az igazán fejlett lélek, az, aki úgy is él, ahogy és amiben hisz. Istenfélőként élnek tisztességben, becsületben, szeretve a másikat. Van, aki csak hisz, de nem így cselekszik. Remélem nem zavaros, amit elmondtam.

– Cseppet sem, mindent értek Mester. A földi létben ezt így hallottam: Vizet prédikál és bort iszik.” Azt hiszem ez elég találó. 

Valóban az. 

– Ami pedig az emlékeid illeti, nos, hamarosan mindenre fogsz emlékezni. Ahogy már sokkal korábban mondtam, nem szakadhat minden egyből a nyakadba. 

– Rendben Mester! 

Elhagyva e csodás helyet a távolban feltűntek a hófödte hegyek. A magas bércek szinte az égig értek, tetejüket felhők takarták. Henry csodálva nézte a hegyóriásokat, mindig is lenyűgözték a hatalmas hegyek. A lábánál megállva, ahogy felpillantott egészen parányinak érezte magát. A hegycsúcs a távolba veszett, felhők nyelték el legtetejét. Fölfelé haladva egyre nehezebbnek érezte magát, szótlanul baktatott Kalo mellett. Félúton járhattak mikor Henry megállt és lerogyott az egyik sziklára. Úgy érezte egy tapodtat sem bír tovább menni, nem is értette miért kell megmásznia a hegyet. Kalo szótlanul ült mellette. Ismerte tanítványa gondolatait, mégsem szólt egy szót sem, hagyta őt elmélyedni. Henry mikor kicsit megpihent újult erővel ment tovább a meredek ösvényen. Az út végét nem lehetett látni, ebben a pillanatban úgy érezte, sosem fog felérni a csúcsra. Semmi másra nem koncentrált csak az előtte álló feladatra. Ezzel egy időben egyre mélyebbre hatolt önnön bensőjében, egyre közelebb került lelke legmélyebb pontjaihoz. Elmerült saját magában, gondolatai felszínre hozták vágyait, álmait.  Hosszas, fárasztó menetelés után azonban hirtelen kitisztult az ég, feltűnt a hegytető. Henry nagyot sóhajtott mikor végre megpillantotta a napsütötte gerincet. Mikor egészen felért, könnyednek és elégedettnek érezte magát. Legyőzött egy célt, amiről azt hitte képtelen lesz rá. A hegytetőről lepillantva elégedett mosoly futott végig arcán. Ránézett mesterére, aki visszamosolygott rá. 

– Nos, Henry? Hogy érzed magad? Jutottál valamire?

– Igen Kalo, azt hiszem. Ez az út talán az életem egy kis darabkája, amit elértem. Megküzdöttem az álmaimért, de sosem adtam föl őket. Nem volt könnyű, de valamit elértem földi létem során. 

–Igen valóban elértél. Kitartásodnak köszönhetően elérted a célod, és dacolva mindennel, főként apáddal, véghezvitted az álmod. Pilóta lettél. 

– Igen. Mégsem vagyok magamra büszke, hiszen eközben oly sok embert megbántottam. Remélem meg tudnak nekem bocsájtani. 

– Vajon te megtudsz-e bocsájtani saját magadnak? 

– Azt hiszem. Talán igen. Bánt nagyon mindaz, amit tettem. 

– Azért hoztalak fel ide, hogy mindezt végig tudd gondolni, míg felérünk. 

– Tudom, Mester és köszönöm! Az út nem volt könnyű, és megértettem azt, hogy még van mit tanulnom. Ez az út életem célját, álmaimat szimbolizálja azt, amit végigcsináltam. De amit eközben tettem, és ahogy tetem, az rossz volt. Nehéz ezt megbocsájtani, és elfelejteni. 

– Nem is kell elfelejtened, csak okulnod belőle. A legfontosabb pedig, hogy magadnak megbocsáss. Most pedig tovább kell mennünk.

A táj hirtelen változott át. Az égig magasodó hegyeket lankás domboldalak váltották föl. A dombok aljában a zöldellő mezőkön tarka virágok sokasága virított, andalítóan ringatta őket a lágy szellő. Víg hajladozásuk olyan hangot hallatott, akárha a természet fakadt volna dalra, egy fülbemászó zeneművet alkotva. A csaknem térdig érő üde zöld fűben lábalva selymes érintése volt mindennek, mintha lágy kezek simogattak volna. A levegő édes, fűszeres illattal telt meg. Az illatok sokaságát nem is lehetett beazonosítani, annyi féle volt. Henry gyönyörködött a szeme elé táruló látványban, ismerős érzések zsongatták. Mikor maguk mögött hagyták a lankás dombokat, feltűnt egy halványkék, vékony sáv. Talpuk alatt meg – megcsikordultak a kavicsok, a tenger szemet gyönyörködtető kéken csillogott. A partot egyetlen szikla sem szegélyezte, földig hajló fa is csak imitt – amott volt, a tenger végeláthatatlan messzeségbe nyúlt. Aprócska hullámok nyaldosták a kavicsos partot, csöndes fehéren fodrozódott a víz. A nap fénye különös sárgás – aranyszínben verődött vissza. Kalo térdig gázolt a vízben és Henryre nézett, ahogy egyre beljebb ment. 

– Gyere! Nem kell semmitől tartanod. 

Henry nem értette miért tértek vissza a tengerhez, ám végül, ahogy körbenézett rájött, hogy ez egy teljesen más vidék. Tett egy bátortalan lépést. Meglepődve állapította meg, hogy a víz milyen kellemes hőfokú. Egyáltalán nem olyan hideg, mint aminek gondolta. Kalo már nyakig állt a vízben, szeméből nyugalmat sugárzott.  

– Gyere Henry! Alá kell merülnöd! Szembe kell nézned legbensőbb éneddel. Azzal, amit elfojtasz magadban 

– Itt? De miért éppen itt? 

– A víz minden élet alapja, örök körforgásban van, akárcsak az életünk. A többit neked kell megtalálnod. 

Henry szófogadó diákként követte mesterét, akit a következő pillanatban már nem látott. Nagyot sóhajtott és lemerült a víz alá. Nem félt, tudta nincs mitől tartania, itt nem eshet bántódása. Ahogy alámerült, könnyedén vett levegőt, ami földi léte során elképzelhetetlen lett volna. Csöndes magány, és szemet gyönyörködtető látvány vette körül. Végtelen nyugalomban lebegett. A következő pillanatban eszébe jutottak a Kimmel töltött percek. A távoli vízben csöndesen rajzolódott ki egy édes – bús emlék. Az egyik tengerparti nyaralásuk, önfeledt boldogságuk. Kéz a kézben sétálgattak a parton, nevetve gázoltak a vízbe, meghitten ölelték egymást, majd csuromvizesen kifeküdtek a selymes homokba. Kim ekkor Henry fölé hajolt, és a fülébe súgta mennyire szereti, és hogy végre gyermeket szeretne. Henry látta akkori önmagát, látta a döbbent félelmet az arcán. Mikor Kim értésére adta, hogy ő még nem szeretne, Kim elfordult és elsírta magát. Akkor, azon a napon Henry mindezt nem láthatta, most azonban igen. Fojtogatta, szinte fuldoklott a keserűségtől, a bánattól, arcán végigfolytak könnyei, amik egyé váltak a végtelen tengerrel. Zokogva törtek elő belőle a szavak:

– Bocsáss meg Kimi! Annyira szégyellem magam, oly önző voltam, amire nincs semmilyen mentségem! Kérlek, bocsáss meg! Azért is, amiért magadra hagytalak mikor megtudtam, hogy beteg voltál, és csak későn ébredtem rá mennyit is jelentesz nekem. Bárcsak mindent előröl kezdhetnénk! 

Ekkor a víztömegben kirajzolódott Kim mosolygós arca, egyenesen Henry szemébe nézett.

– Már régen megbocsájtottam! Most az a legfontosabb, hogy magadnak megbocsáss! Hidd el, semmi sem történik véletlenül. Okkal történt mindez. Ha rájössz az okára, sokkal könnyebb lesz és kérlek, bocsáss meg magadnak! 

Henry kinyújtotta a tünemény felé a kezét, de semmi mást nem érzett, csak a hűs vizet. Hiába akarta megsimogatni Kim arcát, vagy magához ölelni, nem tudta. Csak állt, és folytak könnyei. A látomás lassan kezdett feloldódni, majd tovatűnt a végtelenségben. Henry magára maradt. A következő percekben csak állt és várta, hogy Kim visszatérjen, de nem történt semmi. Csak lebegett a vízben, minden cél nélkül, nem találta a helyét. Lekuporodott a tenger fenekén, kezébe temette arcát. Megpróbált gondolatai, lénye legmélyére lemerülni. Fogalma sem volt mennyi ideig üldögélt itt és így. Arra eszmélt, hogy Kalo megérinti a vállát, majd kivezette a partra. Henry a parton is csak ült, összegörnyedve, egyetlen szót sem szólva. Kalo hagyta, jól tudta mi játszódik le benne, mi az, amit keres bensője legmélyebb zugaiban. Végül nagy sokára mesterére nézett.

– Ha akkor vállaljuk a gyermeket, most az édesanyja nélkül kellene felnőnie. 

– Igen, így van. De te ott lennél mellette. Nem igaz?

– Persze, hogy ott lennék. De anya nélkül, és akkor lehet én sem ezt az utat jártam volna be. Ki tudja mi lett volna! Valóban semmi nem történik véletlenül. 

