Barion Pixel nuuvella

Idővándorok

Ula egy sziklaperem ült, hátát nekivetve a hatalmas gránitfalnak. Ősi földjének szépsége tárult a szeme elé. Csodálattal nézte, átjárta a végtelen nyugalom, meghitt szeretet öntötte el a szívét. Valahányszor feljött ide, mindig ugyan ezt érezte, sosem tudott betelni az elé táruló szépséggel. Lenge szellő fújt, ami csak alig enyhítette a nyári meleget. Hosszú fekete hajába lágyan kapott bele a szél, medálján megcsillant a nap fénye. Könnyű, hímzett fehér vászoninget, világosbarna szattyánbőr nadrágot és rövid szárú csizmát viselt. Kardja, tőre, nyila és a nyílvesszőkkel teli tegez most mellette hevert. Sosem ment ezek nélkül sehova. Kezét szeretett kardján nyugtatta. Erre volt a legbüszkébb, amit apjától kapott felnőtté avatásának napján. Ez a kard ősidők óta volt a legjobb barátja, hű társa és védelmezője családjának. A fényes acélpengében megannyi csillag ragyogott belevésve, markolata gondosan kidolgozott veretes munka volt, ami egy többszörösen összefonódott levelekből álló ágakra hasonlított. Ez a hasonlóság nem volt véletlen, hiszen az ősi Nantafát mintázta meg. A Nantafa volt Teloran jelképe, mely ősidők óta állt egy virágzó rét közepén. Az évezredek kezdetén számtalan ilyen fa díszelgett Teloran területén, ám mára már csak a legősibb maradt, legendája pedig apáról fiúra, anyáról leányra szállt. Úgy tartották, hogy ennek a fának életet adó ereje van, minden része mágikus, gyógyító erővel bír. Mindenki tiszteletben tartotta. Minden tavasszal, mikor virágba borult Teloran apraja nagyja elzarándokolt a rétre, és hálával telt szívvel mondtak imát, megadva ezzel ősi jelképüknek a legnagyobb tiszteletet. 

Onnan, ahol Ula ült pontosan látni lehetett azt a rétet, ahol a Nantafa állt. Hatalmas törzse, égbe nyúló óriási lombkoronája még ilyen messziről is tiszteletet parancsoló volt. Tavasz végére már levirágzott, mostanra pedig édes, lédús, aranyló gyümölcsöt termett. A rét, ahol a fa állt volt Teloran közepe, innen indult ki minden út és ide is tért vissza. A fa körül megannyi tarka virág nyílt, édes – fűszeres illatukat Ula is érezte a távolból. A réttől nem messze folyt a Zant folyó, ami élelemmel, vízzel látta el egész Telorant. A folyóból számos kisebb patak ágazott el, behálózva az ősi földet. A folyó valahol egy távoli hegy gyomrában eredt, vize kristálytisztán csillogott, amerre csak elhalad. Egy távolabbi halványabb sáv jelezte a másik folyót, a Kelont, ami valahol a messzeségben a tengerbe ömlött. Ezt a helyet azonban Teloran népe messze elkerülte.

Ula áhítattal teli szeretettel nézte az alant elterülő tájat. Ameddig a szem ellátott tarka mezők, lankás domboldalak váltották egymást, a távolban pedig hatalmas gránithegyek magasodtak. E lankás domboldalak között húzódtak meg a kisebb – nagyobb falvak, amik körül gondosan megmunkált földek sora állt. Jobb keze felől a hegyoldalból jókora zuhatag omlott alá, hangját messzire lehetett hallani. Párájától üdén zöldellt a környező erdő. A szél éppen délkeletire fordult, Ula a bőrén érezte a hűs zuhatag apró cseppjeit. Behunyta szemét, és átadta magát a természet megannyi megnyugtató csodájának, együtt lélegzett vele. Magába szívta földje minden erejét, szeretetét, energiáját. 

Aztán hirtelen pattant föl, kezében azonnal ott villant kardja, fürkész tekintettel nézett az erdei ösvényre, ahonnan neszt hallott. Mikor meglátta Dent, mosolyogva engedte le kardját. 

– Den? Hogy kerülsz ide?

– Már mindenütt kerestelek, gondoltam csak itt lehetsz. 

– Meditálni jöttem, te pedig kegyeskedtél megzavarni ebben. 

– Bocsáss meg! Akkor inkább megyek is!

– Ha eddig feljöttél, akkor már maradj! Gyere, ülj le és maradj csöndben!

Den csöndesen leült Ula mellé, aki újra belefogott mindennapos meditációjába. Den is behunyta szemeit, ő is meditálni kezdett. Közben kinyújtotta kezét Ula felé és megfogta, aki talán észre sem vette. 

Ula szemei előtt hirtelen, eddig szokatlan kép jelent meg, amitől ha csak egy pillanatra is, de megrettent. Még sosem fordult elő vele még csak hasonló sem. Most pedig a kép olyan éles volt, mintha csak valóságban látná. A képen egy ismeretlen arc jelent meg, kezében egy csillogó tárgy volt, amit egyenesen Ula felé nyújtott, közben pedig mondott valamit, de a lány nem értette. Végül a kép ahogy volt, el is tűnt, Ula pedig zakatoló szívvel nézett Denre.

– Láttál valamit? Mert nekem igen furcsa látomásom volt.

– Neked is? Egy vénséges vén és idegen arc jelent meg előttem és….

– És a kezében egy csillogó tárgyat tartott, miközben mondott valamit. – Vágott a szavába Den. Ula csodálkozva vonta össze a szemöldökét.

– Szóval te is ugyan azt láttad, amit én? Értetted mit mond? Mert nekem fogalmam sincs.

– Nekem sem. – Vonta meg vállát Den. – De ha fontos, akkor majd bizonyára kiderül. Nem megyünk haza? Lassan besötétedik. 

Kezét nyújtotta Ula felé, aki belekapaszkodott és talpra ugrott. A meredek ösvényen óvatosan haladtak, mert szinte teljes sötétség volt már az erdőben. Az esti szürkület nem hatolt át sűrű lombkoronán. Ahogy haladtak lefelé, egyre sötétebb lett, a közben feljött csillagok csupán imitt – amott ragyogtak a levelek között. Den épp mondani akart valamit, de Ula megtorpant és csöndre intette. Csak a kezével jelzett. A távolba mutatott, ahol egy az éjjelnél is sötétebb árnyat vélt fölfedezni. Rossz érzése támadt, megborzongott. Szája elé emelte mutató ujját, hogy további csendre intse barátját. Fogalma sem volt mi lehetett az, de rossz érzése fokozódott. Csöndesen intett Dennek, hogy lassan menjenek tovább. A közelben volt egy picike, eldugott barlang, arra vették az irányt. Mikor már biztos fedezékben voltak, akkor szólaltak meg, akkor is csak suttogva. Den törte meg először a csöndet.

– Ezek a sötét árnyak! Brrrr! Mintha csak a halál leheletét éreztem volna. 

– Igen, és sok van belőlük. Azt hiszem, itt kell éjszakáznunk. 

– Szerinted mi lehet ez?

– Nem tudom, de semmi jót nem gondolok felőlük. 

Ebben a pillanatban fojtó szagok lengték be a kis barlangot és környékét. Ula szíve összeszorult, torkát fojtogatta a keserű bűz. Ahogy kilesett a barlangból vörösen izzó, cikázó fényeket vett észre. Megborzongott, a torkát mardosó érzés egyre fokozódott. Köhögnie kellett, de nem mert, így csaknem megfulladt. Den gyorsan adott neki kulacsából egy korty vizet, ami átmenetileg segített neki. Ő maga ugyan ezt érezte, de egy kukkot sem szólt, helyette meghúzta ő is a kulacsot. Az vörösen izzó pontok közben egyre közelebb értek, egyre nagyobbak lettek. Ha nehezen is, de kivehető volt körvonaluk. Fekete lepelbe burkolt lények suhantak át nesztelenül az erdőn. Alakjuk emberforma volt, szemük azonban vörösen izzott. Mikor az egyik megállt közvetlenül a barlang előtt és szembefordult vele, beleszippantott a levegőbe, Ula visszaojtotta sikolyát, még levegőt sem mert venni. Megmarkolta kardját, becsukta szemét és halkan imádkozni kezdett. Ekkor az egyik lény mondott valamit, amit sem Ula, sem Den nem értett. A szimatoló árny ekkor odébb állt. Ula nagyot sóhajtott. 

– Kik voltak, vagy mik voltak ezek? Den én rosszat sejtek! Valami baj készül.

– Érzem én is. Azt pedig, hogy mi a csoda volt ez, fogalmam sincs. Egy biztos, nem mehetünk tovább, itt kell aludnunk. Persze, csak ha egyet értesz.

– Mindenképp. Ilyen körülmények között nem mehetünk haza. Reggelre talán eltűnnek ezek a….nem is tudom micsodák.

Ula összegömbölyödve dőlt le és álomba szenderült. Ám előtte gondosan elrejtette tudatával a barlangot. Den betakarta őt köpenyével és a sötét éjbe meredt. Nem aludt el, őrködött, bár tudta, hogy baj esetén Ulát ősi ösztönös tudása azonnal felébreszti. Bár fogalma sem volt arról Ula mit is tett, mit is tud valójában, bízott benne.

A sötét árnyak halkan osontak az erdő mélyén. Fekete leplük szinte láthatatlanná tette őket, csak vörösen izzó szemük árulkodott hollétükről. Rovan, a Zetrák vezére ment elől, kezét ökölbe szorította. Táborhelyük a Kelon folyó torkolatánál volt, ahol a folyó beleömlött a tengerbe. Mélyen a víz alatt volt a sziklába vájt barlangrendszer bejárata, amiről senki sem tudott rajtuk kívül. A Zetrák ősi ellenségei voltak a Teloraniaknak. Valaha, még az idők kezdetén kezdődött minden, amikor a Zetrák akkori vezére magának követelvén Teloran ősi földjét, háborút indított a békés nép ellen, megölve akkori vezetőjüket. Magának akarta a Nantafa minden erejét, tudását, valamint az ősi jelvényt, melyről legendák keringtek. Hosszú és kegyetlen harc kezdődött, melyben Teloran népe hősies küzdelmek árán győzni tudott és elűzték földjükről a Zetrákat, akikből csupán maréknyi menekült el. Ezer és ezer év telt el, és a Zetrák azóta sem tértek vissza. Teloranban beköszöntött a béke, már csak az ősi legendák őrizték a véres háború emlékét, az ősi jelvényt pedig biztonságba helyezték. 

A maréknyi Zetra messze földre menekült, hosszú éveken át forralva bosszút, gyűjtve seregeiket. Mikor Rovan állt az élükre, egyre ádázabb lett serege, egyre jobban fűtötte a bosszúvágy. Teloran békés népe mit sem sejtett arról, hogy ősi ellenségük visszatért és a birodalom határán tanyázik. 

Rovan fejét leszegve ment elől, a felderítő sereg élén. Nem szólt egy szót sem, csak néha – néha horkantott egyet. Mikor elérték a folyó torkolatát, felgyorsította lépteit. A partra érve térdig gázolt a vízben, majd elmerülve úszni kezdett. Ahogy célba ért tenyerével benyomta a falba vésett alig látható jelet. Ahogy a jel benyomódott, a víz elkezdett örvényleni, utat engedve a bejárathoz, ahol feltárult a barlang súlyos ajtaja. Félhomály fogadta őket. A szikla padlóján erőteljesen kongtak lépteik, a falak messze vitték a visszhangot. A főterembe érve Rovan ledobta köpenyét, asztalához ment és rásújtott öklével és elordította magát.

– A közelben voltak! Éreztem őket! Miért nem tudok még mindig jobban látni és érezni a sötétben?! Erdo! Hol vagy te pokolfajzat?! Azonnal gyere ide! 

Erdo volt Rovan legfőbb varázslója, hatalmas tudás birtokosa. Szinte bármit meg tudott tenni. Tudásánál csupán egyvalakinek volt nagyobb a tudása, ez a valaki pedig nem más, mint Ula apja. Erdo kezét tördelve lépet ura elé.

– Mit kívánsz vezérünk? 

– Mondd csak, te átkozott, miért nem látok, érzek tökéletesen még mindig a sötétben? A Teloranok ott voltak közelemben! Éreztem őket, mégsem láttam. Nem találtam meg őket! Szóval?!

– Mert nyughatatlan vagy, azonnal akarsz mindent. Több türelemmel többre mennél. 

– És a főzeteid? Mi van a főzeteiddel? Meg azzal a híres nagy tudásoddal? Add át nekem! Követelem! 

– Tudod jól vezérem, hogy az összes tudásom nem adhatom át neked. De kaphatsz belőle, mint ahogy már eddig is kaptál. Mivel nyughatatlan vagy, nem tudod alkalmazni. Kapsz majd a különleges főzetemből is és készítek neked egy igen különleges gyűrűt. Kérlek, addig legyél türelemmel!

– Eh! Türelem! Évek óta mást sem hallok tőled és mit értem vele?! Semmit! Kapsz két napot! Egy perccel sem többet! Ja, és üdvös lenne, ha az izzó szemeinkkel is tennél valamit, mert elárul a sötétben. Erre mit felelsz?

– Nos, mivel ez évezredek óta fennálló örökletes dolog, ehhez kell még egy kicsivel több idő. De ha adsz egy hetet, ezt is megoldom. 

– Rendben, te átkozott! Egy hét erre és két nap a másikra! Ha nem leszel meg esküszöm, megöllek! 

Erdo ezzel kivonult, magára hagyva a tajtékzó Rovant, aki hamarosan egy titkos főzettől mély kábulatba esett, a többiek tivornyázását meg sem hallotta. 

Mindeközben Erdo eldugott szobájában igyekezett mindent megtenni, hogy Rovan kedvében járjon, amíg ő, a nagy varázsló akarja. Rovan a kezében volt, amiről a legcsekélyebb fogalma sem volt. Különböző gyökereket, növényeket, porrá tört köveket kevert össze, amit eztán mágikus könyvének egyik kinyitott lapjára helyezett. Becsukott szemeivel kezét fölé helyezte és halkan, alig érthetőn mormolni kezdett. A tálkában lévő por sötéten izzott föl, majd egyetlen villanással vált fekete felhővé, és tűnt el egy gyűrűben, ami Rovannak készült. Erdo elégedetten nyitotta ki szemét és vette kézbe művét. Elmosolyodott. Tökéletesen tisztában volt hatalmas tudásával, tudta nincs nála különb, aki ekkora tudást birtokolna. Önteltsége már nem ismert határokat. Sátáni nevetésben tört ki, arra gondolva, hogy eddig terve igen jól alakul, nincs senki, aki szembe merne szegülni vele. Nem is sejtette, hogy bizony van, és nincs is tőle nagyon távol.

Ula álmodott, egy fura, idegen helyről. Mindenhol követ, sziklákat látott és fura alakokat, izzó szemmel. Látott még valakit, aki épp egy jókora könyv fölé görnyedve tesz – vesz. Az arcát nem tudta kivenni. Érzései azonban rosszak, keserűek voltak. Verejtékben úszva riadt föl. Nyújtózott egyet, majd óvatosan kelt föl, nehogy Dent megzavarja. Kiült szeretett sziklapárkányára és az alanti tájban gyönyörködött, amivel sosem tudott betelni. A hajnal első sugarai épphogy felragyogtak a távoli bércek között. A természet is éledezni kezdett, felharsant az első madárfütty a közeli erdőben. Apró kicsinyke lények vették birtokba az addig békésen alvó környéket. Szemeit a lassan ébredő tájon pihentetve hagyta, hogy a felkelő nap ereje átjárja egész testét. A napfelkelte volt talán a legszebb Teloran eme szemet gyönyörködtető vidékén. Az óriásra nőtt hegyek halványkékes – zöldes színben meredtek az ég felé. Innen látni lehetett a Zant folyót, ami táplálta az ősi földet. A hegyóriások között kéken csillantak meg imitt – amott felbukkanó kanyarulatai, melyet a nap mézarany színnel ölelt körbe. A lankás domboldalakon lágyan ringtak a virágok, illatukat messzire vitte az enyhe, kora reggeli szellő. Ula becsukta a szemét, belefogott kora reggeli, elmaradhatatlan meditációjába. Már egészen kicsi gyermekkora óta sosem mulasztott el egyetlen reggelt sem és estét, hogy meditáljon. Megszokott szertartása volt ez, e nélkül el sem tudta volna képzelni egyetlen napját sem. Átadta magát a természet csodás erejének, hagyta, hogy feltöltse testét – lelkét ez a megfoghatatlan energia, ami mindenhonnan áradt. Egy volt a természettel, beleolvadt mindenestől. Igyekezett kiüríteni elméjét, nem gondolni semmire, csak a felé áradó energiára koncentrált. Egy idő után úgy érezte, mintha csak egy puha felhőn lebegne teljesen beleolvadva ebbe a csodába. Könnyűnek, boldognak érezte magát. Mindenét körbefonta az ősi, szent energia, töltötte, erősítette. Közben kedvesére, Pixre gondolt. Mosoly jelent meg arcán a fiúra gondolva. Pix jó ideje udvarolt már neki, ősi szokás szerint kérve erre engedélyt Ula apjától, aki örömmel egyezett bele. Ahogy erre gondolt, melegség járta át, szívét tiszta szeretet öntötte el. Mindenközben Den is felébredt. Mikor meglátta Ulat amint meditál, nem zavarta meg, leült tőle kissé távolabb és nézte őt. Ebben a pillanatban oly törékenynek látta, mégis érezte a belőle áradó erőt és energiát. Ula korántsem volt sem gyenge, sem törékeny, bármelyik Telorani férfival fölveheti a versenyt, bármikor. Kiváló harcos volt, a legjobbak közül való. Den elmosolyodott, ahogy erre gondolt. Eszébe jutott felnőtté avatásának napja, mikor bizonyítania kellett rátermettségét, erejét, elszántságát, tudását. Minden évben a harmadik holdtölte napján kerül sor azoknak az ifjaknak az avatására, akik elérik a huszonötödik életévüket. Nagy nap ez Teloran életében, és az érintett családok életében is. A birodalom központjában kerül sor erre a nagyszabású ünnepségre, amire mindenhonnan idesereglenek az emberek. Mindenki kíváncsi a nehéz próbatételekre, amiket ki kell állnia minden jelöltnek. Az ifjak az avatás előtt egy évre elvonulnak a számukra kijelölt mesterrel, hogy felkészüljenek mind testben, mind pedig lélekben. Minden mester egyetlen tanítvánnyal foglalkozik, kiképzi, tanítja arra, amire elrendeltetett. Volt, akit gyógyítónak, volt, akit harcosnak, volt, akit a hétköznapi életre készítettek föl. Gyógyító csak az lehetett, akinek családja is gyógyító már generációk óta. A harcosnak pedig önként jelentkezhettek az ifjak. Ula családja sok – sok generáció óta kiváló gyógyító és vezető volt, így neki is azzá kellett válnia. Képzése hosszú, nehéz és fárasztó volt, így próbatétele sem volt más. 

Ula szinte gyermekként ment el, de felnőttként tért vissza az egy éves felkészítésről. Mestere nem más volt, mint Teloran legfőbb, legmegbecsültebb vezetője, az édesapja. Ulára nehéz feladat hárult, hiszen meg kellett felelnie otthona és ősei elvárásainak egyaránt. A felnőtté avatás minden ifjú számára bizonyos feladatokban ugyan az volt, csak egyes elemeiben tért el, attól függően mi volt képzésének fő iránya. 

Mikor Ula következett, emelt fővel lépett a Bölcsek Tanácsa elé. A Bölcsek Tanácsában foglaltak helyet Teloran vezetői, akik között apja is ott volt. Büszkén nézett a szemébe, idegességnek, feszültségnek nyoma sem látszott rajta. Egyenesen apja szemébe nézett, majd fél térdre ereszkedve hajtotta meg fejét, így tisztelve meg vezetőit. Mikor a legöregebb vezető nevén szólította fölállt. 

– Ula Regord, a Regord nemzetség leánya, köszöntünk téged! Felkészültél a vizsgádra? 

– Igen Janvik Mester! 

A mester ezek után tizenöt kérdést tett föl, Teloran múltjáról, szokásairól. Mikor mindet hibátlanul megválaszolta, további tíz kérdés következett a törvényekről, amivel Ulának tisztában kellett lennie. Ezekre is kiváló válaszokat adott. Mikor minden kérdés elhangzott, következett erejének, harci rátermettségének bizonyítása, ami íjászattal kezdődött. Egyre távolabbról kellett célba találnia, futva, hasalva és lóháton egyaránt. Majd a legnehezebb következett: apja odalépett hozzá és bekötötte a szemét. Így kellett célba találnia nyílvesszőjével. Ula minden idegszálával a célra összpontosított. Karja lazán lógott teste mellett, íját lefelé tartva. Kizárt minden zavaró neszt, a legcsekélyebbet is. Csak a távolban lévő céltáblára koncentrált. Igyekezett felidézni a helyet, a termetes fatörzset és rajta a célt. Mikor már csak saját szívverését hallotta, óvatosan kivett egy nyílvesszőt a hátán lévő tegezből és belehelyezte, majd felajzotta a nyilat. Óvatosan fölemelte és célra tartotta. Mikor lecsukott szemei előtt megjelent a cél, kilőtte a nyílvesszőt. Hajszálpontosan talált célba, a kör közepét találta el. Elismerő moraj futott végig a nézők között, amiből tudta, siker koronázta eme próbatételét is. Ezután a vezetők legifjabbja ellen kellett kiállnia és számot adnia kardforgatásának tudásáról. Ellenfele farkasszemet nézett vele, halvány mosoly jelent meg arcán. Ula arca azonban semmilyen érzelmet nem árult el. Egyenesen ellenfele szemébe nézett, próbálta kitalálni gondolatait. Percekig álltak így, egymást nézve. Végül egy szemvillanásnyi idő alatt érkezett a támadás, amit Ula azonnal hárított, és visszatámadott. A kardpengék szikrázva csaptak össze. A vezető mindent elkövetett, hogy leszerelje a vizsgázót, ám ő mindig egy lépéssel előtte járt, mintha csak olvasott volna a gondolataiban. Végtelen nyugalom árasztotta el, ellenfele azonban kezdett türelmetlen lenni, ami végül a vesztét okozta. A következő támadásnál Ula hárítás közben kiperdült, támadott és kiverte ellenfele kezéből a kardot, sajátját pedig egyenesen a szívéhez tette. A vizsgáztató elismerően bólintott és fölemelte mindkét kezét, ezzel jelezvén, hogy befejezettnek tekinti a küzdelmet.  A kardforgatás után gyógyító képességét kellett bizonyítania. Különféle üvegcsék tartalmát kellett felismernie, és meg kellett mondania mire valók a különböző gyógyfüvek, olajok, gyógyító ásványok. kivétel nélkül felismerte mindet, egyetlen egyszer sem hibázott. Vizsgája végeztével verejtékben úszva, elcsigázva várakozott a többi jelölttel együtt, míg a Bölcsek Tanácsa visszavonult. Teloran életében még sosem fordult elő, hogy valakit is elmarasztaltak volna, mert nem volt kellőképpen felkészült. 

Mikor a tanács végzett, Janvik fölállt és kezét fölemelve jelezte, hogy megszületett a döntés. Mindenki, aki jelen volt állva hallgatta őt.

– Teloran büszke népe! A mai nap tanúi voltatok a legifjabbak próbatételének, amit minden jelölt kiválóan teljesített. Büszkén jelenthetem, hogy az előttünk állók, a mai naptól kezdve teljes jogú polgárai Telorannak, beléptek felnőtt társaik közé. Mától ki – ki a számára kijelölt útra léphet ahol legjobb tudása szerint kell tevékenykednie. Most pedig ifjak, gyertek közelebb!

A jelöltek a Bölcsek Tanácsa elé léptek és fél térde ereszkedtek. Emelt fővel néztek rájuk, majd az eskütétel következett, mindenki egyesével mondta el szövegét, képzésének megfelelően

– Én, Ula Regord fogadom, hogy Teloran hű polgára leszek, családomat, társaimat, népemet hűen szolgálom. Minden bajtól megvédem, ha kell, életem árán is megóvom otthonom békéjét. Fogadom, hogy sosem élek vissza a rám ruházott hatalommal, gyógyító erőmmel segítek minden rászorulót. Sem tudásomat, sem gyógyító erőmet nem használom rosszra, minden tudásom továbbadom gyermekemnek. Egyetlen tudásomat sem szolgáltatom ki ellenségemnek, életem árán is megóvom családom ősi tudását. 

Az eskütétel után a Bölcsek Tanácsa megáldotta őket, az egybegyűltek pedig hangosan éljeneztek. Ula ekkor kapta meg apjától szeretett kardját, ami ősidők óta szállt apáról fiúra, vagy az elsőszülöttre. A Regord családban Ula volt a legidősebb, így őt érte ez a megtiszteltetés. Büszkén viselte és azóta egy lépést sem tett nélküle. Rajta kívül senki sem tudta, mekkora hatalom van a birtokában. Kardja különleges volt, az ősi tudással felvértezve. 

Míg Den erre a napra emlékezett vissza, Ula befejezte meditálását és csak ekkor vette észre barátját.

– Látom felébredtél te hétalvó! Mióta ülsz itt? 

– Ó, csak pár perce! Azt hiszem, ideje lenne haza indulni. 

Lent a völgyben lévő kis faluban el sem tudták képzelni, hogy a két fiatal hova tűnhetett el egész éjszakára. Ula édesanyja idegesen járkált fel – alá. Mikor a távolban végre feltűnt a két elveszettnek hitt, boldogan szaladt eléjük és ölelte meg őket.

– Ula! Den! Hol voltatok egész éjjel? Nagyon aggódtunk értetek! 

– Mondtam, hogy nem kell félteni őket! – Lépett elő Ula édesapja a házból. – Látod, épségben itt vannak. Egyébként is mi bajuk eshetne?! Kiváló harcos mindkettő! 

– Köszönöm apám! Az igazság az, hogy már éppen haza akartunk indulni, mikor fojtó érzésem lett. Az erdőben fura alakok árnyait láttuk, így egy eldugott kis barlangban elrejtőztünk. Este pedig az árnyak….furák voltak, izzó szemmel és fojtogató érzések törtek rám.

– Azt mondtad, izzó szemű lények? 

– Igen apám. Te tudod, mifélék lehetnek?  

– Sajnos igen. Bár ne tudnám. Azt hittem soha többé nem kerülnek elő. De gyertek be, máris elmondom. Den! Meg kell ígérned, hogy amit most hallasz, azt senkinek nem adod tovább. Legalább is addig, amíg én meg nem engedem! Megígéred fiam?

– Igen, Talan Mester! Az életemre esküszöm!

A házba belépve Talan arcán aggodalom suhant át, szívébe rég nem érzett fájdalom nyilallt bele. Nehezen fogott hozzá mondandójának.

Valamikor az ősidőkben, még a kezdetek kezdetén népünk békében élt, semmi sem háborgatta ezt. Történt egyszer, hogy a Mertonokat a kihalás fenyegette. Vezetőik, gyógyítóik semmit sem tehettek, lassan kihaltak a derék Mertoniak. Eljöttünk hát ide, Teloran ősi földjére, hogy menedéket kérjünk. A derék Teloranok pedig befogadták azt a maréknyi embert, aki népünkből megmaradt. A legkiválóbb gyógyítókat, harcosokat. A Mertonok képesek voltak utazni a múltba is és a jövőbe is, olyan gyógyító erők birtokában voltak, amiről mi akkor még csak nem is álmodhattunk. Beleláttak a lelkekbe, olvastak a gondolatokban, létre tudtak hozni különböző gyógyító eszközöket, különleges fegyvereket és az ősi legendák szerint ismerték a halhatatlanság titkát. Képesek voltak olyan főzetet készíteni, amit az ősi medál segítségével változattak át olyanná, hogy ha valaki megissza az örökéletű lesz. Most bizonyára azt kérdezitek, ha ilyen nagy tudásuk volt, miért nem tudtak magukon segíteni. Sajnos volt közöttük egy áruló. Egy gonosz varázsló, aki valaha kiváló gyógyító volt, de lelkét megfertőzte a hatalom kapzsisága. Ő hozta a vészt a Mertonokra. Azokat, akiknek gyenge volt a lelke maga mellé állította. Aki nem állt mellé, azt könyörtelenül elpusztította. Olyan különleges mérget állított elő, ami ellen még a legfőbb gyógyítók is tehetetlenek voltak. Volt egy ősi medáljuk, ami minden tudás birtokosa volt. Ezt a legfőbb Merton halála előtt még el tudta rejteni, de senki sem tudja hová. Ula, Den. A mi családjaink a legősibb Merton család leszármazottai és még van harminc ilyen család, akik idemenekültek. Azóta is itt élünk és kilétünket a mai napig homály fedi a derék Telorinek előtt. Akkori tudásunk apáról fiúra, anyáról leányra szállt. Teloranban békére leltünk, tudásunkkal ennek a népnek a javát szolgáljuk évezredek óta. A mi családjainkból lesznek a legfőbb gyógyítók, harcosok, akik segítenek kiképezni a legkiválóbb Telorani gyógyítót, harcost. Életünk már ősidők óta összeforrt ezzel a néppel. Valódi kilétünket azonban mindig csak a Bölcsek Tanácsa ismeri. Ők csak az ősi Teloran legfőbb vezetőinek családjából kerülhetnek ki, akik akkor szövetséget kötöttek velünk. A békés, boldog időkben Mertonban a mi kettőnk családja volt az ősi medál védelmezője. A gonosz varázsló mindenáron meg akarta szerezni, ám ősi családunk akkori feje nem árulta el a medál kilétét, ezért megölte, ám ahogy az előbb említettem, halála előtt elrejtette valahova. Ő volt az a bátor Merton, aki az akkori legfőbb vezető volt. Az ősöd Ula. Den, a te családod pedig Merton első harcos vezérének a leszármazottja, és a medál másik védelmezője. Sok - sok évvel később a gonosz varázsló valahogy megszimatolta, hol rejtőztünk el és felállítva gonosz hadseregét utánunk jött. Ezeket azóta csak Zetráknak nevezzük. Ennek a gonosz seregnek voltak izzó szemeik és árasztottak fojtogató bűzt. Azért érezhetted Ula, mert születésedkor beléd ültettük ennek a felismerését. Bennem is megvan, ahogy apámban is és az ő apjában is benne volt. Azért tettük, hogy bármikor, bárhol felismerhessük a veszélyt. Szóva, .amikor a – nevezzük Zetráknak őket - megtaláltak minket, akkor is a medált akarták. Mindeközben fölfedezte a gonosz varázsló, hogy Teloran ősi fája is varázserővel bír, ezért le akarta igázni ezt a világot is. Hatalmas, éveken át tartó harc folyt, míg nagy nehezen sikerült őket kiűzni földünkről. Csupán egy maréknyi menekült meg sajnos. Mikor végezni akartuk velük, az utolsó pillanatban eltűntek, mintha csak a föld nyelte el volna őket. Még évekig éltünk félelemben, mire sikerült kiheverni a borzalmas harcokat. Ha nehezen is, de Teloran földjére béke telepedett. A jelek szerint a mai napig. Azt hiszem, fel kell készülnünk egy újabb félelmetes harcra. Ez az egyik lehetőség. A másik az, ha innen is továbbállunk egy másik világba. Bár úgy érzem, ez a világ akkor sem menekülne meg, a gonosz varázsló elpusztítaná, ha más nem bosszúból, mert segítettek. Ezért úgy vélem, itt kell felvennünk a harcot ellenük. Sajnos ez a helyzet. 

Ula és Den ámulva hallgatta a történetet. Fogalmuk sem volt arról, hogy egy másik világ, egy idegen, ősi civilizáció szülöttei. Döbbent csend telepedett a félhomályos szobára, szinte tapintható volt.

– Most már ismeritek valódi származásotokat, amivel hatalmas felelősség hárul rátok. Senkinek sem beszélhettek erről. Nem azért, mert nem bízunk a bátor Teloraniakban, hanem azért, hogy ne hozzunk még nagyobb bajt rájuk.  

– Mit tud az a medál apám? Miért ennyire különleges?

– Nos, az a medál olyan erővel bír, amit el sem tudok képzelni. Az Univerzum legősibb energiája lakik benne, szinte bármire képes, ha megkérik rá. Igen, jól hallottátok. Ha megkérik. Ezen felül egy titkos átjárót rejt. Ezen az átjárón keresztül tudtak őseink visszamenni évezredes múltunkba, ha kellett és a jövőnkbe is. De ezzel még nincs vége. Őseink képesek voltak párhuzamos világokba is átmenni vele. Ez a medál ősi földünk jelképe, emiatt pedig érzelmi oka is van annak, hogy ne kerülhessen más kezébe. Persze a legfőbb, amiért ne, az a mérhetetlen nagy tudása. Világokat lehet vele leigázni, ha rossz kezekbe kerül. Jó és avatott kezekben ezekkel az energiákkal mindent meg lehet gyógyítani, újra életre lehet kelteni a nem élőt. Őseink kizárólag erre használták, semmi másra. 

– Szóval senki sem tudja, hol van elrejtve. – Gondolkodott hangosan Den.

– Nem Den, valóban nem. A Zetrák ezt nem tudják, azt hiszik, a birtokunkban van. 

– Tudunk valamit tenni Talan Mester?

– Talán igen. De ehhez össze kell hívjam megmaradt népünk férfijait, és a Bölcsek Tanácsát.

– Nem lehetne valahogy a múltunkba visszamenni Mester?

– Nem tudom Den. A medál lehetne az egyetlen esélyünk, de ezt elrejtették évezredekkel ezelőtt és senki sem tudja hova. Szóval lehet, hogy semmi esélyünk erre. De Janvik Mester talán többet tud nálam. De félek, fel kell készülnünk a harcra. Den, te menj most haza és szólj apádnak, hogy ma este hétkor várom őt itt nálunk. Én pedig megyek és felkeresem a többieket.

– Rendben Talan Mester! Ha bármiben segíthetek…..

– Tudom Den és köszönöm. Annak is eljön az ideje! 

Den Ula mellé lépett, lehajolt hozzá és arcon csókolta. A lány gyengéden nézett vissza rá, tekintetében aggodalommal. Den gyermekkora óta a legjobb barátja volt, testvéreként szerette. 

– Vigyázz magadra!

Den mosolyogva bólintott és kilépett az ajtón. A ház oldalánál ott állt hűséges lova, aki jókorát fujtatott mikor meglátta. Den megpaskolta a nyakát, felpattant rá és elviharzott. Lova méltán kapta a Vihar nevet, úgy vágtatott, hogy szinte lábai nem is érték a földet. Ló és lovasa sok éve már, hogy összetartoztak. Den még zsenge korában szemelte ki magának ezt a kiváló paripát, aki épp csak megszületett. A szomszéd réten kószált gyógyfüveket keresgélve, mikor a karámban meglátta. Vihar békésen legelészett, vígan ugrándozott. Den először csak távolról csodálta az akkor még zabolátlan kiscsikót. Már messziről beleszeretett első látásra. Óvatosan közelebb ment, leült a fűbe egy fűszálat rágcsálva úgy nézte ezt a nemes, hollófekete lovat. Csak nézte, nézte, nem tudott betelni vele. Vihar eleinte ügyet sem vetett rá, csak ficánkolt társaival. Mikor megpillantotta a fűben ülő fiút, közelebb ment és egyenesen a szemébe nézett. Den nem mozdult, tekintetét mélyen a lóéba fúrta. Vihar megrázta sörényét és horkantott egy nagyot. Tett még egy lépest a karám oldala felé. Den ekkor fölállt, a ló pedig megtorpant. Den lecövekelt, meg sem mozdult, nem akarta elijeszteni. Vihar azonban nem ijedt meg, még egy lépéssel közelebb ment, hatalmasokat fújtatva rázta sörényét, mindeközben le sem véve szemét a jövevényről. Kíváncsisága hatalmas volt, így egészen közel merészkedett a kerítéshez. Den is tett pár lépést és így egészen közel került hozzá. Épp egy karnyújtásnyira volt tőle. Szótlanul, mozdulatlanul csodálta. Aztán gondolt egyet és kinyújtotta felé a kezét. Arra számított, hogy Vihar elszalad, de a ló maradt. Sőt. Egészen közel ment és megszimatolta a felé nyújtott kezet, végül pedig hagyta, hogy Den megsimogassa. Hosszú percekig néztek mélyen egymás szemébe, Den úgy érezte, mintha a ló olvasna a gondolataiban. Beleborzongott, de tovább simogatta. Aztán egészen halkan elkezdett beszélni hozzá, Vihar pedig hegyezni kezdte a füleit. Percekig álltak így együtt. Így kezdődött az életre szóló barátság. Mikor Vihar elég nagy lett már, Den belovagolta. Ő volt az első, aki ráült és a mai napig az utolsó is. Ha hátára ült, teljes biztonságban érezte magát, szinte repültek egyé válva. 

A hazafelé vezető út csupán egy órányi járás volt és egy sűrű erdőn vezetett keresztül. Oly sötét volt, akárha késő este lett volna. Den ennek ellenére száguldott Vihar hátán, tökéletesen megbízva hű társában. A keskeny erdei ösvény hatalmasra nőtt fák tövében vezetett. Az égig meredő faóriások között minden parányinak tűnt. Ló és lovasa cikázva kerülgette az útra belógó kisebb – nagyobb ágakat. Ahogy beljebb kerültek az erdőben, egyre sűrűbbé vált a növényzet, Den kissé visszafogta Vihart. Hirtelen egy kidőlt fa állta útjukat, csak az utolsó pillanatban sikerült átugratni. Épphogy túljutottak rajta, az út élesen elkanyarodott, majd kettéágazott. Den a bal oldali utat választotta, ami hamarabb hazavezette ugyan, de sokkal veszélyesebb is volt. Mégsem gondolkodott egyetlen pillanatig sem, tovaszáguldott. Mihamarabb haza akart érni. Gondolatai mindvégig az ősi medálon jártak. „Vajon hol lehet? Hogyan lehetne visszatérni a múltba? Hogyan lehetne segítséget kérni?” Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejében. Úgy belemerült gondolatiba, hogy észre sem vette, hogy az út egyenesen a meredek sziklafalhoz vezet. Mellette sebes sodrású, bő vizű patak haladt, ami a kiálló peremen óriási robajjal zuhogott alá. Csak a lélekjelenlétének, valamint kiváló ösztönének köszönhette, hogy nem zuhant bele a vízesésbe. Az utolsó pillanatban ocsúdott föl és terelte lovát az útra, mely a zuhatag mellett haladt tovább mindössze pár lépésnyire, és vezetett át egy dimbes –dombos sík terepen. Itt a buja aljnövényzet ellenére gyorsan tudott tovább haladni. A levegő kezdett felfrissülni a közeledő este már éreztette hatását. A távolban vészjóslón gyülekeztek a felhők. Den nagyobb vágtára fogta Vihart, akinek meg sem kottyant mindez. Úgy száguldott, mintha eddig csak békésen poroszkáltak volna, fáradtságnak nyoma sem látszott rajta. Jókora utat tettek meg így, mikor Den lelassított, majd megállt. Nem akarta Vihart teljesen kifárasztani, így hagyta, hogy egy rövidke időre kedvére legelésszen. Már nem voltak messze otthonától, így nyugodtan megengedhette magának a pár perces pihenőt. Míg Vihar békésen harapdálta a zsenge füvet, Den lehevert és gondolataiba mélyedt. Egyre Talan Mester szavai jártak a fejében: „Ősi civilizáció…Mertonok, a csodaerejű medál, különleges képességek.”  Most hallotta először ezt a történetet, és úgy vélte még nem hallotta az egészet. Az, hogy Ula és önmaga leszármazottja egy kiváló nemzetnek, ráadásul a két család az ősi medál őrzője, még jobban felvillanyozta. Annyira elmerült gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy a fekete felhők egyre nagyobbak lettek. Vihar is abbahagyta a legelészést, beleszimatolt a levegőbe és egy nagyot horkantott. 

– Igazad van cimbora, ideje indulni! – Paskolta meg lovát.

Épphogy nyeregbe pattant, alig tettek meg pár lépést és eleredt az eső. Hamarosan, szinte a semmiből jött a vihar. Hatalmas villámok cikáztak, úgy tetszett mintha csak a földet érné a távolban. Orkán erejű szél kerekedett, az eső úgy szakadt akár dézsából öntötték volna. Den összehúzta magán köpenyét. Lassan haladtak, a szél éppen szemben fújt. A pusztaságon áthaladva embert próbáló volt haladni. Ameddig a szem ellátott, egyetlen menedéket sem lehetett látni, ahova behúzódhattak volna. Egyre jobban esett, hatalmas dörgés és villámlások közepette. A villámok szinte lépésről lépésre közelebb kerültek hozzá, de nem torpant meg, ha lassan is, de haladt hazafelé. Nem is sejtette mi, vagy ki okozta mindezt….

Erdo a sötét barlang mélyén lévő szobájában főzte kis sötét tervét. Varázsgömbjében mindent látott, amiről rajta kívül senki sem tudott. Szerencsére hallani nem hallott egyetlen beszédet sem, de épp elég volt számára az is, hogy látta. Tudta, hogy valami készül. Sötét tervet szőtt ősi ellenségei számára. Az is a tervei között szerepelt, hogy vihart bocsát a hazafelé tartó Denre. El akarta pusztítani. Tudta, hogy ha Den előtt felfedik származását, ősi tudását az veszélyt jelent számára. De nem ő volt az egyetlen, akivel le akart számolni. Gyűlölettel gondolt Ulára és családjára is. Gyűlölte őket, mert az ősi időkben nem tudta legyőzni egyiküket sem, így hosszú időre száműzetésbe került. Erdo uralni akarta a világot, uralni a medált, a tudást, kiváltképp az örök élet titkát. Nem akart ebben senkivel sem osztozni, mindent ő akart birtokolni. Tervéhez azonban egyedül kevés volt, tudta jól, hogy egymaga sosem lesz képes legyőzni a maréknyi Mertont, akik itt bujdostak. Gonosz tervének megvalósításához létrehozott egy hozzá hasonló gonosz hadsereget és a vezérüket Rovant, aki mindenben a szolgája volt. Rovannak fogalma sem volt arról, hogy Erdo mekkora hatalommal bír. Ő volt ugyan a sereg vezére, de Erdo uralta a lelkét, csupán egy kevéske szabadságot engedélyezve neki, ami megfelelt hiúságának, kapzsiságának.


Erdo szobája sötétjében szőtte gonoszabbnál gonoszabb terveit. Egyre kegyetlenebb vihart küldött Denre, aki nem kis bosszúságára keményen állta a sarat. Mikor látta, hogy nem megy vele semmire, szitkozódva csapott asztalára. Látva, hogy ez nem elég, dühöngő forgószelet bocsátott a hazafelé tartóra. 

– Megállj, te hitvány kutya! Remélem, ettől majd odaveszel örökre! Óh, mennyire gyűlöllek! Nálad már csak apádat és a barátnőd családját gyűlölöm jobban! Átkozottak legyetek! 

Erdo gyűlölete nem ismert határokat. Lelke oly mértékben volt már romlott a kapzsiságtól, hatalomvágytól, hogy semmitől sem riadt vissza. Száműzetése hosszú, magányos éveiben egyre nagyobb tökélyre fejlesztette tudását. Legfőbb eszköze varázsgömbje volt, amivel elérhetett szinte bármit. Egyet nem tudott még: nem hallhatta senki beszédét. Dühében csaknem lesöpörte szeretett gömbjét az asztalról, utolsó pillanatban állt meg a keze.  

– Átkozottak! Legyetek mindörökre átkozottak! – Harsogta.

Végül hatalmas varázskönyve fölé hajolt, hogy tovább tökéletesítse rút hadseregét……


Den a szakadó esőtől szinte alig látott, mégis meglátta a távolban kavargó felhőszerű valamit. Megállt és figyelt. Lecsendesítette zakatoló szívét, kizárt minden zavaró tényezőt és a távolba nézett. 

 

– Egy forgószél és egyenesen felénk tart! – Mondta szinte kiabálva. 

Egyre a környéket szemlélte, hova bújhatnának el, de bárhogy is meresztgette a szemeit, semmit sem látott. Mást nem tehetett, minthogy vágtára fogta lovát, épp az ellenkező irányba. Tudta, hogy ezzel eltávolodik otthonától, de ha továbbmegy az a biztos halált jelentette volna. Ekkor ötlött az eszébe, hogy ha ezen az úton továbbhalad és leereszkedik a patak partjára, ott van egy kisebb barlangféle, ami menedéket nyújthat. 

– Gyí, Vihar! Irány a patak! 

Vihar mintha csak megértette volna, bólintott egyet és oly sebes vágtába kezdett, hogy még Den is meglepődött. Pár perccel később már a barlangban voltak, ami oly kicsi volt, hogy épp csak befértek. Arra viszont pont elegendő, hogy megbújjanak a forgószél elől. Vihar hatalmas barna szemeit egyenesen Den szemébe meresztette, és megbökte az orrával. Gondolataik összeforrtak, Dennek úgy tetszett egyetlen pillanatra, mintha hallotta is volna, hű barátja mit gondol. „Képtelenség” Hessegette el. Míg ezen morfondírozott, a vihar átvágtatott menedékük fölött. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ült el, hirtelen tapintható lett a csönd. Den kidugta az orrát, és boldogan látta az elő – előbukkanó napfényt, és az eső nyomán feltűnő szivárványt a kéklő égen. A forgószél azonban otthagyta kézjegyét, amerre elvonult minden felé tövestől kicsavart fák feküdtek. Hatalmas területen végzett pusztítást. A harsogó zöld fű és az azúrkék égen virító szivárvány éles kontrasztot alkotott, az esőcseppek milliói vakítóan csillogtak. A látvány szemet gyönyörködtető volt. 

– Gyerünk pajtás, irány haza! Már nem vagyunk messze! 

Den ezzel fölpattant a nyeregbe és tovább vágtattak. Nem sokkal később a távolban feltűnt egy kisebb liget, amelyen túl már ott volt otthona. Vihar szélsebesen vitte haza barátját. A ligethez érve lelassított, poroszkálva haladt át kedvenc olajfaligetén. Az árnyas fák tövében különféle gyógynövények ontották illatukat. Mélyet szippantott a bódító levegőből. Az olajligetből keskeny út vezetett egy tisztásra, ahol egy kisebb patak partján állt a rönkfából épült ház, melyet hatalmas fák vettek körül. Az öreg fák olybá tűntek, mintha egy kis sziget lett volna a zöldellő réten. A ház előtt a gondosan megmunkált kertben édesanyja szeretett virágai virítottak. Hátul jókora mező terült el, ahol szülei már sok – sok éve gyógynövényeket, különféle zöldségeket, gyümölcsöket termesztettek, amikből a legkülönfélébb termékeket készítettek. A fűszerkeverékek, lekvárok, teakeverékek messzi földön híresek voltak, a család sok generáció óta élt ebből. 

Közelebb érve Den látta, hogy édesanyja a ház előtt álló asztalon épp a frissen szedett növényeket készíti elő a szárításra. Mikor meglátta fiát letette, ami a keze ügyében volt, mosolyogva integetett neki. Den leugrott Vihar hátáról, kantárszáron vezetve a kertig, ahol elengedte. 

– Édesanyám! – Ölelte meg. – Édesapám hol van? Talan Mestertől hoztam neki üzenetet. 

– Hátul van, épp a beérett gyümölcsöket szüreteli. Hatalmas vihar volt a távolban, még innen is ijesztő volt! Hol tudtad átvészelni? Örülök, hogy nem esett bajod fiam! Látom a szemedből, hogy valami baj van. 

– A fenti pataknál van egy kisebb barlangféle, oda húzódtunk be. Igen anyám, azt hiszem. Talan Mester hívatja apámat, oda kell mennie este hétre.

Den ezután sietve megkereste apját és beszámolt neki a Talan Mesterrel folytatott beszélgetésről. Apja összeráncolt homlokkal hallgatta, arcán aggodalom suhant át. Némán bólintott, majd összeszedte legszükségesebb holmijait, amik az útra kellettek. Elővezette lovát, fölnyergelte és mielőtt a hátára pattant megölelte feleségét és fiát. 

– Vigyázz anyádra és a házra, amíg távol leszek! 

– Rendben apám, bízhatsz bennem! Áldás kísérje utadat!

Nero még egyszer megölelte feleségét, majd felült lova hátára és tovaszáguldott. Nemsokára már csak egy parányi pont volt a távolban. Den szobájába ment, végigdőlt az ágyon és gondolataiba mélyedt. Már majdnem elaludt a kimerítő út után, mikor beszélgetésre lett figyelmes. Kihajolva az ablakon meglátta Nelorit, amint anyjával beszélget. Intett neki, és leszaladt hozzá. 

– Barátom! – Ölelte meg. – De örülök, hogy eljöttél! Gyere, kerülj beljebb! 

Den betessékelte barátját, akinek igen csak gondterhelt volt az ábrázata. Leült és egyenesen Denre szegezte tekintetét. 

– Valami készül Den! Janvik Mesternek vészjósló álma volt. Tudod, hogy az ő álmait sosem szabad figyelmen kívül hagyni. 

– Tudom. De mit álmodott, ami ennyire felkavart téged? 

– Nem csak engem. A Bölcsek Tanácsának minden tagját is, ugyanis beszámolt nekik az álmáról. Ezek után a Bölcsek összehívták az embereiket. Apádat, Ula apját és az én apámat is. 

– Igen, ezt tudom. Én hoztam a hírt apámnak, hogy keresse föl Talan Mestert. Már úton van hozzá. Szóval mit is álmodott Janvik Mester?

– Valami izzó szemű lényekről, akik egy különleges medált akarnak megkaparintani. Apám csak ennyit mondott el siettében. Te tudod mi ez az egész?

– Igen tudom. De megesküdtem Talan Mesternek, hogy hallgatok róla. Bocsáss meg Nelori, de amíg Ula apja nem ad engedélyt nem mondhatom el. Nem azért mert nem bízom benned, hanem mert…

– Mert esküt tettél. Semmi baj! Majd elmondod előbb – utóbb, ha már lehet.

– Sajnos inkább előbb. – Mondta Den, inkább csak magának az orra alatt dörmögve. Ezek szerint apád már úton van.

– Hiszen most mondtam az előbb!

– Jól van, ne haragudj! Nem láttad Pixet mostanában? 

– Alig egy fél órája váltunk el. Miért?

– Semmi, semmi, csak úgy kérdeztem. – Révedt a távolba.

Dennek az az érzése támadt, hogy Ula mellett Nelori és Pix is az ősi családok sarja. Végiggondolván eddigi életüket, egyre inkább ez volt az érzése. Tudni nem tudhatta biztosan, de a szíve mélyén ezt érezte. Már egész kicsi gyermekkoruk óta ők négyen elválaszthatatlanok voltak. Hol Talan, hol Nero, hol Yerta – Nelori apja - hol pedig Kerian Mester – Pix apja - tanította őket. Minden nap hallotta az akkor még mesének hitt történeteket egy letűnt, bátor népről, akik különleges képességekkel rendelkeztek. A négy mester nem csak mesélt nekik, mikor ifjúvá cseperedtek megtanították őket a kardforgatásra is. Ahogy Den ezekre a napokra gondolt, melegség öntötte el a szívét. A mesék és a kardforgatás mellett sok mást is megtanultak az évek során. Így a különféle gyógynövények használatát, különböző gyógymódokat, képességeik tökéletesítését. Den elmosolyodott, hiszen nyilvánvalóvá vált számára, hogy így lett birtokosa az ősi tudásnak, legalább is egy részének. 

– Mi olyan mulatságos? – Fordult hozzá Nelori.

– Emlékszel azokra a mesékre, amiket gyerekkorunkban hallgattunk? 

– Persze, hogy emlékszem! Hogy is lehetne elfelejteni! Apáink oly gyönyörűen meséltek arról a mesebeli népről, és micsoda tudással ruházták fel őket! Azokról a csodás tájakról már nem is beszélve, amiket leírtak! Minden este úgy aludtam el, hogy azt képzeltem egy vagyok közülük. Mindig olyan akartam lenni, mint ők. Csodásak voltak az a napok, mindig alig vártam ezeket a történeteket.  

– Nem vagy ezzel egyedül. Ki tudja, talán egyszer mi is olyanok leszünk. Na, gyere, menjünk horgászni! 

A két jó barát ezzel lesietett a közeli patakhoz, hogy kifogják a vacsorára valót. Szótlanul telepedtek le és ültek egymás mellett egy jókora platán fa árnyékéban. Den az előtte sebesen folyó vizet nézte, ám gondolatai messze jártak. Egyre csak a közelgő veszedelem járt a fejében, nem tudott szabadulni az izzó szemű szörnyetegektől. Ebben a pillanatban egy fura gondolat, vagy emlék? – maga sem tudta igazán – suhant át a fejében. Szívét, lelkét átmelengette ez az érzés. Önmagát látta még gyermekként, apja ölében ülve hallgatta kedvenc történetét. Apja épp arról a bizonyos ősi népről mesélt neki, beleszőve egy titokzatos medált is. Ahogy erre a medálra gondolt, hirtelen támadt nagyon rossz érzés kerítette hatalmába. Ezzel egy időben egy rideg, csúf arcot látott, aki szinte a semmiből meredt rá, borzalmas vigyorgások közepette. Felfordult a gyomra ennek az arcnak a láttán. Ki akarta zárni elméjéből, de nem tudta. Az arc, a baljós vigyorgás fogva tartotta. Érezte, hogy szinte fogva tartja gondolatait ez a valaki. Undor fogta el, küzdött, harcolt ellene, mire nagy nehezen sikerült elméjéből száműznie az ádáz tekintetet. Úgy érezte mintha csak egy gonosz démonnal viaskodna, aki meg akarja fosztani minden gondolatától. Beleremegett. Mikor Nelori hangja visszatérítette, sápadt volt, reszketett. 

– Den mi a csoda történt veled? Teljesen rám ijesztettél. Percek óta szólongatlak, olyan voltál, mint aki transzba esett. 

– Ne haragudj! Tudod…egy fura kép jelent meg előttem. Olyan volt, mintha a gondolataimat akarta volna elvenni. Undort éreztem. Alig akart elengedni. Ne haragudj!

– Dehogy haragszom, csak megijesztettél! Nem kellene apádnak elmondanod ezt? Vagy esetleg Janvik Mesternek? 

– Van most épp elég gondjuk nélkülem is, de idővel mindenképp elmondom.

Nelori gondterhelt ábrázattal szedte össze cókmókját, és a kifogott halakat. 

– Te tudod! Miden esetre nem festesz valami jól. 

– Már jól vagyok tényleg! Ne aggódj! 

Nelori fejcsóválva baktatott barátja mellett. Nem kérdezett, nem szólt semmit, tudta, hogy barátja majd beavatja őt, ha elérkezettnek látja az időt. 

Mindeközben Talan Mester kertvégi kisházában izgatottan gyülekeztek. Yerta fel-alá járkált, Kerian szakállát simogatva próbálta leplezni izgatottságát, Nero pedig hol az ablakhoz ment, lesve mikor érkeznek már meg a Bölcsek, hol leült az öles tölgyfa asztalhoz. Már sokadszor nézett ki, mikor végre megpillantotta őket.

– Jönnek!

– Épp ideje már! – Szólt halkan Yerta. 

Pár perccel később Janvik Mester lépett be elsőként az ajtón, utána sorra léptek be a Bölcsek. Janvik nyomában Oltin következett, majd Darxin, Luran, végül pedig Texio Mester. 

– Legyetek üdvözölve szerény házamban! Áldás legyen veletek!

– Áldás legyen veletek is! – Köszönt először Janvik, majd sorra a többiek. 

– Azért kérettelek benneteket, mert Ula és Den, látták őket. 

– Janvik Mester pedig álmot látott.

– Álmot? Miféle álmot láttál?

– Nos, réges régi ellenségeinket láttam álmomban. Mások voltak, mint az ősidőkben, de kétség kívül ők voltak azok. Az érzéseim nem csalnak sajnos. Itt vannak újra. 

– Óóóóó!!

– Ajjaj!!

– Biztos vagy benne Janvik Mester?

– Sajnos igen. Bár ne lennék benne ennyire biztos! Az álmaim eddig még sosem csaptak be. Szóval… - folytatta Janvik – a lények - mert nem lehet másnak nevezni őket, csupán lényeknek – vörösen izzó szeműek, inkább egy rettenetesen torz emberfélére hasonlítanak. Nem is emberek, nem is állatok. Azt mondanám, hogy egy igen beteges agy szüleményei. Csupán izzó szemeik maradtak meg, külsejük megváltozott. Erre pedig csupán egyvalaki lehet képes. A nevét is félve ejtem ki: Erdo – Halk moraj futott végig a társaságon, mindenkiben a régi feszültség kezdett felgyülemleni.  – Senki más nem képes erre rajta kívül. Erdo már nem úgy néz ki, mint régen, rajta is nyomott hagytak az elmúlt évszázadok. Láttam őt is álmomban. Nehéz volt ráismernem, de a szeme….a szeme elárulta őt. A szeme most is ugyanattól a vad gyűlölettől sugárzik. A medált és ősi tudásunkat akarja. Van egy tanítványa, aki Rovannak nevezi magát. A lények pedig a testőrei, a serege, akiket ellenünk fog küldeni. Nem tudom hol és azt sem tudom mikor, de hamarosan. Ebben biztos vagyok. Nem véletlen, hogy Ula és Den látták őket. Sajnos azt sem tudom egyelőre megmondani merre tanyáznak. Bocsássatok meg, de ennél többet nem árult az az álmom. Az biztos, hogy a medált akarják. Ehhez pedig foglyul akarják ejteni Ulát és Dent. Erdo pontosan tudja, hogy ők a medál őrzőinek a leszármazottai.  

– Igen ez igaz. Viszont fogalmuk sincs arról, hol van a medál. Ahogy nekünk sincs. Ősi vezetőnk elrejtette, de rajta kívül senki sem tudja hol van. 

– Ezt mi tudjuk, de Erdo nem. Ő abban a hitben él, hogy mi tudjuk, vagy nálunk van. Mindenáron meg kell védenünk a két fiatalt és a családját is, mert nagyon nagy veszélyben vannak. Fel kell készülnünk egy rettenetes harcra. Teloran népét is figyelmeztetnünk kell, és meg kell óvnunk őket.

– Hiszen mi csak egy maréknyian vagyunk! 

– Azért annál már egy kicsivel többen, kedves Nero! – Próbált mosolyt erőltetni arcára Janvik. – Az elmúlt évszázadokban jelentősen megnövekedett az ősi családok létszáma. Mostanra már nagyjából háromszázan lehetünk. Persze a gyermekeket és a nőket is beleértve. De felnőtt férfiak, akik kiváló harcosok, ők lehetnek úgy kétszázan. Azt se felejtsd el, hogy népünk minden tagja különleges képességekkel bír, különösen a harcos férfiaink. Ennek ellenére igen nehéz dolgunk lesz. Mindent meg kell tennünk, hogy Teloran népét ne érhesse semmi baj, meg kell óvnunk őket.

– Bocsáss meg mester, de ők rengetegen vannak. Nagyon nagy helyre lenne szükség ahhoz, hogy mindenkit biztonságba helyezzünk. 

– Tisztában vagyok vele Kerian! Mégis meg kell próbálnunk. Mindenekelőtt a gyermekek, az idősek és a nők legyenek biztonságban. Természetesen kellenek melléjük férfiak is, ez nem kérdés. Mielőtt útnak indulunk, össze kell hívni a Teloran vezetőket is, minden település vezetőjét, utána pedig együtt tájékoztatjuk őket. A két fiatalnak magam keresek biztonságos helyet, ahol felkészülhetnek küldetésükre. 

– Küldetés?

– Igen. A medál védelme mindennél fontosabb. Ez pedig az ő életfeladatuk, küldetésük. A többit majd később. 

A vezetők hallgatásba burkolózva néztek maguk elé. Hatalmas feladat várt rájuk, nehéz, embert próbáló feladat. Végül Kerian törte meg a tapintható csöndet.

– Azt hiszem a Meron hegy elég biztonságos lenne. 

– De Kerian, oda veszélyes út vezet! Mégis, hogy gondolod, hogy oda föl tudnak menni az öregek és az asszonyok a gyermekeikkel? Lehetetlen! Tudod jól, hogy milyen meredek és sziklás az odavezető út! Egyetlen rossz lépés és…

Tudom. Mégis úgy vélem ez az egyetlen lehetőség. Odafönt a hegy gyomrában lévő barlang tágas, és a rajta keresztül futó patak bőséges innivalóval rendelkezik. Az élelmet is fel tudjuk szállítani, csak idő kell hozzá. 

– Abból most igen csak kevés van! Azt hiszem…

– Várjatok! – Szólt Janvik, miközben minden szempár rászegeződött. – Nem bölcs dolog kifecsegni a terveinket. 

– Mire gondolsz Mester? Közöttünk nincs áruló!

– Nem is erre gondoltam! Kérlek, várjatok néhány percet! 

Janvik ezzel szemeit becsukta, kezeit kissé fölemelve ült tovább. Néma csöndben figyelték a többiek. Kezei közül először egy halvány fénysugár jelent meg, ami egyre fényesebb és egyre nagyobb gömböt formált. A nyakában függő ametisztből keskeny fénysugár áradt ki, egyenesen bele a kezei által formált gömbbe. A benne lévő kép egyre erőteljesebben látszott. Janvik minden idegszálával koncentrált és próbálta gondolatait levédeni Erdo elől. Tudta, érezte, hogy ellenfele megpróbál behatolni gondolataiba, érzéseibe. Egyre erőteljesebben koncentrált, míg végre sikerült védőburkot vonni maga és gondolatai köré. Ahogy ez sikerült, felvillant a gömb, kitisztult a benne lévő kép. Erdot mutatta, aki varázsgömbje fölé hajolva figyelte őket. Hallani ugyan nem hallhatta miről beszélnek, de Janvik mégis biztosra vette érti minden szavukat. Janvik erőteret készített, ami meggátolja, hogy Erdo kifigyelhesse őket. Sok idejük nem lesz, de talán arra épp elég, hogy megbeszéljék a búvóhelyet. Épp időben készült el a mágikus erőtér, a gonosz varázslónak már nem volt ideje, sem ereje arra, hogy kifigyelje a tervet. Janvik alig hallhatóan szólalt meg.

– Nincs sok idő! Beszéljétek meg gyorsan a legszükségesebbet! Addig megpróbálom őt feltartóztatni.

– Kit Mester? Az ég szerelmére mi történik itt? – Hüledezett Nero. 

– Most ne ezzel törődj! Ezt majd később! Kérlek, vedd ki a tarisznyámban lévő kis bőrszütyőből a köveket és adj belőle mindenkinek egyet! A maradék kettőt pedig add ide nekem! Gyorsan, siess!

Nero odalépett és úgy tett, ahogy Janvik kérte. Szélsebesen adott mindenkinek egye – egy kis követ, majd visszaült a helyére. 

– Vegyétek egyik kezetekbe a követ, a másikkal pedig fogjátok meg egymás kezét! 

Senki sem tett föl egyetlen kérdést sem, szótlanul cselekedtek. Janvik körbepillantott. Mikor látta, hogy mindenki egymás kezét fogva ül, kört alkotva, mormolni kezdett egy ősi varázsigét. 

„Őseink szellemei! Kérünk benneteket, rejtsétek el gondolatainkat, tetteinket az ártó szellemek elől! Borítsatok ránk áthatolhatatlan védőpajzsot, mindenkor és mindenütt védjétek meg a szent kövek viselőit, óvjátok a két fiatalt, segítsétek őket küldetésük beteljesülésében! Óvjátok lépteinket, vezessetek a békére vezető úton! Én, Janvik beszéltem!”

A kezekben lévő kövek egyre fényesebben világítottak, a fény kezdett szétterjedni a szobában, míg beborított mindenkit. Olybá tűnt, mintha egy óriás fénygömb elnyelné a bent lévőket. Janvik minden erejét összeszedte, hogy a védőpajzs kibírja Erdo ártó varázslatát. A kövekből áradó fények végül egy, hatalmas fénygömbbé álltak össze, ereje szinte kézzel fogható volt. A fénygömb mikor elérte erejének tetőpontját apró csillogó pontokká robbant szét és eltűnt a kezekben lévő kövekben. Néma csönd telepedett a szobára, senki sem mert megszólalni. Janvik fáradtan nyitotta ki szemeit.

– Most egy darabig védettek vagyunk, beszélhetünk.

– Mi a csoda volt ez Mester? – Kérdezte Yerta.

– Nos, ez ősi tudásunk egyike volt, amire mindannyian képesek vagytok. Van valaki az ősidőkből, aki valaha közülünk való volt.

– Igen, ezt már mondtad Mester! Erdo az. 

– Valóban. Amit most láttatok, éreztetek, az ősi tudásunk hatalma. A mágikus kövekkel levédtelek benneteket és a két fiatalt is. Erdo már nem lát és nem hall bennünket. Ez az energiapajzs egy darabig ellenáll neki. Sajnos nem tudom meddig, mert Erdo nagyon erős. Ha gyengül az erőtér, a nálatok lévő szent kövek halványodni fognak. Ha ez bekövetkezik, vigyáznotok kell mikor és mit mondotok. Talan Mester! Át kell adnod a köveket Ulanak és Dennek! Most pedig folytassuk a megbeszélést! Szóval azt mondjátok, a Meron hegy megfelelő lenne? 

– Igen Mester! Bár ha azt mondod, hogy Erdo hallott, látott minket, akkor más helyet kell keresnünk. Egyáltalán Erdo látni fogja, hogy Teloran népét biztonságba helyezzük?

– Akkor nem fogja látni, ha egy – egy csapat élén mi állunk, akiknél a kő van. Ez láthatatlanná teszi őket arra az időre. Azt hiszem a Meron hegyet el kell vetnünk. Úgy vélem a Taxa Kanyon is megfelel. Igaz sokkal messzebb van, de erről senki sem tud.

– Taxa Kanyon? Erről még sosem hallottam.

– Egyikünk sem! Mi ez és hol van Mester?

– Nos, valamikor régen, még az idők kezdetén létezett ez a hely, ahol még soha senki sem járt, vagy majdnem senki. Mágikus erők veszik körül, és aki oda betér, azt védelmezik a kanyon ősi sziklái. Ősi Istenek és szellemek nyughelye, amit senki sem háborgathat. Soknapi járóföldre van, keresztül kell vágnunk hegyeken, völgyeken. A hegyek hatalmasak, hágói azonban nem veszedelmesek. 

– Ha jól értem, te már jártál ott. 

– Igen, Talan már jártam. Igaz ez már nagyon régen volt. 

– Miért nem szóltál erről nekünk sosem? Már megbocsáss….

– Bocsássatok meg nekem ezért. Esküt tettem mikor a régmúltban ott jártam. Meg kellett esküdnöm az Isteneknek, hogy titokban tartom ősi nyughelyüket és csak akkor fedem föl, ha már semmi más nem tud segíteni. 

– Hogy találtál rá egyáltalán?

– Őseim hagyatéka között bukkantam rá egy réges régi rejtélyes írásra, ami utalt erre a helyre.  

– Ezek szerint ők tudtak erről a helyről.

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy élt köztük egy legenda erről a helyről, amit papírra vetettek. Az ősi nyelven íródott tekercset igen nehéz volt megfejtenem, de végül sikerült és útnak indultam a legenda nyomába. Mindez akkor volt, mikor ősi ellenségeinkkel harcoltunk. Segítséget akartam kérni, mert úgy éreztem már semmi sem segíthet rajtunk.  Hosszú hónapokig vándoroltam, erőm már fogytán volt. Sem ennivalóm, sem innivalóm nem volt már mikor egy hatalmas hegy lábához értem. Fölnéztem rá és tudtam, hogy soha nem fogom megtalálni, amit keresek és mindez csupán legenda. Utolsó erőmmel ezért hazafelé indultam, de nem jutottam messzire, hatalmas vihar kerekedett. A vihar elől nem volt hová menekülnöm, megadtam magam a sorsomnak, végül elvesztettem az eszméletem. Nem tudom mennyivel később tértem magamhoz és az első, amit megláttam az az volt, hogy az előttem magasodó hegy kettényílt, feltárva a benne lévő kanyont. A fénytől elvakulva álltam mikor megláttam egy alakot amint felém közeledik. Azt hittem itt a vég, de nem történt semmi ilyesmi. Ekkor tudtam meg, hogy őseink története való igaz és nem legenda. Ott álltam az Istenek és ősi szellemek nyughelyének kapujában. Térdre borultam, szemeimből könny patakzott úgy kértem bocsánatot, amiért megbolygattam e szent helyet. Nem volt bennem félelem, sokkal inkább szégyenérzet. Ekkor a lény - akiről már tudom, hogy a hely őrző szelleme - talpra állított és megkérdezte honnan jöttem, mire is mindent elmondtam neki. Ekkor ígéretet tett, hogy ha megesküszöm, hogy sosem fedem föl kilétüket, akkor segítségemre lesz. Megesketett, hogy csak akkor árulom el e szent helyet, ha már semmi más választásom nincs és csak annak, akire az életem is rábíznám. Most elmondtam, mert tudom, hogy ti sosem fogjátok elárulni és sírba viszitek ezt a titkot.

– Úgy lesz Mester! Esküszünk! – Mondták egyszerre. 

– Köszönjük, hogy megtiszteltél a bizalmaddal! – Szólt Talan. – Ezek szerint most eljött az a pillanat, mikor odamehetünk és elrejthetjük ott Teloran asszonyait és gyermekeit? Nem lesz ebből baj? Hiszen mégiscsak az Istenek nyughelye. Nem kellene előbb megkérdeznünk őket?

