Barion Pixel nuuvella

Határtalan szerelem

Kora reggel volt, épp csak derengeni kezdett. Az esőáztatta utcákon ezüstösen csillantak meg a gázlámpák sápadt fényei. Minden csöndes volt, a kis város békésen aludta álmát. Egy teremtett lelket sem lehetett látni, egyedül a pékség tudatta mennyei illataival, hogy ott bizony már javában tart a munka. John, már régen talpon volt apjával együtt. Kezük nyomán sorra készültek el a friss zsemlék, kenyerek, perecek, a legkülönfélébb péksütemények. A tavaszi szellő messzire vitte a frissen sült finomságok illatát. John egy jókora kosárba összekészítette a Wilson birtoknak szánt rendelést. Ted Wilson mogorva bankár hírében állt, senki sem mert vele ujjat húzni. Egyedül John apja tudott vele szót érteni, épp ezért a megrendelt árut mindig ő vitte el a birtokra. Ahogy John összekészítette, föltette a kocsira, és apja máris indult is vele. Igyekezett, nem akart elkésni. Jól tudta, hogy Ted Wilson nem állhatta a késést. Az öreg szekér nagy nyikorgások közepette lódult meg, a lovak könnyedén húzták, hiszen alig volt rajta valami. Az öreg Bill intett egyet, és tovatűnt az esőtől nedves úton.

A Wilson birtok jókora volt, a várostól pár kilométernyire terült el. Egyik oldalról erdő vette körbe, ahol Ted Wilson, akit mindenki csak „kapitánynak” hívott, szívesen vadászgatott. Másik oldalát a tenger nyaldosta, a harmadikon ringó mezők terültek el, melyek egybe értek egyik felén az erdővel, másik felén a tengerparttal. A mezőkön keresztül érve már messziről lehetett látni a széles utat, oldalán hatalmas öreg platánok adtak némi árnyékot az arra járónak. A platánsor elején, egy boltíves kapu állt, talapzata kőből faragott, míg maga a bejárat kovácsoltvas volt, közepén a családi címerrel. A kaput kora reggel kitárták, így bárki bemehetett, ha arra vetette a jó sorsa. A kaputól fehér murvás út vitt a házig, a platánok végig kísérték a vakítóan fehér utat. Az út végén egy szökőkút állt, felszálló párája némileg enyhítette a hőséget. Körülötte gondosan megmunkált virágoskert díszlett, megannyi rózsa ontotta illatát. A számtalan apróbb egynyári virágokkal együtt pazar látványt nyújtott eme szín kavalkád. A főbejáratot kőből faragott oszlopokon nyugvó tető fedte, megvédve ezzel az érkezőket akár a tűző naptól, akár az esőtől. A súlyos fa ajtón veretes kopogtató lógott, a családi címert formázva. 

Az öreg Bill persze a hátsó bejárathoz vezette lovas kocsiját. Ahogy odaért, leugrott róla, és bekopogott. Kisvártatva Sam nyitott ajtót, a Wilson ház mindenese. 

– Jó reggelt Sam! Meghoztam a friss árut!

– Jó reggelt Bill, kerüljön beljebb! –Tárta szélesre az ajtót Sam. – Hogy van ma reggel?

– Öregesen Sam, öregesen. Sajognak a csontjaim. Á, kedves Berta! Jó reggelt! Tessék, itt van minden, amit kértek. Ma szebb, mint valaha!

– Jaj, Bill, maga mindig viccel! 

– Sose tenném! No, viszlát! Holnap reggel is a szokásosat hozzam? 

– Igen, Bill, köszönjük!

– Akkor, viszlát, holnap!

Bill ezzel hóna alá csapta a kosarat, és fölpattant a bakra. Indulásra ösztökélte lovait, és hazaindult. A nap lassan előbújt a sötét felhők mögül, az esőnek hamarosan híre hamva nem volt. A tenger felől sós levegőt hozott a szél, a sirályok éles hangja messzire hallatszott. Mire Bill visszaért a városba már jócskán tűzött a nap, kezdett igencsak meleg lenni a korai időpont ellenére. John kitette a friss árut és kinyitotta a csepp pékséget. A frissen sült kenyér illatát már messziről érezni lehetett. A kis pékség már harmadik generáció óta állt ugyan itt. Még Bill nagyapja alapította, a régmúlt időkben és apáról fiúra szállt. Bill is úgy tervezte, hogy majd fia fogja tovább vinni a családi örökséget. John vérében volt minden, ereiben ott csörgedezett a pékmesterség minden tudása, szerette csinálni és a tehetsége is megvolt hozzá. El sem tudta volna képzelni, hogy valaha is mást csináljon. Pékségük híre messze szállt, egészen messzi vidékről is volt rendszeres vásárlójuk. A városban mindenki szerette őket, főként az öreg Billt, mert mindig viccelődött mindenkivel, de Johnt is szerette mindenki. Kedves, udvarias és főként igen jóképű fiatalember hírében állt. 

Mikor Bill megérkezett, bevezette a kocsit az udvarba, leugrott, és átöltözött, majd a műhelybe ment, hogy előkészítse a további adag sütnivalót. John mindenközben hősiesen állta a vevők reggeli rohamát. Mikor kicsit alább hagyott a vevők áradata, hátrasietett, hogy átvegye apjától a nehezebb munkát, Bill pedig megpihenhetett kicsit a pult mögött. Összeszokott munka folyt, soha egyetlen hangos szó nem hallatszott ki. Hacsak nem az öreg Bill ugratásai, viccelődései a vevőkkel. 

Mindeközben a Wilson birtokon mit sem sejtettek a kis pékségben folyó munkáról, szinte természetesnek vették, hogy asztalukon mindig ott vannak a finomabbnál finomabb péksütemények. El sem tudták képzelni, hogy mindezért valakik már hajnalok hajnalán keményen megdolgoztak. 

A kapitány korán kelt, szokásához híven dolgozószobájában pipázgatott reggeli előtt és kedvenc napilapját olvasta. E nélkül nem indulhatott egyetlen nap sem. Ahogy átfutotta a napi híreket, megállt az ablak előtt. A távolba vesző birtok tárult a szeme elé. A gondosan nyírt majd embermagasságú bukszusok üde zöld gyepet zártak közre, melynek közepén csodaszép virágágyás pompázott. A hófehér murvás út élénken elütött ettől a friss, harmatos zöld színtől. Az út végén kis tavacska állt, körben a dúsan növő nádas vadkacsák fészkelő helye volt. Beljebb a partot hatalmas vadgesztenyefák szegélyezték, alattuk tavasszal különféle aprócska virágok ontották illatukat. A kis tavacskán túl az út kettéágazott, az egyik tovavitt az erdőbe, a másik egyenesen a tengerpartig futott. A tó partján az árnyat adó fák alatt egy szaletli volt, Emma Wilson kedvenc helye, de apja is szeretett itt üldögélni. A kapitány az utóbbi időben egyre többször üldögélt itt, siratva oly korán elvesztett drága feleségét, Emma édesanyját. Emma szakasztott olyan volt, min édesanyja. Hosszú, hollófekete haját összefonva hordta, mélykék szemei akár az óceán úgy ragyogtak. Magas, sudár termetét, sugárzó szépségét mindenki megcsodálta. Emma mindössze nyolc éves volt, mikor édesanyja távozott, egy betegség következtében. Beszélték, hogy a kapitány csaknem eszét vesztette fájdalmában, még a kis Emmáról se igen akart gondoskodni. Ha akkor nem lett volna Berta, ki tudja mi lett volna! Berta gondoskodott Emmáról és a háztartásról és teszi ezt a mai napig. Emma azóta szépséges ifjú hölggyé cseperedett, apja is megbékélt már, bár sosem lesz már a régi. Szíve és lelke egy darabja meghalt feleségével együtt. Morózus kedvű, kissé zsémbes, öregnek épp nem nevezhető úr maradt, minden szeretetével lányát halmozta el. Ahogy az ablaknál állva a rózsakertre esett a tekintete, megrohanták az emlékek. Drága felesége kedvenc időtöltése volt a rózsákkal és a virágokkal való foglalatoskodás. Volt kertészük, de a rózsákhoz nem engedett nyúlni. Az évek során megannyi rózsa díszlett már a kertben, illatuk bódító, szépségük kápráztató volt. Ted Wilson szemét elfutották az emlékezés könnyei. Mikor meghallotta lánya hangját, megtörölte szemét és mosolyogva ölelte át.

– Papa! Merre vagy papa!

–Itt vagyok a dolgozó szobámban!

– Jó reggelt papa! Kikocsizunk ma? Olyan szép idő van! 

– Jó reggelt kincsem! Talán, majd ha a bankból hazajöttem. De menjünk reggelizni, mert elkésem! Gyere!

Emma kicsit csalódott volt, de már megszokta, hogy apja sokat dolgozik. Különösen azóta, hogy ő lett a bank alelnöke. Szinte mindennap késő estig bent volt. Emma eleinte nehezen viselte, de kénytelen volt hozzá szokni. Apja a legkülönfélébb ajándékokkal halmozta el, mintha csak pótolni tudná személyes jelenlétét, szeretetét. Igaz vasárnaponként otthon volt, de akkor is sokszor a bank ügyeit intézte. Ritka alkalom volt, hogy kikocsiztak együtt, ez valóságos ünnepnap volt Emma számára. A mai nap különösen szép volt, a nap melegen sütött az éjszakai esőnek nyoma sem volt. 

Reggeli után Ted elköszönt lányától és bekocsizott a városba. Emma magára maradt. Egy darabig kézimunkázott, majd olvasott. Végül gondolt egyet és a tengerpartra sétált. Tudta, hogy nem illendő egyedül lemennie, de senki sem volt, aki lekísérhette volna. Berta épp az ebédet készítette, hogy pontban egy órára minden készen legyen, mire a kapitány hazaér. Így nem marad más, mint az, hogy Emma szakítva minden illemmel és konvencióval, elsétált a partra, Berta nemtetszése ellenére. 