Henry ezután órákig nem szólt egy szót sem, csak a tengert bámulta. Nézte aranyló kékségét, hallgatta andalító zenéjét. Ahogy egyre inkább egyé vált vele, úgy kezdett, ha lassan is, de megnyugodni. Kalo érezte a változást, mégsem volt elégedett. Érezte nyugalmát, de azt is, hogy még nem tudott őszintén, lelke legmélyén önmagának feloldozást adni.

– Érzem, hogy még mindig nem tudtál önmagadnak feloldozást adni.

– Ki vagyok én, hogy ezt megtegyem? 

– Csak te oldozhatod föl magad, és csak te bocsájthatsz meg magadnak, senki más! Ezt vésd az eszedbe végre! Tedd már félre az önsajnálatot! 

Kalo szavai erőteljesnek hatottak, ám mindezt végtelen szeretettel, türelemmel tette. 

– Fiam! Senki más nem teheti ezt meg helyetted. Kim megbocsájtott…. és magad is beláttad, hogy minden okkal történik. Nem véletlenül hoztalak el ide. Ez a hely a megbocsájtás tengere. Merülj alá és engedd át magad a tengernek ne ellenállj és megleled a megbocsájtást. 

– De, hogyan Mester?

– Merülj alá és utazz mélyebbre önmagadban. Sokkal mélyebbre. Ne gondolkozz, csak hagyd, hogy az érzéseid vezessenek. Bármit is érzel, ne állj ellen, ne harcolj! Éld át őket! 

Henry ekkor újra alámerült, úgy tett, ahogy Kalo mondta.

Ahogy egyre mélyebben elmerült önnön magában, úgy elevenedtek meg emlékei. Újra átélte életének legfontosabb állomásait. Idilli, békés gyermekkora mélységes nyugalmat hozott számára, egészen elmerült benne, igyekezett átélni minden egyes percét. Jól esően lebegett ebben az ártatlan gyermeki világban. Mikor váltott a kép, apjával találta szemben magát, kérlelhetetlen szigora most is megremegtette. Apja ellentmondást nem tűrő hangja, ahogy kitagadta. Egész lényével beleremegett. Az első pillanatban haragot érzett, a meg nem értettség, az el nem fogadás okozta csalódásának haragját. Itt, most nem hagyta eluralkodni magán, hagyta, hogy átjárja mindez, próbált mélyére ásni, megérteni apját. Lelke legmélyén igazat adott neki, megértette, hogy jót akart, féltette őt. Törékeny gyermek volt, apja így próbálta megóvni őt minden bajtól, amit legmélyebb bensőjében meg is értett. Azt viszont nem, hogy miért kellett mindezt így a tudomására hozni. Ha csak egyszer is elmondta volna mit érez, mit gondol, akkor talán megértette, elfogadta volna. Így azonban kibékíthetetlen haraggal váltak el. Henry szemét elfutották a könnyek. Ahogy eszébe jutott apja temetése, és ezzel együtt az is, hogy halálos ágyán nem tudott tőle elbúcsúzni mélységes keserűséget érzett. Apja ott sem akarta látni, életének utolsó perceiben sem. Ő maga megtette, ami tőle tellett, elment, hogy elbúcsúzhasson tőle, de apja nem akart látni. Iszonyatos erővel árasztotta el a csalódás, bűntudat érzése. Hagyta, hogy mindenét átjárja. Perceken át vívódott mire képes volt megnyugodni, és mindenért bocsánatot kérni. Már nem csak apjától, hanem saját magától is, feloldozván magát mindazért, amit érzett, gondolt. Hirtelen váltottak emlékképei, máris a seregben találta magát. Felelőtlen, önző, gőgös énje most is packázott vele, alig tudta lecsendesíteni. Akármit is tett, barátai nem hagyták cserben, mindig mellette voltak. Úgy érezte, nem érdemelte meg azt a sok jóságot, szeretetet, amit tőlük kapott. Mikor Patrickra gondolt, elérzékenyült. Barátjára mindig számíthatott, ő volt az, aki számtalanszor megmosta a fejét, ha ostobaságot csinált, próbálta a helyes útra terelni. „Bocsáss meg Pat! Kérlek, bocsáss meg!” Mondta alig hallhatóan. Mikor a kép barátja megmentésére váltott, akkor értette meg, hogy ő is tett érte, nem is keveset. Számtalanszor megmentette az életét. Ahogy ezek elmélyedtek benne, egyre inkább képes volt saját magának is megbocsájtani. Végül Kim. Úgy érezte őmiatta sosem fog nyugalmat lelni. Akkor nem volt mellette, mikor a legjobban kellett volna. Cserbenhagyta, ami megbocsájthatatlan. Bensőjében ekkor meghallotta Kim hangját:

– Meg kell magadnak bocsájtanod! Akárhogy is döntöttél volna, én akkor is meghalok. Így legalább nem nézted végig az utolsó perceim. Talán féltél, hogy én is elküldelek, mint akkor az apád. Talán az ettől való félelmed vezetett ehhez a döntésedhez. Oldozd fel magad, és emlékezz rám úgy, ahogy akkor láttál, mikor boldogok voltunk együtt. Csak erre emlékezz, csak ez a fontos! Gondolj arra, hogy a halálom után milyen nagy utat tettél meg, és teljesen más ember lettél. Nagyon büszke vagyok rád Henry! Családod lett, pappá szenteltek. Óriási dolgot vittél véghez, erre gondolj, és bocsáss meg magadnak végre! 

Henryt ekkor már rázta a zokogás. Be kellett látnia, hogy Kimnek igaza van. Végül is az ő halála után nem sokkal tért át egy teljesen más útra, amiben boldog volt. Hálás volt Kimnek, akire még itt is számíthatott. Átengedte magát ennek a boldogságnak, amit új élete, hivatása és családja nyújtott neki. Ahogy egyre jobban átjárta ez az öröm, boldogság, úgy kezdett egyre inkább megbocsájtani magának. 

Utolsó képkockáin megelevenedett Karin, és a kisfia, akikért rajongott. A hosszú, boldog együtt töltött évek, a templom, ahol mindig megnyugvást talált. A közösség, ami befogadta, és annak minden szeretete. Ahogy befogadta szeretetüket, úgy nyugodott meg, és fogadta el önmagát, minden hibás és jó döntéseivel együtt. Feloldozta magát, megbocsájtott magának. Ebben a pillanatban az Öröklét, a Mindenség oly mértékű szeretete vette körül, hogy beleremegett. Minden sejtjét átjárta ez a különleges, sehol máshol nem érezhető melegség, egyé vált a mindent elborító szeretettel. Aurája felragyogott, fehéres, kékes, aranyszínben tündökölt. A megbékélés legmélyebb nyugalma járta át. Mikor kinyitotta a szemét látta, hogy Kalo mosolyogva, elégedetten néz rá. A következő pillanatban újra a tengerparti homokban ült. Végtelen nyugalmat, békességet érzett.

– Köszönöm Mester! 

– Magadnak köszönd, hiszen te dolgoztál meg érte. Érzem a békédet, a megbocsájtásodat. Amíg ezt nem tetted meg, nem lettél volna igazán boldog itthon. 

– Találkozhatok Kimmel, és a fiammal? Apámmal?

– Hamarosan. 

– Még vár rám valamilyen próbatétel?

– Nem, már nem. Ha ezeket is annak nevezted, akkor ilyen már nem. Próbák már nem várnak, de fokozatosan kell megismerned mindazt, ami az otthonod, hogy megértsd annak működését. Mégis van még egy dolog, ha úgy tetszik próbatétel, ami mindközött talán a legnehezebb lesz számodra. 

– Mi lesz az Mester? 

– El kell döntened, hogy végleg hazatérsz-e, vagy visszatérsz még földi létedhez. Nem lesz könnyű a döntés.

– Értem Mester. Ezért nem láthatom a családom? 

– Hamarosan láthatod őket, és beszélhetsz is velük. De előbb még mutatok neked valamit.

Henry mosollyal az arcán, lelkében békével követte mesterét. Kalo egy eddig sosem látott szépségű helyre vezette. Egy kéken csillogó tópartra, amit körben élénken zöldellő, lankás hegyek vettek körül. A nap épp lemenőben volt, aranyló fénye meg – megcsillant a sima víztükrön. A tó és a hegyek között tarka mező terült el, rajta milliónyi virág virított. Tarka lepkék önfeledten játszadoztak a hajladozó fűszálak között. Mézédes, fűszeres, már – már nehéz illat vonta be e különleges helyet. 

– Mi ez a hely Mester? 

– Ez? Nos, igazából nincs különösebb jelentősége. A kérdés az, hogy számodra mit jelent mindaz, amit látsz, érzel. Csukd be a szemed, és érezz! Engedd át magad a benned lévő legmélyebb érzéseknek!  

Henry úgy tett, ahogy mestere mondta. Kényelmesen elhelyezkedett, és becsukva szemeit próbálta áradni magát érzéseinek. Percekig csak ült, nem érzett semmi különöset. Már éppen szóvá akarta tenni Kalonak, mikor lelki szemei előtt megjelent Karin. Könnyes szemmel nézett rá, kezeit imára kulcsolva. Hallotta, ahogy érte imádkozik. A kép egyre tágult, mígnem feltűnt földi otthona. Az osztrák kis falu, az emberek, a templom, a falucskát körbevevő hatalmas hegyek, a tavak frissen csillogó kékje. Ahogy ezeket szemlélte, végtelen nyugalmat és békességet érzett. És még valamit. Szíve legmélyén, annak egyetlen aprócska pontján vágyat érzett arra, hogy újra ott legyen. Ott legyen és átölelje Karint, újra a hegyekben sétáljon, magába szívja az ottani levegőt. Térdig gázolni a hóban, élvezni a friss, hideg hegyi levegőt, vagy mélyet szippantani a tavasszal éledező természet gyógynövényillatából. Beleremegett. Könnyeivel küszködve nézett Kalora. 