– Már megtettem.  Befogadnak minket és védelmezni fogják Teloran ősi földjét. De lássunk munkához, mert fogytán az időnk! Mindenki keressen föl egy – egy Teloran vezetőt és tájékoztassátok őket! Maradjatok mellettük és találkozzunk a Merton hegy lábánál két nap múlva pontosan naplementekor. Mindenki vezessen egy – egy csapatot! Nálatok vannak a kövek, amik biztonságot nyújtanak az úton. Most menjetek! Áldás vezérelje utatok! Két nap múlva találkozunk! 

– Mi lesz Ulaval és Dennel? Most, hogy mindenkit elküldtél Mester….

– Róluk majd én gondoskodom, keresek nekik biztonságos helyet. Hol vannak most? 

– Den otthon van, ő hozta a hírt nekem, hogy jöjjek ide. 

– Ula is itthon van, azonnal beszélek vele!

– Rendben! Mondd meg neki, hogy mostantól nem hagyhatja el a házat! Den is jöjjön ide!

Talan bólintott és kisietett a többiek után. A ház előtt mindenki a lovára ült és elvágtatott a Teloran vezetőkhöz. Csak Talan maradt egyelőre. Sietve vágott át a kerten. Belépve a házba Ulat a tűzhely mellett találta amint anyjának segített vacsorát készíteni. 

– Ula. – Szólt csöndesen. – Szedd össze a legszükségesebb holmidat és a fegyvereid! Menj a kisházba, ahol Janvik már vár. Mostantól neki engedelmeskedsz, azt kell tenned, amit ő mond! Megértettél?

Ula nem kérdezett semmit, csak megölelte apját. Tudta, hogy ha ilyet kér tőle, annak igen nyomós oka van. Valahol legbelül mindig is érezte, sejtette, hogy egyszer ez bekövetkezik. Érezte, hogy ő valamiért különleges, hiszen már gyermekkorától kezdve különös figyelmet kapott. Másképp és mást kellett tanulnia, mint társainak. Érezte, hogy ő más, talán kiválasztott. Kiválasztott valamire, amiről csak nemrég szerzett tudomást. Elérkezett hát az idő, hogy beteljesítse küldetését. Ekkor eszébe jutott Den, aki szintén kiválasztott. Ö is a medál őrzője.

– Den? Mi van vele apám? 

– Ő is idejön hamarosan! Mától elkezdődik mindkettőtök tanítása. Vagyis inkább folytatódik, csak másképp. Említettem, hogy a két család az ősi medál őrzői. Ennek szellemében fogtok felkészülni! Fogadj szót Janviknak és teljesítsd be küldetésed! Áldás kísérje utadat lányom!

– Köszönöm apám! A te utadat is áldás kísérje! 

Ula lehajtott fejjel állt, szemében könny jelent meg. Fátyolos tekintettel nézett apjára, majd anyjához lépett és átölelte. Anyja elmorzsolt egy könnycseppet. Tudta jól, hogy egyszer be fog következni, most mégis úgy érezte megszakad a szíve. Férje szemén látta, hogy nem csupán a tanításról van szó, hanem valami egészen másról. Hideg borzongás futott végig a hátán. Úgy ölelte magához lányát, minta soha többé nem látná viszont. Ula eztán apjához lépett, és a vállára borult. Sajgott a szíve, hogy el kell válnia szeretett szüleitől, de tudta nincs más választása. Apja kezébe vette arcát és homlokon csókolta. Szomorúsággal vegyes büszkeség öntötte el atyai szívét. Büszke volt, hiszen egy olyan gyermek állt előtte, aki egy kiválasztott család ősi sarja. Egyben szomorú is volt, hogy ilyen körülmények között kell elválnia tőle. Tudta, nehéz időszak következik mindenkire. Nem is sejtette, mennyire nehéz. Végül elmosolyodott, ahogy Ula szemébe nézett. 

– Ez a tiéd! Vezessen mindig az igazság, a bölcsesség és az erény útján! Ez a medál sosem fog cserbenhagyni, mindig a segítőd, támaszod lesz! Csakúgy, mint ősi kardod. Sosem szabad megválnod tőle! 

Ekkor Ula nyakába akasztotta azt a medált, amit még apjától apja pedig az ő apjától örökölt. A medál is a Regord család öröksége volt, a karddal együtt. Ulat büszkeség töltötte el, hogy viselheti. Ám nem is értette apját, hiszen a medál csak viselője halála után szállhat utódjára. Aggodalommal telve nézett apjára.

– De apám! Ez a medál csak…

– Tudom! Neked most sokkal nagyobb szükséged lesz rá! Veled kell, hogy legyen őseink minden tudása, védelme. Hosszú és keserves út áll előtted! Viseld és használd erejét! Miattam ne aggódj, én védve vagyok. Méltóbb helyre nem is kerülhetett volna! Vigyázz rá!

– Köszönöm apám! Vigyázni fogok rá, ígérem! Büszkén viselem majd, óvni és védelmezni fogom! Ha pedig eljön az ideje, visszaadom. Nem fogsz bennem csalódni, erre esküszöm! 

– Tudom! Most pedig menj! Janvik már vár. 

Ula szótlanul lépett ki a házból és csukta be maga mögött az ajtót. Azt már nem láthatta, hogy anyja sírva borul apja nyakába. Átvágott a kerten a kisházig ahol Janvik már várta. Nem kellett semmit sem kérdeznie, a mester szemén látta, hogy komoly baj van. Látta és érezte is mióta a fura lényeket meglátta. Apjával azóta beszélt erről, ám akkor még nem is sejtette mi vár rá. Letelepedett Janvik mellé, majd hosszas hallgatás után ránézett. Már épp szólni akart, mikor belépett Den. Tisztelettel hajtott fejet a mester előtt, majd megölelte Ulat. 

– Siettem, ahogy csak tudtam. Apám csak annyit mondott, baj van és mennem kell. Itt vagyok Mester!

– Köszönöm, Den! Ülj le és meséljetek, kérlek! Hallottam, hogy láttatok valamit.

– Igen Mester! Láttuk azokat a lényeket. A medált akarják ugye? Hogy kerültek ide?

– Tudom, hogy láttátok. Apád azóta beszélt is veletek ugye?

– Igen. 

– Akkor bizonyára azt is tudjátok kik ezek. Ősi ellenségeink, akiket Erdo vezeti. Ezek a lények pedig az ő teremtményei. Ki tudja mivel ruházta fel őket. Den családja és a te családod az ősi medál védelmezői már az idők kezdete óta. Erdo valaha közénk tartozott, de rossz útra tért. Őseink képességeiről is hallottatok?

– Valamennyit igen. 

– Őseink tudását használta ki Erdo és fejlesztette tovább, így képes volt arra, hogy sok emberöltőn át életben maradjon. A hallhatatlanság titkát még nem fejtette meg, de mindent el fog követni, hogy ezt megszerezze a medállal együtt. Csak a kettő együttes ereje képes felfedni a hallhatatlanságot. A medál és még valami, pedig az ősi fa. Igen jól hallottátok, a Nanta fa. Ebben a fában rejlik egy titokzatos erő, ami csak nagyon ritkán fedi föl titkát. Ahhoz, hogy fölfedje mindezt, szükség van a medálra, és rátok. 

– Ránk?! – Néztek elhűlve, értetlenül.

– Igen, fiam rátok. Hiszen ti vagytok a medál őrzőinek kiválasztott család sarjai.

– De, hogyan Mester? – Kérdezte Ula.

– Nézd csak meg a kardodat! Mit látsz benne?

– Egy nyolcszöget egy csillaggal, a közepén pedig az ősi fa virágja. 

– Úgy van! És te Den? 

– Ugyan ez van benne Mester! 

– Jó! Most pedig nézzétek meg azt a medált, amit ma kaptatok apáitoktól! A kettő egy, kiegészítik egymást. A medál és a kard. A kettő egy, úgy ahogy a kettőtök kardja és medálja is kiegészítik egymást. Nézzétek csak meg jobban!

Den és Ula alaposabban megnézte mindkettőt. Ahogy egymás mellé tették a két kardot, hogy összehasonlítsák, abban a pillanatban a két kard, mint egy varázsütésre egymásra pattant, szorosan illeszkedett. Így tett a két medál is. Ámulva nézték.

– Most pedig vegyétek el a magatokét és jól nézzétek meg! Az egyikben domború a véset, a másikban homorú. Pontosan illeszkedik a kettő. A medál ugyan így. De csak akkor ha, egymás mellé fektetik őket. Vagy….

– Vagy?

– Ezt is meg fogjátok tudni idővel, de most mennünk kell! 

– Hová megyünk Mester? És mi a helyzet a Nantafával? Mi azt hittük, ez Teloran ősi szent fája.

– Egy olyan helyre, ahol biztonságban lesztek és felkészülhettek a küldetésetekre. De előbb segítenünk Teloran népének. A fa pedig….az ősi Merton szent fája. Mikor idejöttünk megmentettünk egyet belőle, és idehoztuk. Most kérlek, elégedj meg ennyivel, sietnünk kell. 

Janvik nem árulta még el, hogy hová mennek. Még nem. Még nem látta elérkezettnek az időt. Az volt a terve, hogy ha a Telorinek biztonságban eljutnak a Taxa Kanyonba, utána ők is oda mennek, csak a kanyon egy eldugottabb helyére. Nem tudta biztosan, hogy ez az eldugott hely valóban létezik-e, de álmában már többször látta. Mivel bizonytalan volt mindez, elvetette ezt az ötletet és az ősi Nanta fát választotta. A fa biztonságot fog adni a felkészülésre. Most, hogy együtt van a két kard és a két medál már sokkal többre voltak képesek, mint hitték. A fa sokkal több titkot rejt, mint amiről valaha is hallottak.

Pontosan két nappal később naplementekor együtt volt mindenki a Merton hegy lábánál. Teloran apraja – nagyja riadtan várakozott. Minden Teloran csoportot egy – egy vezető kísért, akiknek zsebében ott lapult az a titokzatos védelmező kő, amit Janviktól kaptak. Tudták, hogy a kő védelmezi őket, ám ez nem tart örökké. Sietniük kellett. A hegy lábánál várakozók riadtak, de fegyelmezettek voltak, bíztak barátaikban, akikben még sosem csalódtak. Bíztak erejükben, tudásukban, bíztak abban, hogy olyan helyre vezetik őket, ahol biztonságban lesznek. Mindenki ott volt, már csak Janvikot és a két fiatalt várták. Csöndben, türelmesen vártak, mígnem végre feltűnt alakjuk a távolban. Ulanak nagyot dobbant a szíve mikor meglátta szüleit. Legszívesebben odaszaladt volna hozzájuk, de most nem tehette. Mikor odaértek apjára pillantott, tekintetük összevillant. Ulat boldog nyugalom árasztotta el, ahogy a szemébe nézett. Janvik az élre állt, a többiek némán követték. A gyermekek mintha csak megérezték volna a helyzet komolyságát csöndesen lépkedtek anyjuk mellett. A testvérek kézen fogva mentek, így bátorítva egymást. A csecsemőket anyjuk vitte, ringatva őket, nehogy a sírásuk felhívja rájuk a figyelmet. Hosszas, fárasztó menetelés következett. Nem állhattak meg, szorított az idő, hiszen a varázskövek nem adtak örökös védelmet. Senki sem panaszkodott, némán haladt a kígyózó sor a megszámlálhatatlan Telorannal, akik a biztonságuk, az életük felé meneteltek. Hosszú órák után feltűnt egy a szinte égbe nyúló hatalmas hegy. Úgy tetszett, mintha összeérne az éggel, hosszát még csak megsaccolni sem lehette. Se eleje se vége nem látszott. Janvik ekkor felemelte a kezét, a menet pedig megállt. A mester halkan szólalt meg, mégis mindenki tisztán értette mondandóját.

– Teloran népe! Itt megpihenünk egy kicsit. Egyetek, igyatok, hogy aztán folytathassuk megkezdett utunkat! 

Mikor mindenki megpihent Janvik félrevonult és medálját a kezében tartva védőpajzsot vont köréjük. Bár a kövek ott lapultak társainál, jobbnak látta, ha még egy védelemről gondoskodik. Igaz már közel voltak a bejárathoz, de még várakozniuk kellett. Várni arra, hogy a hegy bebocsássa őket. 

Janvik kezében a medáljával, és egy különleges zafírral imádkozni kezdett. Kérte a hegy Isteneit és szellemeit, hogy bocsássa be őket. Mikor hajdanán itt járt, az ősi hely őrző szelleme elmondott neki egy imát arra az esetre, ha már semmi más választása nincs. Most nem volt. Nem volt hol elrejteni barátaikat, sehol máshol nem lettek volna biztonságban csak itt. Bízott az ősi szellemek és Istenek jóindulatában, hogy nem tették meg hiába ezt a kegyetlenül hosszú utat. Janvik hát imádkozott…

„Itt nyugvó Istenek és ősi szellemek! Bocsássátok meg, amiért megzavarom nyugalmatokat. Senki más nem segíthet rajtunk, csak ti. Kérlek, benneteket fogadjátok be e bölcs és bátor népet! Rejtsétek el falaitok közt őket! Legyetek áldottak az idők végezetéig!”

Mikor végzett imájával az őrző megjelent előtte. Csak ő látta, senki más. 

– Üdvözöllek újra! Miért kérsz segítséget tőlünk?

– Kérlek, téged bölcs őrző segíts e bátor és bölcs népnek. Sajnos otthonukat, életüket veszély fenyegeti miattunk. 

– Miért nem rejtitek el ti őket? 

– Kicsiny a hely, és a gonosz rájuk találna. Halálra lenne ítélve Teloran népe. Anyák és gyermekek, ifjak és vének. A régmúltban e bátor nép rejtett el minket éppen a most fenyegető gonosz elől, akik sajnos újra ránk találtak. Mikor ránk találtak legutóbb, hosszú – hosszú évekig tartó harc dúlt e békés földön. Számtalan Teloran vesztette akkor életét, köztük sok gyermek és asszony. Most, hogy újra veszély fenyeget, elérkezettnek láttuk az időt, hogy most mi tegyünk értük. El kell rejtenünk őket, hogy senkinek ne essen baja. Kérlek bölcs őrző járj közben érdekükben. Nekünk fel kell vennünk a harcot, segítséget nekik kérek. 

– Várj itt, kérlek! 

Az őrző ezzel úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Janvik tovább fohászkodott, bízva az Istenek és ősi szellemek jóindulatában. Az őrző hangja térítette vissza imájából.

– Kérésed továbbítottam. Egy feltételem van csupán! El kell altatnunk mindenkit, nem láthatja senki, amint felnyílik a hegy. Ha pedig béke lesz a világodban és hazatérhettek, ennek az útnak az emlékét elvesszük a többiektől. Beleegyezel ebbe?

– Természetesen! Az én emlékeimet is elvehetitek, ha véget ér a harc. Csak segítsetek a többieknek, kérlek!

– A tiédet nem vesszük el, hiszen soha nem éltél vissza vele. De nem adhatod tovább, ezt meg kell ígérned!

– Rendben! Köszönöm nektek! Mindent köszönök!

Pár pillanattal később felhők borították el az eget, a csillagok fénye elhalt. A sápadt holdfény sem hatolt át a felhőkőn, sűrű sötétség ülte meg a tájat, a csönd tapintható volt. Egy halovány ködszerű pára kezdett leereszkedni. Amerre elhaladt, nyomában csupán szelíden alvó emberek maradtak. Mire szétterült a hegy lábánál, mindenki álomba szenderült, egyedül Janvik maradt ébren. Hálatelt szívvel imádkozott. Mikor mindenki elaludt a hegy lassan kezdett kettéválni, láttatni engedvén a Taxa Kanyon meseszép vonulatát. Egyre távolodó messzeségben vált ketté, körbefonva az alvókat. Mikor mindenkit körbeölelt halkan bezáródott mögöttük. Nem maradt más csak az alvó emberek és a festői szépségű kanyon. 

Túloldalt a pára lassan kezdett felszállni, az ég is kitisztult, vakítón ragyogtak a csillagok. A holdfény ezüstös színben világította be a környéket. Teloran népe ébredezni kezdett. Alig hittek a szemüknek. Volt, aki térdre borulva imádkozott, volt a könnyeivel küzdve nézte a szeme elé táruló látványt. Az éjszaka ellenére szinte nappali világosság áradt mindenfelé a hold fényének köszönhetően. 

– Hol vagyunk? Mi ez a hely? Hová hoztatok minket?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések özönlöttek Janvik és a többi kísérő felé, minden szem rájuk szegeződött. Janvik ekkor kivált közülük és szembefordult velük.

– Teloran büszke és bátor népe! Nem kell félnetek semmitől! Azért hoztunk ide benneteket, mert otthonunkat ismét háború fenyegeti. Ahhoz, hogy megvédhessünk benneteket, asszonyokat, gyermekeket, véneket és benneteket is bátor harcosok, ide kellett vezetnünk titeket. Itt teljes biztonságban lesztek, míg a harcnak véget nem vetünk. Nem eshet bántódásotok, erre szavamat adom! Azt pedig, hogy hol vagytok és mi ez a hely nem árulhatom el. Erre esküt tettem kérlek, bocsássatok meg nekem! 

Szavait csönd fogadta, senki sem tett föl több kérdést. Az első sorokban ott álltak Teloran vezetői, akik közül a legidősebb és legfőbb vezető lépett elő és intézte szavait Janvikhoz:

– Barátom, testvérem Janvik Mester és ti, a többi Mester! Népem nevében köszönöm nektek, hogy gondoskodtatok asszonyainkról, gyermekeinkről és véneinkről! Nagyon sokszor lenyugodott már a nap, mióta a ti népetek védelmet kért tőlünk. Még sosem okoztatok csalódást, mindig békében, egyetértésben és szeretetben éltünk egymás mellett, egymást segítve. Ezért most azt mondom, hogy a ti harcotok nem csak a tiétek, hanem a mienk is. Bátor harcosaink vannak, akik készséggel segítenek nektek, ha igénylitek. Harcosaim!  - Szólt most hozzájuk a vezető. – Aki segíteni szeretne a bátor Mertonoknak, lépjen előre! 

Szavaira az összes harcos előre lépett, kardjukat a szívűk elé helyezve álltak, ezzel jelezvén szándékukat. A vezető elismerően bólintott és mosolyogva nézett Janvikra.

– Testvérem, harcosaink készen állnak! Csak mondd, mit kell tenniük és követni fognak titeket!

– Köszönöm, de nem kívánhatjuk ártatlan férfiak, apák, gyermekek halálát. Kiváló harcosok egytől egyig, de itt van rájuk szükség. Itt biztonságban vagytok, ám a harc ki tudja meddig fog tartani és itt is szükség van erős férfikezekre. Az ajánlatod megtisztelő, köszönöm! 

– Ahogy gondolod Janvik Mester! Annyit legalább fogadj el, hogy egy kisebb csapat, a legkiválóbbak elkísérjenek. Keron! Kérlek, válaszd ki a legjobb embereidet – Szólt most Teloran hadvezéréhez – és csatlakozzatok Merton testvéreinkhez! 

A hadvezér szótlanul bólintott és elsietett. Pár perccel később már ott álltak a legkiválóbb harcosok. Megálltak a vezetők előtt és fél térdre ereszkedtek. Janvik és Xonin, Teloran vezetője közösen áldotta meg őket. 

– Köszönöm, Xonin testvérem a segítségedet! Áldás legyen veletek!

– Áldás kísérje minden lépéseteket! Imádkozni fogunk értetek! 

A kis csapat előrelovagolt, búcsút intve a hátramaradottaknak. Alig tettek pár lépést, újra sápadt köd kezdett leereszkedni, pillanatokon belül álmot hozva rájuk. 

Mire felocsúdtak álmukból ismét a hegy előtt találták magukat. Janvik halk imát és köszönetet mondott a hegy ősi Isteneinek és szellemeinek. Nehéz terepen haladtak hazafelé, a hold fénye bevilágította előttük az utat. Az éjszaka csendjét csak egy – egy madár vijjogása törte meg. Hangtalanul haladtak abban reménykedve, hogy a zsebükben lapuló kövek még elrejtik őket Erdo szemei elől. Már sok idejük nem volt, így Janvik vágtára fogta lovát. A többiek szótlanul követték. Egyetlen szót sem szóltak míg Talan házához nem értek. A ház most üres volt, ahogy a többi Merton ház is. Merton népéből csupán a férfiak maradtak itthon, a gyermekek, asszonyok és idősek már biztonságban voltak. Még akkor sem szólaltak meg mikor beléptek a házba. Janvik csöndre intette őket. Medálját és szent kövét a kezébe véve becsukta szemeit és az ősi szellemek segítségét kérve ellenőrizte az összes mágikus védelmi követ. Mindet rendben találta, mégis ellátta még egy láthatatlan, erősebb védelemmel. Most már nyugodtan beszélhettek, senki sem hallhatta őket. Először a két fiatalhoz intézte szavait.

– Ula, Den ti velem jöttök. Talan Mester, te pedig a többiekkel egyelőre járjátok a környéket, minden apró gyanús jelre figyeljetek oda! A folyón lefelé a kanyaron túl ott, ahol kettéágazik, és egy vízesés zuhog alá, van a vízesés mögött egy tágas barlang. Tudjátok hol van?

– Igen Mester!

– Ott lesz a főhadiszállásunk. Menjetek oda a harcosainkkal és rejtőzzetek el. A nálatok lévő kövek biztonságban elrejtenek titeket. Onnan menjetek járőrözni, de minden egyes csapattal legyen egy vezető, akinél a kő van! Csak így lesztek biztonságban. Én elviszem Ulat és Dent, megkezdem a felkészítésüket. Három nap múlva én is csatlakozom hozzátok, hogy megerősítsem a védelmeteket, majd folytatom a felkészítést. Háromnaponta fogom ellenőrizni. Nagyon vigyázzatok a kövekre, nehogy idegenek kezébe kerüljön! Ha pedig Erdo lényei az utatokba kerülnek, végezzetek velük! 

– Rendben Mester!  

– Áldás vezérelje utatok! 

– Áldás legyen veletek is! Mester….

– Nos, Talan?

– Kérlek vigyázz a gyerekekre! Ula a szemem fénye…a mindenem. 

– Ezt kérned sem kell! 

Talan ezzel odalépett Ulahoz és megölelte. Mindkettőjük szemébe könny szökött. Szívfacsaróan fájdalmas búcsú volt ez, egyikük sem tudhatta biztosan, vajon viszont látják-e egymást valaha. Den ugyanígy tett apjával, az ő helyzete sem volt könnyebb. Férfi volt, a harcosok legjobbjainak egyike, most mégis ellágyult a búcsú pillanataiban. Alig bírta könnyeit elfojtani. Apja válla fölött rápillantott Ulara, aki épp akkor morzsolt egy könnycseppet miközben apja vigasztalni próbálta. 

– Minden rendben lesz gyermekem! Teljesítsd be küldetésed! Nagyon büszke vagyok rád, és persze Denre is. Vigyázzatok magatokra! Áldás kísérje utatok! 

– Szeretlek apám! Kérlek, vigyázz magadra!

– Én is szeretlek! Most menj! 

– Ula, Den! Ideje indulni. – Szólt csöndesen Janvik.  

A két fiatal megtorpant az ajtóban és visszanézett. Egyikük sem volt biztos abban, hogy élve viszont látják egymást. Mindkettőjük szemében az elszánt büszkeség mellett szomorúság tükröződött. Tudták, hogy véghez kell vinniük, amire elrendeltettek, amire születésük óta nevelték őket. Akár életük árán is. Kora gyermekkoruk óta abban a szellemben nevelték, tanították őket, ha eljön a pillanat, menniük kell. Sokat tudtak már, mégis csupán töredéke volt annak, ami rájuk várt. Ahogy kiléptek az ajtón és lovaikra ültek, eltűnt minden félelmük. Janvik ment elől, ők szorosan a nyomában követték. Sötét, baljós csönd ülte meg az éjszakai tájat. A sűrű erdő mélyén csak lassan tudtak haladni. Minduntalan lehajló faágakat kerülgettek, kidőlt fákon ugrattak át. A szinte járhatatlan utat egy sebes sodrású patak keresztezte, a lehulló eső miatt most bő volt a vize, így csak nehezen tudtak átkelni rajta. Túloldalon az erdőrengeteg végtelennek tűnő messzeségben terült el. Olyan volt, mintha sosem akarna véget érni. A távolban egyszer csak halvány fény kezdett pislákolni. Az áthatolhatatlan lombokon lassan kezdett beszivárogni a hajnal első sugara, ezzel egy időben ritkulni kezdett a fejük fölé tornyosuló lombsátor. A fák itt már gyérebben állta útjukat, gyorsabbá téve haladásukat. Amilyen hirtelen kezdődött a rengeteg, olyan hamar lett vége. Ahogy kiléptek az erdő homályából elvakította őket a nap fénye, szemük elé kellett emelniük a kezüket, hogy lássanak valamit. Kellett pár pillanat mire megszokták az éles fényt. Egy tisztáson kellett továbbmenniük. Mielőtt azonban folytatták volna útjukat leszálltak lovaikról és hagyták őket a buja fűben legelni, hacsak egy kevéske időre is. A lovaknak szüksége volt pihenésre, táplálékra. Míg ők legelésztek, Ula és Den leült a harsogóan zöld fűbe. Janvik mellettük ült és a messzeséget szemlélte. Egyetlen apró fűszál nem oda illő mozgása sem kerülhette el figyelmét. A zöldellő mezőn színpompás virágok ontották szemet gyönyörködtető szépségüket. Nyugodt, békés volt a táj. E pár perces pihenő után folytatták útjukat, mígnem egy, szinte égig érő hegy nem állta útjukat. A bércek hófödte tetejét messziről lehetett látni, csak imitt – amott törte meg néhány felhőpamacs. 

– Át kell kelnünk a hegyen. – Mondta Janvik és előre mutatott. – Nehéz lesz az út a hágón át. Készítsétek elő a meleg ruhátokat! 

Mikor készen álltak az útra, kéznél voltak a meleg ruhák és takarók továbblovagoltak. Az út eleje még könnyen járható volt, enyhén emelkedett az út. Ahogy haladtak előre egyre meredekebb lett, néhol embermagasságú sziklákkal övezve. Az út felénél járhattak mikor lovaikat már kantárszáron kellett vezetniük a meredek, keskeny sziklafalon. Egymás mögött haladtak, minden lépésükre hatalmas erőfeszítéssel koncentráltak. Minél följebb jártak, annál hidegebb lett, megjelentek az első hófoltok is. Beburkolóztak meleg ruháikba, takaróikba. A hegy tetejére felérve már szinte térdig gázoltak a hóban. A nap vakítóan sütött, mégsem tudta felmelegíteni a rideg hágót. A platón megálltak egy percre. A látvány, ami a szemük elé tárult felejthetetlen volt. Oly meseszép, amilyet még egyikük sem látott. A lábuk előtt hevert egész Teloran. Minden szegletét látni lehetett, a zöldellő mezőktől a távolban kéklőn csillogó Zant folyón át a magas bércekig. A nap fénye minden tájat más és más színnel aranyozott be, a folyót csodaszép szivárvány kötötte össze egy távoli hegytetővel. Az ég azúr kékségét néhol egy – egy hófehér bárányfelhő törte meg. Janvik előre mutatott, folytatni kellett útjukat. Lassan ereszkedtek le a hágó meredek lejtőjén. Ott, ahol végre kiszélesedett az út, eltűntek a nyaktörő szikladarabok és selymesen simogató füves rész következett, visszaültek lovaikra. 

A távolban egy kisebb liget várta őket melynek közepén, egy tisztáson bújt meg a Nantafa. Teloranban volt belőle több is. A Mertonok érkezésükkor egyet hoztak magukkal a szent fából, ám az évek alatt több is lett belőle. Mostanra már csak alig pár darab maradt. A harcok idején Erdo és bandája csaknem mindet elpusztította, bosszúból. Szerencsére azonban a harcok előbb értek véget, mintsem az összes kipusztult volna. Így tovább élhetett a legenda erről az ősi fáról, amit minden Telorani szentként tisztelt. A Nantafát még a Mertonok hozták magukkal, mikor sok – sok évvel ezelőtt letelepedtek itt. A legenda azonban hamar elterjedt, és az itt élők szentként kezdték tisztelni. Teloran földjének közepén áll az, amelyikhez minden évben egyszer mindenki elzarándokol. Ez, amelyikhez most Janvik tart a két fiatallal a legősibb Nanta, ami csak létezik széles e világon. Nincs ennél vénebb. Ez volt a legelső, amit elültettek évezredekkel ezelőtt, és ez az az is, amelyet a legtitokzatosabb erők éltetik. Olyan titkot őriz, amit csak Janvik ismer. Ez a tudás apáról fiúra szállt már hosszú generációk óta. 

Leérve a nyílt terepre, vágtára fogták lovaikat, hogy mihamarabb a ligethez érjenek. Pár perces vágta után belovagoltak az erdőbe. A fák koronáján lágyan szűrődött át a nap fénye, madarak csiviteltek mindenütt. A fák tövében úgy nyíltak az apró, illatos virágok, mintha csak útjelzők lettek volna. Mire végére értek, ott magasodott előttük az ősi fa. Terebélyes ágai csaknem a földig értek, törzsét egy kisebb csapat sem tudta volna átfogni. A zölden virító ágak között kéttenyérnyinél is nagyobb virágok nyíltak a szivárvány minden színében, illatuk édeskésen fűszeres volt. Nem is igazán lehetett semmihez sem hasonlítani így meghatározhatatlan illatfelhő lengett be mindent. Egyszerre volt bódító és élénkítő, fűszeres és édes, erős és gyenge. Egyszóval megfoghatatlan volt. Szépsége szemet kápráztatón hívogatott. 

A lombsátor alá belovagolva leszálltak a lovakról és hagyták hadd legeljenek kedvükre. A két fiatal ámulva nézte a csodát, amilyet még soha nem láttak. Ula gyengéden két tenyerébe vett egy lehajló virágot és lágy csókot lehelt rá. A virág megérezte az iránta érzett szeretetet és szélesebbre tárta szirmait, közben pedig mintha énekelt volna. Ula ledöbbent a látványtól és attól az érzéstől, ami átáradt ereibe. Érezni, hallani vélte a virágot. Kérdőn nézett öreg mesterére, aki válasz helyett elmosolyodott, csupán ennyit mondott:

– Ez még csak a kezdet! Emlékeztek mit mondtam a kardotokról és a medáljaitokról?

– Igen, Mester! – Válaszoltak egyszerre.

– Nos, akkor vegyétek elő mindkettőt és lássunk hozzá! Először csak a kardotokat!

Egymásra néztek, de egyikük sem kérdezett. Szó nélkül engedelmeskedtek. 

– Tegyétek le egymás mellé őket! 

A két kard egymás mellett feküdt. Először nem történt semmi. Pillanatokkal később azonban mindkét kardból fény tört elő. Először csak halványan, majd egyre erősebb fénnyel. Végül a két kard egymásra ugrott, összezárt és sosem látott szépségű kék fénnyel kezdett fényleni. 

– Jól van! Most a medáljaitokat is tegyétek le ugyan így!

Mikor letették, most sem történt azonnal semmi, csupán az egybeforrt kard világított. A fénye ezután szép lassan körbefonta a medálokat, amikből szivárványszín tört elő. Mikor a két szín egybeért, kékes örvény csapott föl belőle, ami csaknem az égig ért. Mindez csupán egyetlen pillanatig tartott. Az örvénylés amilyen gyorsan keletkezett, oly gyorsan nyugodott meg. Helyét átváltotta az átlátszó tiszta fehérség, mely lassan, nagyon lassan örvénylett tovább. 

– Most pedig fogjuk meg egymás kezét! 

Ahogy a három ember keze összeért, Janvik halkan mormolni kezdte az ősi varázsigét:

„Kérlek titeket őseink szent szelleme, nyissatok nekünk utat! Íme, itt a két őrző, akik eljöttek, hogy beteljesítsék szent küldetésüket. Kérlek titeket szent szellemek, engedjetek be világotokba! Segítsetek véghezvinni, amiért eljöttünk! Őseink szent szellemei kérlek benneteket, segítsetek megóvni világunkat, segítsetek legyőzni a gonosz démonokat! Áldjátok meg utunkat az idők végezetéig! Én, Janvik Ordan beszéltem!”

Alig fejezte be, szavai nyomán a hatalmas fatörzs közepére irányult az addig csöndesen örvénylő fény. Először parányi pontként, majd egyre növekedett, végül embermagasságú fénnyé változott. Az örvénylés ekkor megállt. 

– Kövessetek! – Szólt a mester.

Ula és Den szó nélkül követték Janvikot, aki közben eltűnt a fa belsejében.

A távolban Talan és a többiek búvóhelyük felé igyekeztek. Közvetlenül a folyóparton lovagoltak, követve annak irányát. Volt ahol kisebb facsoportok állták útjukat, volt ahol kavicsos terepen kellett haladniuk. Siettek, tudták nincs egy perc vesztegetni való idejük sem. Igaz, köveik védelmet adtak, ám a zuhatag csaknem kétnapi járóföldre volt. A kövek pedig mindössze három napig rejtették el őket teljes biztonsággal. Az este is közeledett, így a szabad ég alatt kellett éjszakázniuk, keresniük kellett egy erre alkalmas helyet. Erre azonban még várniuk kellett, se közel se távol nem volt egyetlen búvóhely sem. Míg meneteltek feljöttek a csillagok, a hold erőteljesen világított, ami áldás is volt, de egyben veszélyes is. Áldás, hiszen megvilágította előttük a nem épp könnyű, kavicsos utat. A lovak patái nem egyszer megcsúsztak a vizes köveken, és csak a rutinjuknak köszönhették, hogy nem estek le róluk. Az ezüstösen világító holdfény azonban veszélyt is rejtett, hiszen nem tudhatták nem leskelődik-e rájuk valamilyen veszély. A kövek elrejtették őket Erdo gonosz szemei elől, ám a voltak a környéken vadállatok is, akik nem szerették, ha megzavarják nyugalmukat. 


Nemsokára, végre valahára feltűnt egy kisebb sziklaperem, ami félkörben nyúlt be a folyó fölé, elég hosszan ahhoz, hogy itt tábort verhessenek éjszakára. Szorosan egymás mellé kikötötték a lovakat, az emberek pedig fáradtan ültek le mellettük. Talan körbepillantott és igyekezett megnyugtatni embereit. Nero, Yerta és Kerian őrt álltak. Három fiatal harcos tábortüzet rakott. Mikor lángra lobbantották, mindenki köré ült, próbált fölmelegedni a hűvös éjszakában. Az egyik ifjú odalépett Nerohoz és a vállára tette a kezét.

– Nero Mester! Pihenj le a többi vezetővel, én majd őrködöm! Menj és melegedj meg, hideg az éjszaka! 

– Köszönöm, Pix! Igazán kedves tőled, de neked is szükséged van a pihenésre. Vagy túl öregnek tartasz? – Kérdezte nevetve Nero.

– Dehogy Mester! Eszembe sem jutna ilyen tiszteletlen gondolat! Csupán tiszteletből kérlek erre! 

– Jól van Pix! – Veregette meg mosolyogva a vállát. – De ne egymagad őrködj! 

Pix bólintott és maga mellé rendelte Nelorit, gyerekkori barátját. Talan messzebbről nyugtázta bölcs döntését és csatlakozott a többiekhez. A tábortűz melege mellett halkan beszélgettek, érződött mindenkiben a feszültség. Végül mindenki szép sorban nyugovóra tért. Talan nehezen tudott elaludni, csak forgolódott. Ahogy körbepillantott látta, hogy barátja Kerian sincs ezzel másképp. Szemük összevillant a sötétben, majd mindketten fölkeltek. Tettek egy kört a tábor körül. Pix és Nelori éberen őrködött, tudták, hogy semmi sem kerülheti el figyelmüket. Ahogy befejezték a második tábor körüli sétájukat odaléptek a két ifjúhoz.

– Pix! Nelori! Fiaim! Térjetek nyugovóra, majd mi őrködünk tovább!

– Talán hibát követtünk el, vagy nem bíztok bennünk Mester?

– Erről szó sincs fiam! Csak tudod, a mi korunkban már nem kell ennyi alvás. Minek álmatlanul forgolódni, ha őrködhetünk is? No, menjetek és aludjátok ki magatokat!

– Rendben Mester! Mester…. – Fordult vissza Pix.

– Igen?

– Kérdezhetek valamit?

– Mondd csak! Mi nyomja a szíved?

– Szerinted le fogunk számolni ősi ellenségeinkkel? Ula…Den…viszont látjuk őket ugye?

– Viszontlátjuk, efelől semmi kétségem. Ami pedig Erdot és bandáját illeti…le KELL számolnunk velük! Máskülönben sosem lesz nyugalmunk nekünk sem és Teloran népének sem. Mindent meg kell tennünk azért, hogy soha többet ne kerüljenek az utunkba, és végre béke legyen Teloranban. 

– Számíthatsz rám Mester!

– Tudom fiam, tudom! És Pix, ami Ulat illeti, miatta nem kell aggódnod. Tudom, hogy a lányom kedves a szívednek, ami ha jól tudom viszonzásra is lelt. Ha vége lesz ennek az egésznek, megtarthatjátok a kézfogót. Fiammá fogadtalak már rég és ezt, ha eljön az ideje hivatalossá is tesszük. 

– Köszönöm Mester, atyám! 

Pix ezzel megölelte Talant és álomra hajtotta fejét. Talan barátaival együtt lekuporodott a tábortűz közelében egymástól kissé távol, hogy embereit mindenhonnan szemmel tudják tartani. Belátták környezetük minden pontját. Szemük már hozzászokott a sötéthez, így a legkisebb rezdülést is észre tudták volna venni. Az éjszaka csöndes volt, semmi nem mozdult. Csak egy – egy bagoly huhogott kitartóan. Az égen fényesen vibráltak a csillagok. Míg ők őrködtek a többiek az igazak álmát aludták. 

Mire a nap első sugarai felbukkantak a távoli horizonton, a tábortűz parazsa is kihunyt. Talan, Yerta, Kerian és Nero elkezdték felébreszteni a többieket. Ahogy mindenki talpon volt, folytatták útjukat. Sietniük kellett, a kövek már csak egy napi védelemmel szolgáltak. 

A folyó mentén egy órányi lovaglás után meredek partfal állta útjukat. A folyómederben nem mehettek tovább az erős sodrás miatt. Kerülniük kellett, az idő pedig sürgetett. Fölkaptattak a homokfalon, ahol egy keskeny út vezetett be egy kisebb erdőbe, ami hosszan kísérte a folyót. Nem kellett mélyre hatolniuk, az ösvény nem messze kanyargott, a ritkásan nőtt fák mögül látni lehetett a folyó vizét. Hirtelen sötétség borult rájuk. A tinta kék eget szürke felhők kezdték beborítani. Ahogy gyülekeztek az egyre feketedő, sűrű felhők úgy támadt föl a szél is. Hamarosan eleredt az eső. Mivel menedék sehol nem volt a közelben, tovább kellett menniük, dacolva esővel, széllel. Az eső hatalmas cseppekben zuhogott alá, alig lehetett távolabb látni pár lépésnél. Dörgött, villámlott, orkán erejű szél csavarta a fákat, amik recsegtek, ropogtak. Le kellett szállniuk a lovakról, kénytelenek voltak őket kantárszáron tovább vezetni, ügyelve minden lépésükre. A fák szinte földig hajoltak a tomboló szélben. Alig pár lépésnyire előttük egy öreg tölgy hatalmas reccsenéssel tört ketté, és zuhant a földre. Az elöl menő lovat megijesztette a robaj, két lábra ágaskodott ijedtében, lovasa alig bírta megtartani a riadt állatot. Hosszú, óráknak tűnő percek után, ha lassan is, de csöndesedni kezdett a vihar. A szél alábbhagyott, az eső esett ugyan, de nem zuhogott. Mire kiértek az erdőből elállt az eső, kisütött a nap. A viharnak percekkel később nyoma sem volt. Párás, fülledt lett a levegő, a nap fénye meg – megcsillant a környező bokrok levelein. A tiszta kék eget csupán némi bárányfelhő tarkította, a távolban szivárvány borult a folyó fölé. Ahogy elült a vihar, halk morajlás jelezte a zuhatagot. Ahogy közeledtek, hangja egyre erőteljesebb lett, felszálló párája is jelezte, már nem járnak messze. A folyó hirtelen éles kanyart vett, majd a kanyar után kettéágazott. Mindkét ága egy hatalmas zuhatagban végződött, majd egyre távolodva egymástól folytatta útját. Lassan, gyalogosan vezetve a lovakat ereszkedtek le a zuhataghoz. Talan megállította a csapatot és előre ment. A zuhatag mellett semmilyen utat nem vett észre, barlangot meg pláne nem. Gondolkodóba esett. Ha Janvik ide küldte őket, akkor itt valaminek lennie kell. Beljebb óvakodott. Vigyáznia kellett. Egyetlen figyelmetlen lépés és a zuhatag örökre maga alá temeti. „Képtelenség ide behozni a lovakat!” Azon töprengett mitévő legyen, mikor eszébe jutott a zsebében lapuló kövecske. Kezébe vette és a zuhatag felé emelte. 

– Mutass utat Mester!

A kő ekkor fényleni kezdett és színt váltott. Az addig zöldesen csillogó kő kékre váltott. Ahogy átváltozott a színe a zuhatag középen kettévált, feltárva egy égbe meredő sziklafalat. Talan közelebb ment és a sziklafalat vizsgálta. Percekig nézte, tapogatta meg minden kiálló részét, ám sehol sem talált bejáratot. Végül megakadt a szeme egy jelentéktelennek tűnő kiszögellésen. Ahogy egész közel ment hozzá látta, hogy alakja épp olyan, mint a kezében lévő kőé. Hozzáillesztette a követ a sziklához és várt. Sokáig nem kellett, a sziklafal megnyílt. Szeme elé tárult a hatalmas, tágas barlang, melyen egy aprócska patak csordogált keresztül. Elmosolyodott, majd kisietett a többiekhez.

– Jöhettek! Gyertek nyugodtan, a barlang itt van! 

Ámulva léptek be és néztek körül. A falakon megannyi drágakő csillogott, szinte nappali fénnyel világítva meg a teret. Fejük fölött apró fehér pontocskákként villogtak, olyanná téve, mintha csak az éjszakai égbolt lenne. A barlang jókora volt, bőven akadt hely mindeni számára. Középen egy termetes tűzrakó hely állt, mellette a meggyújtásra váró fákkal. Pix azonnal neki is látott, hogy tüzet rakjon, közeledett az este. A lovakat kissé távolabb kipányvázták, épp olyan hosszan, hogy szabadon elérhessék a kis patakot, ha szomjasak. Nelori vállalkozott arra, hogy elmegy két társával és élelmet hoz a lovaknak. Két ifjú harcos visszament a zuhataghoz halat fogni, másik kettő pedig vadászni indult.

– Csak óvatosan a vadászattal! Ne menjetek túl messzire! Két nyíllövésnyi távolságnál ne legyetek távolabb! Addig védenek benneteket a kövek.

– Rendben Mester! 

A két ifjú ezzel kisietett. Hamarosan vissza is tértek, kezükben a frissen fogott zsákmánnyal. Hamarosan sült illata terjedt szét a barlangban. 

– Nem veszik ezt észre Mester? A kiáramló füst és az illatok….

– A kövek védelmet adnak még erre az éjszakára. Mire elszáll ereje, addigra Janvik idejön, és újra feltölti számunkra elegendő védelemmel. Minden rendben lesz, ne aggódj! Addig járőrözni sem megyünk, élelmünk is van bőven, hála nektek. A lovak is el vannak látva. Várakozunk! Mást most nem tehetünk. 

Miután belakmároztak pihenni tértek. Voltak, akik vidáman beszélgettek a tűz körül, voltak, akik egy rögtönzött viadalra hívták ki egymást és volt, aki lepihent. Most a várakozásé volt a főszerep. Várniuk kellett míg Janvik megérkezik.


 Ahogy megnyílt az öreg fa és beléptek, alig hittek a szemüknek. A csodálkozástól még a szavuk is elakadt. A fa belseje egy végeláthatatlannak tűnő teret rejtett. Apró fáklyák világítottak mindenütt. A jókora faragott asztalok mellett mívesen megmunkált székek álltak. A falakon függő polcok megannyi értéket rejtettek. Volt, amelyik roskadozott az ódon könyvektől, másikon apró üvegcsék sorakoztak, volt, amelyiken szebbnél szebb kövek csillogtak. Egy másikon kisebb – nagyobb üvegcsékben porrá tört füvek, olajok sorakoztak. A legkülönlegesebb mennyezetig érő szekrényben veretes könyvek álltak, hol kék, hol piros, hol fehér vagy éppen zöld színben. Mindegyik más és más titkot tartogatott. E könyvekben egy dolog volt azonos: a borítója. Mindegyik közepén egy kör alakú domború véset állt, Merton jelképe: egy nyolcszög alakú ásvány, benne az ősi jelkép, amibe kékkel belevésve állt egy csillag, közepén az ősi virág a Nanta fa virágja díszlett. Körben pedig ősi Merotn nyelven írott szöveg állt. Ugyan ez a jelkép állt a szekrényt borító üvegen is. Látszott rajta, hogy gondos kezek vésték bele, és az idő múlásai is nyomot hagyott rajta. Az asztalok és székek lábát is gondos kezek faragták. Mindegyik egy – egy apró részlete volt Merton ősi földjének. A termetes asztal lapjának közepén szintén a szimbólum volt belevésve. A falakat ősi térképek, tájképek, és egy – egy portér borította. A képeken egy valaha élt büszke nép, és annak csodálatos vidékei elevenedtek meg. Buja zöld rétek, hatalmas bércek, köztük sebesen rohanó patakokkal. Egy szemet kápráztatóan kék tenger, körülötte hófödte hegyek, a mezőkön szebbnél szebb tarka virágok. A mezőn nyargaló lovak melyeknek sörénye száll a szélben. Különleges építmények, és még különlegesebb növények. Mindközül a legkülönlegesebb a Nanta fa, mely egy különálló képen magasodott, amint épp virágba borul. A kis gyűjtemény között négy portré is függött a falakon. Két férfi és két nő. Ula megállt az egyik előtt. Beleborzongott a kísérteties hasonlóságba. Mintha tulajdon édesanyja nézett volna vele farkasszemet. A másikon pedig mintha csak apját látta volna. Akaratlanul érintette meg a nyakában függő medált, melyet csak nemrégen kapott apjától. Szakaszott mása volt a képen, amiről őse büszke méltósággal tekintett le az előtte állóra. Den ugyanezt látta és érezte a másik két festmény előtt állva. Kezébe vette a nyakában függő medált és összehasonlította a képen lévővel.

– Mester! Hiszen ez…..hiszen ez szakaszott olyan, mint ami a képen van!

– Nem fiam! Nem szakaszott olyan, ez Az a medál. Őseid medálját viseled, csakúgy, mint te Ula. A képen láthatók az őseitek, Merton vezetői közül valók, és a medál védelmezői öröktől fogva. Ez az egyik örökségetek az idők kezdetétől. Most pedig gyertek! 

Janvik kezébe vett egy kis fáklyát és előre ment, a többiek ámulva követték. Egyik ámulatból estek a másikba. A terebélyes fa nem ért véget, egy másik jókora terem nyílt meg előttük. Ebben a legkülönfélébb fegyverek sorakoztak. Íjak, kardok, tőrök sokfélesége függött a falakon. Itt is állt egy üveges szekrény, benne különös fénnyel világítottak valamik. Nem csak világított, mozgott is. Hol lassan, hol fürgén, majd megint épp csak forogva, mindeközben a legváltozatosabb fényt bocsájtva ki magából. Itt is csillogtak szebbnél szebb ásványok egy zárt szekrényben. Ahogy közelebb léptek hozzá a kövek mintha csak életre keltek volna. Némelyike mosolyogott, vagy épp fintorgott egyet és volt, amelyik közömbösen szemlélte az érkezőket. Egyvalamiben egyek voltak: csodálatosan szép színekben pompáztak. Mind között kettő állt egy külön kis szekrénykében, egymás mellett, elzárva.  Halvány színe jelentéktelenné tette őket, első látásra semmi különös nem volt bennük. Ám ahogy elhaladtak mellettük, Ula olyan erőt érzett, amilyet még sosem, és egy hang szólalt meg fejében. Den ugyan ezt tapasztalta. Hitetlenkedve nézett Ulara.

– Te is hallottad Ula? Esküszöm azt mondta, hogy „köszöntelek gazdám”! Hallottad te is? Vagy csak képzelődöm?

– Nem képzelődsz, én is hallottam. Mi ez az egész Mester? Elárulod végre hol vagyunk és mit keresünk itt? 

– Csak türelem! Hamarosan megtudjátok. De előbb gyertek utánam!

Janvik tovább ment, egy harmadik terem felé. A kisebb terem közepén egy jókora átlátszó üveggömb állt, mellette számtalan kisebb – nagyobb könyv, különféle ásványok, számtalan üvegcsében füvek, porok, olajok hevertek. A fal melletti állványon egy akkora könyv állt, amit talán hárman sem bírtak volna el, szinte takarózni lehetett vele, akkora volt. Színes oldalain különböző ábrák sora állt, alattuk ismeretlen nyelven íródott szöveg. Minden bekezdése ősi Merton nyelven íródott. Ula és Den kérdőn nézett Janvikra.

– Nos?

– Szóval hol is vagyunk? 

– Jól szemügyre vettetek mindent? 

– Igen, persze!

– A legapróbb részletekig?

– Hidd el Mester, semmi sem kerülte el a figyelmünket! Igaz Ula?

– Igaz! Szóval?

– Jól van! Visszamegyünk az első terembe!

Janvik ballagott elől, a fiatalok követték. Kissé türelmetlenek voltak, fűtötte őket a kíváncsiság, de nyugton maradtak. Semmiképp nem akartak tiszteletlenek lenni öreg mesterükkel. Ahogy visszaértek az első terembe Janvik a kényelmes, szőrmékkel borított székekre mutatott. Ahogy helyet foglaltak, mesélni kezdett….

Valaha régen, az idők kezdetén élt egy nép, akik Mertonoknak, hívták magukat. Képesek voltak utazni a múltba is és a jövőbe is, olyan gyógyító erők birtokában voltak, amiről mi még csak nem is álmodhattunk. Beleláttak a lelkekbe, olvastak a gondolatokban, létre tudtak hozni különböző gyógyító eszközöket, különleges fegyvereket és az ősi legendák szerint ismerték a halhatatlanság titkát, a holtakat fel tudták támasztani. Képesek voltak olyan főzetet készíteni, amit a medál segítségével változattak át olyanná, hogy ha valaki megissza az örökéletű lesz. A Nanta fa virágja és levele olyan főzet, mely a medállal együtt minden tudást birtokol. Elég egy csepp ebből a főzetből a medálra, és viselője bármit kérhet, a medál teljesíti. A medál, ha rossz kezekbe kerül….

– Elpusztít mindent. – Suttogta Den.

– Nem csak elpusztít, hanem uralkodni képes bárkin, bárki elméjét megfertőzheti, ha erre kérik. Az ősi időkben volt egy varázsló, Erdo…ő is közülünk való volt, de lelkét megfertőzte a kapzsiság, a hatalomvágy. Uralkodni akart égen és földön, minden ember fölött. Mindent és mindenkit az uralma alá akart hajtani. Mikor az idők kezdetén őseink megalkották ezt a medált, nem gondolták, hogy valaha is rossz kezekbe kerülhet. Ők kizárólag jó cselekedetekre használták. A medál őrzői a két legfőbb Merton családból kerülhetett ki. Egyik család volt az, amelyik békében, szeretetben vezette Merton népét, a te ősi családod Ula. A másik család ősi népünk első számú harcosa volt, a te ősi családod Den. E két család és leszármazottai hivatottak arra, hogy a medál őrzői legyenek. Ugyanolyan különleges képességekkel rendelkeztek, amilyennel őseitek. Ezért vagytok itt. Igaz, már egészen kicsi gyermekkorotok óta erre nevelünk, tanítunk benneteket, de eljött az ideje, hogy megismerjétek a tökéletes tudást. Ha kikerültök innen, minden tudás birtokosai lesztek, amit csak jóra használhattok! Mikor Erdo lelke megfertőződött, meg akarta kaparintani a medált, semmitől sem riadt vissza. Még attól sem, hogy egy olyan mérget keverjen, ami elpusztít mindenkit. Hiába voltak ősi gyógyítóinknak hatalmas tudása, semmit sem tehettek, népünk szépen lassan kihalt. Mikor már csak egy maréknyi maradt belőlünk - a legkiválóbb gyógyítók és harcosok - menedéket kértünk Teloran földjén. Évezredek óta élünk velük békében, egyetértésben, tudásunkból is átadtunk nekik. A medált azonban Erdo szerencsére nem tudta megszerezni. Az ősöd Ula, a legfőbb Merton, elrejtette, hogy soha ne találhassák meg. Erdo azonban oly nagy tudással rendelkezik, hogy képes volt azóta is életben maradni. Ez pedig nem kevés év. Nagyon óvatosnak kell lennetek, lennünk vele! Semmitől sem fog visszariadni, hogy megkaparintsa a medált. 

– De hiszen senki sem tudja hol van! – Mondta kissé bosszúsan Den.

– Ez így van fiam! Senki sem tudja. Ula őse a sírba vitte titkát. Erdo viszont meg van győződve arról, hogy ez a titok apáról fiúra, anyáról leányra száll. azt hiszi, hogy ti és a családotok tudja merre van. 

És te, ki vagy TE, Mseter?

– Nos, én is egy ősi gyógyító vagyok. Egy azok közül, akik életben maradtak.

– Azt akarod mondani, hogy te is?! Jóságos ég! Hány éves vagy akkor most Mester?

– Elég öreg ahhoz, hogy már nem illendő megkérdezni a koromat. – Somolygott csillogó szemmel. 

– Bocsáss meg, nem akartam tiszteletlen lenni!

– Nem voltál.

– Ha senki nem tudja, hol van a medál, akkor mit kell tennünk? Mit fogunk tenni? – Kérdezte Ula.

– Vissza kell térnetek a múltatokba és meg kell keresnetek, vagy találkoznotok kell az első és legfőbb vezetőnkkel. 

– Vissza?! A múltba? Hogyan Mester? Hiszen ez…..na nem….ez képtelenség! 

– Nem képtelenség, hiszen őseink ismerték az időutazást.

– Nem azt mondtad, hogy a medál segítségével? 

– Nem feltétlenül. A medálnak ugyan hatalmas tudása van, és sok mindenre képes, ám az időutazáshoz nem kell feltétlenül. Persze biztosabb, ha van, de ha nincs e nélkül is lehetséges. Legalább is őseitek képesek voltak rá. 

– Ha valaki visszamegy az időben, mi történik majd vele? Vissza tud jönni? Nem veszélyes ez Mester?

– Mint ahogy egyetlen küldetés sem veszélytelen, ez sem. Hogy ott, abban az időben mi fog történni, azt nem tudom, hiszen ez csak ott, akkor derül ki. Talán sikerül abba az időbe visszaküldenem benneteket, mikor még nem folytak harcok. De előtte még sok munka vár rátok! Nem véletlenül hoztalak ide benneteket. Ez az ősi fa, egyben egy átjáró is. Átjáró a múltba, vagy akár a jövőbe. Persze nem akárkinek, vagy bárkinek. Csak annak, aki birtokolja az ősi kardot és medált, melyek teljesen összeillenek. Nos, ezek lennétek ti. Előtte azonban még sok mindent el kell sajátítanotok. A tanításotok máris elkezdődött.

– Meddig fog tartani Mester? Mindenki számít ránk, nem hagyhatjuk cserben a többieket! Ha közben kitör a harc mi nem leszünk ott, hogy segítsünk!

– Segíteni fogtok, csak másképp. Éppen azzal, hogy visszamentek a múltba. 

– Mi lesz akkor, ha nem sikerül megtalálni a medált? És ha megtaláljuk? Mi legyen vele? Már épp elég bajt okozott.

– Sosem okozott bajt. Erdo a baj forrása. Ha megtaláljátok a medált, el kell ide hoznotok a legnagyobb titokban. A medál segíthet Erdot legyőzni, és ha előkerül őseink legszentebb hagyatéka, az lenne a legszentebb ünnepnapunk! Ha nem találjátok meg, akkor Erdot kell elpusztítani. Meg kell ölnötök! Sajnos más választásotok nincs.

Ula beleborzongott az „ölés” szóra. El sem tudta képzelni, hogy valaha is kioltsa az életét valakinek. Sosem harcolt még, hiszen otthonában sok éve már béke honolt. Csak szülei elbeszéléséből ismerte a régmúlt időket, mikor békés hazáját véres, kíméletlen harc pusztította. Elszörnyedt még a gondolatára is, hogy mindez újra megismétlődhet. Nem tudta, hogy képes lesz-e bárkit is megölni, ha erre sor kerülne. Kiváló mestere volt ugyan a kardforgatásnak, a harcművészeteknek, de élesben, az már más. Megcsóválta a fejét. 

– Képtelen vagyok bárkit is megölni. Bocsáss meg Mester, képtelen vagyok erre!

– Sajnos kénytelen leszel, ha a sors úgy hozza. Nem lesz más választásod. Fel kell készülnöd erre is. A kardot kiválóan forgatod, nemigen akad párod, ezt már bebizonyítottad. A lelkedet azonban meg kell acélozni, hogy ha szembe kerülsz Erdoval, vagy a bandájával cselekedni tudj. 

Den csöndben hallgatta őket, majd bátorítón megszorította Ula kezét, aki nagyot sóhajtva adta meg magát sorsának. 

– Mielőtt azonban, hogy visszamennétek, még sok dolgot meg kell tanulnotok. Nemcsak a testet, a lelket is acélossá kell tenni. Erdo képes belelátni a gondolataitokba és befolyásolni azt. Akár úgy is, hogy egymás ellen uszít benneteket. Meg kell bíznotok egymásban, meg kell tudnotok különböztetni a valós és a hamis gondolatokat, érzéseket. Ismernetek kell egymás szívét, lelkét, fel kell ismernetek a valódit. Tudom, ez még most furán hangozhat, de idővel megtudjátok mit is jelent ez. Ismernetek kell a múltatokat, őseiteket, az ősi földet és annak minden szegletét. Tudnotok kell, hogy sok – sok évvel ezelőtt hol és hogyan éltek őseitek. Meg kell tanulnotok bánni az idővel, az energiákkal. A legkifinomultabb érzéseitekre lesz szükség. Nem csupán kardokkal kell majd harcolnotok, hanem sok mással is. Tudnotok kell az energiákat fegyverként használni. Ami még nagyon fontos: vigyáznotok kell a kardotokra és a medálotokra. Nem szabad, hogy az ellenség kezébe kerüljön! 

– De Mester, erre egy élet is kevés! 

– Nos, Den annyi időtök nincs. Talán egy hét, de lehet még annyi sem. Közben nekem el kell mennem apáitok búvóhelyére, hogy megerősítsem a védelmüket. Mellesleg ezt is meg kell tanulnotok. Őseink tudása ott rejlik bennetek is, ti is birtokoljátok ugyan úgy, ahogy szüleitek és az ő szüleiknek a szülei. Csupán elő kell hívnotok ezt a tudást, amit ti is örököltetek már sok generáció óta. Most pedig lássunk hozzá!

– Egy pillanat! Azt mondtad, hogy vissza kell mennünk az időben. Mi lesz, ha ott találkozunk az őseinkkel? 

– Semmi sem fog történni. Baj semmiképp sem. Mindenképp találkoznotok kell ősi családjaitokkal. Fel kell keresnetek őket. A nyakatokban függő medál biztosítéka annak, hogy az ő leszármazottai vagytok, így felőlük semmi veszély nem fenyeget titeket. Tehát, az első feladat: íme, az ősi Merton térképe! Alaposan tanulmányozzátok, véssétek jól az eszetekbe minden apró szegletét! Kaptok rá egy órát, legfeljebb kettőt! 

– De, Mester! Ez ősi nyelven íródott! – Nézett hüledezve Den. - Mi nem…

– Olyan nincs, hogy nem! Mondtam, hogy az ősi tudás ott van bennetek! Fogjatok hozzá!

Den ezután nem mert megszólalni, a térkép fölé hajolt és tanulmányozni kezdte. A könyv minden egyes oldalán Merton egy részlete volt igen gondos alapossággal kidolgozva. A rajta lévő szavak egyelőre semmit sem jelentettek. Den jegyzetelni kezdett, de Ula megfogta a kezét, majd saját kezét a könyv lapja fölött nyugtatva becsukta a szemét. Janvik elismerően mosolygott. Pár perccel később Ula folyékonyan olvasta föl a könyv lapján szereplő szöveget.

– Merton déli része, ahol égbe nyúló hegyek határolják, védelmet adva minden idegen elől. Egyetlen keskeny hágó vezet rajta keresztül, a Karvin és a Tiraden hegyei között. E hágó útja oly keskeny és sziklás, hogy csak gyalogosan járható. Meredeken visz fölfelé, a hegy tetejét méteres hó borítja. A hágó túloldalán áthatolhatatlan erdőrengeteg terül el, benne számos vadállattal. Ezekkel az állatokkal Merton népe békében él, így senki nem háborgat senkit. Ennek így kell maradnia az idők végezetéig. 

Itt elkezdett Ula szeme előtt elhomályosodni az írás. Megdörzsölte szemeit, nagyokat pislogott. Ő maga sem igazán értette mi történt, a könyv egyszerűen megszólította őt, bensője legmélyéről szólt hozzá. Elfáradva az erős koncentrálástól ült le és kezébe temette arcát. A kis teremben közben gyógyfűillat kezdett terjengeni, Janvik teát főzött. Mikor elkészült átnyújtotta Ulanak.

– Tessék, ezt idd meg! Ettől felfrissülsz. Remek munkát végeztél! Csak higgy magadban és meglátod menni fog! Neked is ezt tanácsolom Den, higgy magadban! Kiváló harcos vagy, a legjobbak közül való. A tudás benned is ott van. Lehet, hogy más formában, de ott van! Kiegészítitek egymást, a két fél így lesz kerek egész. Bízz magadban és a társadban!

– A társamban persze, hogy megbízom, az életemet is a kezébe adnám! Magamban azonban talán. De, igen Mester, menni fog! Mit kell tennem?

– Csendesítsd le az elmédet, és figyelj a belső hangokra, ezek utat fognak mutatni. Hunyd le a szemed és figyelj! 

Den úgy tett, ahogy a mestere mondta. Lecsukta szemeit, próbált ellazulni amennyire csak tudott. Igyekezett minden kavargó gondolatot kizárni elméjéből, és csak a legbelső hangokra figyelt. Először csak sűrű sötétséget látott, olyasmit mintha áthatolhatatlan füst gomolyogna. Semmit sem érzékelt vagy látott. Még jobban összpontosított. A sűrű füstszerű köd lassan kezdett tisztulni, egyre élesebb lett minden. Először az imént látott térkép körvonalai jelentek meg, majd ugyan ez a térkép életre kelt. Mintha csak egy óriásmadár hátán ülne, úgy járta be a vidéket. Ott volt előtte karnyújtásnyira a hegyóriás vonulata, ami valóban úgy tetszett, mintha az égig érne. Két hegytető között, mint egy apró cérnaszál ott kanyargott a hágó. Den gondolatban lejjebb ereszkedett, egészen alacsonyra, hogy jobban szemügyre vehesse. A hágó lassan körvonalazódott. Világosan látta a keskeny, meredek utat, amit éles, hatalmas szikladarabok tarkítottak. Végig repült fölötte, alaposan elraktározva minden egyes centijét, majd a magasba emelkedett. Elszállt a hófödte csúcsok fölött, érezte annak jeges hidegét. Arcában érezte a hófúvás metsző leheletét. A hegyvonulaton túl terült el az erdőrengeteg, mely áthatolhatatlannak tűnt. Furcsa, idegen hangokat hallott, amiket az ott élő állatok adtak ki magukból. A távolban egy nagyon vékony kék vonal húzódott. Elindult felé, de messzire nem jutott, fáradtan nyitotta ki a szemét. Elhűlve nézett mesterére.

– Én mondtam! Megmondtam, hogy bízz magadban, mert a tudás ott van benned! Most pedig mesélj!

Den ekkor részletesen beszámolt mindarról, amit látott. Tudta, hogy mindez nagyon fontos tudás, érezte, hogy itt, ebben az erdőben valami történni fog. Mindent alaposan az eszébe vésett, hogy baj esetén mindenre oda tudjon figyelni. 

Nem sokkal később Ula folytatta a térkép faggatását, minden oldalt részletesen felolvasott. 

„Ez a rész Merton északi része, melyet a jéghegyekkel teli tenger határol. E tengerbe ömlik a négy nagy folyó, a Merta, a Zitra, a Robla és a Xerta. E folyók táplálják népünket, ezeknek köszönhetjük terméseinket, mindazt, ami élelmet ad. A bővizű folyók a tengerbe ömlenek, és a négy égtájon lévő hegyekben erednek, át és átszövik Merton ősi földjét. A tenger felőli oldalt hegy határolja, partja megmászhatatlan, meredek és éles kiszögellésekkel teli. Egyetlen út sem vezet le. 

Ez a keleti rész, melyet szintén hegyek uralnak. Lankás oldalain számos éltet adó növény terem, mely bőséggel ellátja népünket. E helyen számos kisebb – nagyobb település bújik meg. 

A következő a nyugati terület, melyet sziklás hegyvonulat határol. Rajta egyetlen út sem vezet át. A sziklafal sima, megmászhatatlan, számos tágas barlang otthona. E barlangokban rejtőznek ősi gyógyító kristályink. Eredetét a mai napig homály fedi. 

Mertont minden oldalról hegyek veszik körül, köztük a táj változatos. Zöldellő domboldalak, virágzó mezők, kisebb patakokkal szegélyezve. A zöldellő mezők termik ősi gyógyfüveinket. Számos kisebb – nagyobb település a folyók, patakok mentén terül el. Köztük a legnagyobb Kerton, a központ. Itt élnek vezetőink: a legkiválóbb gyógyítók közül három és a két legfőbb hadvezér. Minden településnek egyetlen vezetője van, aki teljes egyetértésben a gyógyítókkal és a hadvezérrel vezetik az adott települést. Minden hónap első holdtöltekor összegyűlnek Kertonban a Vezetők Házában, hogy megvitassák Merton életét. 

Minden település mással foglalkozik: van, ahol gyógynövényeket termesztenek és ezekből főzeteket, olajakat készítenek. Van, ahol fakitermeléssel foglalkoznak és állítanak elő a legkülönfélébb dolgokat. Van ahol az ellátáshoz szükséges növényeket termesztik és van, ahol haszonállatokat tenyésztenek. Máshol fából készült tárgyakat készítenek és megint máshol szövéssel, fonással foglalkoznak. A folyók és patakok mentén számtalan malom áll, mellettük a legkiválóbbak készítenek kenyereket. Egyetlen helyen foglalkoznak gyógyító köveink kitermelésével és szintén egyetlen települése ad otthont a gyógyítók, a hadsereg fiataljainak képzésére. 

Minden hatodik napfelkelte az árucsere napja a Kerton melletti mezőn. Ilyenkor népünk apraja és nagyja eljön, hogy az általa készített vagy termelt árut elcserélje arra, amire szüksége van. 

Minden hatodik holdtölte népünk nagy ünnepe, mikor különféle tornákat és vásárt tartunk. E napon ünnepeljük Isteneinket. 

Gyógyítóink ismerik a növények, kövek és különféle bogyók titkát, ismerik és bírják az energiák hatalmát.”

Ezen a ponton Ula előtt minden elhomályosodott, nem tudott tovább olvasni, pihenésre volt szüksége. Den ámulva hallgatta minden szavát. 

– Mi lett Mertonnal Mester? Ezzel a csodás, mesebeli hellyel? Az is elpusztult teljesen?

– Nos, mint azt már régebben említettem, népünk csaknem teljesen kihalt. Legfőbb vezetőnk - aki elrejtette a medált – egy maréknyi embert elküldött Teloranba. Szóval átküldte ezt az utolsó maréknyi embert, aki gyógyítókból, harcosokból állt. Addigra népünk teljesen kipusztult, csak ők maradtak életben. Ezek vagyunk mi, illetve az őseink voltak, akik itt menedéket kértünk. Csodaszép otthonunk a földdel vált egyenlővé, csak felperzselt táj, éhínség, halál maradt Erdo nyomán. Az utolsók között hagytam el az otthonom, így láttam utoljára. 

– Sajnálom, de soha nem fogunk visszatérni oda? 

– Nem tudom, Den. Őszintén, nem tudom. – Mondta szomorúan Janvik.

– De Mester! Ha a megfelelő időben tudnánk visszamenni és Erdot elpusztítani a seregével együtt, akkor talán fennmaradna Merton. Mi pedig hazamehetnénk. 

– Hagyjuk itt derék segítőinket, akikkel már megszámlálhatatlan ideje együtt lélegzünk? És most nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy tanuljatok! Most te jössz! Járd be azt a vidéket, amit Ula az imént felolvasott és véss jól az eszedbe mindent! Az életetek múlhat rajta!