Fogta hát napernyőjét, vállán pörgetve sétált a köves úton, egészen a tópartig, ahol balra fordult. Az árnyas fák hamar véget értek, az út beleveszett a tengerpart homokjába. Egy teremtett lélek sem járt a parton éppen, így nem volt mitől tartania. Persze akkor sem, ha sokan jártak arra, csupán a rosszalló pillantásokat kellett volna állnia. De most, egymaga volt. A hosszú, homokos part a távolba veszett, a tenger kéklő párájában derengett a messzi táj. A hullámok halk zenéje andalító volt. Jobbra a távolban a lankás domboldalt felváltották az egyre meredekebben futó sziklák, hogy még följebb egybeolvadjanak a hegyekkel. A tenger nyugodt volt, távolban egy hófehér vitorla parányi foltja törte meg a kékséget. Emma leült egy kőre és a tengert nézte. Mindig megnyugtatta, elandalította. Kicsi gyerek kora óta ez volt az egyik kedvenc helye. Órákig tudta nézni egyetlen szó nélkül a végtelenbe vesző tengert, hallgatni duruzsolását. Mikor még élt szeretett édesanyja, gyakran lejöttek ide és szinte az egész napot itt töltötték. Míg Emma önfeledten játszott, anyja olvasott vagy kézimunkázott. Csodás nyarak voltak ezek, melyekre mindig szívesen gondolt vissza. Ahogy erre gondolt, szinte hallotta anyja hangját, élénken éltek emlékezetében szavai.

– Óvatosan drágám, be ne menj messzire a vízbe, csak a parthoz közel játssz!

– Nézd mama – Szaladt anyjához Emma – milyen szép köveket találtam! És nézd ezt a szép kagylót! Ugye milyen szépek? Hazaviszem őket és a polcomra teszem. 

– Ó, drágám már annyi sok szép köved van! 

– Igen, de ilyen szép még nincs! 

– Jól van, nem bánom! Nézd csak milyen szépek a felhők! Gyere, feküdj ide mellém!

Emma ekkor odafeküdt anyja mellé és az égen tovaúszó bárányfelhőket nézték. Jókat nevettek azon, mikor milyen formát láttak benne. Tele voltak ötletekkel, fantáziájuk kimeríthetetlen volt.

Még most is élénken élt emlékezetében anyja nevetése. Ott hallotta szíve legmélyén. Hanyatt feküdt a puha homokban és a felhőket nézte, úgy, mint akkor. Szemét könny áztatta, ahogy felidézte e kedves, meghitt pillanatokat. Csak nézte hófehér pamacsokat és egy fájdalmas sóhaj tört fel belőle: „Ó anya, annyira hiányzol!” Maga sem tudta mennyi ideig időzött itt, de gyanította, hogy már elég rég óta. „A papa! Szent ég, lehet, hogy már otthon is van!” Gyorsan leporolta ruhájáról a finom homokot és amilyen gyorsan csak tudott hazasietett. Mikor a házhoz ért, még nem látta apja kocsiját, így kissé megnyugodott. Beszaladt a házba, egyenesen az ebédlőbe, ahol Berta már éppen ebédhez terített. Rosszalló pillantásokkal nézte, de igazából nem tudott volna haragudni rá. Persze azért nem állta meg szó nélkül.

– Jaj, Emmácska! Merre jártál? Tudod, hogy édesapád nem szereti, ha elkószálsz! Ezen felül, pedig nem is illik! 

– Ó, dadus, ne légy olyan szigorú, hisz oly rövid az élet! Egyébként meg ilyenkor olyan csodás a tengerpart! 

– De lányom! Tudod, hogy nem járkálhatsz mindenfelé egyedül! Ilyet a magad korabelieknek nem illendő! Ej, ej! Mit fog szólni atyád, ha megtudja!

– Egy teremtett lélekkel sem találkoztam, kihalt az egész part. A papa meg nem fogja megtudni. Ugye dadus nem árulsz el? Kérlek! – Bújt hozzá és ölelte meg. – Kérlek, ne árulj el! Legközelebb pedig gyere velem! Neked se árt egy kis levegőváltozás.

– Jól van, ez egyszer nem árullak el! Ó, te lány! – Ölelte meg Berta mosolyogva és arcon csókolta. - Most pedig menj és öltözz át, mert atyád hamarosan itthon lesz! Igyekezz! Tudod jól, hogy egy perccel sem lehet később tálalni, mint egy óra! Na, menj!

– Sietek dadus!  

Emma felszaladt az emeletre, és átöltözött. Épp csak elkészült, mikor kinézve az ablakon meglátta amint apja megáll a bejárat előtt. Leugrott a kocsiról, Sam pedig kantárszáron fogva a lovakat, hátra vezette a kocsit. Emma gyorsan végig nézett magán a tükörben, lesimította ruháját, és nevetve szaladt le, hogy fogadja apját.

– Papa, de jó, hogy megjöttél! Ugye nem kell visszasietned ebéd után?

– Nem, ma nem kell visszamennem. Mit szólnál hozzá, ha kikocsiznánk egy kicsit? 

– Ó, papa! Tudod, hogy mióta vágyom erre! Annyira örülök! Szeretlek papa! – Lépett oda hozzá, és ölelte meg.

– Én is szeretlek Emma! De most már együnk, mert farkas éhes vagyok!

Ebéd után mire Sam előállt a kocsival Emma már ott állt, és türelmetlenül várta apját. Mikor feltűnt az ajtóban Emma még egyszer szorosan megölelte apját, majd felszállt. Apja melléült és indulásra késztette a lovakat. A kocsi döccenve indult meg, Emma belekarolt apjába, mellébújt, mintha sosem akarná elengedni. A kapitány sosem tiltakozott, rajongásig szerette lányát, tudta, hogy milyen nagy kincsek ezek a lopott órácskák. A President Bank ahol dolgozott, egyre több munkával látta el, épp terjeszkedett. Az egyik kisebb bank csődöt mondott, így megállapodtak vele, hogy összeolvadnak. Ted Wilsonnak ezzel rengeteg munkája volt. Nem akarta elbocsájtani a kisebb bank alkalmazottait, igyekezett a mindenki számára legjobb megoldást találni. Sok volt ezzel a munka, így igazi kincs ez a mai délután. Tudták ezt mind a ketten. Ted lassan hajtotta a lovakat, épp csak poroszkáltak az fehér murvás úton, majd az erdőn átvágva egy kis tisztáson telepedtek le. Emma gondoskodott mindenről abban a fél órácskában ebéd után, míg apja elszívta elmaradhatatlan ebéd utáni pipáját. Emma és Berta egy kosárban uzsonnát készített. Mikor a tisztáshoz értek Ted leterítette a plédet, majd leheveredett. Emma mellé ült, és a csöndes, virágokkal borított mezőben gyönyörködött. Keveset beszélgettek, de Emma ezt egy cseppet sem bánta. Tudta jól, hogy apja nem a szavak embere, és vele még a hallgatás is meghitt volt. Meghitt és örömteli, mert legalább együtt lehettek. Az idilli percek, órák hamar tovatűntek, ideje volt hazaindulni. Még épp időben. A távolban magasan a fák koronája fölött az előbukkanó ég, semmi jóval nem kecsegtetett. Sűrű, sötét gomolyagok jelentek meg, egyre jobban eggyé olvadva, egyre komorabban. Ted sietősre fogta a lovakat, még az eső előtt haza kellett érni. Már félúton jártak, mikor a szél is föltámadt, helyenként heves lökésekkel ostromolva a tájat. Emma összehúzta magán a hátára vetett kendőjét, és még szorosabban bújt apjához. Épp időben értek haza, alighogy leszálltak a kocsiról, kövér esőcseppek kezdtek hullani. Hamarosan úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna. 

Emma a súlyos brokátfüggöny mellől nézte a kint tomboló vihart, majd leült az egyik ódon, faragott fotelba. Apja a kandalló mellett ült és olvasni próbált, ám közben elszunyókált. Emma épp szólni akart valamit, de mikor felpillantva látta, apját elnyomta az álom. Betakarta őt egy pléddel és kivette a kezéből az épp kihullani készülő könyvet. Nyár ide vagy oda, az ilyen napok mindig hűvösek voltak ezen a vidéken, ezért Sam mikor látta mi közeleg, tüzet rakott a kandallóban, hogy mire megérkeznek, kellemes meleg legyen. Emma szeretett a kandalló mellett üldögélni, évszaktól függetlenül. Innen is látni lehetett otthona megannyi szépségét. Szerette a szeme elé táruló kertet a mindig zöldellő pázsittal, a kora tavasztól késő őszig nyíló virágokkal, a távolban halványan felsejlő tavacskát. A vén gesztenyefák mikor virágba borultak, festői szépségükben virítottak. Télen a hatalmas öreg fákat hólepel borította, különös csöndet vonva köréjük. Most is csak ült és nézte az esőáztatta vidéket, ahogy a szél bele – beletép a fák ágaiba, csaknem letépve azokat. A szűnni nem akaró esőt, amint csatakossá áztatta a kertet. A fekete felhők mögül vakítón hasítottak bele a szürkületbe a cikázó villámok, egy – egy pillanatra nappali fényt árasztva. Késő este volt már, mire a vihar kezdett alábbhagyni, és Emma aludni tért.

Hamar elmúlt a nyár, a rekkenő hőség is kezdett alább hagyni. Csapadékos, szeles idő vette át a nyári száraz meleget. A természet fellélegzett egy kicsit a hőség után, ahogy elkezdtek sárgulni a levelek. Az ősz kérlelhetetlenül bontogatta szárnyait. A kert virágai lassan sárgulni kezdtek, elvesztették káprázatos színeiket, a fák levelei száz és száz féle színben pompáztak. A természet aludni tért. A fákon ezüst, bordó, sárga, és még ki tudja hány féle színben virítottak a lehullani készülő levelek. Az avarban az egyik öreg galagonya bokor tövében egy sün épp téli vackot készített a lehullott levelekből. Emma és a kertész is jól tudta, hogy évek óta él velük ez a bájos kis jószág. Tavasztól őszig etették őt, gondoskodtak róla, noha a kis sün is bőven el tudta látni magát. Ennek ellenére mindig örömmel fogyasztotta el a kitett eleséget. Most, hogy itt az ősz, a kertész gondoskodott róla, hogy megfelelő otthona legyen, egy jó nagy kupac avart gereblyézett a bokor alá, hogy a sün megfelelő téli fészket készíthessen magának. A kis lakó eztán hangos szuszogással építette meg téli vackát. Hűvösre fordult az idő, a szeles esős napok szinte mindennapossá váltak. Emma csak rövid sétákat tett a kertben, inkább a kandalló mellett olvasgatott, vagy kézimunkázott. Apja belevetette magát a munkába, mindig későn ért haza, de sosem mulasztotta el, hogy együtt vacsorázzon lányával. Emma aggódva nézte apját, aki fölött rohantak az évek, haja őszbe fordult, egyre fáradtabbnak tűnt. Szemeinek éjfekete ragyogásán azonban nem fogott az idő, ugyan olyan pajkosan, élénken csillogtak, mint régen. 