– Nem értem Mester! Miért érzek olthatatlan vágyat visszatérni, mikor onnan meg haza akartam térni? Miért ez a kettősség? Hiszen itthon, Öröklétben minden megvan, sőt sokkal több, mint amit az ember el tud képzelni. 

– A választ magadnak kell megkeresned. Most itt kell maradnod egyedül egészen addig, amíg erre rá nem jössz. Számodra ez a hely, a végső döntések helye. Most magadra hagylak. Természetesen bármikor hívhatsz, ha szükséged van rám. 

– De mit kell tennem?

– Semmit sem „kell” tenned. Csak éld át az érzéseid minden pillanatát a legmélyebb mindenségig. 

– A legmélyebb mindenség? 

– Ha ezt megtalálod és megérted, akkor tudni fogod mit kell tenned. 

Kalo ezzel úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna, Henry pedig magára maradt. Semmi más nem volt vele, csak a számtalan megválaszolatlan kérdés. Csak ült és a csillogó tavat nézte. Észre sem vette, hogy közben ráesteledett. A telihold és a csillagok ezüstösen villogtak a sötét égbolton. Egy csillag ekkor kivált a többi közül és egyenesen Henry felé közeledett. Ahogy egyre közelebb ért, mind jobban érezte annak valamiféle különös, megfoghatatlan erejét. Mikor már egészen közel volt hozzá, hirtelen megállt mellette és a vállára telepedett. Henry óvatosan a kezébe vette, majd belenézett. A kis csillag elmosolyodott és még intenzívebben ontotta fényét. Ahogy Henry a kezében tartotta melegség öntötte el, olyan erőt, tiszta energiát érzett amilyet soha sehol. Ezzel egy időben szeretethullám öntötte el. Kicsordult a könnye, egyenesen a fényesen pulzáló csillagra. Ahogy rácsöppent könnye, a csillag felragyogott és eltűnt. Végül egyszerre kivilágosodott minden, a nap újra ott ragyogott az égen. Életre kelt előtte a tópart, megelevenedtek a hegyek. Olyan volt mintha minden lágyan ringott volna, miközben lágy hangon énekelt. A dallam Henry bensőjébe hatolt, felemelve, elringatva, szeretettel töltve meg minden molekuláját. Aztán hirtelen eleredt az eső, feltámadt a szél. Henry nem bánta, hagyta, hogy az eső átmossa, egyé vált vele. Úgy érezte ő maga is egy a sok kis esőcsepp közül. Örömében elnevette magát. Az öröm, a szabadság és a szeretet oly fokát élte meg, amit még soha nem tudott átélni. A hang a bensőjében szólalt meg: „Egy vagyok veletek. Egy vagyok a mindenséggel. Ti pedig egyek vagytok velem. Az Öröklét része vagyok.” Ebben a pillanatban tudta, hogy bárhol is legyen, bárki és bármi is legyen, mindig mindenhol egy lesz a mindenséggel és az egy lesz vele. Ez az igazi otthona, ahova bármikor hazatérhet. Otthona végtelen szeretetét bárhol érezni fogja, ami soha nem hagyja őt elveszni. Tudta, lelke legmélyén érezte, ezt a fajta szeretetet kell átadnia. meg kell tanítania szeretni az embereket. Szeretni, elfogadni önmagukat, szeretni a másikat, elfogadva olyannak, amilyen. Minden kötelezettség nélkül szabadon. Meg kell értetnie velük, hogy ők is a mindenség részesei, és mindenki ennek a része. Nincs különbség. 

Ahogy a távolba nézett a tó fölött szálló pára Karin arcát rajzolta ki előtte. Látta meggyötört arcát, imára kulcsolt kezét, könnyáztatta szemeit. Gondolatban átölelte, és a fülébe súgta, hogy minden rendben lesz, nem kell félnie, nincs mitől tartania. Fölemelte felé a kezét, és egy erős szeretetenergiát küldött felé. Karin ekkor felnézett, úgy tetszett, hogy egyenesen a szemébe néz. Egy villanásnyi időre megnyugvást vélt felfedezni arcán. Tudta, hogy Karin megértette az üzenetét. Azt is tudta, hogy vissza kell térnie, és tanítania kell az embereket. Papként is és más módon is. Ez a karmája, amit véghez kell vinnie. Vissza kell térnie, mert még sok dolga van….

Ahogy ezt végiggondolta, megjelent Kalo. Aurája sugárzott, oly fényes volt, amilyet Henry még nem tapasztalt nála sem. Kalo mosolyogva ült le mellette. 

– Nos, azt hiszem megértetted ennek a helynek a rád szabott üzenetét. Ráébredtél önnön igazi valójára, megértetted mi is Öröklét igazi üzenete. 

– Igen Mester. Mindig mondtad, tanítottad ki is vagyok, de érezni, igazából érezni csak most tudtam. Valójában átéltem, megértettem. Mint ahogy azt is, hogy még van feladatom földi életemben, és vissza kell térnem. 

– Örülök, hogy végre megértetted a küldetésed. Igaz papként tanítod az embereket, de igazán tanítani, szívből, csak ezután fogod tudni őket. Már tudod, mert megtapasztaltad mi is a mindenség, mit jelent Öröklét üzenete. Mikor legutóbb le kellett születned, együtt határoztuk meg az utadat. Emlékszel erre?

– Bocsáss meg Mester, de erre nem. Csak halvány emlékeim és érzéseim vannak. Azt tudom, hogy sírtam mikor vissza kellett térnem, és el kellett hagynom benneteket. 

– Igen tudom. Előtte lépésről lépésre megbeszéltük földi életed minden állomását. Csapdákkal, buktatókkal teli utat jelöltünk ki számodra, persze adtunk hozzá sok jót is. Mégis a rossz, az a rengeteg szenvedés, mind- mind a tanításod része volt. Ahhoz, hogy végül azzá válj, aki most vagy, ezeken mind keresztül kellett menned. Fájdalom nélkül nincs fejlődés. Ezért volt számodra kín elhagyni minket. De ahhoz, hogy feljebb tudj lépni Öröklétben, ezt kellett végigjárnod. Félsz még visszatérni? Vannak kétségeid? Mert eddig mindig voltak, valahányszor menned kellett.

Nem, már nem félek, és kétségeim sincsenek. Tudom, hogy mindenhol részese leszek az otthonomnak, részese Öröklétnek, a mindenségnek, és tudom, hogy majd hazatérek ide, ahol vártok rám. Mindenhol velem lesztek majd. Hiszen ott vagytok az esőcseppekben, a szél zúgásában, a nap melegében, a tenger végtelen kékjében, a madarak csiripelésében…és még lehetne sorolni. Mindenben és mindenhol egy vagyok veletek és ti egyek vagytok velem. 

– Így van! Mindig és mindenhol. Kész vagy hát földi léted beteljesíteni? 

– Igen Mester! 

– Akkor már csak egyetlen dolog van hátra! Gyere!

Kalo ezzel tovalibbent, oly könnyedén, és oly gyorsan, hogy Henry alig bírta követni. Mikor kitisztult az elsuhanó táj, egy kis erdő közepén találta magát. Az erdő közepén, egy tisztáson, ahova akár egy reflektor úgy áradt be a nap fénye. Henry meglepődve látta, hogy a tisztáson ott várja őt Kim, a fia és apja. Melegség öntötte el lényét. Már nem félt ettől a találkozástól, attól sem, hogy el kell válniuk egymástól egy időre. Mosolyogva lépett oda hozzájuk és ölelte meg őket. Először apja ölelte át, majd fia és végül Kim.

– Bocsásd meg fiam, amiért ilyen apád voltam. Mindig is szerettelek, de sosem értettem meg a benned lévő különlegességed. Nekem ez volt a küldetésem, hogy ezt megértsem és jóvátegyem. Bocsáss meg, amiért nem sikerült. Sokat tanultam tőled fiam! 

– Apa! Nincs miért haragudnom rád. Már tudom, megértettem mindent. Köszönöm neked, hogy felneveltél, és azzá tettél, ami lettem. Kívánom, hogy legközelebb minden jól menjen! Én ott leszek és segítek neked!

Könnyek között ölelték át egymást. Henry már régen megbocsájtott, önzetlen, tiszta szeretet járta át, ahogy átölelte apját.

– Apa, bocsáss meg nekem, hogy elhagytalak, de máshogy nem tanultad volna meg mi a rendeltetésed. Talán ez a legkegyetlenebb módja ennek, de már tudod miért. Anya is megérti majd, csak értesd meg vele, tanítsd meg neki. 

– Rendben fiam! Megígérem! Kim.... – fordult most felé Henry – bocsáss meg nekem. Pocsékul viselkedtem veled. Magadra hagytalak, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám. Óriásit hibáztam, bocsáss meg. Ami pedig a közös gyermeket illeti.

– Henry! Azt tetted, amit ott és akkor helyesnek ítéltél meg. Talán érezted, hogy a gyermek anya nélkül nőne föl. Tudom, te ott lettél volna, de egy anya az nagyon más. Köszönöm neked, amire megtanítottál. A türelemre. Következő életemben lesz min dolgoznom. – Mosolygott Kim. 