Den így hát akként tett, ahogy mestere kérte. Ismét útnak indult képzelete szárnyán. Alig hunyta be a szemét, máris ott találta magát. Pontosan ugyan azt látta maga előtt, amiket Ula felolvasott. A hatalmas hegyeket, a tengert, melynek érezte csontig hatoló hidegét, a halálhegyet, amint meg – megcsillantak rajta a szebbnél szebb kövek. Látta a lankás, zöldellő dombokat, tarka mezőket, sebes folyású patakokat, folyókat, az elszórt településeket. Mindent a legapróbb részletekig az emlékezetébe vésett. Különösen a hegyeket, és sík terepeket, valamint a folyópartokat, melyek mentén több sziklamélyedést fedezett föl. Mindenre figyelt, éber elméjét semmi sem kerülhette el. Legalább is bízott benne, hogy nem. Utazása végén fáradtan nyúlt el, Janvik azonban szemhunyásnyi pihenőt nem hagyott nekik. 

– Hamarosan útra kell kelnem apáitokhoz! Itt vannak ezek a könyvek, alaposan tanulmányozzátok! Minden egyes jel, szó fontos! 

– Az ásványok és gyógyfüvek nagy kézikönyve. – Olvasta Ula a címét. – Érdekes! 

– Az, és felettébb hasznos! Itt egy másik! Ez szintén fontos. Mire visszajövök, mindent tudnotok kell belőle! Mindent! Az utolsó szóig! 

– Mágikus energiák, mágikus idő. Hm. Ezt a rengeteg mindent kell megtanulnunk? Mégis mikorra? – Nézett gyanakodva Den.

– Mire visszajövök! Ez pedig pontosan két nap múlva lesz! Ez lesz az alapja a gyakorlatnak, szóval kezdjetek hozzá! Ha ezzel megvagytok, jön mindezek gyakorlati haszna, aztán már csak egy fontos dolog lesz hátra. Utána indulnotok kell! Ebben a szekrényben – mutatott Janvik egy sarokban állóra – találtok elég élelmet, a szomszéd teremben pedig csordogál egy kis patak, abból ihattok! Most pedig mennem kell! Tanuljatok! 

Janvik ezzel fölemelte két kezét, maga elé tartotta és leírt egy kört vele. Nyomában egy energiaörvény keletkezett. A mester rájuk kacsintott és belépett az örvénybe, ami ugyanebben a pillanatban úgy eltűnt mintha ott sem lett volna. A két fiatal ezzel magára maradt a jókora könyvekkel. Lekucorogtak egymás mellé, és belefogtak a tanulásba.

Janvik szempillantás alatt a barlangban termett, ahol a többiek várták. Egy kavargó örvényre lettek figyelmesek, melynek következtében Pix és Nelori kardjukat kivonva pattant föl. 

– Nyugalom fiaim, nyugalom! – Intette őket Talan. – Ez bizonyára Janvik.

– Janvik Mester? De mégis hogyan? Mi a csoda ez? 

– Ez ősi tudásunk egyike. – Kacsintott mosolyogva Talan, majd megölelte öreg barátját. – Mi újság a fiatalokkal?  

– Tanulnak! Hagytam nekik épp elég olvasni valót. 

– Jól tetted! Hogy haladnak?

– Jól, nagyon jól! Den felülmúlta minden várakozásom és Ula is azonnal birtokában volt egyik ősi tudásának. Lefordította az ősi nyelvet. 

– Ez nagyszerű! 

– Igen. Most pedig hadd nézzem a köveiteket! Kérlek, szólj a többieknek, hogy jöjjenek ide!

Amint köré gyűltek, Janvik nekilátott, hogy ellenőrizze és megerősítse mind a vezetők, mind a barlang védelmét. Attól tartott Erdo hatalma sokkal nagyobb már, mint bárki is gondolná. Ahogy vezetők kezében ott lapultak a kövek, elővette eddig elrejtett medálját. Ősidők óta családja birtokában volt már, de a sok évvel ezelőtti harcokban el kellett rejtenie. A titkos fa egyik eldugott szegletében tartotta. Most elérkezettnek látta az időt, hogy elővegye. Egy ártalmatlannak tűnő, hétköznapi kővel borította be, hogy ha bárki is ránéz, azt higgye, hogy egy teljesen hétköznapi medálról van szó. Egyedül ő tudta a teljes igazságot. A négy vezetővel együtt egy kisebb kört formázva foglaltak helyet. Janvik kérésére mindenki letette maga elé saját varázskövét, Janvik pedig a kör közepére tette saját kövét és medálját. Zsebéből elővett egy különleges aranyszínű fonalat és lehelyezte a kövek és a medál közé, mintegy összekötve őket, egy egésszé. Elkészülvén elmondta a varázsigét:

„Őseink Istenei és szellemei! Kérlek titeket, hogy oltalmazzátok utunkat, vezessétek lépteinket, baj ne érhessen senkit! Rejtsétek el utódaitokat e barlangban, áldjátok meg minden tettüket, gondolatukat. Avatatlan szem és fül ne lássa, ne hallja őket soha! Bocsássatok varázsködöt ránk, hogy az ellenség ne vehessen észre. Óvjátok a két fiatal útját is, segítsétek őket, hogy küldetésük sikerrel járjon. Avatatlan szem és fül ne hallja, lássa őket, áldás kísérje minden tettüket és gondolatukat. Kérlek benneteket őseink Istenei és szellemei vezessetek az úton! Én, Janvik Ordan, az Ordan nemzetség fia beszéltem!”

Alig, hogy befejezte, a kövek között kifeszített fonál egyre erősebben kezdett fényleni, majd lángcsóva csapott föl belőle, körbevéve a köveket. Ahogy kihunyt a tűz, a füst helyén átlátszatlan köd száll föl nyomán, ami lassan gomolyogni kezdett a barlangban, majd kiszállt és a barlang előtti tájat is elborította. Végül felszállt a magasba, és láthatatlan védőernyőt borított az alant lévőkre, elrejtve őket a gonosz szeme elől. 


Erdo tajtékzott dühében, varázsgömbjében semmit sem látott, csupán gomolygó füstöt. Mérgében hatalmasat csapott öklével az asztalra. 

– Légy átkozott Janvik! Ha a kezem közé kerülsz, esküszöm megöllek! Legyetek átkozottak mind!

Dühödten kezdett fel – alá járkálni, sötét terveit szőve. Leemelte a sarokban lévő polcról veretes varázskönyvét és felütötte. Mindenekelőtt ádáz teremtményeit akarta tökéletesíteni. El kellett rejtenie izzó szemüket és láthatatlanná kellett tennie őket. Legbecstelenebb, legrútabb teremtményét Rovant pedig még több gyűlölettel kell felruháznia. Legsötétebb terve lassan kezdett körvonalazódni. 

A kezdetek kezdetén Erdo egyike volt azoknak az ősi családoknak, akik hatalmas tudás birtokosai voltak. Annak idején ő és Janvik együtt sajátították el a legősibb tudást. Janvik megmaradt a becsület útján, de Erdo szívét elöntötte a kapzsiság és hatalomvágy. Gyűlölte testvérét. Gyűlölte, mert mindaz megvolt benne, ami saját magában sosem. Mindenki tisztelte, felnézett rá, tiszta, nyíltszívű volt. Erdo sosem bírt akkora tudással, sosem volt a legkiválóbb, mindig csak második volt fivére mögött. Egy nap, mielőtt a legvénebb varázsló az égiekhez költözött magához kérette a két ifjút. 

– Fiaim! Már mindent megtanítottam nektek, amit csak lehetett. Ezt a tudást azonban csak és kizárólag a gyengék és elesettek megsegítésére, jóra használhatjátok, soha nem élhettek vissza vele. A tudás hatalom, ami veszélyes is lehet. Egy utolsó próbát kell kiállnotok, mielőtt a lelkem távozik e földi testből. Aki ezt a próbát kiállja, azé lesz az én összes tudásom, az lesz Merton első számú varázslója. 

Erdonak már ez sem tetszett, félt a kudarctól. Tudta, hogy nem akármilyen próbát kell kiállnia és tisztában volt fivére képességeivel is. Gonosz terv kezdett megszületni benne. Hajtotta a hatalomvágy, a mindet tudás birtoklása. Mire elérkezett az idő, egy olyan főzetet készített, ami terve szerint legyengítette volna testvérét. Ám arról fogalma sem volt, hogy az öreg tanítója belelát gondolataiba, tudott gonosz tervéről és értesítette Janvikot e becstelenségről. Janvik készen állt a próbára. Szíve, lelke tiszta volt, gondolatai nemesek. Szeretettel ruházta föl lelkét, amit át akart adni szeretett testvérének. Tudta, hogy mit forral ellene, mégsem érzett sem haragot, sem gyűlöletet. Azt akarta, hogy ő is így érezzen, gondolkodjon. Ám Erdot oly annyira elvakította a bosszú, a gyűlölet, hogy orvul nekitámadt fivérének. Mikor látta, hogy főzete hatástalan, orvul tőrt rántott és meg akarta ölni. Janvik megvédte magát, kicsavarta a gyilkos tőrt testvére kezéből. Ez a gesztus Erdot csak még jobban gyűlöletre fakasztotta, megátkozta őt. Az átok azonban visszafelé sült el, Erdo eszméletlenül esett össze. Összeült a vének tanácsa, és száműzték Mertonból. Janvik megkapta öreg mestere minden tudását, elismert, szeretett vezető lett.

Erdo elmenekült a száműzetés elől, senki sem tudta hol rejtőzik. Senki sem tudott gonosz tervéről. A hosszú idők folyamán tökéletesített tudását, öntelt gőgjében úgy vélte nincs nála hatalmasabb. Létrehozta Rovant, saját tanítványából szörnyet faragott, saját képére formálta, gőgös, gátlástalan szívvel és lélekkel ruházta föl. A hosszú évek alatt egyre becstelenebb, egyre gátlástalanabb lett. Uralta a gondolatait, magához láncolta, szolgájává tette, nem engedett neki szinte semmilyen önálló gondolkodást. Mikor már a tenyeréből evett, megkreálta ádáz seregét, az izzószemű, arctalan lényeket. Emberfeletti erőt adott nekik, akik gondolkodás nélkül követték parancsait, soha nem ellenkeztek vele. Minden nap tökéletesítette, növelte gonosz hadseregét, és tanítványát egyre gonoszabbá tette. Ha néha megengedett neki egy kis ellenállást, azt azért tette, hogy utána még jobban rabszolgájává tegye. Ahogy teltek az évek, Erdo öregedni kezdett. Az ősi harcokban megszerezte a Nanta fa virágját, ami a halhatatlanságot jelentette. Ám a medál híján ez nem volt tökéletes. Teste ugyanúgy öregedni kezdett, csupán szíve és lelke maradt meg fiatalnak. Testének fiatalságát nem tudta megőrizni, bőre lassan ráaszott testére, a felismerhetetlenségig elcsúfította. Tervét azonban soha nem adta föl. Mindenáron és bármi áron meg akarta szerezni a medált, hogy annak segítségével visszanyerje fiatalságát, és elnyerje a minden tudás hatalmát. Csak így tudja majd uralni a világot, csak így fog tudni uralkodni mindenki és minden fölött. Uralni akarta a világot, amihez csak a medál megszerzésén és testvére megölésén át vezetett az út. Szörnyű tervet kezdett el forralni, amiben fontos szerepet kapott Ula és Den is. 

Hatalmas könyve fölé görnyedve ült és kereste a legmegfelelőbb varázslatot. A mellette lévő polcokon ott sorakoztak a legkülönfélébb füvek, olajok, amikből pillanatok alatt képes volt mérget kotyvasztani. Mivel azonban Janvik ismert minden mérget - már az illatukról, színükről meg tudta állapítani miféle – így olyat kellett előállítania, ami egy teljesen ártalmatlan dologra hasonlít. Vigyáznia kellett, mert Janvik a legkisebb mennyiséget is felismerte. Kereste tehát gonosz tervének egyik részletét. Ahogy olvasott, dübörgő léptekre lett figyelmes, majd valaki dörömbölni kezdett az ajtaján.

– Hol vagy te átkozott varázsló! Miért nincs még kész a seregem?! Azt ígérted megkapom őket! 

Erdo dühösen tépte föl az ajtót. Ott állt vele szemben tanítványa, vérben forgó szemekkel nézett rá. Erdo fölemelte a kezét, mire Rovan feje lehanyatlott, majd a következő pillanatban üveges szemeket meresztett. 

– Készülnek a játékaid! Most szépen visszamész és csöndben maradsz!

– Készülnek, visszamegyek, csönd, készülnek. - mondta gépiesen Rovan, majd sarkon fordult és távozott. 

A gonosz varázsló visszaült könyve elé, és tovább kereste a megfelelőt. Közben dühös is lett egy pillanatra, hogy Rovan mit merészel, mit megenged magának. 

– Sokkal kevesebb önállóságot engedélyezek neki! Elveszek még az akaratából, még a végén baj lehet! 

Rákapcsolódott Rovan gondolataira, és még elvett önállóságából, szabad akaratából. Immáron csupán egy báb volt, akivel azt tehetett, amit csak akart. Megtette gonosz serege vezetőjének, mert kellett valaki, aki helyette elvégzi a piszkos munkát. Saját magának esze ágában sem volt részt venni semmilyen harcban. Csupán távolról akart irányítani. A biztos távolból. Rovan és izzó szemű serege most az igazak álmát aludták, hogy a hajnal első sugaraira elinduljanak felderítő útjukra. Addigra szemük belevész majd a környezetükbe, csakúgy, mint egész arctalan, torz lényük.


 

A barlangban csönd honolt, a harcosok lélegzetvisszafojtva figyelték öreg vezetőjüket. Pisszenésnyi hang sem hallatszott, csupán vadul verő szívük dobbanása lopakodott be a csöndbe. A távolban halk morajlással zuhogott alá a vízesés. Körülötte minden csöndes volt, a madarak sem vijjogtak. Pár percnyi csöndes béke ülte meg a tájat. Mire Janvik varázslata elkészült, felerősödtek a hangok. A madarak víg csivitelését hozta a közben feltámadt lágy szellő, a víz lüktető moraja egészen közel hallatszott. Minden csöndes és békés volt. A nap fénye szivárványszínnel csillant meg a zuhatag vízcseppjein. Immáron mindenki és minden ősi védelem alatt állt, a gonosz varázsló szeme elől elrejtve. 

– Most már biztonságban vagytok! – Szólt Janvik. – Nyugodtan jöhettek – mehettek, el vagytok rejtve az ártó szemek elől. Ti láthatjátok Erdo teremtményeit, ők azonban nem láthatnak titeket. Nem messze innen ott, ahol egy nagyobb tisztás kezdődik és benyúlik egészen a folyóvölgyig, ott ér véget a védelmetek. Ezen túl ne menjetek! A védelmetek öt napfelkeltéig nyújt biztonságot. Mire fölkel az ötödik nap újra itt leszek. Keressétek Erdo nyomát, és figyeljetek meg mindent alaposan, ha megtaláljátok. El kell, hogy vezessen bennünket a búvóhelyére. Az izzószeműeket is alaposan figyeljétek meg! Veszélyesek, tudnunk kell mire képesek. 

– Köszönjük Mester! Mindent köszönünk! 

– Igazán nincs mit, ez természetes! Most mennem kell, várnak a fiatalok! Az ötödik napfelkeltekor pedig itt leszek! 

– Várunk! Janvik Mester! Kérlek, öleld meg helyettem Ulat. Vigyázzatok magatokra! Áldás kísérje utatok! 

– Áldás legyen veletek is!

Janvik búcsút vett, majd az általa keltett időörvényben eltűnt. Visszatért tanítványaihoz. 

Ula és Den éppen a „Mágikus energiák, mágikus idő” című könyvet tanulmányozta. Annyira belemélyedtek, hogy észre sem vették mikor öreg tanítójuk megérkezett. Csöndesen figyelte őket.

– Ez fantasztikus Ula! – Lelkendezett Den. – Ha mindezt megtanuljuk…uraljuk az időt és az energiát! A puszta kezünkkel képesek leszünk erőteret létrehozni, gyógyítani, és ha kell, ölni is ezekkel az energiákkal. 

– Neked az ölés ilyen fantasztikus?! 

– Dehogy! Az nem. A többi viszont igen. Gondolj csak bele! A kezünk erejével képesek leszünk egy csomó mindenre. Ha pedig uralni tudjuk az időt, akkor ott teremhetünk ahol csak akarunk, amikor csak akarunk. 

– Ahhoz még nagyon sok tanulásra van szükségetek! – Szólalt meg halkan Janvik. 

– Mester! Észre sem vettük mikor megérkeztél. Minden rendben volt?

– Minden. Apáitok ölelnek benneteket. No, lássam, mit tanultatok eddig! 

A fiatalok ekkor részletesen elmeséltek mindent, amit a könyvekben olvastak. Éjjel – nappal tanultak, szemük véreres volt a kialvatlanságtól. Szemük majd leragadt, de erejüket megfeszítve számoltak be mindenről. Öreg mesterük elismerően bólogatott, mikor a számtalan feltett kérdésre kitűnő válaszokat kapott. 

– Jól van! Úgy látom alaposan áttanulmányoztátok a két könyvet. Most pedig lássuk, mit tudtok kezdeni mindezzel! De előbb menjetek és aludjatok egy keveset, szükségetek lesz minden energiátokra!  

Ula, ahogy letette a fejét, nyomban elaludt. Álmában ismét fura lények jelentek meg, akikkel élet – halál harcot vívott. Még álmában is érezte, hogy valaki be akar hatolni elméjébe. Vagy az álmába? Fogalma sem volt. Az érzés azonban nem engedte. Minduntalan és öntudatlanul is harcolt elméje tisztaságáért. Nem engedte, hogy bárki vagy bármi is behatoljon gondolataiba, érzéseibe. Kemény harcot vívott. Szemtől szemben állt ellenfelével. Arca ijesztő volt a sárgás, pergamenszerűen ráaszódott bőrtől. Szemei gyűlölettől izzottak. Hosszú fekete kabátja földig ért, a fején lévő kámzsa csak félig rejtette el rút ábrázatát. A kabát ujja alól elővillanó csontos kezein hasonló volt bőre, mint az arcán. Betegesen sovány alakja még így is kivehető volt. Ott állt vele szemben, gyűlölködő szavakat fröcsögve. Aztán villanásszerű fény csapott ki kezeiből, Ula az utolsó percben ugrott félre. Ellenfele azonban nem hagyta, sorozatos, halálos energiákkal bombázta. Ula nem adta könnyen az életét, minden erejét latba vetve harcolt.  Csatakosan, verítékben úszva ébredt föl. Ahogy kinyitotta szemeit, megnyugodott valamelyest és nagyot sóhajtott. Megnyugtatta búvóhelyének csöndes meghittsége. Den még javában aludt, így csöndesen kelt föl. Átment a szomszédos szobába, ahol mesterét egy kis könyvecskébe bújva találta. Épp csak felpillantott olvasnivalójából. 

– Kialudtad magad? 

– Nem igazán. Gyötrő álmok kísértek, nem hagytak aludni. 

Ezzel beszámolt álmáról. Janvik szemöldökét ráncolva hallgatta. Pontosan tudta mi történt. Erdo meg akarta szerezni Ula gondolatait, álmain keresztül akart behatolni elméjébe. A gyermekkorában belé ültetett ősi védelem azonban nem engedte. Ezért harcolt és vette föl a küzdelmet még álmában is. A mester végigsimított hosszú, ősz szakállán, tekintetét egyenesen Uláéba fúrta. 

– Erdo volt az, akivel megküzdöttél. Tudni akarta miben sántikálunk, ki akarta fürkészni a gondolataidat. Nem kell félned! Gyermekkorodban megkaptad ellene a védelmet, sosem férkőzhet az elmédbe. Persze, azért nem árt mindezt felfrissíteni! 

– Védelem? Miféle védelem? 

– Megtudod idővel, csak haladjunk szép sorjában! Mindenekelőtt elevenítsük föl, amit a könyvben olvastál! 

Janvik ezzel számtalan kérdést tett föl, Ula nem győzött rájuk válaszolni. Már épp szóvá akarta tenni, hogy épp csak pár órával ezelőtt kérdezte szinte ugyan ezeket, végül mégis csöndben maradt. Az utolsó kérdés elhangzásakor Janvik elismerően nézett tanítványára. 

– Jól van! Elméletben készen állsz! Emlékszel arra, mi az első lépés? 

– Az első lépés a tiszta elme, a gondolatok nélküli állapot elméje. Ki kell zárni minden fölösleges dolgot. Első a belső utazás. 

 

Ula ezután becsukta szemeit és igyekezett minden külső tényezőt kizárni, csak a belső hangokra, érzésekre figyelt. Érezte, ahogy lassan lelassul a szívverése, lassan, egyenletesen lélegzett. Szemei mögött a sűrű sötét kezdett átváltani, a fények lassan villództak, majd egy – egy képfoszlány tört utat magának. Látta szüleit, látta Dent, amint ott ül mellette és őt nézi. A következő képen Pix alakja tűnt föl, aki apja mellett állt egy vízesés melletti kőszirten és a környező tájat nézte. Tekintete megállapodott Pixen. Erős, izmos alakja, napbarnított bőre, amin megcsillant a napfény, sötét barna majdnem vállig érő haja, ami egy bőrszalaggal volt összefogva, kezét kedves kardján nyugtatta. Arcán az aggodalom jeleit vélte fölfedezni, tengerkék szeme szelídséget, elszántságot tükrözött. Melegség öntötte el a szívét, ahogy kedvesét látta. Érezte annak minden érzését, hallotta gondolatait. Végül az apja…Magas, karcsú alakja mindenkiben tiszteletet váltott ki. Vállig érő hollófekete haja, melyben már ott csillogtak az idő kérlelhetetlen jelei, ősz hajszálak vegyültek el a feketeség között. Sötétbarna szemeiből mindig nyugalom és végtelen szeretet sugárzott. Ula gondolatban megölelte mindkettőjüket, csókot lehelt Pix ajkára majd tovább szőtte gondolat – és érzésfolyamát. A környéket szemlélve nyugalom árasztotta el, valami különös erőt érzett, amit még sosem. Olyan erőket, melyek hatalmasak és az ősidőkből valók. Ekkor egy másfajta érzés tört rá. Ugyan az, amit már napokkal ezelőtt is érzett. Keserűséget, rothadó szagokat érzett. Undor fogta el. A tekintet mely rászegeződött gyűlöletet sugárzott. Az arc felismerhetetlen volt, sárgás bőre pergamenszerűen aszott rá arcának évezredes maradványaira. Tekintetét egyenesen Ula tekintetébe fúrta, aki az első pillanatban megrettent, majd erőt vett magán és ellenállt ellenfelének. Érezte elszánt gyűlöletét, érezte, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy elpusztítsa őt és családját és megkaparintsa az ősi tudást. Összeszedte minden erejét és Erdo gondolataira kapcsolódott. Próbált belelátni sátáni lelkébe, hogy vajon milyen gaztettet forral ellenük. Egy sötét, barlangszerű helyet látott, érezte annak nyirkos hidegét. A sötétben, ha halványan is, de kivehető volt Erdo görnyedt, sovány alakja, amint egy gömb és egy jókora könyv fölé hajol. A gömbben azonban nem látott semmit, csupán tejszerű, gomolygó ködöt. Janvik varázslata elrejtette őt és szeretteit, és a Teloran barátaikat. A könyv amit Erdo nézett felkeltette érdeklődését. Jobban szemügyre véve látta, hogy valószínűleg egy ősi varázskönyvféle. Mikor Erdo dühében becsukta, a könyv hatalmas porfelhőt kavart. Ahogy eloszlott a por, lassan kivehető volt az elején lévő belevésett ábra. A fekete bőrkötésen világosan kirajzolódott egy mélyfekete kehely, melyet egy ismeretlen, tűzpiros madár karmai fogtak közre. A kehelyből valamiféle növény indája tekeredett körbe, befonva a kelyhet és a madarat. Az alatta lévő szöveg elmosódottan látszott. Beleborzongott a látottakba. A barlang sötét volt, Erdo le – föl járkált, érezte idegességét, vak gyűlöletét. A falakon körben polcokat fedezett föl, melyeken kisebb – nagyobb üvegcsék álltak. Ekkor a gonosz varázsló hirtelen megfordult és újra a szemébe fúrta gonosz tekintetét. Megpróbált Ula gondolataiba férkőzni, de nem tudott. Az ősi védelem, az ősi erő mely születése óta benne volt azonnal működésbe lépett. Engedte, hogy ez az erő mindenét beborítsa, átjárja. Végül fáradtan nyitotta ki szemeit.

– Mester! Láttam a gonosz varázslót, éreztem gyűlöletét. Láttam egy könyvet is. Egy fekete kehely van az elején, amit egy tűzpiros madár karmai fognak közre és egy ismeretlen növény tekereg körbe rajta. Erdo, a varázsló bele akart férkőzni a gondolataimba, de egy különös erő nem engedte. Hogyan láthattam őt? Valóban ott jártam, vagy csak a képzeletem játszott velem?

– Nos, uraltad az időt. Alkalmaztad ősi tudásod egyikét. Utaztál téren és időn át. Valóban ott jártál. Az erő pedig….az az erő, amelyet már említettem neked. Ősi erők ezek, a legősibbek, a kezdetek kezdetéből valók és védelmezik népünket, a legfőbb gyógyítókat, vezetőket, de legfőképp téged és a családodat, valamint Dent és családját. Ez az ősi erő öröklődik minden családban, de csak ti ketten és őseitek tudnak bánni vele. Elő tudjátok hívni bármikor, ébren is és álmotokban is. De van úgy is, hogy kéretlenül lép működésbe. Hatalmas erőkről van szó, amivel tudni kell bánni. A könyv pedig…a „Fekete erők nagy mágikus könyve”. Valaha az idők kezdetén keletkezett ez is. Célja az volt, hogy az ősi gyógyítók megismerjenek minden rosszat, és védekezni tudjanak ellene. Mikor Erdo kapzsisága és gonoszsága elérte tetőpontját meg akartuk semmisíteni, de sehol sem találtuk. Eltűnt Erdoval együtt. A jelek szerint Erdo tökéletesítette, fejlesztette a könyvet, ami mára hatalmas gonosz tudást birtokol. Sajnos bármit meg tud tenni e könyv segítségével. A tűzpiros madár maga Erdo. Ha a medál a kezébe kerül, a kettő együtt, nos, világokat pusztíthat el egyetlen csettintéssel. A medál nem kerülhet Erdo kezébe és a könyvet is el kell pusztítani egyszer s mindenkorra. Nyoma sem maradhat. Ez a feladat is rátok hárul. Ula…te vagy az érzés, a fül, Den te pedig a szem. Az ősi erő bennetek van, erősek vagytok. Csupán egyetlen dolog van, ami veszélyes rátok nézve. Ez pedig az Erdo nyakában függő veretes lánc, mely egy ugyanolyan medálban végződik, mint amit a könyv elején láttál. A kezén lévő gyűrűvel, amin szintén ez a minta van, ha rátok szegezi közvetlen közelről, az végzetes lehet. Csak az egyik nem halálos, de a kettő együtt! Vigyáznotok kell vele! Meg kell szereznetek valamennyit, de legfőképp a könyvet. A medálja a gyűrűvel életre tudja kelteni a könyvben lévő gonosz teremtményeket, az egész könyvet életre tudja kelteni a benne lévő fekete varázslatokkal. De vigyázzatok! Sose higgyetek a látszatnak! Bármi megtörténhet, bármit is láttok, csak legbensőbb érzéseiteknek higgyetek. A nyakatokban függő ősi medál a kardotokkal megmutatja a helyes utat és a valós érzéseket. Ennek higgyetek csak! Minden más Erdo műve. Magam is veletek tartanék, de én már nem vagyok olyan erős, mint ti. A hatalmam megvan, de fizikai testem hamar utolérné a végzet. 

– Mikor kell indulnunk?

– Csak lassan, Den! Még van mit tanulnotok. Mindkettőtöknek fel kell ismerni a mi a látszat és mi a valóság. Ezen felül mindkettőtöknek tudnia kell uralni a teret és az időt. Tudnotok kell bánni az ősi energiákkal. Ula, neked már egész jól megy, Den neked még gyakorolnod kell. Most pedig te következel! 

A következő percben Den már messze járt. Feladata az volt, hogy meglátogassa társait, apját a Janvik által elrejtett barlangban. Minden idegszálával a feladatra koncentrált. Elő kellett hívnia ősi tudását, le kellett győznie teret és időt. A sötét lassan kezdett előtte feloszlani, egyre világosabban érzékelte környezetét. Már majdnem célba ért mikor egy ismerős árny jelent meg előtte. Apja alakja egyre élesebben látszott. Kis híja volt, hogy nem szaladt oda és ölelte meg. Bensőjében egy hang, egy érzés azonban megálljt parancsolt neki. Lelassította gondolatait, még feszültebben koncentrált. Benső énje, ha lassan is, de felszínre hozta azt az ősi védelmet, amiről Janvik mesélt. Szabadon engedte az ősi erőket, hagyta, hogy vezessék. Lassan tisztulni kezdett minden, átlátott az álnok terven. Érzései felkavaróak voltak, zsigereiben ott érezte azt a fojtó bűzös leheletet, amit nem is oly régen érzett a kis barlangban. Átjárta lényét, így hamar rájött, hogy amit lát az nem más, mint a gonosz varázsló. Abban a pillanatban, hogy felismerte a valót, apja sziluettjét felváltotta Erdo gonosz alakja. Den még erőteljesebben hívta életre az ősi energiáit, és védőburkot vont maga köré. Ugyanebben a pillanatban kezeiből jókora energianyaláb csapott föl, megsemmisítve ezzel ellenfelét. Helyét ezután Janvik váltotta föl, aki elismerően mosolyogva nézett rá. 

Den izzadságtól csurom vizesen nyitotta ki szemeit. Még most is érezte a fojtogató szagokat. Mestere elismerően bólintott, és tette vállára a kezét.

– Jól van! Egy próbát kiálltál, fölismerted a látszatot. Időn és téren át eljutottál a barlanghoz, ez is jó. 

– Te voltál a gonosz varázsló? De, hogyan Mester? Képes vagy bárki bőrébe belebújni? – Nézett áhítattal vegyes csodálkozással Den.

– Majd ha már te is olyan vén leszel, mint én, akkor te is meg fogod tudni csinálni. – Mosolygott Janvik. – Vagy már egy kicsit hamarabb. 

– Meditálás közben sikerült. De mi lesz, ha szemtől szemben, a való életben kerül sor erre? 

– Nos, akkor ugyan így és ugyan ezt az ősi tudást és erőt kell előhívnod. Már tudod, hogyan kell. Képes leszel egy pillanat töredéke alatt megtenni és felismerni mi a helyes és mi nem. 

– Úgy legyen Mester!

– Fiam! Az ősi tudás ott van benned. Minden sejtedben, ott lüktet az ereidben. Már elég, ha csak rágondolsz, és máris használni tudod. Bízz magadban! A tudás benned van!  

– Értem Mester! Ez a tudás elegendő lesz? Mert most úgy érzem, szinte semmit sem tudok. Erdo pedig veszélyes. Te magad mondtad, hogy bármire és mindenre képes. Az ő tudása sokkal hatalmasabb.

– Az ő tudása most még hatalmas, igen. De ne feledd, hogy nálad van az ősi kard és medál. Mindkettőtöknél ott van! Ezek együtt pedig megvédenek majd. A bennetek lévő tudást pedig felerősítik. Most pedig, fel kell ismernetek azokat a növényeket és a belőlük készült főzeteket, amiket mindenképp kerülnötök kell majd! Semmiképp nem ihatjátok meg, nem kerülhet a véretekbe sem, semmiképp! 

Janvik ezután sorra készítette el a legkülönfélébb főzeteket, mindegyikről elmondva mit tud. Illatuk avatatlan ember számára jellegtelen volt, ők azonban megtanulták felismerni, megkülönböztetni őket egymástól. Alaposan emlékezetükbe vésték mindegyiket. Már csupán egy dolog volt hátra, a búcsú. Mielőtt elindultak volna a hosszú útra, Janvik felvértezte őket még egy igen erős védelmi erővel. Már épp indulni akartak, mikor Ula elfojtott hangot hallott. „Ula, segíts! Kérlek, gyermekem!” Anyja esdeklő hangját hallva ökölbe szorult a keze. Megfeszíttette izmait, és a hangra figyelt. Újra megismétlődött: „Ula, segíts! Kérlek gyermekem!” Ránézett mesterére, akinek szemében igencsak kiült az aggodalom. Aggódott, és nem értette mi történhetett. 

– Mester! Anyám….segítenem kell neki….

– Hallottam én is. Nem értem mi történhetett, hiszen ő is az elzárt kanyonban van. 

– Igen, és mégi oda kell mennem! Segítenem kell neki! 

– Mi van, ha ez csapda? – Fordult hozzá Den. – Ula…gondolkozz! A Mester elrejtette őt és a többieket a kanyonban! Mester?

– Igen, elrejtettem Den! Mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül, amit hallottunk. A kanyonba nem mehetett be Erdo. Hacsak!

Janvik arcán borús gondolatok suhantak át. Ő maga sem akart hinni érzéseinek, mégsem hagyhatta figyelmen kívül. 

– Hacsak?!

– Hacsak nem áruló van közöttünk. 

– Áruló? Közöttünk? De Mester! Csak nem feltétezed bármelyik ősi családról? Mert Teloran népe közül senki sem tudja miről is van szó pontosan. Vagy igen? Bár, róluk sem tudom elképzelni.

– A hatalom bárkit megszédíthet fiam! Bárkit! Teloran népe valóban nem tudja a teljes igazságot, hogy kik is vagyunk valójában. Csak Teloran vezetői vannak tisztában valódi származásunkkal. El kellett mondanunk akkor, mikor menedéket kértünk tőlük az ősidőkben. De csak a vezetők tudják, ők pedig tagjai a Bölcsek Tanácsának. Mégis történt valami és ez most nem csupán csalóka látszat. A zsigereimben érzem a veszélyt, ez pedig semmi jót nem jelent. El kell mennünk a kanyonba, mégpedig azonnal! Semmi kétségem afelől, hogy valaki elárult minket.

– Mi lesz a küldetésünkkel? Épp te mondtad, hogy nincs vesztegetni való időnk!

– Valóban. Ám ebben a pillanatban most sokkal fontosabb kideríteni, vajon van-e és ha igen ki az áruló. Mert ha nem derítjük ki, az veszélybe sodor mindent. Akkor Erdo győzni fog. Ezt pedig mindenáron meg kell akadályozni.

Den és Ula hitetlenkedve néztek egymásra. Álmukban sem gondoltak volna arra, hogy valaki elárulta őket. 

– Képtelenség! – Szakadt föl Denből a kiáltás. – Képtelenség, hogy valaki közülünk önszántából senki sem árulna el minket…..

– Menjünk Den! Mester, rejtsd el a fát! 

Ula ellentmondást nem tűrően nézett barátjára kezében kardjával állt az ajtóban. A következő percben már ki is lépett a szabadba. Mikor Den is kilépett, Janvik fölemelte mindkét kezét és elrejtette a fa bejáratát. Ula épp fel akart ülni lovára, mikor Janvik kinyújtotta mindkét kezét.

– Jól van! Most pedig fogjátok meg a kezem! Így hamarabb odaérünk! Persze nem mehetünk egészen a kanyonig, de egészen a közelébe igen.

Ahogy megfogták egymás kezét a Mester elmondta a varázsigét.  A következő percben mintha csak egy sebesen forgó tölcsérben ülnének, száguldottak a cél felé. Alig telt bele pár pillanat máris megérkeztek. Egy jó félnapi járásra voltak a kanyontól. A távolban látni lehetett a hegyvonulatot, amit egy furcsa ködszerű fátyol vett körül. Korábban ilyen nem volt ott. Ahogy futva haladtak felé, Ulanak egyre inkább felkavarodott a gyomra a fojtogató szagoktól. Már biztos volt benne, hogy Erdo bűzös lényei jártak erre. Azt, hogy bejutottak-e a kanyonba, és ha igen akkor, hogy, azt nem tudta. Gyomrán lassan kúszott fölfelé a nyomasztó érzés. Minden idegszálával figyelte a körülötte lévő sűrű erdőt. Izmai megfeszültek, szeme nem kerülhetett el semmi szokatlant. Rohant, ahogy csak bírt a kanyon felé. Den tartotta vele a lépést, Janviknak azonban egy idő után elfogyott az ereje, kénytelen volt megállni. Nekidőlt egy öles fatörzsnek, hogy kifújja magát. Den hátra maradt és bevárta mesterét. Janvik nem mert az energiamezőkön utazva egészen közel merészkedni, mert ebben az időtérben utazva nagyon könnyen bajuk eshetett volna. Pláne, ha azt találják a kanyonnál, amire még gondolni sem mert. Nem akart kockáztatni, így kénytelen volt az ifjakkal lépést tartani. Kifújta magát és szaladt tovább. Már épp utolérték Ulat, mikor ő kezét fölemelte intett, hogy álljanak meg. Körbe nézett, de nem látott semmit. Látni nem látta, de érezte. Érezte a halál fojtó leheletét. Nem szólt, csak előremutatott, jelezvén, hogy előttük van valahol valami, aminek nem kellene ott lennie. Mindhárman kisebb kört alakítottak egymásnak háttal, így védve egymást és szemmel tartva a környéket minden irányból. Pár pillanatig nem történt semmi, aztán a horda rájuk vetette magát. Kíméletlen élet – halál harc kezdődött. 


 

Erdo nem is oly régen megkaparintotta az egyik bölcs lelkét, amit már ő irányított, uralta minden gondolatát. Oltin lelke immáron a kezében volt, amiről saját magának fogalma sem volt. Semmiről sem tudott, nem vette észre Erdo aljas tervét. 

Mielőtt a Teloran népe elindult volna a kanyonba, Erdo elragadta Oltin lelkét. Azon a vészjósló reggelen erős fejfájásra ébredt. Fölkelni sem bírt, egész nap az ágyat nyomta. Fogalma sem volt mi lehet ez, hiszen mióta az eszét tudja, ilyen még sosem fordult vele elő. Kínozta a fejfájás, erőtlen, gyenge volt. Csak aludni vágyott, ami rá nézve veszélyt jelentett, de erről semmit sem sejtett. Ősei tudása ott lakozott benne, mégsem vette észre a fenyegető veszélyt. Erdo ott volt, benne tanyázott lelkében, kínozta, gyötörte, míg végül Oltin lelke álmában megadta magát. Mindebből az öreg mester csupán rémálmokat érzékelt, amit felébredésekor azonnal el is felejtett. Szinte önkívületben volt, a valót azonban senki még csak nem is sejtette. Erdo ezzel gonosz terveinek egyikét véghez tudta vinni. Megtudta hol fognak elrejtőzni ellenségei, így Oltinon keresztül ő maga is bejutott a kanyonba, ahol foglyul ejtette Ula anyját. Immáron az ő lelkét is megfertőzte, így tudta Ulat odacsalni. Az volt a terve, hogy ha Ula meghallja anyja segélykiáltását odasiet, akkor pedig végezhet vele. Arra nem számított, hogy Janvik is vele lesz. 

Erdo sötét barlangjában várt. Várta a kínálkozó lehetőséget, hogy végre nekilásson ördögi tervének. Napokon keresztül éjt nappallá téve forralta bosszúját, kereste a megfelelő alkalmat. Napokon és éjjeleken át görnyedt varázskönyve fölé, egyik bájitalt főzte a másik után, míg végre megtalálta a legmegfelelőbbet. Ekkor egy Telorani kereskedőnek kiadva magát, felvéve annak tökéletes alakját, pontos mása lett. Vihart keltett, hogy terve még tökéletesebb legyen. Zsebében különleges főzetével kopogtatott be Oltinhoz. Eljátszván, hogy a viharban odaveszett a lova, napokon keresztül étlen szomjan kóborolt, Oltinnak megesett rajta a szíve és befogadta otthonába. Sejtelme sem volt arról kit szabadít békés világára. Erdo napokon át volt vendég, de nem tudott a közelébe férkőzni, mert mindig volt körülötte valaki. Végül mikor pár percre egyedül maradt, a zsebében lapuló üvegcse tartalmát beleöntötte egy pohár teába és odaadta Oltinnak. Ahogy felhajtotta, Erdo azonnal akcióba lépett, elragadta lelkét. Befurakodott elméjébe, álmaiba, fogva tartotta. Kínozta Oltin lelkét egészen addig, amíg meg nem tudta, amit akart. Az öreg mester egy darabig ellenállt, hiszen védte őt őseinek tudása, ám hajlott kora miatt sokáig nem tudta felvenni a harcot. Erdo erősebbnek bizonyult, Oltin pedig alul maradt a csatában. 

Így jutott tudomására a kanyon. Megvárva itt is a megfelelő alkalmat, be tudott jutni. Mikor a kanyon Istenei álmot bocsájtottak Teloran népére, ő maga egyesülve Oltin lelkével könnyedén bejuthatott. Itt már gyerekjáték volt Ula anyját uralma alá vonni. Ám könnyű dolga nem volt, hiszen az ősi erő védte, mindennek ellenállt.  Ereje végén még az utolsó pillanatban azt hitte sikerült Ulanak üzennie, ám végül mély álomba zuhant. Erdo ekkor álcázva saját magát, odacsalhatta Ulat. 

Miután aljas terve megvalósult, elégedetten ült le sötét barlangjába. Ajkát sátáni kacaj hagyta el, szinte beleremegett minden. Önelégült gőgje, aljassága nem ismert határokat. Mindenhatónak hitte magát, de ez sem volt elég. Mindent akart. Az ősi tudás egészét, a medált, a kardokat, mindent, hogy ég és föld ura lehessen, örök élettel együtt. Hatalmas gőgjében azonban nem vett észre egy aprócska dolgot. Hatalomvágy oly annyira elvakította, hogy nem vette észre, hogy van egy picinyke sebezhető pontja. Erről önmagának sejtelme sem volt. A lelke legeldugottabb pontja volt ez, ahol még lakozott némi szeretet. Saját magából ugyan kiirtotta mindezt, legalább is azt hitte szemernyi nincs már benne. A szeretetet a gyengeség jelének tartotta, amivel semmiképp nem lehet hatalmat sem szerezni, sem gyakorolni. Mindent, amit a szeretet irányított gyengének tartott. Pusztán parányi maradt meg belőle, amihez sehogy nem tudott hozzáférni.  Ez nem volt más, mint a legősibb tudás egyike, ez pedig elpusztíthatatlan volt. Janvik megtalálta benne és minden igyekezetével próbálta átalakítani Erdo gonosz lelkét. Ez a picike gyenge pont is reményt jelentett Merton népének. Erdo minderről semmit sem tudott. Csak a bosszú éltette és a hatalomvágy. Semmi más nem érdekelte.

Elküldte sátáni lényeit a kanyonba, hogy elpusztítsanak mindenkit. Főként Ulara és Janvikra fájt a foga. Gyűlölte testvérét, gyűlölte az egész Regord családot. Lényei készen álltak, Rovan ott térdelt előtte fejet hajtva, várva parancsait. Rovan megtestesítője volt Erdo legocsmányabb lelkének, saját torz képére formálta. Mindenben engedelmeskedett, úgy irányította, ahogy kedve tartotta.

– Várom a parancsaidat gazdám!

– Megparancsolom, hogy menj a Taxa Kanyonba az összes embereddel! Mindenkit, akit ott találsz, ölj meg! Kivéve egyet: Ula Regordot hozd el nekem! Haja szála sem görbülhet! Megértettél? 

– Igen gazdám! 

Rovan vörösen izzó szemekkel nézett föl, majd fölállt, és fejét meghajtva kihátrált a teremből. 


 

Az erdőt sűrű gomolygó köd ülte meg. Rovan volt az első, aki rátámadt Ulara. Hatalmas ordítással, gyűlölködő szitkokat fröcsögve esett neki. Nem ölhette meg, hiszen gazdája megtiltotta, így csupán legyengíteni akarta, hogy foglyul ejthesse. A három Merton egymásnak háttal állva igyekezett egymást és saját magát megvédeni a többszörös túlerővel szemben. A Zetrák mintha csak a földből nőttek volna ki, egyre szaporodott a számuk, már kivenni sem lehetett mennyien vannak. 

Az ellenség túlereje csakhamar leválasztotta Ulát barátaitól, immár egymaga harcolt Rovannal és három Zetrával. Rovan vérben forgó szemekkel igyekezett őt megsebezni, hogy elvihesse gazdájának. Kardok csaptak össze hatalmasakat szikrázva, a pengék csattanása messzire hallatszott. Az egyik pillanatban egy Zetra túl közel merészkedett Ulahoz, majd a következő percben már holtan esett össze. Mikor kezét fölemelte, hatalmas energia csapott föl belőle egyenesen a gonosz vitéz szívébe. Ugyanebben a pillanatban kardja egy másik ellenfelével végzett. Szemvillanás alatt végzett még egyel és már szemtől szemben állt Rovannal, aki válogatott szitkokat fröcsögött rá. Ulat azonban hidegen hagyta mindez, kizárta elméjéből a sátáni szavakat. Csak ellenfelére koncentrált. Nem akarta megölni, csupán ártalmatlanná tenni, foglyul ejteni, hogy megtudhassák, a többi hol tanyázik vezetőjükkel együtt. Ula érezte, látta, hogy Rovan csupán egy báb, ám rajta keresztül talán eljuthatnak ősi ellenségükhöz. Minden idegszálával ellenfelére figyelt, fárasztotta, gyengítette, kihasználva annak könnyelmű gőgjét. Elég volt csupán egyetlen pillanatra máshová figyelnie, Ula máris lecsapott rá. A kezéből kiáramló energiával ártalmatlanná tette. Rovan tehetetlenül esett össze, Ula pedig azonnal béklyóba kötötte, moccanni sem tudott. Száját kipeckelte, hogy ne tudjon még véletlenül sem megszólalni, majd egy fához kötözte, jó szorosan. Ezután barátai segítségére sietett. Odaérve látta, hogy Den már több sebből vérzik, jobb karja tehetetlenül lóg maga mellett. Kardját bal kezében fogva igyekezett életben maradni. A legjobbkor ért oda és vetette közéjük magát. Röptében kaszabolta le Den ellenfeleit. Épp időben, mert barátja már az ájulás határán állt. A következő pillanatban a Zetrák úgy eltűntek, mintha soha ott sem lettek volna. Síri csönd ülte meg az erdőt, ami percekkel korábban még a halálos harc zajától volt hangos. 

Den zihálva rogyott le, testét több seb borította, szinte egyetlen ép felület sem volt rajta. Arcáról verejtékkel keveredő vér csorgott le, szeme mégis pajkosan csillogott. Mosolyogva nézett a többiekre.

– Jók voltunk nem? Elkergettük őket! Veletek minden rendben?

– Igen, minden! De te nem festesz valami jól! – Szólt Ula aggódva. 

– Á! Semmiség! – Legyintett Den, bár kis híja volt, hogy elveszti az eszméletét. – Kutya bajom! Tényleg! Mind elszelelt?

– Mind. Egyet kivéve. – Intett oda a fejével Ula, hova Rovant kikötözte. Csak ez az egy maradt. 

– Ki ez az átkozott? 

– Valószínű a Zetrák vezére.

– Ez az alak maga Erdo szörnyszülöttje, Rovan. – Szólt, a közben odaérő Janvik. – Saját képére teremtette. Ügyes voltál Ula, hogy elfogtad! Mielőtt vallatóra fognánk megnézem a sebeidet Den! Legfőképp a karodat, mert úgy látom az sérült meg legsúlyosabban. Feküdj nyugodtan!

Dennek ezt nem kellett kétszer mondani, jártányi ereje nem volt az igen sok vérveszteségtől. Behunyta szemeit és hagyta, hogy a jótékony álom elragadja. Janvik leült mögé, fejét két kezébe véve. Amint becsukta a szemét, kezeiből máris gyógyító energiák áramlottak Den felé. Pár percig itt nyugtatta kezeit, majd Den meggyötört teste fölött vezette végig. Keze nyomán Den sebei lassan kezdtek begyógyulni. A karja azonban aggodalomra adott okot. Janvik ekkor Ula felé fordult.

– Kélek, add ide a kardod és a medálod! 

Ula így tett, a mester pedig Den és Ula kardját keresztbe téve egymáson lefektette Den karja mellett. A medált a kereszt közepébe helyezte, egyik kezét a medálra, másikat a sérült karra tette. Ahogy a mester keze megérintette a medált, közepéből először halványkék fény tört elő. A fény egyre nagyobb és erősebb lett, végül egészen beborította Dent. Legerősebben a karja körül fénylett. Janvik minden erejét összeszedve összpontosított, minden gyógyító energiát ide küldve abban a reményben, hogy sikerül Den karját megmentenie. Percekig tartott, mire a kék fény átváltott először arany, majd hófehér színre. További hosszú percek után a fény visszatért a medálba. Ula lélegzetvisszafojtva figyelte mi történik. Csak akkor nyugodott meg, mikor barátja kinyitotta a szemét és kisfiús mosolygással rákacsintott.

– Mi történt velem? – Mozgatta meg sérült karját. – Semmim sem fáj, begyógyultak a sebeim. A karom meg….de hiszen….semmi baja!

– Meggyógyítottunk. – Szólt Janvik szelíden. 

– Köszönöm! Fogalmam sincs mi történt, de tény, hogy semmim sem fáj. Köszönöm nektek!

– A Mesternek köszönd! Én semmit sem tettem, csak aggódtam érted.

– Na, persze, ismerve téged! Ula! A foglyod éledezik! 

Ula ekkor fölpattant és egyenesen Rovanhoz ment. Mélyen a szemébe nézett, megpróbálta kifürkészni gondolatait. Ahogy behatolt elméjébe, azonnal mély undor fogta el. Csak a gyűlöletet érezte és még valamit. Vagy valakit. Erre a valakire összpontosítva pillanatokkal később már tudta kivel áll szembe. 

– Merre van? Hol van a búvóhelye? 

– Csak nem képzeled, hogy elárulom? – Röhögött sátánian Rovan. – Sosem fogod megtudni! Soha! 

– Azt majd meglátjuk! Ha nem adod önként, akkor elveszem, de az fájni fog! 

Rovan szemében először közöny, majd egyre erősödő gyűlölet jelent meg. Érzéketlen volt mindenre, semmilyen érzelmet nem tükrözött az arca. Közönyös tekintettel, kihívó pimaszsággal nézte a lányt, aki állta a jeges pillantásokat. 

– Utoljára kérdezem, hol van Erdo? Háromig számolok! Egy, kettő, három! Nos, megszólalsz végre? Jól van, így is jó! – Szólt, miután Rovan egyetlen mukkot nem szólt, csak sátáni röhögés hagyta el a száját. Gyűlölettel nézett körbe. Sokáig azonban nem nézelődhetett, mert Ula egyetlen kézmozdulatára eszméletét vesztette. 

A következő pillanatban Ula már Rovan elméjében próbált kutakodni. megtett mindent, hogy kifürkéssze sátáni gondolatait, ám nem tudott közel férkőzni hozzá. Még jobban összpontosított, még beljebb hatolt ellenfele elméjében. Ahogy egyre beljebb ment, Rovan felordított fájdalmában. Ula nem törődött vele, csak egy érdekelte, hogy hol van Erdo. A sűrű sötét, amin keresztül kellett hatolnia undorral töltötte el. Mindenhol vak gyűlöletet érzett. Érezte, hogy Rovant sátáni erők mozgatják, ő maga pedig tehetetlen báb volt csupán megteremtője kezében. Egyre beljebb járt már, nyomában szeretetet elültetve a szerencsétlen lélekben. Amerre elvetette a szeretet csíráját, nyomában Rovan pokoli kínokat élt át. Egyetlen pillanatra tisztult ki a sötétség, és Ula maga előtt látta ősi ellenfelét. Ha homályosan is, de kivehető volt összeaszott alakja, amint egy hatalmas barlangban hajol könyve fölé. Ula korábban látta már ezt a barlangot, most arra volt kíváncsi, vajon hol lehet. Kezdett távolodni a szürke homályba vesző barlangtól, egyre világosabb lett. A távolban felderengett a barlang bejárata, a fény elhalón pislákolt. Már majdnem kiért, hogy megtudja hol van ez a hely, mikor egyetlen villanás alatt sötétbe borult minden. Fájdalmat, kétségbeesést érzett, a halál lehelete ott érződött mindenhol. Ebben a pillanatban Rovan teste megfeszült, fájdalomhullám öntötte el, majd vonaglott egy utolsót és kilehelte lelkét. Teste porrá hamvadt, eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Erdo megölte őt, mielőtt elárulhatta rejtekhelyét. 

– A fenébe is! – fakadt ki Ula mérgében, mikor visszatért Rovan lelkéből. – Megölte őt! Most mi lesz így Mester? Meg kell találnunk azt a helyet ahol Erdo rejtőzik! Mindent onnan irányít, ha nem találjuk meg, semmi esélyünk nincs! Bocsáss meg Mester, azt hiszem, még van mit tanulnom! Elszúrtam. Bocsássatok meg!

– Nincs miért bocsánatot kérned, te megtettél mindent. Azért akad némi esélyünk. Vissza kell térnetek a kezdetekhez, a múltba. Ez az utolsó esély. Más nem maradt. Mielőtt azonban visszatérünk a fához, meg kell tisztítanom édesanyád lelkét. Ez egyedül nem fog menni, szükségem lesz rátok is! Kérlek Ula ismét fektesd le a két kardot egymáson keresztben, formáljanak most X alakot! 

Ula miután így tett, Janvik levette a nyakában függő medált és középre helyezte. Oda, ahol a két kard találkozott egymással. Elővette zsebéből azt a bőrszütyőt, amit még apjától örökölt. Kivette belőle hat mágikus kövét, melyeken különféle ősi mintázatok voltak. Ezeket gondosan a kardok köré tette, majd egy kézmozdulattal, egyetlen vonallal összekötötte őket. A kövek között egy aranyszínű fonál jelent meg, ami egyre erősebb fénnyel pulzálni kezdett. Mire kirajzolódott a mágikus hatszög, a medálból erőteljes kék fény tört az ég felé, majd egyé vált az arany színnel. Janvik mielőtt becsukta volna szemeit, megfogta két tanítványa kezét. Hárman közrefogták a hatszöget. Amint kezük összeért, Ula medálja felragyogott, fénye beleolvadt a többibe. Janvik ekkor imádkozni kezdett, kérte az ősi Isteneket, varázsló őseinek szellemét, hogy segítsen Ula édesanyjának a lelkét megtisztítani. Ki kellett űznie belőle Erdo minden nyomát, írmagja sem maradhatott benne. Janvik belelátott a beteg lelkébe, érezte annak minden szenvedését. Látta gúzsba kötve a valódi, tiszta lelket, akit a sátáni erő őrzött. Janvik ahogy közelebb ment, megérezte ugyan azt a gyűlöletet, amit akkor érzett, mikor testvére megátkozta és a sátáni erők oldalára állt. Közelebb érve világosan látta, hogy maga Erdo tartja fogva a tiszta lelket. Ahogy észrevette Janvikot, gúnyosan fölnevetett. 

– Mit akarsz itt Janvik? Csak nem a lelket akarod megtisztítani? Hahahaha! Sokkal erősebb vagyok nálad! Sosem fogom visszaadni! Elpusztítom mindörökre! 

– Azt majd meglátjuk! Ne örülj korán! Elveszem tőled, és megtisztítom! Hitvány féreg vagy Erdo! 

Erdo arra számított, hogy testvére nekitámad, ám Janviknak esze ágában sem volt támadni. Csak állt mosolyogva és a szeretet tiszta, fénylő energiáját sugározta. Ahogy áradt szét a szeretet, úgy lett Erdo lélekmása egyre kisebb és kisebb, majd végleg köddé vált. Ahogy eltűnt, Janvik beborított mindent szeretettel, és gyógyító kék fénnyel áraszott el mindent. 

Ula édesanyja lelke ezzel felszabadult, megtisztult. Hatalmas sóhaj hagyta el ajkát, megkönnyebbülten nézett föl és gondolt lányára. Úgy érezte, mintha mázsás súlyok gördültek volna le róla. Elmosolyodott. Pontosan tudta mi történt vele. Halk köszönetet lehelt a távolban lévő szerettei felé. Immáron nem fenyegette őt veszély, lelke szabad és tiszta volt újra. 

Ugyanebben a pillanatban Erdo felordított fájdalmában. Sosem bírta a szeretet semmilyen megnyilvánulását, pláne nem ekkora dózisban, amit kapott, ha távolból is. Elborzadt arra gondolva, hogy mi lenne, ha mindezt közvetlen közelről kapná. Hatalmasat csapott az asztalra dühében. 

– Légy átkozott Janvik! Ez egyszer te győztél! De a harcnak még nincs vége! 

Janvik elégedetten nyitotta ki szemeit. Ula érezte a mindent elborító szeretet elsöprő rezgését. Érezte, ahogy áramlik ereiben egy olyas fajta energia, amilyet még sosem tapasztalt. Rásandított mesterére, aki bólintott egyet.

– Igen, jól érezted! Ez az energia ott lakozik benned. Ősidők óta birtokolja a családod. Már te is tudsz vele bánni, csak engedd útjára, amikor szükséges. A szeretet mindent legyőz, áthat mindenen. Ezek az ősi energiák öröklődnek a kiválasztott családokban a kezdetek kezdete óta. Ha kell, fegyverként tudod használni, ha kell, gyógyítani tudsz vele. Den, benned is vannak ilyen energiák, csak kicsit kevesebb és máshogy működnek. Mindketten más - és mást tudtok vele kezdeni. De most mennünk kell! Sietnünk kell vissza a fához! 

Janvik kézen fogta tanítványait, majd kezével örvényt keltett. Mikor az örvény embermagasságú lett, beléptek. Pillanatokkal később már a fa előtt álltak, ami Janvik keze nyomán azon nyomban feltárult, ők pedig beléptek. 

– Most pihenjetek egy kicsit, szükségetek lesz minden erőtökre! 

Den még kérdezni akart valamit, végül meggondolta magát, csöndben maradt. Csodálattal nézte öreg mesterét és Ulat is. Mindig is felnézett rá, mert tudta, hogy ő különleges. Gyermekkoruk óta elválaszthatatlan barátok voltak, ismerte őt akár a tenyerét. Tudta, hogy különleges képességekkel bír, ám még álmában sem gondolta volna, hogy ennyire különleges mindaz, aminek most szem és fültanúja volt. Saját bőrén tapasztalhatta meg mindezt a különleges, ősi adományt. Büszke volt rá, büszke volt arra, hogy ilyen barátja van. Az elmondottakon töprengett. Azon, amit Janvik mondott, hogy benne is megvan mindez, csupán kevesebb és máshogy. Ezt a máshogyant szerette volna alaposabban megtudni. Sejtései ugyan voltak, hiszen tanulmányai során elő – előjöttek rejtett képességei. Minap is, mikor Janvik felkészítette őket. „Hogy is mondta? Ula te vagy az érzés és a fül. Den pedig a szem.” Fogalma sem volt, miért pont ez jutott most eszébe. De nem is szánt ennek több jelentőséget. A magyarázata annál inkább érdekelte. Odafordult mesteréhez.

– Kérdezhetek valamit Mester?

– Kérdezz csak! 

– Pontosan, hogy értetted azt, hogy Ula az érzés és a fül, én meg a szem? Csak sejtem mire gondoltál, de pontosan nem tudom. Az se biztos, hogy alkalmas vagyok erre a küldetésre, hiszen még ezt sem tudom. 

– Nos, elsőként legyen önbizalmad. Bízz magadban! Sokkal többre vagy hivatott, mint hinnéd. A küldetésre pedig minden kétséget kizáróan alkalmas vagy! Ha nem így lenne, most nem lennél itt. Ula képes mindent megérezni. A jót is és a rosszat is. A rosszat bárkiben és bárhol képes felismeri, bárhogy is próbálják azt álcázni. Megérzi és meghallja, ha valakinek segítségre van szüksége. Látod, most is meghallotta édesanyja segélykiáltásait. Mindent képes megérezni, a betegséget is. Tehát mindent megérez és mindent meghall. Te pedig vagy a szem, aki láttatni tudja azt, amit ő nem lát meg. Képes vagy átlátni mindenen, akár egy sziklafalon is. Oly messzire vagy képes látni, amilyen messze senki nem képes. A legapróbb pontot is képes vagy észrevenni hatalmas távolságon belül. Ezen felül előre meglátod azt, ami történni fog. Képes vagy a jövőbe látni. Senki sem képes erre. Most pihenj, ha pihent leszel, bebizonyítom neked. Csak bízz magadban!

Den hitetlenkedve hallgatta mestere szavait. Hinni hitte, mégis hihetetlen volt számára mindez. Gondolataiba burkolózva dőlt le. Egyre csak az előbbieken jártak gondolatai. Eszébe jutott, hogy kiváló íjász hírében állt, versenyeken, próbákon mindig legyőzött mindenkit. Nyílvesszője mindig hajszálpontosan célba talált a legtávolabbi pontról is. Az is eszébe jutott, hogy gyermekkorában nem is egyszer előre látta, hogy apja közeledik hazafelé, pedig még sehol sem látszott alakja. Akkor még nem értette mi ez. Már tudta, és büszkeséggel töltötte el mindaz, amit Janvik mondott neki. Eddig jutott gondolatai folyamán, majd elragadta az álom. 

Arra ébredt, hogy gyengéd kezek próbálják felébreszteni. Fáradtan nyitotta ki szemeit. Álmosan pislogott és nézett föl. Ula állt az ágya mellett, kezében egy bögre gőzölgő teával. 

– Kelj föl hétalvó! Tessék, ezt idd meg, ettől majd magadhoz térsz! Vár a további tanulás! 

Den föltápászkodott és elvette a bögrét. Belekortyolt. Egyik kedvenc teája volt. Érezte, ahogy szétárad ereiben a jótékony nedű. Mosolyogva nézte barátját.

– Köszönöm, ez igazán kedves tőled! Tudod, hogy ez a kedvenc teám?

– Tudom, de most idd meg, aztán gyerünk! Sok dolgunk van még! 

Den lassan kortyolgatta teáját, kiélvezve annak minden cseppjét. A mentás gyömbéres tea volt a kedvence, cseppnyi fahéjjal megfűszerezve. Miután az utolsó korty is elfogyott sietett Ula után. 

– Gyere, fiam! Most bebizonyítom neked azt, amiről beszéltünk. Ülj le és bízz magadban! Bármi is történik, engedd szabadjára a benned lévő tudást! Engedd, hogy az érzéseid vezessenek! Most pedig mondd meg, mit tettem a másik szoba asztalának közepére!

Den minden idegszálával koncentrált. Nem tudhatta a mester mit rejtett el, hiszem még javában aludt. Így hát szabadon engedte tudását. 

– Megvan! Egy bordó kötésű könyv, amin kék minta van. A minta…..a minta….igen….a minta egy sárkányt ábrázol, kezei között pedig egy gyűrű van.

– Jól van Den! Most pedig mondd meg, mit látsz a falon! Valamit, ami eddig nem volt ott!

– A falon képek vannak. A képek között pedig egy tőr van felakasztva, a markolata sárkányt formáz.

– Pontosan! Tegnap ez a tőr még el volt zárva, nem láthattad. Most már elhiszed, amit mondtam?

– Eddig is elhittem, amit mondtál. Magamban nem bíztam. Bocsáss meg Mester!

– Nincs mit megbocsájtanom, semmi rosszat nem tettél! De haladjunk tovább, gyere, menjünk ki a szabadba! Ott megtapasztalhatod azt, hogy milyen messzire is látsz. Bár ez nem lesz újdonság, hiszen minden íjversenyt megnyertél eddig. 

– Ez igaz. De…várj csak Mester! Látok valamit! Igen! Ha útra kelünk, egy sárkány lesz a segítőnk? Hisz nincsenek is! Vagy mégis?

– Mondtam, hogy bízz magadban! A sárkány pedig létezik és igen, a segítőtök lesz. Itt ez a tőr fiam, fogd! Csak érintsd meg és kérd meg, hogy jöjjön elő, és azonnal életre kel. Meg fog védeni benneteket, ő lesz a védelmezőtök a hosszú úton. A neve: Metra. Ha el akarjátok rejteni, csak elég arra gondolnotok, hogy bújj el, ős máris visszamegy rejtekhelyére. A tőrt sosem szabad elveszítenetek! Nagyon kell rá vigyáznotok! Ha elveszítitek, örökre a múltban maradtok! Metra segít visszajönni is, ha eljön az ideje. Talán másban is segíteni tud majd. 

Den elvette a tőrt, áhítattal vegyes tisztelettel tartotta a kezében. Hatalmas megtiszteltetésnek érezte, hogy a kezében tarthatja. A markolatára tekeredő sárkányt gondos kezek készítették. A színezüst vakítón csillogott. Ahogy Den közelebbről megnézte, megesküdött volna, hogy a sárkány elmosolyodott, szemei pedig pajkosan villantak egyet. „Gyere elő!” Gondolta. A sárkány ebben a pillanatban fölemelte a markolaton nyugvó fejét, majd megrázta magát. Pillanatokkal később Den kezében nem maradt más, csupán a tőr. Előttük pedig egy tűzpiros sárkány magasodott. Szemei feketék voltak, hátán és hasán gyönyörű kék szín virított. A kék színben pedig kirajzolódott Merton földjének ősi címere: egy csillag, közepén az ősi virág, a Nantafa virágja. Den és Ula ámulattal nézték a jövevényt, megszólalni sem tudtak. A sárkány ekkor meghajolt előttük és letérdelt Janvik előtt.

– Üdvözöllek drága barátom! Örvend a szívem, hogy újra láthatlak. Parancsolj velem!

– Metra, hű barátom, társam! – ölelte meg Janvik. – Sok idő telt már utolsó találkozásunk óta! Hadd mutassam be neked…de miket is beszélek, hiszen pontosan tudod kik ők!

– Den, Ula! – Hajolt most meg előttük is. – Örülök a találkozásnak! Legyetek üdvözölve!

– Üdvözöllek Metra! – Hajolt meg először Den.

– Metra! Légy üdvözölve! – Mondta Ula és megsimogatta a sárkány nyakát. 

– Metra, hű barátom! Arra kérlek, kísérd el Dent és Ulat a múltba. Fontos küldetésük van. Legyél őrzőjük, védelmezőjük! 

– Örömmel, kedves Janvik! Már vártam ezt a napot. Egy ideje már bizsegett a bal szárnyam, éreztem, hogy valami nagy baj történt veletek. Ismét meg kell küzdenetek a testvéreddel? 

– Sajnos igen. Megint az életünkre tör. A medált és a hatalmat akarja. Meg kell akadályoznunk minden áron! Ha nem sikerül, kipusztul népünk és barátaink is. Segítesz nekünk?

– Természetes, hogy segítek! A kezdetek kezdetén népünk felesküdött, hogy hű szolgái, segítői, barátai leszünk a Mertonoknak. Mára már csak én maradtam, a többiek az utolsó harcokban mind odavesztek. Egymagam vagyok, de eskümet sosem szegem meg. Védelmezője, segítője és hű társa leszek tanítványaidnak! Kérlek Den, gyere közelebb! Szeretnék neked adni valamit, ami ősi családod birtokában volt mindig is. 

Den közelebb ment, egyenesen Metra szemébe nézett. Látta benne a harcokat, a szomorúságot, bánatot, de látta a felhőtlen örömöket is. Meghatódva állt. 

– Kérlek, most érintsd meg az ősi szimbólumot!

Den úgy tett, ahogy Metra mondta. Tenyerét a jelképre tette. Érezte a sárkány szívverését. A következő pillanatban valami kemény tárgyat érzett. Elvette a kezét, benne pedig egy gyűrű volt, ami pontosan kicsinytett mása volt Metrának. Felnézett újdonsült barátjára, aki elmosolyodott. 

– Vedd föl! Ezzel a gyűrűvel pecsételjük meg örökké tartó barátságunkat. Eddig ezt, Janvik viselte, de elérkezett az idő, hogy átadja annak, aki legméltóbb rá. Te vagy immáron Janvik örököse, a gyűrű hordozója, őrzője, amíg világ a világ. Viseld addig, amíg szükséges, de ha véget ér a küldetésed, vissza kell tenned a helyére. A gyűrű és vele a tudása, titka szálljon rád, majd öröklődjön apáról fiúra. Ha gyermeked lesz és elérkezik az ideje, add át a titkot és akkor újra megjelenek előtted. 

– Köszönöm Metra és neked is Mester! De miért éppen én? Hiszen az én családom a medál ősi őrzőinek egyike, én pedig az ő leszármazottja vagyok. 

– Ez így van! – vette át a szót Janvik. – Valóban a családod a medál őrzője. Viszont egy olyan ősi család leszármazottja is vagy, akik a sárkányok ősi társai, barátai is. A sárkányok ősidők óta óvják Mertont, és a legfőbb vezetőit. A legfőbb vezetők a te és Ula családja a kezdetektől.  A te családod a harcosok ősi családja, jelképük a sárkány volt. Ezek a sárkányok számtalan mágikus erővel bírnak, amiknek te is birtokosa vagy. Őseid együtt lélegeztek velük, szívük együtt dobogott. Ez a te egyik örökséged. Ezért lettél te mától a gyűrű őrzője is. 

– Igazán megtisztelő, köszönöm! De miért csak most tudtam meg mindezt?  

– Nos, az indok igen prózai. Akkor kaptad volna meg, amikor eléred a harmincadik életéved. Mindig is ez volt a szokás. Ám mivel sajnos Erdo közbeszólt, meg kellett tudnod hamarabb. Remélem nem bánod!

– Nem, dehogy! Nagyon nagy megtiszteltetés számomra mindez! Ezek szerint mostantól együtt leszünk? 