Egyik késő őszi hétvégén, Emma születésnapján bált rendeztek. Ted Wilson meghívta a rokonokat, barátokat, így az egész házban izgatott készülődés folyt. Emma segített a ház feldíszítésében, szerette az effajta munkát. Virágokat a városból hozattak, amiket gondosan helyezett el mindenhol. Berta felügyelte a vacsora előkészületeit, amit Emma is olykor megnézett. Apja távol volt, egy üzleti megbeszélésen, de szentül megígérte, hogy a hétvégére hazaér. Emmára hárult hát egy sor teendő, de nem bánta. Izgatottan várta a szombatot. Egyrészt mert imádott apja végre újra otthon lesz, másrészt nagyon várta már a bált. Édesanyja halála óta egyszer sem volt ilyen, a kapitány mereven elzárkózott mindenféle hangos összejövetel elől. Azelőtt majdnem minden hónapban tartottak bálokat, amit mindenki szeretett és nagyon várt. Emma édesanyja kiváló érzékkel szervezett meg mindent. Szinte minden alkalommal ő volt a társaság középpontja, mindenki elismerően nyilatkozott róla. Mindenki szerette őszinteségét, kedvességét. A Wilson – ház báljainak híre messzire ment. Ted most azért egyezett belel, hogy oly hosszú idő után újra hangos legyen a ház, mert lánya most töltötte be a tizennyolcadik évét. Egyszerűen nem volt szíve megtagadni tőle. Meglepetésnek is szánta. Egyik reggelen Emma még az igazak álmát aludta, mikor Ted halkan benyitott a szobájába és leült az ágy szélére. Csak nézte lányát, aki egyre jobban hasonlított rajongott feleségére. Szíve csordultig telt szeretettel, ahogy ránézett. Arca, vonásai szakaszott olyanok voltak, mint édesanyjáé. Ted szeme megtelt könnyel, majd lágy csókot lehet lánya homlokára.  

– Jó reggelt papa! – Ölelte át. – De régen nem jártál már itt ilyen korán! Ugye nincs semmi baj? 

– Semmi baj, kincsem! Tessék, ez a tiéd! – Adott át egy bordó bársony tokot. – Boldog születésnapot Emma! 

Emma kezébe vette, és kinyitotta. Szemei tágra meredtek. Édesanyja csodaszép nyakékét tartotta a kezében.

– Papa, de hisz ez……ez a mamáé volt!

– Igen drágám! Sehol nem lenne méltóbb helyen, mint a nyakadban a jövő szombati bálon. Viseld ugyan olyan büszkén, mint édesanyád. 

– Bál? Papa ez igaz? Bált rendezünk? 

– Igen. Végtére is egyszer tizennyolc éves az én legféltettebb kincsem!

– Ó, ha tudnád mennyire boldoggát tettél! Köszönöm papa! Szeretlek!

– Én is szeretlek. Most el kell utaznom egy üzleti megbeszélésre, de ígérem, a bálra itthon leszek. Most neked kell felügyelned mindent, ahogy azt valamikor édesanyád tette. Nagyon büszke lenne rád, ahogy én is az vagyok. Most mennem kell, de jövő szombatra itthon leszek.

– Vigyázz magadra papa! 

Ted ezzel útnak indult, Emma pedig magára maradt a bál összes előkészületeivel együtt. Persze ne egészen egyedül, mert Berta és Sam mindenben a segítségére voltak.

Mire elérkezett a szombat, a bál napja minden a helyére került, már csak a kapitány hiányzott. Délután öt órára várták az első vendégeket, Emma csak remélte, hogy apja addig hazaér. Minduntalan az ablakban állt és a házhoz vezető utat nézte, vajon mikor tűnik fel a fogat a távolban. Már alig volt idő, át kellett öltöznie. nem szívesen hagyta ott az ablakot, de Berta sokadik unszolására fölment a szobájába, hogy elkészüljön. Míg ő készülődött, észre sem vette, hogy apja befutott és a nappaliban várja. Emma vadonatúj báli ruhát kapott, ami nem sokkal apja elutazása után érkezett meg. Ted a kandalló előtt állt, és kíváncsian várta, hogy lánya lejöjjön. Mikor meghallotta, hogy jön lefelé a lépcsőn, elé ment a hallba. A lélegzete is elállt mikor meglátta lányát, ami hirtelen visszarepítette őt a múltba. Arra a napra emlékezett, hacsak egy röpke pillanatig is, mikor szeretett feleségét megismerte egy régmúlt bálon. Szépsége kápráztató volt, Tedet teljesen magával ragadta. Szinte egész este, végig a bálon csak vele táncolt, senki másra rá sem nézett, minden gondolatát ő töltötte be. A következő év tavaszán pedig feleségül vette. Most pedig ugyanazt a szépséget látta. Lánya épp oly sugárzóan gyönyörű volt, szakasztott mása édesanyjának. Ted elmosolyodott, majd ölelésre lendült a karja.

– Ó, Emma! Gyönyörű vagy! Pontosan olyan vagy, mint édesanyád. Csodálatos vagy ifjú hölgy!

– Köszönöm papa! Olyan jó, hogy végre megjöttél, már nagyon hiányoztál.

–Te is nekem csillagom!

Alig válthattak pár szót, apja sietett átöltözni, hogy fogadni tudják a vendégeket. 

A bál folyamán minden szem Emmára szegeződött, össze – összesúgtak a háta mögött, dicsérvén csodálatos szépségét. Minden fiatalember a közelében akart lenni, hogy táncba vigye. Nem telt el sok idő, és Emma táncrendje hamarosan megtelt. A fiatalemberek szinte kézről kézre adták. Emma egy idő után alig győzte a táncot, és alig tudta néha kimenteni magát. Kétség kívül ő volt az est fénypontja. Apja csak nézte őt, atyai szíve a szereteten túl, büszkeséggel telt meg. Emma egy késői órán szinte kimenekült a teraszra, hogy egy lélegzetvételnyi időhöz jusson. A késő őszi idő hűvössé tette a levegőt, így Emma meleg kendőt dobott a vállára és kiment a teraszra. Az égen szikrázón ragyogtak a csillagok, a hold ezüst fénnyel vonta be a birtokot és az estét. Ahogy elidőzött, alant egy fiatalemberre esett a tekintete, aki éppen egy jókora kosarat cipelt be a házba. A teraszról ahol álldogált épp rá lehetett látni a személyzeti bejáróra. A fiatalember felpillantott és megállt egy pillanatra. Emma sudár alakja kiemelkedett a benti fények hátterében, jól kivehető volt szépsége. A fiatalember megtorpant, és a lányt nézte. Ahogy Emma ránézett, tekintetük összevillant egy pillanatra. John elmosolyodott, biccentett és besietett a házba. Emma magára maradt a holdfényes estében. Később mikor visszament egyre csak a fiún járt az esze. Maga előtt látta magas, daliás alakját, kedves mosolyát. Az est folyamán eztán bárki is vitte táncba, nem tudott igazán ráfigyelni. Minduntalan az ismeretlen jutott eszébe.

Napokkal később egy hűvös, de napfényes reggelen az öreg Bill ágynak esett. Mikor John reggel felébredt és lement a pékségbe, csak a sötét műhelyt találta. Azonnal felszaladt az emeletre és bekopogott apja szobájába. Mikor nem kapott választ benyitott. Apja mélyen aludt, így John keltegetni kezdte. Bill fáradtan nyitotta ki szemeit.

– Fiam, ma neked kell beindítani a boltot és elvinni a Wilson birtokra a rendelést. Valami kisebb nyavaja ágynak döntött. Kérlek, add oda kis szekrénykémből a kis barna üveget! Attól majd jobban leszek! 

– Tessék, apám! – Adta oda sietve, amit kért. – De elküldetek gyorsan a doktorért! 

– Hagyd fiam, meglátod, holnapra jobban leszek! Most eredj, és indítsd be a pékséget! 

– Rendben apám! Később majd felnézek.

John ezzel nehéz szívvel, de hagyta apját pihenni és lesietett a műhelybe. Gyorsan bedagasztotta az első adagot, és amíg várt felszaladt, hogy megnézze apját. Mikor felment, látta, hogy békésen alszik, csöndesen becsukta maga mögött az ajtót, és folytatta a munkát. Mire kisült az első adag eladni való és kinyitotta a boltot, az első türelmetlenkedő vevők ott toporogtak. Bocsánatkérőn nyitott ajtót. Mikor elmondta mi történt, a zsörtölődés azon nyomban abba maradt. Miután az utolsó vevő is elment, amilyen gyorsan csak tudta kocsira pakolt mindent, kitette a” Rögtön jövök” táblát és a Wilson birtokra sietett. Tudta, hogy ha elkésik, a kapitány leszedi a tíz körméről. Nem késlekedett, felpattant a kocsira és indulásra ösztökélte lovait. Igyekeznie kellett, az eget egyre szürkébb felhők kezdték uralni. 

Épp időben érkezett. Ahogy a hátsó bejárathoz hajtott, szemerkélni kezdett az eső. Berta csípőre tett kézzel állt az ajtóban, már épp szólni akart, mikor meglátta, hogy ma nem Bill hozta az árut. John bocsánatkérőn nézett rá.

– Bocsásson meg Berta, de apám megbetegedett, így egymagamnak kellett ma minden megcsinálnom. Remélem nem késtem el!

– Nagyon sajnálom, remélem nincs nagy baj és hamar rendbe jön az édesapád! No, de gyere be hamar, mert bőrig ázol! Kérsz egy csésze forró teát, kávét?

– Köszönöm, az jól esne!

Épp csak leültek és John a forró kávét iszogatta, benyitott Emma. Tekintetük összeforrt egyetlen pillanat alatt, ahogy akkor, a bál estéjén. John zavarban volt, kezét dörzsölgette, ahogy a lányra nézett. Hosszú perceknek tűnő pillanatok után Emma lesütötte szemeit, John pedig alig hallhatóan szólalt meg.

– Jó reggelt kisasszony! Elnézést, én csak…..bocsásson meg!

– Jó reggelt Mr…….

– Banks. John Banks vagyok, ma apám helyett én hoztam a friss árut.

– Értem. Remélem az édesapjának nincs komoly baja! De kérem, ne zavartassa magát, igya csak a kávéját! 

– Igen, Miss. Köszönöm. -  John ezzel visszaült és tovább iszogatott, közben azonban egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a lányról, aki ugyan csak lopva rá – rápillantott miközben Bertával beszélgetett.