Henry szerettei körében állva végtelen nyugalmat, békességet érzett. Tudta, hogy Kim mindig is élete része volt és lesz. Időnként elválnak útjaik, ki – ki saját boldogulását, útját keresve, hibáit javítgatva, de végül mindig találkoznak. Ősidők óta összetartoznak, évezredekben mérve együvé tartozásukat. Az elválások sosem könnyűek, de sosem fájdalmasak. Mindketten tudják, hogy Öröklétben egyek, amit semmi nem tud szétválasztani. Elválásaik pedig mindig egy – egy életutak, tanulások hosszú folyamata, hogy egyre magasabb szintre léphessenek. Egy – egy életút végén pedig várja őket a mindenség, Öröklét semmivel sem fogható tisztasága, boldogsága. 

Kalo távolról figyelve várta szeretett tanítványát. Mikor elbúcsúzott szeretteitől, mesteréhez lépett. 

– Készen állok Mester!

Kalo gyengéd szeretettel nézett rá. A hely, ahonnan vissza kellett térnie, lassan megtelt Öröklétben élő társaival. Körbeállták, és lélekfényeikkel átölelték, a mindenség szeretetével beborítva őt. Felhangzott különösen csengő dallamuk, amiben benne volt öröklét minden dobbanása, minden szépsége, szeretete, boldogsága. Henry minden sejtjét olyan érzés töltötte el, mintha ujjak ezrei simogatnák lágyan. Állt a kör közepén, elraktározva ennek a pillanatnak minden mozzanatát, érzését. Végül mosolyogva intett búcsút. 


Henry zuhanni kezdett, sötétség vette körül, de nem félt. Többé nem tartotta fogva félelmeinek béklyója. Tudatában volt önnön lényének hovatartozásával. Csak zuhant, zuhant, míg végül hatalmas ütést érzett. Percekkel később a kórházban zúgó fejjel, szédelegve ébredt. Megpróbálta ólomként nehezedő szemhéját kinyitni, de ekkor éles fájdalom hasított bele. Összerándult. Ekkor meghallotta Karin hangját:

– Nővér! Nővér, jöjjön gyorsan! Azt hiszem a férjem magához tért!

Szólni akart, kinyitni szemeit, de nem bírta. Fájdalmas sóhaj szakadt fel belőle. Feje zúgott, szeme égett, nyelni nem bírt a torkában lévő lélegeztető gép csövétől. Mikor végre megszabadították ettől, nyelt egy nagyot, illetve csak akart. Abban a pillanatban olyan érzése támadt, mintha pengéket nyelne le. Szemeit fáradtan nyitotta ki, és ahogy meglátta Karint könnye végigfolyt arcán. Karin gyengéden ölelte át, könnye összekeveredett Henryével. 

– Bocsáss meg kedvesem!  - Súgta halkan Henry. Ennél többet nem bírt mondani, jótékony álomba zuhant. 

Egy héttel később Henry már az osztályon lábadozott. Mint megtudta rendkívül súlyos szívrohama volt, amit a csodával határos módon élt túl. A csoda hallatán elmosolyodott, mert ő pontosan tudta mi is történt valójában. Először azt hitte csupán álom volt, aztán szép lassan felszínre került eme különös álmának minden mozzanata. Világosan emlékezett arra, hogy hol volt, mit csinált, és kikkel találkozott. Fiára gondolva már nem elviselhetetlen fájdalmat érzett, helyébe végtelen szeretet költözött. Kimet felidézve képes volt feloldozni magát, apjára pedig szeretettel gondolt. Megbocsájtott neki, immáron őszintén, teljes szívéből. A kórházi ágyon határozta el, merre viszi majd az útja, ha hazaengedik őt szigorú orvosai. A templomi szolgálat ideiglenes lemondásáról hallani sem akart. Minél hamarabb újra prédikálni akart, ott lenni az emberekhez közel, segíteni őket. Még egyet akart. Öröklét minden szépségét meg akarta osztani mindenkivel, erősítvén ezzel hitüket. Eloszlatni minden kétséget, félelmet, helyébe csempészve a hit aprócska morzsáit.  

Egyik nap a kórház folyosóján üldögélt, mikor megérezte maga mellett a semmivel sem összetéveszthető melegséget. Elmosolyodott mikor érezte Kalo közelségét. Csöndesen üdvözölte őt, aki szokásához híven a vállára tette a kezét. 

– Örülök fiam, hogy rendbe jöttél. Erősebb vagy, mint valaha is voltál. Használd ki ezt az erődet, és add át másoknak is! Még most is úgy érzed, hogy lelked a földi test börtönébe zárva él? 

– Ha a szó szoros értelmét nézzük, akkor igen. Mégis szabadnak érzem magam. Olyan szabadnak, amilyennek életem során sosem éreztem. Azt hittem a repülés odafent megadja a szabadságot, vagy hosszú útjaim a világban, de már tudom mi is az igazi szabadság. A lelkem felszabadult, részese vagyok a mindenségnek, és viszont. Csak be kell hunyom a szemem, és máris ott lehetek, ahol csak akarok. Mi ez, ha nem a tökéletes szabadság? Jártam igazi otthonomban, találkoztam szeretteimmel, értelmet nyert minden, ami az életemben történt. Rájöttem, hogy a jelen pillanat boldogsága, az itt és most a fontos. Ehhez pedig egyetlen út vezet, a szeretet. A szeretet az egyetlen út, ami a boldogsághoz vezet. 

– Mit jelent az, hogy boldogság? 

– Szeretni és elfogadni magam, és mindent, ami körülvesz. Meglátni az élet apró szépségeit, örömeit. A jelen pillanat szépségeiben ott rejtőznek a boldogság apró morzsái. Aki megérti, elfogadja, és megéli ezeket, az lesz igazán boldog. A boldogságot magunkban, legmélyebb bensőnkben kell keresni. Mindenkiben ott van, csak meg kell találni. A hitünk útján pedig hazatalálunk. 

– Mi a helyzet a múltunkkal? 

– A múltunk tettei tapasztalatok, amikből építkezni lehet. De sosem szabad leragadni a múltban. Aki ott megreked, sosem tud előrébb lépni, fejlődni. Fontos a múlt, hiszen azokból mindig tanulunk valamit, és talán a jövőt is formálhatjuk vele. A múlt döntései, akár jók, akár rosszak, a jelenünket határozzák meg. A jelen pedig kihat a jövőre. Ha valaki rátalál az útjára, előre kell tekintenie, sosem hátra, mert csak így fejlődhet a választott útján. Ha valaki nem jó úton halad, az a jelen pillanataiban fog szembesülni ezekkel, és a jelenben tudja csak helyre hozni. Rossz döntéseinkre, ha visszatekintünk, abból mindenképp tanulunk. De sosem szabad több időt ezzel tölteni, mint amennyi szükséges. Ha megértettük tettünk múltbéli üzenetét, tovább kell lépnünk, és nem rágódni rajta hetekig, esetleg évekig. Ez nem vezet sehova, csupán lelki fejlődésünk fog egyhelyben topogni. 

– Sokat tanultál, és bölcsebb lettél! Tanítsd meg erre az embereket! Vezesd rá őket a helyes útra! Már valóban szabad vagy! 

Kalo ezzel tovatűnt, magára hagyva Henryt gondolataival. Boldog volt, amiért tanítványa rátalált önmagára és a helyes útra. Már biztos volt benne, hogy megtanulta múltja és jelene minden hibáját, aminek segítségével előretekinthet. Biztos volt jövőjében is. Tudta, hogy Henry minden szeretetével fogja az embereket tanítani, rávezetni őket a helyes útra. Lelke megtalálta régen elveszettnek hitt útját, immáron szabadon él, lélegzik, a szeretet, a hit mély gyökerei felszínre törtek. Megtalálta a teljes szabadságot, a hazavezető utat. Kalo hazatérve Öröklétbe végre megpihenhet. Munkája meghozta gyümölcsét.

Henry hazatérve a kórházból azonnal a templomba sietett. Érezni akarta a hely minden szentségét, szeretetét, ami otthonára emlékeztette. A templom üres volt, a gyertyák fénye meghitten világított. Henry letérdelt az oltár elé és imádkozni kezdett. Imája közben felidézte Öröklét minden szépségét, meghitt békéjét, önzetlen, tiszta szeretetét. Felrémlett előtte a Mindenség minden aprócska csodája, mindazzal és mindazokkal való találkozásának idilli percei, amit ott töltött. Már nem vádolta önmagát, megbékélt életével, sorsával. Elfogadta a mások számára elfogadhatatlant, megértette, tudta, hogy mindennek oka van. Kim és fia elvesztésének is. Már tudta, nem ő tehet minderről, hanem a bennük lakozó lelkek választották ezt az utat. Elfogadta múltját, jelenét és jövőjének minden apró célját. Szeretettel idézte föl otthonát, elmerült végtelen szeretetében. Tudomásul vette az ember halandóságát, már tudta, hogy a földi lét csupán egy átmeneti állapot. Ki tanulni jön ide, ki segíteni, mások pedig tanítani.  Minden léleknek megvan a maga célja. Semmi sem történik véletlenül, mindennek meghatározott oka van, az élet pedig egy végtelen körforgás. Oly annyira messze járt, hogy észre sem vette, ahogy nyílik a sekrestye ajtaja és Mihael atya megáll mellette. Csak akkor eszmélt föl, amikor az atya vállára tette a kezét. 

– Üdvözöllek fiam! Látom, messze jársz. 