Egyelőre igen. A többit még homály fedi. Minden esetre hallgass mindig Metrára, ahogy ő is hallgatni fog rád. Két szív együtt dobog, két lélek együtt él. Meglátod, amit ő érez, és ő meglátja, amit te. Mindketten előre látjátok, ami történni fog. Valószínű ő sokkal hamarabb, mint te, de ezt tudd be korának és tapasztalatának. 

Den fölvette a gyűrűt. Ebben a pillanatban érezte Metra szívverését. Úgy érezte, mintha csak két szív dobogna benne. Egyenesen a szemébe nézett, ami pajkosan csillogott. A mellkasán lévő szimbólum arany színben villant föl egy pillanatra. Den megölelte új barátját, aki hatalmas szárnyaival betakarta őt. Den szinte elveszett a hatalmas szárnyak ölelésében. Meghatódottan állt, a szeméből kigördülő könnycseppet csak ő érezte, és persze Metra látta. A megható pillanatok után kibontakozott öleléséből, majd kérdőn nézett rá.

– Felülhetek a hátadra? Szeretnék repülni veled egyet, ha megengeded.  

– Ennek semmi akadálya! 

– Ó, köszönöm! Mondd csak! Esetleg Ula is velünk jöhet? 

– Ha ő is szeretné, akkor igen. Ula?

– Igen szeretnék! Még szép, ki nem hagynám!

– Akkor nincs más hátra, pattanjatok föl!

Metra leeresztette egyik szárnyát ezzel segítve, ők pedig villámsebesen fölmásztak. Ahogy leültek úgy érezték mintha csak egy kényelmes fotelban lennének. Szinte belesüppedtek. Ula megsimította a hátát. Keze selymes, puha bőrt érintett. Olyan volt akár a bársony. A hátán lévő kék szín hol világos, hol sötétebb színben irizált, megkapó látványt nyújtva.

– Kapaszkodjatok! Indulunk! – Szólt Metra bársonyos hangján.

Lassan emelkedett föl, óriási szárnyai nesztelenül szelték a levegőt, egyetlen hang sem hallatszott, oly hangtalanul szállt föl. A felhők szinte karnyújtásnyira voltak, a nap fénye szikrázott rajtuk. A hófehér pamacsokon meg – megbotló napsugár megannyi színben ragyogott. Először lassan repült, hogy barátai kiélvezhessék a táj szépségét. Alattuk a mező aprócska pontnak tetszett, a Nanta fa szinte beleveszett a mező zöldellő szépségébe. A hatalmas gránit hegyvonulatok körbeölelték a messzi vidéket, a Zant folyó halványkékje vékony sávként húzódott a távolban. A lassú repülés nem tartott sokáig, Metra egy szemvillanás alatt felgyorsított, átszelték a felhőket. Fölöttük a tiszta ragyogó kék égbolt, alattuk a hófehér felhők. A felhők közül imitt – amott kivillant Teloran meseszép határa. Lélegzetelállító volt innen fentről az eléjük táruló látvány. Alig tudtak betelni vele. Ám Metra pár perc után egyenesen lefelé vette az irányt, a következő pillanatban már ott álltak a mezőn, ahonnan elindultak. 

– Remélem tetszett, amit láttatok!

– Igen Metra! Fantasztikus volt. Ilyen csodát még sosem láttam. Köszönöm! 

– Örülök! Most pedig ideje visszatérnem búvóhelyemre. Tudod mit kell tenned, ugye Den?

– Máris? De miért ilyen hamar? Nem maradhatnál velünk?

– Sajnos ebben a világban nem. Legalábbis egyelőre. Talán majd akkor, ha béke lesz, bemutathatsz Teloran barátaidnak. De addig vissza kell térnem. 

Den bólintott, majd ebben a pillanatban csupán ennyit mondott:” Bújj el!” Metra szemei felragyogtak és egy utolsót mosolyogva eltűnt. Visszatért a gyűrűbe, a gyűrű pedig eltűnt Metra mellkasába. Csupán a tőr maradt, melynek markolata most sokkal fényesebben ragyogott. Den a kezében tartott tőrt mestere felé nyújtotta, ám ő elhárította. 

– Nem, Den! A tőr immáron a tiéd, őrizd meg és vigyázz rá! Most pedig térjünk vissza a tanuláshoz! 

Dennek egyre csak új barátján járt az esze. Szívét melegség öntötte el, ahogy rágondolt. Alig akarta elhinni az imént történteket, de Metra örökre a lelkébe költözött. Tudta, hogy életre szóló barátságot kötött, mint ahogy azt is tudta mekkora megtiszteltetés érte. Álmában sem gondolta volna, hogy ilyen nemes örökséget kap. Elmosolyodott. 

– Mi jár a fejedben fiam? 

– Metrára gondoltam. Arra, hogy vajon most mit csinálhat. Máris hiányzik.

– Bizonyára alszik, ahogy teszi ezt már hosszú – hosszú ideje. Hamarosan találkozhatsz vele újra. Most pedig jól figyeljetek! Ha visszatértek a múltba, nem tudhatjuk mi vár ott rátok. Egy biztos, meg kell találnotok Erdot. Vagy legősibb vezetőnket, a medállal együtt. Bármit is fogtok találni, veszélyben lesztek. Meg kell küzdenetek ősi ellenségünkkel. Ha Erdot találjátok meg előbb, el kell pusztítanotok. Nem hagyhatjátok őt életben. De vigyázzatok, mert bármire és mindenre képes! Ahogy ezt már sokszor említettem. Ősi földünket nem ismeritek, ezért most megpróbálom nektek megmutatni milyen is lehetett valaha. 

Janvik ekkor egy veretes kulcsot vett elő és kinyitotta vele az egyik fal mellett álló üvegszekrényt, majd óvatosan kiemelt belőle egy jelentéktelennek tűnő könyvecskét. Az elején semmi sem látszott, lapjai az idők során megsárgultak, rajtuk semmi sem volt, üresek voltak. Janvik rátette kezét a könyv borítójára és elmormolt egy varázsigét. Ahogy belekezdett, a könyv éledezni kezdett. Lassan kelt életre, felfedve annak titkát. Elsőnek a borító elevenedett meg. A fakó, jelentéktelen szín kéken izzó színbe váltott, majd közepén egy vörösen fénylő sárkány jelent meg. Pontosan ugyanolyan, mint Metra. A sárkány körberepült a borítón, majd karmai között az ősi szimbólumot tartó medállal megállapodott. A következő lapon ősi szöveg állt. Den egy kukkot sem értett belőle. Janvik Ulara nézett, aki rátette a kezét a szövegre, majd olvasni kezdte.

 

„Valaha az idők kezdetén élt egy büszke nép, a Mertonok. E nép őrzői és védelmezői a Metra nemzetségből való sárkányok. Legyetek most tanúi e nép életének, küzdelmének. Nyíljon meg előttetek a múlt, legyetek részesei a múltnak. „

Az ezt követő lapokon ezután sorra megelevenedett Merton múltja. A békés, boldog idők, megannyi szépséggel. Az égbe nyúló hegyek, melyek vakítón verték vissza a nap sugarait. Hol szivárványszínnel, hol hófehéren, máskor rubinvörösen, vagy smaragdzölden. Mindez attól függött a hegyek milyen drágaköveket rejtettek. Minden hegy más – és más ékkőtől ragyogott. Volt olyan is, amelyik csupán szürkén magasodott, ezek a gránithegyek méltósággal fogták közre a becses kisebbeket. A hegyek között bővizű folyók rohantak, némelyike hatalmas robajjal zúgott alá egy – egy vízesésben, hogy aztán megszelídülve folyjon tovább. E folyók voltak éltetői a megannyi mezőnek, termőföldnek, ahol megszámlálhatatlan gyógynövényt, haszonnövényt termesztettek. Az erdők sűrűje üde zölden ragyogott, néhol elrejtve kisebb - nagyobb tavakat. A települések elszórtan nyúltak el hol az erdők közelében, hol a hegyek tövében, vagy éppen a folyók völgyeiben. A folyóvölgyeken számtalan szélmalom működött, melyekből kisebb hajók szállították el az árut. De hajók máshol is voltak, szinte minden folyón megfigyelhetők voltak. Behálózták Merton egész területét a különböző hajóutak. Egy jókora mező közepén sárkányok viháncoltak boldogan, mellettük az emberek békésen dolgoztak. A sárkányok békésen éltek együtt Merton népével. A következő lapon egy igen különleges hely elevenedett meg. Egy drágakövekkel borított hegyvonulat völgyében az azúrkék folyó partján egy település bújt meg. Épületei szentélyekhez voltak hasonlatosak. E csodás völgy rejtette Merton központját, ahol a legfőbb vezetők éltek. De ez a hely adott otthont a tudományoknak is. Itt képezték a gyógyítókat, harcosokat és a legkülönlegesebb sárkányok is itt nevelkedtek. Ide csak a legkiválóbbak kerülhettek, azok, akiket a tanítójuk és a legfőbb vezetők alkalmasnak találtak arra, hogy e tudományokat kitanulják. A legkifinomultabb érzékekre volt szükség ahhoz, hogy valaki idekerüljön. 

Ahogy a mester lapozott a könyvben, életre keltek Merton lakói is. Elsőként a legfőbb vezetők. Mikor Ula meglátta egyiküket könnybe lábadt a szeme. Egy férfi és egy nő állt előtte, akik szakaszott olyanok voltak, mint szeretett szülei. A férfi magas, izmos felsőtestén hófehér ing feszült, sötétbarna, tarkóig érő hajában aranyszínű, hímzett pántot viselt. Tengerkék szeme szeretettől ragyogott. Kezét a mellette álló nő vállán nyugtatta.  A nő földig érő bordó ruhát viselt, melyen aranyszínű hímzés csillogott a nap fényében. Sötétszőke haja derekáig ért, melyet bordó pánt fogott össze. A pánton a homlokánál sötétkék ékkő díszlett. Nyakában ugyanilyen ékkövet viselt. Ula ősei ott álltak vele szemtől szemben. Meghatódva nézte őket. Mikor jobban megnézte a nőt, ekkor vette észre, hogy a nyakában lévő kő nem más, mint az ősi medál. Ula szeméből könny szökött ki csakúgy, mint Den szemeiből, mikor feltűnt a következő kép. Den önnön magát látta, mintha csak tükörbe nézett volna. Vagy apját. Mindig mondták, hogy mennyire hasonlít apjára, ám ez eddig a percig sosem tűnt föl neki. Az előtte álló férfi apja pontos mása volt, mintha csak az ikertestvére lett volna. Magas, daliás alakja messze kitűnt a többiekétől. Halványbarna, hímzett inget viselt, fekete szeme ragyogott. Kezét ő is a mellette álló nő vállán nyugtatta, amin az ezüstgyűrű egy sárkányt formázott. A hollófekete hajában lévő ezüst pánt egy szárnyait kitáró sárkányban ért véget. A mellette álló nő aranybarna haja fürtökben omlott alá. Sötétkék ruhája földig ért, a rajta lévő bordó hímzés mindkét oldalon sárkányt formázott. Kitárt szárnyai óvták a ruha viselőjét. 

A következőkben számtalan sárkány elevenedett meg, szebbnél szebb színekben pompázva. Volt közöttük egyszínű aranysárga, hófehér, halvány – és sötétbarna, égszínkék és szivárványszínű. A legpompázatosabb mind között a tűzpiros volt, pontosan olyan, mint Metra. A sárkányok némelyike hegytetőn élt, a magas szirteken kialakított jókora barlangok mélyén. Itt nevelték kicsinyeiket és tanítójuk is itt foglalkozott velük. Mások hatalmas mezőkön éltek, olyanokon, melyeknek a határa beleveszett a távolba. Ezek a pompás lények segítői, barátai, védelmezői voltak a Merton népnek. Ha kellett segítették a mindennapi munkát, mindenhol ott voltak ahol a szükség úgy kívánta. Egyetlen nemzetség volt, amely kitűnt a többi közül, ez a Metra nemzetség volt. Ők a legfőbb vezetők testőreinek szerepét töltötték be. Egyedül ők rendelkeztek különleges képességekkel. Tanítójuk, egyben legbizalmasabb barátjuk is volt. Olvastak egymás gondolataiban, megérezték, ha valamelyikükkel történik valami. Akár öröm, akár bánat. Lelkük összeforrt, szívük együtt dobogott. 

Egy másik oldalon Janvikot vélte fölfedezni, aki mikor rásandítottak csak elmosolyodott. Mellette ott állt egy másik férfi, aki nagyon hasonlított rá. Ő volt Erdo, a testvére. Ezen a képen még szeretetben, békességben álltak egymás mellett. Az idilli kép hirtelen váltott, helyét átvette a gonoszság. 

A meseszép táj sivárrá, élettelenné vált. Mindenhol a pusztítás nyomát viselte magán. Szívszorító látványt nyújtott minden és mindenki. Az emberek rongyos ruhákban jártak, éheztek. A források kezdtek kiapadni, a bővizű patakok, folyók épp csak csörgedeztek. Haldoklott a táj, haldoklott Merton. 

Erdo gúnyos ábrázattal, gyűlölettől sugárzón nézte művét. Igája alá hajtott mindent és mindenkit. Aki ellenállt neki, azt kíméletlenül végezte ki, vagy elméjét elvéve saját gonosz céljaira használta föl. Éveken át tartó harcok következtek. Erdo még többet akart. A medált és uralkodni a világ fölött. Hataloméhsége, gyűlölete nem ismert határokat. A sárkányok mind elpusztultak, csupán egy maradt meg közülük. Egy maréknyi Mertonnak sikerült elmenekülnie, a medál hollétéről senki sem tudott. Csak egyvalaki. A legfőbb vezető, aki Ula őse volt. Ő rejtette el a medált, melynek kilétét a mai napig homály fedi. A holdbéli táj maradt Erdo gonoszsága nyomán. Merton kihalt, megsemmisült. 

Ula az utolsó lapokat könnyei között nézte végig. Szívét fájdalom mardosta. Den sem érzett másképp, elhűlve nézte a könyv lapjait. Kezét ökölbe szorítva csapott egyet az asztalra. 

– Megbosszulom ősiem halálát! Megbosszulom ezt a gaztettet! Akárhol is bujkálsz Erdo, megtalállak és megöllek! 

– Csak lassan fiam! – Intette őt Janvik. – A gyűlölet nem vezet sehova. A gyűlöletnek egyetlen útja van csupán, a további gyűlölet, amit halál követ. A te utad a szeretet útja. Ezt soha ne feledd! Ha szemtől szembe kerülsz Erdoval és a gyűlölet fog irányítani, akkor le fog győzni. Tudom, képtelenségnek tartod, hogy szeretettel gondolj rá. Nem is kell. Csak iktasd ki a gyűlöletet! Ha közömbös tudsz maradni, akkor van esélyed. Ez rád is vonatkozik Ula. Megértettétek? 

– Igen Mester!

– Mindent, amit ősi földünkről láttatok jól megfigyeltétek és az eszetekbe véstétek? Minden apró részletre emlékeznetek kell! 

– Nem fogom elfelejteni! – Szólt Den.

– Én sem.

– Rendben! Akkor már csak egyvalami maradt. Uralnotok kell a teret és az időt, hogy bármikor vissza tudjatok térni. Bár ott lesz veletek Metra, de ezt is tudnotok kell. A téren és időn át való utazás nem veszélytelen. Tessék, fogjátok ezt a gyűrűt! Vegyétek föl és soha ne vegyétek le! Csak akkor vehetitek le, ha a küldetésetek végén végleg hazatértek. Ám ha úgy érzitek, nem boldogultok és a segítségemre van szükségetek akkor ezzel üzenhettek, ezen keresztül beszélhetünk és haza is jöhettek. Most bizonyára azt kérdezitek miért nem tartok veletek.

– Tényleg mester! Miért nem tartsz velünk? Hiszen többet tudsz, mint mi. A tudásod sokkal hatalmasabb. Ráadásul ismered a múltat, mint a tenyered. 

– Ez igaz. De az erőm már nem a régi. Megértem már jó pár holdtöltét, ezt ne felejtsd el. A ti ifjonti erőtökre van szükség. A vakmerőségetekre, a tűzre, ami a szívetekben él. A gyűrű, amit az imént adtam különleges képességgel bír. Használhatjátok az időutazáshoz és használhatjátok fegyverként is. Most pedig nézzük az utolsó próbát! Térjetek vissza egy korábbi időtökbe, mégpedig akkorra, mikor a Nanta fa virágzik. Hozzatok nekem róla egy szirmot, hogy tudjam sikerült-e a próba! 

Den és Ula, kezén a gyűrűvel pár percig csak állt, majd egymásra néztek. Mindketten arra az időre gondoltak, amit mesterük meghagyott nekik. Elég volt egyetlen villanás, míg erre gondoltak. A következő pillanatban már az időörvény kellős közepén álltak. Sokáig nem kellett várniuk. Ahogy az örvény eltűnt körbenéztek. Ott álltak a fa előtt, mint indulásukkor csak épp akkor mikor a fa gyönyörű virágba borult. Den vigyorogva nézett Ulara, aki visszamosolygott. Kezébe vette a fűszeres – mézédesen illatozó virágot és óvatosan letépett róla egy szirmot. „Bocsánat, ne haragudj!” Mondta magában, majd zsebre tette a szirmot. Tekintetét körbejáratta a tájon. A mezőn apró virágok ezrei nyíltak, illatuk bódító volt. A távoli hegyek ott magasodtak előttük, az ég kékjét csak néhol zavarta meg egy – egy bárányfelhő. Nem tudott betelni a természet adta szépségekkel, mindig megcsodálta otthona megannyi csodáját. 

– Mehetünk! – Szólt Den. – Hahó! Indulhatunk? Vagy valami baj van?

– Semmi baj nincs. Csak nem tudok betelni ezzel a rengeteg szépséggel. Sosem unom meg. Belegondolni sem akarok, mi lenne ha….

– Tudom. Épp ezért kell megtennünk mindent. Na, gyere, menjünk vissza! 

A következő percben már ott álltak mesterük előtt. Ula kezébe adta a virágszirmot, aki elismerően mosolygott egyet. 

– Jól van, ezt a próbát is kiálltátok. Ez csak a közelmúlt volt, ám nektek sokkal régebbre kell visszamennetek. Ehhez pedig kell még egy segítő. Metra veletek lesz, ezt ne feledjétek. Den, nagyon vigyázz a tőrödre! Most pedig elérkezett az idő, hogy induljatok! 

– Máris? Hiszen még alig tanultunk valamit! Mester, biztosan elegendő lesz mindez a tudás, amit most kaptunk? 

– Persze, hogy elegendő! Az ősi tudás bennetek van születésetek óta. Gyermekkorotoktól kezdve eszerint neveltünk, tanítottunk benneteket. Mindent tudtok, amire az utatok során szükségetek lesz. Bíznotok kell magatokban és egymásban is. 

– Mester! – Fordult felé szemlesütve Ula. – Lehetne egy utolsó kérésem mielőtt indulunk?

– Mi lenne az?

– Szeretném látni Pixet. Szükségem van arra, hogy lássam és megöleljem. Lehet, hogy……mert talán….

– Arra ne is gondolj! Épségben visszatértek meglátod! 

– Meglátogathatom őt? Csak egy röpke időre. Kérlek, Mester!

– Na, jó nem bánom, de ne maradj sokáig! Tudsz utazni téren és időn át! De vigyázz, ott is légy résen! Ha útközben valami rosszat éreznél, azonnal gyere vissza! Megértettél? 

– Köszönöm! – Ölelte meg mesterét könnyes szemmel. – Megértettelek és sietek vissza! 

Ula a következő percben már ott sem volt. Minden érzékszervével összpontosított, mindenre odafigyelt, de szerencsére baj nélkül megérkezett.

A barlang, mely kedvesét és társait rejtette apjával együtt most csöndes és nyugodt volt. Csak az imént tért vissza egy felderítő csapat és tett épp jelentést Talannak mikor az örvényre lettek figyelmesek. Mindannyian azonnal talpra ugrottak és fegyverre a kezükben figyelték az örvényt. Igencsak meglepődtek, mikor meglátták ki érkezett. Talan elképedt, Pixnek nagyot dobbant a szíve. 

– Csak nincs valami baj? Hogy áll a küldetésetek? 

– Semmi baj apám! – Ölelte meg. – Hamarosan indulunk, csak előtte még látni szerettelek volna benneteket.  

– Gondolom legfőképpen Pixet. – Mosolyodott el Talan. Jól van, menjetek csak, de ne túl messze!

A két fiatal szemlesütve, kéz a kézben lépett ki a barlangból, ahol végre megölelhették egymást. A vízesés közvetlenül előttük zuhogott alá, minden békés volt. Pix átölelte Ulat és megcsókolta. Percekig ültek szótlanul egymást átölelve. Ula tekintetét a távoli tájon nyugtatta. A zuhatagon megcsillanó nap fénye szivárványszínben játszott, a táj körvonalai megtörten, kissé elmosódva látszottak. A távolból virágillatokat hozott a lágy szellő. 

– Olyan békés és szép itt minden! – Törte meg a csöndet Ula. Még sosem jártam itt. 

– Hiányoztál! 

– Te is nekem, ezért vagyok itt. Pix!

– Igen?

– Ugye nem fogsz soha elfelejteni, ha nem térnék vissza.

– Erre ne is gondolj! Visszajössz és utána megtartjuk a kézfogót. Soha többet nem foglak elengedni magam mellől, ezt megígérem! Ha mindennek vége…és újra itt leszel, eljövünk ide. Csak te meg én. Rendben?

– Rendben. Szeretlek Pix. Vigyázz magadra, míg távol leszek. 

– Én is Szeretlek! Gyere! 

Pix ezzel kézen fogta kedvesét is a zuhatag előtti kis tóhoz vezette, majd ruháit levetve a vízbe ugrott. 

– Gyere be te is, csodás a víz! Ússzunk egyet! 

Ula egyetlen röpke percig tétovázott, végül ő is beleugrott a hűs vízbe. Önfeledten úszkáltak, pancsoltak, próbáltak nem gondolni a következő időre. Pix gyengéden vette karjaiba Ulat, aki szemlesütve engedett. 

– Szégyentelen!

– Dehogy! Csak szerelmes! – Nevetett Pix, majd oly gyengéden szerette Ulat, amilyen gyengéden csak tudta. 

Óráknak tűnő percek után kifulladva ültek újra a barlang előtt. Ula fejét kedvese vállára hajtotta, igyekezett nem gondolni semmire, csak a jelen pillanatra. Kezébe vette Pix arcát, és a szemébe nézett. Hosszan nézte, retinájára véste minden vonását és az elmúlt percek meghitt szépségét. Magával akarta vinni ezt az emléket, hogy ha kell, majd erőt meríthessen belőle. Könnyektől elázott szemmel nézett rá.

– Mennem kell….

– Itt fogok várni rád! 

Menniük kellett, mégsem moccant egyikük sem. Ula képtelen volt otthagyni ezt a békességet. Végül, ha nehezen is talpra ugrott és kedvesére nézett. Nem szólt, csak nézte őt. Pix ekkor fölállt, kézen fogta és visszaballagtak a barlangba. Beléptükre az addig vidáman beszélgető társai elhallgattak. Pontosan tudták, hogy Ula mekkora veszélyt vállal magára Dennel együtt. Tisztelettel tekintettek rá. Ula megölelte apját, képtelen volt megszólalni. Könnyeit nyeldesve nézett rá, aki mosolyával igyekezett őt bátorítani. Ekkor a többiek köréje álltak, megölelték. Ők sem szóltak, egyikük sem tudta mit is lehet ebben a pillanatban mondani. Végül Ula még egyszer rámosolygott társaira, majd kezét fölemelve megidézte az időörvényt. Amint megjelent, gyorsan belépett, nem akart tovább búcsúzkodni. 

Visszaérve Janvik már várta. Látta rajta a szomorúságot, aggodalmat, amit igyekezett mindenféle lényegtelen fecsegéssel feloldani. Ula mindezt egy szomorkás mosollyal köszönte meg, majd a szemébe nézett.

– Készen állok Mester! Ha menni kell, akkor essünk túl rajta! Den?

– Készen állok, felőlem is mehetünk!

A mester ekkor segítségül hívta ősi tudását, melynek nyomán életre kelt az örvény. Az időkapu fölfedte magát. Felvillant a kékes, fehéres fény először csupán apró pontként, majd egyre nagyobb és nagyobb lett. Végül ott kavargott előttük oly magasan, hogy a tetejét lábujjhegyre állva sem érték volna el. Első ránézésre tágas barlangnak tetszhetett volna, ám a villódzó örvény világossá tette, hogy másról van szó. Ez az időkapu más volt, mint amiben már utaztak, hiszen utóbbi csupán térben vitte őket távol, időben még nem. Legalábbis ilyen távoli múltba még sosem. Ula szíve hevesen dobogott. Nem a félelemtől, hanem inkább attól, milyen lesz régmúltja, milyen lesz látni azt, amit az évszázadok már porral hintettek be. Szent izgalom volt ez, a várakozásé a célé, hogy küldetésük sikerrel végződjön. Mielőtt belépett volna elmormolt egy halk imát, majd mesterére nézett. Janvik bátorítón mosolygott, majd búcsúzóul megölelte tanítványait. 

– Áldás vezérelje utatok, járjatok szerencsével! Ne feledjétek! Ha baj van…nagyon nagy baj, akkor a medálotok, és Metra segít nektek azonnal visszatérni. Vigyázzatok nagyon magatokra! Használjátok ősi tudásotokat! Én veletek leszek, igaz csak innen a távolból, de tudni fogom minden lépéseteket. Áldás legyen veletek!

Az utazók ekkor beléptek az időörvénybe……


 

Első látásra minden ugyan olyan volt, mint amit maguk mögött hagytak. Az erdő, a közepén megbúvó rét, a rajta illatozó tarka virágok, a csöndesen csörgedező patak, pontosan ugyan olyannak hatott, mint mikor eljöttek. Egyetlen szót sem szólva pillantottak körbe, mukkanni sem mertek, nehogy felfedjék magukat. Den előre mutatott, csak a fejével biccentett, hogy arra menjenek tovább. Óvatosan, zajtalanul lépkedtek az erdő sűrűjében. Már mentek egy jó ideje, mikor távoli hangokra lettek figyelmesek. Ula önkéntelenül is megmarkolta kardját, Den pedig az oldalán függő tőréért nyúlt. A hangok egyre közelebbről hallatszottak, így meglapultak az ösvény menti jókora bokor tövében. Az idegenek egyre közeledtek, majd elhaladtak mellettük. Tisztán kivehető volt alakjuk, hétköznapi viseletük. Ketten voltak, lovaikat kantárszáron vezetve, a hátasok málhákkal voltak megrakodva. Den kereskedőknek vélte őket, ami csakhamar be is bizonyosodott a párbeszédfoszlányokból. 

– Lassan Kertába érünk. Remélem, jó áron eladhatjuk a bőröket. Talán szállást is találunk éjszakára, nem szeretnék itt az erdő közepén éjszakázni.  

– Nem kell tartanunk itt semmitől, hiszen Merton messze földön híres a békéjéről. Persze azért nem árt az óvatosság! Mondd csak Viro, meddig kell még talpalnunk? 

– Már nem sokáig! Ha kiérünk az erdőből, már látni lehet az Ékkővölgyet. Talán félnapi járásra van. Csak nem elfáradtál?

– De. Végtére is már úton vagyunk elég rég óta. Ami pedig a békét illeti, nos hallottam már ezt – azt. 

– Na, jó az erdő széli tisztáson, a patakparton megpihenünk. Ott a lovak is ehetnek, ihatnak. Miféle ezt – azt hallottál? 

– Azt beszélik felénk, hogy egy banda garázdálkodik Merton erdeiben, és még senkinek sem sikerült őket kézre keríteni. 

– Akkor tartsuk nyitva a szemünket barátom! 

A bokor tövében Ula és Den meglapulva hallgatták a kereskedőket. A következő pillanatban éles vijjogásszerű hangok harsantak föl. A két kereskedő megtorpant, ereikben megfagyott a vér, ijedten néztek egymásra. Mindösszesen két árva kard volt náluk, semmi több. Denék pontosan tudták, hogy az a bizonyos banda közeledik.  A félhomályos erdőben érezni lehetett a közelgő erőszak leheletét. Egymásra néztek, és mindketten bólintottak. Tudták, hogy segíteniük kell, máskülönben a két kalmárnak vége. Ezt pedig nem hagyhatták. Előléptek a bokorból, kezüket fölemelve. Den szólalt meg:

– Ne féljetek, mi nem bántuk titeket! Csak megpihentünk a hosszú úton és meghallottuk, hogy erre jöttök. Bocsássatok meg, amiért nem azonnal léptünk elétek, de meg kellett bizonyosodnunk afelől, hogy kik vagytok. Nem kell félnetek, mi békés utazók vagyunk! Tudtok bánni a kardokkal?

– Nem igazán, hiszen mi csak kereskedők vagyunk. – Hajtotta le a fejét szégyenkezve Viro. – Persze megtanultuk a kardforgatás mikéntéjt, de azért nem bánunk vele harcos módjára. 

– Jól van, vigyétek a lovakat biztos távolba, a bokrok mögé! Ti is húzódjatok oda! A többit bízzátok ránk! Rendben? De igyekezzetek!

– Csak nem azt akarod mondani, hogy ketten szálltok szembe egy egész haramiabandával? Te és ez a törékeny lány? Már megbocsáss. – Nézett Ulára Viro.

– Meg fogsz lepődni, mit tud ez az általad törékenynek nevezett lány! De igyekezzetek elbújni!

Épp csak elrejtőztek a sűrű bozótban, mikor a haramiák megjelentek az ösvényen. Vagy egy tucat felfegyverzett lovas vette körbe őket, fölényes, gúnyos, durva szitkokat szórva. Ők ketten egymásnak háttal állva védték egymást és tartották szemmel ellenfeleiket, akik csak fennhangon röhögtek, különösen Ulat véve célpontba. 

– Nézzétek micsoda bájos teremtés! Karddal a kezében! Hahaha! Mondd csak szépségem, nem tévesztetted össze a fakanalat a karddal? Utóbbi csupán férfikézbe való! Nézz csak rám! 

– Miféle férfiről beszélsz? Én nem látok mást, csak egy felfuvalkodott hólyagot! Ami pedig a fakanalat illeti, meghagyom neked, te anyámasszony katonája! Nagy a szád, mert sokan vagytok! De egymagad vajon lennél-e ennyire bátor? Na, mi van szájhős? Torkodra forrt a szó?

– Mit merészeltél nekem mondani? Te…..te…alávaló hitvány némber! Majd megismered a kardom mindjárt! Zert! A tiétek! Tépjétek őket darabokra! Vagyis a lányt hagyjátok meg nekem! Vele majd én számolok! 

Ezzel öt haramia azonnal rájuk vetette magát, a többiek körben álltak és hangosan röhögtek a két fiatalon. Igyekeztek elválasztani őket. Különösen Ulara fájt a foguk. Igyekeztek őt kifárasztani, megsebezni, de nem megölni, ahogy vezérük kívánta. Ula és Den azonban váll vállvetve harcolt, ellenfeleik alig – alig bírtak el velük. Az öt útonálló arcáról lassan lehervadt a gúnyos mosoly csakúgy, mint a többiekéről. Den és Ula egymásra néztek harc közben, csupán egy pillanatra. Ennyi épp elég volt ahhoz, hogy megegyezzenek abban, hogy csak ártalmatlanná teszik a bandát, hogy majd átadhassák őket Merton vezetőinek. 

Kardok csaptak össze, acélpengék csattanása verte föl a békés erdő csöndjét. Ula és Den egymásnak háttal igyekeztek megóvni egymást, tekintetüket le sem véve ellenfeleikről, akik jócskán túlerőben voltak. Vezetőjük arcáról azonban hamarosan kezdett lehervadni a fölényes mosoly. Den villámgyors csapásokkal harcképtelenné tett két haramiát, akik megsebezve, ájultan hevertek a porban. Közben azonban eltávolodott kissé társától, akit azon nyomban körbe vettek páran. Ula nem esett kétségbe, bízott tudásában, bízott kardforgató tudományában. Hideg tekintettel csapott össze az útonállókkal, szemeiben elszántság tükröződött. Egyik kezében kardjával, a másikban tőrével, szemmel szinte követhetetlen gyorsasággal küzdött, aminek következtében ellenfelei sorra terültek el eszméletlenül. Végül már csak két haramia maradt és vezérük, aki tombolva bíztatta a még talpon maradt embereit. 

– Kutyaütő banda! Nem bírtok el ezzel a két szerencsétlennel?! Rajta! Kaszaboljátok már le őket! Mire vártok?!

Megmaradt emberei több sebből vérezve küzdöttek, de nem bírtak el velük. A két kalmár a bokrok rejtekében ámulva nézte a két fiatalt. Már – már majdnem előbújtak, hogy ők is beszálljanak a harcba, végül nyugton maradtak, látván nincs rá szükség. Hamarosan már csak a haramiavezér maradt, aki észlelvén vereségét, majdnem elszelelt. Ula azonban útját állta. 

– Na, mi van hős vezér? Csak nem meg akartál szökni? Talán félsz tőlem?

– Micsoda, hogy én félek tőled?! Na, ne nevettess! 

A vezér vérben forgó szemekkel, gyűlölettől eltelve ugrott le lováról és állt meg Ulaval szemben. Den mosolyogva félrevonult, a közben előmerészkedő kereskedők mellé. 

– Nem segítesz neki? – Kérdezte aggódva egyikük.

– Nincs rá szükség! Csak figyelj! Ula messze földön az egyik leghíresebb harcos, ha nem a leghíresebb! 

Ula körben járt, lassan mozgott, le sem véve szemét a vezérről, aki egyre türelmetlenebb lett. Oda – odacsapott kardjával, de egyszer sem tudta megsebezni, még csak a közelébe sem ért. Ula várt. Fárasztotta ellenfelét, várta mikor veszti el a fejét. Számítása szerint ere már nem sokat kellett várnia. A vezér tekintete egyre jobban elborult, tartása, mozdulatai mind erről árulkodtak. Összevissza vagdalkozott, néhol eltalálva Ula kardját, de legtöbbször csak a levegőben ért célt. Egyre jobban fáradt, dühe egyre elkeseredettebb volt. Végül egy hatalmas ordítással rontott rá Ulara. Egyenesen felé rohant feje fölött lóbálva kardját, hogy lesújthasson vele. Ám Ula egyetlen könnyed mozdulattal ugrott félre, a vezér kardja a földön csattant. Mire újra feje fölé emelte, Ula már a háta mögött volt. Rámosolygott. A bandavezér elvesztette a maradék türelmét is, összeszedve minden erejét újra nekirontott. Ula azonban védte a támadást, majd egyetlen mozdulattal kiverte ellenfele kezéből a kardot, ami berepült a bokorba. Ekkor előrántotta tőrét, és puszta kézzel szállt szembe a lánnyal. Felé rohant, de célba nem talált tőre. Ula ugyanis egész egyszerűen elgáncsolta a bősz vezért, aki arccal esett a földre. 

– Széttéplek! Felnégyellek, meglátod!

– Ahhoz előbb talpra kéne állnod! 

A vezér összeszedve maradék erejét talpra tápászkodott és ismét nekirontott. Ula egyetlen ökölcsapással terítette le, végre eszméletlenül rogyott le. Az összes haramiát jó szorosan megkötözték, majd fáradtan rogytak le a fa tövébe. Den elismerőn nézett barátjára, majd a tenyerébe csapott mosolyogva. 

A kalmárok hitetlenkedve csóválták a fejüket, mondván még sosem láttak így verekedni egy lányt.

– Kérlek, bocsáss meg, amiért kételkedtem benned, és csupán törékeny lánynak neveztelek! Az én nevem Viro, ő pedig a társam Lend. Kertába tartunk. Benned kit tisztelhetünk? – Fordult Ula felé Viro.

– Ula Regord vagyok, ő pedig a barátom Den Ofgar. Utazók vagyunk. Örülök, hogy megismerhettelek benneteket! 

– Viro, Land! Örvendek a szerencsének!  - Nyújtotta kezét Den. – Szóval Kertába tartotok? 

– Igen, visszük a bőröket eladni. 

– Messziről jöttök?

– Eléggé. Három napja keltünk útra, egy kis faluból jövünk. Ti honnan jöttök?

– Mi? Messziről. Elég messziről. Veletek tarthatunk? 

– Természetesen! De mi lesz ezekkel? – Mutatott a megkötözött foglyokra Viro.

– Jól megkötöztük őket, majd ők is velünk jönnek! Nem kell már aggódnotok! 

– Velünk?! Nem is tudom.

– Ha van más ötleted, szívesen veszem.

– Mi lenne, ha egyikünk belovagolna Kertába és szólna, hogy itt vannak a haramiák? 

– Én szívesen vállalom, feltéve, ha kölcsön adod a lovad. Ula itt marad veletek addig. Mennyire van messze Kerta?

– Lóháton talán egy óra, vagy valamivel több. Oda fogsz találni?

– Nem kell őt félteni! – Vette át a szót Ula. – Soha nem téved el sehol és nála jobb, gyorsabb lovast még nem láttam.

A derék kereskedők lepakolták az egyik lovat, Den azonnal a hátára pattant. A következő pillanatban már el is tűnt a szemük elől. Szélsebesen vágtatott a keskeny erdei ösvényen. Néhol kidőlt fa állta útját, amin könnyedén ugratott át. A derék állat mintha élvezte volna, hogy végre szabadon vágtathat terhek nélkül, szélsebesen száguldott vele. Hamarosan kezdett kivilágosodni, a félhomályt kezdte felváltani a napsütés. Az erdő ritkulni kezdett, a napsugarak mélyebbre hatoltak, sejtelmes fénnyel vonva be az utat. A távolban már egészen világos volt, ott ahol véget ért az erdő a nap sugarai ontották melegüket. Amennyire csak tudta, siettében Den igyekezett megfigyelni a környező tájat. Alig hitte, hogy oly sok időt repült vissza az időben. A táj ugyan azt a képét mutatta, nem vett észre semmi különbséget. Mikor teljesen kiért az erdőből hirtelen elvakította a nap. Különös csillogásra lett figyelmes. Lelassította lovát, majd megállt. Kezét szeme elé téve igyekezett kivenni mi lehet ez a különös csillogás. Tekintetével a messzeséget pásztázta. Végül észrevette honnan is ered ez a már – már földöntúli ragyogás. A távolban ott magasodott előtte az Ékkővölgy, ahogy azt a kalmárok nevezték. Nem is oly régen, Janvik könyvében elevenedett meg ez a mesebeli táj. Akkor alaposan emlékezetébe véste minden szegletét, aminek most igen csak hasznát vette. Pár percet elidőzött, hogy megcsodálja ezt a káprázatos hegyvonulatot. Ott magasodott előtte a legkülönfélébb ékköveket rejtő hegylánc, bércei csaknem az égig értek. Szivárványszínekben verődtek vissza róla a nap sugarai. Alatta vékony sávban villant ki az azúrkék folyó kanyarulata. Den meghatódva állt otthona ősi földjén. Sokáig azonban nem időzhetett, vágtára fogta lovát és elnyargalt egyenesen a folyó felé. Emlékezett, hogy a folyóvölgy rejti Merton fővárosát. Keresztülvágtatott a virágokkal borított mezőn, melyen ezer és ezerféle gyógynövény ontotta illatát. Ahogy közeledett, úgy rajzolódott ki egyre jobban a folyóvölgy, egyre magasabbak lettek a hegyek is, egyre tündöklőbbé válva. Nézelődni, rácsodálkozni azonban most nem volt ideje. Hamarosan feltűnt Kerta. A várost szegélyező kisebb – nagyobb egyforma házak, a gondosan megmunkált kertek, melyekben szebbnél szebb virágok pompáztak. Lassan lovagolt be a városba, szemei a főépületeket fürkészték. Az út melyen haladt egyenesen a főtérre vezetett. Közelebb érve meglátta a kör alakban épült, több emeletes díszes épületeket. Öt teljesen egyforma épületet számolt meg, amiből egy pontosan a kör közepén állt. Ezt vélte Merton legfőbb épületének. Mikor már egészen közel járt leszállt lováról és azt kantárszáron vezetve sétált tovább. Ahogy belépett Kertába, kíváncsi szemek kisérték végig. Mindenhol emberek nyüzsögtek, hol áruikat kínálva, hol épp siettek valahova. A főépülethez érve kikötötte lovát, majd bezörgetett az ódon kapu veretes ajtaján. Közben nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy a kopogtató egy jókora sárkányt formáz. Bekopogott és várt. Nem sokkal később nyikorogva tárult fel a kapu és egy díszes ruhába öltözött férfi állt vele szemben. Ősi nyelven beszélt, amit Den először nem értett. Egy pillanatra furcsállta, hiszen a kereskedők is ezt a nyelvet beszélték, őket mégis megértette. Talán Ula miatt? Nem tudta. Most azonban nem értett egy kukkot sem. Zavartan álldogált pár pillanatig, majd megérintette az oldalán függő tőrt, és Metrához szólt alig hallhatóan.

– Most mutasd meg Metra, hogy mit tudsz! Kérlek, segíts megértenem az ősi nyelvet!

Alig fejezte be a mondatot, máris kitisztult minden, azonnal megértette, amit a vele szemben álló férfi mond.

– Talán nem hallasz? Utoljára kérdezem, mi járatban vagy itt, ebben a nem épp megfelelő órában?

– Ó, igen kérlek, bocsáss meg! Az erdőben a barátom és én találkoztunk két kalmárral. Haramiák támadtak meg minket. 

– Igazán sajnálom, kerülj beljebb! Mit tehetünk értetek? A többiek jól vannak? 

– Köszönöm, mindenki jól van. A haramiákat kivéve. Mindet ártalmatlanná tettük, ott vannak mindannyian megkötözve. Ha volnál olyan kedves és küldenél oda embereket, harcosokat, akik idehozzák őket, azt megköszönöm. 

– Hogy mondod? A haramiák megkötözve fekszenek? Ez remek! Gyere, bemutatlak a legfőbb vezetőnknek! 

Az épületbe beérve Den alaposan megnézett mindent. A belső udvar, amin keresztül mentek pazar látványt nyújtott. Középen egy termetes szökőkút frissítette a levegőt, körülötte az ágyásokban szebbnél szebb virágok nyíltak. Az egész belső udvar árnyas volt, ahogy megbújt az épülettől körbeölelve. A szökőkúthoz vezető utat kisebb bokrok szegélyezték. Két út vezetett a bejárattól, mindkettő megkerülve a szökőkutat a főbejárathoz vezetett. Mellette a gondosan ápolt pázsit üde zölden virított. Az épületen félköríves ablakok nyíltak, rajtuk selyemfüggönyöket lengetett a szél. 

– Tessék, kerülj beljebb! – Nyitott ajtót Den vendéglátója. – A legfőbb vezető már vár! Erre! – Mutatta tovább az utat.

Den szemei elkerekedtek a pazar feljáró láttán. Mindent márvány borított, benne számtalan ékkő csillogott a beszűrődő napfényben. A márványlépcső két oldalát egy – egy sárkány óvta. Méltósággal ültek, készítőjük rezzenéstelen arccal ábrázolta őket, mégis olyan volt, mintha mosolyognának. Den elhaladva mellettük önkéntelenül is megsimogatta azt, amelyik mellett elhaladt. A falakon Merton meseszép tájait megörökítő festmények függtek. Felérve az emeletre egy tágas terembe értek, melynek közepén egy szintén márványból faragott hatalmas ovális asztal állt, körülötte faragott székekkel. Ahogy beléptek, megjelent Merton legfőbb vezetője. Hófehér, könnyű inget viselt és halványbarna szattyánbőr nadrágot. Ingében ott csillogott az ősi jelkép. Den könnyes szemmel, meghatódva állt őse előtt. A Janvik által felidézett percekben jól az emlékezetébe véste ezt a nemes arcot, aki nem volt más, mint Ula egyik őse. Meghatódva, fejét meghajtva állt, majd fél térdre ereszkedett.

– Köszöntelek nemes idegen! Légy üdvözölve házamban! Miért kerestél föl?

– Áldás vezéreljen bölcs vezetőnk! A nevem Den és utazó vagyok, a barátommal együtt vetődtem erre. Útközben találkoztunk két derék kereskedővel, akiket megtámadtak az útonállók.

– Szomorúan hallom! A kalmárok? Nem esett bajuk? Miben lehetek a segítségetekre? A haramiák? 

– Nos, ők gúzsba kötve várják, hogy megkapják méltó büntetésüket. Ha odaküldesz a harcosaidból, akkor idehozathatod őket. Kérdezhetek valamit?

– Ki vele, bátran! 

– Úgy hírlik, Mertonnak kiváló harcosai vannak. Hogy lehet az, hogy nem tudtátok eddig elfogni őket?

– Nos, a kérdésed jogos ifjú idegen. Már évek óta üldözzük őket és volt, amikor el is fogtuk a banda egy részét. Olyan mesterei az álcázásnak, elrejtőzésnek, hogy nem tudtunk a nyomukra akadni. Mindig csak párat sikerült elfognunk. Aztán úton idefelé kiszabadították a társaik. Sosem merészkedtek odáig, hogy egyszerre mindannyian támadjanak. Eddig mindig hátra hagytak embereket, akik végül megölték harcosainkat, a társaikat meg kiszabadították. Most, annyira bíztak magukban, hogy egyszerre csaptak le, ami jelek szerint a vesztüket okozta. Hogyan köszönhetném meg neked mindezt?

– Sehogy, nem ezért tettük. Nem jár érte köszönet. Csak kérlek, küldess oda valakit, hogy idekísérje őket. Én is visszamegyek, mutatom az utat. 

– Rendben, köszönöm! Ha bármikor visszatérsz ide, erre jársz, a házam mindig nyitva áll előtted és a barátod előtt. Mi a neve a barátodnak?

– Ula. 

– Nos, fiatal barátom, akkor vezesd el az embereimet! Még egyszer köszönök neked mindent!

A beszélgetés ezzel lezárult, Den pedig visszavezette a banditákhoz a kísérőit. Útközben csöndesen, sietve lovagoltak, épp csak pár szót váltottak egymással. Dennek volt ideje, hogy alaposan szemügyre vegye kíséretét. Ha a szeme nem csalt, a mellette lovagoló társai kiváló harcosok voltak. Nemes arcélükön megcsillant a nap fénye, szemükben elszántság tükröződött, izmaik erőtől duzzadtak. Den még most sem értette igazán, hogy ezek a remek harcosok, hogy hogy nem bírtak el a haramiákkal. Sokat nem töprengett tovább, megvonta a vállát, ennyiben hagyta a történteket. 

A nap kezdett lebukni a hegyek mögött mire az erdőhöz értek. A haramiákat pontosan ugyan úgy találta, ahogy ott hagyta. Ulat és a többieket viszont sehol nem látta. Leugrott lováról, majd körbenézett. 

– Ula, én vagyok Den! Előjöhettek, minden rendben! 

Ula ekkor a két kereskedővel a sarkában előlépett rejtekéből. Végignézett a társaságon, szíve nagyot dobbant mikor észrevette az ingükbe hímzett jelképet. Merton vezetőjének testőrei elismerően füttyentettek mikor meglátták őt. Ula fejét meghajtva köszöntötte őket.

– Legyetek üdvözölve! Köszönöm, hogy eljöttetek a barátommal. Itt vannak banditák, vihetitek őket! 

– Légy üdvözölve ifjú hajadon! Hallottuk, hogy ti ketten intéztétek el őket. Bátor tett volt kettőtöknek szembeszállni velük. 

– Nem volt más választásunk. Mondd csak, ti miért nem tudtátok elkapni őket? Vagytok épp elegen. Már megbocsáss a kérdésemért. 

– Ez hosszú történet. Majd legközelebb elmesélem. Elárulnád a neved? Csak azért, hogy tudjam, kinek köszönhetjük mindezt.

– A nevem Ula. Benned kit tisztelhetek?

– Olgren, a legfőbb vezetőnk testőreinek a vezetője vagyok. Nos, akkor mi megyünk is. Ti itt maradtok, vagy velünk tartotok? Hamarosan beesteledik. Kertában akad szállás, ott megpihenhettek. 

– Mi veletek tartanánk, ha megengeded. – Szólt Viro. Amúgy is odaigyekeztünk. Ti nem jöttök? – Nézett Ulara és Denre, akik összenéztek és bólintottak. 

– Rendben, akkor indulhatunk is!

Olgren és emberei összeterelték a haramiákat, még egyszer jó alaposan megkötözték őket, majd a rögtönzött társaság újra Kerta felé vette az irányt. Den és Ula kissé lemaradtak, hogy nyugodtan tudjanak pár szót váltani. Meg kellett szerezniük az ősi medált és visszavinni saját idejükbe. Ezen felül ott volt még Erdo varázskönyve, medálja és gyűrűje. A könyv. Ula undorral gondolt rá, mert tudta miféle teremtmények kelthetők életre belőle. Azt, hogy pontosan múltjuk melyik idejében vannak nem tudták. Mindenképp ki kellett deríteniük, hogy Mertonban most, ebben a pillanatban, időben mi történik. Hol lehet Erdo? Mit csinál éppen? Vajon már velejéig gonosz, vagy még csupán most szövögeti álnok terveit? Nem tudták. Talán Kertában választ kapnak, ha elidőznek ott pár napot. 

Mire beértek a városba besötétedett. A csillagok ezüst ékszerként ragyogtak az esti égbolton, a hold vékony sarlója halványan világított. Kerta még így is szép volt, az est meghitt fényeiben. Minden csöndes volt, az utcákon egy teremtett lélek sem járt már. A házakból mindenhonnan sápatag fény szűrődött ki. Az egyik kisebb útelágazásnál a kereskedők búcsút vettek és a fogadó felé vették az irányt. A főépület csöndes békességbe burkolózott, halvány sziluettjén meg –megcsillant a holdfény. Mikor a kapuhoz értek, nyikorogva tárult fel a veretes nehéz faajtó. Olgren lovagolt elől, emberei utána, közrefogva a haramiákat, legvégül pedig Ula és Den ügetett be. Ahogy becsukódott mögöttük a kapu Olgren kiadta a parancsot.

– Vigyétek őket és zárjátok be a legsötétebb zárkába mind! Ne is lássam egyiket sem! Majd Talanian Mester a Bölcsekkel ítélkezik fölöttük. Ula, Den, ti gyertek velem! 

Egymásra néztek, de nem szóltak egy szót sem, némán követték Olgrent, aki egyenesen a főterembe vezette őket, ahol Talanian Mester már várta vendégeit.

– Nos Den, ismét találkozunk! Bizonyára te vagy Ula. – Fordult a lány felé. 

– Igen Mester, Ula vagyok. Szolgálatodra! – Hajolt meg, majd ereszkedett fél térdre Talanian előtt, megadva a neki kijáró tiszteletet.  

– Kérlek, állj föl, te is Den! Örvend a szívem, hogy vendégül láthatok két ilyen bátor utazót. Bizonyára nincs még hol megszállnotok. 

– Ami azt illeti… nincs. – Szólalt meg halkan Den. – De nem szeretnénk megzavarni házad nyugalmát, majd mi is megszállunk a fogadóban.

– Arról szó sem lehet! Lenda! 

Igen uram! – Lépett be ugyan az a férfi, aki Dent korábban beengedte. 

– Kérlek öreg barátom, vezesd el ezt a két bátor fiatalt a szobáikba! Bármit is kérnek, teljesítsétek óhajaikat! Ne szenvedjenek hiányt semmiben! 

– Rendben uram! Kérlek, kövessetek! 

Az emeletre érve Lenda megmutatta szobáikat, majd magára hagyta a vendégeket. Ula fáradtan dőlt be az ágyba. Ahogy feje leért a párnára azonnal mély álomba zuhant. 

A reggel első napsugarai épp csak beóvakodtak a szobába mikor Ula felébredt. Nagyot nyújtózva vette szemügyre a pazarul berendezett szobát, amit este nem tett meg, annyira fáradt volt. Most azonban mindent szemügyre vett. Ágyával szemben a félköríves ablakok színes berakásain szivárványszínnel tört meg a nap sugara. A súlyos brokátfüggönyök félig elhúzva a földig értek, mögöttük a selyemfüggönyt kora reggeli lágy szellő lengette. A falakon képek függtek, rajtuk szebbnél szebb tájképek. Az ablak mellett egy ajtó nyílt a jókora erkélyre. Az ajtó mellett márványasztal állt, a hozzá illő faragott székekkel. Huzata megegyezett a brokátfüggönyével. Mély bordó színe éles kontrasztja volt a falak pasztell színének. Ula kilépett a teraszra, ahol egy kisebb, szintén márványból faragott asztalka áll, mellette két kényelmes fotellal. A teraszról pompázatos kilátás nyílt a környező vidékre. Alant, az épület előtt üde zölden virított a park. Kacskaringós utacskái a távolba mutattak, mellettük kisebb – nagyobb bokrok, fák adtak árnyat az arra járónak. Középen a park elején egy szökőkút friss permetét vitte a szél. A szökőkút körül tarka virágok nyíltak ezer színben pompázva. A távolban az Ékkővölgy szivárványszínben ragyogott, már – már vakítón. A hegyvonulat egészen körbevette a völgyet, egy távoli zuhatag hangja volt kivehető, ha halkan is. Ula gyönyörködött ősi földjének megannyi szépségében. Szíve csordultig telt, ahogy szemét végigjáratta a tájon. Ahogy lepillantott a faragott gránitkorlát mögül, egy nőalakot vett észre, amint a szökőkút felé tart. Földig érő hófehér ruhát viselt, sötétszőke haja a derekát verdeste. A fején lévő díszes pánton megcsillant a nap fénye. Ula szemét könny futotta el, hiszen pontosan tudta kit lát. Legszívesebben odafutott volna hozzá. hogy átölelje szeretett ősét, aki hajszálra olyan volt, mint szeretett édesanyja. A nő mintha csak megérezte volna, hogy nézi őt valaki felpillantott és mosolyogva intett Ulanak, aki visszaintett. A nő, mikor meglátta a lányt megtorpant egy pillanatra.

– Jó reggelt! Nincs kedve lejönni és sétálni egyet? Olyan csodás a reggel!

– De, szívesen! 

Ula megpróbálta zavarát leplezni és már indult is. Az ajtóban belebotlott Denbe. 

– Jó reggelt! Hova készülsz? 

– Sétálni. Épp az imént beszéltem valakivel, aki szakasztott olyan, mint anyám. Tudod Den, elég fura ez az egész. Itt állunk őseinkkel szemtől szemben és nem mondhatjuk meg kik is vagyunk valójában. Ez olyan igazságtalan. Talán tudniuk kellene nem? Végtére is ők is ugyanazokkal a tudással rendelkeznek, mint mi. Szerintem el kellene nekik mondani miért jöttünk. Bíznunk kell bennünk!

Nem is tudom…tényleg nem tudom, mi lenne a jó megoldás. Talán meg kellene kérdezni Janvikot. Azt mondta tudni fogja, hogy merre járunk. Talán tudnánk vele beszélni valahogy. 

– Talán….

Ula ezzel otthagyta barátját és lesietett a hátsókertbe, ahol a nő már várta. Egy hatalmas Nanta fa alatt üldögélt. A fa épp virágba borult, a csaknem kéttenyérnyi virágja fenséges látványt nyújtott, illata bódító volt. Ula bátortalanul lépett oda, majd fejét meghajtva állt meg. Igyekezett minden tiszteletet megadni Merton legfőbb vezetője feleségének. 

– Jó reggelt! Ula vagyok. 

– Tudom gyermekem, tudom. A férjem beszámolt érkezésetekről az este. Azt is elmondta, hogy a barátoddal ketten kézre kerítettétek a hírhedt rablóbandát. Köszönöm nektek! Egyébként mi szél vetett erre benneteket? Honnan jöttök? Az én nevem Zira. A férjemmel pedig már találkoztál.

– Igen, megérkezésünkkor. Ami pedig a haramiákat illeti…nos, nem jár érte köszönet, azt tettük, amit helyesnek gondoltunk. A kérdésedre válaszolva pedig, utazók vagyunk és elég messziről érkeztünk. Nagyon szép ez a hely. – Igyekezett elterelni a szót arról, hogy honnan érkeztek. Szerencsére Zira nem firtatta tovább, megelégedett a kapott válasszal. – Csodálatos ez a park! A kilátás fentről pedig egészen lenyűgöző! 

– Ó, köszönöm! A virágokat magam ültettem és jómagam is gondozom őket. 

Zira fürkész tekintettel nézte a mellette ülő lányt. Tekintete megpihent nemes vonású arcán, élénk kék szemén. Ahogy végignézett rajta, szeme megakadt medálján, majd a kezén lévő gyűrűn. Meghökkenve vette észre, hogy pontosan ugyan olyan, mint amilyet ő maga is visel. Mikor látta, hogy Ula zavarba jön, a távolba nézett.

– Bocsáss meg, amiért udvariatlan voltam. Tudod…annyira hasonlítasz valakire. A medálod! A gyűrűd, nézd csak! – Mutatta meg sajátját. – Mintha ezeknek a pontos másai lennének. Ki vagy te? 

– Kérlek, ne haragudj, de még nem mondhatom el. Bízz bennem! Adj nekem egy kis időt! 

Beszélgetésüket egy közeledő férfialak törte meg, egyenesen feléjük tartott. Ula elképedt mikor meglátta ki tart felé. Már majdnem odaszaladt, hogy megölelje, de nem tehette. Csöndesen ült tovább, míg a férfi odalépett hozzájuk.

– Bocsáss meg Zira, amiért megzavarlak, de megérkeztek a tanítványok. – Tekintete ekkor Ulara tévedt. Szemében pajkos mosoly csillant, ahogy ránézett.

– Semmi baj Janvik és köszönöm, hogy szóltál! De mielőtt mennék, hadd mutassam be neked Ulat. Ő és a barátja kerítették kézre a sok éve üldözött útonállókat. Tegnap késő este érkeztek. 

– Ula! Örömmel üdvözöllek! A nevem Janvik. Remélem jól aludtál! A barátod merre van? 

–Üdvözöllek Mester! Köszönöm remekül aludtam. Ami pedig a barátom illeti, valószínű a szobájában van. Milyen tanítványok érkeztek? 

– Gyógyító tanítványok. Zira foglalkozik azokkal, akik érdemesek arra, hogy a gyógyítás tudományát megtanulják. Csak igen keveseknek adatik meg, hogy itt legyenek. Zira? Mehetünk? Ula! Örülök, hogy megismertelek! Remélem, még találkozunk! 

Janvik ezzel Ziraval együtt távozott, a lány pedig magára maradt. Tovább üldögélt a padon, gondolataiba mélyedve. Nem tudta meddig üldögélt itt, mikor megjelent Den.

– Leülhetek?

– Persze! Tudod kivel találkoztam az előbb?

– Fogalmam sincs! De gondolom a hölgy, akivel beszélgettél Talanian felesége volt, az ősöd. 

– Igen, de nem őrá gondoltam, hanem……- Tartott egy kis hatásszünetet.

– Az ég szerelmére, áruld már el!

– Janvikkkal találkoztam. Pontosabban a fiatalkori énjével. Pontosan úgy néz ki, mint most. Illetve a mi jelen életünkben, ahol kicsit öregebb. De itt! Friss és fiatal! Tudsz követni? 

– Persze, hogy tudlak! Szóval a jó öreg Janvik! Ugye még nem fedted föl a kilétünket? 

– Eszembe sem volt! Bár Zira nagyon megnézte a medálom és a gyűrűm. Még rá is kérdezett ki vagyok, de sikerült a szót elterelnem. Csak annyit mondtam, hogy még nem mondhatom el. Végül nem firtatta tovább. Ekkor jelent meg Janvik. Tényleg beszélnünk kell vele! Csak meg kell várnunk a megfelelő alkalmat.

A megfelelő alkalom kicsit váratott magára, tekintettel arra, hogy híre ment Kertában a két fiatal hőstettének, amit Talanian ünnepi vaxsorával kívánt megköszönni, számos vendéget meghívva. Kora este kezdtek el gyülekezni a vendégek, akiket Talanian és Zira köszöntött. A főépület nagytermében halk zene szólt, számtalan gyertya fénye adott sejtelmes hangulatot. Mikor minden meghívott megérkezett, Talanian kért szót, majd bemutatta a két fiatalt, akiket tapsvihar köszöntött. Az est további része csöndes beszélgetéssel telt és persze mindenki kíváncsi volt a hőstettre, amit Den igyekezett minél részletesebben elmesélni. Zira mindeközben Ulat nézte és a nyakában függő medált. Mikor szemébe nézett végtelen szeretet öntötte el a szívét. Egyre azon gondolkodott, vajon ki lehet ez a lány, aki önnön fiatalságára emlékeztette. 

 

Másnap reggel enyhe zápor frissítette föl a levegőt. Ula a teraszon ült és a párába burkolózott távoli hegyeket nézte. Kopogás szakította meg merengését. Beengedte Dent.

– Azt hiszem, most megpróbálhatunk Janvikkal kapcsolatba lépni. – Mondta Ula.- Még korán van, mindenki alszik. 

Den bólintott, levette a nyakában függő medált és az asztalra tette. Ula ugyanígy tett. Ezután a két egyforma gyűrű következett, amiket a medálok között helyeztek el. A tárgyak kör alakot formáztak. A kör közepére Den még betette tőrét, majd várt. Ulan volt a sor. Mikor minden készen állt, a lány becsukta szemeit, és egy halk igét mormolt el. Szavai nyomán, az asztalon lévő ereklyék halvány fénnyel kezdtek el pislákolni. Mikor mind fénybe borult, Ula mesterét hívta.

Janvik mindeközben aggódva figyelte varázsgömbjén keresztül tanítványai minden lépését. Mindent látott, hallott, így pontosan tudta mit is akarnak. Behunyta szemeit, majd a kellő időben belépett Ula gondolataiba. Csöndes békesség vette körül. A belső képek lassan tisztulni kezdtek, majd tisztán kivehető volt, ahogy Ula ott ül kedvenc sziklaperemén. Janvik közelebb ment, leült mellé és megszólította.

– Köszöntelek kedves tanítványom! 

– Köszöntelek Mester! Bocsáss meg, amiért megzavartalak. Segítségre van szükségünk. 

– Tudom. A varázsgömbön keresztül mindent láttam és hallottam. Nos, ha már a sors így hozta, hogy azonnal Merton vezetőjének házában vagytok, akkor beszéljetek velük. Tudom, hogy az jár a fejedben, hogy fel kellene fednetek magatokat. Legyetek nagyon óvatosak! Vigyázzatok, hogy senki ne legyen a közeletekben a két vezetőn kívül! Senki! Keressetek olyan helyet, ahol meggyőződhettek arról, hogy senki nem követett benneteket, csak magatok vagytok! Erdo bármire képes ezt ne feledjétek! Képes bárkinek az alakját felvenni! 

– Tudom Mester! Ám úgy tűnik abba az időbe sikerült visszamennünk, amikor még béke van. Harcoknak nyomát sem láttuk. Semmi nem utal még arra, hogy bármi is történt volna. 

– Akkor még van esély! Több, mint reméltünk. Ettől függetlenül legyetek nagyon körültekintőek! Igyekezzetek felkutatni és megfigyelni Erdot. Minden, amit tesz, gondol nagyon fontos! Életek múlnak rajta. 

– Rendben Mester, így lesz! Találkoztam veled is. Illetve a fiatalkori éneddel. 

– Igen tudom. – Mosolygott Janvik. – Végszükség esetén hozzá is fordulhattok. Ám mielőtt bármit is elmondanátok neki, őt is figyeljétek meg nagyon! Elég valószínű, hogy Erdo, a testvérem az én arcomat és alakomat ölti föl, vagy fogja felölteni. 

– Ha így lenne, hogyan fogjuk tudni, hogy valóban te vagy, vagy csak hasonmásod? 

– Csak érintsd meg és nézz a szemébe. Tudni fogod a lelked mélyén kapott választ. Ezért is mondtam, hogy csak a legeslegvégső esetben fordulhattok hozzá. Minden mást megoszthattok őseiddel. 

– Köszönöm Mester! Áldás kísérje utadat!

– Áldás kísérje utatok!

Janvik ezzel elsétált, Ula pedig magára maradt. Még maradt egy kicsit, tovább meditált ezen a békés helyen, amit nagyon szeretett. Elmerengett, nézte otthon lenyűgöző szépségét, amivel sosem tudott betelni. Sokáig azonban nem maradhatott, mennie kellett. 

– Nos? – Sürgette Den. – Beszéltél vele? 

– Igen beszéltem.

Ekkor részletesen beszámolt mindarról, amit mestere mondott. Den csöndesen hallgatta, majd a fejét ingatva szólalt meg.

– Ez jó! Ne legyen ott senki. Mégis, hogy fogjuk ezt kivitelezni? Lehet, hogy már mindenütt besúgók vannak és mindenhol hallgatóznak? 

– Minden lehet. Nem véletlenül mondta Janvik azt, amit. Majd én elintézem Zirával, ezt bízd rám. Nézd csak! – Mutatott le a parkra. – Most is ott üldögél a kedvenc padján. Lemegyek hozzá és beszélek vele. Te addig nézz körül az épületben! Légy résen! 

Miután elváltak útjaik Ula leszaladt Zirához, aki mikor meglátta mosolyogva köszöntötte. Ula miután engedélyt kapott, leült mellé. Egy darabig csöndesen üldögélt, majd lopva alaposan körbenézett nincs-e valaki a közelben. Mikor látta, hogy sem az épületből nem jött ki senki, sem a parkban nincs egy teremtett lélek sem, Zirához fordult.

– Tegnap kérdezted ki vagyok. Ma választ adok neked erre, ígérem! Kérlek, szólj Talanian Mesternek, hogy délután a park végében lévő patakparton várunk benneteket. De csak ketten gyertek! Kérlek, bízz bennem! 

– Rendben, bízom benned! Nem tudom ki vagy, nem tudok rólad semmit sem, mégis olyan, mintha ezer éve ismernélek. Szóval délután? 

– Igen. Mikor a nap lebukik a hegyek mögött, mi ott leszünk. Gyertek oda. De vigyázzatok, hogy senki ne kövessen benneteket! Ha valakivel találkoznátok, akkor várjatok egy kicsit. Mi megvárunk benneteket. 

Zira később izgatottan mesélte el férjének mindazt, amit Ulatól hallott. Talanian először meghökkent, de végül beleegyezett a találkozóba. 

A megbeszélt időben Ula és Den a patakparton voltak. Senki sem követte őket, amiről szinte lépésről lépésre győződtek meg.  A környék csöndes volt, senki sem járt erre. A patakon túl elnyúló mezőn messze lehetett látni, virágai már az estére készülődtek. A patak csöndes csobogása andalítóan hatott, lágy szellő fújdogált. Biztos, ami biztos Den átgázolt a sekély patakon és bejárta a mezőt. Benézett minden bokor mögé, de szerencsére senki sem járt erre. Ula mindeközben egy fűszálat rágcsálva feküdt a fűben és a tovaúszó felhőket nézte. Den, mikor visszaért a túloldalról lehasalt mellé és az utat nézte. Már épp kérdezni akarta, hogy eljönnek-e Talanian Mesterék, mikor a távolban két alak tűnt föl, akik sűrűn néztek hol a hátuk mögé, hol körbe. Tekintetüket nem kerülhette el semmi. Ahogy közelebb értek a két fiatal fölállt, hogy észrevegyék őket. A vezetők csöndesen haladtak, nem beszélgettek, hajtotta őket a kíváncsiság. Odaérkezésükkor Ula és Den fél térdre ereszkedve hajtotta meg fejét tiszteletük jeléül. 

– Jól van, álljatok föl! – Szólt csöndesen Zira. – Eljöttünk, ahogy kértétek, most rajtatok a sor. Hallgatunk benneteket!

– Köszönjük, hogy eljöttetek. Azt hiszem, inkább üljünk le! – Mondta szemlesütve Den.

A vezetők bólintottak, és helyet foglaltak a két fiatallal szemben. Hosszú perceknek tűnő pillanatok teltek el egyetlen szót sem szólva. Végül Talanian törte meg a csöndet.

– Nos? Hallgatunk benneteket! 

– Nem is tudom, hol kezdjem. – Szólalt meg Ula és Zirára nézett, aki bátorítón mosolyogva bólintott. 

– Mondd csak bátran! 

– Jól van. Szóval mi, Den és én a jövőbeli Mertonból érkeztünk. Kérlek, ne tartsatok minket őrültnek, vagy szemfényvesztő csalónak. Nézd a medálom és a gyűrűm! – Tartotta oda Zira felé. – Ezek mind ősi örökségeink, tőletek valók. A családom őrizte hosszú évszázadokon át. 

Zira és Talanian alaposan szemügyre vette az eléjük tartott tárgyakat. Elhűlve nézték, csodálattal vegyes tisztelettel tartották kezükben. Ekkor Den eléjük tette tőrét. Ahogy tőre a gyűrűk és a medálok közelébe került, azonnal felvillant, kékes – fehéres fény bocsátott ki magából. A markolatán lévő sárkány szemei felragyogtak, majd fölemelte a fejét. Ula megesküdött volna rá, hogy Metra elmosolyodott. Talanian akaratlanul is felugrott, mikor meglátta a tőrt és rajta a sárkányt. Egyenesen Dennek szegezte a kérdést.

– Honnan? Hogyan jutottatok ehhez? Ez, hiszen ez az én….nem, ez képtelenség. 

– Mester! Nem képtelenség! Tudtok-e utazni a jövőben? Birtokosai vagytok ennek a tudásnak? 

– Természetesen! Már ősidők óta. Igaz, csak kisebb távolságokba, de képesek vagyunk. 