– Berta kérlek, hogy ebédre három személyre készíts ebédet, mert a nénikém meglátogat minket. 

– Ó, ez igazán nagyszerű! Olívia asszony már jó ideje nem járt nálunk! Mennyi ideig marad?

– Ezt nem tudom biztosan, de nála semmit nem lehet tudni. Ha megbocsát! – Nézett most Johnra, aki felpattant és egyenesen a lány szemébe nézett. Emma állta a tekintetét.

– Kisasszony, nagyon örültem! 

Ahogy Emma kilépett a konyhából John megköszönte a kávét és hazaindult. Magára vette hosszú, vastag esőkabátját, jól beleburkolódzott és útnak indult. Mire hazaért bőrig ázott a szakadatlanul zuhogó esőben. Egész úton Emma járt a fejében, másra sem tudott gondolni. Fogalma sem volt róla, hogy Emma ugyan így érez. Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy egymásba szeressenek. 

Másnap az esőnek nyoma sem volt, ragyogóan sütött a nap. Az ősz ellenére ma kifejezetten kellemes volt az idő, így Emma Olívia nénjével a városba kocsizott, hogy vegyenek pár dolgot. Sam egy kis téren állította meg a kocsit, és lesegítette a két hölgyet.

– Itt várjon meg Sam! -  Szólt Olívia, majd belekarolt unokahúgába. – Menjünk drágám! Vennék egy új kalapot! 

Ezzel a két hölgy nevetve mentek egyenesen az út túlsó oldalán lévő kalapszalonba. John épp a bankból lépett ki, mikor siettében és a vakító napfényben kis híján nekik ment. Bocsánat kérőn nézett rájuk. 

– Bocsássanak meg hölgyeim! Én igazán nem akartam! – Emelte meg kalapját. Ekkor vette csak észre ki is az, akinek majdnem neki ment. – Ó, bocsásson meg Miss. Wilson, nem akartam……

– Nem történt semmi, Mr. Banks! De kérem, legközelebb legyen kicsit figyelmesebb. – Szólt Emma, miközben a szíve a torkában dobogott. – Hogy van az édesapja? Remélem már jobban!

– Igen, Miss. már jobban van köszönöm, de pár napig még én viszem el önöknek a szokásos rendelést. Örülök, hogy láttam!

– Én is örülök! – Felelt Emma szemlesütve. Mikor felnézett a ragyogó kék szempárba, szíve még hevesebben dobogott. – Most, ha megbocsát! Minden jót Mr. Banks!

– Isten önnel, Miss. Wilson! 

– Ki volt ez a fiatalember? – Tudakolta Olívia. – Igazán jó képű, nem gondolod?

– Ő, Mr. Banks, annak a péknek a fia, akitől minden reggel a friss pékárut kapjuk. – Felelte Emma elpirulva. 

– Nagyon szimpatikus és csinos fiatalember, ahhoz képest, hogy pék. Bár, sosem a ruha teszi az embert, és nem is az számít, mivel foglalkozik. Sokkal inkább a benső a lényeg. Nem gondolod? 

– Igen, nénikém így van! 

Olívia néni elmosolyodott. Pontosan tudta, hogy a fiatalok fülig szerelmesek egymásba. Azt is tudta, hogy vagy hatalmas botrány lesz belőle, vagy semmi sem. A társadalmi különbségek és a merev konvenciók szinte lehetetlenné tették az efféle kapcsolatokat. Mennyi szív tört már így össze! Olívia azonban szentül megfogadta, hogy bármit is hoz majd az élet, mindenben támogatni fogja unokahúgát. Ezt nem is rejtette véka alá. Míg épp vásárolgatás közbeni pihenőjüket tartották egy cukrászdában, Olívia megfogta Emma kezét, és a szemébe nézett.

– Emma! Látom és érzem, hogy nem vagytok közömbösek egymásnak…

– Jaj, Olívia néni!

– Hadd fejezzem be! Szóval, nem vagyok sem vak, sem érzéketlen és látom, amit látok! Egyet ne feledj! Mindig csak a szívedre hallgass és soha! Érted? Soha, ne érdekeljen, mit gondolnak mások! Rám mindenben és mindig számíthatsz! Beleszerettél ugye?

– Azt hiszem nénikém igen. De hogy ő mit gondol, arról fogalmam sincs.

– Ó, gyermekem! Mit súg a szíved?

– Azt, hogy talán.

– Talán?! Emma, ne légy ily vak! Hiszen a napnál is világosabb, hogy ez a fiatalember fülig szerelmes beléd!

– Ó, nénikém! Fogalmam sincs, hogyan tovább.

– Csak hagyd, hogy az idő meghozza, ami neki jár! Én melletted leszek.

– Köszönöm, nénikém!

Észrevétlenül köszöntött be a tél, hirtelen nagy hideget és havat hozva. Egyik reggelre vastag hótakaró lepett be mindent. Az ég szürke volt a hófelhőktől és szakadatlan esett, már - már maga alá temetve a tájat. Emma szokásához híven a szalonban üldögélt kedvenc foteljában a kandalló előtt és olvasott. Olívia néni látogatása hosszúra sikerült, amit senki nem bánt, hiszen mindenki nagyon szerette az idős hölgyet, aki Ted Wilson testvére volt. Most Emmával szemben üldögélt és kötögetett, rálesve unokahúgára, akinek mindenhol járt az esze, csak az olvasni valón nem. Tekintete a könyvön nyugodott, de Olívia figyelmét nem kerülte el, hogy percek óta egyet sem lapozott a könyvben. Nem szólt, csak mosolygott, pontosan tudta, hogy messze jár. 

Emma felpillantott a könyvből és a távolba révedt. Nézte a kinti szürke tájat, a minduntalan szakadó hóesést, amitől nem lehetett messzire látni. Johnra gondolt. Már jó ideje, hogy nem látta. Felidézte mosolyát, magas, daliás alakját, ragyogóan tündöklő kék szemeit. Ahogy erre gondolt, forróság öntötte el. Csak nézte és nézte a hóval borított tájat egy hatalmas sóhaj kíséretében. Szerette volna látni Johnt, de tudta, hogy így télvíz idején erre semmi esélye nincs. Ebben a hidegben nem volt semmi, amiért a városba ment volna. Hacsak….

Felpattant és meghúzta a csengő bordó zsinórját, mire pillanatokkal később Sam lépett be.

– Csöngetett kisasszony?

– Igen Sam! Kérlek, fogass be a szánba, és tegyetek bele jó meleg takarókat! A városba megyek.

– Ebben az időben? De kisasszony…..

– Semmi de! Csak kérlek, tedd, amit mondtam Sam! 

– Igen kisasszony! Akkor én is megyek, végtére is valakinek vezetnie kell a lovakat.

– Erre semmi szükség Sam! Magam is boldogulok! Az idő meg javul. Már nem is esik a hó és kezd tisztulni az ég.

– Értem kisasszony! 

– Hová készülsz lányom? Nem éppen kocsikázásra való az idő.

– Ne aggódj Olívia néni! Csak….csak szeretnék venni a papának és persze neked is valami ajándékot karácsonyra. 

– Értem. Ha megkérlek, hoznál a pékségből valami finomat? 

– Hát persze! De mégis mire gondoltál?

– Rád bízom, ha ott leszel, tudni fogod!  

Emma ezzel felpattant, meg sem állt a szobájáig, ahol jó melegen felöltözött, majd szinte futva köszönt el nénjétől, aki nevetve nézett utána. Felült a szánra, betakaródzott az odakészített meleg plédekbe, majd búcsút intett. Sam a fejét csóválva nézett utána. Az idő közben valóban jobbra fordult, kegyes volt Emmához. A szürke felhők mögül kibukkanó nap arany fénnyel vonta be a havas utat. A csilingelő szán hangját messze vitte a téli világ. 

Nem kellett sokat várni, hamarosan feltűntek a város első házai. Emma meg sem állt a főtérig, ahol leállította a szánt, majd leugrott róla. A térből nyíló kis utcában állt egy régiség kereskedés, vele szemben pedig egy ajándékbolt. Az ajándékbolt mellett pedig közvetlenül a Banks pékség. Emma szíve hatalmasat dobbant, de előbb az ajándékokat akarta megvásárolni. A régiség kereskedés ajtaján megkondultak a kis harangok, ahogy belépett. Az eladó öregúr, aki igen jól ismerte a Wilson családot, mosolyogva fogadta, majd hagyta, hogy Emma körül nézzen. Csakhamar meglátott egy igen különleges zsebórát. Az óra arany fedelét míves rajzolat díszítette. Ahogy felnyitotta, az óra egy pillanatnyi időre csilingelni kezdett. Becsomagoltatta egy sötétzöld bársony dobozkába és tovább nézelődött. Az egyik vitrinben egy borostyán medálon akadt meg a tekintete. A medál egyik fele halványzöld drágakövekkel kirakott volt, a másik felén a borostyán a maga szépségében virított. Ezt is becsomagoltatta egy bordó bársonydobozkába, majd távozott. Meg sem állt a pékségig. A pékségben is egy kis csengettyű lógott az ajtó fölött, jelezvén, ha benyit valaki. Emma benyitott és várt. Csupán egy hang szólalt meg a kis üzlet belsejéből, amitől a szíve majd kiugrott a helyéből.

– Máris jövök, egy pillanat!

Kisvártatva John sudár alakja jelent meg a pult mögött. Ahogy találkozott a tekintetük, az idő mintha megállt volna, hacsak egyetlen pillanatra is. John zavarában lesütötte a szemét.

– Jó napot kisasszony! Miben lehetek szolgálatára?

– Nos, én….az almás lepényből kérnék négyet, a diós patkóból is négyet és a perecből is ugyan ennyit. 

– Értem, kisasszony, máris csomagolom! – John ezzel gondosan dobozkába tette a süteményeket, majd becsomagolta. – Parancsol még valamit? 

– Nem is tudom. – Emma húzta az időt, sehogyan sem akarózott neki búcsút venni. Tudta, hogy nem éppen illendő, de képtelen volt megválni John tekintetétől, mosolyától. – Igen, talán még a lekváros pitéből is kérek négy szeletet. – Mikor ezt is megkapta, mosolyogva nézett a fiúra. – Hogy van az édesapja? 

– Köszönöm jól, kisasszony. Épp a műhelyben van, készíti elő a pékárut. 

– John! Fiam, tudnál jönni, segíteni? – Hangzott a távolból.