– Üdvözlöm atyám! Igen, elég messze. Míg imádkoztam visszagondoltam mindarra, ahol akkor jártam, mikor haldoklottam. Valójában akkor születtem újjá. Más ember lettem atyám. 

– Mindannyian változunk fiam! Azt hiszem nagyon nagy utat tettél meg. 

– Ha végig gondolom az egész életem, akkor nagyon nagyot. Ha csak az elmúlt heteket nézem, akkor is. Tudja atyám…ez a halálközeli élmény egészen más megvilágításba helyezett sok mindent. Eddig is hittem a Mindenhatóban, a mennyországban, hiszen egyszer már átéltem, ha nem is ilyen mélységében, és nem véletlenül lettem az, aki. Eddig csak feltevéseim, érzéseim, hitem volt. Most azonban már bizonyosságom is van. Jártam ott, ahol a lélek születik, ahol Isten szeretete végtelen és mindent átölel. Otthon jártam atyám. Az igazi otthonomban. Talán nem tart ezért bolondnak. 

– Dehogy tartalak! Örülök, hogy megbizonyosodtál Isten végtelen szeretetéről, arról, hogy nem kell félni a haláltól. Van tovább is, egy egészen más dimenzióban, de van folytatás. Aki ezt hittel vallja, annak nincs mitől tartania, és jobban elfogadja a halál, az elmúlás tényét. Azt hiszem te magad is így vagy már ezzel. 

– Igen. Megbékéltem a fiam és Kim halálával. Megértettem és megbocsájtottam apámnak. 

– Örülök. Itt az ideje, hogy átadd mindezeket az embereknek. Ne félj kiállni eléjük és őszintén beszélni ezekről. Mivel megtapasztaltad azt, ami csak oly keveseknek adatik meg, őszintén át tudod majd adni. Ki is lehetne erre hivatottabb, ha nem te, aki átélted ezeket. Bátran mondd el, adj erőt, reményt és megnyugvást ezzel másoknak. Átadom a helyem Henry! Ez már a te templomod, te közösséged. Vezesd őket hitben, szeretetben tovább. Legyél a vigaszuk és reménységük. 

Mihael atya szelíden megveregette Henry vállát és kisétált a templomból. 

Kora nyári idő volt, a nap ragyogóan sütött. A hegyóriások vakítón verték vissza sugarait, Obertraun kis utcái aranyfényben úsztak. Nyár lévén megindult a turista áradat, az utcákat ellepték a pihenni vágyók. A kávézók, éttermek teraszai megteltek, önfeledt jókedvvel volt hangos minden. Karin étterme is zsúfolásig megtelt, egy talpalatnyi hely sem volt már sem bent, sem a kinti teraszon. Henry mikor beugrott hozzá, épp csak annyi ideje volt, hogy futó csókot dobjon és máris futott tovább. 

A kis város megtelt élettel csakúgy, mint festői szépségű környéke. A Hallstättersee mélykék vízében ott tükröződtek az égbe nyúló hegyek. A távolban felharsant az egyik épp kikötni készülő hajó egyike. A tó egyik részén volt, aki kis csónakokkal fedezte föl a természet szépségeit.  A szemben lévő Hallstätt szűk utcáin szinte mozdulni sem lehetett. A kilátóba vivő sikló előtt kígyózó sorban várakoztak az emberek, hogy mihamarabb fentről is megcsodálhassák a mesebeli szépségű falucskát. Fentről még csodálatosabb volt minden. A hegyek méltósággal ölelték körbe a tavat. A nap fénye megannyi színben játszott, verte vissza a szürkészöld óriásokat az alanti tó kékségében. 

Henry miután elköszönt Karintól sietett a templomba, egy házasulandó párt várt tanácsadásra. Órájára pillantva látta, hogy van még ideje, így leült a főtér egyik árnyas padjára és elmerült a látványban. Jó ideje élt már Obertraunban, de sosem tudott betelni látványával, békés meghittségével. A nyári nyüzsgés ellenére is meghittnek, békésnek érezte otthonát. De lehet, hogy a benne lezajlott hatalmas változás okozta benne ezt a végtelen békességet. Majd fél órát üldögélt, és nézelődött, süttette magát az éltető napon. Nem csak a nap melengette, hanem a lelkébe költözött megnyugvás érzése is. 

A templomba egyszerre lépett be a jegyespárral. Mosolyogva fogadta őket, majd a tanácsadás után megbeszélték az esküvői szertartás részleteit is. Miután a fiatalok távoztak, egy házaspár lépett be, az anya karján egy kisbabával. A keresztelő időpontját megbeszélve Henry magára maradt a csöndes félhomályban. Leült és vasárnapi prédikációján gondolkodott. Annak ellenére, hogy már oly sok beszédet tartott, most épp nem is tudta mit is mondjon, hol kezdje. Annyi mindent szeretett volna megosztani híveivel, fejében cikáztak a gondolatok. Ekkor ötlött föl benne az a gondolat, hogy könyvet fog írni. Ebben részletesen el tudja mondani az érzéseit, azt, hogy hogyan jutott el idáig olyan messziről. Ekkor átsuhant rajta egy ismerős érzés, melegséget érzett a szíve táján. Bensőjében meghallotta az ismerős hangot. Kalo most is vele volt, ahogy hosszú útján mindig. Elmosolyodott.

– Légy üdvözölve Mester! 

– Üdvözöllek Kenta! 

– Miért szólítasz így? – Kérdezte Henry döbbenten.

– Ez az Öröklétben kapott neved, már nem százhuszonötös lélek vagy. Ezentúl, a neved Kenta. A Legfőbb Elöljárónk adta neked ezt a nevet, ami igencsak megtiszteltetés, ugyanis általában az Elöljárók Tanácsa és a Mester adja közösen a nevet a tanítványnak. 

– Nekem akkor miért nem? Miért ez a különös megtiszteltetés? Semmi különöset nem tettem. 

– Hogyne tettél volna! Az út, amin végigmentél, ami voltál, és ami lettél. Épp ezért. Nemes, tisztaszívű, önzetlen ember lettél, aki másokért él. A neved is ezt jelenti, Önzetlen. Viszonylag rövid idő alatt ment végbe benned ez a hatalmas változás, ami semmiképp sem hétköznapi. Ráadásul Öröklét hirdetője lettél.  Ezért kaptad a Legfőbb Elöljárótól a neved. 

– Köszönöm Mester! Megteszek mindent, hogy méltó legyek a nevemre.

– Már az vagy. Különben nem kaptad volna meg a kiválasztott nevet. Szóval könyvet fogsz írni? 

– Igen, csak még fogalmam sincs, hogy kezdjek hozzá. 

– Mindig az elején. – Mosolygott Kalo. – Mindennek van valamilyen kezdete. Mindig a legegyszerűbb a legkézenfekvőbb. 

– Igaz. Mindig bölcs vagy.

– Te is azzá lettél, csak ne bonyolíts mindent agyon! 

Henry innentől kezdve tisztában volt azzal, hogy hogy is fogjon hozzá. Elhatározta, hogy őszintén megírja élete történetét, semmit sem titkolva el benne. Okulásként mindenki számára, aki tévúton jár. Mielőtt hazament volna, eloltotta az oltáron égő nagy gyertyákat és bezárta a sekrestyét. 

Az ajtón kilépve kellemes délutáni meleg fogadta. A nyár fűszeres, frissen kaszált fűillatát hozta magával a lágy szellő. Lassan baktatva ment hazafelé. Az étteremnél bekukkantott, és intett feleségének, aki épp a délutáni kollégának adta át a munkát. Karin kénytelen volt még egy segítőt fölvenni, míg Henry a kórházban volt. Ezen idő alatt jó barátság alakult ki a két nő között, Helga szorgalmas, figyelmes, jó munkaerő volt, így Karin nem vált meg tőle. Helga segítségével neki is kevesebb volt a munkája, többet tudott otthon lenni és Helga sem járt rosszul. 

Mikor meglátta Henryt intett neki, hogy várja meg, öt percet kért. Öt perc elteltével Karin boldogan karolt bele Henrybe, aki hazafelé menet elmesélte, hogy könyvet fog írni. Henry megállt és ránézett feleségére.

– Köszönöm, hogy kitartottál mellettem. Szeretlek!

– Tudod! Jóban, rosszban és én is szeretlek!

– Nincs kedved átkerekezni Hallstättba? Ott meg is vacsorázhatnánk. 

– Miért is ne! Benne vagyok! 

Hazaérve egy gyors átöltözés után kerékpárra ültek és meg sem álltak a szemközti mesefaluig. Az út a hegyek lábánál, a tóparton haladt. Ezen a kerékpárúton körbe lehetett tekerni az egész tavat. Lent az út, a kéklő kristálytiszta tó, mellette az égbenyúló hegyek. Festői szépségű vidék, idegeket simogató. Átérve Hallstättba, a kilátó felé vették az irányt. A keskeny úton maguk mellett tolva a kerékpárt lassan baktattak fölfelé. Henry szíve csordultig telt. Minden aprócska szépséget észrevett, úgy örült neki akár egy gyerek. Boldogsággal töltötte el a hegyek szépsége, a fű zöldje, amiből tarka virágok kandikáltak ki, egy épp arra szálló kecses pillangó. Mindennek tudott örülni, ami körülvette. Az élet megannyi szépsége a lába előtt hevert, a csoda ott volt mindenhol, csak észre kellett venni. A kilátó melletti étteremnél letámasztották a kerékpárokat, majd kéz a kézben körbesétáltak. Henry elnyúlt a domboldal selymes füvén, Karin követte őt és mellébújt. Henry egy fűszálat rágcsálva szívta magába a délutáni illatokat. 