– Akkor hinned kell nekünk! Mi is képesek vagyunk erre. A jövőbeli Mertonból jöttünk. El kell hinned Mester! 

– Ti, hogyan vagytok képesek utazni az időben? 

– A mi időnkben kisebb távolságoknál elég, ha a kezünkkel megnyitjuk az átjárót. Ugyan így tudunk kisebb – nagyobb távolságokat is megtenni, ha sietünk. Bár én a magam részéről jobban szeretek lovagolni. Ula azonban mestere ennek az utazásnak. – Vigyorgott Den. 

– Ez hihetetlen! Még mindig alig tudom elhinni!

– Várj! – Folytatta Den. – Mutatok még valamit! Talán ennek hinni fogsz.

Den ekkor kezébe vette tőrét, gyűrűjét hozzáérintette a markolatán lévő sárkánydíszhez, megidézve barátját. Metra nem sokat váratott magára, előbújt rejtekéből. Hamarosan ott hasalt mellettük, ékes bizonyítékát adva az utazás valódiságának. Egy pillanatra felragyogott, majd visszatért rejtekhelyére. Talanian bólintott egyet, majd alig hallhatóan szólalt meg.

– Jól van, hiszek nektek! A medálok, a gyűrűk, a tőröd és Metra. Elhiszem, amit mondotok. Azt azért hadd kérdezzem meg, hogy mi volt utazásotok oka? Miért jöttetek vissza a múltba?

– Lehet, hogy nehéz lesz elhinnetek, amit most mondani fogunk, de sajnos igaz. Folytatod innen Ula?

– A mi időnkben sajnos Merton már nem létezik, legalább is nem úgy, mint most. Még ebben az időben, ami a ti időtök, a gonosz került hatalomra. Vezetőjük.... – Ula itt elhallgatott egy pillanatra, mert tudta fájdalmas lesz hallani az igazságot. – Szóval a vezetőjük Erdo. Tudjuk, hogy ő Janvik Mester testvére és legfőbb bizalmasotok is egyben. Sajnos megfertőzte a lelkét a gonosz, elhatalmasodott rajta a kapzsiság, a hatalomvágy. Az egész világ fölött akart uralkodni, ura akart lenni mindennek és mindenkinek. Semmitől sem riadt vissza, hogy célját elérje. Megteremtette rút lényeit, akik őt szolgálták. A gonosz sereg élére pedig saját képmását teremtette meg, akinek uralta a lelkét. Tudását oly annyira tökéletesre fejlesztette, hogy képes volt ezzel létrehozni mindezt. Hatalmas és hosszú ideig tartó harcok következtek, de senki sem tudta őt legyőzni. Mikor már csak egy maréknyi Merton maradt és a vezetők közül páran, egyik ősünk, aki valószínű te lehettél Talanian Mester, elvitted a derék Mertoniakat Teloranba, akik befogadtak benneteket. Elrejtetted az ősi medált elképesztő tudásával együtt. Nem akartad, hogy Erdo kezébe kerüljön, mert tudtad, hogy akkor az egész világra pusztulás vár. Mi most azért jöttünk, hogy megkeressük ezt a medált és elvigyük jelen világunkba. Szent ereklye ez, ha hazavihetnénk, az lenne a legszebb és legszentebb ünnepnapunk. Sajnos hiába rejtőztünk el évszázadokkal ezelőtt, Erdo ránk talált. Tudása mostanra oly hatalmas, hogy képes volt eddig meghosszabbítani az életét. Igaz, már csupán árnyéka önmagának. Legalább is, ami a külsejét illeti. Újra a medált akarja és vele a mindenség tudását. Meg kell találnunk és el kell őt pusztítanunk. Ha itt nem sikerülne, akkor a mi időnkben a medál segítségével talán sikerülne. Minden estre inkább itt szeretnénk Erdonak véget vetni.  Van még valami. Van egy olyan varázskönyve, ami a segítségére van mindebben. Ezt is meg kell szereznünk és örökre el kell pusztítanunk. Nem kerülhet senki kezébe ez a könyv. Nos, ezért vagyunk itt. Még csak egy: hol van most ez a medál?

– Értem. Nos, az a medál, amiről az imént beszéltél a házamban van elrejtve biztos helyen. Senki sem férhet hozzá, csupán Zira és én. Ami pedig a másikat illeti. Igaz, most béke van, és semmi nem utal Erdo gaztettére, de…ha nehezen is, de elhiszem. Erdot bármikor megtalálhatjátok, a főtéren álló egyik ház az övé. Bár mégsem sétálhattok csak úgy be hozzá és ölhetitek meg. Semmi alapja nincs, ami a jelen állapotokat illeti. Milyen könyvről van szó? Ami pedig Erdot illetti: azt hiszem, várnotok kell. Meddig maradhattok itt?

– Amíg be nem teljesítjük küldetésünket. Ha az érzéseim nem csalnak, máris tettre kész. Ami pedig a könyvet illeti, egy fekete bőrkötéses,  veretes könyv az elején egy mélyfekete kehely, amit egy tűzpiros madár karmai fognak közre. A kehelyből valamiféle növény indája tekeredik elő és körbefonja a madarat és a kelyhet. Alatta egy szöveg is van, de azt sajnos nem tudom mi. Azt viszont érzem, hogy máris készül valamire. Érzem a zsigereimben. Vigyáznotok kell nagyon! Képes bárki bőrébe belebújni. Bárki bármit is tesz vagy mond, fogadjátok fenntartással és kérlek, benneteket a medálra nagyon vigyázzatok! Ha valóban akkora a tudása, mint amiről mi tudunk, akkor semmiképp nem kerülhet a gonosz kezébe. Valóban ekkora hatalma van Mester?

– Igen, Den valóban. Többek között ennek a segítségével tudunk utazni világokon át, képesek vagyunk elhunyt szeretteinket feltámasztani, szinte mindent gyógyítani. De ez csak elenyésző tudás, ennél sokkal többre képes. Vigyázunk rá és köszönjük nektek! Bármit kérhettek, mindenben a segítségetekre leszünk. A könyvről sajnos nem tudok semmit mondani nektek, még sosem láttam. Persze, ha Erdo erre a gaztettre készül, valószínű, hogy jól elrejtette. Valahol a háza rejtekében lehet. Mit fogtok most csinálni?

– Várunk. Egyelőre valóban nem tehetünk mást. Várunk és szemmel tartjuk a gonosz varázslót. Pontosan melyik ház is az övé?

– A Legfőbb Vezetők Házával szemben áll. 

– Legfőbb Vezetők Háza? 

– Igen. Ez az, amelyikben vendégül láttunk benneteket. Tulajdonképpen a mi otthonunk Zirával. Ebben a házban szokott összejönni, tanácskozni a vezetők tanácsa. 

– Szóval ezzel pont szemben. Ez jó hír! Talanian Mester, kérhetnék tőled valamit? 

– Természetesen. Miben lehetek segítségetekre?

– Nincs egy olyan vendégszobád, ami a főtérre néz? Onnan jobban szemmel tarthatnánk őt. 

– De, van. Ha visszamegyünk, azonnal a rendelkezésetekre bocsájtom! 

– Köszönjük! Most pedig induljatok vissza! Mi még itt maradunk egy kicsit. Ha Erdo figyel benneteket, had higgye, hogy csupán sétálni voltatok. 

Talanian és Zira elköszöntek, a két fiatal pedig magára maradt. Den lázasan törte a fejét, hogy keríthetnék kézre Erdot, mielőtt még bármi szörnyűséget elkövetne. Csak úgy, nem sétálhatnak be hozzá, hívatlanul. Ula ekkor barátjára pillantott. 

– A fogadás Den! 

– Mi van vele? 

– Szerinted ott volt? Végül is azt sem tudjuk, hogy néz ki. Ha ott volt és észrevette a medáljainkat! A fenébe is! 

– Reménykedjünk, hogy nem vette észre! Talán Talanian Mester, vagy Janvik tud segíteni. Már a fiatal itteni Janvik. Mégiscsak a testvére. Menjünk vissza!

Futva tették meg a főépületig vezető utat. Csak akkor lassítottak le mikor a város széléhez értek. Innen sétálva, bámészkodva és torkukban dobogó szívvel mentek, nem akartak semmiféle feltűnést kelteni. Megérkezvén bekopogtak az öreg kapun, ami hangos nyikorgással nyílt ki. Lenda régi barátként üdvözölte őket, majd csukta be mögöttük a kaput. Egyenesen fölszaladtak az emeletre, ahol Talanian szobája volt. Bekopogtak és vártak. Mikor beléptek sietve elmondták mire jutottak. Talanian azonnal Janvikért küldetett, aki pár perccel később belépett az ajtón. 

–  Talanian Mester! Miben lehetek szolgálatodra?

– Várj, kérlek egy percet! Szólt Ula és odalépett Janvikhoz. Megfogta a kezét és a szemébe nézett. Semmi mást nem érzett, csak szeretetet, végtelen tisztaságot. Elmosolyodott. – Bocsáss meg Mester, de ezt kellett tennem! – Most már folytathatod!  - Fordult ezúttal Talanian felé.

– Jól van! Azért kérettelek, mert fiatal vendégeinknek segítségre van szüksége. Kérlek, írd le nekik pontosan, hogyan néz ki a testvéred. Vagy ha esetleg van róla egy portréd, akkor hozd ide kérlek! Sokat segítenél vele!

Janvik felvonta szemöldökét, kérdőn nézett barátjára és a két idegenre. Nem értette mire jó ez az egész, miért kell nekik testvére portréja. Egyet tudott. Mikor Ula megfogta a kezét és a szemébe nézett pontosan azt érezte, amit a lány. Végtelen tisztaságot és szeretetet. És még valamit. Érezte, a benne szunnyadó ősi erőket is. Egyetlen pillantással illette csupán a kezén lévő gyűrűt, máris sejtette ki áll előtte. 

– Ha elmondanátok egészen pontosan mit és miért szeretnétek, no és azt, kik vagytok valójában, megtisztelnétek vele. 

Den nagyot sóhajtott és belefogott. Elmondta pontosan ugyan azt, amit nem is oly régen Ula mesélt el. Janvik szemöldöke a homlokági szaladt az első mondat hallatán, aztán csöndesen bólogatva hallgatta végig. Járt már a jövőben medálja segítségével, igaz ilyen messzire még nem jutott. Alig hitte, hogy az idők folyamán ennyire sikerült tökéletesítenie tudását. Elmosolyodott.  

– Szóval azt mondjátok az öcsém ennyire romlott lett és az ősi medál sincs meg? Nincs meg az ősi szimbólum? Már a ti időtökben.

– Sajnos ez a helyzet Mester! Segítesz nekünk? Fogalmunk sincs, hogy néz ki a testvéred. Mester kérlek, bocsáss meg a rossz hírért!

– Nincs mit megbocsájtanom, hiszen nem tehettek semmiről! Várjatok egy percet, azonnal jövök!

A mester ezzel sarkon fordult és elsietett. Nem telt bele pár perc és máris letette Denék elé a testvére arcképét. Elhűlve nézték. Erdo szakasztott mása volt Janviknak, csak pár évvel fiatalabb kiadásban. Ahogy Ula ránézett borzongás futott végig rajta, undor fogta el. A szeme volt az egyetlen, amiben merőben más volt. Tekintete legmélyén valami egészen más rejtőzött. Ott látta lobogni benne vad, féktelen gyűlöletet. Gyorsan elfordította róla a tekintetét, nem akarta tovább nézni. Den azonban alaposan emlékezetébe véste minden vonását, a legapróbb részletekig.  

– Ami nincs a képen – Szólt Janvik. – Az öcsémnek a bal tarkóján van egy sebhely. Egy vágás nyoma. Még kiskorában elesett és megütötte, egy kő felsértette, a helye máig megmaradt. Ezért visel állandóan vállig érő hajat. Ezen kívül a bal csuklóján van egy borsónyi anyajegy, ami egy félholdra hasonlít. Ennyit tudok segíteni. 

– Ez nagyon nagy segítség, köszönjük Mester! 

Janvik ezzel távozott, a többiek pedig hallgatásba burkolóztak.

A következő napok azzal teltek, hogy alaposan meglessék Erdot. A főtérre néző szoba jó ötletnek bizonyult, onnan észrevétlenül tudták figyelni. Ha nem őt lesték, akkor Ula és Den a környéket járta, ismerkedtek ősi világukkal. Hűvös kora őszi idő volt, mikor Den elvetődött arra a helyre, ahol a sárkányok nevelkedtek. Egy kisebb hegylánctól körbeölelt jókora mezőn számtalan sárkányt fedezett föl a távolban. Sietve vette arra az irányt. A mező egy részén heverésző, más részén játszadozó, míg egy másikon épp valamit tanuló sárkányokat látott. Nem akarta megzavarni őket, így leült a mező szélén és nézte őket. Egyik szebb volt, mint a másik. Volt közöttük halványzöld, égszínkék, narancssárga, szivárványszínű és volt közöttük pár tűzpiros. Ezek voltak a legnagyobbak és ezek tetszettek neki a legjobban. Talán azért, mert Metrára emlékeztették. Önkéntelenül is megérintette az oldalán függő tőrt. Hozzáérintette gyűrűjét és ebben a pillanatban megérezte Metra szívverését. Öröm öntötte el a szívét, hogy ha csak így is, de érezhette őt. Ekkor észrevette, hogy valaki integet feléje. Fölállt és elindult az integető felé. Mikor odaért meghajolva köszöntötték egymást.

– Üdvözöllek kedves utazó, már hallottunk felőletek. Gyere közelebb, had mutassam meg neked Merton büszkeségeit! Ők itt – mutatott egy kisebb csapat felé – a segítőink. Részt vesznek a mindennapi életünkben, segítenek mindenféle munkában. Ők – mutatott most egy másik csapatra – a harcosaink társai. A legszebbek és legbecsesebbek ezek a tűzpirosak. Belőlük csak igen kevés van. Ők a legfőbb vezetőnk hű társai, különleges tudással születnek. Igen ritkán látnak napvilágot, és csak nagyon kevesen vannak. Most is mindössze ez a három nemes példányunk van, és kizárólag a ti kedvetekért jöttek ide. Máskor ott fenn – mutatott a távolba – élnek.  Ott – mutatott egy másik helyre - épp a harcosok segítőit képzik, tanítják. A sárkány mindig maga választja ki, hogy ki legyen a társa. Ha kiválasztotta, akkor haláláig vele marad. A harcosnak ki kell érdemelnie a sárkány bizalmát. Ha mindez megszületik, akkor kezdődik közös tanításuk. A harcos tanul a sárkánytól és fordítva. Arra, ha nézel – mutatott a hegyek felé – ott pedig a legkisebbek vannak a szüleikkel. Van, amelyik csak a minap született. Még elég zabolátlanok és igen nagy csibészek. 

– Nagyon aranyosak a kicsik. A többiek pedig csodaszépek! Igazán büszkék lehettek rájuk! Mi a helyzet a tűzpirosakkal? Megnézhetném őket közelebbről? 

– Sajnálom, de hozzájuk nem mehetünk, ne haragudj. Őket csak a Legfőbb Vezetők érinthetik meg és az erre kijelölt gondozójuk. Nem mehetünk közelebb mi sem, akik a többi sárkányt gondozzuk. Bocsáss meg ifjú utazó! Ellenben a legkisebbekhez odamehetünk. Ha szeretnéd persze. 

– Semmi baj! A kicsiket viszont szívesen megnézem! De, bocsáss meg még be sem mutatkoztam! A nevem Den. 

– Az én nevem Dorb, én vagyok itt felelős mindenért. Kérlek, kövess!

Den új ismerőse mellett ballagott a legkisebb sárkányok felé. Már a távolból is jól látta, hogy valóban igen csak csibészek, ahogy Dorb mondta. Az egyikük épp a mellette lévő nagy sárkány termetes mancsával játszadozott, közben ide – oda hempergett fura hangokat hallatva. Egy másik kis csibész önfeledten rágicsált valamit, oda sem figyelve környezetére. Amott két ifjonc vígan hempergőzött, bukfencezett, rá se hederítve a közeledőkre. Den ekkor egy aprócska kis gombolyagra lett figyelmes. Lassan, óvatosan közeledett felé, nem akarta megijeszteni. Ahogy közelebb ért, akkor látta, hogy egy egészen kicsi sárkány fekszik a fűben.

– Ó itt a legifjabb, ma reggel született. – Mondta Dorb felé mutatva. – Még elég félénk, de az már most biztos, hogy igen csak különleges. 

Den közelebb ment. A kis sárkánygyerek egészen elbűvölte, már első látásra rabul ejtette a szívét. Közeledtére az apróság fölemelte a fejét és szimatolni kezdett. Mikor észrevette az idegent, feléje fordult és hatalmas zöld szemeit rámeresztette. Percekig csak fürkészte, szimatolta Dent, aki mozdulatlanul ült vele szemben, megcsodálva szépségét. Tűzpiros színe, égszínkék mellkasa egészen pompázatos látványt nyújtott. Fekete szemei kíváncsian csillogtak. Közelebb kúszott Denhez, aki felé nyújtotta kezét. Mikor már egészen közel volt hozzá, hatalmasat szippantott és még közelebb ment, majd beleszagolt Den tenyerébe, majd egyenesen a szemébe fúrta tekintetét. Odabújt hozzá, és pontosan olyan hangot hallatott, mint egy doromboló kiscica. Den óvatosan megsimogatta kis barátját, majd hagyta, hogy visszamenjen anyja fedezékébe. Dorb hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Nem tudom ki vagy, da az biztos, hogy ilyenre még nem volt példa mióta a világon vagyok. Még sosem merészkedett egy sárkány ilyen közel egy idegenhez. Minden esetre örülök neki. Látod mondtam, hogy különleges!

– Valóban az! Köszönöm, hogy megmutattad, megtisztelő számomra! 

Den ezzel elbúcsúzott és visszasietett a főépülethez. Közben Ula sem vesztegette az idejét, minden percét lekötötte Erdo megfigyelése. A főépület előtti árnyas park egyik padján üldögélt és le sem vette szemét a szemközti házról. Órák óta üldögélt itt, de az ég adta világon semmi sem történt. Erdo házából semmilyen zaj nem szűrődött ki, teremtett lélek sem mozdult, el sem hagyta senki a házat. Ulanak kezdett gyanús lenni ez a nagy csönd. Valamiért úgy érezte be kell mennie a házba, észrevétlenül be kell osonnia. Egyedül nem akart, na nem mintha félt volna, inkább csak nem akart egyedül odamenni. Nagyot sóhajtott, mikor a tér túlsó oldalán feltűnt Den alakja. 

– El sem hiszed merre jártam! – Mondta mikor lehuppant mellé. – A sárkányoknál voltam és barátságot kötöttem az egyik kicsivel. Neked is látnod kell! 

– Majd később Den! Most be akarok menni abba a házba. – Intett a fejével Erdo háza felé.

– Megőrültél? Mégis, hogy képzeled? Nem sétálhatsz csak úgy be! Vagy történt valami?

– Nem tudom. Minden esetre gyanús, hogy reggel óta ki sem tette onnan senki a lábát. Síri csönd van odabent. Valami azt súgja nekem, hogy be kell mennünk! Nem tudom miért, csak ezt érzem! Velem tartasz? 

– Persze, hogy veled! Csak jobb lenne megkeresni a hátsó bejáratot. Nem gondolod? 

Ula bólintott és fölpattant a padról. Egyenesen a ház háta mögé vette az irányt. A ház előtti kisebb kertben egy kis utacska vezetett a főbejárathoz. Menet közben ezt is alaposan megnézte, semmit sem bízott a véletlenre. Den fölpillantott az ablakokra, ahonnan valóban semmiféle mozgásnak nem volt jele. A kapu fölött egy nagyobb kőszobor állt, kezében tartva egy könyvfélét. Az ablakok között ugyanilyen szobrok sorakoztak, csak valamivel kisebbek. Elhaladva a ház mellett semmi gyanúsat nem vettek észre. Hátul gondosan ápolt park fogadta őket, közepén egy szökőkúttal. Az árnyas fák között kisebb sétány húzódott meg, mely egy kisebb virágoskerthez vezetett, ahol két pad árválkodott. A sétány azonban nem ért itt véget, valahova a távolba veszett. Alig lehetett észrevenni, úgy elrejtették a virágok. Úgy volt köré ültetve minden, hogy elsőre észre sem lehetett venni. Ula avatott szemeit azonban nem kerülhette el. Gyanakodva nézte a távolba vezető utat. Alaposan elméjébe véste minden részletét, majd sarkon fordult és a hátsó bejárathoz ment. Egy kisebb ajtó volt mindössze, kopott, veretes kilinccsel. Ula torkában dobogó szívvel nyomta le a kilincset. Ahogy feltárult az ajtó, nyirkos hideg csapta arcon. Fojtogató, hideg levegőt érzett, nyomban undor fogta el. Oly annyira felkavarodott a gyomra, hogy meg kellett állnia pár pillanatra. Den aggódva ugrott oda hozzá és tett a hátára a kezét.

– Minden rendben, jól vagyok! – Mondta Ula. – Csak ez a bűz! Felkavarodott a gyomrom. Biztos, hogy jó helyen járunk! 

Beljebb óvakodtak, vigyázva arra, hogy ne csapjanak semmiféle zajt. Lassan mentek föl a lépcsőn. A falakon kusza ábrák nyomasztón néztek le rájuk. Fölérve egy tágas előtérbe jutottak, ahonnan két oldalon széles lépcsősor vezetett az emeletre. A terem két oldalán több helyiség is nyílt, melyeket nehéz, faragott ajtók zártak el. Találomra nyitottak be az egyikbe. Az ajtó hangtalanul nyílt ki. A hatalmas szoba közepén faragott asztal állt, mellettük székekkel. A falak sötétek voltak, rajtuk megannyi kép rajzolódott ki. Megelevenedett rajtuk az Univerzum, a bolygók, csillagok. Az egyik ábrán egy ködfátyol rajzolódott ki, ami spirálisan tekergett beleveszve a csillagokba. Körben megszámlálhatatlan könyv sorakozott a bezárt üveges szekrényekben. Sejtelmes félhomály volt, amit némiképp ijesztővé tettek a fura ábrák a falakon. A következő szoba kisebb volt, az ablak előtt egy súlyos tölgyfa asztal állt, rajta számtalan papírtekerccsel. Ez lehetett Erdo dolgozószobája. A falakat itt nem fedték képek. Egyetlen polc állt benne, közvetlenül az íróasztal mellett. Közepén egy dísz állt, ami egy gránitból kifaragott madár volt. Szárnyait szorosan maga mellett tartva ült, szemei ragyogtak a beszűrődő pisla fényben, csőrében egy gyűrűt tartott. Ahogy körbenéztek, semmi gyanúsat nem vettek észre. Ula azonban nem moccant, lecövekelt a madárral szemben, egyenesen a szemébe nézett. A madár ekkor, ha csak egy pillanatra is, de megmozdult. Vagy csak a képzelete játszott vele? Önmaga sem tudta. Megrázkódott, majd karon fogta barátját. A következő szoba érdektelennek tűnt, ez lehetett Erdo hálószobája, ahonnan sietve távoztak. Felszaladtak az emeletre, és sorra nyitottak be a szobákba, de semmi nem tűnt érdekesnek. Az utolsót kivéve. Ebből egy keskeny csigalépcső vezetett fölfelé. Az ódon falépcső meg – megnyikordul alattuk. Fölérve egy kör alakú szoba közepén egy távcső állt. A kerek ablakocska előtt egyetlen fotel árválkodott. A falak mentén álló polcokon könyvek sorakoztak. Az egyik polc közepén egy pontosan ugyanolyan faragott madár állt, mint amilyet korábban láttak. Ula megesküdött volna, hogy figyeli őket. Odalépett a polchoz, hogy jobban szemügyre vegye a könyveket. Sorra vette mindet, majd szeme megakadt az egyiken. Eközben Den előtt megjelent egy kép. Megtorpanva figyelte az elméjére kivetített jövőt. Épp kiáltásra nyitotta száját, mikor bekövetkezett. Elkésett, hacsak egy villanásnyit is. Ula ott állt és nézte. Egy veretes megsárgult könyv volt. Meg akarta érinteni, ám ekkor a madár mintha csak védelmezni akarná rátámadott és megkarmolta. Ula szitkozódva kergette el. Den dermedten állt a látványtól. Ula a következő pillanatban szédülni kezdett. Forgott vele a szoba, gyomra émelyegni kezdett, majd elájult. Den ölbe kapta és kirohant vele a házból, meg sem állt vele Talanian házáig. Rohant, ahogy csak a lába bírta.

– Talanian Mester! Zira! Segítsetek! Kérlek, hívjátok ide a mestert! Ula…..

– Mi baj Den? – Jött elő Talanian. Mikor meglátta az eszméletlen lányt azonnal Janvikért küldetett. 

– Mi a baj Den? – Lépett ki szobájából Zira. Szeme megtelt könnyel, mikor meglátta Ulat. – Gyorsan Den, hozd a szobámba! Erre! – Szaladt előre és nyitotta ki az ajtót. – Mi történt? Merre jártatok?

Den óvatosan az ágyra fektette az ájult testet és könnyes szemmel nézett Zirára, majd tüzetesen elmesélte hollétüket. Zira és Talanian elhűlve hallgatták. 

– Mégis, hogy jutott eszetekbe odamenni? Azok után, amit elmeséltetek? Hogy lehettetek ilyen felelőtlenek! 

Den kezébe temetve arcát zokogni kezdett. Hibásnak érezte magát, amiért engedett és követte barátját. Már épp szólni akart, mikor megérkezett Janvik és leült a lány mellé. Megfogta a kezét. Érezte hideg nyirkosságát, érezte hevesen verő szívét. Tudta, hogy az életéért harcol. Szomorúan nézett a többiekre. 

– Ula nagyon beteg. Megtámadta a gonosz szellem. Át kell vinnünk hozzám, ott van minden, amivel talán tudok segíteni. Den kérlek, hozz őt! Menni fog?

– Igen Mester! Ugye életben marad? Kérlek, Mester ne engedd őt meghalni! 

– Megteszem, ami tőlem telik, de hosszú út előtt áll. 

– Kérlek, tégy meg érte mindent! Kérj bármit, megszerzem! – Szólt halkan Talanian. – Meg kell mentened őt! 

Janvik bólintott és sietve távozott Dennel együtt, aki még most is nyeldeste könnyeit, ahogy Ulara nézett. Hófehér arca élettelen volt, lázas teste magatehetetlenül feküdt karjaiban. 

Janvik házához évre lefektette arra az ágyra, amit a mester mutatott meg neki. Le akart ülni mellé, de a mester nem engedte. Szemeiben szomorúsággal, de határozottan tessékelte őt ki a szobából. 

Ula mindeközben messze járt. Orrát fojtogató bűz csapta meg. Meg akart mozdulni, de nem bírt, hiába próbálkozott. Minden mozdulatnál éles fájdalom hasított belé. Próbálkozott egy darabig, végül föladta. Feje mellére hanyatlott, szemei lassan csukódtak le. Minden erejét összeszedve próbált ébren maradni. Küzdött, hogy ne aludjon el. Megint megpróbált megmozdulni, de ismét fájdalom mart a húsába. Könnyein át észrevette, hogy keze, lába ki van kötözve valamihez. Nem látta mi az, béklyója a távolba veszett. Mikor megrángatta kötelékét újra és újra fájdalom hullám öntötte el. Ekkor hallotta meg a hangot. Azt, amit tudta, hogy soha nem fog elfelejteni, amíg csak él. Feltéve, ha életben marad. Kevéske esélyt látott erre, mégis harcolt, küzdött az életéért. Tudta, könnyen nem fogja odaadni. A sátáni hang ott szólt, egészen közel.

– Mégis mit gondoltál, hogy csak úgy besétálsz az otthonomba? Kémkedtél utánam? Ki vagy te? A szagod, az arcod vonásai oly ismerősek! Ki vagy te?

– Dögölj meg! Semmi közöd hozzá ki vagyok! 

– Utoljára kérdem, ki vagy te? Kapsz még egy percet, utána halál fia vagy! De még halálod percében el fogod nekem mondani ki vagy. Nyüszíteni fogsz a fájdalomtól! 

Ula elrablója felé nézett. Az arcát nem látta, de érezte őt. Érezte fojtón bűzös leheletét, érezte annak minden gonoszságát. Tudta, hogy Erdoval áll szemben. Igyekezett ősi erőit, tudását segítségül hívni. Megpróbált erre összpontosítani, de a fájdalom nem engedte. Egész testét elborította, kínozta az állandó gyötrő fájdalom. Erdo vihogva nézte, gyötörte őt.

– Hiába próbálkozol, ellenem úgysem tehetsz semmit!

– Azt majd meglátjuk! – Sziszegte alig hallhatóan két fájdalomhullám között.

Ula ekkor behunyta szemeit, igyekezett mindet kizárni elméjéből, még a fájdalmat is. Arra gondolt, hogy kedvenc sziklaperemén üldögél, testét lágy szellő borzongatja. A nap most bukik le a távoli horizonton, épp csak megvilágítva azt a helyet ahol ül. Arcát a lemenő nap fénye simogatja. Mikor a fájdalom helyett ezt kezdte érezni, megidézte ősi tudását, életre keltette ősei minden erejét. Csak remélni tudta, hogy a sátáni varázsló nem tudta őt ide követni. 

„Kérlek benneteket ősi szellemek, segítsetek! Megidézlek benneteket ősi szellemek és ősi erők, védelmezzetek meg e gonosz varázslóval szemben. Védelmezzetek minden ártó gondolattól és tettől. Űzzétek el belőlem az ártó szellemek minden gondolatát, tettét. Űzzétek ki belőlem a gonoszt, gyógyítsátok meg testem, lelkem! Áldás vezérelje utatok! Én, Ula Regord beszéltem.” 

Mire végére ért monológjának, párbeszédre lett figyelmes. Az újonnan felismert hang ellentmondást nem tűrő, ám mégis jósággal teli volt. 

– Engedd el a lányt! Semmi dolgod vele!

– Nocsak, nocsak! Ha te itt vagy Janvik, akkor bizony van keresnivalóm. Tűnj el, míg szépen mondom! 

– Mert ha nem, akkor mi lesz? 

– Majd meglátod! 

Erdo ekkor egy hatalmas energianyalábot küldött Janvik felé, aki abban a pillanatban ki is iktatta. Már épp egy kíméletlen párharc vette volna kezdetét, mikor a távolban egy aranyszínű fénycsík jelent meg, nyomában az ősi szellemek erejével. Janvik elmosolyodott. Lám, Ula mire képes! Erdo mikor kiszagolta mi közeledik felé dühödt szitkokat szórva köddé vált. Janvik odalépett Ula élettelennek tűnő, kikötözött testéhez és egyetlen mozdulattal megszabadította kötelékeitől, majd ahogy jött, úgy távozott. Az ősi erők körbevették Ula lelkét, megtisztították a gonosz minden mocskától, majd beborították őt gyógyító tiszta kék fénnyel. Ahogy körbevette és elborította, úgy kezdett el Ula teste is gyógyulni. Ha csak egy pillanatra is, de kinyitotta a szemét. Elsőként Janvikot látta meg. Mosolyogva nézett rá. 

– Köszönöm, Mester! – Szólt elhaló hangon. – Megmentetted az életem. 

– Ó, nem Ula! Te magad voltál az! Előhívtad őseid szellemét és tudását. Most már nem lesz baj, de még pihenned, erősödnöd kell. 

– Már jól vagyok! Den, vissza kell oda menni! – Ula föl akart kelni, de erőtlenül hanyatlott vissza. 

– Erről szó sem lehet! Látod mi lett a vége! Különben is, pihenned kell! Ha teljesen felépültél, akkor majd újra megbeszéljük, mi legyen!

– Den jól beszél. – vette át a szót Janvik. – Pihenned kell. Erdo alaposan megfertőzött. Most pedig idd ezt meg, ha kérhetlek! – Nyújtotta felé gyógy cseppjeit. Ula kiitta a nem épp kellemes ízű folyadékot, majd újra álomba zuhant.

Ula három napig aludt egyhuzamban. Mikor felébredt, nyomát sem érezte semmiféle betegségnek. Egyet érzett csupán, éhséget, amit korgó gyomra is jelzett. Körbenézett és meglátta Zirat, aki az ágya melletti fotelban olvasott. Mikor meglátta, hogy a lány felébredt, könnyes szemmel ölelte át.

– Drága gyermek, csakhogy felébredtél! Nagyon aggódtunk érted! 

– Zira! Mennyit aludtam?

– Kereken három napot. Azóta ülök itt melletted. 

– Te végig itt voltál? Ó, Zira! Hogyan is hálálhatnám meg neked!

– Nincs szükség semmiféle hálára gyermekem! Azt tettem, amit a szívem diktált. Örülök, hogy végre rendbe jöttél!

– Köszönöm! Zira…

– Igen gyermekem?

– Kaphatnék valamit enni? Farkas éhes vagyok.

– Ó, hát persze, azonnal hozatok valamit!

– Ha nem bánnád, inkább lemennék. Eleget feküdtem már.

– Biztos, hogy menni fog?

Ula felült, ám azonnal szédülés fogta el. Várt egy kicsit, míg elmúlik, majd óvatosan felállt. Zirába kapaszkodva tett meg pár lépést, majd újra leült.

– Menni fog, csak kérek még egy percet.

Várt egy kicsit és újra elindult. Ezennel nem fogta el szédülés, léptei is biztosabbak voltak. Zira tapodtat sem mozdult mellőle, karon fogta, ha bármikor szüksége lenne rá. 

– Jól van, csak szép lassan, nincs hova sietni! 

Így tették meg az ajtóig az utat. A lépcső tetején Ulat ismét elfogta egy pillanatnyi szédülés, ahogy lepillantott, de mélyen hallgatott. A földszinti szobába érve Talanian és Dent élénk beszélgetés közepette találták. Mikor meglátták ki áll az ajtóban mindketten fölpattantak és ölelték át. 

Percekkel később Ula már jóllakottan üldögélt az árnyas teraszon és tervét szövögette. Mindenképp vissza kellett menniük Erdo házába. Tudta, a titok ott lapul valahol. Pontosan nem tudta miféle titok, de abban biztos volt, hogy fontos, és semmi jóra nem számíthatnak. Közben kiderült, hogy Erdo eltűnt, napok óta senki sem látta. Mindenhol keresték, felkutatták egész Mertont, de sehol nem volt. Mintha csak a föld nyelte volna el. Ez intő jel volt, amit komolyan kellett venni. Érezte, hogy a gonosz varázsló már kegyetlen tettére készül. A békés Merton napjai meg voltak számlálva.

Pár nappal később Ula már teljesen rendbe jött, betegségének nyoma sem volt. Reggeli közben gondolataiba mélyedt. Homlokráncolva nézett barátaira. 

– Még ma visszamegyek. Nem várhatunk tovább! Ki kell deríteni Erdo hova tűnt. 

– Mégis mit vársz attól az elátkozott helytől? Nem volt elég, hogy legutóbb… - Nézett gondterhelten Den. - majdnem meghaltál? 

– Igaz. Viszont ha nem teszünk semmit, tudod mi fog történni! Nem ülhetünk ölbe tett kézzel Den! Jössz vagy sem, én megyek!  

Ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetést és fölpattant az asztaltól. Fogta fegyvereit és kiviharzott. A többiek fejcsóválva néztek utána. Den nem sokat teketóriázott, fegyverei után nyúlt és Ula után futott. Mire utolérte már Erdo házának kapujában állt. A házba már ketten léptek be. Az ódon ajtó hangtalanul nyílt ki, majd beléptek az előcsarnokba. Minden ugyanúgy volt, mint mikor itt jártak. Semmi sem változott, legalább is nyomát nem vették észre semminek. Csupán a vészjósló csönd volt még ijesztőbb. Ula azonnal megérezte a gonosz jelenlétét, émelygő gyomra azonnal jelezte. Undorral nézett körül, majd egyenesen az emeletre ment. Fölszaladt a tágas lépcsőn, lépteit elnyelte bőrcsizmájának puha talpa. Benyitott abba a szobába, ahol faragott madarat először pillantották meg. A madár most is ott ült a polcon, mozdulatlan volt. Ula ezúttal óvatosabban közeledett felé. Fogalma sem volt mit is keressen, ezért megállt és körbenézett. Lehunyta szemeit és próbált megérzéseire hagyatkozni. Lelassította légzését, igyekezett minden külső tényezőt kizárni, minden ősi tudását latba vetni. Egyszerre felvillant előtte egy szűk folyosó, egy lefelé menő csigalépcsővel. A sötét zugot mindössze pár halvány fáklya világította meg. A lépcső a félhomályba veszett. Próbálta kivenni honnan indulhat, de nem találta. Még erősebben koncentrált és hívta elő minden tudását. A kép lassan kezdett el kirajzolódni. A lépcső teteje egy régi, kopott ajtóban végződött. Megpróbálta gondolatban kinyitni ezt az ajtót, hogy megtudja, mit rejt a másik oldala. Egyszerre ott találta magát szemközt a faragott madárral, karmai között tartva valamit, amit nem tudott kivenni. Kinyitotta a szemét és közelebb ment a madárhoz. Már tudta milyen veszélyt rejt, ezért még időben felvértezte magát ősi védelemmel. Láthatatlan és erős védőburkot vont maga köré, majd egészen közel ment. Ekkor vette észre, hogy a madár egy aprócska kulcsot rejteget. Nem nézett a szemébe, hanem egy gyors mozdulattal elvette a kulcsot. Elégedetten nézett barátjára. 

– Szerinted minek lehet a kulcsa? 

Den alaposan szemügyre vette. A kulcs ugyan azt a madarat formázta, mint amitől elvették. Den farkasszemet nézett a madárral, de az nem moccant. Kezébe vette a kis kulcsot és körbe nézett. Nem látott semmit, ahova beleillett volna. Megnézett mindent. Ekkor Ula a madár felé mutatott. Hasán sötétebb foltot fedezett föl, amit eddig nem vett észre. Odalépett és közelhajolt. Semmi kétség nem volt, a madár hasán egy kulcslyuk volt, amibe pontosan beleillett a kezükben tartott kulcs. Óvatosan helyezte bele, majd elfordította. A velük szemben lévő könyvespolc ekkor halk kattanással elfordult. Mögötte ott rejtőzött a szűk csigalépcső. Sötét volt, érezni lehetett a gonosz fojtogató jelenlétét. Den fáklyát gyújtott, majd óvatosan belépett. 


 

Erdo eközben gonosz terveit szőtte búvóhelyén. Mikor Ula a betegágyat nyomta, elhagyta kastélyát és a hegyek gyomrában lévő barlangjában húzódott meg. Senki sem tudott erről a helyről, csak ő. Évekkel ezelőtt hozta létre, mikor mestere a halálos ágyán testvérének adta minden tudását. Bosszút esküdött, hogy mindenáron megszerzi azt. Kialakította könyvtárszobájában a titkos kijáratot, melynek őrzésével első rút teremtményét bízta meg. A titkos kijárat egy hosszú, sötét folyosón át a hegyekig vezetett, ahol egy mélyen fekvő barlang volt. A felszínen nem volt sehol kijárata, ami kiváló rejtekhellyé lett. Évek alatt készült el a hozzá vezető út, és ezen idő alatt Erdo egyre elszántabb, egyre gonoszabb lett. Egyre jobban akarta az ősi tudást, a medált. Később már nem érte be ennyivel, a világ ura akart lenni. A gonosz hatalomvágy teljesen elvakította, már attól sem riadt vissza, hogy mindent és mindenkit elpusztítson, hogy helyére felépíthesse önnön torz birodalmát. Ebben a titkos barlangban fejlesztette meglévő tudását és kezdte létrehozni seregét. Egy olyan sereget, akiket saját rút képmására alakított, uralkodott elméjükön. Csupán bábok voltak. Arcnélküliek, izzó szemekkel. Lélek nélküli torz lények voltak, Erdo szolgálatában. Ezek az arcnélküli torz lények most ott álltak körülötte és lesték minden szavát. Erdo azonban nem volt elégedett velük, minden nap fejlesztette, tökéletesített őket, közben növelve számukat. Ha úgy tetszett neki, akkor kénye kedve szerint játszadozott velük, kínozta őket. Miután kiszórakozta magát velük, visszaküldte őket a helyükre. A lények ismét mozdulatlanokká váltak a barlang és a folyosó falain. 

Egyik borús reggelen saját maga tökéletesítése közben eljutott odáig, hogy fel tudta venni bárkinek az alakját. Elég hosszú ideje próbálkozott már, eddig a percig sikertelenül. Most azonban oly jól sikerült, hogy örömmámorban tört ki. A tükörből Den pontos képmása nézett vele farkasszemet. Sátáni vigyor jelent meg ábrázatán, majd velőtrázó röhögése rázta meg a barlangot. Mivel bejáratos volt Talanian házába, gond nélkül megszerezhette Den energiáit. Miután ez megvolt, már csak magára kellett öltenie és készen is állt, hogy kipróbálja. Felvette hát Den alakját, majd a barlang falához lépett és megérintette. Keze nyomán egy szűk kis átjáró keletkezett, majd képén önelégült vigyorral lépett ki rajta. Egyenesen a főtérre sietett. Odaérve lelassította lépteit és körülnézett. Érezte, hogy Den nincs a közelben, bár azt nem tudta pontosan hol van. A búvóhelyén lévő varázsgömbjét hiába faggatta, nem árulta el, hogy ellensége merre jár. Csaknem földhöz csapta akkor mérgében a gömböt, de az utolsó pillanatban megállt a keze. Nem tétovázott, sietett kideríteni a titkot. A téren az emberek békésen jöttek – mentek, nem figyelt rá senki, szótlanul haladtak el mellette. Ám ekkor a távolban megjelent egy alak, azonnal felismerte benne testvérét. Gyűlölettel eltelve nézte és szorította ökölbe a kezét. Mikor Janvik észrevette egyenesen felé tartott. Úgy tett, mintha nem venné észre, lassan egy másik irányban folytatta útját. Janvik egy pillanatra meglepődött mikor Den hátat fordított neki, aztán azt gondolta, biztos nem vette észre. Zsigereiben azonban rosszat sejtett. Elindult az ál Den nyomában. Mikor látta, hogy Talanian házához megy megszaporázta lépteit. Az út egy kis darabon elkanyarodott, amit sűrű bokrok szegélyeztek. Ekkor tévesztette szem elől. Erdo a bokor mögül vigyorogva nézte testvérét, aki nyomát vesztette. Elégedett vigyor jelent meg ábrázatán, majd tovább ment. Talanian házához érve benyitott a kapun. Lenda mosolyogva fogadta, mit sem sejtve kit is engedett be a házba. Erdo egyelőre nem akart megölni senkit. Sokkal inkább kíváncsi volt, hogy mi folyik a házban, kik ezek az idegenek és mit akarnak. Biccentett Lendonak és fölsietett az emeletre. Pontosan ismerte a járást, hiszen épp elégszer járt már itt. Félúton járt, mikor Janvik jött lefelé vele szemben. Ahogy elhaladt mellette keze önkéntelenül is ökölbe szorult, szeme összeszűkült a gyűlölettől. Fogalma sem volt, hogy került ide ilyen hamar, de nem is igen érdekelte. Épp csak egy villanás volt, hogy tekintetük találkozott. Janvik megtorpant egy percre, majd ránézett. 

– Den! Máris visszajöttetek? Sikerrel jártatok?

– Igen persze, minden rendben. – Felelt Erdo gyorsan, majd továbbsietett. 

Azt már nem láthatta, hogy Janvik összevont szemöldökkel néz utána. Amint felért az emeletre, a folyosón szembejött vele Talanian, aki mikor meglátta mosolyogva invitálta be dolgozó szobájába. Megpróbált a lehető legtermészetesebben viselkedni, majd abban reménykedve lépett be utána, hogy kideríthet valamit az idegenekről. 

– Nos, Den? Sikerrel jártatok? Ula merre van, hogyhogy nincs veled?

– Ula? Sétálni ment. Azt mondta ki kell szellőztetnie a fejét. 

– Értem. Találtatok valamit Erdo házában? 

– Azt hiszem igen. De még vissza kell majd mennünk. 

– Nagyon remélem, hogy sikerrel jártok és megtaláljátok, mielőtt ránk szabadítja azt a sok borzalmat, amit mondtatok. 

Erdo zavarba jött, ám vonásai erről semmit sem árultak el. Lázasan törte a fejét, hogyan folytassa tovább a beszélgetést anélkül, hogy elárulná magát és persze végre megtudja ki is a két idegen valójában. A napokkal ezelőtti fogadáson csupán annyi hangzott el, hogy utazók és messzi földről jöttek, no és persze az, hogy kézre kerítették a hírhedt rablóbandát. Már akkor felfigyelt rájuk, mindent tudni akart róluk. Törte a fejét mit is mondhatna ebben a pillanatban. 

– Sajnos nem sok az, amit találtunk és nem is igazán tudjuk mit keressünk. Semmi nem utal arra, hogy bármi rosszat forralna. Az igazat megvallva, talán nem is ott kell keresnünk. 

– Ezt, hogy érted? Hiszen ti magatok mondtátok, hogy a házában kell lennie valaminek, ami nyomra vezetheti a gaztetteit. Mikor elmeséltétek, hogy a jövőben miként éltek és miért, akkor azt is mondtátok, hogy ott kell lennie valaminek. Most mégis mást gondoltok? 

„Szóval a jövőből. Ez érdekes. Akkor még jobban kell vigyáznom!” Erdo már - már hangosan mondta ki, amit gondol. Keze ökölbe szorult a hallottak után. „Megöllek benneteket nyomorultak! Nem menekülhettek bosszúm elől! Janvik légy átkozott! Biztos a te kezed is benne van ebben! Bármekkora is lett a tudásod, az enyémet sosem fogja felülmúlni! Légy átkozott!” Erdo szinte nem is figyelt a másik szavaira, annyira elvakította a gyűlölet. 

– Bocsáss meg, csak kissé elfáradtam. Most is úgy gondoljuk, és még visszamegyünk! Ha nem haragszol, akkor most lepihennék. 

Erdo ezzel sarkon fordult és visszasietett búvóhelyére. Örült annak, hogy álcája ilyen jól sikerült és Talanian még csak nem is sejtette, hogy kivel áll szemben. Hangosan nevetve tett meg az utat, azt sem bánta, hogy néhol igen csak megbámulják. Álcája tökéletes volt, tudása újabb szintet lépett előre, ami még gőgösebbé, még beképzeltebbé tette. Visszatérve a barlangjába levetette álcáját és a tükörbe nézett. Önelégült vigyor jelent meg arcán, majd hátborzongató nevetésben tört ki. Sátáni röheje megtöltötte az egész barlangot. 


 

Den óvatosan lépkedett a mélybe vezető lépcsőn. A kezében lévő fáklya alig – alig világította meg a kanyargós lejáratot. A szűk lejárót fojtogató doh és gonoszság szaga árasztotta el. Ula küzdött émelygésével, de Den sem volt ezzel másképp. A lépcső egyre meredekebben vezetett lefelé, egyre sötétebb lett. A falakat és a lépcsőt is mindenhol vastag nyirok borította. Az egyik kanyarban Den megcsúszott, csaknem orra esett, kezéből kiejtve a fáklyát. Halk szitok hagyta el ajkát. 

– Vigyázz Ula, nagyon csúszik! Légy óvatos! – Szólt hátra. 

Ula kezében is világított egy fáklya, de még ez a kettő sem volt elég ahhoz, hogy kellő fényt adjon. Óvatosan lépkedett Den nyomában. Még ebben a halovány, sápatag fényben is kivehetőek voltak a falakat borító ábrák, amik lejjebb fogadták őket. Az egyik kanyarban Den megállt, mikor észrevette a rajzokat. Undor fogta el, ahogy rájuk nézett. Nem szólt, csak a fejével intett Ulanak, aki elborzadva nézte azokat.

– Ez….ez borzalmas! Miféle ember lett Erdoból? Nem is ember, nem is tudom mi! Minden esetre, borzalmas! Ezek a rajzok! Beteg az elméje.

Elborzadva nézték a rajzokat. Mindegyiken Erdo torzszülött agyának teremtményei néztek velük farkasszemet. Meredten álltak, mintha csak arra vártak volna, hogy egy adott pillanatban életre keljenek és rájuk vessék magukat. Ahogy Den fáklyája megvilágította az egyiket, amelyik mellett épp haladt, hacsak egy pillanatra is, de megmozdult. Vicsorgó pofával ugrott egyet, minta egyenesen Denre akarná vetni magát, hogy azon nyomban széttépje. Beleborzongott, ahogy ránézett a torzszüleményre. Először azt hitte csak a képzelete játszik vele, ám a következő lépésnél rá kellett jönnie, hogy a lények bizony mozognak. Lassan forogtak körbe – körbe, olyan érzést keltve ezzel, mintha az egész fal hullámzana. A vicsorgó lények követték őket mindenhova. Mikor végre leértek, talpuk alatt egy aprókavicsos út vezetett valahova a távolba. Den csak ekkor szólalt meg.

– Ezek…..ezek egyszerűen borzalmasak! Kétség nem fér hozzá, hogy mind Erdo beteg agyának szülöttei. Sokkal nagyobb a baj, mint hittük! Ha ezek mind életre kelnek! Bele se akarok gondolni mi vár ránk. 

– Én sem. Szerintem most vissza kellene fordulnunk Den! Hozzunk segítséget és úgy várjuk meg. Félek kicsit elszámítottuk magunkat, ketten kevesen leszünk.

– Meglehet, de talán nem. Nem véletlenül küldtek minket. Nem szeretném, ha pánik törne ki, mert az csak kedvezne ennek a gazembernek. Látod, mit művelt már eddig is! Derítsük ki hová vezet ez az út! 

Lassan haladtak tovább, a fáklyák egyre halványabban égtek, pár lépésnyire előttük már teljes sötétség volt, az orrukig sem láttak. Nyirkos, hideg levegő vont körbe mindent. A biztonságot adó főépülettől egyre távolabb kerültek, azt sem tudták hová vezet az út és, hogy mi vár majd rájuk. Mégsem álltak meg, minél hamarabb ki akarták deríteni pontosan mit művel a varázsló és aljas tervében meddig jutott. Mentek hát az egyre sűrűbb sötétben, mikor Den hirtelen megtorpant. 

– Érzed ezt? Megmozdult a levegő!

– Igen. Azt hiszem, hamarosan kijutunk! 

Den tovább akart indulni, de Ula megfogta a karját és nem engedte. Lehunyta szemeit, medáljára koncentrálva az ősi erőket hívta segítségül. Ősei szellemének minden erejét kérte, hogy óvják meg őket. 

– Jól van, mehetünk! Ez talán egy darabig megóv minket. 

Csöndesen haladtak tovább, vigyázva arra, nehogy az apró kövek megcsikorduljanak talpuk alatt. Hosszas menetelés után a távolban halvány fény derengett. Oly aprócska volt, mintha csupán egy gyertya fénye lett volna. Lélegzetvisszafojtva érték el a szűk folyosó végét, mely egy tágas barlangban végződött. Tetejéről egyetlen napsugár szűrődött be, igen haloványan. Megálltak és alaposan szemügyre vették a bejáratot, sejtvén, hogy valami bizonyára megvédi, mert Erdo minden volt csak felelőtlen nem. Ula gyűrűt viselő kezével végigpásztázta a bejáratot. Amerre keze elhaladt, ha halványan is, de kirajzolódott egy mások számára láthatatlan és halálos energiamező. Ha óvatlanok, és átlépnek rajta, a biztos halál várt volna rájuk. Egyetlen mozdulattal szüntette meg a halálos csapdát, majd beléptek. A pisla fény borzongatón világította meg a tágas földalatti termet. Den újabb fáklyát akart gyújtani, de Ula megállította. Helyette gyűrűjét használta, ami nem csupán fényt adott, hanem védelmet is. Szemügyre vették a barlangot, ami teljesen szabályos négyszöget formázott. Padlóján hatszög fénylett, melynek szárait valamiféle ismeretlen növény indája formázta meg. Közepén Erdo madara pöffeszkedett, amint egy kelyhet tart karmai között. A rút madár a falakat is uralta, minden oldalon jókora volt belőle, ugrásra készen. Szemei fel –felvillantak, ám most mozdulatlan volt. Körülötte ugyanolyan torz alakok sorakoztak, mint amilyenek a szűk folyosó falait borították. Szemük vörösen izzott, erős lábaik karmokban végződtek, melyek testük mellett szárnyakat formáztak, most szorosan tapadtak hozzájuk. Testük sem emberi sem állati nem volt, inkább valahol a kettő torz keveréke. A barlang közepén, közvetlenül a hatszög mögött egy támlás, faragott szék állt. Háttámlája kitárt szárnyú madárra emlékeztetett, karfája karmokban ért véget. Az előtte álló asztalon könyvek, pergamenlapok hevertek, jobb oldalán egy kristálygömb állt, egy madár formájú talpon. A falak mentén polcok magasodtak, rajtuk megszámlálhatatlan kisebb – nagyobb üvegcsék, különféle könyvek sorakoztak. Ula tekintete azt a bizonyos könyvet kereste, de sehol nem találta. Persze gondolhatta volna, hogy legféltettebb kincsét nem hagyja szem előtt. Szeme megakadt az egyik fal mellett álló ágyon. Fogalma sem volt, miért épp ez keltette föl az érdeklődését. Odalépett és alaposan végigmérte. Valamiért pont ezt találta érdekesnek. Leguggolt elé, belesett alá, de csalódnia kellett. Ám ekkor fölfedezett a támláján valamit. Egészen közel hajolt hozzá. Ekkor vette észre azt az egészen apró kis jelet, ami egy madárfejben végződött. Épp meg akarta érinteni, mikor egy villanásnyi idő alatt történt minden. Az ágy egyik lábából egy izzó szemű lény támadt rá. Váratlanul érte, de nem felkészületlenül. Mire Den ott termett, addigra kardjával kettéhasította a rút teremtményt. Ám ahelyett, hogy elpusztult volna, nyomban kettő lett belőle. Ahányat kettéhasítottak, annyiszor duplázódott meg mind. Élet – halál harc kezdődött. kardjuk, tőrük hatástalan volt a lényekkel szemben. Mikor Ula egy lélegzetvételnyi időhöz jutott, a nyakában függő medált vetette be. Lekapta a láncot és egy kört rajzolva vele szemvillanás alatt körbefordult. Ahogy a kör bezárult, a lények úgy hamvadtak porrá. Az utolsóm épp kilehelte ocsmány lelkét, mikor tapsolás és sátáni röhögés rázta meg a barlangot.

– Lám, lám a hős idegenek! Minő vakmerőség hozott ide benneteket? – Hörögte. 

– Véletlenül tévedtünk erre. De már megyünk is! Bocsásd meg vakmerőségünket, hogy megzavartunk! – Szólt Den és hátrálni kezdett. 

– Azt már nem! Nem mentek sehova! Ezentúl engem fogtok szolgálni, elveszem a lelketeket! Az enyém lesz, és erősebb leszek, mint azt valaha is képzelnétek! 

Den tovább hátrált, majd elhaladt a gonosz varázsló mellett, gondosan ügyelve arra, nehogy a szemébe nézzen. Igyekezett minél jobban kikerülni és úgy elhaladni mellette, ám Erdo is résen volt. Ahogy mellé ért, lecsapott rá. Megtehette volna már korábban is, mégsem élt vele. Egészen közelről akart végezni vele, minél nagyobb fájdalmat okozni. Kezeiből fény csapott föl, pillanatokon belül energiamezőt vonva köré. Den minden erejét összeszedve próbált kiszabadulni, de ahogy hozzáért égető fájdalom hasított belé. A medáljára összpontosított, kérvén, hogy szabadítsa meg. Ereje azonban kevés volt ebben a helyzetben, a medál csupán enyhíteni tudta Erdo gonosz energiáját. Csapdába esett. Arra már nem maradt ideje, hogy Metrát hívja. Utolsó erejével még odakiáltott a lánynak, hogy meneküljön, majd elvesztette az eszméletét. Feje lehanyatlott, nem mozdult. Erdo hörögve, eltorzult fejjel nézett a lányra.

– Most pedig te következel! Az enyém leszel, a rabszolgám! Mindörökre az enyém leszel! Hahaha! Az enyém! 

Ula szemei szikrákat szórtak, ahogy ellenfelére és Den ájult testére nézett.  Figyelte minden mozdulatát, ugrásra készen várt. Erdo sátáni vihogása rázta meg a falakat.

– Na, mi lesz? A barátod nélkül már nem vagy olyan bátor mi? Inadba szállt a bátorságod? 

Ula úgy tett, mintha oda sem figyelne, ám minden idegszálával összpontosított. Lázasan törte a fejét, hogy szabadulhatna meg és, hogy menthetné meg barátját. Ekkor lelke legmélyén egy hangot hallott. Ismerős volt, mintha csak Janvik szólt volna hozzá a távolból. „Használd a medálod! Elég, ha gondolatban segítséget kérsz! Kérd meg, hogy tüntessen el! A gyűrűdet pedig észrevétlenül irányítsd a gonosz felé!” Rezzenéstelen arccal figyelte Erdot. Kezével tett egy észrevétlen mozdulatot, a gyűrűjét egyenesen felé irányította, közben pedig a medáljához fohászkodott: „Ősi erők jöjjetek és rejtsetek el minket!” Míg várt, hátrálni kezdett. Hamarosan hátán érezte a barlang falának nyirkos hidegét. A varázsló már egészen közel volt hozzá, érezte bűzös leheletét. Egyre közeledett, már csaknem megérintette, közben harsányan röhögött.

– Mi lesz? Félsz a közelemben? Hisz még semmit sem tettem! De nemsokára megismered az erőmet, enyém leszel mindörökre!

Ula orrát fojtó bűz csapta meg, gyomra émelyegni kezdett. Egyenesen a gonosz szemébe nézett, majd elmosolyodott. Már érezte az ősi erőket. A következő pillanatban gyűrűjéből vakító fény csapott föl, majd villámsebesen védőburkot vont Den és saját maga köré. Mire Erdo felocsúdott, karmai már csupán a levegőt markolászták. Velőtrázó, bosszúszomjas hangját elnyelte a mély barlang. 

Pillanatokkal később egy mezőn találta magát, Den ájult teste ott feküdt mellette. Odatérdelt hozzá, nyakára tette a kezét. Szívverése lassú volt, de életben volt. Ahogy szívverését ellenőrizte, szemeiből egy könnycsepp egyenesen Den arcára hullott. Szipogva szedte össze minden erejét. Kezét a fiú mellkasára téve gyógyítani kezdte. Kezeiből először halvány fehér fény tört utat, ami egyre fényesebb lett, majd teljesen körbevette az ájult testet. Ahogy beborította a fehér fény, lassan pulzálni kezdett, majd lassan átváltott a színe. Először szürkés, majd ahogy Den tisztulni kezdett, egyre élénkebb kék lett. Végül már csak az azúrkék szín borította be. Ula hagyta, hogy ez a kék fény átjárja, átmossa, megtisztítsa. Örökkévalóságnak tűnő percekkel később Den arcának fakó színe pirosodni kezdett, majd fáradtan nyitotta ki a szemét.

– Mi történt? Hol vagyok? 

– Erdo elkapott a barlangban. Bezárt egy energiamezőbe és megbénított. Most már minden rendben lesz! 

– Köszönöm, hogy kihoztál onnan. Jut eszembe, hogy sikerült mindez?

– Az ősi tudás Den! Benned is ott van, csak elő kell hívnod! 

– Az ősi tudás, mégis elfogott ez a szemét! Lefagytam! 

– Nem te vagy a hibás! Erdo csapdája legyengített és ezért nem tudtad kellően előhívni. Ennek a mocsoknak iszonyú ereje van! Vissza kell mennünk Talanian házába. Föl tudsz kelni?

– Megpróbálom, bár még eléggé szédülök. Szétmegy a fejem! 

Den megpróbált fölkelni, de azon nyomban vissza is ült. Forgott vele minden, gyenge volt, remegett mindene. Ula ekkor a fiú fejére tette a kezét, minden gyógyító erejét oda összpontosította. A jótékony hatás nem maradt el, Den azonnal érezni kezdte az enyhülést. Szédelgése abbamaradt, már teste sem remegett. Megint megpróbált fölállni, ami ezúttal sikerült is. Tett egy lépést, majd megölelte a lányt.

– Köszönöm! De mondd csak, mi lett végül Erdoval? Megölted?

– Nem. Legalább is még nem. Tudod, hogy meg kell találnunk azt az átkozott könyvét a seregével együtt. Az az érzésem ez a búvóhelye csak a jéghegy csúcsa volt! 

– Meglehet! Egyébként hol a csudában vagyunk?

Ula ekkor nézett körül jobban. Lassan esteledni kezdett, messzire nem látott el, de azt azért ki tudta venni, hogy nincsenek messze. A távolban ott magasodott az Ékkővölgy, ahonnan Kerta sejtelmes fényei szűrődtek ki. 

Rájuk esteledett mire a főépülethez értek. A csillagokat sűrű felhők takarták, a hold sem világított át rajta. Ahogy bezörgettek a kapun, Lenda azonnal beeresztette őket, közben hitetlenkedve nézett rájuk.

– Den! Hiszem csak az imént mentél el! 

– Mi…hogy én…? Ó az átkozott! Itt volt bent? Felelj Lenda! Itt járt?

– Kicsoda Den úrfi? Az ég szerelmére áruld már el mi folyik itt!

– Erdo, ő járt itt! Fölvette az alakomat a nyomorult. Fogságba ejtett, csaknem megölt minket ez az átkozott! Járt Talaniannál?

– Igen Den, sajnos igen.

– Siessünk Ula! Félek, kiderítette kik vagyunk!

Sietve magára hagyták a meglepett Lendát és felrohantak az emeletre, meg sem állva Talanian dolgozó szobájáig. Talanian épp az asztala mögött írt valamit. A gyertya fénye sápadtan világította meg arcát. Ahogy meglátta őket felugrott és eléjük sietett.

– Mi történt fiam? Fel vagy dúlva! Hol jártatok? 

– Nem esett bajotok Mester? Erdo belebújt a bőrömbe, és engem kiadva magának bejutott hozzád. Nem esett bajotok? Megtaláltuk a búvóhelyét! 

– Ó, te szent ég! Mi azt hittük…..

– Hogy ő én vagyok.

– Igen Den.- A mester kezébe temetve arcát rogyott le a székre. – Bocsássatok meg! Már tudja, kik vagytok. Tudja, hogy a jövőből jöttetek. Igaz azt szerencsére nem, hogy miért vagytok itt! Kérlek, bocsássatok meg! Ősi tudásom nem figyelmeztetett. Szóval megvan a búvóhelye?

–Igen. Elképesztő miket találtunk, ami szerintünk csak egy kis töredéke a valónak. Az pedig, hogy tudásod nem jelzett csak azért lehetett, mert Erdo fölhasználta az itt lévő energiáimat. Van itt belőle bőven. Adj mellém embereket és felszámoljuk a rejtekhelyét! Nincs vesztegetni való időnk! 

– Máris összehívom a nagytanácsot!  

Talanian elhűlve hallgatta a fiatalok beszámolóját, majd magához kérette Janvikot, a Bölcseket és a harcosok vezetőit. Éjszakába nyúló tanácskozás vette kezdetét.


 

Közben Erdo toporzékolt, őrjöngött Dühében. Kis híja volt, hogy nem tört össze mindent. Szitkozódva járkált fel – alá. Mikor kissé megnyugodott asztalához ült és az ősi pergameneket tanulmányozta. Mikor már a második gyertya égett csonkig, meggyújtotta a következőt és beállt a hatszög közepébe. 

– Megidézlek benneteket alvilági szellemek! Jöjjetek elő és legyetek segítségemre! Segítsetek, hogy bevégezzem küldetésem és miénk legyen a világ! Legyen miénk minden élő és holt lelke, uralkodjunk mindenen és mindenkin! Uralkodjunk élőn és holton, égen és földön!

A hatszöget formázó inda tekeregni kezdett, majd közepe körbeforgott. Erdo kilépett a szélére és nézte művét. Az örvény egyre nagyobb és gyorsabb lett, majd helyét jókora fekete űr vette át. Mélyéből metsző hideg tört fel, érezni lehetett a hálál mindennemű jelenlétét. Ahogy az örvény megállt, a tátongó mélységből egy alak jött elő. Arca pergamenszerű volt, szemei vörösen izzottak. Sötét leplet viselt, mely alól épp csak kilátszottak áttetsző véreres kezei, fejét csuklya takarta. Földöntúli hangon szólalt meg.

– Megidéztél világok ura! Mondd, mit kívánsz és teljesítem! Örökre szolgád vagyok!

Erdonak tetszett a világok ura megszólítás, hízelgett beteg elméjének. Szinte rá se nézett az előtte térdelő démonra. Sátáni mosoly jelent meg arcán. 

– Parancsolom, hogy hozd elém a szolgáidat, hogy ezentúl nekem engedelmeskedjenek! Azt akarom, hogy a két idegen lelke örökké az enyém legyen! Mindent és mindenkit el akarok pusztítani, hogy uralkodhassak az egész világ fölött! Te pedig segíteni fogsz nekem! Ha én leszek a világmindenség ura, együtt fogunk uralkodni! Menj, hozd ide teremtményeidet! Ha itt lesznek, én is előhívom az enyémeket, és egyesült erővel győzni fogunk! 

– Legyen akaratod szerint! Történjen minden úgy, ahogy óhajtod! 

Az alvilági teremtmény ezzel eltűnt a mélyben. Erdo kezeit dörzsölgetve várt. Fel – alá járkált, alig várta, hogy új szerzeményei előjöjjenek. Az örvény végre újra megnyílt, belőle pedig rútabbnál rútabb lények özönlöttek elő. Mind felsorakoztak Erdo előtt és várták a parancsait. Ő ekkor elővette rejtekéből nagy varázskönyvét és felütötte. Ráhelyezte a nyakában függő medált és elmondta a varázsigét. Medálja vörösen felizzott, a könyv lapjaiból pedig életre kelt rút madara. A madár ott kőrözött körülötte, majd a vállára telepedett. Pár pillanatig elidőzött, majd kiterjesztve szárnyait éles vijjogásba kezdett. Csakhamar a falakat borító ábrák megelevenedtek. Erdo életre keltette szörnyeit. Szemük vörösen izzottak, szárnyaik éles karmokban végződtek, melyeknek egyetlen karmolása is halálos volt. Minden teremtmény igen erős védelemmel volt ellátva, szinte semmi sem hatolt át e láthatatlan védőburkon. Erdo elégedetten nézte beteg elméjének szülötteit. Legyőzhetetlennek, sebezhetetlennek hitte magát. Egyetlen egy valamivel nem számolt: Ula és Den erejével. 


 

Talanian házában közben befejeződött a tanácskozás. A Bölcsek és a harcosok vezetői alig hittek a fülüknek, mikor a két utazó beszámolt mindenről. Janvik lehorgasztott fejjel állt, végtelen szégyenérzetében. 

– Bocsássatok meg nekem, azt hiszem, én tehetek mindenről! Ha akkor átengedem azt a tudást, amit a mesteremtől kaptam, most ez mind nem lenne. 

– Vagy már sokkal korábban bekövetkezett volna! Ne okold magad Janvik Mester! – Szólt a harcosok vezetője. – Te semmiről nem tehetsz. Lényeg az, hogy a két fiatal jóvoltából értesültünk mindenről, így talán lesz időnk felkészülni. 

Épp csak felkelt a nap, mikor Kerta és a békés, csodás Ékkővölgy teljesen megváltozott. Az egész vidék teljesen felbolydult. Utcák néptelenedtek el, családok igyekeztek búvóhelyet keresni. Voltak, akik nem hagyták el otthonukat, helyette vastag farönkökkel torlaszolták el az ablakokat, ajtókat. Asszonyok igyekeztek könnyeikkel küszködve csitítani gyermekeiket. A harcolni nem tudó idősek, gyermekek, nők a közeli hegy mélyen behúzódó barlangjaiban próbáltak meg menedéket keresni. Ezek a tágas barlangok egy darabig megfelelő búvóhelynek bizonyultak. Ivóvízről a rajtuk keresztülfutó patakok gondoskodtak, amik némi élelemmel is szolgáltak, a bennük lévő halak által. Persze ez mind nem volt elegendő, így szekereken vittek magukkal annyi ennivalót, amennyit csak bírtak. A fiatal férfiakat mind harcba szólították, kivétel alig akadt. Akik nem voltak harcosnak kiképezve, azokat igyekeztek minél előbb beavatni a fegyverek tudományába. A sárkányokat mind fölfegyverezték, a különlegeseket kivéve. Ők Merton vezetőinek otthonát védték. Talanian háza volt a főhadiszállás, melyet három különleges sárkány óvott, tucatnyi kiváló harcossal. Az ablakokat bedeszkázták, így bent csupán a gyertyák fénye nyújtott némi világosságot. Den aggódva nézett a mesterre, egyre a medálon járt az esze. 

– Talanian Mester! A medál tényleg biztos helyen van? 

– Ne aggódj Den, jó helyen van! Hidd el, megvédem az életem árán is, ha kell. De most fontosabb, a haditerv! Mit tudsz a lényekről? 

Den lesütött szemmel mesélte el mit is látott a barlangban.  Szavait komor csönd fogadta. Den szemei szomorúak voltak, egyáltalán nem volt biztos abban, hogy sikerül legyőzniük őket. Lesütött szemmel nézett, majd ő is az kiterített tárképek fölé hajolt. A harcosok vezetői jó ideje tanulmányozták már a térképeket. 