– Igen apám, máris megyek! Bocsásson meg Miss. Wilson, de mennem kell. Örülök, hogy láttam! Mikor Láthatom újra? – Nézett egyenesen a lány szemébe.

– Holnap reggel, ha elhozza a friss árut. Üdvözlöm az édesapját! Viszont látásra John!

– Minden jót kisasszony! Vigyázzon az úton!

Mikor Emma becsukta maga mögött az ajtót, visszanézett egy pillanatra. A párás üvegen keresztül látta, hogy a fiú őt nézi. Rámosolygott, és intett neki. Hevesen dobogó szívvel ült vissza a szánra, még egyszer a boltra nézett, majd indulásra fogta a lovakat. A szán csilingelve indult el. Már nem láthatta, mikor John kiszaladt az üzlet elé, hogy búcsút intsen. 

Hazafelé menet Emma lassan hajtotta a lovakat, élvezte a hideg, friss levegőt. Nem fázott, hiszen ahogy Johnra gondolt elöntötte a forróság. A szerelem, ami lángra gyújtotta ott égett a szívében. A kihalt úton azon kapta magát, hogy dalra fakadt. Elnevette magát, és tovább énekelt. Hamarosan egy közeledő szán sziluettje tűnt föl. Emma csak énekelt, a boldogságtól szinte szárnyakat kapott. Ahogy a szán a közelébe ért, a rajta ülő középkorú férfi, megemelte a kalapját, és odabiccentett. 

– Jó napot Miss. Wilson! Szép napunk van ma!

– Ó, igen Mr. Write!  - Felelt Emma és tovább énekelt. 

A férfi megcsóválta a fejét, majd továbbhajtott. Emmát nem zavartatta magát, tovább dudorászott az úton. Gyönyörködött a hófödte tájban. A nap ragyogóan sütött, fénye vakítóan csillogott, hol arany, hol ezüstszínekben. A lovak patájának zaját elnyelte a puha hó, csönd és békesség ülte meg a környéket. Hamarosan feltűnt a birtokra vezető út, az öreg fák között felbukkant a ház is. Egyenesen a hátsó bejárathoz vezette a lovakat. Sam mikor észrevette, kisietett, hogy lesegítse Emmát, de mire kiért a lány már énekelve leugrott a szánról. Megköszönte Samnek a segítséget, és szinte táncolva ment be a házba. Olívia nénje a kandalló mellett üldögélt. Ahogy unokahúgára nézett, elmosolyodott.  

– Szerencsével jártál? – Kérdezte, miközben csöngetett Bertának.

– Igen Olívia néni! Az élet oly szép, nem gondolod?

– Csöngetett asszonyom? – Lépett a szalonba Berta.

– Igen. Kérem, legyen szíves jó forró teát hozni, és a süteményeket is tegye, kérem tálcára! Gyere Emma, melegedj meg, bizonyára teljesen átfagytál ebben a hidegben!

– Igen is asszonyom! – Berta ezzel távozott, Emma pedig leült a kandalló mellé.

– Ó, Olívia néni! Oly szép az élet! Nem gondolod? Nézz ki az ablakon! Hát nem csodálatos ez a téli táj? 

– Minden bizonnyal! Innen bentről mindenképp. Ez a hideg már nem az én csontjaimnak való. Ki a szerencsés? Csak nem az a fiatalember a pékségből?

– Szerencsés? – Kérdezte Emma a közben feltálalt forró teát iszogatva. Kire gondolsz nénikém?

– Ó, gyermekem, az én öreg szemeimet nem lehet becsapni! Messziről látszik rajtad, hogy fülig szerelmes vagy. Ismerem?

– Igen. Jaj, Olívia néni! Miért oly bonyolult az élet? 

– Bonyolult? Nos, sajnos vannak helyzetek, amik kétség kívül megnehezítik. Szóval, az ifjú Mr. Banks az, aki elrabolta a szívedet? 

–Most mit tegyek, Olívia néni? A papa sosem fog ebbe beleegyezni.

– Nos, legjobb lesz, ha kivered a fejedből. Miért pont őt választottad? Annyi hozzád illő fiatalember van. Itt van például….

– Hallani sem akarok másról! – Fakadt ki Emma. – Ó, bocsáss meg nénikém! Nem akarok másra gondolni, szeretem Johnt! Egyébként is azt mondta, hogy csak a szívemre hallgassak és, hogy te mellettem állsz! – Mondta, immár sírva. 

– Hm. Ha ennyire komolyak az érzéseid. Már csak az a kérdés, hogy a fiatalembernek is ennyire fontosak-e? 

– Azt hiszem igen. Ahogy rám nézett ma is. Igen azt hiszem, én sem vagyok közömbös a számára. Jaj, Olívia néni! – Fakadt sírva. 

– Na, jól van, ne sírj! Majd csak megoldódik valahogy! 

– Mit hallok? Sír az én kicsikém? – Toppant be váratlanul az apja. – Mi a baj, ki bántott? Na, gyere! – Ölelte át és csókolta homlokon lányát. – Ne sírj, még olyan sosem volt, hogy valami meg ne oldódott volna. 

– Igen apám! – Felelte még mindig zokogva. Kibontakozott apja öleléséből és felszaladt az emeletre. Szobájába lépve, sírva borult az ágyra. 

– Olívia, te tudod mi lelte Emmát? Még sosem láttam ilyennek. 

– Nos, Ted, a lányod szerelmes. De nem árulta el ki a szerencsés. Jobb lesz, ha most te sem faggatod egy darabig. Hagyd, hogy magától elmondja. 

Ted Wilson megfogadta Olívia tanácsát most, ahogyan teszi ezt már hosszú évek óta. Felesége halála után Olívia odaköltözött, hogy segítsem Emma nevelésében. Ted pipáját szívva nézett ki az ablakon, és idézte fel szeretett feleségét. Észre sem vette, hogy Berta lépett be az ajtón.

– Bocsásson meg uram, de a bankból keresi egy úr, azt mondta fontos.

–Kérem, vezesse a dolgozó szobámba! És Berta! Kérem, hozzon nekünk kávét is! Ha megbocsátasz! – Fordult oda Olíviához.

– Persze, menj csak! 

Tél lévén hamar beesteledett. Emma a nagynénjével való beszélgetés után szinte ki sem mozdult a szobájából, az ebédet is oda kérette. Csak ült az ablaknál lévő hintaszékében és egyre Johnon járt az esze. Alig várta már a másnap reggelt, hogy viszont láthassa. Egész éjjel forgolódott, a fiúval álmodott. Kora reggel volt, amikor felébredt, vagy inkább felriadt, mert száncsengőt vélt hallani. Kipattant az ágyból és az ablakhoz lépett. Még kora reggel volt, épp csak derengett, ismét szakadt a hó. „Jaj, remélem azért el fog jönni ebben a hóesésben is!” Mondta ezt, mintegy magának. Gyorsan felöltözött, és le sem vette a szemét a birtokra vezető útról. Már majdnem föladta, amikor a távolban halványan derengeni kezdett egy imbolygó valami. Nagyot dobbant a szíve, mikor közelebb ért és meghallotta a csengettyűket. Ekkor már világosan kivehető volt a szán. Sietve meleg kabátot vett, nyaka köré tekerte vastag kötött sálját és leszaladt a lépcsőn, meg sem állt konyháig. Betoppanva egyenesen Johnba ütközött, aki rögvest lekapta sapkáját és bocsánatkérőn pillantott rá.

– Jó reggelt Miss. Wilson! Bocsásson meg, én csak…..

– Jó reggelt Mr. Banks! Kér egy jó forró kávét? Vagy esetleg egy teát? Bizonyára átfagyott ebben a hidegben.

– Köszönöm, egy tea jól esne. Nagyon hideg van ma reggel. 

– Akkor foglaljon helyet! Máris elkészítem! Addig is vegye le nyugodtan a kabátját! 

– Köszönöm kisasszony!

Emma tett – vett, és pillanatokkal később már ott gőzölgött a friss tea John előtt az asztalon. Ahogy Emma elé tette, kezük összeért épp csak a másodperc töredékére, de nekik ez egy örökkévalóságnak tűnt. Tekintetük összeforrt, John keze bátortalanul fogta meg Emma kezét, aki nem húzódott el. Szinte hallani lehetett a két fiatal szívének heves dobogását, oly csönd volt. John ekkor közelebb hajolt és Megcsókolta Emmát. A lány szerelmesen nézett rá, azt kívánva, bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Mikor Sam belépett, rajtakapottan rebbentek szét. John kezében megremegett a tea, Emma szemlesütve huppant le az egyik székre. 

– Köszönöm a teát Miss. Emma! Ég áldja! – Kapta fel kabátját John. A sálat futtában tekerte a nyaka köré. 

– Kikísérem! 

Emma is gyorsan magára kapta kabátját és a fiú után szaladt. Mielőtt felugrott volna a szánra, John megfogta Emma kezét, szerelmesen nézett rá. 

– Ég áldja Emma kisasszony! Ha a városban jár, feltétlenül nézzen be a pékségbe! 

– Köszönöm, nem fogom elmulasztani! Ugye holnap is eljön? 

– Igen. Ebben a nagy hidegben nem engedem apámnak, hogy ilyen hosszú utat tegyen meg. Természetesen látni is szeretném, ha megengedi. 

– Megengedem! Ég áldja John! Vigyázzon magára! 

Ettől a naptól kezdve mindennaposak lettek a találkozások, amik nem voltak oly nehezek, lévén az öreg Banks nem szívesen mozdult ki otthonról ebben a zord télben. Szeretett a műhelyben dolgozni helyette, ahol jó meleg volt, John pedig boldogan vette át a helyét. Minden nap repült a Wilson birtokra, alig várta, hogy lássa Emmát. A tél úgy múlt el, hogy a két szerelmes egyetlen napot sem mulasztott el, hogy találkozzanak. Hol a városban, hol a birtokon, de mindennaposak voltak ezek a találkozások. A pékség műhelyének meghitt melege, vagy a birtok adott otthont titkos találkáiknak. 

A tavasz hirtelen köszöntött be, ragyogóan sütött a nap. A birtok fái üdén zöldelltek, a virágok élénken virítottak. Emma korán kelt, izgatottan készülődött, mert találkozója volt Johnnal. Ahogy elhúzta a nagy brokátfüggönyt a napsugarak vidáman táncoltak a szobában. Kitárta az ablakot, a rajta betóduló friss levegő üdítően hatott. A harmatcseppek még ott ringatóztak a növényeken. Amíg készülődött hagyta, hogy a friss levegőm átjárja egész lényét. Mikor elkészült igyekezett vadul kalapáló szívét lenyugtatni, nehogy apja észrevegye izgatottságát. Belegondolni sem mert, mi lenne, ha megtudná kivel is randevúzik ily régóta. Nyugalmat erőltetett magára és lement a szalonba, hogy elköltse apjával a reggelit.