– Olyan boldog vagyok! – Sóhajtotta. - Itt minden olyan csodás. Tulajdonképpen az egész élet maga a csoda! Nézd ezeket a hegyeket! Hát nem lenyűgöző?

– De igen! Kár, hogy kevesen veszik ezt észre. Az élet maga a csoda! De, mondd csak kedvesem, mi történt veled? Már úgy értem történt veled valami, amíg kórházban voltál. 

Henry ekkor elmesélte mindazt, amit átélt. Mesélt a Mindenségről, Öröklétről, az ott tapasztaltakról és mindarról, amit ott átélt. Mikor a fiával való találkozásról mesélt, Karin szemét elfutotta a könny. 

– Ne sírj kedvesem! – Szólt Henry szelíden lecsókolva felesége könnyeit. - Te is találkozol majd vele, ha hazatérsz.  

– Szóval ezért változtál meg a szokottnál is jobban. Ezért tudod már elfogadni az elvesztését. 

– Igen. Már tudom, hogy minden okkal történik, mindenki okkal érkezik az ember életébe és mindenki megtanít minket valamire. Ha ezt megérti az ember és elfogadja, akkor azt hiszem, értelmet nyer a sokak által értelmetlennek tűnő halál is.

– Milyen értelme lehet a halálnak?

– Nekünk itt maradottaknak talán semmi. De a halállal nyer értelmet az örök élet. Földi létünk, csak átmeneti állapot, a testünket csak kölcsön kapjuk. Eljövünk ide egy általunk választott testben, egy általunk választott céllal. Vagy tanulni jövünk, hogy lelkünk magasabb szintre fejlődjön, vagy tanítani valakit, hogy fejlődni tudjon, vagy akár azért, hogy őrködjünk felette. Minden lélek megválasztja a maga útját, hogy mit akar megtapasztalni, átélni, ami a saját fejlődésének az útja. 

– Mi van azokkal, akik csak ártanak? Akik háborúkat szítanak, vagy kioltják egy másik ember életét? 

– Ők azok, aki először születnek le, és tanulatlanok. Át kell élniük mindezt, hogy ez által megtapasztalják mi a rossz. Később tudni fogják, hogy rosszat tettek, így elkerülik azt. Honnan tudná egy gyerek, hogy megégeti a kezét a vasaló, ha sosem ér hozzá? Még ha véletlenül is. Az, hogy forró, vagy megéget, csupán szavak a számára. De ha megtapasztalja, legközelebb elkerüli azt. Valahogy így van ez az első lelkekkel is. Ahhoz, hogy soha többé ne árthassanak, ezt is át kell élniük. Ha ez most kegyetlenül hangzik is. 

– Nem kegyetlen, csak fura. De végül is értem a lényeget. Mi a helyzet azokkal, akiknek ártottak?

– Ők önként vállalták ezt a szerepet, segítve a tanulási folyamatot. Ők, tanítani születtek ide. 

– Értem. Nem kis feladatot vállalnak ezzel. Neked mi a szereped? Tanulni, vagy tanítani jöttél?

– Tulajdonképpen valahogy mindkettő. Ha apámat nézem, akkor tanítani, hogy megtanulja, hogyan kell az emberekkel helyesen bánni anélkül, hogy kihasználná őket, vagy ráerőltetné saját akaratát is. Ahogy rám is. Ez sajnos neki most nem sikerült. Tanulni is jöttem, hiszen nézd csak végig az eddigi életem, milyen is voltam. Azt hiszem mára azért sikerült megváltoznom.  

– Nem is kicsit. – Mosolygott Karin. 

– Régen csak a sikert, az elismerést hajszoltam, ennek érdekében mindenkin átgázoltam önző módon. Ha pedig valamiben hibáztam, akkor másokat okoltam a kudarcomért, nem tükörbe néztem. Olyan is volt, hogy csupán érdekből barátkoztam, egészen addig, amíg érdekem fűzött az illetőhöz. Hedonista módon habzsoltam az életet és még sorolhatnám.

– Rettentő furcsa ezt hallani, hiszen nem ilyennek ismertelek meg. 

– Mikor idejöttem, az már a változásom része volt. 

– Kim…..és mi a helyzet Kimmel? Szeretted őt, ezt bizton állíthatom. Elég volt csak rád nézni, mikor szóba került.

– Igen, szerettem. A vele való kapcsolatomban kellett volna megtanulnom a felelősségvállalást, a lemondást. Sajnos nem sikerült. Vele nem. Aztán jöttél te és minden megváltozott. Igaz addigra nekem is benőtt a fejem lágya. 

– Ha mindezt megírod, sokaknak fogsz vele segíteni. Mankó leszel azoknak, akik épp tévelyegnek az élet országútján. 

– Ámen! – Henry gyomra ekkor hatalmasat korgott, amin jót nevettek. – Jó kis végszó. Gyere, menjünk vacsorázni!

A kilátónál lévő étterem teraszán ültek le. Könnyed, zsálya, kakukkfű és még sokféle gyógynövény illatú volt a késő délutáni levegő. A terasz asztalain már mécsesek égtek kecses poharakban. 

Észrevétlenül kúsztak az égre a csillagok, varázslatos, különös fénnyel világítottak. A tó sötét vizében, mint megannyi kis ékszer villant fel fényük. Későre járt mire Henry és Karin hazaért. 


Vasárnap reggel Henry a megszokottnál korábban indult a templomba. Minden a megszokott mederben zajlott, mégis kicsit izgatott volt a napi prédikációja miatt, hiszen a mai igencsak eltért a szokásostól. Sokat gondolkodott azon, hogyan is öntse szavakba érzéseit, gondolatait úgy, hogy az mindenkit megérintsen. Mikor elkészült, többször is átolvasta, végül megfelelőnek találta.  

Napsütötte délelőtt volt, a nap lágyan simogatott. Ahogy végigsétált a falucska utcáin mindenki szeretettel üdvözölte. Néhol össze – összesúgtak a háta mögött. Na, nem azért, hogy bármi rosszat is mondjanak róla, hanem azért, mert mindenki tudta min ment keresztül, és örültek, hogy felépült. A templomba belépve magára öltötte papi ruháját, meggyújtotta az oltáron lévő gyertyákat, és térdre ereszkedve imádkozni kezdett. Végül a sekrestyébe ment, hogy még utoljára elolvassa prédikációját. A templom közben szép lassan megtelt, mindenki eljött, hogy hosszú idő után újra meghallgassa és viszontlássa Henryt. Oly sokan lettek, hogy volt, aki már csak állni tudott. Mikor Henry kilépett az ajtón, maga is meghökkent, hogy mennyien eljöttek. Boldogság öntötte el a szívét. Az első padsorban ott ült Karin, aki bátorítóan mosolygott rá. Percekkel később belefogott a prédikációba. Síri csönd volt, mindenki áhítattal hallgatta. Ő csak mesélt…mesélt a hitről, a szeretetről, a megbékélésről, elfogadásról. Fia halálának feldolgozásáról, arról, hogy milyen nagy és fájdalmas utat tett meg. Mondandójában természetesen sorra vette az ide vágó Bibliai szakaszokat is, mindent a megfelelő módon megmagyarázva. Míg ő beszélt, észre sem vette, hogy sokakban felszínre törtek az addig titkolt, vagy elfojtott érzések, félelmek. Sokak szemét könny áztatta. Meghitt és csodásan emelkedett pillanatok voltak. Mikor elhangzott az „Ámen”, egy pillanatra néma csönd ülte meg a sorokat, majd szokatlan módon tapsvihar tört ki. Az emberek így fejezték ki hálájukat, szeretetüket. A taps végén aztán újra meghitt némaság futott végig a padsorok között. Volt, aki még most is könnyeit törölgette. Az ajtóban mikor sorra búcsúzott el híveitől, mindenki egyenként gratulált neki és köszönte meg őszinte szavait, amivel sokaknak segített. Nem is sejtette milyen sokaknak.

A nevezetes prédikáció óta minden vasárnap megtelt a templom, egyre többen voltak kíváncsiak rá. Beszédének már távolabb is híre ment, meghívást kapott Salzburgba, hogy a Dómban prédikáljon. Henry lázasan készülődött utazására. Igyekezett minél többet adni magából, mindabból, amin keresztül ment. Olykor a bőség zavarával küzdve ült íróasztalánál és próbálta megfogalmazni érzései, gondolatait. Írás közben végigjárta életének minden stációját, annak minden szépségével és poklával együtt. Nehéz volt mindezt egyetlen prédikációban összefoglalnia, volt, ahol melegség öntötte el a szívét és volt, ahol fájdalom, amit önmaga újra és újra megkönnyezett. Végül elkészült a nem épp rövid és ingen szokatlan beszédével. Ami a szokatlanságot illeti, már mindenki elfogadta, hiszen tisztában voltak annak okával és végtelenül tisztelték Henryt. Eme szokatlanság miatt ment híre a vasárnapi Istentiszteleteknek, aminek köszönhetően épp Salzburgba tartott. Az útra Karin is elkísérte, hogy Henrynek ne legyen gondja a vezetésre és természetesen mellette akart lenni. 