– Xon Mester, te a sárkányaiddal itt fogsz várakozni az Ékkővölgy előtti erdőben. Te, Lon Mester itt leszel a másik oldalon, a Terba folyó mentén. Egy csapat körbeveszi Kertát, egy pedig végighúzódik ezen a vonulaton. – Mutatott a térképre Talanian. – Áldás vezérelje utunkat, az égiek legyenek velünk! 

Kétszer bukott alá a nap a tanácskozás óta, de semmi jele nem volt annak, hogy Erdo támadásra készülne. A harmadik nap reggelén azonban:

– Nézzétek az eget! – Mutatott az egyik őrszem a távolba. – Mintha esni készülne, fekete felhők gyülekeznek. 

– Azok nem felhők! – Ugrott fel Den. – Ezek Erdo szörnyszülöttei! Talpra, azonnal! Mindenki talpra! – Adta ki a parancsot. – Igyekezzetek! Értesíteni kell a többieket is! Adj egy fáklyát gyorsan!

Den amint megkapta a fáklyát, sietve lángra lobbantotta és a megbeszélt jel szerint integetni kezdett vele. Nem sokkal ezután sorra lobbantak föl a figyelmeztető jelek, mindenki készen állt a harcra. 

Az égen a sűrű, fekete felhő egyre közelebb jött. A napot teljesen eltakarta, esti szürkületet hozva magával. Ahogy egyre közeledtek, velük együtt egyre erősebben kezdett fújni a szél is. A szörnyek vihart kavartak, felverve ezzel a port is, megnehezítve a Mertonaik dolgát. Den szeme elé tette a kezét. Elszörnyedve látta, hogy pontosan ugyan azok a lények, amiket a barlangban látott. Ula gyomra összerándult, szájában keserű ízt érzett. Öntudatlanul is megérintette medálját és halkan felsóhajtott. „Az ég legyen irgalmas velünk!” A rút árnyak egyre közeledetek, oly sokan voltak, hogy szinte éjszakai sötétet vontak a tájra. Már hallani lehetett vijjogásukat, sikolyaikat, hatalmas szárnyaik suhogását. A következő pillanatban Den a háta mögül is meghallotta a vijjogó hangot. Ahogy hátrafordult, ereiben megfagyott a vér. A sátáni lények teljesen körbevették őket. Ugyan olyanok, mint azok, akik a levegőből támadtak, csak sokkal többen voltak. Mozdulatlanul álltak, szemük izzott, csak földöntúli vijjogásuk hallatszott. 

– Az ég irgalmazzon nekünk! Nézd Den! – Mutatott egy másik irányba társa. – Ezek mik…vagy kik? Miféle szerezetek ezek? 

– Fogalmam sincs! 

Erdo alvilági szolgájának serege ott állt velük szemben. Mindegyik földig érő köpenyt viselt, a fejükön lévő csuklya eltakarta torz arcukat. Csak szemeik izzottak. A köpeny alól hosszú, karomban végződő, csontos, véreres kezeik lógtak ki, valamilyen éles tárgyat szorongatva. Hangtalanul álltak, parancsszóra várva. A többi rút lény abbahagyta a vijjogást, ők is némán várakoztak. A völgyet síri csönd ülte meg. Mindent beborított a halál jelenléte, érezni lehetett fojtogató leheletét. Ekkor a csöndet harsány, sátáni nevetés törte meg. Erdo egy rút teremtmény hátán jelent meg, arcán fölényes, önelégült vigyorral. Szemei Talaniant vagy Janvikot keresték. Mikor nem látta egyiket sem, éktelen haragra gerjedve bődült el. 

– Talanian! Merre vagy? Nem mersz előbújni? Te is gyáva vagy Janvik? Miért nem jöttök elő? Mindig is gyáva férgek voltatok! Ha most odaadjátok, amit követelek, meghagyom nyomorult életetek! 

A táj sötétbe burkolózott, vészjósló csönd honolt. Szél sem rebbent, hideg levegő terjengett. Fagyossá dermedt az addigi eleven, békés vidék. Erdo egyre türelmetlenebbül várta, hogy valamelyik ellenfele mutatkozzon. Hatalmasat dobbantott, talpa alatt megremegett a föld. 

– Úgy! Szóval nem merészkedtek elő! Ennyire gyávák vagytok? Janvik, ennyire gyáva féreg lennél? 

Nem vagyok! – Lépett elő. Hangja nyugodt ám dermesztően hideg volt. – Itt vagyok! Mit akarsz tőlem?

– A jogos örökségem! Követelem, hogy add át nekem!

– Miféle jogos örökségről beszélsz? 

– Az ősi medált és a tudásodat akarom! Az összes tudásod! Megértettél?!

– Meg. A medál nem lehet a tiéd, hiszen az népünké az idők kezdete óta. Senki sem birtokolhatja egymaga. Ami pedig a tudásom illeti nos, vedd el, ha tudod! Nem véletlen, hogy a Mester annak idején nem adta neked a tudását. Már akkor tudta, hogy velejéig romlott vagy! Sosem lesz a tiéd!

Janvik ekkor eltűnt, mintha csak az erdőben egyre terjengő köd nyelte volna el. Egyik pillanatról a másikra láthatatlanná vált. Erdot felbőszítette mindez, torkaszakadtából ordítani kezdett. 

– Hogy merészelsz csak így eltűnni, ha hozzád beszélek? Micsoda arcátlanságot művelsz? Megállj! Megismered még a hatalmam!

– Ahogy te is az enyémet! – Szólt Janvik, ám senki sem látta őt. 

A következő pillanatban a mester hangtalanul és főként láthatatlanul lépett Den háta mögé és érintette meg a vállát. Alig hallhatóan súgta a fülébe:

– Ne mozdulj fiam! Tégy úgy, mintha itt sem lennék! A szemközti oldalon, ott fenn a dombtetőn Erdo gonosz lényei láthatatlanságba burkolózva várják a jelt. Sokkal többen vannak, mint amennyi látszik belőlük. Ellepték az egész környéket. Nem csak földi harcosai vannak, figyeljetek a fejetek fölé is! Ezeket a teremtményeit elrejtette, nehogy észrevegyük. Ha a dombtetőn villanást látsz, küldd oda a legkiválóbb harcosokat egy csapat sárkánnyal! Figyelj a jelre! Erdot soha ne téveszd szem elől, figyeld minden mozdulatát! Kétlem, hogy ő maga harcba fog szállni. Inkább a teremtményeit áldozza föl. Meg kell próbálni ártalmatlanná tenni és elfogni. Ha meglátod a jelet, induljanak a harcosok, te pedig négy embereddel kerítsd be ezt a gazembert! A közelben leszek! Nagyon közel nem mehetek, mert valószínű megérzi a jelenlétem. Megértettél? Csak bólints, de úgy, hogy más ne vegye észre! Hamarosan támadni fognak, szólj a vezetőnek!

Den bólintott és nyugalmat erőltetve magára lassan elkezdett hátrálni a harcosok egyik vezetője felé. Mindeközben le sem vette a szemét a gonosz varázslóról. Lassan, hangtalanul óvakodott a vezetőhöz. Mikor odaért, megállt mellette és úgy tett, mintha várakozna, majd odasúgta mindazt, amit épp az előbb Janvik mondott. A vezető bólintott, majd futárját elküldte a szemközti dombtetőre. A futár lépésről lépésre haladt előre, lassan, nehogy zajt keltsen, vagy észrevegyék, hogy valami készül. Amint a dombtetőre ért, átadta a vezető üzenetét. A következő percben a rút lények váratlanul csaptak le. Vérfagyasztó vijjogásuk betöltött mindent. A Merton harcosokat nem érte váratlanul a támadás, mert Den azonnal beavatta a vezetőt, amint Janvik eltűnt. 

Kiváló harcosok voltak, de arra, ami ezután következett, még ők sem voltak teljesen felkészülve. A sátáni teremtmények mindenkire lecsaptak. Volt, akit több tucat lény támadt meg, ők azonban nem hagyták magukat. Kardok villanásai tették világossá az addig szürkületbe burkolózott erdőt. A pengék hangos csattanásai messzire hallatszottak, érezni lehetett a szikrák füstös szagát. 

Ahogy a kardok lecsaptak a rút ellenfelek porrá hamvadtak. Dennek hála, aki beavatta Janvikot és a többi vezetőt, hogy a kardok, tőrök hatástalanok, Janvik és Talanian varázslattal vont be minden kardot és tőrt. Erre a tanácskozás után került sor. Talanian minden fegyvert a főépületbe vitetett, ahol életre hívta az ősi medált. Ula először megörült, hogy most talán fény derül arra, hol is van a medál, ám csalódniuk kellett. Talanian visszavonult dolgozószobájába Zirával és Janvikkal. Mikor mindhárman együtt voltak, Talanian leakasztotta nyakából azt a láncot, melyen egy zafír kő függött, benne az ősi jelképpel. Letette asztalára, majd Janvik is és Zira is mellé fektette saját medáljukat. Amint kézen fogták egymást, halk imádáságba fogtak. 

„Megidézlek téged, ősi örökségünk, világunk örökös védelmezője! Kérlek, lépj elő és áldd meg harcunkat a gonosszal, hogy megvédhessük békés, szeretett világunkat. Áld meg és védelmezd mindazt, aki felveszi a harcot. Áld meg harcosaink minden kardját, tőrét, nyílvesszőjét, vértezd fel mindennemű ősi védelemmel, hogy átok ne foghassa, hogy a gonoszt megsemmisíthesse ősi világunk védelmében. Én, Talanian Regord, az ősi Regord család fia kérlek erre! Áldás legyen velünk!” 

A medálok körül először vörös, majd kék fény jelent meg, ami később egy lassan örvénylő körré változott. Amint már csak letisztult, áttetsző, tiszta fény kavargott, a közepéből lassan felszínre emelkedett az ősi medál. Körbejárt a szobán, minden fegyvert beborított fényével. A kardok, tőrök fényesen csillogtak nyomán, majd elnyelték az áldott fényt. Ezután, a medál megállt az asztal közepén, hogy a három Legfőbb Mester a harcosok védelméért emelhessen szót. Ahogy ez is elhangzott, a medál egyre növekvő, hatalmas fénygömbbé változott, ami egyre nagyobb és nagyobb lett, majd kilépve az épületből áldott, védelmező fényével árasztotta el a harcosokat. Szívüket, lelküket megacélozta, felvértezte a csatára. Ahogy ellátta védelemmel a harcosokat, visszatért a szobába és megállt az asztal közepén. A három Legfőbb Mester ekkor hálát adott őseik szellemének és a medálnak, ami ezután visszatért ősi nyughelyére. Akkor még nem tudhatták, hogy a fegyvereket megvédte ugyan, de a harcosokat teljesen nem tudta. Erdo hatalma sokkal erősebb volt, mint azt bárki is sejthette volna. 

Az acélpengék lesújtottak, a torz alakok porrá hamvadtak. Csakhamar égett szag lepett el mindent. Hullottak Erdo lényei, de nem adta föl. Egy helyébe tucatnyit küldött ellenfeleire. Éles karmokkal és a kezeikben lévő éles fegyverekkel szabdalták a Merton sereg fiait, akik vagy holtan estek össze, vagy révült állapotba kerültek. A karmok halálos mérgeket rejtettek. Akin súlyos sebet ejtett, az azonnal meghalt. Akin csupán felületi karcolást okozott, az is ájultan esett össze. Őket bátor társaik egy helyre vitték, ahol Janvik és társai próbáltak segíteni rajtuk. Ezen harcosok ájultan küzdöttek az életükért. Lázálmaikban Erdo megpróbálta megkaparintani a lelküket, hogy a maga oldalára állítsa őket, állandó rabszolgaságra ítélve. Volt, akin nem tudtak már segíteni. Szemük felizzott, testük a szemük láttára változott át, rút szörnyekké lettek. Ahogy átváltoztak, nyomban köddé váltak, mintha ott sem lettek volna. Ezek a szerencsétlen ifjak immáron a gonosz varázslót szolgálták. A harc nyomán az erdő is lassan pusztulni kezdett. A zöld lombkorona sárgulni kezdett, majd a fák kopasz torzóként meredtek az égig. A Mertonok utolsó erejükkel küzdöttek, mikor a levegőből csapott le rájuk a szárnyas sereg. Rút hangon vijjogtak, hatalmas szárnycsapásaik sújtottak le mindenhova. Velük szálltak szembe a sárkányok, kiváló harcosaikkal a hátukon. Egyikük hátán Ula száguldott, arca elszántságot tükrözött, nyoma sem volt félelemnek.  Amilyen gyorsan csak tudott, a rútak közé repült. Ahogy megközelített egyet, kardja máris lesújtott, megsebezve ezzel a szörnyet. Sebe mély volt, de nem végzetes így még ádázabbul rontott rá a lányra. Mivel az ő sárkánya sokkal fürgébb volt, villámgyorsan a háta mögé került, tett egy kört és újra lesújtott. Ezúttal nem csak kardjával suhintott felé, ezzel egy időben gyűrűjéből energianyalábot is küldött ellenfelére. Ezzel a szörnyeteg már nem tudott megbirkózni, a testébe hatoló energiától, legyengült. Ula kihasználva a pillanatot kardjával a fejét vette célba, majd hatalmasat vágott rá. A szörny végre elpusztult. Helyette azonban három másik vette célba, akikkel ugyanígy bánt el.  A Merton sárkányok jóval kisebbek voltak, ám ezáltal fürgébbek is. A lomha rút madárfélék alig tudták őket követni, villámgyorsan cikázva tértek ki előlük. Felrepültek egészen magasra, majd sebesen repülve lefelé vették fel a harcot. A levegőt számtalan sárkány lepte el, harcosaik nyilai mind célba találtak. A rút madarak több sebből vérezve, fejvesztve kezdtek el röpködni. Kihasználva a pillanatnyi zűrzavart, Janvik a domboldalon több fényt villantott fel. Den mikor meglátta, odaküldött egy csapat sárkányt, a legkiválóbb harcosokkal. A dombtetőn csupán néhány ocsmány teremtmény volt, Erdot őrizték. Janvik láthatatlanul bújt meg a közelben, biztos távolságra testvérétől. Közben Den le sem vette Erdoról a szemét, akit még ilyen távolból is jól látott. Négy kiváló harcost vitt magával és rohant a dombtetőre. Útjukat nehezítette, hogy a kipusztult erdőben alig akadt már búvóhely. Annak a kevéske bokornak a takarásában igyekeztek, ami még megmaradt. Mire felértek, a sárkányok ádáz harcot folytattak a teremtményekkel, Erdo önelégülten nézte őket, győzelmének teljes hitében. Önteltségében, hacsak egy pillanatra is, de figyelmetlen volt, amit Den azonnal ki is használt. Embereivel közre fogták a varázslót. Mikor körbeállták, és ráfogták fegyvereiket Erdo sátáni hangon röhögni kezdett. 

– Na, nézd csak! A bátor idegen! Csak nem képzeled, hogy árthatsz nekem? Te! Te féreg! Eltaposlak! 

– Próbálkozz csak, de az lesz az utolsó perced! – Mondta Den teljes nyugalmat erőltetve magára, mert látta, hogy Erdo háta mögött Janvik közeleg. Igyekezett a varázslót szóval tartani és a lehető legjobban elterelni a figyelmét. – Ha csak egyetlen lépést is teszel, megöllek! 

–Hahahaha! De bátor lettél! Mondd csak, hol van a barátod? Miért nincs itt veled? Cserbenhagyott mi?! Gyáva férgek vagytok mindannyian! 

Janvik kihasználva a párbeszédet, egészen közel merészkedett és egyetlen mozdulattal megdermesztette testvérét, majd egy igen erős energiamezőt vont köré. Erdo szemei a meglepettség homályában elkerekedve meredtek rá. 

– Jöhettek! – Szólt a mester. Ekkor a biztos távolból két kisebb sárkány jött elő, egy jókora ketrecet közrefogva. – Tegyük bele ezt a gazembert! Egy darabig nem fog ártani senkinek! Vigyétek a rejtett barlangba, ahova mondtam! 

Abban a pillanatban, ahogy beletették a ketrecbe, a rút teremtmények feje lehanyatlott, majd köddé váltak. Az erdőre és környékére hirtelen szakadt rá a néma, ijesztő csönd. Den a ketrecet nézte. Megkopogtatta, majd kérdőn nézett a mesterre, aki megveregette a vállát.

– Ne aggódj, elég erős. Az Ékkővölgy legtitkosabb bányájából való, ez a kő a legerősebb. Szinte mindennek ellenáll. Persze, kellett hozzá némi varázslat is. 

A harcosok mindeközben fáradtan ültek le, maguk sem értették, hogyan érhetett véget a harc egyik pillanatról a másikra. Erdo teste ernyedten ült rögtönzött börtönében, feje mellkasára hanyatlott. Izzott a körülötte lévő gyűlölet. Ula még az üvegketrecen keresztül is érezte. Megborzongott, majd undorral fordult el. Fáradtan ült le barátja mellé, aki több sebből vérzett.  

– Hadd nézzem meg a sebeid! Van belőlük bőven.

– Semmiség! Ahogy elnézlek, te sem panaszkodhatsz. 

Ula végignézett magán, sebektől tarkított testén, szakadozott ruháján, majd egy kézlegyintéssel elintézte. Ezután kezeit Den sebei fölé helyezte. Alighogy így tett, a fiú máris érezte a gyógyító erőket. Sebei sajgása lassan szűnni kezdett, majd a mély sebek helyén már csak egy vékonyka heg látszott. Elismerően nézett a lányra, majd homlokon csókolta. 

– Köszönöm! 

– Igazán nincs mit! Mondd csak Janvik mester! – Fordult most felé. – Mit csinálunk ezzel a…..ezzel a gazemberrel? 

– Elviszem őt az egyik titkos barlangomba, majd vigyázok rá. 

– Szóval még egy tikos barlang? Még egy? Mennyi van belőle Mester? Egyébként meg itt helyben meg kellene ölni! Szemernyit sem kellene várni! 

– Hidd el, én is legszívesebben ezt tenném, de szükségünk van még rá. Ki kell derítenünk, hol rejtegeti ezeket a lényeket. A mi harcosainkról nem is beszélve! Valami azt súgja, hogy ők is ott vannak. Nem ölte meg mindet, csak ártalmatlanná tette valamennyit, a lelküket pedig uralja. Meg kell tudnunk a rejtekhelyét, hogy kiszabadíthassuk őket! Ami pedig…khm…a titkos barlangom illeti, van belőle három. De ezt majd később! De mennem kell, elviszem őt. Ti menjetek vissza a többiekkel és legyetek nagyon éberek! A harcnak még nincs vége! Lehet, hogy ezt a csatát most megnyertük, de a háborút még nem!

– Ne kísérjünk el Mester? Nem mehetsz egyedül! 

– Köszönöm Den, de nem! A testvéremet bízzátok csak rám!

Janvik ezzel testvéréhez fordult, aki éledezni kezdett. Szemei szikrákat szórtak a gyűlölettől. Ahogy teljesen magához tért és érzékelte, hol van fölpattant és nekiesett az üvegkalitka falának. Hiába ütötte ököllel, rúgott bele hatalmasat, a fal ellenállt. Szitkozódó ordítását elnyelte a titkos anyagból készült börtöne. Arca eltorzult a dühtő, nekirontott a falnak, de mindhiába. Vicsorogva nézett testvérére, majd feladta a küzdelmet. Egyelőre. Úgy tett mintha nem érdekelné sorsa, azonban már a szökésen törte a fejét. Bízott sátáni erejében, és az őt szolgáló teremtményeiben. Utolsó pillantást vetett őrzőjére, majd sátáni, vad röhögésbe kezdett. Még akkor is hallatszott, mikor Janvik már messze járt vele. 

Merton kies, csodaszép vidéke pusztulásnak indult Erdo gonosz keze nyomán. Amerre a szem ellátott mindenütt kopasz, elszáradt fák magasodtak, a patakok kiszáradtak, a folyók vize sötét színben hömpölygött, vizük immáron élettelen volt. Az erdők kopár, sivár szívet szorongató látványt nyújtottak. Minden élőlény elmenekült, egyetlen madárdal sem hallatszott. A települések kietlenek voltak, teremtett lélek sem mutatkozott az utcákon. Minden holdbéli tájra emlékeztetett. Az Ékkővölgy sem csillogott már, szivárványszínű villogása eltűnt, mintha soha nem is lett volna. A hegyek szürkén, feketén nyúltak az égig. 

Kerta utcáin megtépázott fák, bokrok letört ágait sodorta a szél. A házak kifosztva, magányosan, üresen álltak. A teremtmények mindent kifosztottak, felgyújtottak, ami útjukba került. Az eget sűrű, fekete felhők rútították, füstös, bűzös levegő terjengett mindenütt. A főépület ragyogását megtörte a gonosz, falai sötéten magasodtak. Az udvaron végigsöprő lényáradat elpusztított mindent. Összetört cserépkorsók hevertek mindenfelé, a virágok kitépve szanaszét hevertek. Talanian és Zira imáikba merülve térdeltek kis kápolnájukban. Den és Ula itt talált rájuk. 

– Gyermekeim! – Ölelte át őket Zira könnyes szemmel. – Örülök, hogy épségben visszatértetek! 

Talanian is fölállt, erőtlenül megölelte őket, majd lerogyott. Szemei véreresek voltak, bal karja ernyedten lógott. Tekintete a távolba révedt, alig érzékelte a külvilágot. Az ifjak kérdőn néztek a mesterre és feleségére. 

– Mi történt Mester? 

– Megsebesült. – Szólt halkan Zira. – Mikor a harcok elkezdődtek egy csapat Zetra megtámadta a kastélyt. Talanian ekkor sérült meg, sebe mély és súlyos. Mikor a Mester az utolsót megölte, akkor ejtett rajta sebet az az átkozott. Ami tudásunkból tellett megtettünk mindent, hogy életben maradjon. De egyre fogy az ereje. Mindenkit megöltek, csak mi ketten maradtunk életben. Még időben el tudtunk rejtőzni. Ahogy eltűntek akkor merészkedtünk csak elő. Ti jól vagytok? 

– Igen, minden rendben! Kérlek, Mester engedd meg, hogy megnézzem a sebedet! – Szólt csöndesen Ula. – Erdo szörnyeit nevezitek Zetráknak? 

– Igen. Az ősi nyelven ezt jelenti: izzó lény. 

Ula ekkor odalépett Talanianhoz és gyengéden levette karjáról a kötést. Visszahőkölt egy pillanatra mikor meglátta. Denre nézett, aki irtózva fordult el, majd erőt vett magán és odaült Ula mellé. Szomorúan nézett rá. A seb jó húsz centi hosszú volt, olyan mély, hogy szinte látni lehetett alatta a csontot. Széle tépett volt, vörösen izzott, lüktetett. Mintha csak valami, új életre akarna kelni benne. Ula ekkor elővett zsebéből egy aprócska kis fiolát, majd óvatosan sebre öntötte. A sűrű, mézszínű folyadék lassan borította be felületét. Ekkor levette a nyakában függő láncot és a mester kezére tette. Gyűrűjét a medálhoz érintette, majd becsukott szemmel halkan mormolni kezdett.

„Ősi szellemek, ősi erők jöjjetek! Adjátok kezembe a legősibb gyógyító erőt, űzzétek ki e testből a gonoszt! Teste és lelke gyógyuljon, legyen újra tiszta és nemes! Én, Ula Regord beszéltem!”

Kezeit a mester sebe fölött tartotta, ami lassan aranyszínű fényt kezdett kibocsájtani. Ugyanebben a pillanatban a medál is aranyszínben villant föl, gyűrűje ugyanakkor kék fényben világított. A fények egyre jobban összeértek, majd mikor egybeolvadtak terjedni kezdett a fény. Először Talanian sebe fölött ült meg, majd egy kisebb csóva kíséretében eltűnt benne.  A következő fénycsóva a mester feje fölött időzött, majd körbefonta meleg fényével. Egy kis idő múlva a fény már körbevette az egész beteg testet. Sötét, feketés – barnás szín kavargott körülötte. Talanian teste megfeszült, felordított fájdalmában, majd elvesztette az eszméletét. Hosszú percekig feküdt így, a halál mezsgyéjén. A sűrű, sötét fény lassan kezdett el tisztulni. Először halványpirosas színt öltött, majd fokozatosan egyre tisztább, fényesebb lett. Mikor kékes fényre váltott, erősen pulzálni kezdett, így gyógyítva a beteget. Talanian teste engedni kezdett görcsös merevségéből, lassan ernyedt el és nyugodott meg. A kékes pulzálást felváltotta a tiszta, ragyogó fehérség, ezzel gyógyítva, tisztítva hosszú percekig. A mély seb lassan halványodni kezdett, már nem izzott, nem lüktetett, ha lassan is, de hegedni kezdett. Ezzel egy időben a mester lassan magához tért mély, fájdalmas álmából. Ahogy a fehér fény eltűnt, úgy nyitotta ki a szemét. Ula elcsigázva nézte szeretett ősét, akibe lassan visszatért az élet. Nyakába akasztotta ereklyéjét, majd elővett zsebéből egy kis tégelyt és tartalmából a sebre kent egy keveset. Talanian elmosolyodott, ahogy megérezte bőrén a kellemesen hűs kencét. 

– Köszönöm gyermekem! – Mondta alig hallhatóan. - Hatalmas a tudásod, sokkal nagyobb, mint azt hinnéd! Még az enyém sincs ekkora. Vigyázz rá nagyon! Megmentetted az életem! Hogyan hálálhatnám meg? 

– Azzal, hogy pihensz egy kicsit és elfogadod ezt a különleges követ tőlem. Azt még otthonról hoztam, különleges a tudása. Csak meg kell kérned valamire és teljesíti. Védelmet ad neked és Zirának a harcokban. 

– Nem fogadhatom el, hiszen akkor téged nem tud megvédeni!  

– Nekem van más, ami megvéd, nyugodj meg efelől! Kérlek, fogadd el! Had akasszam a nyakadba! 

Talanian könnyeivel küszködve bólintott, így Ula nyakába akasztotta a különleges fémből vert láncon függő követ. Ahogy Zirára nézett különös fényt látott felvillanni a szemében. Az öröm és az aggódás fényei is voltak egyszerre. Ahogy megölelte azonnal érezte a változást, ami Zirában zajlik. Érezte egy ismeretlen, új élet erejét, energiáját. Ahogy a szemébe nézett szólnia sem kellett, szavak nélkül is pontosan értették egymást. Végül meggondolta magát. 

– Talanian Mester tudja már?

– Még nem. Én is csak pár napja jöttem rá. Majd ha felépül, akkor megtudja. 

– Rendben. – Nézett rá szeretettel Ula. – A kő, amit az előbb a Mesternek adtam, téged is megvéd majd. El kell rejtőznötök valahova. Vigyáznod kell magadra most, hogy…- Elharapta a mondat végét, mert ez csak kettőjük titka volt. Legalábbis egyelőre.  

– Köszönöm gyermekem! De nem menekülhetünk el. Az emberek számítanak ránk. Felelősek vagyunk értük. 

Den és Ula ezután felderítő útra ment egy csapat harcos kíséretében. Erdo kelepcében, emberei viszont felszívódtak. Ki kellett deríteniük hol lehetnek. 

Janvik eközben titkos búvóhelyére vitte ellenfelét. Mágikus karkötőjével láthatatlanná tette a csapdát, majd feltette az eddig megbúvó sárkánya hátára. Hamarosan a felhők fölött jártak, sebesen száguldottak a búvóhely felé. Igyekezniük kellett, nehogy a Zetrák megneszeljenek valamit. A távolban hamarosan feltűnt az égig meredő hegyvonulat. Janviknak csak gondolnia kellett, sárkánya máris arra vette az irányt. 

– Siess Kiro! Nincs sok időnk!

Kiro felszegte fejét és még gyorsabban repült. Hatalmas szárnyai hangtalanul szelték az eget. A hegyvonulat egyre közelebb került, majd feltűnt egy keskeny sáv. Valaha bővizű folyó folyt a kanyonban, ám most teljesen kiszáradva nyújtott szomorú látványt. Kiro egy váratlan mozdulattal lefelé kezdett száguldani, teste most is teljesen beleolvadt környezetébe. Szélsebesen követte a kanyon vonalát, a legkisebb kiszögellés sem kerülhette el figyelmét. Alacsonyan repült, egészen a föld fölött. A kiszáradt folyómedret mindenütt meredek sziklafal szegélyezte. A hatalmas, éles kövek között Kiro teljes magabiztossággal repült. Már egészen mélyen bent jártak, mikor hirtelen megtorpant és kiterjesztett szárnyakkal megállt egy teljesen sima gránitfal előtt. Janvik fölemelte kezét, a sziklafal feltárult. Mögötte egy sokkal kisebb kanyon húzódott befelé. Ahogy a sziklafal megnyílt Kiro egyenesen belerepült. Amint beléptek a fal azonnal összezáródott és teljesen más alakot vett föl. Az addig sima kőfal helyén most durva kövekből álló fal meredezett. Erről a különleges rejtekhelyről csak ők ketten tudtak. 

A mester és a sárkány elválaszthatatlanok voltak. Janvik közvetlenül a születésekor járt a sárkányhegyen és már első látásra érezte benne az erőt, tudta, hogy rendkívüli képességekkel rendelkezik. Egy volt azok közül, akik Merton legősibb sárkánynemzetébe tartoztak. Ezek a nemes lények ősidők óta voltak Merton vezetőinek leghűbb társai, segítői. Kivétel nélkül mind különleges képességgel rendelkezett, ahogy Kiro is. Mikor megszületett hatalmas szemekkel nézett szét új világában, tekintete azonnal megállapodott Janvikon. Esetlenül odatotyogott hozzá, végigszimatolta, majd mélyen a szemébe nézett. Szemei kéken izzottak, szeretettől sugárzón. Odahajolt hozzá, mancsaival átkarolta és belenézett a gondolataiba. Janvik azonnal megérezte, hogy a kis jövevény a gondolatit fürkészi. Elmosolyodott és mindössze arra gondolt, hogy immáron összetartoznak. Kiro ekkor elengedte őt, majd mancsai helyett körbefonta őt szárnyaival. Az addig kékes – sárgás színe azonnal átváltozott arra a színre, amilyen színű ruhát kiválasztottja viselt. Szívük, lelkük összeforrt, együtt dobogott immáron. Janvik ettől a perctől kezdve minden nap gondját viselte, tanította, nevelte őt. Mikor elérkezett az ideje, Kiro szolgálatba lépett, és a legfőbb vezetők védelmezői között kapott helyet. Kiro az évek alatt számtalanszor bizonyította bátorságát, odaadását, így egyike lett a legmegbecsültebb sárkányoknak. Ilyen mindösszesen három élt Mertonban. Egyikük Talaniant védelmezte, a másik Zirát, míg a harmadik Janvikot, a legfőbb gyógyítót. Hosszú ideje már, hogy összetartoznak.

A keskeny kis kanyonban repülve Kiro egyszer sem vétette el az éles kanyarokat. Csukott szemmel is teljes magabiztossággal repült volna, ki tudja hányadszor tette már meg ezt az utat. Úgy ismerte, mint a tenyerét. Az út a végén kissé kiszélesedett, és feltárult egy barlang, amit az Ékkővölgy legkülönlegesebb kövei védtek. A bejáratot körben ilyen kövek szegélyezték, halvány fénnyel pislákoltak, akár számtalan gyertya. Kiro megállt, mestere leugrott a hátáról és a kövek felé tartotta a kezét. A kövek ekkor éles fehér fénnyel kezdtek el világítani, felfedve a barlang belsejét. Erdo kelepcéjét egy hátsó zugba tette, majd energiamezőt vonva köré lezárta a kis helyiséget. A gonosz varázsló még nem tért eszméletére, de hiába is tért volna, semmit sem láthatott arról hol van. Az üvegketrece belül oly sima volt, akár egy tükör, semmi mást nem láthatott volna benne csak önnön arcképét. Janvik kimerülten ült le faragott foteljába. Kiro hűségesen őrködött mellette, fejét mancsain nyugtatva pislogott. Éberen vigyázta mesterét, akit elnyomott az álom. Épp csak pár percet szundított, amikor hatalmas ordítás rázta meg a barlangot. Erdo eszméletre tért, szitkozódott, tombolt fékevesztett dühében. Jó ideje tombolt már mire lenyugtatta magát. Lehunyt szemekkel kucorgott börtöne padlóján, hogy összeszedje minden erejét. Kíméletlen bosszún törte a fejét, de ahhoz ki kellett szabadulnia. Kezeit ökölbe szorította, némán tombolt. Mire sikerült lecsendesítenie dühét, Janvik felébredt és odalépett hozzá Ahogy benézett, látta, hogy testvére alszik. Legalább is ezt hitte. Erdo azonban minden tudását latba vetve életre hívta erejének leggonoszabbikát. Mikor elég erőt érzett magán, kinyitotta szemeit. Elmosolyodott. Tükörsima börtönének faláról Janvik arcmása nézett le rá. Kaján vigyorral nyugtázta művét, majd várt. Ahogy testvére közel ment hozzá minden erejét összeszedve hatalmasat csapott ketrece falára, ami azon nyomban ezer darabra tört. Ugyanebben a pillanatban Egyetlen kézmozdulattal nekirontott testvérének. Puszta kézzel akart végezni vele, ám Janvik védelmi energiamezője jól működött. Megölni nem, csupán ártalmatlanná tenni tudta. Erdo erről azonban nem tudott. Fékevesztett dühében rátámadt Kirora is, akit szintén megvédett a védőburok, ájultan esett össze. Utolsó pillantásával hű barátját kereste. Mikor meglátta élettelen testét, szemeiből könny szökött ki, majd elvesztette az eszméletét.  

Erdo immáron testvére arcát fölvéve igyekezett ki a számára ismeretlen barlangból. Türelmetlenségében többször is elvétette a kijáratot a labirintusból. Szitkokat szórva próbált megszabadulni, ami ha nehezen is, de végül sikerült. Ahogy kint állt a szabadban, beleszimatolt a levegőbe. Szemei felizzottak, amint hívta teremtményeit. Pár percet kellett csupán várnia, mire a távolban feltűnt az első, majd sorra a többi. Ahogy mind megérkezett, Erdo kiadta a parancsot:

– Pusztítsátok el ezt a helyet örökre! Azt akarom, hogy soha senki ne találja meg! Tegyétek földdel egyenlővé! 

A Zetrák ekkor felvijjogtak, a légi különítmény felszállt és fentről okádta a tüzet a kanyonra. A többiek pedig lentről vették tűz alá. Az Erdo által készített fegyverekből hatalmas energiabombák röpködtek a barlang falára. Mikor összeomlott, felégették, hogy nyoma se maradjon. Arról azonban nem tudtak, hogy Janvik erejének és tudásának köszönhetően a barlang alant nem omlott össze. Falai erősek voltak, kitartottak. Janvik az Ékkővölgyből származó titkos köveiből ötvözte össze és látta el védelmi erővel, melynek köszönhetően a falak kitartottak, csupán kisebb repedések keletkeztek rajta. 

A Zetrák ezután követték uruk parancsait, miszerint egyenesen a Kertát vették célba. Az ég újra elsötétült, amerre mentek mindenhol pusztulást hagytak maguk után. Amerre a szem ellátott mindenütt felperzselt mezők, kiégett erdők nyújtottak végtelenül szomorú látványt. 

Talanian napról napra erősebb lett, sebei begyógyultak, lassan újra a régi volt. Háza teljesen üres volt, aki tudott vagy elmenekült, vagy meghalt. Zirával ketten voltak, egyedül Lenda maradt életben, aki egyetlen percre sem tágított mellőlük. Aggódva sertepertélt Talanian és Zira körül, aki az ablaknál állva várta vissza a két fiatalt. Napok óta nem jött hír felőlük, ami aggodalommal töltötte el. Fel-alá járkált, nem tudott egy percre sem megnyugodni.

– Jaj, Talanian! Vajon merre járhatnak? Nagyon aggódom értük! 

– Nyugodj meg, kedvesem, nem lesz semmi bajuk! Láttad kire képesek! Nem lesz semmi baj! Gyere, ülj le és pihenj! A te állapotodban nem szabad idegeskedned!   

– Addig nem lesz egy perc nyugtom sem, amíg vissza nem térnek. Egyébként meg nem vagyok beteg! Mit tudsz te az én állapotomról? 

– Többet, mint hinnéd! Napokkal ezelőtt, mikor ápoltál megéreztem, hogy a gyermekünket hordod a szíved alatt. Éreztem a szívverését, az erejét. A fiunk Zira…ő lesz Merton következő vezetője. 

– Ha nem pusztul el minden!

Zira szemei könnyben úsztak, ahogy erre gondolt. A kietlen, felperzselt táj siralmas látványt nyújtott mindenfelé. Tudta, soha nem lesz már a régi. Ha valami csoda folytán fennmarad, sebei sokáig nem fognak begyógyulni. 

Ula és Den vigyázva minden lépésükre, hogy ne csapjanak semmiféle zajt, járták a környéket az ellenség után kutatva. Mindenfelé kiégett épületek, üszkös erdőmaradványok torzói között keresték a Zetrák nyomát. Egyelőre hiába. Már szinte minden négyzetcentiméterét bejárták Mertonnak, mikor az egyik üszkös fa tövében Den fölfedezett valamit. Egy aprócska valami csillant meg a távolban, alig észrevehetően. 

– Ula! Ott van valami! – Mutatott a távolba és egyenesen arra vette az irányt. 

– Légy óvatos tudod, hogy ezek bármire képesek!

Den egyenesen a kiégett fához sietett. Amint meglátta mi fénylik, új erőre kapva öntötte el a vadászösztön. Óvatosan közelítette meg a fénylő tárgyat. Ahogy lehajolt, már tudta mit is talált. A Zetrák fegyverének egy darabkája hevert a lába előtt. Nem nyúlt hozzá, úgy szólt hátra barátjának. 

– Nézd Ula! Egy darabka valamelyikük fegyveréből. Talán még őrzi annak a gazembernek az energiáját! Vagy Erdoét! 

– Bízzunk benne!  

Ula ekkor leült mellé és fölé tette a kezét. Azonnal megérezte a szenny, a mocsok jelenlétét. Elfintorodott. Máskor mindig kizárta ennek jelenlétét, ám most nem tehette. Muszáj volt éreznie, hogy ezzel talán vallatóra foghatja. Lehunyt szemei előtt hamarosan kirajzolódott minden. Ádáz tusa kellős közepén találta magát. Egy Zetra épp egy Mertonnal hadakozott, aki halálos sebet ejtett rajta. Társa is megsérült a sátáni lény karmai mély sebet vájtak bőrébe. Felordított fájdalmában, amitől Ula megremegett. A film tovább pergett előtte. Társa mielőtt belehalt volna a súlyos karmolásba, utolsó erejével megölte ellenfelét. A Zetra a következő pillanatban porrá lett, csupán fegyverének ez a darabkája maradt utána. Ula megpróbált visszamenni az időben és visszakövetni, vajon honnan jöttek. A vékony energia egy messzi, sötét helyre vezetett. Ula semmi mást nem látott, csupán sötétséget. Összeszedte minden erejét úgy összpontosított a kicsinyke energiára. Tovább követte útját, de a semmibe veszett, mintha ott se lett volna. Ezzel egy időben egyre több rossz energiát érzett, csakhamar ellepte mindenét. Közülük egy, mindegyiktől erősebb és gonoszabb volt. Erdo energiája rajzolódott ki előtte. Halvány sziluettként lebegett valahol, amiről nem tudta hol lehet. Már majdnem föladta, mikor a sziluett erősebb lett, környezete kivilágosodott. Ott állt előtte a sátáni vezér, egy ismeretlenül ragyogó barlang kellős közepén. Mellette szanaszét hevertek börtönének apró darabkái. Az egyik ilyen darabkában Janvik arcát pillantotta meg, amint sátánian felröhög. Undorodva nézte. Seregét nem látta sehol. Balsejtelem hatolt el a szívéig. Azonnal kinyitotta a szemét és ráparancsolt Denre.

– Azonnal vissza a palotába! Talanianék veszélyben vannak! Gyerünk Den, igyekezz, nincs egy perc vesztegetni való időnk sem! 

– Megtaláltad őket? Mi történt? 

– Erdo kiszabadult és fölvette Janvik alakját, egyenesen a palotába tart! A seregét nem találtam, mintha nem is léteznének! Siessünk!

Lélekszakadva rohantak Kertába, egyenesen a főépülethez. Már a közelben jártak, mikor elsötétült fölöttük az ég, éles vijjogás vert föl mindent. Ula szíve elszorult, félt, hogy későn érkeznek. Futott, ahogy csak erejéből telt. Den próbálta csitítani, mindhiába.

– Ula várj! A vesztünkbe rohanunk! Ketten nem vehetjük fel a harcot ennyi szemét ellen! Hozzunk segítséget! 

– Arra már nincs időnk! Nézd! – Mutatott a távolba. – Janvik, illetve Erdo ott áll a kapuban! El kell kapnunk és meg kell ölnünk! 

A főépület sötétbe burkolózott, síri csönd ülte meg. Erdo betörte a kaput, és már szaladt is föl az emeletre. Zira összerezzent a nagy robaj hallatán, kétségbeesetten nézett férjére. Talanian előkapta kardját és tőrét. 

– Lépj be a titkos kijáratba! Most, azonnal! Mentsd a gyermekünket! Menj Zira! Ezen a titkos kijáraton eljuthatsz a többiekhez! Menj! 

– Nem hagylak magadra! Melletted a helyem, erre esküdtem!

– Tudom kedvesem. – Ölelte magához. – De most felmentelek az esküd alól. Meg kell mentened a gyermekünket és magadat is! Nemzetségünknek tovább kell élnie! Menj kedvesem! – Ölelte újra magához, majd megcsókolta. 

Zira könnyektől elázott szemekkel ölelte meg férjét, tudta ez az az ölelés az utolsó. Elforgatta a polcon megbúvó kis fogantyút, mire feltárult egy szűk kijárat. Amint belépett és becsukódott mögötte Talanian azonnal láthatatlanná tette. Épp az utolsó pillanatban. Alig tüntette el Zira nyomait, feltárult az ajtó és belépett Erdo. Úgy tett, mint Janvik szokott, széles mosollyal üdvözölte Talaniant, aki először megörült barátjának. 

– Janvik, barátom! De örülök, hogy látlak!

– Hát még én! Minden rendben veletek? Zira?

Már majdnem érkezett a válasz, ám Erdo közelebb ment. Akkor érezte meg, hogy valójában ki is áll vele szemtől szemben. Nyugalmat erőltetett magára, úgy nézett ellenfele szemébe. Állta Erdo tekintetét, vigyázva arra, nehogy elárulja magát. Ebben a pillanatban a Zetrák nekitámadtak mindennek. Törtek, zúztak, romboltak. Erdo nekirontott Talaniannak, élet – halál harc kezdődött. Lenda hősiesen védte mesterét, ám az egyik Zetra halálos sebet ejtett rajta. Tőrének döfése pont szíven találta, holtan esett össze. Talanian egymaga maradt. Előző sérüléséből még nem épült föl nyomtalanul, hamar kifáradt, amit Erdo azonnal ki is használt. Egyetlen kardcsapással mély sebet ejtett rajta, amitől megtántorodott. Utolsó erejével láthatatlanná tette magát, majd megkereste az elrejtett titkos kijárót. Elfordította a fogantyút, és belépett. Az összezáruló ajtó mögött még hallotta Erdo tajtékzó tombolását, és a parancsot, hogy semmisítsék meg az épületet. A rejtett folyosó közepén járt, mikor több hatalmas robaj rázta meg az alagutat. Tudta, otthonának egyszer s mindenkorra vége. Vánszorgott csupán a sötétben, ereje fogytán volt. A folyosó hamarosan kettéágazott. Elindult a jobb oldalin, a másikat pedig eltüntette. Lerombolta, hogy soha ne találhassa meg senki. Őseinek, népének féltve őrzött medálja a sebtében vállára vett tarisznyában rejtőzött. Talanian utolsó erejével igyekezett elrejteni. Minden utat, amerre ment, megsemmisített maga mögött. Mikor elért a rejtekhelyre elhelyezte a medált a titkos rekeszbe és lerogyott mellé. Erején felül még egyetlen halvány, aprócska jelet hagyott. Jelet annak, aki majd érdemes lesz arra, hogy megtalálja. Ha eljön, újra a régi fényében fog tündökölni Mertonnal együtt. Talanian ahogy elhelyezte ezt a parányi jelet, kilehelte lelkét, megtért őseihez. 

Ula és Den későn érkezett. Már az épület előtt jártak, mikor csaknem a fejükre omlott az egész. Ula kezébe temette arcát, lerogyott a földre és zokogásban tört ki. Den letérdelt mellé és átölelte. Szemeiből könny gördült le fáradt arcán. Későn érkeztek, a Zetrák és Erdo elvégezte művét. A főépület romokban hevert, körülötte mindent felégetett a gonosz. Mindent sűrű füst borított. Egész Kerta és vele együtt Merton is lassan az enyészeté lett. Szívszorító látvány volt így látni a valaha virágzó, boldog várost. Egész Mertonra sötétség telepedett. 

Ula térdre rogyva zokogott, Den mellette térdelt. Nem vették észre a távolban közeledő alakot. Den csak akkor ocsúdott föl, mikor egészen a közelükbe ért. Azonnal talpon termett, kirántotta kardját. A gomolygó füsttől nem látta tisztán ki közeledik. Arca kormos, ruhája tépett volt. Ahogy közel ért, szelíd hangon szólalt meg.

– Nyugodj meg Den! Én vagyok, Janvik. 

– Na persze! Ezt bárki mondhatja! Nem hiszek neked! Bizonyítsd be! – Den kivont karddal követte minden mozdulatát. – Még egy lépés és…!

– Semmi baj. Ula! Kérlek, nézz a szemembe! Csak nyújtsd ki a kezed felém és nézz a szemembe! 

Ula megtörölte könnytől maszatos arcát és fölállt. Mikor meghallotta a hangot, melegség járta át. Remélte nem csapja be érzése. Fölállt és közel ment. Kinyújtotta a kezét és a jövevény szemébe nézett. Ahogy belenézett szeretet járta át egész lényét. Odalépett és megölelte a mestert.

– Ó, Mester! Kudarcot vallottam! Talanian , Zira….mind meghaltak! Erdo a te alakodat vette föl úgy jött ide. Nézd meg mit tett…és a medált sem találtuk meg, Erdo is eltűnt. Nyoma sincs. Mondd mi lesz most?

– Először is, nem vallottál kudarcot! Sem te, sem Den. Zira pedig életben van, elrejtőzött ott, ahol a többiek. Csupán egy maréknyi maradt belőlünk. Merton legfőbb családjai életben vannak. Keresnünk kell nekik egy olyan helyet, ahol a testvérem soha nem talál meg minket. Ha kell, elutazunk az időben valahova, vagy egy mienkhez hasonló másik világba. Azt, hogy a testvérem hol van, sajnos nem tudom. A tudása nagy, sokkal nagyobb, mint álmodtam volna. Ám ha összefogunk, mi erősebbek leszünk és el tudjuk rejteni népünket. Már ami megmaradt belőle. Előtte azonban fel kell kutatnunk a seregét, és le kell velük számolni. A harcosok készen állnak. Nem sokan vannak, de meg kell próbálnunk. Most pedig gyertek velem! 

Janvik ekkor megfújta sípját, ami senki más nem hallott, csak Kira. Azonnal ott is termett. Den még a száját is eltátotta mikor meglátta. Ula szemei elkerekedtek e nemes lény láttán.

– Hadd mutassam be nektek az én leghűségesebb barátom. Ő itt Kiro. Kiro, ők a barátaim, Ula és Den.

Kiro ekkor meghajolt és elmosolyodott. Végigszimatolta őket, majd orrát hozzájuk dörgölve tudatta, a barátság megköttetett. Kiro a háta felé bökött és közölte, ideje indulni. Mikor mind hárman felültek rá óvatosan felemelkedett. Hatalmas szárnyai hangtalanul emelték a magasba. Gyorsan a felhők fölé repült, majd egyetlen gondolattal bezárta magukat egy védőburokba. Ez a burok nem csupán védte őket, láthatatlanná is tette mindnyájukat. Hangtalanul és szélsebesen repültek. Egyedül ő és Janvik tudta hová is tartanak pontosan. Jó ideje repültek már, mikor Kiro ereszkedni kezdett. Alant feltűnt valami, amit sem Ula sem Den nem tudott kivenni mi lehet. A távolban a halvány sziluett meg- megremegett. Hol ott volt, hol eltűnt, akár délibáb lenne. Közelebb érve Kiro hirtelen megállt és egyhelyben lebegett. Janvik fölemelte kezét és a nyakában függő medállal együtt megnyitotta a rejtekhelyet. Feltűnt egy meseszépen kéklő, zöldellő vidék. Égig érő harsány zöld fák magasodtak előttük. A fák árnyékában színpompás virágok tömkelege illatozott. A távolban egy aranyszínbe hajló zuhatag párája szállt fel. 

Kiro lejjebb ereszkedett lassan, hogy barátai megcsodálhassák e mesébe illő látványt. Ula minden porcikájában érezte a szeretet erejét, ami beborította a vidéket. Végtelen békesség és nyugalom szállta meg. Zaklatott elméje lassan megnyugodott. Elmosolyodott. Den szemei elkerekedtek, ahogy körbenézett, szólni is elfelejtett. Kiro egy kisebb ligettel körbevett tisztáson szállt le, majd utasait lesegítette hátáról. Hatalmas szemeivel rájuk mosolygott, majd orrával finoman megbökte őket, mintegy jelezvén szeretetét, elégedettségét. Janvik mellélépett, megsimogatta busa fejét majd megpaskolta a hátát. Kiro elégedetten horkantott egyet, végül összegömbölyödve lefeküdt a selymes fűbe. A tisztás szélén egy rönkökből épült ház állt, egyenesen arra vették az irányt.

– Mi ez a hely Mester? Hova hoztál minket és főként miért? – Kérdezte Den.

– Nos, ez az én egyik titkos búvóhelyem. Senki nem tud róla, csak ti ketten. Azért jöttünk ide, hogy kicsit felerősödjetek és megbeszéljük, mi legyen a következő lépés. Illetve, hogy helyet keressünk a megmaradt Mertoniaknak. Előbb azonban ki kell derítenünk a Zetrák búvóhelyét. Egyet legalább valahogy szóra kell bírnunk. Előbb azonban pihennetek és gyógyulnotok kell. 

– Hol van ez a hely Mester? Miért nem hozzuk ide az embereket? Ha senki sem tud róla…

– Ez a hely Ula, egy általam létrehozott, - hogy is mondjam - búvóhely, egy megálmodott világ. Egy olyan hely, ahova mindig visszavonulhatok elmélkedni, tanulni, erőt gyűjteni. Mivel ezt én hoztam létre, igen kevés lenne mindenkinek. De találunk majd helyet, ebben biztos vagyok. Most pedig tessék pihenni! Igyátok meg ezt a teát, és pihenjetek egy kicsit. Szükség lesz az erőtökre! 

Ula és Den nem kérdezősködött tovább, szó nélkül megitták Janvik főzetét. Ahogy letették a fejüket azonnal el is aludtak. Janvik pihentető álmot bocsátott rájuk, ő maga pedig igyekezett innen megtalálni ellenfelét. 

A titkos helyen közben sötétedni kezdett mire a két harcos fölébredt. Janvik épp egy térképet tanulmányozott mikor Ula odalépett hozzá. Den nagyot ásítva nyújtózkodott, majd követte barátját. 

– Milyen térkép ez Mester?

– Ula! Remélem kialudtad magad! Ez a térkép Merton térképe, amit a kezdetek kezdete óta rajzolgatok. Minden rajta van, amit eddig láttam, mint ahogy az is, ahogy lassan de megváltozott az idők folyamán. Próbálok olyan helyet keresni, ahol a Zetrák rejtőzhetnek. 

– Értem. Mester, mekkora a tudása a testvérednek? Tudja ugyanazt, amit te?

– Ugyanazt biztosan nem, de sajnos sokat tud. Túl sokat, ami a rosszat illeti. Minden tudását rosszra használja, és ezt tökéletesíti, ki tudja mióta. De miért kérdezed?

– Kérlek, ne tarts bolondnak de…

– Eszembe sem jut ilyesmi! Mi jutott eszedbe?

– Nem lehet, hogy egy másik világban rejtőznek? Egy olyanban, amit Erdo saját maga hozott létre, úgy ahogy te is ezt a világot. Csak azért jutott eszembe, mert úgy tűntek el, mintha a föld nyelte volna el őket. Egyik pillanatról a másikra. Ijesztő volt. 

– Bármi lehet. Ha pedig így van, nagyon nehezen fogjuk megtalálni őket. Mindenképp el kell valahogy fogni egyet közülük, vagy követni kell őket, láthatatlanul. Csak hagynak valami nyomot. 

– Majd én követem őket! 

– Egyedül nem mehetsz Ula! 

– Veled megyek! – Vágta rá Den gondolkodás nélkül. Janvik a fejét csóválta, de Den megelőzte. – Te nem mehetsz Mester! Rád itt van szükség és ha kell, vissza tudj hozni minket!

– Belátom, igazad van! De várjunk még ezzel! Hátha sikerül elkapni valamelyiket. Sietnünk kell!

Kisétáltak a kis tisztásra, ahol Kiro még mindig ugyanúgy feküdt. Ám amikor közelebb értek fölemelte fejét és beleszippantott a levegőbe. Szemei élénken csillogtak és boldogan ugrott föl, mikor mellé léptek. Janvik megsimogatta az orrát.

– Visszamegyünk Kiro! 

Kiro bólintott és fölsegítette barátait a hátára. Amint elhelyezkedtek rajta, lassan a levegőbe emelkedett. Kisvártatva már csupán aprócska pont volt a ház, a tisztás. Egyre magasabban repült, míg kiért a felhők fölé. Amint kissé eltávolodott, a mester fölemelte kezét és egyetlen mozdulattal eltüntette rejtekhelyét. Semmi sem volt már ott, csak óriás felhőpamacsok lebegtek a tiszta kék égen. 

Kiro gyorsaságának köszönhetően hamarosan feltűnt az eldugott kanyon, ahol Zira és a többiek rejtőztek. Janvik gondosan elrejtette ezt is az avatatlan szemek elől. Amint odaértek, egyetlen kézmozdulattal felfedte a titkos bejáratot. A kanyon szűk vonulatának végén, egy tágas sík mező állt, mögötte egy zegzugos barlanggal. Ott volt mindenki, aki még megmaradt. Köréjük sereglettek, majd Ula könnyes szemmel ölelte át Zirát és akit csak tudott. 

– Bocsáss meg Zira! Bocsáss meg nekem, hogy későn érkeztünk és…bocsáss meg. 

– Nincs mit megbocsátanom gyermekem! Te, ti megtettetek mindent, ami csak erőtökből tellett. Most pedig itt vagytok, és ez mindennél fontosabb! 

Egy rövidke pihenő után Den és Ula összeszedték a harcosokat és Janvik útmutatásaival megbeszélték a haditervet. A csapat hamarosan útra kelt, hogy kiderítsék a Zetrák búvóhelyét.

Kimerítő út várt rájuk, hiszen csak lassan, óvatosan haladhattak, figyelve a legapróbb jelekre. Minden kihalt, holdbéli tájra emlékeztetett. Madár se rebbent, minden mozdulatlan volt. Néhol még füstöltek az üszkös farönkök, fojtogató, füstös szag terjengett mindenfelé. A megmaradt Merton hadsereg lassan haladt az elhagyatott utakon. A felkelő nap sugarai épp csak kikandikáltak a távoli hegyek mögül mikor valami alig láthatóan megcsillant a fűben. Ula éles szeme azonnal észrevette és megálljt parancsolt. Leugrott lováról és óvatosan széthajtotta a lábszárig érő füvet. Ahogy meglátta a parányi fémdarabot azonnal undort érzett. Tudta, a Zetrák erre jártak. A kérdés csupán az volt, vajon mikor és mennyien. Guggolva nézett föl a többiekre.

– Ezt a darabka fémet egy Zetra hagyta el. Csak azt nem tudom, mi lehet ez. Ti tudjátok? – Kérdezte társait, akik közül a vezető és Janvik lehajolt hozzá. 

– Azt hiszem, az egyik páncéljuk darabkája lehet. Ahányan vannak, annyiféle páncélban láttam őket. Szerintem annak egy darabja. Mester? 

– Valóban az lehet. Rajta van egy mintázat részlete. Talán jó irányban haladunk. Szálljatok le mind a lovakról és óvatosan haladjatok tovább! Bármit észrevesztek, szóljatok! – Szólt Janvik a többiekhez. 

A csapat így ment tovább, minden fűszálat, bokrot megnézve, hátha találnak rajta valamiféle további nyomot. Dél körül járt mire egy sebes sodrású patakhoz értek. A harcosok közül volt, aki azonnal inni akart belőle, de Janvik megállította őket.

– Egy lépést se! Lehet, hogy ezt a vizet is megfertőzték! Várjatok! 

A mester ekkor egy kis üvegcsét vett elő köpenye zsebéből és megtöltötte a patak vizével. Alaposan szemügyre vette, megszaglászta, majd a kezét fölé téve, csukott szemmel kezdte el vizsgálni. Érezte a víz energiáját, érezte annak hűvösét. Mikor semmi rosszat nem érzett, elővett egy másik fiolát és a tartalmából egy keveset a vízbe cseppentett. Az üvegcsében lévő víz a szeme láttára elevenedett meg, Ula megmert volna esküdni, hogy még nevetett is.  A víz kristálytiszta maradt, aranyszínnel tört meg az üvegcsén a nap fénye. 

– Jól van, most már ihattok belőle! A víz teljesen tiszta. Ihattok és töltsétek meg az összes kulacsot vízzel! A lovakat is itassátok meg! Ha erre megyünk tovább, jó darabig nem lesz se patak, se folyó. Semmi, csak a pusztaság.  

Mindenki lepihent, csak Ula és Den fürkészte a messzeséget. A távolban semmi sem történt, szél se rebbent, port sem vert föl semmi és senki. Ula ekkor kissé távolabb ment és hátát nekivetve az egyetlen megmaradt öreg platánnak, lehunyt szemekkel ült. Meditált. Kedvesére gondolt, aki oly távol volt tőle, hogy azt még elképzelni is nehéz. Pix egy távoli jövőben, ami Ula saját világa is egyben, ő pedig ősi múltjában kergeti a gonoszt. Elszorult a szíve, ahogy Pixre gondolt. Ha most otthon lenne, odabújna hozzá, belefeledkezne ölelésébe, védelmező erős karjaiba. Nem tudta biztosan, hogy ilyen messzeségből képes-e utazni téren és időn át, pláne, hogy csak rövid ideje lenne erre, mégis úgy döntött megpróbálja. Veszteni valója nincs. Ha bármi történik, Den vagy a többiek majd figyelmeztetik. Behunyt szemmel ült, majd igyekezett minden gondolatát otthonára, Pixre irányítani. Egyre beljebb utazott saját bensőjében, mígnem egy örvény kellős közepén találta magát. Csak szállt, lebegett ebben a fénylő örvényben, mikor egy kedves arc jelent meg előtte. Előbb az arc kezdett egyre élesebbé válni, végül Pix egész alakja. Ula teste kezdett nehezebbé válni, már nem lebegett az örvényben. Kinyitotta a szemét, és alig hitte, amit lát. Pix ott állt vele szemben. 

Mikor letisztult az örvény, és Px meglátta benne kedvesét, karja ölelésre lendült. Mosolyogva ölelte magához Ulat, akinek szeme könnytől ázott. Percekig álltak összefonódva, Pix gyengéden ringatta kedvesét. 

– Ula! Hogy kerülsz ide? 

– Már nagyon hiányoztál Pix! Csak látni szerettelek volna, és a karjaidba bújni ebben a borzalomban. Apám?

– Atyád épp felderítő úton van, csak az imént ment el. Nagyon hiányzol Ula! Szeretlek, az életemnél is jobban. Tudod jól, hogy mennyire hiányzol, de nem lett volna stabad idejönnöd! 

– Én is szeretlek az életemnél is jobban! Tudom…és tovább nem is maradhatok, vissza kell mennem. Csak látni akartalak, és hozzád bújni egy kicsit. Ki tudja mit hoz a jövő. Kérlek, atyámat öleld meg helyettem. 

– Tudom kedvesem, semmi baj. Vigyázz nagyon magadra! Szeretlek Ula! Várunk haza benneteket! 

Ula miután kibontakozott Pix öleléséből lehunyta a szemét és pillanatokkal később már újra a patakparton volt. Épp időben. Ahogy visszatért, abban a pillanatban észre is vett a távolban egy parányi kis pontot. Először mozdulatlannak tűnt, ám ahogy nézte rájött, hogy ha lassan is, de a picike pont mozog. Arra mutatott. 

– Nézzétek! Ott a távolban azt az apró pontot! Erre jön. Fogalmam sincs mi lehet, de jobb lesz, ha elrejtőzünk! Bújjatok el, majd én megvárom mi lehet az. 

A többiek már tiltakozni akartak, de Ula és Janvik egy láthatatlan mezőbe rejtette a harcosokat, majd ők maguk is egy – egy energiamezőt vontak maguk köré, ami láthatatlanná is tette őket. Időben. Az a valami ugyanis egyre gyorsabban közeledett. Már egészen közel volt, mikor jól kivehető volt alakja. Hórihorgas testét fekete lepel borította, kezei karmokban végződtek, szemei vörösen izzottak. Néha meg – megállt és lehajolva beleszagolt a levegőbe. Izgatott volt, ideges, szinte önkívületben keresett valamit. Minden fűszálat, bokrot megnézett, egyre dühösebb volt. Ula rájött, hogy pont azt keresi, amit ők megtaláltak. Kétség nem fért hozzá, el akarta tüntetni a nyomait. Óvatlan volt, amiért Erdo valószínű csúnyán meg fogja büntetni, hacsak nem találja meg, amit elveszített. A fekete leplet egy szellő fellibbentette, mikor is egy pillanatra kivillant páncélja, és egy ismeretlen fegyver. Ula alaposan megnézte magának ezt a fegyvert, és fölfedezte a markolatán lévő aprócska hiányt. Azt, amelyik náluk van. Ennek a fegyvernek a darabkáját találták meg percekkel ezelőtt. Nem páncéldarab volt, hanem egy Erdo teremtette veszedelmes fegyver darabkája. Mikor a Zetra hiába kereste, félelmében felnyüszített. Tudta mi vár, ha visszatér övéihez. A Zetra még keresgélt egy darabig, végül szélsebesen ment vissza oda, ahonnan jött. Ula és a többiek előjöttek rejtekhelyükről. 

– Követnünk kell! – Adta ki a parancsot Janvik. – Utána kell mennünk, de csak láthatatlanul! Indulás!

A mester újra elrejtett mindenkit, majd követték a sebesen száguldó Zetrát. Hamar utolérték Janviknak hála, de tisztes távolságban maradtak. Épp csak annyira engedték maguk előtt, hogy követni tudják. A Zetra mindenfelé bűzös energiamezőt hagyott maga után, így nem volt nehéz követni. A távolban ekkor felsejlett egy hegyvonulat. A Zetra egyenesen felé tartott. Ködös szürkület vette körül a távoli hegyet, már messziről érezni lehetett a gonosz jelenlétét. A levegő nehéz, fojtogató volt, egyre nehezebbé vált, ahogy közeledtek felé. A hegy lábát szinte átláthatatlan, sűrű köd fedte be, alig lehetett látni. Óvatosan haladtak, nehogy zajt keltsenek. Igaz láthatatlanok voltak, de vigyáztak nehogy egy óvatlan lépés is neszt keltsen. A Zetra ekkor egyik pillanatról a másikra eltűnt a szemük elől. Síri csönd honolt mindenhol. Vészjósló csönd. Ott álltak közvetlenül a hegy lábánál, a teteje nem látszott, fekete felhőbe burkolózott. A Merton sereg állt és várakozott. Ezután hirtelen történt minden. 

Nem is sejthették, hogy hiába voltak láthatatlanok, Erdo tudása oly hatalmas volt, hogy mindenen áthatolt. A legkisebb energiát is képes volt megérezni, és meglátni. A hegy mélyén egy kisebb barlangban rejtőzött el, amiről senkinek még csak sejtése sem volt. Napok óta, a legutolsó csata óta rejtőzött itt és forralta bosszúját. Mikor meglátta rejtekhelye felé közeledő Mertonokat élükön gyűlölt testvérével, gúnyos nevetésben tört ki. Sátáni nevetését messze visszhangozta a vastag kőfal. Fekete lepelbe burkolózva ült trónusán, mellette rút madara pöffeszkedett. Meglátva gazdája ellenségeit károgni kezdett. Rekedtes hangja egybevegyült Erdo sátáni röhögésével. A gonosz varázsló egyetlen csettintésére teremtményeinek százai lepték el a környéket.  

A semmiből támadtak. Megannyi ádáz Zetra támadt a maréknyi bátor Mertonra. Ula, Den és Janvik egymásnak háttal igyekeztek óvni egymást. A Zetrák iszonyatos túlerőben voltak, így a Mertonoknak esélyük sem volt a túlélésre. Pengék csaptak össze kékes szikrákat vetve, energianyalábok cikáztak a sötét, felhő borította vidéken. A közelharcokban csontok törtek hangos reccsenéssel, fájdalmas jajkiáltásoktól kisérve. Hullottak a Zetrák, de számtalan Merton is odaveszett. Den és Ula is több sebből vérzett, de mit sem törődve sérüléseikkel harcoltak tovább. Az egyik pillanatban Janvik szemtől szembe találta magát Erdoval, aki fölényes vigyorral a képén, hencegve állt meg előtte. 

– Idemerészkedtél hősök hőse, te a nagy Janvik! Hahahaha! Mi van, nem mersz közelebb jönni? Csak nem félsz tőlem?

– Mitől félnék? A semmitmondó, üres hencegésedtől? Ki vagy te, azon kívül, hogy csupán egy szájhős vagy?! Már azon is csodálkozom, hogy idejöttél. Eddig gyáván meglapultál, csupán teremtményeid harcoltak. Na, mi van? Torrkodra forrt a szó?

Erdo ebben a pillanatban nekirontott testvérének. Kezeiből egy jókora energiabombát lövellt ki, ám a mester hárította és visszatámadt. Röpködtek az energiabombák, kardjaik hatalmas csattanásokkal ütődtek egymásnak. Janvik egyetlen pillanatra sem vette le a szemét ellenfeléről. Figyelte minden mozdulatát. Már a legkisebb szemvillanásából is tudta mit akar. Erdo egyre dühösebb lett, dühe pedig figyelmetlenné tett. Az egyik elhamarkodott lépésénél a mester megsebezte a mellkasán. Erdo elhűlve nézte a tátongó sebet. Egyre dühödtebb lett, vagdalkozott mindenfelé. A mester higgadtsága még jobban felbőszítette, ami egy újabb sebet eredményezett rajta, ezúttal az arcán. Janvik nem mély, de jelentős vágást ejtett rút arcán, alig látott a szemeibe csorgó vértől. Janvik tett még egy lépést, ám Erdo gúnyos röhögéssel egy szemvillanással eltűnt. Ula és Den három – három Zetrával végzett éppen, megrökönyödve látták, amint ősi ellenségüket a föld nyeli el. Eltüntek a lények és eltünt vezérük is. A csata amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen is ért véget. Tapintható lett a csönd. Amerre csak néztek mindenhol holttestek feküdtek. Az ellenségek közül sokat megöltek, a Mertonokból mindössze alig egy tucat maradt életben, ők is súlyos sebeikből vérezvén. Ula térdre rogyott mikor eljutott tudatáig a fájdalom. Ekkor tudatosult csak benne, hogy mindkét karja, háta, mellkasa telis tele van sebekkel. Elmaszatolt egy legördülő könnycseppet az arcán, ahogy végignézett halott társain. Mikor Den leült mellé, akkor látta, hogy az ő testét is számtalan seb borítja. Megölelte barátját, majd a mesterre nézett.

– Erdo! Hova lett ez az átkozott?

– Eltűnt. Akár a köd. Fogalmam sincs, hol lehet. De annyit érzek, nincs itt a közelben. 

– Légy átkozott Erdo! – Kiáltotta a könnyeitől alig látó Ula. – Ha még egyszer a szemem elé kerülsz, megöllek! Erre megesküszöm! 

– Gyere, hadd nézzem meg a sebeidet! Neked is Den! Gyertek, üljetek le! 

– Én jól vagyok, de a harcosok! Őket nézd meg először! – Szólt csöndesen Ula

– Már megtettem, és sajnos te vagy köztünk az, aki a legsúlyosabban megsérült. Egy Zetra mély sebet ejtett rajtad, amit azonnal ki kell tisztítani. Ülj le és maradj veszteg!

Janvik végigvezette kezét a sebek fölött. Érezte a mélyén tomboló vad gonoszt. Lecsukott szemekkel vette föl a harcot, az Ulaban hadakozó rútsággal. Ula fogait összeszorítva ült, igyekezett nem felordítani fájdalmában. Érezte, ahogy teste megfeszül, lüktet benne a mocsok. Ahogy a mester tisztítani kezdte, úgy ernyedt el, melegedett föl, telt meg tiszta szeretettel. Mire végzett, a sebek összeforrtak, csupán egy vékony kis heg maradt a helyén. Ula érezte, ahogy a szeretet energiája elborítja, feltölti minden egyes sejtjét. Ahogy megtisztult, úgy kapott erőre is, fáradtságát mintha elfújták volna. Mosolyogva nézett mesterére, aki megsimogatta arcát, és nekilátott Den gyógyításának is. Ahogy Den is új erőre kapott, Ula és a mester nekiláttak sebesült társaikat is meggyógyítani. Mire mindenkit megtisztítottak, alaposan elfáradva ültek le egy megperzselt fa tövébe. 