– Jó reggelt apám! Szép napunk van ma ugye?

– Jó reggelt! Igen csodás az idő! Mi a terved mára? – Emma ki híján belesápadt a kérdésbe, hirtelen nem is tudta mit feleljen.

– Igazából csak élvezni szeretném ezt a csodás tavaszi napot a kertben. Kézimunkázom, olvasgatok. Gondoltam készítek egy szép terítőt. Sütötte le a szemét, Olívia nénire is csak lopva mert nézni. De miért kérded apám?

– Nincs különösebb indok, csak arra gondoltam, hogy elfogyaszthatnánk az ebédet a közeli kis réten, a patakparton. Piknikezhetnénk együtt. Persze csak ha van kedved egy ilyen öregemberrel ebédelni. Korán hazajövök a bankból. Egy órára itthon leszek, addig gondold meg. Te is velünk tartasz Olívia?

– Szívesen, ha nem bánjátok. Jót fog tenni a csontjaimnak ez a jó meleg napsütés.

– Jaj, apám, hol vagy te még az öregembertől! Örömmel piknikezek veled! Oly rég volt már erre alkalom.

– Jól van, akkor egy órára itthon leszek. Készíttesd össze, ami kell Bertával. 

Emma torkában dobogó szívvel köszönt el apjától, majd leszaladt a konyhába, hogy mindent megbeszéljen Bertával. Mikor mindezzel megvolt lehuppant szalonban, ahol Olívia épp kézimunkázott. 

– Mi a baj gyermekem? Gondterhelt vagy. 

– Jaj, Olívia néni! Johnnal van találkám. Neked elmerem mondani, mert velünk vagy. De ha ezt a papa megtudja! Arra gondolni sem merek! 

– Majd elkezdem megpuhítani, cseppet se aggódj! Most pedig eredj! Csak arra vigyázz, hogy délre hazaérj, még apád előtt!

– Köszönöm drága Olívia néni! – Lépett oda hozzá és ölelte meg. – Mire mennék nélküled! 

Emma ezzel csöngetett, és meghagyta Samnek, hogy nyergelje fel a lovát. Gyorsan fölszaladt a szobájába, lovagló ruhát öltött, és leszaladt. Alig várta, hogy John karjaiban legyen. Igyekezett nyugalmat erőltetni magára mikor felült a lovára. Amíg el nem tűnt a háta mögött a birtok kényelmesen poroszkált, majd vágtára fogta lovát és meg sem állt a titkos találkahelyig. 

Még a télen fölfedeztek egy elhagyatott kis házat az erdő mélyén, ahol láthatóan régóta nem járt már senki. Az erdő mélyén állt ez kis rozoga házikó, amiben egy ágyon, egy asztalon és egy ütött – kopott tűzhelyen kívül semmi sem volt. Ez a kis viskó azonban nekik az életet, a boldogságot jelentette. Ahogy közelebb ért márt látta, hogy John ott van, füstölt a kémény, a lova pedig a ház mellett legelészett. Emma, ahogy odaért, leugrott lováról, kikötötte a másik mellé és belépett a házba. 

– Ó, John! – Ölelte át. 

– Kedvesem! Egy örökkévalóság telt azóta, hogy utoljára a karjaimban tartottalak. – Csókolta meg forrón. - Apám ma reggel átruházott rám mindent, mától én vagyok a tulajdonos. Arra gondoltam, kibővítem a pékséget. Mit szólnál hozzá, ha mellette lenne egy csokoládé üzlet és Londonba is szállítanék. Már beszéltem is a szomszéd üzlet tulajdonosával, aki épp árulja. Eladná nekem, én pedig megnyitnám ott a kis csokoládé boltot. Utána érdeklődtem és lenne rá igény itt is és Londonban is. A későbbiekben pedig ott is nyitnék egy ilyen kis üzletet. Ha sikerül minden, akkor nyugodt szívvel állhatok atyád elé, hogy megkérjem a kezed. 

– Ez csodálatos szerelmem! Ha sikerül minden, akkor apám nem mondhat nemet! Ó, John! Annyira szeretlek!

Egy szerelmesen eltöltött csodás óra után éppen készülődtek, mikor lódobogást hallottak. Emma ijedten nézett ki az ablakon, és meghűlt benne a vér. Apját pillantotta meg, aki egyenesen feléjük tartott. John is kilesett, majd lélegzetvisszafojtva nézték, ahogy Ted Wilson szúrós szemekkel méregeti Emma lovát, akit minden kétséget kizáróan felismert. Egészen közel ment a házhoz, megpróbált benézni az ablakon, de szerencsére semmit sem vett észre. Ekkor az ajtóhoz ment, és lenyomta a kilincset. Emma csaknem felsikított, de John szorosan magához ölelte, így valamelyest megnyugodott. Még akkor is kalapált a szíve mikor apja hasztalan próbált bejutni. Csak akkor nyugodott meg, mikor apja felpattant a lovára és elviharzott. Nem sokkal később ő maga is távozott. Futó csókot lehelt kedvesére, majd lóra pattant és egy rövidebb úton vágtatott haza. Ahogy a birtokra ért, már messziről kiabált Samnek, hogy fogja ki a lovat, majd amilyen gyorsan csak tudott felrohant az emeletre átöltözni. Épp csak elkészült, mikor meghallotta apja zord hangját. Ted Wilson alapjában békés embernek számított, igen ritkán jött ki a sodrából. Most azonban forrt benne a méreg. Felismerte lánya lovát, és amikor benézett az ablakon, csupán egy alig kivehető sziluettről felismerte Emmát. 

– Emma! Azonnal gyere le, beszédem van veled! – mondta, majd dühösen leült a szalonban, ahol Olívia értetlenséget színlelve nézett rá. 

– Mi történt Ted, az ég szerelmére? Még sosem láttalak ilyen dühösnek.

– Még, hogy mi! Majd kérdezd a kisasszonyt, ha kegyeskedik végre megjelenni. 

– Itt vagyok apám! Miért vagy ilyen mérges, történt valami?

– Hogy történt-e? Még kérded kisasszony?! Láttam a lovadat egy erdei viskó mellett. Ami még….még….nem is tudom, mit mondjak! Téged is láttalak bent. Igaz elég sötét volt bent, ahogy benéztem az ablakon, de felismertelek Emma! Ezer közül is felismerlek! Mit kerestél ott?! 

– Én csak….

– Ne merj mellébeszélni! Szóval?

– Mikor kilovagoltam, elfáradtam és betértem egy kicsit megpihenni, aztán elnyomott az álom.

– Úgy! Miért nem mondasz igazat? Be volt zárva az ajtó! Kivel voltál? – Dörgött most már Ted hangja. – Szóval?! Magyarázatot követelek!

– Igen bezártam, mert mikor hallottam, hogy jön valaki megijedtem. Ha tudtam volna, hogy te vagy az, akkor kimentem volna. Bocsáss meg papa!

– Igazat mondasz?

– Igen papa. 

– Menj a szobádba! Még ma levelet írok a közeli leányiskolába, oda fogsz menni! Most menj!

– De, papa! Kérlek! Nem küldhetsz el oda! 

– Nincs semmi de! Döntöttem! Oda fogsz menni, mielőtt még valami ostobaságot követnél el. 

– Kérlek, Ted gondold meg! – Próbált közbeavatkozni Olívia. – Emma igazán okos lány. Ne kergesd őt el. Meg fogod bánni. 

Minden hiába való volt, a kapitány hajthatatlan volt. Dühösen állt föl és egyenesen a dolgozószobájába viharzott ahol tollat, papírt ragadott. Pár perccel később már Sam vitte a postára a levelet. Emma a szobájában zokogott, Olívia alig tudta megnyugtatni. Tudta, hiába próbál beszélni Teddel. Ismerte végtelenül makacs természetét. Mikor Emma kissé megnyugodott, lerohant az istállóba, felnyergelte lovát és bevágtatott a városba. Meg sem állt a pékségig. Odaérve leugrott a lováról, gyorsan kikötötte és belesett az üzletbe. Egyetlen vevő volt csak, aki már éppen elköszönt Johntól. Mikor a férfi kilépett, Emma elfordult nem akarta, hogy felismerje. Az idősebb úr, megemelte a kalapját mikor elhaladt mellette, Emma biccentett, majd beszaladt, egyenesen John karjaiba vetette magát. Könnyes szemmel nézett rá.

– Mi a baj kedvesem? Várj, bekulcsolom az ajtót. – John odalépett és kitette a „Rögtön jövök!” táblácskát és ráfordította a kulcsot. – Mi a baj, ki bántott?

– Mindennek vége! – Zokogta. – Apám leányiskolába akar küldeni, már a levelet is megírta. Meglátott a kisházban. Azt mondtam neki, hogy megpihenni mentem oda. – Emma csak sírt, patakokban folytak a könnyei. 

– Meglátott? Mindkettőnket? Mert akkor valóban baj van. 

– Csak annyit mondott, hogy felismert a sötétben, mikor benézett az ablakon. Mikor be akart nyitni, erre azt mondtam, hogy féltem és bezártam. Ha tudtam volna, hogy ő az, akkor kimentem volna. Ó, John! Félek egy szavamat sem hitte. Most mi lesz így velünk?

– Holnap elmegyek és megkérem a kezed. Nem! Most azonnal odamegyek! Legrosszabb esetben megvárjuk, míg letelik az idő a leányiskolában. 

– Az nagyon hosszú idő. Nem bírom ki ott olyan sokáig bezárva! 

– Most menj haza kedvesem! Még ma elmegyek atyádhoz és megkérem a kezed! 

Emma nagy nehezen elbúcsúzott Johntól és hazalovagolt. Egyenesen apja karjaiba futott. Rá sem nézett, csak fölrohant az emeletre. Az ágyra vetette magát és zokogott. Észre sem vette mikor Olívia leült mellé és vigasztalni próbálta. Délutánba hajlott már az idő, mire Emma nagy nehezen megnyugodott. Az ablakon kinézve észrevett egy fogatot közeledni. Megdobbant a szíve, ahogy látta pillanatokkal később, hogy John az. Legszívesebben lerohant volna, hogy a karjaiba vesse magát. Helyette vadul kalapáló szívét igyekezett csöndre bírni. Nem telt bele még öt perc sem, és apja dörgő hangjától volt hangos a ház.