A városba érve elfogadható volt a forgalom, hiszen vasárnap volt. Nem messze a Dómtól leparkoltak és gyalog sétáltak tovább. Salzburg utcáit turisták lepték el. Nyüzsgő tömeg nézelődött mindenfelé. Az óváros keskeny kis utcáit bámészkodók töltötték meg, különösen Mozart szülőháza környékén voltak sokan. Az ajtóban egy Mozartnak öltözött férfi csalogatta a látogatókat, akik közül sokan megálltak egy közös foto erejéig. A különféle kisebb – nagyobb üzletek fölött veretes cégérek függtek. Meghitt hangulatot árasztottak az óváros ódon, szűk utcái. Az egyik ilyen kanyargós kis utca végén egy kisebb tér állt, tovább haladva pedig feltűnt a Dóm hatalmas, impozáns épülete. Itt is nyüzsgött a tömeg, a látogatók egymásnak adták a kilincset, hogy megtekintsék a méltán messze földön híres épületet. Falait pazar freskók díszítették, festett ablakain szelíden tört meg a nap fénye. A főoltár előtti nagyobb rész most el volt kerítve Henry miséje miatt, hogy főként a helybéliek és környékbeliek helyet tudjanak foglalni. A hátsó részt meghagyták a látogatóknak, ha megpihenni akarnának, vagy ők is meghallgatni a nem épp szokványos prédikációt. 

Henry elámult a templom láttán, hirtelen nem is tudta kifejezni érzéseit. Megállt és körbenézett, szívét végtelen szeretet járta át, meghatottan nézelődött. Végül megkereste a sekrestyét. Beléptekor a helybéli tiszteletes mosolyogva üdvözölte. 

– Henry Atya! Köszönjük, hogy elfogadta meghívásunkat!

– Én köszönöm, igazán megtisztelő számomra. Nem lehet könnyű feladat egy ekkora és ilyen csodaszép templomban prédikálni. 

– Sosem egyszerű, de biztos vagyok benne, hogy nem fog önnek gondot jelenteni. Itt felkészülhet, amíg megérkeznek a hívek. Én megyek is, nem zavarom. 

– Köszönöm a kedvességét! 

Henry ezzel magára maradt. Karin már leült az első sorban, hogy bátorítsa férjét, bár biztos volt benne, hogy nem lesz rá szüksége. Míg Henry a beszédét olvasta, és imádkozott a Dóm szép lassan megtelt. Az elkerített rész teljesen megtelt, volt, aki már csak állni tudott oldalt. A hátsó részben is helyet foglaltak a látogatók, sejtvén, hogy ma valami egészen különös dolog fog történni. 

A mise a megszokott módon kezdődött, majd a házigazda tiszteletes bemutatta Henryt.

– Kedves híveim! Szeretett testvéreim! A mai nap igen különleges számunkra, hiszen Obertraun tiszteltese, Henry atya fog ma nekünk prédikálni. Fogadják és hallgassák őt nagy szeretettel!

A tiszteletes szavait síri csönd fogadta. Henry közben fölment a szószékre, onnan nézte a híveket. Minden szem részegeződött, pisszenésnyi hang sem hallatszott. Henry megköszörülte a torkát és belefogott a prédikációba. Csakúgy, mint saját templomában, itt is elragadták az érzelmek, ahogy elmesélte életének fontosabb állomásait, benne végtelen fájdalmát és elfogadását. Örömmel, tiszta szívvel és lélekkel adott hírt Öröklétről, annak minden szépségéről, békéjéről, szeretetéről. Igyekezett itt is eloszlatni minden félelmet, kétséget, és erősíteni mindenkiben a hitet. Mikor befejezte mondandóját, körbepillantott. Látta, hogy sokak könnyeikkel küzdenek vagy egyszerűen csak a hallottak hatása alatt állnak. Végül elköszönt és lejőve a szószékről helyet foglalt az oltár melletti székek egyikén. 

Az Istentisztelet végén ott állt a tiszteletes mellett az ajtóban, hogy elbúcsúzzon mindenkitől. Nem volt olyan ember, aki kifelé menet ne törölgette volna könnyeit, vagy ne köszönte volna meg beszédét. Henry szívét boldogság járta át, hogy a mai nap is átadhatott valamit, ami reményt, megnyugvást, hitet adott az embereknek, vagy még jobban elmélyítette addigi hitét. 

Napokkal később Henry arra ébredt, hogy Karin nincs jól. Hirtelen jeges kéz markolta a szívét. Átsuhant rajta a félelem, eszébe juttatva Kimet és betegségét. Azonnal lemondta minden aznapra előjegyzett programját, és haladéktalanul orvoshoz vitte feleségét. Míg ő az orvossal beszélt, Henry idegesen járkált fel – alá a folyosón. Karin jó ideje bent volt már, ami egyre jobban nyugtalanította. Mikor Karin kilépett az ajtón nyomában a mosolyogó orvossal, izgatottan lépett oda.

– Minden rendben doktor úr? Mi baja a feleségemnek?

– Nyugodjon meg Atyám! Minden a lehető legnagyobb rendben van. A felesége gyermeket vár. Gratulálok!

– Gyermeket? De hiszen ez, hiszen ez csodálatos! Ó, kedvesem! 

Henry átölelte és szerelmesen megcsókolta feleségét, majd ölbe kapta és boldog nevetéssel forgott vele körbe. Öröme leírhatatlan volt, szárnyalt a boldogságtól. Átölelve Karint szeme megtelt könnyel. 

– Mától nem engedlek dolgozni! Majd én mindent megcsinálok!

– Jaj, Henry, hiszen csupán állapotos vagyok, nem beteg! 

– Ez így van! Nyugodtan dolgozhat a felesége Atyám, teljesen egészséges! Persze azért ne erőltesse meg magát! Dolgozhat, csak ne emelgessen. Jövő hónapban várom! Minden jót önöknek!

– Látod! Az orvos is megmondta, hogy dolgozhatok. Ne aggódj édesem, nem lesz semmi baj. Az étteremben van segítségem épp elég és persze otthon is! – Mosolygott Karin.

A békés és boldog heteket, hónapok váltották föl. Henry teljesen elkényeztette Karint, leste minden kívánságát. Minden reggel levitte a faluba az étterembe, kora délután pedig érte ment. Amíg Karin dolgozott ő minden házimunkát elvégzett, hogy mire hazajön, már csak pihennie kelljen. Persze azelőtt is segített mindenben, de ez most egészen más volt. Karin egy új kis életet hordott a szíve alatt, az élet egy új csodája várt rájuk. 

Mindeközben Henry ismét elkezdett fotózni és belefogott könyve megírásába is. A vasárnapi Istentiszteleteken mindig tele volt a templom, ami különösen nagy boldogsággal töltötte mega a szívét. A gyermek születésére édesanyja is megígérte, hogy átrepül hozzájuk és velük marad egy ideig. Mindene megvolt, elégedett, boldog ember volt. 

Egy borongós őszi reggelen miután Karint elvitte dolgozni, kiült a teraszra és az alant fekvő meseszép tájat nézte, forró teát szürcsölgetve. Hirtelen melegséget érzett maga körül. Azonnal tudta, hogy Kalo ott van mellette, egészen közel. Becsukta a szemét és átengedte magát gondolatainak, érzéseinek, melyek bensőjéből törtek elő. 

– Üdvözöllek Mester!

– Légy üdvözölve kedves tanítványom! Örömmel látom a boldogságod. Úgy hiszem most nagyon nyugodt és elégedett vagy! 

– Valóban az vagyok. Gyermekem fog születni Kalo.

– Igen tudom.

– Igen, persze! Hiszen ki is tudná jobban, mint te! – Mosolygott Henry. – Mi újság Öröklétben? Kinek a lelke fog leszületni Mester? Milyen lélek? 

– Tudod, hogy ezt nem mondhatom meg, ne haragudj. De tudod jól, hogy minden okkal történik és minden lélek a maga útját választja meg. Szeresd őt, tanítsd, add át neki a szeretet, a hit minden tudását. Tudom, hogy kiváló apja leszel, Karin pedig csodás édesanyja. Vezessétek őt arra az útra, ami neki elrendeltetett. 

– Rendben Mester úgy lesz, ígérem! 

Pontosan hét hónappal később megszületett Henry és Karin kislánya, akit édesanyja után neveztek el. A gyermek születése betöltötte azt az űrt, amit Georg hagyott maga után. Henryvel madarat lehetett fogatni, szárnyalt a boldogságtól. Minden szabad percét vele töltötte, mesélt, énekelt neki. Legtöbbször a teraszon álló hintaszékben üldögélt vele ringatta, amíg el nem aludt. Ha pedig elaludt, egyszerűen csak nézte gyönyörködött benne. Nem tudott betelni a látvánnyal, kislánya iránt érzett szeretete csordultig töltötte a szívét. Mikor a kis Karin betöltötte az egy hónapot, akkor került sor a keresztelőre. A templom most is zsúfolásig megtelt. Mindenki kíváncsi volt a gyermekre, látni akarták, osztozni szerettek volna a család boldogságában. A szertartást ezúttal nem Henry végezte. Erre az alkalomra felkérték Henry mentorát, tanítóját Mihael atyát, aki boldogan tett eleget a kérésnek. A szertartás alatt Henry végig könnyeivel küszködött. Oly meghatott és boldog volt, amilyen talán még soha. Ez a parányi élet számára magával hordozta a hit, a szeretet, a megújulás és a túlélés minden apró mozzanatát, üzenetét. Hogy öröme még teljesebb legyen édesanyja úgy döntött nem csupán látogatóba megy fiához. Annyira megtetszett neki a környék, a táj varázslatos szépsége, az emberek jókedve, szeretete, hogy elhatározta, végleg letelepedik itt. Nem messze Henryéktől volt egy kisebb ház, ami eladó volt így azonnal lecsapott rá, és megvette. A procedúra nem tartott sokáig, így mire elérkezett a keresztelő napja be is költözött. 