Egy rövidke pihenő után, mikor megnyugodtak, hogy a Zetrák nem térnek vissza, felcihelődtek, hogy visszatérjenek. Mindent felégettek maguk mögött, a gyűlölt barlangot is lerombolták, a hegyet földdel tették egyenlővé, hogy nyoma se maradjon. Egy elcsigázott, maréknyi Merton haladt a búvóhely felé.

Az úton mindenki szótlan volt, magába mélyedve lovagolt, senki sem szólt egy árva szót sem. Ula, Den és Janvik lovagoltak elől, ők is gondolataikba mélyedve ültek lovaikon. Kietlen, feldúlt tájakon haladtak napokon keresztül, mire végre megpillantották a kanyont, illetve a hegy alig látszódó tetejét. Halvány sziluettként rajzolódott ki előttük a távolban. Még jó pár órányi fárasztó út állt előttük. Kisebb hegyek meredek oldalán kaptattak föl, majd ereszkedtek le a köves hegyoldal túlsó felén. Az út felénél pihenőt kellett tartaniuk, mert ember is és lova is igen kimerült volt már. Egy kis hegyi patak partján vertek tábort, ahol Den őrködött először. Szemét le sem vette a környező tájról, míg társai pihentek. Mire Ula leváltotta ólmos fáradtsággal nyúlt el a földön és nyomban el is aludt. Arra ébredt, hogy valaki gyengéden rázogatja. Azonnal talpra ugrott, mert látta, hogy mindenki útra készen áll. Sietve folytatták útjukat.

Alig egy órával később ott álltak a hegy lábánál. A kanyont Janvik elrejtette egy ősi varázslattal, egyedül ő tudta, hogy ott van.  Amint a kanyon láthatóvá vált, beléptek egy békés, szelíden szép világba. Egy rövidke lovaglás után társaik ölelő karja várta őket. Elsőként Zira ölelte magához Ulat, majd Dent és Janvikot. Mikor beszámoltak a történtekről, Zira szemei könnyel teltek meg. A megmaradt Mertonok összegyűltek a tábortűz mellett és halk imába kezdtek elhunyt társaikért. 

Kétnapi pihenő után Janvik félrevonult egy, a számára kialakított félreeső zugban, hogy új lakhelyet, új életteret keressen. Napokig nem jött elő, tudásának köszönhetően számtalan világot járt be, mire rátalált egy békés, mindenkit szeretettel fogadó népre, a Teloranokra. 

Épp alkonyodott mikor kilépett az időörvényből, egy csöndes erdő mélyén. Épp csak lezárta maga mögött a kaput, mikor a távolból hangokat hallott. Egy zöldellő bokor tövében bújt el megvárva, míg a hangok gazdái eltávolodnak. Ahogy elhaladtak mellette, vidám beszéd ütötte meg a fülét. A párbeszédből nyomban rájött, hogy az ifjak épp vadászatról tartanak hazafelé. A legidősebb – legalább is Janvik így vélte – épp mókázva élcelődött egyik társán, aki elszalasztott egy nemes vadat, mert megzavarta őt egy arra repülő apró rovar. Miután elmesélte, mindannyian jót nevettek a történteken. Janvik megvárta, míg jócskán eltávolodnak. Mire előmerészkedett már messze jártak a vadászok. Az erdő félhomályos csöndjében haladt előre, egyetlen gyanús zajt sem keltve. Ahogy körbepillantott senkit sem látott. Az erdő éjszakai álmára készülődött. Minden csöndes volt, szél sem rebbent, csupán egy – egy bagoly huhogott bele az est csöndjébe. A távolból egy vízesés hangját hozta a lágy szellő, Janvik egyenesen arra vette az irányt. Arra gondolt, hogy jól fog esni egy kis frissítő ebben a füledt nyári estében. Pár perces sietős gyaloglás után érte el a kis zuhatagot. Egy kisebb hegy tetejéről zubogott alá, egyenesen egy kis tavacskába. A tavat minden oldalról sziklás hegy vette körül, ami szinte az égig nyúlt. Az erdő felől, ahonnan ő is jött, egy meredek kis ösvény vezetett a tóig. A sűrű erődben alig lehetett megtalálni e parányi utat. A tavacskát körbeölelő, meredek sziklafalak évek hosszú sora óta oltalmazták ezt az idillien szépséges helyet. A tótól mindössze egyetlen út vezetett tova. Az út meredeken ívelt fölfelé két sziklaóriás között, hogy aztán valahol a fenti messzeségben tövatűnjön, majd ugyailyen meredeken ereszkedjen alá a túloldalon. Janvik alaposan szemügyre vette ezt a kis hágót, majd alvóhelyet keresett. Sokáig nem kellett keresgélnie, mert a zuhatag mögött egy tágas barlang húzódott. Latba vetve ősi tudását, egy pillanatra megállította a vízesést, ami megállt a feje fölött. Épp csak annyi időre, hogy belépjen a barlangba. Miután belépett, a nyakában függő medállal bevilágította a termet. Mikor a fény fokozatosan bejárta a barlangot, elámult nagysága láttán. Elismerően füttyentett egyet. Kiváló búvóhelyre tett szert, gondotla magában. Az egyik fal mellett jócskán volt tűzre való, amiból sietve tábortüzet rakott, majd letelepedett mellé, hogy átmelegedjen. Mielőtt elaludt volna, gondosan védelmező pajzsot vont maga köré. Olyat, hogy ha valaki betévedne, akkor csak a barlang falait láthatná, az idegent nem, ő viszont mindent látna. Mikor ezzel is elkészült, álomra hajtotta a fejét. Álma nyugodt, békés volt. Másnap reggel az első, kora reggeli napsugár egy keskeny kis sávban épp csak beóvakodott, elvakítva az éppen ébredező mestert. Janvik megdörzsölte szemeit, majd egy nagyot nyújtozva kelt föl. Ahogy kikukkantott a barlangból, elámult. Az esti halvány fényekben nem látta teljesen, hova is vitte útja. A vízesés oly pazar látványt nyújtott, hogy a szava is elállt. Leült hát a barlang elé és a csodát nézte. A zuhatag olybá tetszett, mintha egyenesen az égből hullna alá. Az előtte magasodó hegynek, melyről a vízesés robogott a mélybe, a felhőkbe veszett a teteje. A rásütő napfény szerféle színben szikrázott, meg – megtörve a zuhatagon, hogy aztán szivárványszínben csillogva ússzon tova a tó víztükrén. A víz tetején kéttenyérnyi virágok lebegtek, illatukat messze vitte a szellő. Az utat amerről érkezett üdezöld bokrok, fák szegélyezték. A fákról tenyérnyi virágok ontották bódító illatukat. A tó tulsó partján a sziklás hegyek között vezetett tova az út, meredeken fölfelé. Itt is üdezöld növények tarkították ameddig a szem ellátott. Sietős reggelijét elköltve, Janvik megállt a hegy lábánál és fölnézett a meredek útra. Csak remélni tudta, hogy ahova vezet, ott is békesség honol. Lassan kaptatott fölfelé a kimerítő gerincen, mire órákkal később felért a tetejére. 

A hegytető lapos, kisebb kövekkel tarkított platóján állt és az alant elterülő tájat nézte. Két kezét szeme elé téve figyelmesen pásztázott végig mindent. A távolban településeket látott, melyek elszórtan terültek el, egymástól nem túl távol. Ahogy itt ült, úgy érezte a világ tetejéről szemlélődik. Ismerős érzések futottak végig rajta. Nem tudta mitől ismerősek, de befogadta őket. Mélyet szippantott a tiszta, friss levegőből. Ekkor átfutott az agyán, hogy szeretett otthona, ahonnan menekülni kénytelen, sok mindenben hasonlít a szeme elé táruló vidékkel. Számtalan hasonlóságot vélt fölfedezni. Talán innen az ismerős érzések? Maga sem tudta. Egyet biztosan tudott: érzései nem véletlenül vannak rá ilyen hatással. Talán a hasonlóság teszi, talán csak a táj varázslatos szépsége, vagy a belőle áradó végtelen nyugalom és szeretet teszi? A meseszép vidék látványa, kisugárzása a szívéig hatolt, ott érezte lelke legmélyén. Tudta, oly sok kutatás után megtalálta új otthonukat. Persze csak akkor, ha az itt élők befogadják őket. Nagyot sóhajtott, majd összefogta magán köpenyét, és lesátált a völgybe. Útját nem zavarta meg senki, minden békés volt. Betérve az első nagyobb településre alaposan körbenézett. Mindenhol mosolygós, barátságos embereket látott, akik bárhol és bármikor elhaladtak mellette, mosolyogva üdvözölték. Az egyik épületből friss kenyérillat szállt, Janvik gyomra hatalmasat korgott. Arra vette hát az irányt. Belenézett tarisznyájába, ahol mindössze néhány otthonról hozott ásvány lapult. Elindult hát a pékség felé, majd belépett. Bent, egy velekorabeli férfi fürkészőn emelte rá tekintetét.

– Jó reggelt, mivel szolgálhatok kedves idegen?

– Jó reggelt, a nevem Janvik és igen megéheztem a hosszú úton. Adnál nekem egy cipót? 

– Mondd csak, kedves Janvik – mondta a pékmester, miközben becsomagolt egy jókora friss, ropogós és még meleg cipót – honnan érkeztél? A ruhádon nyoma sincs az út porának. 

– Nos, valószínű azért, mert onnan jövök, a hegyek felől. – Mutatott a távolba Janvik. – Van ott egy kisebb zuhatag, és egy barlang. Ott éjszakáztam. Vándor vagyok. Kedves mester, elérulnád nekem, mi a neve ennek a vidéknek?

– Hm. Ez itt, ameddig a szemed ellát és még azon is túl, Teloran. Teloran, a mi békés otthonunk. 

– Van valamiféle központi településetek? Vezetőitek? Szeretnék beszélni velük.

– Akkor még bizony hosszú út áll előtted. Nagyjából háromnapi járóföldre van innen a mi központi városunk, aminek a neve Lorian. Ott megtalálod a Bölcsek Házát, ahol a Bölcsek Tanácsa elé járulhatsz. 

– Köszönöm….

– Tervian. 

– Köszönöm, Tervian.

Janvik tarisznyájába tette a cipót, elköszönt a pékmestertől és elindult abba az irányba, amerre Tervian mutatta. A távolban meg – megrebbenő sziluettként terült el Teloran egyik legszebb és legnagyobb mezője, amin keresztül vezetett az út Lorianba. A tarka virágokkal borított jókora rét minden zugából gyógynövényillatok terjengtek. Janvik néhol megállt, és szedett pár csokorral az épp nyíló gyógynövényekből, amiket gondosan becsomagolva tarisznyája mélyébe rejtett. Nagyjából kétórányi gyaloglás után a mezőt egy kisebb patak keresztezte. Hűsítő csobogása már messziről hallatszott. A patakpartot itt – ott tarkította néhány ősrégi platán. A mester letelepedett az egyik alá, és megszegte a friss cipót és békés falatozásba kezdett. Közben szemügyre vette az előtte elterülő Teloran megannyi szépségét. Mielőtt újra útra kelt volna, felfrissítette magát a patak hűs vizével és megtöltötte kulacsát. A mező végeláthatatlan távolában a patak élesen elkanyarodott, így a további útja a napsütötte mezőn vezetett tovább. Egyetlen árnyat adó fa sem volt, amerre a szem ellátott csupán a tarka, gyógynövényillatú mező tárult a szeme elé. Gondolataiba mélyedve ment, átadva magát ennek a megfoghatatlan békességnek. Annyira elgondolkodott, hogy észre sem vette a távolban közeledő alakot. Csak akkor ocsúdott föl, mikor már egészen a közelébe ért, és megszólította. 

– Üdvözöllek! Bocsásd meg, amiért megzavarlak elmélkedésedben. Nincs szükséged némi kézzel készült takaróra, vagy bőrárura? 

– Üdvözöllek, kedves kalmár! Köszönöm, de nincs szükségem semmire! Áldás vezesse további utadat! 

– Áldás legyen veled is!

A kalmár továbbhajtott dugig megrakott szekerével, Janvik pedig tovasietett. Az égalj lassan kezdett vöröses aranyszínbe hajlani, ami az est közeledtét jelezte. Janvik körbepillantott, de semmiféle menedéket nem látott a végtelen pusztaságon. Sebaj, gondolta, majd meghál a mezőn. Baja bizonyára nem fog esni ebben a békés világban. Érzései minden estre azt sugallták, hogy nem kell tartania semmitől. Továbbment egészen addig, amig rá nem esteledett. Tábort vert hát, és tüzet rakott abból a kevéske fából, amit még a patakparton gyűjtött össze. Mikor a tűz lángra lobbant keze alatt, elővette fémtálkáját, vizet öntött bele és a tűz fölé tette. Mikor a víz felforrt, a frissen szedett gyógynövényekből bele tett egy maréknyit, majd mikor jónak vélte megízlelte. Elismerően mosolyodott el, ahogy ereiben szétáradt az ízletes nedü. Vágott egy szeletet a cipóból mellé, és belakmározott. Ahogy az tűz elaludt, ő is lehevert a puha selmyes fűbe. Betakarózott köpenyével és felnézett az égre. Fent, a sötét égbolton milliónyi gyémántként szikráztak a csillagok. A hold ezüst fénye messze bevilágította az alvó tájat. Otthonára gondolt, barátaira, akik igen távol voltak tőle. Addig nézte a fényesen ragyogó égboltot szeretteire gondolva, míg mély álomba szenderült.

Másnap reggel, ahogy az első lágyan simogató napsugár rátalált, hunyorogva nyitotta ki szemeit. Nyújtózott egy nagyott, majd újra nyakába vette Telorant. Útja tovább vezetett a mezőn, ám jó félnapi járás után végre változni kezdett a táj monoton egyhangúsága. Bár tetszett neki az illatozó mező, nem bánta a véltozatosságot. A táj átváltott, kisebb – nagyobb domboldalakon baktatott keresztül, melyeken gondosan megművelt gyümölcsök álltak végeláthatatlan sorokban. Az egyik domboldal aljában kisebb település bújt meg. A majdnem egyforma rönkfából készült házak előtt virágos kertek virítottak. Mindegyiken látszott, hogy szeretettel gondozzák. A távolban vidám beszélgetésfoszlányokat hordott a szél. Mindenhol kisebb - nagyobb csoportokban emberek dolgoztak a megművelt gyümölcsösökben. Janvik az egyik felé vette az irányt. Mikor odaért, meghajolva üdvözölte az itt élőket, akik kiváncsian nézték már a távolban közeledő idegent. 

– Üdvözöllek benneteket! Bocsássatok meg, amiért megzavarlak benneteket, de igen megszomjaztam. Ha nem tartotok tolakodónak, kérnék egy kis frissítőt. Lorianba igyekszem, a nevem Janvik Ordan és vándor vagyok. Messze van még innen Lorian?

– Légy üdvözölve minálunk, kedves Janvik! A nevem Neria. – Nyújtott kezet az egyik vendéglátó. – Lorain még jó másfélnapi járóföldre van innen. Tessék, a frissítő! – Adta oda a kulacsot. – Ott, kissé távolabb, ahol az út elkanyarodik, van ott egy forrás, ott teletöltheted a kulacsod. Élelmed van elég? Az út pedig egyenesen Lorianba vezet. 

– Köszönöm, Neria. Az igazság az, hogy már az ennivlóm is fogytán van. De kitart míg Lorianba nem érek. 

– Kérlek, hozz kenyeret és sajtot Mirva! – Kiáltott feleségének Neria. – Kérlek, fogadd el Janvik! – Nyújtotta oda a közben meghozott ételt. - Még hosszú út áll előtted! 

Janvik megköszönte és sietve továbbállt. A forrásnál teletöltötte kulcsát friss vízzel, majd pihenés nélkül sietett tovább. Mielőbb Lorianba akart érni, mielőbb találkozni akart a Bölcsekkel. Délutánra a távolban sötét felhők kezdtek gyülekezni, ami semmi jót nem jelentett. A szél is feltámadt, Janvik összehúzta magán köpenyét. Ahogy felerősödött a szél, az égaljon villám cikázott keresztül, az ég hatalmas robajjal dördült meg. Szemrekélni kezdett az eső is. Janvik körbenézett, hogy talál-e valami búvóhelyet, ám mindhiába meresztette szemeit, semmit sem látott. A szél egyre jobban tépte a fákat, egyre nagyobbakat dörgött az ég, és az eső is egyre jobban kezdett el esni. Janvik dacolva a viharral, menedéket keresett. Ki tudja mióta halad már így, mikor útja ismét egy patak melett vezetett el. Ez a patak nagyobb és sebesebb volt, mint az, amelyiket minap hagyott maga mögött. Megállt a parton, és ahogy alaposan megnézte, észrevette, hogy kissé távolabb a part meredeken ível fölfelé, mely egy kisebb sziklafalban végződik. Itt végre meglátta, amit keresett. Egy eldugott kis barlang rejtőzött a meredek parton. Sietve arra vette az irányt. Épp időben. Ahogy belépett a barlangba, hatalmas robaj rázta meg a környéket, sorozatos villámlások közepette zuhogni kezdett az eső, mintha csak dézsából öntötték volna. Janvik ledobta vizes köpenyét, majd a sebtében talált gallyakból tüzet rakott. Mellé terítette elázott köpenyét, majd kezeit a tűz fölé helyezve nagyobb lángra lobbantotta azt. Hamarosan kellemes meleg lett, így hát nekilátott, hogy elköltse estebédjét. Késő délután volt már, az eső szakadatlan zuhogott, így jobbnak vélte, ha nem megy tovább. Tarisznyájából elővette féltett varázsgömbjét, hogy megnézze minden rendben van-e szeretteivel. Ahogy kezeit a gömb fölé tette, úgy elevenedett meg gömbje. Csakhamar megláthatta barátait, akik számítanak rá. Elszorult a szíve, ahogy nézte őket. Érezte, hogy Teloran megfelelő hely lesz számukra. Biztosra nem vette, mégis érezte. Érezte a mindenhol áradó jót, szeretetet. Mindenhol békességet, jót, nyugalmat érzett, bármerre is haladt keresztül Teloran földjén. Tudta, zsigereiben, lelke legmélyén érzte, hogy itt új otthonra lelhetnek. Ebben a tudatban nyomta el az álom. 

Reggel arra ébredt, hogy valami, vagy valaki éberen figyeli. Megérezte most is, mint mindig, ha valaki figyeli őt. Lassan, óvatosan nyitotta ki szemeit, nehogy elijessze a kíváncsiskodót. Félelmet nem érzett, ahogy rossz szándékot sem, így nyugton maradt. Pillái alól kandikélt, vajon ki lehet az, aki percek óta figyelmesen nézi őt. Mikor észrevette, az aprócska szerzetet, elmosolyodott. A csupa szőrgombóc valami, ott feküdt vele szemközt, szemeit le sem véve róla. Percekig nézték egymást, mikor is Janvik óvatosan kinyújtotta felé a kezét. A jövevény közelebb kúszott, megszimatolta, majd felült. Ekkor látszott csak, hogy miféle szerzet is. Janviknak fogalm sem volt róla mi lehet, bér kétség kívül barátságos volt. Nagyjából egy méter magas, csupaszőr, élénken csillogó sötétbarna szemekkel. Mikor a mester felült, új barátja közelebb merészkedett és végigszimatolta. Ahogy szeme megállapodott tarisznyáján, odalopózott és belefúrta az orrát, majd élénk ugrándozásba kezdett. 

– Nem tudom ki vagy, de láthatóan korog a gyomrod. Nem sok ennivalóm van, de szívesen megosztom veled.

Mire Janvik elővette volna tarisznyájából a nemrég kapott sajtot, kis barátja máris derékig fúrta magát a tarisznyába. 

– Ohó, kiskomám! Majd inkább én, ha megengeded! - A kis jövevény ekkor szemlesütve ült le, mint aki csak szégyelli magát. – Jól van, semmi baj. Tessék, itt van egy kis sajt! Edd meg bátran! Fogalmam sincs ki vagy, de mókás kis lény vagy, az már szent! – Nevetett a mester. 

Miután megreggeliztek, Janvik kilépett a barlangból és körbenézett. A viharban nem tudta alaposabban szemrevételezni hol is jár, most azonban megtehette. A viharnak nyoma sem volt, szikrázón sütött a nap, kellemes meleg volt. A fűszálakon már csak nyomokban csillant meg néhány ittmaradt esőcsepp. A táj szépsége leírhatatlan volt. Lankás domboldalak váltották egymást, mindegyik más – más színben ragyogott. A messzeségben hegyek magasodtak, tetejüket felhők takarták el a rácsodálkozó szemek elől. Ott, ahol az egyik domboldal véget ért, egy keskeny kék sáv csillant meg. Janvik úgy vélte egy folyó lehet. Ha pedig érzése nem csal, akkor Lorian sem lehet már messze. Összeszedte holmiját, majd megsimogatta a mellette ülő kedves kis lény fejét. Amaz csillogó szemekkel nézett föl rá, amiben – Janvik megesküdött volna, hogy így van - szomorúság jelent meg. Odadörgölőzött hozzá és furcsa, ám minden kétséget kizáróan szomorú hangot hallatott. Mintha nem akarna elválni a mestertől.  

– Csak nem velem akarsz tartani? 

A kis lény ekkor bukfencet vetett, ugrándozni kezdett, és mindkét kezével átfonta Janvik lábát. Miután elengedte bukfencezett mégegyet, majd megállt vele szemben és a szemébe nézett, ami pajkosan csillogott. Elégedetten szusszantott egyet, és rákacsintott az előtte állóra. Janvik nagyot nevetett, majd megveregette a vállát, megcirógatta buksiját, majd még mindig nevetve így szólt:

– Na, jó nem bánom, velem tarthatsz! 

Janvik ekkor még nem is sejtette, hogy ezzel egy életre szóló barátság köttetett. 

– Az ám! – Torpant meg a mester – Még nevet is kell adnom neked! Mondjuk, legyen a neved Forkox. Ami az én nyelvemen bohókást jelent. Igen! Mától a neved Forkox! Na, de most már indulnunk kell! Gyerünk Forkox! Irány Lorian!

Forkox hatalmasat ugrott örömében, és nyílsebesen előrefutott. Janvik fejcsóválva nevetett rajta, és követte őt. Forkox hol előreszaladt, hol mellette baktatott. Orra állandóan szimatolt valamit, szemei fürkészen csillogtak. Már jó ideje bandukoltak így ketten, mikor egy kisebb hegytetőre értek. Janvik lehuppant és lenézett a mélybe. A hegy lábánál terült el Lorian. Ahogy kivehető volt, jókora várost látott, ami méltán volt Teloran központja. Hegyek ölelték körbe, melynek egyik oldalán ott hömpölygött egy kéklő folyó. Amennyire innen kivehető volt, Lorian számtalan utcája egyetlen nagy térbe ágazott bele. Ez a tér hatszög alakú volt, körben három egyforma épület fogta közre. Innen kifelé haladva, sugárirányú utcák nyíltak. A házak kivétel nélkül rönkfából épültek, azt a hármat kivéve, ami a téren állt. 

– Nos, Forkox, azt hiszem megérkeztünk. – Szólt csöndesen Janvik, mire kis barátja élénken bólogatni kezdett. - Meg kell keresnünk a Bölcsek Házát! Na, gyere, menjünk! 

Lassan bandukoltak lefelé a meredek hegyoldalon. A sziklákkal tarkított úton nehézkesen haladtak, ám ahogy egyre lejjebb értek, úgy vált az út is egyre jobban járhatóvá. Félúton járhattak, mikor már csupán zöldellő, selymes fűben gázoltak keresztül, ami később egy kitaposott ösvényben folytatódott. Innen már hamar leértek. Forkox nem tagadta meg önmagát, hol gurult, hol bukfencet vetve görgött lefelé az úton. Néhol úgy összegömbölyödve, akár egy jól megtermett sündisznó. Az ösvény végül egy széles útba torkollott, ami egyenesen a városba vezetett. Beérve közelről is megcsodálhatók voltak a nem épp kicsike házak, a gondosan művel kertek, melyekben szebbnél szebb virágok nyíltak. Janviknak mind ismeretlen volt, egyiket sem ismerte, de magával ragdta a látvány. A szivárvány minden színében pompáztak, illatuk hol bódító, hol kesernyésen fűszeres, hol megmagyarázhatatlan volt. Az utcákon emberek sokasága jött – ment, színes volt a kavalkád. Janvik beljebb kisebb üzleteket látott, ahol a legkülönfélébb portékákat kínálták. A főtér szélén, egy piacon mindenfélét megvehetett, aki arra vetődött. Bőrárut, szőrméket, szebbnél szebb kézzel szőtt takarókat, ruhákat, vagy épp a környéken megtermelt gyümölcsöket, zöldségeket, tejet, sajtokat. Igen színes volt a paletta, szinte mindent meg lehetett venni. Az egyik standon kardkovács kínálta gyönyörűen megmunkált kardjait, tőreit, de árult míves bőrtegezben saját készítésű nyilakat is. Janvik figyelmét semmi nem kerülhette el. A piacot elhagyva, egyenesen a három egyforma épülethez ment. Forkox szorosan a nyomában volt, mindenhova árnyékként követte. Mikor megálltak téren, Janvik körbenézett. A három épület háromszöget formázva magasodott ki, teljesen egyforma volt, csupán egy valamiben tért el egymástól: a kapu melletti jókora szimbólumban. Az egyiken egy kéz, mely a csillagos égboltot tartotta, a másikon egy különös serlegféle, amit lebegő energiamező vett körül, míg a harmadikon egy ötszög volt, melynek végei egy – egy szívformában végződtek. E szimbólum mellett, ez volt kiírva: „Bölcsek Háza”. Tehát jó helyen járt. Az épülethez érve ránézett Forkoxra.

– Nos, azt hiszem, ide nem jöhetsz be velem. Sajnálom! Meg kell itt várnod! Rendben? 

Forkox hevesen bólogatni kezdett, majd a lépcsősor melletti bokrok hűvösébe telepedett, Janvik pedig fölment a lépcsőn. A lépcső tetején megfogta a veretes kopogtatót, majd jó erősen bezörgetett vele. Míg várakozott körbepillantott az épületen. Minden ablak kerek volt, körben különleges kővel kirakva, mely mindenhol valamiféle mintában rajzolódott ki. A díszeken megcsillanó nap fénye szikrázón verődött vissza. Már épp jobban meg akarta nézni ezt a különös mintázatot, mikor kinyílt a kapu és egy magas, szikár férfi nézett kérdőn rá.

– Miben lehetünk szolgálatodra? 

– Nos, én a vezetőkkel szeretnék szót váltani. A nevem Janvik. Janvik Ordan, és igen messziről érkeztem. 

– Milyen ügyben kerestél föl minket, kedves Janvik Ordan? Mi célja van látogatásodnak?

– Segítségért jöttem. De nem vezetnél be a Bölcsekhez? 

– Kérlek, kövess!

A kapu szélesre tárult, a mester pedig belépett. A kapun túl egy tágas, árnyas udvaron mentek keresztül, hogy egy kisebb ajtón beléphessenek az épületbe. A belső udvar homlokzatát ugyan az a minta díszített, mint amin kint látott az ablakok körül. Csupán egyetlen kivétel akadt, ez pedig a külső kapuval szemközti fal. A kerek ablakok között ugyan az az ötszög volt, melynek végei egy – egy szívformában végződtek. Az ábrán smaragdzölden, rubinpirosan, azúrkéken tört meg a beóvakodó nap fénye. Ahogy megtört rajta, mintha valamiféle színes kavalkádban lebegne az egész. Az épületbe beérve széles hófehér lépcső vezetett föl az emeletre. A lépcső az épület tágas, kerek, árkádos terméből indult. A földszint közepén egy márványból faragott, díszes szökőkút állt, oldal irányban pedig folyósók nyíltak. Az emeletre felérve Janvikot egy kisebb terembe kisérték. 

– Kérlek, itt várakozz! Hamarosan visszajövök. 

Janvik nem tehetett mást, mint várt. Türelemmel várt. Közben pedig mindent alaposan szemügyre vett. A hófehér falakat festmények borították, az ablakokon pasztellszínű selyem függönyöket lengetett a szellő. Elsétált az ablakhoz és kinézett rajta. Szemközt magasodtak azok a hegyek, melyeken keresztül ő is érkezett. Alant a városi sokaság nyüzsgött, hallotta, amint a piacon termékeiket kínálják az árusok. Minden békés, idilli volt. Nyomát sem érezte, látta semmiféle rossznak. melegség öntötte el a szívét. Már csak az volt a kérdés, hogy mondja el miért is jött. Az sem biztos, hogy egyáltalán elhiszik majd, hogyan és honnan is került ide. Egyáltalán hisznek-e majd neki. Varázsgömbje a tarisznyájában lapult, abban bízott, ha őszintén feltár mindent és megmutatja a valót, segítségére lesznek. merengéséből egy hang térítette vissza.

– Kedves Janvik kövess, kérlek! A Bölcsek várnak rád. 

A mester követte kisérőjét, aki pár lépéssel később egy mesterien faragott ajtón vezette be. A kör alakú terem közepén egy ötszög alakú asztal állt, mellette meglett férfiak ültek és igen kíváncsian néztek az idegenre. Janvik megállt, majd fejet hajtva köszönötte őket.

– Köszönöm nektek, hogy fogadtatok Bölcs Telorani vezetők! Áldás vezesse lépteiteket!

– Légy üdvözölve Janvik Ordan! Mi szél hozott erre téged, és főként honnan érkeztél? Foglalj helyet, és meséld el nekünk jöveteled okát!

Janvik ekkor belefogott mondandójába. Semmit sem hallgatott el. A Bölcsek hol meghökkenve, hol homlokráncolva hallgatták, csak igen ritkán kérdeztek közbe. Össze – összenéztek, elismerőn bólogattak, vagy épp megrökönyödve hallgattak. Végül Janvik elővette varázsgömbjét és az asztalra tette. A Bölcsek egy pillanatra visszahőköltek, de a mester megnyugtatta őket. 

– Nem kell tőle tartanotok, ez az én varázsgömböm. Ha nem csalnak az érzéseim, ti is birtokában vagytok a varázslásnak. Tudtok az energiákkal gyógyítani, és különleges köveitek is vannak. A gyógynövény ültetvények is arra utalnak, hogy magas fokon művelitek a gyógyítást. Mindent áthat a szeretet, a békesség energiája. Olyan energiákat is érzek, amik hasonlóak ahhoz, amik bennem is megvannak. Jók a megérzéseim?

– Nos, kétség kívül megleptél minket. Az érzéseid pedig jók. Érezzük a belőled áradó szeretetenergiát. Valóban képesek vagyunk mindarra, amit megéreztél, láttál utad során. Az időben való utazás képességét azonban nem bírjuk. Szóval azt mondod, hogy egy másik világból érkeztél. 

– Igen. Az a világ pedig haldoklik. Számtalan világot beutaztam már, sokfelé vándoroltam, de a minekhez hasonló világgal nem találkoztam eddig. Bevallom, korábban már jártam itt, de nem fedtem föl kilétem, amíg jobban meg nem ismertem világotokat. Kérlek, bocsássatok meg ezért. Semmi rosszat nem akartam, és nem is tettem. Csupán óvatos voltam. 

– Ha mind igaz, amit eddig elmondtál, érthető az óvatosságod. Mit kívánsz tőlünk? 

– Engedjétek meg, hogy a varázsgömböm is elmondja, láthatóva tegye mindazt, amit eddig elmondtam. Láthatjátok majd saját szemetekkel is, hogy milyen volt Merton mikor béesség honolt. Miket tud népünk, milyen képességekkel rendelkeznek gyógyítóink, és harcosaink. Láthatjátok majd az ősi Mertont, és azt, amivé lett. Sokan voltunk, de mára alig egy maréknyi maradt belőlünk. A gömb felfed előttetek mindent. 

Janvik a gömb fölé emelte mindkét kezét, majd elmondta ősi varázsigéjének egyikét:

„Ősi vezetőink és ősi szellemeink, kérlek legyetek most segítségemre! Fedjétek föl mindazt, amik vagyunk, fedjétek föl büszke népünk tudását, fedjétek föl Merton minden történetét! Én, Janvik Ordan, az ősi Ordan nemzetség leszármazottja beszéltem!”

A gömb színes fényekkel örvényleni kezdett, majd az örvény kilépett belőle, egyre növekedett, majd megállapodott az asztal fölött. Az addig fátyolosan kavargó ködszerű fény kitisztult, majd megelevenedett, fölfedvén mindazt, amiről Janvik eddig beszélt.

A Bölcsek szeme elé tárult Merton minden szépsége. A kanyargó, szinte egymásba érő kanyonok, a két hatalmas folyóvölgy, a festői szépségű tengerpart az azúran csillogó víztükörrel, melyen aranylón tört meg a napfény. Az égig érő, hófödte hegyóriások, a kisebb – nagyobb falvak, melyek igencsak hasonlatosak voltak Teloran falvaihoz. Feltűnt Kerta, a maga leírhatatlan pompájában, melyet nem a gazdagság tett pompázatossá, hanem a szeretet, a békesség és a hűség. Megelevenedtek a békésen játszadozó sárkányok, az emberek mindennapjai, amint együtt, egymásért tették dolgukat. A jól működő cserekereskedelem, a gyermekek önfeledt mosolya, a harcosok kiképzése, majd legvégül a gyógyítók, és Merton vezetői. Miután az idilli képkockák lefutottak, váltott a kép. Szürke félhomály telepedett mindenre, érezhető lett a gonosz átható jelenléte. A Bölcsek mindegyikén hideg borzongás futott végig, ahogy megérezték a halál, a borzalom leheletét. Megelevenedett Erdo és fantomserege, az ádáz harcok, majd a sivárrá, kietlenné váló Merton, amint kileheli addigi varázslatos lelkét. Mindenhol üszkös romok, feketén meredező épületmaradványok, a felperzselt erdők, a forrongó tenger, és az emberek jajveszékelése, harcosok kíméletlen haláltusája látszott, érződött. Az utolsó kockán már csupán az a maréknyi Merton látszott, akik megváltásra, békére szomjaztak. Zira, amint imára kulcsolt kézzel térdel, könnyektől ázott szemmel fohászkodik a csodáért. A kép itt megállt. Az egyik Bölcs kezét fölemelve jelezte, eleget látott.

– Eleget láttunk! A világod valóban a gonosz kezei között porladt el. Mondd, mit kívánsz tehát! 

– Kérlek, benneteket bölcs vezetők, adjatok otthont ennek a maréknyi Mertonnak. Fogadjatok be minket, és népünk mindenben alázattal fog élni köztetek, betartva Teloran minden törvényét. Segíteni fogjuk e bölcs népet minden erőnkkel és tudásunkkal. 

– A te szíved és lelked tiszta, Janvik Mester! De mi a biztosítéka annak, hogy a többieké is ily tiszta és nemes? Bocsásd meg aggodalmunkat, de világunkban örök idők óta békesség honol. Nem szeretnénk semmiféle veszedelmet békés, szeretett otthonunkra zúdítani. Remélem megérted aggodalmunkat.

– Természetesen megértem, én sem tennék másként fordított helyzetben. Mivel a tudásotok hasonló a miénkhez kérlek, nézzetek a szívem és a lelkem legmélyére. Beengedlek benneteke, hogy lássátok, érezzétek a tisztaságot, melyet jelen pillanatban én képviselek népem nevében. 

Janvik ezzel lecsukta szemeit és várt. Hamarosan megérezte amint a Bölcsek mindannyian egy emberként belenéznek lelke legmélyébe. Kitárta minden érzését, nem rejtett el semmit sem. Engedte, hogy a Bölcsek megismerjék a tiszta szeretetet, melyet a maréknyi Merton képvisel, magában hordoz. Pár peccel később kissé fáradtan nyitotta ki a szemét. A Bölcsek összenéztek, majd a legidősebb intézte hozzá szavait. 

– Néped valóban épp oly tiszta és nemes, mint amilyen te vagy Mester! Nyoma sincs rossznak senkiben. Már csak egyetlen kérdésem van. A testvéred, akit Erdonak neveztél, nem tud a nyomodra akadni? Képes vagy úgy eltüntetni, lezárni magatokat, hogy ez ne történjen meg? 

– Megteszem, ami tőlem telik. Sajnos ígéretet nem tudok tenni. Erdo tudása is nagy és mivel fogalmunk sincs, hol rejtőzhet bármi lehetséges. Sajnos ő is tud utazni világok között, így elrejtőzhetett egy olyan helyen, ahol tökéletesítheti, fejlesztheti tudását. De a gyógyítókkal és Zirával, a vezetőnkkel együtt megteszünk mindent, ami erőnkből és tudásunkból telik, hogy ne hozzunk rátok bajt. 

– Köszönöm az őszinteségedet! Most pedig kérlek, várj még türelemmel, meg kell beszélnünk, mi legyen. Addig Voria ad neked egy kis frissítőt. 

Végszóra megjelent Voria, aki beengedte a Bölcsek Házába Janvikot. 

– Erre, ha lennél szíves! – Tessékelte ki finoman. – A teaházunkban megpihenhetsz, míg a Bölcsek tanácskoznak. 

A teaházba az épületen keresztül vezetett az út. Az árkádos folyosó hűvösén áthaladva a hétsó kertbe jutottak, ahol örökzöldek pompáztak, szökőkutak hűsítették a levegőt, az árnyas fák alatt padok húzódtak meg. Egy kövekkel hintett ösvény egy kisebb tóhoz vezetett, melyen pallő vezetett át a teaházig. Ami nem is ház volt a szó szoros értelmében, inkább egy virágokkal borított lugas volt, benne asztalokkal, kényelmes fonott fotelokkal. Janvik leült az egyik asztalhoz, amit Voria mutatott neki.

– Itt megpihenhetsz, elmélkedehetsz. A tea teljesen friss és kizárólag gyógynövényekből készült. A sütemények is most készültek. Szolgáld ki magad, kedves Janvik! Ha végeztek a Bölcsek, érted jövök. 

Voria ezzel meghajolt és magára hagyta Janvikot. Töltött magának egy csésze gőzölgő teát. Amint megérezte a gyógynövények illatát, elmosolyodott. Nem kis hasonlóságot vélt fölfedezni az otthoni és e között. Szinte szakaszott ugyanúgy illatozott, mintha csak Mertonban főzték volna. Belekortyolt. Az íze azonban teljesen más volt, mint amire számított az illata után. Édeskés, savanykás, üdítően kesernyés is volt egyszerre, és érzett még egy számára teljesen idegen ízt is. Próbálta kitalálni mi lehet, de persze nem tudta megfejteni. Tovább iszogatta a teát, evett hozzá egy igen ízletes süteményt is, amiben szintén érezte ezt a különös ízt. Míg a teát iszogatta körbenézett. A kis tó a jókora hátsókert közepén állt. Partján körös – körül színes virágok nyíltak, éles kontrasztjaként a harsogóan zöld fűnek. A víz azúrkékjében visszatükröződött az épület hófehérsége. A teaházból szinte minden belátható volt. A parkban két alakot figyelt meg, akik békésen beszélgettek egy árnyas fa alatt megbóvú padon. Mikor észrevették őt, odabiccentettek, majd folytatták a beszélgetést. Janvik teáját kortyolgatva nézelődött, bár már a lesgszívesebben hazatért volna. Az utazásai során az időnek különös jelentése volt. Hol hetekben mérte utazásait, hol csak pár percet volt otthonától távol. Nem tudta pontosan most éppen mióta van messze Mertoni idő szerint, de szeretett volna már hazatérni és népe elé állni valami bíztatóval. Épp eddig jutott gondolataiban mikor Voria jelent meg. 

– Kérlek, kedves Janvik, a Bölcsek hívatnak.

A nagyterembe lépve Janviknak hatalmasat dobbant a szíve izgatottságában. Csak remélni tudta, hogy a Bölcsek kedvezően döntöttek. Tudta, hatalmas dolgot kért tőlük, olyat amilyenre még sosem volt példa sem Merton, sem Teloran életében. Tudta, hatalmas felelősséget ró a Bölcsek nyakába, és persze a sajátjába is. Annyira izgattott volt, hogy csak most vette észre, hogy a Bölcsekhez további emberek csatlakoztak. Számszerint még öt meglett korú férfit számolt meg. A legidősebb bölcs – legalábbis Janvik a kezdeteketől annak vélte – szólalt meg.

– Janvik Mester! Engedd meg, hogy bemutassam neked Teloran tartományainak vezetőit. Teloranban öt kisebb tartomány van, mindegyik élén egy – egy vezető áll. Őket látod most itt. A vezetőknek az a dolga, hogy segítsék, vezessék azt az államot, melynek élén állnak. De nem is vezetés ez, inkább képviseletnek nevezném. Nálunk Teloranban együtt döntünk mindenről. A tartományok vezetői meghallgatják az ott élőket, minden gondjukat, bajukat, és közösen döntenek egy adott segítségről. Ha a segítség meghaladja az adott tartomány erejét, akkor hozzánk fordulnak, mi pedig összehívjuk a Bölcsek Tanácsát. Ezen először csak mi és az a vezető vesz részt, aki a segítségünket kérte. Ha a feladat túlmutat rajtunk is, akkor kerül sor arra, hogy minden vezetőt összehívjunk. Ahogy tettük ezt most is. Ebben a nagy horderejű dologban mi Bölcsek nem dönthettünk egyedül. Meg kellett kérésed vitatni a vezetőkkel is. Mivel egész Telorant érinti, eléjük kellett tárnunk mindazt, amivel hozzánk fordultál. Nos, Janvik Mester! Mi a Bölcsek, és a tartományok vezetői egyöntetűen úgy döntöttünk, hogy befogadunk benneteket. Számszerint meg tudnád mondani hányan is vagytok? 

– Egészen pontosan száztízen vagyunk. Nők, gyermekek, fárfiak. Van közöttünk egy vezető, tizenkét gyógyító, számos harcos. És persze ahogy mondtam, nők és gyermekek. 

– Rendben! Most pedig halld a döntésünket! Mivel egyetlen tartományra sem róhatunk akkora terhet, hogy csupán egy fogadjon be benneteket, minden tartományban le kell telepednetek. Minden tartomány egyenlő számban fogad majd be titeket. Tudom, hogy ez számotokra nehéz lesz, hiszen elszakadtok egymástól, de meg kell értened kérésünket. Természetesen mire megérkeztek kaptok fedelet a fejetek fölé, elegendő élelmet az újrakezdéshez. Minden Mertoninak részt kell majd vennie az adott tartomány, település mindennapjaiban, munkáiban, ami biztosítja a megélhetést mindenkinek. Minden tartomány más – más fő feladatot lát el. Van ahol állattenyésztéssel foglalkoznak, van, ahol haszonnövényeket termesztenek, és van ahol gyógynövényeket, gyümölcsöket. Mindenki képességei legjobbját nyújtja azzal, amiben a legjobb, amihez tehetsége, kedve van. Így, számtalan kézművesünk van, akik a legkülönfélébb termékeket állítják elő, az élelmiszerektől kezdve a ruházkodáson át, a mindennapi használati tárgyakig. Igen széles a paletta, van bőven miből választanotok. Teloran területén számtalan malom is működik, folyóinkon zajlik a kereskedelem nagy része, de természetesen szárazföldön is hozzuk – visszük egymásnak a termékeinket. Minden hét első napján minden településen vásárt tartunk, ahol mindenki elviszi az általa termelt árut, amiért cserében megveheti, ami saját magának szükséges. Szintén minden településen van iskola, ahol a lányokat és a fiúkat külön – külön tanítjuk. Minden tartománynak van egy főtelepülése, ahol a legjobbak továbbtanulhatnak. Ez az első lépés afelé, hogy népünk gyógyítói, tanítói legyenek. Azok közül, akik a főtelepülés iskolájába tanulhatnak, kerülnek ki azok, akik itt Lorianban végezhetik el legfőbb tanulámányaikat. A mellettünk lévő épület egyike a Gyógyítók Szent Háza, a másik pedig a Tanítók Háza. Szóval, igen sokféle munkát végzünk, hogy fenntartsuk létünket, népünket. Nektek is részt kell vállalnotok ezekben a munkákban. Mindenkinek tehetesége szerint. Ha mindannyian megérkeztek, egy kisebb ünnepséget rendezünk majd nektek, itt Lorianban. Ezután kell majd elfoglalnotok a helyeteket. Elfogadod ezt?

– Természetesen! Nem lesz nehéz ennek eleget tenni, mivel a mi világunk is hasonlóan működik. Illetve……működött. Hálás szívvel köszönöm népem nevében, amit értünk tesztek. Ígérem, sosem hagyunk cserben benneteket, népünk mindenben együtt fog működni Telorannal. Én, Janvik Ordan szavamat adom, hogy békében és szeretett együttértésben fogunk veletek élni. Sosem fogunk ártani nektek, mindig javatokat fogjuk szolgálni, megosztjuk veletek tudásunkat, életünket, sorsunkat. Köszönöm nektek Bölcs Vezetők! Áldás vezérelje minden lépéseteket! 

– Örömmel segítünk, egy olyan tiszta és nemes népnek, mint a tiétek. Kiváltképp, mert sok mindenben valóban nagyon hasonlóak vagyunk. Most menj, hozd el népedet! Mostantól számítva két holdtölte utáni első napon várunk benneteket! Itt, a Lorian melletti tisztás lesz a legalkalmasabb arra, hogy megérkezzetek. Várunk benneteket! Ha pedig itt lesztek, segítünk nektek eltüntetni a nyomaitokat. Áldás vezessen utadon Janvik Mester! 

Janvik hevesen dobogó szívvel hallgatta végig a Bölcsek szavait. Alig hitte el, hogy akad még hely számukra, ahol ezután békében, biztonságban élhetnek. Békében egy olyan néppel, akik szíve tiszta, lelke nyitott és nemes, amiben nyoma sincs a rossznak, kapzsiságnak, egyáltalán a rossz bármiféle formájának. Elcsukló hangon lépett oda ahhoz a bölcshöz, aki az imént intézte hozzá szavait. Még egyszer megköszönte, majd megölelte a vezetőt. A teremben néma csönd honolt, a meghatottság csöndje. Janvik ezután fölemelte kezét, majd medálja segítségével megnyitotta az időörvényt. Mielőtt belépett volna megfordult és könnyes szemmel intett búcsút. Ahogy belépett, az örvény azon nyomban összezárult mögötte. 

Ahogy visszatért a rejtekhelyre, azonnal Zirat kereste. Mikor meglátta őt, amint épp imádkozik, odasietett hozzá. Más körülmények között nem zavarta volna meg, de most sürgette az idő. Gyengéden megérintette a vállát.

– Bocsáss meg, amiért megzavarlak, de igen fontos ügyben kell beszélnem veled. 

– Mondd csak Mester, merre jártál? Napok óta a színedet sem láttuk. Már nagyon aggódtam érted!

– Pontosan mennyi ideig voltam távol?

– Három hosszú napig. Merre jártál? 

– Világok között vándoroltam, számosat bejárva, hogy találjak egy olyan helyet, ahol népünk örök békére lelhet. 

– Gondolod, hogy mindenképp el kell hagynunk ezt a helyet? Hiszen ez az ősi földünk, a kezdetek kezdete óta élünk itt. 

– Tudom. De Erdo mindent tönkre tett. Minden elpusztult, amit többé nem lehet helyrehozni. A gonoszság oly annyira átitatott mindent, hogy ez a valaha virágzó lét teljesen el fog pusztulni. Mi, akik életben maradtunk, ennyi gonoszságot, pusztulást nem tuton helyre hozni már. Meghaladja erőnket. Mindent ellep a rossz, a gonosz, minden pusztul, haldoklik Merton. Már csak napok kérdése, hogy a világunk teljesen megsemmisüljön. Zira! Végtelenül fáj a szívem hidd el, de magunk mögött kell hagynunk ezt a világot. 

– És Erdo? Gondolod, hogy nem talál ránk akárhova is megyünk? Félek Janvik. Félek, sosem lesz nyugamunk. 

– Talán mégis. A világokban vándorolva rátaláltam egy igen messzi, eldugott világra, ami nagyon sokban hasonlít a miénkre. A neve: Teloran. Hasonlóan gondolkodnak, éreznek, hasonló a tudásuk is. Vannak nagy tudású gyógyítóik, varázslóik, akik a segítségünkre lesznek. Abban a három napban, míg távol voltam sok időt töltöttem el Teloranban. Ha nem csalnak a számításaim, akkor ottani időben számolva majdnem két teljes hetet voltam ott. Alaposan kürölnéztem, beszéltem a vezetőkkel is. Zira kedves! Ezek a vezetők befogadnak minket. Békében élhetnénk közöttük. A nyomainkat pedig eltüntetjük. Te, én és az ottani egyik Bölcs, közös erővel meg tudjuk tenni. Közösen el tudunk rejtőzni, el tudjuk tüntetni a nyomainkat, hogy Erdo ne találjon ránk soha többet. Gondold meg kérlek! Itt már minden odaveszett minden elpusztul már csak idő kérdése és a semmibe vész. Kérlek Zira! 

– És mit kívánnak cserébe? 

– Csupán annyit, hogy vegyünk részt az ottani életben. Dolgozzunk, termeljünk, ahogy a többiek. Ahogy mi is tettük itt. Alig különböznek tőlünk, és az elvárásaik is mindössze ennyi. Részt kell vennünk a mindennapi munkálatokban, a megélhetésünkért. Öt tartomány van, és ebben az öt tartományban kell letelepednünk. Minden tartomány befogad közülünk egyenlő részben. Ezzel kicsit távol leszünk egymástól, de a békéért, a nyugalomért vállalni lehet. Ez a feltétel, semmi más. 

– Gondolod, hogy Teloranban valóban békére, megértésre lelhetünk? Nem leszünk csupán betolakodók? Kívülállók? 

– Úgy vélem ott békére lelhetünk. Ha az emberek olyanok, mint a Bölcsek és a tartományi pártfogók – márpedig miért lennének mások - akkor azt hiszem, nem leszünk betolakodók. Ismerve népünket beilleszkedünk majd új világunkba, senki sem fog kilógni a sorból. Az ottaniak is hasonlóan gondolkodnak. Az alatt a kis idő alatt, amit ott töltöttem az érzéseim ezt sugallják. A Bölcsek, a vezetők felől semmi kétségem nincs. 

– Jól van, legyen így. - Sóhajtott nagyot Zira nehéz szívvel. – Összehívok mindenkit és elmondjuk mit határoztunk.

Zira két őrszemet körbeszalajtott a kis táboron, hogy a megmaradt Mertonit összehívja. Szívszorító látvány volt ez a kevésnyi ember. Ahogy az őrszemek körbejártak, lassan kezdtek el gyülekezni az emberek Zira körül. Mikor mindenki együtt volt, alig hallhatóan fogott bele mondandójába.

– Mertonok, drága barátaim! Mint tudjátok a gonosz véget vetett az örök időtől való békességünknek, nyugalmunknak. Erdo és serege mindent megfertőzött a gonoszsággal, ami elpusztítja békés otthonunkat. Az utolsó harcban csupán ennyien maradtnuk. Kevesen ahhoz, hogy szembeszálljunk és elűzzük a gonoszt. Merton napjai meg vannak számlálva, sajnos hamarosan az enyészeté lesz. Ha itt maradunk félő, hogy Erdo és fantomserege ránktalál, és elpusztít minket. Ezért nem bujkálhatunk itt az idők végezetéig, el kell hagynunk otthonunkat. Most bizonyára sokatokban fölmerül, hogy miért van erre szükség. Nos, mint azt tudjátok, megvívtunk a Zetrákkal, de vezetőjük eltűnt, hollétéről semmit sem tudunk. Félő, ha itt maradunk, feléleszti seregét és újra az életünkre tör. Felégette otthonainkat, lakhatatlanná tette egész Mertont. Kevesen maradtunk, a mi tudásunk úgy látszik kevés most ahhoz, hogy szembeszálljunk vele. Ha itt maradunk, könnyebben ránk talál, ami ismét számtalan testvérünk életébe kerülne. Hogy mindezt elkerüljük, el kell hagynunk szeretett otthonunkat, fel kell erősödnünk. Kérlek Janvik most vedd át a szót és innen folytasd! 

– Napok óta keresem a megfelelő helyet, amit végül sikerült is megtalálnom. Egy másik világban találtam rá egy Teloran nevű helyre, ahol szeretettel várnak minket. Beszéltem vezetőikkel és mindnyájunkat befogadnak. Nem tudom, meddig kell ott lennünk. Lehet az idők végezetéig, de lehet, hamarabb visszatérhetünk. Sajnos erre nem tudok nektek pontos választ adni. Annyi bizonyos, hogy Teloran befogad minket. Beszéltem a vezetőkkel és biztosítottak a segítségükről. Szedjetek össze mindent, és ha mindenki útra készen áll, elhagyjuk ősi földünket. Senkit nem hagyunk itt, nyomainkat pedig örökre eltüntetjük. Remélhetőleg így Erdo nem talál majd ránk soha többé és békében élhetünk. 

Szavait döbbent néma csönd fogadta. Még a gyermekek is csöndben voltak, pisszenésnyi hangot sem hallattak. A csönd tapintható volt. Az emberek lehajtott fejjel álltak, mindenki szeméből könny csorgott. Siratták otthonukat, siratták eddigi életüket, de senki nem vonta kétségbe Janvik szavait. A pár perces néma csönd után mindenki szedelőzködni kezdett. Ula tudta, hogy eljött a búcsú ideje, haza kell térniük saját világukba. Tudta, soha többé nem fog Zirával találkozni, sem többi barátjával. Ezeket a perceket pedig örökké a szívében fogja hordozni. Végtelen fájdalom járta át, könnyes szemmel nézte Zirat, aki segített mindenkinek, akinek csak tudott. Mikor észrevette Ulan a fájdalmat, odalépett hozzá, leült mellé és átölelte. 

– Ne bánkódj gyermekem! Tudom, mennyire fáj már a gondolata is, hogy el kell válnunk. De gondolja arra a sok szépre, amit együtt töltöttünk, még ha kevés is volt ez az idő. Azt se felejtsd el, hogy ez a kiváltság igen keveseknek adatik meg. Alig vagyunk páran, akik képesek utazni téren és időn át. Neked megadatott, hogy találkozhass velünk. Őrizd meg ezeket az együtt töltött perceket. A szívedben mindig ott leszek, ahogy te is az enyémben. Ha pedig majd otthon édesapád szemébe nézel, ott látsz majd benne engem is. Vér vagy a véremből, az utódom. Ezt soha ne felejtsd el! Légy hű mindig őseidhez és ahhoz az ősi tudáshoz, szeretethez, ami az ereidben folyik. Használd ősi tudásod és mindig mások javára fordítsd! Én ott leszek mindig veled! Mindig és mindenhol. A szeretetem örökké elkísér majd. 

– Drága Zira! Köszönök neked mindent! 

Ahogy Ula átölelte, heves zokogásban tört ki. Zira hagyta, hogy kisírja magát, kisírja az elmúlt napok borzalmát is. Csak akkor engedte el, mikor már érezte, hogy kezd megnyugodni. Megsimogatta arcát, homlokon csókolta, majd mosolyogva nézett a szemébe.

– Menj, gyermekem és ne feledd, amit az imént mondtam! A szeretetem örökké elkísér. Áldás vezessen utadon! Sosem foglak elfelejteni! 

Ula ha nehezen is, de elengedte Zirat. Den hozzájuk lépett, majd átölelte Zirát könnyeit nyeldesve, szótlanul, majd Janvik mellé állt, aki mellett összegömbölyödve ott feküdt Kiro. Lehajolt hozzá és megsimogatta fejét. Kiro ekkor egy titkot árult el neki, miszerint hamarosan megszületik egy új, sokkal nagyobb tudással rendelkező sárkány. Den mosolyogva cirógatta meg a busa fejet. Ebben a pillanatban már tudta, ki is ez a nemes lény. Metra volt az, akit örökül kapott Janviktól, sok - sok évszázaddal később. A két ifjú harcos nem mozdult. A két fiatal egymás mellé állt, majd medáljaikat megérintve vártak. Ahogy gyűrűjük és medáljuk összeért, Ula elmondta a hazavezető varázsigét. Pillanatokon belül megnyílt az időörvény, ők pedig beléptek rajta. Miután brzárult mögöttük az időörvény, Janvik a többiekhez fordult.

– Szeretett vezetőnk Zira! Drága testvéreim, barátaim! Elérkezett az idő, mikor indulnunk kell. Ahogy látom, már mindannyian összeszedtétek minden holmitokat. Nem kell tartanotok semmitől, bízzatok bennem! Zira kérlek, segíts nekem! És ti is segítsetek nekünk ősi védelmezőink! – Intézte legutolsó szavait az ősi világot vádelmező sárkányokhoz, akik közben csatlakoztak hozzájuk. 

Szavait néma csöndben hallgatták végig. Mindenki ott állt, egyetlen hang nélkül. Emberek és poggyászaik némán várakoztak. Zira Janvik mellé lépett, hogy segítségére legyen egy jóval nagyobb időörvényt létrehozni. Ahogy megálltak egymás mellett, mindketten magasba emelték kezüket. Ugyanebben a pillanatban a Zira nyakában függő medál felvillant és egy vakító fénycsóva csapott ki belőle. Többen a szemük elé kapták a kezüket úgy nézték a fényt. Janvik ezután odairányította gyűrűjét. Kékes fényben kezdett el világítani, ami egyre terebélyesebb lett. Ahogy a két fény összeért, a levegő vibrálni kezdett és vibrált a fény közepe is. Egyre nagyobb körben vibrált már, mire csaknem két ember magasságú nem lett. Ekkor a vibrálás megszünt, csupán egy lágyan örvénylő halványkék fény maradt a helyén. 

– Zira menj, előre kérlek! Én majd legutoljára lépek be. Menj és vigyázz azokra, akik átérnek! – Szólt Janvik. – Barátaim! Csak lépjetek be, mintha csak tovasétálnátok. Mikor kiléptek, már egy új világban fogjátok magatokat találni. Az egész nem fog tovább tartani pár percnél. Hamarosan én is megyek! 

Szavaira az emberek lassan besétáltak az időörvénybe. Fegyelmezettek, de láthatóan izgatottak voltak. Arcuk aggodalmat sugárzott, mégsem kételkedtek a mester szavaiban. Szó nélkül követték az elsőnek belépő Zirat. Nem telt bele sok idő és ahogy Janvik mondta, már mindenki új világában volt. Egyedül ő maradt. Szomorú szemekkel nézett körbe talán utoljára Merton földjén. Elszorult a szíve, hogy ott kellett hagynia szeretett otthonát. Végül belépett és bezárta maga mögött a kaput. Azt már nem láthatta, hogy a sárkányokra Erdo mérgező levegőt bocsátott. Mire felocsúdtak sokan elpusztultak, köztük Kiro is. A csöppnyi Metrat két ősi sárkány védelmezte, az élete árán is. Mindössze hat nemes sárkány maradt életben, akiknek sikreült egy titkos világban elrejtőzniük. Merton ezzel teljesen néptelenné vált, lassan lehelve ki lelkét.

 Ahogy azt előzőleg megbeszélték, a Lorian melletti mezőre érkeztek. Ott álltak már a Bölcsek, a tartományi vezetők is, hogy fogadják a vendégeket. Az időörvényből sorra léptek ki a Mertoniak, mind Zira köré csoportosultak. Kissé megszeppenve néztek körül, senki nem mert szólni egy árva szót sem. Mikor legutolsónak Janvik is megjelent, bezárult a kapu. A legidősebb Bölcs Vezető mosolyogva szólt hozzájuk.

– Kedves Mertoni barátaink! Az én nevem Oxan Lerio, és én vagyok Teloran egyik vezetője. Akik mellettem állnak, ők is vezetők. Szeretettel köszöntelek benneteket népem és a vezetőink nevében. Kívánjuk, hogy itt nálunk békére leljetek. A szeretet és békesség, mellyel fogadunk benneteket, kísérjen el mindannyiótokat egész életeteken át. Mindenben a segítségetekre leszünk, támaszaitok leszünk. Immáron a testvéreink vagytok! Megérkezésetek alkalmából egy kis ünnepséget szerveztünk Lorian főterén. Lorian a mi központi városunk. Kérlek, kövessetek minket! A felállított sátrakban mindenkinek jut bőven hely. A szakácsaink már napok óta készülnek, hogy bőséges élelemmel kedveskedjenek. Jöjjetek hát!

A Mertoni csapat között csöndes, elismerő szavak sokasága szállt szájról szájra, ahogy követték a Bölcseket. Félúton jártak mikor szemben egy sebesen görgő szőrcsomó közeledett. Hol felugrott és szimatolt egyet, hol gurult, bukfencezett tovább. Mikor kellő tévolságba ért felágaskodott, szemei pajkosan csillogva kutakodtak az érkezők között. Ahogy észrevette azt, akit keresett, éles hangon rikkantott, füttyentett egyet. Janvik erre lett figyelmes. Kivált a sorból és előre ment. Ahogy meglátta a hang gazdáját, elmosolyodott.  

– Forkox! Drága barátom, hát itt vagy! Ó, de boldog vagyok! Mi újság, te kópé?

Forkox erre hozzádörgölőzött, mancsaival átölelte derekát, füttyögő, sípoló hangon adta tudtára örömét. Mindenki mosolyogva nézte a kis szőrcsomót. 

– Látom már barátra is találtál! – Szólt nevetve Zira. 

– Igen, ő itt Forkox. Mikor itt jártam akkor szegődött mellém, azóta mindenhova elkisér. 

– Nagyon aranyos! Nos, kedves Forkox – fordult most felé Zira – örülök a találkozásnak! 

Forkox ezután egy lépést sem tett Janvik nélkül, árnyékként követte mindenhova. 

Lorian főterére érve színes sátrak sora fogadta őket. Az ott élő Teloranok rögtönzött műsorral köszöntötték új bartaikat, amint elfoglalták helyüket. Bemutatták kardforgató tudományukat, lovagló tudományukat egy kisebb fajta torna keretében. Majd zenészek jöttek, hogy a hangulatot még kellemesebbé tegyék. Esteledni kezdett mire az ízletes többfogásos ebédet elköltötték. A tartományi vezetők ekkor Zira elé álltak. Fejet hajtva a vezetőnek tudatták, hogy ideje elindulni a tartományokba. Kinek - kinek oda, ahová rendeltetett. Zira vezető lévén Lorianban maradt, ott építettek neki egy kisebb házat. Janvik ugyancsak itt kapott helyet, háza nem messze állt Ziraétól. Mire feljöttek a csillagok, minden Mertoni úton volt új otthona felé. 

Mindeközben Ula és Den is visszatért.  Szinte észrevehetetlen volt a hazavezető út. Repültek téren és időn át, ám ebből semmit sem érzékeltek. Könnyedén lebegtek, mintha csak egy felhőn utaztak volna. Az egész csak pár pillanatig tartott, mégis hatalmas utat tettek meg. Az egyik percben még az ősi Merton földjén álltak, a másik pillanatban pedig jelen világukba léptek át.

Az örvényből kilépve pontosan oda érkeztek, ahonnan elindultak. Ott álltak Janvik búvóhelyén, az ősi fa belsejének kellős közepén. Öreg mesterük épp egy öreg könyvet olvasgatott mikor megnyílt az időkapu és kilépett belőle a két fiatal. Azonnal fölpattant, karja ölelésre lendült. Meghatódva ölelte magához szeretett tanítványait. 

– Drága gyermekeim! De jó újra látni benneteket! Örvend a szívem! Üljetek le és meséljetek el nekem mindent, töviről, hegyire. Den! Fiacskám mintha lefogytál volna és Ula te is mintha kissé…..eh, de miket hordok itt össze vén fejjel! Mindjárt hozok valami harapnivalót! Vagy inkább teát kértek? 

– Egy tea jól esne. – Mondták egyszerre, ám még ki se ejtették máris a kezük ügyében gőzölgött az ízletes gyógytea. 

– Most pedig meséljetek, de mindent ám!

Den belekezdett az elmúlt napok, hetek eseményeibe. Nekik mindössze pár hétnek tűnt, ám később kiderült, hogy három hosszú évet voltak távol. Janvik hol mosolyogva, hol homlokráncolva hallgatta a beszámolót. Mikor Ula vette át a szót, elcsuklott a hangja mikor Talanian és, társai haláláról számolt be. 

– Kudarcot vallottunk Mester! Erdo eltűnt, amiről már azóta tudjuk, hogy idejött. Nem tudtuk megölni. Sokkal erősebb, mint hittük. A medál sem került elő. Mi lesz így Mester? Erdo keze ide is elért. Itt van az embereivel együtt, amiről senki sem tudja, hogyan csinálta. Bocsáss meg Mester!

– Nincs miért bocsánatot kérned Ula, és nem vallottál kudarcot. Mindketten megtettetek mindent, amit lehetett. Talanian elrejtette a medált, ám valahol bizonyára hagyott egy árva kis nyomot. Ezt kell megtalálnunk. Azt se felejtsd el, hogy azóta már itt van atyád tudása is és a tiéd is. Den családjának a tudása is velünk van és én sem tétlenkedtem a hosszú évek alatt. Erdo hiába van itt és hiába a tudása. A miénk már sokkal több. Ez vezéreljen! Most pihenjetek, hamarosan szükség lesz a tudásotokra! 

Ula kétségek között vergődve próbált elaludni. Ha nehezen is, de elnyomta az álom. Álmában visszatért ősi földjére, a harcok kezdetére. Talanian jelent meg előtte, egy ismeretlen helyen, és szólította meg.

– Ula! Ha majd visszatérsz a te világodba, meg fogod tudni a titkot. Mikor nálunk jártál, egyik éjjel beléptem az álmodba. Ezt az álmot látod most. Azért csak most és a te világodban, mert tudom, hogy ebben a pillanatban ott, ahol te vagy béke van. Nyugodtan álmodhatsz, senki sem fogja álmod megzavarni. Legalább is remélem, hogy így lesz. Ezért időzítettem így. A medált el fogom rejteni, hogy Erdo soha ne akadjon a nyomára. Egyedül te fogod tudni, hol van. De vigyázz! Ha Erdo beférkőzik az elmédbe, vagy az álmodba, nem szabad kiadnod a titkot! Rejtsd el előle mindenáron! Meg kell védened a medál titkát! Vissza kell térned az ősi Mertonba, mert csak ott találhatod meg, amit keresel. Egyedül kell menned, csak Janvik tudhat róla. Nem azért, mert nem bízom meg a barátodban, hanem azért, mert a te lelked sokkal erősebb, mint az övé. Ez a mi családunk egyik erőssége és tudása. A te lelked erősebb és oly dologra képes, amire senki másé nem. Menj vissza a palotámba! Ha belépsz, menj föl a dolgozó szobámba és keress egy ősi jelet. Ezt a jelet keresd, amit most megmutatok neked. Ha megtalálod a könyvespolcomon, akkor érintsd hozzá az őseid medálját, amit most is viselsz. Ez felfedi majd előtted a medál rejtekhelyét. Vedd magadhoz, és rejtsd el. Álcázd az úton, míg visszatérsz a világodba. Míg úton leszel, minden gondolatodat rejts el, zárj be a lelked legmélyére, hogy Erdo ne férhessen hozzá. Ha visszatérsz a világodba, add oda a medált Janviknak! Vele együtt tudni fogod, mit kell tenned vele, hogy végleg legyőzhesd Erdot és embereit. A medállal mindent jóvá lehet tenni, új életet lehet kezdeni. Menj vissza és hozd el népünknek az új életet! Ha leszámoltatok ősi ellenségünkkel, vissza is térhettek az ősi Mertonba, ahova mindig is tartoztatok. Ezt a döntést közösen kell meghoznotok. Áldás vezessen utadon! 

Ulat felkavarta álma. Először azt hitte valóban csupán egy álom, ám egy hang eloszlatta minden kétségét. A hang Ziráé volt: „Az álmod valós. Talanian így üzent neked, bízz benne!” Ulanak ezek után már semmi kétsége nem volt. Egyenesen Janvikhoz ment.

– Bocsáss meg, amiért megzavarlak Mester! Álmot láttam.

Ula ekkor pontosan elmesélte mindazt, amit alig pár perce álmodott. Janvik figyelmesen hallgatta, egyszer sem szólt közbe. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy az álom igaz és valóban üzenetet hordoz.

– Jól van! Felkészítelek az útra. A lelked erős. Erősebb, mint bármelyikünké, de ebben a helyzetben mindenre fel kell készülnöd. Arra is, hogy Erdo belefurakszik valahogy az elmédbe. Le kell zárnunk alaposan, ez pedig csak kettőnknek megy együtt. A te tudásod és az én tudásom együttesen kell hozzá. 

– Mester! Den valóban nem jöhet velem? Az életemet is rábíznám….

– Sajnálom, de ebben az esetben most nem mehet. Az ő lelkéhez Erdo könnyedén hozzáférhet. Le tudnám védeni, de ez kevés lenne. Olyan fajta ősi tudás is kell hozzá, ami csak a te családodban van, az övében nincs. Neki más a feladata, így a tudása is. Ez nem a bizalom hiánya, hanem az ő védelme. A te családod volt mindig is a vezető, ezért is más és több a tudásod. Ha visszatérsz, elmondhatod neki hol és miért voltál. Meg fogja érteni, hidd el. Nem fog rád haragudni. Most pedig gyere, had segítsek! 