– Soha nem adom magához a lányomat! Soha, amíg én élek! Emmának rangban hasonló férjet választottam, nem egy péket! 

– Minden tiszteletem uram…….nem csupán egy közönséges pék vagyok. Enyém az üzlet és a napokban fog mellette megnyílni egy különleges csokoládé üzlet, ami szintén az én tulajdonom. Londonba is fogok szállítani, és a későbbiekben ott is szeretnék egy hasonló üzletet nyitni. Szóval – már megbocsásson – de üzletember vagyok. Nem csupán pék. Bár megjegyzem, egy pék munkáját sem kell lenézni. Szeretem Emmát, és feleségül szeretném venni.

– Soha! Érti? Soha, amíg én élek! Most pedig menjen! 

– Apám! – Szaladt le Emma, aki végig hallotta a beszélgetést. – Én is szeretem Johnt és feleségül megyek hozzá! 

– Nem mész! Téged vár a leányiskola! Oda mész és punktum!  Nem tűrök ellentmondást kisasszony! 

– Márpedig én John felesége leszek! 

– Úgy?! Akkor eredj! Látni sem akarlak többet! De egyet mondok Emma! Ha most kimész ezen az ajtón, soha többet nem akarlak látni! Kitagadlak minden örökségből! Semmid nem lesz! Megértetted? Semmid! Nem vagy többé a lányom! 

– Ted Wilson! – Harsant közbe Olívia. – Hogy mondhatsz ilyet a saját gyermekednek? Már elfelejtetted az ifjúkorodat? 

– Te ebbe ne szólj bele Olívia! Az én lányom, én döntök felőle! 

– Valóban. De vajon jól döntesz-e? 

– Amit mondtam, megmondtam! Emma, jól gondold meg, hogyan döntesz!

– Szeretlek apám, de elhagylak. Inkább éljek kitaszítva, mint John nélkül. Egyet ne feledj apám! Szeretlek és mindig is szeretni foglak. Megszakad a szívem, mert választanom kell kettőtök között. De döntöttem én is. Most megyek és összecsomagolok. Kérlek, John várj meg odakint!

Emma felszaladt és sietve becsomagolt két utazótáskába. Az ajtóban megtorpant és visszanézett. Lepergett előtte gyermekkora. Maga előtt látta önmagát amint a kertben játszik, hintázik a vén platánra szerelt hintában. Látta az ünnepeket, az apjával töltött felhőtlen napokat. Elfutotta szemeit a könny. Mindezt most, maga mögött hagyva becsukta az ajtót és lement. A hallban ott állt apja és Olívia, aki zsebkendőjét szorongatva törölgette könnyeit. Emma odalépett először apjához és meg akarta ölelni, de ő elfordult tőle. Végül megölelte nagynénjét és kilépett az ajtón. A bejáratnál John várta. Szótlanul és szomorúan vette el Emmától a két utazótáskát, majd felsegítette a lányt a fogatra. Úgy hajtottak el, hogy vissza sem néztek.

Teltek a hetek, a fiatalok épp az esküvőjükre készülődtek. Emma küldött meghívót apjának és Olíviának, még az öreg Samnek is és Bertának is. Abban biztos volt, hogy ők eljönnek, de apjában nem. Pedig nagyon szerette volna, ha apja végre megbocsát, és ő vezeti majd az oltár elé. Kislány kora óta ez volt az álma, hogy ha elérkezik a nagy nap, apja oldalán fog bevonulni a templomba. Szinte perecenként nézett ki az ablakon, vajon feltűnik-e apja, de mindhiába. Olívia segített neki öltözködni, aki mikor megkapta a meghívót, azonnal odahajtatott. Ekkor nyugtatta meg Emmát, hogy ezen a napon ő biztosan ott lesz majd mellette. Mikor Emma elkészült, mosolyogva nézett rá.

– Olyan gyönyörű vagy! Akár az édesanyádat látnám! Ó, Emma! Ha most itt lenne, ő is nagyon, de nagyon büszke lenne rád! Ő biztosan melletted állt volna. Annyira sajnálom, hogy apád ennyire hajthatatlan. Pedig büszkének kellene lennie rád is és Johnra is. Ilyen rövid idő alatt, csodálatos karriert futott be. Város szerte elismert üzletember lett. Most, hogy hamarosan megnyílik az új üzlet Londonban, még inkább így lesz. Minap jártam ott és bizony már híre ment, alig várják, hogy kinyisson. Mindenki csak édesség ékszerdoboznak hívja. Ó, drágám, annyira sajnálom!  

– Én is nagyon sajnálom nénikém, de nincs mit tenni. Majd Thomas bácsi kísér oltárhoz. Örömmel vállalta. Azért én még reménykedem.

Mindeközben Ted Wilson otthon fel – alá járkált az üres házban. Mindenki az esküvőre ment, egyedül ő maradt otthon. Kemény szíve és mérhetetlen büszkesége nem engedett. Hogy is nézne ki, hogy mindazok után, ami történt, csak úgy besétál, mintha semmi sem történt volna? Inkább megmakacsolta magát, nem adta alább kemény büszkeségét. Egyébként is egy bankár, egy főtanácsos lánya egy péklegényhez megy hozzá? Ezt vérlázító arcátlanságnak, származásához nem méltó hűtlenségnek tartotta. Még hogy az ő lánya éppen egy pékhez megy hozzá?! Már a gondolatát is felháborítónak tartotta. Az sem hatotta meg, hogy pontosan tudta, hogy John milyen sokra vitte már. Akkor sem tudta elfogadni. Így az esküvőre sem ment el. Végleg kitagadta lányát az életéből. Utolsó percig várt, hogy talán meggondolja magát és hazatér, de nem. Így nem maradt más választása. Legalább is szerinte. Helyette hol dühösen járt – kelt, hol pipára gyújtott. 

A templom közben szép lassan megtelt, Emma hiába nézett ki az ablakon percenként. Mikor a pap szólt, hogy készüljön, utoljára nézett ki, majd leengedte arca elé a fátylát és belekarolt Thomas bácsiba, John nagybátyjába, aki bátorítón paskolta meg a kezét. Ahogy megszólalt a templomi orgonán a nászinduló, lenyelte könnyeit és Thomas bácsiba karolva vonult végig. Amerre elhaladtak, mindenki elismerő szavakkal illette őt is és John is. Ha lassan is, de környezetük elfogadta őket. Eleinte nem nézték jó szemmel, össze – összesúgtak a hátuk mögött, rosszalló pillantások kísérték Emmát bármerre is járt. Idővel azonban bebizonyították, hogy tökéletesen összeillenek, mindenki elfogadta frigyüket. A templom zsúfolásig megtelt, csupán egyvalaki hiányzott: Ted Wilson.

Az esküvő után oly hirtelen köszöntött be a tél, hogy szinte észre sem vették, hogy elszaladt az idő. Az eltelt pár hónap úgy repült el, mintha csak egy pillantás lett volna. A pékség jól működött, az új kisüzlet pedig hamar közkedveltté vált. A csokoládébolt újdonságnak számított, egymásnak adták át a kilincset az elégedett vevők. John egy percig sem bánta meg, hogy belevágott. Az ifjú Daniel, aki a mesteri bonbonokat készítette, fiatal kora ellenére kiválóan értett a szakmájához. Nem volt olyan nap, hogy ne került volna ki keze alól valamiféle újdonság. Emma elragadtatással segített neki, igyekezett minden fortélyt ellesni tőle. Egyetlen percet sem mulasztott el, kora reggeltől késő délutánig tanulta a csokoládé és bonbonkészítés mesterségét. Sürgetett az idő, a londoni üzlet nyitásra készen várta Danielt. John őt bízta meg a vezetésével, az itteni irányítása pedig Emma feladata lesz majd. 

A pékség melletti üzlet a „Csokoládévarázs” nevet kapta, nem véletlenül. A kirakatban és a benti pultokon szebbnél szebb csomagolásban lapultak a legkülönfélébb édességek. Aki csak egyszer is megkóstolta, az hamarosan törzsvendéggé vált. Karácsony közeledtével a rendelések egyre csak nőttek, a kiszolgálást is alig győzték. Egyik nap, mikor épp Emma szolgált ki, az ablakon kipillantva apját látta az utca túloldalán, amint az üzletet nézte. A szakadó hóesésben álldogált, alakja homályosan veszett bele a háttérbe. Csak állt és a boltocskát nézte. Emma szíve elfacsarodott, ahogy észrevette. Mikor egy vevő lépett be, a nyitott ajtón át tisztábban látta apját, tekintetük szinte egybeforrt. Emma oly elesettnek, meggyötörtnek látta, amilyennek még sosem. Olybá tűnt, mintha az elmúlt hónapokban több tíz évet öregedett volna. Elszorult a szíve, ahogy nézte, legszívesebben odaszaladt volna, ám mégsem tette. Még most is a fülében csengtek szavai, ahogy kitagadta. Mire kiszolgálta a vevőt, és az ablakhoz lépett, apja már nem volt ott. 

Már csak pár nap volt karácsonyig, az utcákat feldíszítették. A pékség is és a Csokoládévarázs is ünnepi díszbe öltözött. Hatalmas fenyő állt a főtéren, rajta szebbnél – szebb díszek fénylettek. Hatalmas pelyhekben hullt a hó, mintha csak el akarná nyelni az egész világot. Emma a pult mögött állt, alig győzte a vevők kiszolgálását. Észre sem vette, hogy egy magas, szikár férfi lépett be az üzletbe. Mikor sorra került és megszólalt, Emma fölkapta a fejét, és egyenesen a férfi szemébe nézett. Apja állt előtte, teljesen közönyösen, mintha nem is a lánya állna vele szemközt. Emma higgadtan nézte apját, aki csupán a legszükségesebb tudnivalókat közölte. Becsomagoltatott kétdoboznyi különféle bonbont, és távozott. Hideg volt akár a jégcsap, rideg és kőkeményen közömbös. Egyetlen pillantásra sem méltatta lányát. Emma szívébe mintha tőrt döftek volna. Fájt, hogy apja még mindig ennyire elutasító. Csaknem elsírta magát, ám nem tehette, mert megjött a következő vásárló. 