Henry számára ez az időszak élete legszebb időszaka volt. Elkészült önéletrajzi könyve hamar népszerű lett, már a megjelenés napján elkapkodták. Obertraunban nem volt olyan, aki ne olvasta volna. Aki pedig már megtette, elismeréssel nyilatkozott róla. Sőt. Egyik lelkes olvasója irodalmi klubot szervezett, ahol megvitathatták az olvasottakat. Henry nem is sejtette, mennyi embernek nyújtott segítséget, vigaszt, adott hitet, vagy elmélyítette hitét. Hamarosan könyve bestseller lett, amiről még csak álmodni sem mert……

Egy évvel később Henry a kertbe üldögélt és kislányában gyönyörködött, aki egy leterített pléden önfeledten játszott. Ahogy ránézett határtalan gyengédséget, szeretetet érzett. Mikor a kis Karin odatotyogott hozzá, ölbe vette. A szemébe nézve különös fényt látott felvillanni, hacsak egy pillanatra is. Oly különleges volt ez a fény, mégis valahogy ismerősnek tűnt Henry számára. Ez a kristálytiszta mélykék tekintet nem csupán elvarázsolta, hanem eszébe juttatta Öröklét szépségét. Eszébe jutottak azok a pillanatok, amiket betegsége alatt élt át. Rájött, hogy olyan gyermeket tart a kezében, akit öröktől fogva ismer, aki mindig is az élete részese volt, ahogy most is. Elmosolyodott. Szívét oly melegség járta át, a szeretetnek olyan hőfoka, olyan erővel árasztotta el, hogy kicsordult a könnye. 

Végig gondolta életét, hogy milyen messziről is indult, mennyi szenvedésen, keserédes boldogságokon ment keresztül, mire végre hazatalált. Itt, Obertraunban találta meg a teljes nyugalmat, a valahova tartozás legszentebb érzését, lelkének önfeledt szabadságát. Itt lelt szerető feleségre, családra, barátokra, itt talált békére. Itt, az Alpok hatalmas hegyláncai között megbúvó kis faluban, a festői szépségű környéken, ahol a lelke oly szabadon szállhat, amiről mindig is álmodott. 


EPILÓGUS

Henry nagyon messziről indult, míg beteljesített küldetését, mire megértette az életében végbemenő történéseket. Sebzett, sértett világában élte mindennapjait. Kizárta szívéből a mások iránt érzett felelősség, szeretet minden csíráját. Oly mértékben elfojtotta tiszta érzéseit, hogy már – már azt sem tudta mit is jelent a valódi, tiszta szeretet. Sötét űr tátongott lelkében, amin nem tudott áthatolni még egy pislákoló fény sem. Beleragadt az önzés mocsarába, nem találva a kiutat, elfeledte valódi hovatartozását. Végül emberfeletti harcok, lemondások, fájdalmak közepette vált új emberré, találta meg önmagát. Sötétségben élő lelke lassan levedlette mindazt, ami sosem volt igazán, helyét átadva a reménynek, hitnek, szeretetnek. Gyötrelmes útján megtanult elfogadni, elengedni, önzetlenül szeretni, aki alázattal szemléli a világot. Szíve fölmelegedett, sugárzó lelke vezette őt. Rátalált a tiszta szeretet útjára, amelyből jutott bőven mindenkinek. Megtudta mi is a valódi boldogság, mit jelent feltétel nélkül szeretni, ami a teljes szabadsághoz vezető egyetlen út. Lelke nem volt többé testének foglya, immáron végtelen szabadságban élte mindennapjait. Elfogadta, megtanulta, megértette az élet örök körforgását, megbékélt az elmúlással. A lélek soha nem hal meg, földi léte csupán egy állomás a végtelennek tűnő térben.

Kora ifjúsága minden önzése, minden gőgje nem volt cél nélkül való. Önnön lelkének választott útja volt ez, hogy elérhessen létének egy fejlettebb szintjére. Henry élete folyamán számtalan rossz, felelőtlen vagy önző döntést hozott, amit később meg is szenvedett. Hosszú és keserves utat járt be, míg megtalálta élete igazi célját, küldetését, amire rendeltetett és elérte lelkének teljes szabadságát.

Soha semmi sem történik ok nélkül, csak úgy, mindennek oka van. Sokszor nagy árat fizetünk, ha helytelen döntéseket hozunk. Minden jelenben meghozott döntésünk kihat a jövőnkre, noha a jövőt kizárólagosan befolyásolni nem tudjuk. Jó vagy rossz? Sokszor nem egyértelműek ezek és valószínű csak később jövünk rá, hogy helyesen vagy helytelenül döntöttünk. Kétségkívül igaz az, hogy ha egy adott szituációban dönteni kell, abban az adott pillanatban nem biztos, hogy tudjuk jól, vagy rosszul tettük-e. 

Csak akkor lehetünk igazán szabadok, ha levetjük minden félelmünket, minden önzésünket. A félelmek béklyóban tartanak, gátolva a lélek fejlődését. Meg kell tanulnunk elengedni. Ez a fajta elengedés a boldogság elérésének kapuja.   A lélek csak akkor válhat igazán szabaddá, ha megismeri és megtanulja a feltétlen, önzetlen szeretet mindenfajta értelmét, megszabadulva félelmeitől. Szeretni sokféleképpen, sok mindent lehet, lényeg az, hogy tiszta szívvel tegyük. A lélek örök körforgásban él, részese a mindenségnek, és a minden részese a léleknek. Így kerek egész. Egy lélek mielőtt földi testbe költözik, megtervezi minden lépését, mindazt, amit meg akar tapasztalni élete során. Ezáltal tanul, fejlődik, hogy elérje teljes boldogságát, szabadságát. Hosszú az út és sosem könnyű, de végig kell menni rajta. Öröklét? Mennyország? Mindegy minek hívjuk. Aki megérti üzenetét, meghallja a bensőjében lakozó lélek szavát, az hittel és szeretettel fog végigmenni az úton. 

A boldogsághoz sokszor oly kevés is elég, hiszen gondoljunk csak egy szép virágra, egy napfelkeltére a hegyek között, vagy csodaszép az is, amint a nap alábukik a horizonton, a mélykék tengeren. De boldogsággal tölti el a szívünket, ha egy szerettünkre gondolunk, vagy egy rég nem látott ismerős bukkan fel életünkben. Boldogan gondolunk vissza egy szívünknek kedves filmre, vagy könyve, egy felejthetetlen utazásra. Az élet megannyi apró csodája előttünk hever, csupán le kell hajolnunk érte. vegyük hát észre ezeket, és szívünk boldogsággal fog megtelni. Minél több ilyet veszünk észre, minél több félelmünket vagyunk képesek elengedi, annál boldogabbak leszünk. Annál közelebb kerülünk az élet körforgásához, a Mindenséghez. Ha szeretettel fordulunk a világ felé, a világ is szeretettel fordul majd felénk. 

Aki meghallja a hit szavát, megérti az élet körforgását is. Születünk, meghalunk, könnyű ezeket szavakkal kifejezni, de olykor nehéz elfogadni, nehéz elengedni. A bennünk lakozó lélek csupán kölcsön kapta földi testünket, itt tartózkodása átmeneti. Ha el tudjuk fogadni mindezt, ha hittel tudunk efelé fordulni, lelkünk is szabaddá válik és ránk talál a boldogság.  

Ami elmúlt hagyjuk magunk mögött, ne ragadjunk le benne a miérteket keresve, különösen akkor, ha nem találtunk semmiféle megoldást. Ez nem szolgálja lelkünk fejlődését. Lépjünk tovább, nézzünk előre, halljuk meg legmélyebben lakozó énünk szavát. A múlt elmúlt, a jövő várat magára. Éljünk a jelenben, megélve annak minden szépségét, boldogságát. 

Ha hittel valljuk az élet minden rezdülését, mindazt, amit a jelenpillanatok csodája, szépsége ad, megtaláljuk a boldogságot is. Ha hittel valljuk az élet csodáit, megértjük valódi létünket, a bennünk lévő lélek útjának minden pillanatát, valódi létét. Ha ezt megértettük, lelkünk nem lesz többé börtönbe zárva, átélhetjük a szabadságnak azt a formáját, amit csak a lelkünkben mélyen gyökerező hitünk, hovatartozásunk adhat.

Bármit is teszünk, tegyük azt önzetlen, tiszta szeretettel. A szeretet az egyetlen út, ami haza vezet.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd KatieDreams 8 történetét!


  • 1200 szerző
  • 784 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

KatieDreams

A szeretet útján

Műfaj

spirituális

Rövid leírás / Beharangozó

Egy végleteikg önző vadászpilóta mindenkit kihasználva, senkivel sem törődve élte mindennapjait. Egy végzetes napon elveszíti mindenét. Mindenki elhagyja, csak egy valaki marad mellette.
Egy különleges segítőt kap, aki végig kíséri új útján, melynek végén teljesen más ember lesz.

Rövid összefoglaló

Egy hedonista, önző vadászpilóta csak a karrierjével törődik, mindenkin átgázolva. Végül senkije sem marad. Egy végzetes napon különleges segítő szegődik mellé, hogy segítsen egy telesejn új emberré válnia.

Olvasási idő

415 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni KatieDreams nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!