Otthon a kapitány makacs hallgatásba burkolózott, még Olíviával se nagyon akart beszélgetni. Minden idejét a bank és a dolgozószobája magányával osztotta meg. Ezekben a magányos pillanatokban sem volt képes úrrá lenni féltékenységén, gőgjén, makacsságán. Inkább volt végtelenül magányos, mintsem elfogadta volna lánya boldogságát és kiváló üzletember vejét. Olívia sem talált utat a szívéhez, bárhogy is igyekezett. Ezen a borongós téli napon mikor Ted hazavitte a bonbonokat, Olívia nem bírta tovább nézni sógora kérlelhetetlen atyai szigorát. 

– Látom Ted, a Csokoládévarázsban voltál. – Mondta reménykedve, hátha megtört végre a jég.

– Igen. Tessék, ezt neked hoztam! – tette le elé a kis dobozokat. – Remélem ízleni fognak.

– Igazán kedves tőled! Tessék, kóstold meg, igazán ízletes. –Tartotta oda az egyik kis dobozt. 

– Még hogy megkóstolni?! Szó sem lehet róla! Soha! 

– Neked tényleg elment az eszed Ted Wilson! Te makacs vénember! Emmával nem is beszéltél?

– Nincs, mit beszéljek vele! Nekem nincs lányom! Meghalt akkor, amikor kilépett az ajtón azzal a…….azzal péklegénnyel! 

– Na, ide figyelj! Már elfelejtetted, ki is volt a feleséged? Az én szeretett búgom? Ha elfelejtetted volna, akkor emlékeztetlek rá! Postáskisasszony volt! Igen, bizony Ted! Te éppúgy rangon alul nősültél! A lányod viszont egy üzletemberhez ment felségül. Szóval ne papolj itt nekem a rangon aluli házasságról! Titeket is kitagadott az apád, vagy már elfelejtetted? El sem tudod képzelni mit okoztál ezzel a testvéremnek, de ő egyetlen szóval sem panaszkodott soha, mert szeretett téged. Különb volt ő mindannyiunknál! Szóval, szedd össze magad, menj el és öleld magadhoz végre a lányodat és a vejed, aki a tenyerén hordozza őt! 

– Én menjek el? Jöjjön el ő, és kérjen tőlem bocsánatot! Végtére is ő hagyott itt mindent.

– Nem hagytál neki más választást, mivel kidobtad, kitagadtad! Vagy már elfelejtetted? 

– Elég volt Olívia! Hallani sem akarok erről többet!

– Nos, ha így állunk, nem maradok ebben a házban tovább! Savanyodj meg egymagad! 

 – Csak menj, nincs rád szükségem! – Kiabálta Ted. Fölpattant és úgy csapta be a dolgozó szobája ajtaját, hogy még a lenti konyhában is összerezzentek. 

Olívia hosszú éveket töltött ebben a házban, sosem gondolta volna, hogy egyszer így fog távozni. Fájó szívvel csomagolt össze, majd befogatott és levitette a bőröndjeit a szánra. Sam szomorúan vezette a szánt, az úton a szokásától eltérően egyetlen szót sem szólt. Mikor Emma meglátta Olíviát, egyetlen szót sem szólt, csak megölelte őt is és Samet is, majd John segített az emeletre vinni a bőröndöket. Így ürült ki a Wilson ház talán mindörökre.

A hosszú tél lassan kezdett felengedni, a jégcsapok halkan csöpögtek a házak ereszén, a nap, ha nem is nagyon, de éreztette cseppnyi melegét. A hó is lassan elolvadt, az utcákra egyre többen merészkedtek ki. Minden nap egyre melegebb lett, megjelentek az első tavaszi virágok is. Emmának hiányzott a birtok, hiányoztak a virágok, az ősrégi vén platánok, és persze apja is. Egyre gyakrabban jutott eszébe, vajon mi lehet vele? John látta szomorúságát, de sosem tette szóvá, pontosan tudta mi bántja. Igyekezett minden percét boldoggá, meghitté tenni, minden porcikájával igyekezett őt felvidítani. Mindkét édességbolt oly jól működött, hogy már segítséget is tudott alkalmazni, így Emma sokkal több időt tölthetett pihenéssel. Egyik délután épp a teraszon üldögélt nagynénjével és kézimunkáztak, mikor Sam érkezett hozzájuk. Emma boldogan ölelte át.

– Drága Sam! De régen nem láttalak! Berta, hogy van? És apám?

– Berta jól van kisasszony. Az édesapja viszont gyengélkedik. Az orvos szerint nincs valami jól. El kellene jönnie Emma kisasszony. 

– Persze, máris megyek! John! 

– Mi a baj kedvesem? Ó, drága Sam! – Nyújtotta oda a kezét.

– Haza kell mennem John. Apám gyengélkedik.

– Azonnal átöltözöm és veled megyek! Csak szólok Williamnek és máris jövök! 

– Maradj csak kedvesem, hiszen rengeteg dolgod van! Sam majd elvisz és haza is hoz. Ugye Sam? 

– Természetesen kisasszony. 

– De melletted a helyem! Máris jövök! 

John ezzel leszaladt a műhelybe és eligazította a segédeit. Beköszönt apjához is, aki persze kapott az alkalmon és örömmel lement a műhelybe helyettesíteni őt. Hajlott kora ellenére, ha csak tehette lement a műhelybe, ha más nem körülnézni. Biztosította fiát, hogy minden rendben lesz. 

John gyorsan átöltözött, és percekkel később már útra készen állt, ahogy Olívia néni is. Természetes volt számára, hogy meglátogassa beteg sógorát. Sam haladt elől, utánuk pedig John hajtotta a fogatot. Az eget sűrű felhők kezdték borítani, igencsak lógott az eső lába. Épp csak befordultak a birtokra vezető úton, mikor eleredt az eső. Sietve hajtottak tovább. Mikor leszálltak a bejáratnál már úgy esett mintha dézsából öntötték volna. Sam gyorsan hátravitte a fogatokat. Kifogta a lovakat, száraz takarót terített rájuk, abrakot adott nekik, majd bement a konyhába, ahol Berta épp teát főzött. Kíváncsian várták, vajon a kapitány mit fog szólni, ha meglátja a lányát. Percek teltek el, de egyetlen hangos szó sem hallatszott le. 

Ted az emeleti szobában feküdt. Emma gyorsan ledobálta magáról nedves köpenyét, majd fölszaladt apjához. John és Olívia a szalonban maradtak, és vártak. Közben Berta felszolgálta a teát és a süteményt. Örömmel ölelte át Olíviát és Johnt.

Emma felszaladt a lépcsőn, egyenesen apja szobája felé vette sietett. Az ajtóban azonban megtorpant. Remegő kézzel nyomta le a kilincset, fogalma sem volt apja hogyan fog reagálni jelenétére. Végül nagyot sóhajtott, összeszedte minden bátorságát és belépett az ajtón. Bent félhomály fogadta, apja hófehér arcát alig tudta megkülönböztetni az ágynemű fehérségétől. Ted éppen aludt, Emma leült az ágya szélére és nézte őt. Belesajdult a szív, hogy így látja. Megfogta hideg, nyirkos kezét, mire is apja kinyitotta a szemét. Fáradtan nézett rá, alig hallhatóan szólalt meg.

– Emma? Hogy kerülsz ide? Megtiltottam, hogy elmondják, hogy beteg vagyok. – Fulladt köhögésbe minden szava. – Ki mondta el?

– Ez most mindegy apám. Miért akarsz eldobni magadtól még ilyenkor is? Természetes, hogy eljövök, ha beteg vagy. Szeretlek papa! John is itt van és Olívia néni is. Ők is szeretnének látni. Kérlek, papa, ne küldd el őket! Ugyanúgy szeretnek, ahogy én is. – Ted fáradt volt ahhoz, hogy ellenkezzen. Szótlanul bólintott. – Köszönöm papa! – Hajolt arcához és csókolta homlokon. – Máris szólok nekik. – Emma lesietett és pár perccel később Olíviával és Johnnal lépett be a szobába. – Itt vannak papa! 

– John! – Hívta elhaló hangon.

– Itt vagyok Mr. Wilson! 

– Hogy megy az üzlet? – Ted minden szava köhögésbe fulladt, alig bírta kiejteni a szavakat. 

– Köszönöm, uram minden rendben. Londonban is és itt is igen keresett az édességbolt, és a pékség is. Már mindhárom helyre segédeket tudtam felvenni, hogy minél több időt tölthessek Emmával, és neki is minél több ideje legyen önmagára. Sőt, van egy jó hírem, Londonban még egy üzletet fogok nyitni uram, terjeszkedek. Szóval……remekül megy az üzlet. Mindent megadok a lányának, semmiben nem szenved hiányt.

– Köszönöm……fiam……és most Emma gyere ide, kérlek!

– Igen apám!

– Add a kezed! És te is John! Fogjátok meg egymás kezét! – Ahogy így tettek, Ted rátette kezét az övékre. – Legyetek áldottak! Áldásom rátok gyermekeim! Bocsássatok meg vén szamár apátoknak! Azt szeretném, ha hogy ideköltözzetek a városból, ha elviseltek. Itt hatalmas hely van az unokáknak. Mert beteg vagyok ugyan, de vak nem. 

– Ó papa! 

– Köszönjük Mr. Wilson!

– Nem John! Ezentúl nem Mr. Wilson, hanem papa! Vagy, ahogy szeretnéd fiam! 

– Köszönöm, apa!

Az esküvőre pár héttel később került sor. A templom zsúfolásig megtelt vendégekkel. Ted Wilson egyre erősebb volt már, betegsége is lassan a múlté lett. A tavasz, a napsütés, a kellemesen meleg idő megtette hatását. A természet újjáéledésével Ted is életre kelt, makacs jeges szíve végleg felengedett. Emma és John, no és persze Olívia is, visszaköltöztek a birtokra. Ekkor még nem tudták, hogy egy új kis élet bimbózik, Emma szíve alatt egy új élet kezdte meg hosszú útját. 

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd KatieDreams 8 történetét!


  • 1201 szerző
  • 785 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

KatieDreams

Határtalan szerelem

Műfaj

romantikus

Rövid leírás / Beharangozó

Hogyan lehet lehgyőzni a társadalmi egyenlőtlenségeket? Emma és Ted minderre megadja a választ.
Szerelmüknek senki nem szabhat határt.

Rövid összefoglaló

Ted Wilson mogorva, magányos emberként ismert, aki nem tűr semmiféle ellentmondást. Mikor lánya beleszeret egy fiatalemberbe, közéjük áll, ám Emma inkább ott hagyja a szülői házat. A boldogságot választja apja helyett.
Vajon apja megbékél mindezzel?

Olvasási idő

53 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni KatieDreams nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!