Ula kényelmesen leheveredett, Janvik pedig leült közvetlenül a feje mögé. Kezébe vette fejét, és becsukta a szemét. Minden ősi energiát Ula feje felé irányított. Ahogy az energiák áramlani kezdtek a két medál aranyszínben kezdett el világítani, majd a két keskeny fény egy nagy, aranyszínben ragyogó fénnyé állt össze, és bevonta Ula egész testét. Ahogy körbefonta, úgy lett egyre erősebb és erősebb. Végül a szíve és a feje fölött két különálló kisebb fénygömbbé vált ketté. Az egyik felemelkedett, majd eltünt a lány mellkasában. Így tett a másik fény is, majd eltünt a lelkében. Janvik mindeközben ősei szellemét hívta.

„Égi hatalmak és ősi szellemek segítsetek elrejteni ennek az ifjúnak minden gondolatát a gonosz elől. Rejtsétek el, hogy semmiféle ártó szándék ne férhessen hozzá! Hosszú út vár rá egyedül, ahol meg kell védenie ősei tudását, meg kell védenie minden gondolatát! Ősi szellemek segítsetek! Én, Janvik Ordan beszéltem!” 

Miután megidézte az ősi védőszellemeket, Ula minden gondolatát egy színtelen gömbbe zárta, majd átadta a lánynak. Ula minden idegszálával összpontosítva vette át a gömböt, majd beletette egy másik jelentéktelennek látszó gömbbe. Ezt a kis gömböt ezután szívének egyik zugába rejtette el. Lezárta a rejtekhelyet, amihez rajta kívül senki sem férhetett hozzá. Ezután minden, a medállal kapcsolatos gondolatát ide irányította. Az úton majd ebbe a rejtekhelybe fog automatikusan bezáródni minden gondolata, amíg a medállal vissza nem tér. A rejtekhelyet is gondosan bezárta, áthatolhatatlanná tette egy ősi jelképpel és imával, amit csak ő tudott. Mikor elkészült, Janvik még feltöltötte lelkét és szívét ősi energiával, majd saját jelképével és imájával zárta le Ula egész lényét. A lány útra készen állt. 

– Indulj, gyermekem! Dennel majd én beszélek. Járj szerencsével! Áldás vezessen utadon!

Janvik eztán megnyitotta az átjárót, Ula pedig belépett az időörvénybe. 

A harcok kellős közepén találta magát. Meglátva Mertont, csaknem elsírta magát. Látta már, mégis szívszorító volt újra látni. Ilyennek. Most azonban nem volt ideje ezen bánkódni, félre tette minden keserűségét és egyenesen a palotába sietett. Óvatosan haladt felé, nem akart senkibe sem beleütközni. Minduntalan körbe nézett, a háta mögé lesett, nem követi-e valaki. Mikor meggyőződött róla, hogy egymaga van, beosont és felszaladt az emeletre, egyenesen Talanian dolgozószobájába. Belépve egyenesen a könyvespolchoz lépett és szemével kutatta az álmában látott jelet. Már épp megjelent, mikor mellkasában szúrást érzett. Gyomra felkavarodott. Tudta, Erdo ott áll a háta mögött. Villámgyorsan fordult meg, miközben kirántotta kardját. Kirora gondolt, abban bízva meghallja, megérzi, hogy visszatért, és ha kell, a segítségére siet. A gonosz varázsló hörögve közeledett felé. Feje megfájdult, amiből azonnal tudta, hogy elméjében próbál kutakodni. Egyenesen a szemébe nézett, már – már elmosolyodott. Kivont karddal föllebbentette köpenyét, amivel abban a pillanatban láthatatlanná vált, és vele együtt a könyvespolc is. Ő látta a varázsló tébolyult dühét, ám ő nem láthatta a lányt. Erdo vagdalkozott, szitkozódott. Mindent megpróbált, mindhiába. Ula ekkor egyetlen mozdulattal kiröpítette Erdot a szoba nyitott ablakán, aki nagyot nyekkenve terült el a földön. Ula továbbra is köpenye védelmében kereste a jelet. Szemei mindent alaposan végigpásztáztak, mikor is a legkisebb könyv fedőlapja felvillant. Kezébe vette a kis könyvecskét. Percekig tartotta a kezében, mikor végre felvillant rajta a jel. Egy kék színű kör közepén egy sárkány jelent meg, az ősi védelmezők egyike. Rámosolyogott a lányra.

– Örvendek, hogy eljöttél! Talanian tudatta velem érkezésed. Rendelkezz velem!

– Tudod miért jöttem. Kérlek, segíts megtalálnom! 

A sárkány bólintott egyet és a kezei között lévő kis gömb megelevenedett. Egyre nagyobb lett a gömb, már akkora volt, hogy Ula bele tudott lépni. 

– Lépj be a világomba! – Szólt csöndesen, a lány pedig szót fogadott.

Ahogy belépett, a sárkány azonnal lekicsinyítette a gömböt, újra két kezébe fogta védelmezőn. Ula állt egy csodás ismeretlen világ kellős közepén. Megannyi sárkányt látott, akik mind újdonsült barátjához voltak hasonlatosak. Szépségük páratlan volt, csakúgy, mint tudásuk. Ula lélegzetvisszafojtva nézte a csodás lényeket, mígnem egy kivált közülük és egyenesen elé lépett. Alig hitt a szemének, mikor meglátta ki is áll előtte teljes életnagyságban. 

– Tudom miért jöttél Ula. Kérlek, tarts velem! 

– Metra! Te? 

– Szolgálatodra!

– De mégis, hogyan? 

– Ez legyen egyelőre az én titkom, de hamarosan el fogom neked árulni. 

A sárkány elmosolyodott, szárnyával a hátára mutatott.  Ula felült rá, Metra pedig felemelkedett vele a felhők fölé. Meg sem állt egy varázslatosan szép helyig. Egy tarka mező közepén szállt le. A mező körül a patak smaragd színben pompázott, csakúgy, mint a környező vidék. Egyetlen kőszirt állt a patak partján, Metra egyenesen odatartott. Megállt előtte és megérintette. A kő feltárult, ők beléptek. Egy tágas teremben álltak, ahol megszámlálhatatlan ékkő ragyogott, akár a csillagok az éjszakai égbolton. A sárkány megérintett egy hófehér követ, aminek belsejéből egy kis fiók bújt elő. Ez a kis rekesz rejtette az ősi medált. Ula kezébe adta, aki áhítattal vegyes tisztelettel fogta meg. Metrara nézett, aki elmosolyodott. 

– Ez ősied medálja, amit Erdo hasztalan keres. Talanian rejtette el, hogy elvihesd magaddal. Ez a medál népünk hagyatéka, jelképe. A tudása….nos....az felbecsülhetetlen. Bezárom neked egy kristály gömbbe, és lekicsinyítem, hogy a szíved legmélyén hazavihesd. Ha hazaértél, add Janviknak, hogy legyőzhessétek Erdot. Aztán legyen atyádé, ő a méltó örököse. Apáról fiúra, anyáról leányra száll e medál. Egy napon majd a tiéd lesz. Ha örökül kapod, neked kell vezetned néped, őrizned a medált, a benne lévő tudást senkinek sem adhatod tovább, csak gyermekednek. Csak néped javára használhatod. Keress neki méltó helyet ha hazatérsz és béke lesz!

Metra miután egész apróra zsugorította a medált, Ula elrejtette szíve legtitkosabb zugába, hogy hazavihesse. A sárkány pedig visszavitte őt a palotába, ahol átadta saját ősi energiáinak egy részét is, amelyek talán segíteni fogják, hogy legyőzhessék végre a gonosz varázslót. Metra a kapuban mosolyogva nézett a lányra, aki belefúrta magát a hollófekete szempárba. Egészen elmerült benne. A sárkány szemeiben ott ragyogott a békesség, a nyugalom és a remény. A remény, hogy Merton talán újra régi fényében fog tündökölni. Úgy, ahogy sok – sok évezreddel ezelőtt. Mielőtt búcsút vett volna a lánytól, hatalmas selymes szárnyaival beborította, átölelte. Ula megpihent egy pillanatra, így próbálván erőt gyűjteni a végső harcra. Majd kibontakozott a sárkány öleléséből, aki a szemébe nézett.

– Áldás vezesse lépteid Ula és a többiekét is! Kérlek, add át üdvözletem Dennek! Vigyázz magadra! Remélem, hamarosan viszontlátjuk egymást!

– Én is remélem! - Mondta alig hallhatóan Ula. A sárkány ezután felvillant egyetlen pillanatra, majd eltűnt az idő végtelen folyamában. 

Ula egyedül állt a feldúlt épületben. A palota kietlen látványa könnyekre fakasztotta. Eszébe jutottak azok a boldog pillanatok, amiket itt töltött nem is oly régen. A könyvtárszoba feldúlva tátongott csakúgy, mint a többi helyiség. A földön szanaszét hevertek Talanian féltett, felbecsülhetetlen könyvei. Lehajolt és könnyek között simította végig őket. Mindet nem tudta magával vinni, pedig a legszívesebben ezt tette volna. Ehelyett magához vett párat, amiről úgy vélte őse legféltettebb példányai közül valók. Elrejtette a köpenye alatt rejtőző tarisznyájába. A többi könyv szanaszét hevert, szívet tépő látványt nyújtva. Mellette keretéből kitépve, félredobva feküdt Zira és Talanian portréja. A szétszabdalt tető lyukas torzóként meredezett, eső áztatott el mindent, a festményt is. Elmosódtak rajta a vonások, de még így is tiszta, nyílt, kedves tekintet mosolygott rá. Ezt még nem tudta tönkretenni a szakadatlanul hulló eső. Ula kezébe vette a festményt, arcához szorította. Könnyes szemmel nézte őseit. 

– Megbosszulom mindezt a gyalázatot, esküszöm!  -  Mondta halkan, ökölbe szorított kézzel. – Merton hamarosan régi fényében fog pompázni! 

Ezután óvatosan összetekerte a képet és köpenye alá rejtette. Legalább ennyit magával tudott vinni az emlékein és néhány könyvön kívül. Már épp indulni készült, mikor észrevett egy bőrkötéses, veretes könyvet. Borítóján az ősi jelkép szürkén, csillant meg. Lehajolt érte, ezt is elrejtette köpenye alá, majd sietve távozott. Igyekezett semmire sem gondolni, nehogy Erdo beférkőzzön gondolataiba. Janvik ugyan alaposan elrejtette mindentől és minden elől, de nem ártott az óvatosság. Erdo mindenre és bármire képes volt, hogy megszerezze az ősi medált. 


 

A gonosz varázsló eközben valahol a rejtekhelyén tajtékzott dühében. Sehogy sem tudott Ulához férkőzni, nem látott bele a gondolataiba, érzéseibe. Egyre dühödtebb lett, egyre jobban elöntötte a gyűlölet. Szitkozódott, átkozódott tört-zúzott. Az sem érdekelte mit tesz tönkre maga körül. Talanian meghalt, Zira elbújt a többiekkel, így semmiképp nem tudott nyomára bukkanni a medálnak. Hiába kereste, kutatta mindenütt. Zira erős volt, erősebb, mint valaha, így a gondolatai, érzései áthatolhatatlanok voltak Erdo számára. Ezt a hatalmas erőt örökölte Ula is. A sereg lassan szétzilálódott, megsemmisült, a varázsló magára maradt. Elméje lassan egyre betegebbé vált, egyre gonoszabb lett. Utolsó erejével még elrejtőzött egy messzi világba, ahol igyekezett erőt gyűjteni, tudását gyarapítani, míg újra vissza nem tér. Legalább is ez volt gonosz terve. Ebben a távoli világban élte magányos mindennapjait, szövögette rút álmait. Elméjét egyre jobban elborította a bosszúvágy, egyre torzabb lett testestől - lelkestől. Alig lehetett már ráismerni. Bőre sárgás pergamenszerűen aszott rá testére. Mindenki elkerülte, aki csak az útjába került. Tudása azonban napról napra nagyobb lett, egyre közelebb került a Mertonok búvóhelyéhez. Varázsgömbje is egyre többet látott, egyre messzebb jutott el. Ebben az idegen világban, ahol senki sem ismerte, nyugodtan tökéletesíthette mindazt, ami bosszúja eszköze lett. Szép lassan felélesztette árnyseregét, akik csak a megfelelő jelre vártak. 

Egy sötét barlang mélyén sok évvel később - már megszámlálni sem tudta mennyi idő telt el – varázsgömbjében meglátott egy békés világot, ami azonnal hatással volt rá, felkeltvén érdeklődését. Az érzései azt sugallták, hogy itt megtalálja gyűlölt testvérét. Ahogy meglátta ezt a világot, lelke háborogni kezdett. A vadászösztöne azt súgta, jó helyen jár. Beleborzongott mikor mindene bizseregni kezdett a gömbből áradó energiák folytán. Ezek az energiák félig – meddig ismerősek voltak számára, amik ezáltal egyre közelebb vitték testvéréhez.  Minden tudását latba vetette, így hamarosan meglátta azt, amit oly régen keresett. Sötét barlangjában tett – vett, mikor varázsgömbjében oszlani kezdett az addig terjengő köd. Azonnal érezte, hogy történni fog valami. Valami, amire már évek óta vár. Leült hát és figyelte, ahogy a gömb kitisztul. Percekkel később már látta, amint egy tarka mezőn Janvik lovagolt valahová. Undorral nézte, hogy rajta szinte semmit nem fogott az idő, míg ő árnyéka volt önmagának. Ökölbe szorult kézzel csapott az asztalra.

– Megvagy te átkozott! Nem kerülheted el többé a sorsodat! Lám – lám, mégis megtaláltalak! Légy átkozott! Ütött az utolsó órád!

Erdo ekkor egyetlen kézmozdulattal örvényt csinált gömbje körül, majd belépett. Pillanatokkal később már ott állt Teloran földjén. Ahogy körbenézett, gyűlölet öntötte el, és irigység. Sátáni nevetése betöltötte a békés vidéket. Ahogy ott állt, azonnal megérezte az elveszettnek, eltűntnek hitt energiákat. Körbeszimatolt, majd egyre magabiztosabb léptekkel tett pár lépést. Egyre jobban érezte a régmúlt erőit, testvére jelenlétét, aki hiába rejtette el azokat. Már tudta, hogy jó helyen jár, így visszament világába, ahol eddig rejtőzött. Összeszedte varázsgömbjét, varázskönyvét, és a legszükségesebb dolgait, majd távozott abból a világból, ami oly hosszú időn át rejtegette. Mielőtt végleg elhagyta volna, eltüntette minden nyomát, mindent, ami valaha ő volt ebben a világban. Miután mindent megsemmisített, újra belépett az időörvénybe. Ahogy kilépett Teloran földjére, sietve keresett egy rejtekhelyet, minél távolabb, minél eldugottabb helyen. Az erdő mélyén óvatosan ment előre, alaposan szemügyre véve a körülötte lévő tájat.  Minden zegzugot megfigyelt, megnézett, hogy alkalmas lehet-e búvóhelynek. Napokon keresztül járta Telorant, mikor elért a folyóhoz. Lassan ment végig mentén, míg végre rátalált a számára ideális helyre. 

A Kelon folyó kéklő vizén meg – megcsillant a nap fénye. Erdo hol meglapult, hol lélegzetvisszafojtva osont az erdőben.  A folyó távoli deltája a tengerbe torkollott. Partján meredek, csaknem sima sziklafal emelkedett. Erdo alaposan szemügyre vette, és kaján megelégedéssel nézte. Kilépve az erdő rejtekéből lopva körbenézett, de egy teremtett lelket sem látott. Egészen a tengerpartig óvakodott, ahol észrevette, hogy az egyik helyen egy kanyarulata van a folyónak, és egy kisebb, eldugott vízesés után ömlik a tengerbe. A hely igencsak felkeltette érdeklődését. A vízpartra érve belefúrta orrát a levegőbe, körbeszimatolt, akár egy veszett kutya. Undorral nézett szét. A békés tengert szeretet lengte be, csakúgy, mint az egész vidéket. Az átható szeretet undorral töltötte el, elviselhetetlen volt számára. Ahogy kezét belemerítette a vízbe, keze körül a víz elsötétedett. Amint tovahullámzott, magával véve a gonoszságot, mindenhol sötéten örvénylett a víz.  A távolban a még kristálytiszta víz alatt egy árnyékot fedezett föl. Közelebb ment, térdig gázolva a vízben. Ahogy alaposan megnézte, látta, hogy alant egy barlang van. Elmosolyodott, majd a vízbe vetette magát. Jó néhány karcsapás után meglátta, amit keresett. A tiszta vízben jól kivehető volt a mélyben a barlang nyílása. Egyenesen arra vette az irányt. Amerre elúszott, mindenhol sötéten kavargott mögötte a tenger, kilehelve addigi békés, szeretettől átitatott lelkét. Befelé úszva, egyre mélyebben, félhomály vette körül. Jó ideje tempózott már, mikor is megcsillant feje fölött a víz. A nap fénye halványan világított, csupán egy elhaló sugár jutott el a mélybe. A következő percben már kifulladva állt meg újdonsült búvóhelyén. Elégedetten horkantott egyet, majd velőtrázó röhögésben tört ki. Egy tágas barlangrendszer állt előtte, ami kiválóan elrejtette őt, és majdani fantomseregét, amit beteg elméjében, ebben a percben kezdett életre hívni. Varázsgömbjét a terem közepére tette, mely épp védelemül szolgált. Lekuporodott a mellé, és keresni kezdte ellenfelét. Miután hasztalan kutatott utána, dühbe gurult, ám most nem veszítette el a fejét. Felütötte veretes könyvét és halkan mormolni kezdte a varázsigét. Megidézte sátáni erőit és elkezdte létrehozni szörny szülötteit. Sorra léptek elő, egymás után a rútabbnál rútabb teremtmények. Az elméjéből kipattant lények sorra töltötték meg a barlangot. Erdo évek alatt építette ki seregét, tökéletesítette őket, felruházva mindenféle gonoszsággal. Különösen Rovant, akit saját képmására teremtett. Ő lett seregének vezére, egy tehetetlen báb. De báb volt a többi lény is, gondolatok, érzések nélküli szörnyekké faragta őket. Árnyszerű teremtmények voltak, rút ábrázattal izzó szemekkel.  Hosszú évekig forralta bosszúját, mígnem végre elérkezettnek látta az időt arra, hogy lecsapjon. Az egész vidéket a gonoszság lengte be, mióta csak betette ide a lábát. Egy nyári reggelen egy csapat Telorani békésen vadászgatott e folyó közeli erőben, mit sem sejtve arról, mit is rejt a folyó torkolata. Vidám beszélgetősük azonban nem tartott sokáig. Erdo fantomseregének felderítői rajtuk ütöttek, elfogták majd megölték mindet. Családjaik, barátaik mindhiába keresték az eltűnteket, sehol nem akadtak a nyomukra. Már hetek óta folyt a kutatás, mikor egy csapat a folyótorkolathoz ért. Elborzadva látták, hogy az addig virágzó környék, pusztulásnak indult. Nem értették mi történhetett, így sietve visszafordultak. Ám soha nem értek haza, Rovan és bandája őket is megölte. Ezután egy utolsó felderítő csapatot indítottak útnak. Ahogy a távolban meglátták az egyre pusztuló torkolatot, a tengert szegélyező erdőt, azonnal visszafordultak. Már a távolból is lehetett látni Erdo keze nyomát. A gonoszság átható jelenléte mindent elborított. Az addig zöldellő erdő kiszáradt, száraz, töredezett fák feküdtek, meredtek az égig mindenütt. Élőlénynek nyoma sem volt se közel se távol. Kihalt volt minden, amerre a szem ellátott. Ezután már csak elátkozott helynek hívták a Kelon folyó vidékét, ahova többé egyetlen Telorani sem tette be a lábát. A Bölcsek egyetlen egyszer jöttek el ide, hogy mindörökre lezárják ezt az elátkozott vidéket. Mindentől messze volt, így nem okozott gondot, hogy kiiktassák. Legalább ia addig, amíg rá nem jönnek mi történhetett itt. Erdo ebben az elzárt világban érlelte gonosz tervét. Tökéletesítette életre keltett seregét, a legkülönfélébb harcmodorral, fegyverzettel felruházva őket. Saját tudása ezen évek alatt kiforrottabb, érzékenyebb és sokkal nagyobb lett, mint eddig volt. Önteltsége nem ismert már határokat. Megrögzötten hitte, hogy ő a leghatalmasabb, nincs más, aki többet tudna nála. 

Megszámlálhatatlan év telt így el, mígnem Ula és Den egy napon észrevette az izzószeműeket. Erdo jelenlétére fény derült……a hosszú -   hosszú évek óta forralt bosszúja kezdett életre kelni. Seregét mindennel felruházta, ami rossz, ami gonosz. Biztos volt győzelmében, biztos volt abban, hogy most végre végezhet gyűlölt testvérével. Önteltségében azonban óvatlan volt, csaknem kiderült búvóhelye. Mikor Ula elfogta Rovant, inkább megölte bábját, mintsem kiderüljön, hol rejtőzik. Ez az óvatlan pillanat még ádázabbá, még kíméletlenebbé tette. Elérkezettnek látta az időt arra, hogy teremtményeit rászabadítsa Teloran békés világára.

 


 

Mikor Ula visszatért múltjából, egyenesen mesteréhez sietett. Rejtőzködve ment, mert érezte Erdo közelségét. Egyre közelebbről és egyre erősebben. Már majdnem célba ért, mikor egy kisebb csapat Zetra támadt rá szinte a semmiből. Azonnal kardot rántott, ám az egyiknek mégis sikerült őt megsebeznie. Jobb karján mély sem tátongott. Tudta, nem adhatja föl. Akár az élete árán is meg kell védelmeznie azt, amit ősei bíztak rá. Titkát, melyet a szíve legmélyén őrzött nem adhatta ki. Érezte amint Erdo mindent elkövet valahonnan a távolból, hogy megszerezze. Feje sajgott, ahogy a varázsló az elméjében kutatott. Egyre nehezebben tudott összpontosítani. Minden erejével ellenfeleit figyelte, küzdött velük. Percekig tartó csata után csaknem ájultan esett össze, megsemmisítve az izzó szemű lényeket. Egy sem maradt életben, mind megölte. Sebesült karja tehetetlenül lógott összeszabdalt teste mellett. Lerogyott egy fa tövébe, hogy utolsó erejét összeszedve elérje mestere rejtekhelyét. Érezte, ahogy Erdo az elméjét vizsgálja. Egyre mélyebbre hatolt gondolataiba, érzéseibe, ám Ula erősebb volt. Legalább is remélte, hogy az. Pár pernyi pihenő után folytatta útját. Minden lépés nehezére esett, mintha mázsás súlyokat cipelt volna. Lépésről lépésre fogyott ereje. Épp csak annyi maradt, hogy belépjen Janvikhoz. Végül eszméletlenül esett össze. Lázálmok gyötörték, fájdalmas, kínzó álmok. Minduntalan Erdot látta, harcolt vele, aki titkát akarta. Ám ő nem adta. Nem csupán az életéért harcolt, hanem esküjéhez is igyekezett hű maradni. Erdo bármit is tett elméjében, teste kínok között reagált rá. Meg – megrándult, szinte percenként voltak rohamai. Ennek ellenére őrizte a titkot. Végül Erdo föladta, ha csak egy kis időre is. Ula tudta, nem úszta meg. Pontosan tudta, lesz még dolga a gonosz varázslóval….

Ula három napig feküdt eszméletlenül. Janvik és Den el sem mozdultak mellőle, felváltva ápolták, őrködtek mellette. Mikor végre a harmadik napon magához tért, kába és gyenge volt. Den ott ült mellette most is. 

– Den. – Szólt elhaló hangon. – Hol van a kép? 

– Ne aggódj, itt van melletted. – Simogatta meg arcát a fiú. – Mondhatom jól ránk ijesztettél! Tessék, itt a kép! – Adta oda. – Honnan szerezted? 

Ula ekkor elmesélte mindazt, amit múltjába visszatérve átélt. Elmesélte a palotát, a rejtekhelyet, mindent. Den és a közben belépő Janvik figyelmesen hallgatta. 

– Szóval Metra megmutatta ősei lakhelyét. Mikor visszamentél, kerestelek. Janvik mondta, hogy majd ha visszatérsz, mindenbe beavattok. 

– Bocsáss meg Den, amiért nem mondtam el mire készülök. Nem tehettem, ne haragudj!

– Semmi baj! Örülök, hogy újra itt vagy!

– Mester! A medál. Megtaláltam és elhoztam. Ahogy kérted. A szívembe zártam. 

– Jól van, most csak pihenj! Még nem vagy elég erős ahhoz, hogy előhozd. Pihenned és erősödnöd kell! Gyere fiam, hagyjuk pihenni! 

Ahogy kiléptek, a lány azonnal mély álomba zuhant. Álmában ezúttal békés, csöndes helyen járt. Első ránézésre ismeretlen volt a hely, amit Janvik hozott létre elméjében, hogy nyugodtan pihenhessen, és senki ne háborgathassa gyógyulásában. Elmosolyodott, ahogy jobban szemügyre vette ez az idilli helyet. Ahogy jobban megnézte, akkor vette csak észre, hol is jár valójában. Janvik az ősidőkben létező Merton egy szeletkéjét alkotta meg neki. Ula hátát nekivetve egy Nantafának ült egy magaslaton. Alant békés meghittségben terült el egy virágokkal borított mező. Az Ékkővölgy szivárványszínben ragyogott a távolban. A völgyből áthatóan sugárzott a völgyet rejtő számtalan ásvány energiája. Ula átadta meggyötört testét és lelkét az ősi energiáknak. Lehunyt szemmel ült, arcát a nap felé fordítva. Érezte annak melegét, erejét. Egész lényét átjárta az ősi Mertonból áradó szeretet. Ahogy egyre jobban töltötte, gyógyította ez a különleges energia, úgy lett egyre erősebb. 

Két nap múlva már teljesen felerősödött, az elmúlt harc nyomát csupán egy vékony heg viselte a karján. Lelke megtisztult a mesternek és az ősi energiáknak hála. Hátát a falnak vetve üldögélt, mikor Janvik belépett hozzá.

– Most már elég erős vagy hozzá. Felkészültél?  

– Igen Mester!

Janvik ekkor megidézte az ősi erőket, hogy felfedje az Ula szívében rejlő titkot. 

„Kérlek benneteket ősi szellemek, hogy segítsetek felfedni a titkot. Kérlek benneteket, hogy járuljatok hozzá, hogy a kezembe vehessem őseink örökét, hogy vele együtt legyőzhessük ősi ellenségünket! Járuljatok hozzá, hogy a felfedett titokkal Merton újra a béke, a szeretet ősi útjára lépjen! Én, Janvik Ordan beszéltem!” 

Alig mondta el a varázsigét, Ula szíve körül fehér, örvénylő fény jelent meg. Egyre nagyobb és nagyobb lett, mígnem teljesen befedte őket. A fény ezzel együtt el is rejtette mind a hármukat az avatatlan szemek és fülek elől. Amint biztonságban voltak, a Den oldalán lévő tőr felizzott, a rajta lévő sárkánnyal együtt. A következő percben az ősi védelmezők mind ott álltak előttük. Ekkor Metra kivált közülük, és egyenesen Den elé lépett.

– Üdvözöllek Den, az ősi Ofgar család fia! Örvend a szívem, hogy szolgálatodra lehetek! Téged is üdvözöllek Ula, az ősi Regord család leánya, és téged is Mester! 

– Metra! Drága barátom! Ölelte meg Janvik. Már azt hittem sosem látlak viszont! Mikor legutóbb láttalak, még csupán a derekamig értél! Atyád, nagyon büszke volt rád, és most is az lenne! 

– Köszönöm Mester! Kár, hogy nem érhette meg a beavatásom. – Nézett szomorúan Metra. 

– Kiro mindvégig melletted volt. Most is melletted van, csak nézz jól a szíved mélyére. 

– Mi történt vele? – Vette át a szót Den.

– A legutolsó harcok idején egy Zetra orvul megölte. Nemsokkal azután, hogy ti visszajöttetek ebbe a világotokba volt egy legeslegutolsó harc. – Metra ekkor a távolba révedt, szomorúan folytatta. – Mikor ti visszatértetek ide, a Mester a megmaradt Mertonokkal az új világba készült. Mi is - az ősi védelmező sárkányok - a segítségére voltunk. Én éppen anyámmal figyeltem a távolból az előkészületeket, mikor a Zetrák megtámadtak minket. Azt hittük mind odaveszett Erdoval együtt, ám sajnos tévedtünk. Ez a megmaradt rút csapat ránk rontott. Apám az átjárót védte, amit Janvik csak nem sokkal előtte zárt be. Így lehelte ki a lelkét. Anyám pedig engem védett, mire a többi ősi védelmező felocsúdott, elvesztettem a szüleim és sok barátom. Minden a pillanat töredéke alatt történt. Miután a gonosz sereget sikerült megölnünk, elrejtőztünk. A Mester sokszor meglátogatott itt és tanított. De már jó ideje nem láttam. 

Den és Ula szomorúan hallgatták a történteket. Janvik megölelte barátját, akinek könny szökött a szemébe. Szíve nagyot dobbant, ahogy magához ölelte. Percekig álltak így, majd a mester kibontakozott a hatalmas szárnyak közül.

– Drága barátom, Metra! Kérlek, segítsetek nekünk ősi örökségünkhöz hozzájutni, amit oly bölcsen Ula szívébe zártatok! 

Metra bólintott, majd a hat vádelmező körbevette Ulat. Ahogy megérintették egymás kezét, Ula feje fölött egy aranyszínű pulzáló kör jelent meg, majd lekúszott egyenesen a melléig. Ott a szíve magasságában körbefonta, majd lágy örvényt keltett. Ahogy az aranyszín kezdett fehérre, majd szivárványszínre váltani, az örvény egyre sűrűbb lett, majd megállt. Ekkor Metra Ulahoz szólt.

– Most előveheted ősi örökségetek! 

Ula ekkor kivette a szívébe rejtett medált, és Metra kezébe adta. Metra fejet hajtva állt meg a lány előtt, mancsaiban tartva az ereklyét.

– Ettől a pillanatól kezdve ez már téged illet. Őrizze ezentúl a családod. Az ősi Regord család vezesse mindörökké népünket és legyen vádelmezője e szent ereklyének az idők végezetéig!

Metra ekkor mátadta a féltett kincset, Ula meghatódva tartotta kezében az ősi szent medált. Mire felocsudott Metra és a hat vádelmező visszatért rejtekhelyére. 

Den csodálattal nézte az asztalon csillogó medált. A nyolcszög alakú ásvány megannyi színben fénylett, oly energiákat sugározva, amilyet még soha nem érzett.

– Tyű, a mindenit! Ez aztán nem semmi! Csodaszép és hihetetlen, amit magából sugároz! Lenyűgöző! Csodát tettél!

– Azért ne túlozz! Azt tettem, amit tennem kellett. Remélem, ezzel legyőzzük végre azt az átkozott varázslót és béke lesz. 

Én is remélem! Mi lesz most a medállal Mester? 

– Itt marad velem együtt. Ti menjetek és csatlakozzatok a többiekhez. A medállal megtaláljuk Erdot a seregével együtt és örökre leszámolunk velük. Segítségül hívom még a hat ősi védelmezőt is.  Innen fogunk segíteni nektek. A medált nem vihetitek magatokkal, és itt sem maradhat őrizetlenül, nekem itt kell maradnom. A védelmezők, ha kell, majd odamennek hozzátok. Ula! Te mindenről tudni fogsz, amit üzenek. Mindig tegyétek azt, amit rajtam keresztül Ula mond! Megértettél Den? Menjetek! Áldás kísérje utatok! 

Den és Ula amilyen gyorsan csak tudott a vízeséshez sietett, ahol Talan és a többiek már várták őket. Mielőtt kiléptek volna rejtekhelyükről, Ula láthatatlanná tette magukat. Hogy védelmük még tökéletesebb legyen maguk köré vont egy olyan erőteret, amin semmi sem tud áthatolni. Ha valaki mégis megpróbálja, tükörként működik. Az ellenfél a saját energiáit látja, érzi majd viszont, így ők rejtve maradnak. Sietniük kellett. Első gondolata az volt, hogy egy időörvényen keresztül mennek oda, végül elvetette az ötletet. Attól tartott, hogy ebben a kissé labilis térben Erdo megneszeli hollétüket. Így hát sietve útnak indultak.

Sűrű erdőn haladtak keresztül, majd átvágtak egy kisebb hágón, mire végre a távolból meghallották a vízesés halk moraját. Odaérve Ula a medálját használta, hogy felfedje a bejáratot. Mikor beléptek visszazárta maguk mögött. Pix alig hitt a szemének mikor meglátta a lányt. A többiekkel együtt egy kisebb tábortűz mellett üldögéltek és beszélgettek mikor beléptek. Pix azonnal fölpattant és megölelte kedvesét. Percekig ölelte, csókolta, csak nehezen engedte el. Attól félt, ha elengedi, újra eltűnik. Talan Mester sem hitt a szemének, mikor lánya betoppant közéjük. 

– Atyám! – Borult a nyakába Ula. – Már azt hittem sosem látlak viszont.

– Gyermekem! Örvend a szívem, hogy újra köztünk vagy! Den! Fiam! – Ölelte meg őt is. – Sikerrel jártatok? 

– Igen atyám. Elhoztam, Janvik Mester vigyáz rá. Fel kell készülnünk az utolsó harcra. A Mester segíteni fog. Azt hiszem kíméletlen harc lesz. Anyámról van hír és Den szüleiről?

– Mindannyian jól vannak. De most meséljetek!

Den és Ula felváltva mesélték el kalandjaikat, találkozásukat őseikkel. Talannak könny szökött a szemébe mikor őseiről hallott. Ekkor Ula elővette azt a féltve őrzött képet, amit magával hozott. Óvatosan elővette és kiterítette az asztalra.

– Atyám, ők az őseid. Talanian és Zira. A kép téged illet. 

– Köszönöm gyermekem! Ha újra béke lesz, méltó helyre kerülnek majd otthonunkban. 

– Pár könyvet is sikerült megmentenem, Janvik Mesternél vannak. Azok is téged illetnek atyám! A kép pedig, pontosan olyanok mindketten, mint élőben voltak. A szívük nemes, szeretettel volt teli. Büszke vagyok arra, hogy ők az őseim. 

– Tudom, gyermekem, tudom! Most pedig pihenjetek egy kicsit. Szükség lesz minden erőtökre. 

Kétnapi feszült várakozás után végre megérkezett a várva várt üzenet Janviktól. Ula éppen a vízesésnél üldögélt Pixel. Csöndesen nézték a lágyan aláhulló patakot, melyen szivárványszínnel csillant meg a nap fénye. Csöndesen üldögéltek egymást átölelve, mikor Ula meghallotta elméje legmélyéből mesterét.

„Indulnotok kell! Menjetek végig a Kelon folyó mentén! Ott, ahol a folyó a tengerbe ömlik, megtaláljátok ősi ellenségünk. Egy víz alatti barlang rejti őket. Sokan vannak! Ula! El kell rejtened a csapatodat, Den segíteni fog. Csak ketten tudjátok ezt megtenni. A két gyűrű és a két kard segíteni fog. Én, innen figyellek benneteket és vigyázok rátok. Innen segítelek majd benneteket ősi ereklyénkkel. Áldás kísérje utatok!”

– Indulnunk kell Pix. Üzent a Mester! 

– Üzent? De, hogyan? 

– A gondolatok által. Hallottam őt.

– Mindig tudtam, hogy egy nagyon különleges lányba szerettem bele. – Mosolyodott el Pix. – Menjünk, szóljunk atyádnak!

Talan figyelmesen hallgatta lányát, majd kiadta a parancsot. Miután minden harcos készen állt, Ula és Den elrejtett mindenkit. A két kard egymás mellett hevert az asztalon. A két fiatal a kardok fölé tette a kezét. Ahogy kezük összeért, a két kard villámsebesen fonódott össze miközben kék fénnyel világított, gyűrűikből is kék fény villant elő. A kékség lassan váltott át először halvány, majd egyre sötétebb zöldre, miközben láthatatlan védőburkot vont a csapat köré, oly módon, hogy sem a csapat mozgása sem a vele együtt haladó burok mozgása nem látszott.  Avatatlan szemeknek csupán egy zöldellő rét volt. Vagy egy erdő, vagy épp az, amin keresztül haladtak. Teljesen fölvette az adott hely képét. Ez a burok azonban nem csupán elrejtette őket, ha kellett fegyverként is használhatták. Bárhonnan képes volt jókora energianyalábot kilövellni, ezt is teljesen láthatatlanul. A védelem épp csak elkészült, mikor a Den oldalán lévő tőr feléledt. A markolatán lévő sárkány nyújtózott egy nagyot, majd leugrott róla és egyre nagyobb lett, mígnem teljesen fölfedte magát. Metra újra ott állt Den előtt teljes életnagyságban. Den szíve nagyot dobbant mikor meglátta barátját, mintha az elmúlt órák évek lettek volna, mióta Janviknál találkoztak.

– Metra! – Ölelte meg a termetes sárkányt. – Drága barátom te, hogy kerülsz ide?

– Némi varázslattal. – Mosolyodott el. – Mondtam neked legutóbbi találkozásunkkor, hogy jómagam és társaim ősied szolgálatában állunk és védelmezzük a családodat ősidők óta. Persze a tiédet is Ula. – Hajolt meg Ula előtt Metra. – De nem egyedül jöttem, velem vannak a többiek is, csakúgy, mint nem is oly rég.

Ekkor sorra előbújt a többi nemes sárkány, akit Den múltbéli utazásakor látott először. A hat védelmező megállt Den előtt és fejet hajtva köszöntötték. Den meghatódva nézett rájuk, de elállt a lélegzete a többieknek is. Metra ekkor Ulahoz fordult.

– Örülök, hogy épségben viszontlátlak! Tudom, hogy megsebesültél mikor ősied hagyatékát hazahoztad. Örömmel látom, hogy már teljesen felépültél. Ám a karodon lévő heget megnézném, ha megengeded. Mikor a Mesternél jártunk, nem volt erre idő, bocsáss meg nekem.

– Természetesen, megtisztelsz vele!

Ula odatartotta a sárkány elé megsérült karját, aki alaposan szemügyre vette. 

– Nem néz ki valami jól. Valami lüktet benne. Nem érzed?

– Az igazat megvallva nem. Semmit sem érzek. 

Metra bólintott egyet, majd hatalmas mancsát a seb fölé helyezte. Ula elkapta, mert hirtelen erős fájdalmat érzett. Nem a karjában, hanem a lelkében. Úgy érezte, mintha valaki alaposan fejbe kólintotta volna. Metra a szemébe nézett. Egyre mélyebben, egészen belelátott elméje legeldugottabb zugába. Mikor meglátta a betolakodót egyetlen mozdulattal kirántotta onnan és porrá hamvasztotta. Ula megszédült, de már nem érezte a fájdalmat. Metra ekkor egy lágy lehelettel végleg eltüntette a heget, befedte gyógyító energiával és lezárta. Ula ólmos fáradtsága azonnal elmúlt, úgy érezte mintha ujjá született volna. Kérdőn nézett a sárkányra.

– Mi történt?

– Nos, azt hiszem a gonosz megpróbált közel férkőzni hozzád, csak a megfelelő pillanatra várt. Épp időben érkeztem. – Sütötte le a szemét Metra. – A fő, hogy észrevettük. Már nem árthat sem neked, sem senkinek. Most pedig induljunk Talan Mester! – Fordult most felé Metra. – Ne vesztegessük az időt! Ha nem bánod mi is elkísérünk benneteket! 

– Megtiszteltetés, hogy velünk tartotok, köszönjük nemes Metra, családunk védelmezője! 

A hat sárkány ekkor közrefogta a csapatot és elindultak, hogy megkeressék a Zetrákat és velük együtt Erdot. Fárasztó, hosszú út állt előttük. Hegyeken, völgyeken meneteltek keresztül, csupán kevéske pihenőt engedélyezve maguknak, mégsem éreztek semmiféle fáradtságot. Védelmezőiknek hála mindig friss energiával töltődtek föl, mikor megpihentek. A negyedik nap hajnalán érték el a Kelon folyót, melynek sebes sodrása messze behallatszott az erdőbe. Lassan haladtak a sűrű rengetegben, mire végre ritkulni kezdett, és a távolban feltűnt egy keskeny kék sáv, jelezvén a tenger közelségét. A biztonság kedvéért a sárkányok, Ula és Den alaposan megvizsgálták a védőburkot. Miután mindent rendben találtak tovább mentek a folyótorkolathoz. Egészen a közelében vertek tábort. Pix és a többiek aggódva néztek körül, nem vették-e észre őket. Mikor Metra meglátta, megnyugtatta őket.

– Nem kell félnetek, nem látnak, nem éreznek minket. Ők csak a köves partot látják, ha pedig idejönnének, gond nélkül keresztülmehetnek rajtunk. Észre sem veszik, hogy itt vagyunk. Mi látnánk őket, ők viszont semmit sem látnak. Szóval nem kell aggódnotok. 

– Köszönöm! Mondd csak, kérdezhetek valamit tőled?

– Természetesen, csak bátran tedd föl a kérdésed!

– Ha ti ilyen sokat tudtok, miért nem segítettetek az ősidőkben? Miért kellett épp Ulara és Denre várni? Nem értem. Már ne haragudj. 

– Nem haragszom, a kérésed pedig jogos. Nos, ifjú Pix a régmúltban még korántsem volt ekkora tudásunk, mint most. Ami pedig a régmúltat illeti, sajnos Erdo emberei elárasztották a világunkat. Nem voltunk felkészülve, kevesen voltunk. Mindössze négy hatalmas tudású ember volt akkor. Talanian, Zira, Janvik és…

– Erdo.

– Úgy van. Ők négyen voltak azok, akik tudása messze meghaladta az akkori Mertoniak tudását. Erdot elvakította a hatalomvágy, és szembeszállt mindenkivel, még a saját testvérével is. Létrehozott egy szörnysereget, akik ahogy említettem lerohantak minket. Sokan voltak, Erdo tudásával felruházva. Mi pedig kevesen, és a harcosaink sem voltak olyanok, mint most ti vagytok. Ez pedig kevés volt ahhoz, hogy legyőzzük ellenségeinket. Az utolsó napon, mielőtt legfőbb vezetőnk Talanian Mester meghalt volna, eljött hozzánk és ránk ruházta tudását és elrejtette az ősi medált. Utolsó kívánsága az volt, hogy segítsük a távolból családjaitokat. Legfőképpen Ula és Den családját. Az ő családjaik voltak mindig Merton vezetői, de ezt bizonyára tudod. Mi a távolból segítettünk. Talanian átörökítette az ősi tudást a fiának, aki továbbadta az ő fiának és így tovább. Ezt a tudást most Talan Mester birtokolja. És persze Ula. Mi évszázadok óta fejlesztjük, tökéletesítjük mindazt, amit örökül kaptunk. Most pedig elérkezett az idő, hogy mindezt átadjuk Merton népének. Már képesek vagyunk szembeszállni és segíteni minden erőnkkel. Kielégített a válaszom Pix?

– Igen Metra, köszönöm. Kérlek, bocsásd meg oktalanságom!

– Nincs mit megbocsájtanom. – Mosolyodott el. Szemei szeretettől sugároztak, amitől Pix megnyugodott. 

Leült Ula mellé és átölelte. Hosszú percekig ültek így, nézve az alant lágyan hullámzó tengert. Kisvártatva Den jelent meg, aki csatlakozott hozzájuk. A két fiú összenézett, majd Pix törte meg a csöndet.

– Mondd csak Den! Lennél a menyegzői tanúnk? Mivel te vagy Ula legjobb barátja…

– Ó, barátom! Kész örömmel! Megtisztel, hogy rám gondoltál.

– Kire, ha nem rád? – Ölelte meg Ula. – Azt hittem ez természetes. 

– Köszönöm, még egyszer! – Ölelte át most egyszerre mindkettőjüket. – Jut eszembe, mikor lesz a kézfogó? 

– Amint túl leszünk mindenen. Remélem hamarosan.

Eközben Janvik ismét üzent. 

„A víz mélyén van egy barlang bejárata. Vigyázzatok, mert vízi szörnyek őrzik. Jól képzettek, éberek. A barlangnak van egy másik kijárata is, a sziklás hegyoldal felé. Azt Erdo láthatatlanná tette, de Den észre fogja venni. Segít majd neki a kardja. Ezzel fölfedheti a láthatatlan kijáratot. Legyenek ott is emberek! Den menjen ehhez a kijárathoz, te pedig menj a víz alatti csapattal. A kardotok a segítségemmel felfed mindent, ami láthatatlan. A barlangban több terem van, mindegyik tele van a gonosz sereggel. Vigyázzatok, mert Erdo lehet, hogy másnak fogja kiadni magát. Te, Ula és Den is észre fogja venni a hamisságot! Átláttok mindenen, ami hazug, ami rossz. Erdo legfőbb terme a harmadik terem. Ide be kell mennetek mindenáron! Itt rejtette el a varázskönyvét, amit meg kell semmisíteni, Erdot pedig meg kell ölnötök! A medál rajtam keresztül segíteni fog nektek! Áldás vezesse utatok!

Amint a mester befejezte üzenetét, Ula elmondta a többieknek, majd úgy tettek, ahogy az az üzenetben állt. Két csapatra oszlottak, az egyiket Den, a másikat Ula vezette. Mielőtt elkezdődött volna a végső harc, Pix aggódással teli szerelemmel nézett Ulara. 

– Vigyázz magadra! Ha véget ér mindez, és mindannyian épségben visszatérünk, megtartjuk a kézfogót. Szeretlek Ula. te vagy az életem, a mindenem. Meg kell ígérned, hogy vigyázol magadra! 

– Te is vigyázz magadra! – Mondta Ula könnyes szemmel. – Pix, szeretlek! Kérlek vigyázz atyámra is! Áldás vezesse utatok!

Miután a két csapat kettévált, Den elindult a nehezebbik terepen, Ula a csapatával pedig a tenger felé vette az irányt. 

Denék erőltetett menetben kerülték meg a folyó és a hegy által körbezárt kis öblöt. Ott, ahol az erdő véget ért, szinte azonnal meredek sziklafal állta útjukat. A fal hol szinte tükörsima volt, hol éles kövek álltak ki belőle. Jó félórányi út után Den megállította csapatát és alaposan szemügyre vette az előttük magasodó falat. Első ránézésre semmi különöset nem lehetett látni, de Den észrevett egy helyet, ahol megremegett a rásütő nap fénye, akárha délibáb lenne. Arrafelé mutatott. A többiek némán bólintottak, hogy megértették. Den ekkor elővette kardját és maga elé tartotta. Pillanatokon belül feltárult Erdo aljas titka, világosan kivehető volt a bejárat. Előtte egy sereg Zetra állt, a legkülönfélébb alakban és fegyverrel. Pix undorodva nézte ezeket a lényeket, melyeket egy beteg elme keltett életre. Védelmüknek hála egyetlen Zetra sem vette észre őket, így minden gond nélkül továbbmehettek. Amint a közelükbe értek azonnal lecsaptak, az ellenfélnek esélye sem volt. A csapat gyorsan és hangtalanul végzett minden Zetrával, majd beléptek a barlangba. 

– Pix te maradj itt pár emberrel és védjétek a kijáratot! Ha erre akarnának menekülni, öljétek meg mindet! Itt hagyom neked a gyűrűmet, ez felfedi neked ha Erdo valaki más alakjában akarna megszökni.

– Rendben! De, neked mi fog segíteni, hogy észrevedd?  

– Nekem itt a kardom és a medálom. Ti gyertek velem! – szólt a többieknek. 

Pix maradt, Den pedig továbbment a barlang belseje felé. Zegzugos folyosókon haladtak, ahol a fáklyák alig – alig világították be az utat. A falak nyirkosak, hidegek voltak, mindenhol érezni lehetett a Zetrák átható gonoszságát. Lélegzetvisszafojtva haladtak a félhomályban. Az egyik kanyargós folyosó végére érve egy kisebb terembe jutottak. A Zetrák egy csapata felfegyverkezve állt, szemük izzott a sötétben. Denék láthatatlanok voltak, így azonnal lerohanták Erdo sátáni seregének egy részét. Felkiáltani sem volt idejük, olyan gyorsan végeztek minddel. A következő termet üresen találták. Den ennek ellenére alaposan körülnézett, nem rejt-e valamelyik sötét zug egy elbújt ellenséget. Már épp tovább indultak, mikor elszabadult a pokol. 

Ula saját csapatával a tenger felől támadott. Nehezebb dolguk volt, hiszen nekik a víz alatt kellett bejutni a barlangba. A bejáratot Erdo torz vízi teremtményei őrizték. Velük gond nélkül végeztek, egyetlen hang sem hallatszott. Belépve az első tágas terembe szembetalálták magukat a Zetrák főseregével, ám Erdot sehol sem találták. Ula a keresésére indult egyik emberével. A többiekre kíméletlen harc várt, a sátáni sereg igencsak túlerőben volt. Kardok hangos összecsapásától visszhangzott minden. Janvik a távolból igyekezett segíteni, hogy egyetlen Mertonnak se essen baja. Bár láthatatlanok voltak, nem ártott még óvatosabbnak lenni, mert Erdo a közelben volt. A medál és némi varázslat segítségével legyengítette az ellenfelet, olyanná téve őket, mintha egy álomból ébrednének föl. Mozgásuk lelassult, éberségük sehol sem volt. A harc kezdetén ért oda Den, és embereivel azonnal belevetette magát a csatába. Egy óvatlan pillanatban és még Janvik segítsége előtt Pix súlyosan megsebesült. Az egyik rút teremtmény mély sebet ejtett a hátán és a mellkasán. Pix tehetetlenül esett össze. Den mikor észrevette odarohant és kivitte a csata kellős közepéből, lefektette a fal mellé, betakarta és kardja segítségével gyógyító mezőt vont köré addig is, amíg biztonságos helyre nem kerül. Talan és Den váll vállvetve harcoltak a többiekkel együtt. Óráknak tűnő percekkel később a barlang elcsendesedett. A Mertonok körbeálltak figyelve a legapróbb mozgást is, de semmi és senki nem mozdult. A Zetrák holtan feküdtek mindenhol. Ula és Den összenézett, Ula Pixet és apját kereste. Mikor apját meglátta, megnyugodott, ám kétsége, félelme megmaradt, mivel kedvesét sehol nem látta. 

– Hol van Pix Den? 

– Megsebesült, de életben van. Körbevettem őt egy gyógyító mezővel. 

Ula keze ökölbe szorult, de arcizma sem rándult. Csupán bensője zokogott, félelemtől kétségbeesve. Hideg tekintettel nézett barátjára és a közben odalépő apjára.

– Meg kell találnunk Erdot! Ő az enyém! Nem lehet messze, érzem. Den velem tartasz?

– Persze! Ez nem kérdés!

– Én is megyek! – Szólt csöndesen apja.

Ekkor olyan történt, amire senki sem számított. Ula ránézett apjára, majd kirántotta tőrét és egyenesen a szívébe mártotta. Ezzel egy időben Den a kardját felé tartva porrá hamvasztotta. A csapat elhűlve nézett Ulara és Denre. 

Mikor Talan Ula mellé lépett már tudta, hogy nem apja áll mellette, hanem Erdo egyik teremtménye. Tudta ezt Den is, hiszen világosan látta. Szemük összevillant egy pillanatra és máris tudták mit kell tenni. Egy villanásnyi időt sem hagytak, azonnal végeztek vele. 

Ekkor lépett a közelükbe Talan. Amint meglátta a földön fekvő latort, ránézett Ulara, majd megölelte. Érezte, hogy minden ízében remeg.

– Bátor voltál! Nem hagytad, hogy ez a förtelem becsapjon. Már vége Ula. Vége. Legalább is ennek itt. Ám sajnos Erdo még mindeig bújkál valahol. 

– Igen apám! Pix hol van? Látni szeretném, mielőtt újra kitör a harc. 

Talan odavezette az ájult fiúhoz. Pix magatehetetlenül feküdt, mély sebei végzetesnek tűntek. Leült mellé, fejét ölébe vette, majd megcsókolta. Könnye lefolyt a fiú arcára. Ránézett apjára.

– Vidd el őt Janvikhoz atyám! Ő talán meg tudja gyógyítani. Nekem még itt van dolgom. Meg kell keresni Erdot és a varázskönyvét és meg kell semmisíteni. Nem kerülhet soha senki kezébe. Segítesz Den?

– Segítek de nem akarsz inkább Pixel menni? Majd én megkeresem a könyvet.

– Nem Den. Bármennyire fáj a szívem és úgy érzem majd megszakad, nem mehetek. A kötelességem megkeresni a könyvet. Ez a küldetésünk része. Ez az első, bármennyire is szeretnék menni, nem tehetem. Atyámnál jó kezekben lesz Pix. Siessetek atyám Janvikhoz! 

– Úgy lesz!

Miután a sereg sietve távozott Ula és Den magára maradt. A barlangban síri csönd honolt, a fáklyák fénye egyre halványabban világítottak. Ula állt a terem közepén, nem moccant. Megpróbált Erdo fejével gondolkodni, látni. Vajon ő mit tenne? Hová rejtené el a könyvet, hogy senki sem találja meg? Hová rejtőzne? Lehunyta a szemét így próbált meg a varázsló fejébe látni. Gonosz energiáit ott érezte mindenütt. Sötét energiák kavarogtak mindenfelé. Aztán ha csak nagyon halványan is, de egy vékony sugárban egy világosabb energiát vélt fölfedezni, ami a távolban elkanyarodott egy szűk folyosón. 

– Arra Den! Ott lesz a könyv és remélem Erdo is! 

Szaladni kezdtek a kihalt folyosón, lépteik hangosan kopogtak a kövön. A fényt követve egy fal előtt találták magukat, itt a fény elveszett. Den a falhoz akart érni, de Ula megfogta a kezét. A fejével intett csupán. A falon egy madár alakja volt kivehető, amint egy serleget tartott karmai között. Ula kivonta kardját, és a falhoz érintette. Ebben a pillanatban a madár életre kelt, vadul csapkodott hatalmas szárnyaival. Karmaival fenyegetően közel kapálózott, de hasztalan. Nem érte el egyiküket sem. A madár mégsem adta föl, egyre ádázabbul verdesett. Ula igyekezett megsebezni. Nem akarta azonnal megölni, attól tartva, hogy akkor azonnal eltünteti a könyv rejtekhelyét. Den eközben vette észre a falon lévő másik ábrát, ami nem volt nagyobb egy érménél. Odasújtott kardjával. Az ábra felvillant megnyitva a falon lévő rejtekajtót. Ula ebben a pillanatban végzett a rút madárral, aki azonnal porrá hamvadt, ahogy a kard hozzáért. Ahogy Den észrevette a másik jelet, Ula tudta, hogy jó helyen keresgélnek. Így már nem volt szüksége többé a rút madárra. 

Amint feltárult az ajtó beléptek a picike kis helyiségbe. Épp csak akkora volt, hogy egyvalaki beférjen. Ez az egyvalaki nem volt más, mint Erdo. Középen egy kőből faragott, mellmagasságig érő oszlop talapzatán feküdt a varázskönyv. Ula undorral nézte. 

– Tartsd a kardod Den! Semmisítsük meg végre ezt a könyvet! Ez az utolsó ami Erdoból maradt. 

Mindketten fölemelték kardjukat és a könyv felé tartották. Mielőtt azonban bármit is tehettek volna, velőtrázó, sátáni ordítással robbant közéjük Erdo. Mindkét kezével energiabombákat küldött a két ifjúra, ám hasztalan. A védőpajzs, ami körbevette őket, tökéletesen működött. Erdo mindhiába vagdalkozott, arcának megmaradt darabját düh torzította el. Tett még egy utolsó kísérletet, összeszdte minden erejét. Hirhedt gyűrűjéből olyan erős energia csapott ki, hogy a fiatalok védőpajzsa majdnem darabokra tört. Ula minden erejét összeszedve igyekezett egyben tartani, ám hiába. A második ilyen próbálkozásra Erdo sikerrel járt, a védőpajzs megsemmisült, az ifjak védtelenek voltak. Legalább is a gonosz varázsló ezt hitte. Nem sejthette, hogy a távolból Janvik az ősi medált segítségül hívva megtesz mindent a megmentésükért. Igaz, óvatosnak kellett lennie, nem tudhatta, hogy Erdo vajon ilyen távolságból megérzi-e testvére jelenlétét vagy sem. A mester alaposan eltüntette nyomait, ennek ellenére a medál teljes erejét nem fedhette föl. Ula ekkor minden ősi erejét és tudását összeszedve szembeszállt Erdoval. Szemtől szemben állt vele, aki fölényes, gúnyos nevetésben tört ki. Den kivont karddal állt, kis híja volt, hogy nem rontott rá, de Ula tekintete megállította. Erdo csak röhögött, öntelt gőgje határtalan volt.

– Na, nézd csak! A Regord család utolsó sarja! Pontosan olyan nagyképűen nézel, mint annak idején Zira. Ó, mennyire gyűlöltem! Janvik, Talanian, Zira. A megtestesült jóság voltak. Mindenki szerette, tisztelte őket. Engem meg semmibe vettek! Megaláztak! Engem! Aki oly sokat tettem értük! Semmit sem bíztak rám, mondván nincs még megfelelő tudásom! Tanulnom kell! Nevetséges! 

– Semmit sem tettél értük. – Szólt halkan Ula. – Semmit az égvilágon. Csak kihasználtad őket, és ellenük fordultál. Tanulhattál volna tőlük! De te, csak magadra gondoltál! Mindent magadnak akartál. A végtelen önzésed és nagyra vágyásod lesz a veszted! A sorsát senki sem kerülheti el!

– Ó, mennyire igaz! Te sem kerülheted el a sorsod! Sokkal erősebb vagyok és hatalmasabb vagyok, mint hinnéd! Jól nézd meg a barátod! Mert most látod őt utoljára! 

Erdo ebben a pillanatban gyűrűjét Den felé irányította, és egyetlen villanással megölte. A fiú holtan esett össze, Ulanak esélye sem volt, hogy segítsen. Minden a pillanat töredéke alatt történt. Ula szívébe mintha tőrt döftek volna, erős fájdalmat érzett. Legszívesebben felordított volna, mégis nyugott maradt. Szikrázó szemekkel nézett ellenfelére, aki csak röhögött. Sátáni nevetése betöltött mindent.

– Most pedig te következel! – Föcsögte gyűlölettől eltelve. – Itt az ideje, hogy leszámoljak a Regord családdal egy életre! Végzek veled, és enyém lesz minden! Utána következik sorra a többi is! Janvik, a gyűlölt testvérem, apád, de előbb veled végzek! Hahahaha!

– Rajta, csak próbáld meg! 

Míg Ula Erdot figyelte, bensőjéből előhívta legféltettebb ősi tudását. Ez a tudás ősidők óta élt családjában, és ott volt benne is. Érezte, ahogy lelke és szíve legmélyéről életre kel benne, felvértezi, legyőzhetetlenné teszi. Már – már elmosolyodott mikor érezte, hogy mindenét átjára ez az ősi energia. Tudta, sebezhetetlenné vált. Erdo immáron nem árthat neki. A gonosz varázsló ekkor csapott le rá. Gyűrűje felvillant a nyakában függő medállal együtt. A fekete fény egyenesen Ulara rontott, hasztalan. Nem tudott benne kárt tenni. Erdo tajtékzott, és újra próbálkozott. Ula maga elé tartva kardját rezzenéstelen arccal figyelte. Kardja ekkor teljes egészében kék fényben kezdett el világítani. Fénye egyre erősebb és egyre nagyobb lett. Erdo tehtetlen dühében vagdalkozott, ám a lány semmit sem tett. Várt. Várta a megfelelő pillanatot. Mikor egész lényét áthatotta az ősi tudás, és kardján felvillant a kék fény, megvárta, míg mindent elborít. Ekkor sújtott le Erdora. Kardja hatalmas erővel sújtott le, a gonsoz varázsló azonnal porrá hamvadt, mindörökre megsemmisült. Kardját ekkor egyenesen a könyv felé irányította. Amint hozzáért, egyetlen vörösen izzó tűzcsóvává változott, örökre elpusztítva Erdot és annak minden gonoszságát.

Mikor minden, ami a rosszat, a gonoszt jelentette megsemmisült, odaugrott Denhez. Kezét a mellkasára tette. Nem érezte a fiú szívverését. Megfogta tőrét, és Metrára gondolt, igyekezett segítséget kérni töle. Minden erejét összeszedve ölbe vette Dent és sietve hagyta maga mögött az elátkozott helyet. A sziklafal felőli oldalon lépett ki a barlangból. Kardját fölemelve a barlang felé fordult és ősei szellémét kérte. Fohásza nyomán a kietlen, kopár vidék elkezdett ujjá születni. A sötétszürke kövek helyét zöldellő természet vette át. Apró virágok nyiladoztak, megannyi színben tarkállva. A tenger feketés színe is azúrkékre váltott. Felszínén ezüstösen csillogott a felhők mögül felbukkanó napsugár. Élettel kezdett megtelni az addigi sivár táj. Elégedetten, de szívében szomorúsággal nézte az átváltozó helyet. Mikor minden új életre kelt, a gonosz leheletét sem lehetett többé érezni. Csak ült, könnye hangtalanul folyt végig arcán. Ekkor lágy szellő lebbent meg mellette. Metra volt az. Szemei szomorúan csillogtak. 

– Bevégeztetett. Gyere, vigyük haza Dent. A többiek már várnak. Épp ideje, hogy mindenki hazatérjen.

Ula könnyes szemmel bólintott, majd föltették Den Metra hátára és ő maga is felült. A sárkány óvatosan emelkedett föl. Sebesen repült magasan a felhők fölött. Ula belefúrta arcát Metra selymes bőrébe, majd zokogásba tört ki. Elvesztette gyerekkori barátját, és számos társa, barátja odaveszett a harcokban. Ekkor Zira arca jelent meg előtte. 

– Ula, gyermekem! Használd az ősi tudásod! A medállal segíteni tudsz! 

Ula könnyei fátylán át rebegett el egy halk köszönömöt, és elmosolyodott. 

Metranak hála szinte pillanatok alatt értek Janvik búvóhelyéhez. Immáron nem fedte homály, a mester felfedte hollétét. Mikor odaértek Ula első dolga volt, hogy Dent Metrara bizza egy pár percre, majd Pix felől érdeklődött. Mikor meghallotta, hogy milyen súlyosak a sebei elmondott egy imát és gondolatban bocsánatot kért kedvesétől, amiért első útja nem hozzá vezet. Helyette mestere felé fordult.

– Kérlek, Mester, add a kezembe a medált! Vele életre tudom kelteni Dent. Kérlek! 

Janvik egyetlen percig sem gondolkodott. Könyvespolca rejtekehlyéről elővette a medált és Ula kezébe adta. A különleges kristályból faragott nyolcszög alakú medál ott ragyogott Ula kezében. Érezte annak hűvösét és melegét is egyszerre. A benne lévő csillag és a Nantafa felvillant egy pillanatra. Egyre erősebben érezte a medál erejét, ősi tudása egyre jobban kezdett felszínre törni. A következő pillanatban a medálból hatalmas energia lövellt ki, egyenesen az ég felé. Meg sem állt addig, áthatolt a felhőkön, egészen a csillagokig, hogy aztán egyetlen sugárban eltűnjön Den mellkasában. Mindeközben a Nantafa virágja ott hevert Ula kezében. Azonnal tudta mit kell tennie vele. A virág önmaga által termelt nektárját a fiú szájába csöpögtette, majd a virágot a szívére tette. A medált két kézre fogta és a feje fölé emelte. A virág ekkor aranyszíre váltott, egyre nagyobb és nagyobb fénnyel, míg teljesen beborította a fiú testét. Ula bensőjében, a szíve és lelke legmélyén érezte az ősi tudás erejét. Egész lénye beleremegett, ahogy felszínre tört. Szívéből egy hófehér fény tört elő, ami a Nantafa virágjával azonnal egybeforrt, majd a fény eltűnt Den testében, a fejénél. Így gyógyult egyszerre a test és a lélek. Ahogy Den kezdett új életre kelni, úgy kezdett a fény halványodni. Mire a fiú kinyitotta a szemét, minden visszatért eredeti állapotába. Den fáradtan nézett rá, hálás volt neki, mert megmentette az életét, bár fogalma sem volt, hogy csinálta. Egy utolsó fáradt pillantást vetett rá, majd elnyomta az álom. A medál Ula kezében halványan ragyogott, benne a csillaggal és az ősi virággal. Fáradtan nézett Denre és a mesterére. Utóbbi mosolyogva, végtelen szeretettel nézett tanítványára. Ula maga sem hitte, amit az imént véghezvitt, hitetlenkedve ült.– Mondd csak Mester, mi történt? Alig hiszem el ezt az egészet!

– Ez volt a medál egyik tudása és a te ősi tudásod egyike. A kettő együtt nos, sok mindenre lesz képes. Tessék, a jogos örökséged! – Nyújtotta felé a medált. – Immáron téged illet, a családodat! Ezentúl nektek kell óvnotok, és ha szükséges használnotok. Óvd, tisztled, vigyázz rá! Áldás vezess lépteid! 

Ula elvette ősei jelképét, oly gyengéden tartotta, mintha csak egy kismadarat tartana kezei között. Végtelen tisztelettel nézte, és most is érezte annak lüktető erejét. Meghatódva nézett mesterére, majd egy díszes ládikába tette a medált és egy ősi imával, amit csak ő simert lezárta. Ekkor lépett be a szobába apja. Könnyes szemmel ölelte meg, majd Pix felől érdeklődött. 

– Atyám! Örülök, hogy épségben látlak. Véghezvittük, sikerült Erdot és mindent, ami ő volt örökre megsemmisíteni. Most már mindenki hazatérhet. A medál mostantól a családunké, biztonságban van. Pix, hogy van apám? 

– Amint ideértünk Janvik azonnal gyógyítani kezdte. Nagyon súlyos volt az állapota, de minden nap egy kicsit jobban van. Igaz, még magas láza van, de Janvik mindent megtesz érte. Gyere, odakísérlek hozzá.

Apja végül odavezette kedveséhez. Pix eszméletlenül feküdt, testét több seb borította, legsúlyosabb a mellkasán éktelenkedő volt. Janvik ugyan ellátta, ám a seb feketén lüktetett. Ula leült kedvese mellé és megsimogatta arcát. Érezte, hogy tüzel a láztól. Ahogy a seb fölé helyezte a kezét, azonnal el is kapta és felugrott. Undor fogta el. 

– Janvik Mester! Gyere gyorsan! Valami nagyon nem stimmel! Azt hiszem Erdo vagy egy teremtménye befészkelte magát Pix testébe. Nézd a sebet! Érzem, hogy itt van. Azt hittem, hogy ha végünk vele, azzal mindnek vége!

Janvik a seb fölé helyezte a kezét. Ebben a pillanatban éles fájdalmat érzett fejében, mintha valaki kést mártott volna bele. 

– Igazad van! Hogy nem vettem észre eddig? Szent ég Ula! Ha te nem jössz, ki tudja mi lett volna! Bocsáss meg! Segítened kell, egyedül nem tudom legyőzni. 

Ula szó nélkül bólintott, majd leült újra Pix mellé. Kardját a mellkasára helyezte, Janvik pedig mellé tette az ősi medált. Ula ekkor megfogta Pix egyik kezét, másik kezét pedig mestere felé nyújtotta. Így ültek a beteg mellett, egyik kezükkel egymást, a másikkal Pix kezét fogva. Amint a kör bezárult a fiú teste megrándult és felüvöltött fájdalmában. Ula ekkor felvette a testében és lelkében dúló gonosszal a végső harcot. Sötét volt, mikor útnak indult. Mindent sűrű sötétség vett körül. Pár lépés után megérezte mestere jelenlétét, amitől megnyugodott. Még jobban lecsendesítette elméjét, átadva magát rá váró küzdelemnek. Most már ketten haladtak a sűrű sötét ingoványos helyen. Pix egész testét, lelkét átszőtte Erdo minden gonoszsága. Hamarosan meghallotta a gúnyos nevetést. Igyekezett nyugodt maradni. Janvik nyugalma átragadt rá. Tudta nem hibázhatnak, mert akkor Pix helyét átveszi a gonosz és Erdo feltámad. 

– Azt hitted testvérem, hogy legyőzhetsz? – Fröcsögte Erdo gúnyosan. – Hogy hihetted azt, hogy legyőzhetsz?! Pont te?  Hiszen semmi és senki nem vagy! A tudásod semmit sem ér! Tovább fogok élni ebben a testben és akkor végleg leszámolok veled! Hahaha! Mit képzelsz te senki! Hahaha!

Janvik azonban nem veszítette el hidegvérét, nyugodtan és szó nélkül állta Erdo mocskolódását, aki látva, hogy nem megy semmire Ulához fordult, ezzel igyekezvén megtörni mindkettőt. 

– Megöltem a barátod, a lelke már az enyém! Az ő testében fogsz hamarosan viszontlátni! Te is az enyém leszel! Enyém lesz mindkettőtök tudása! Én leszek a világ ura! – Ordította.

Ula azonban csak mesterére figyelt, aki egyre közelebb került Erdohoz. A sötét út vége halványan kezdett fényleni. Mikor meglátták a fényben a gonosz varázslót és művét, Ula csaknem felsikoltott. Pix lelke béklyóban feküdt, lánca megcsörrent, aminek a vége Erdo kezében volt. Vihogva nézett gyűlölt ellenfeleire. Nyeregben érezte magát. Azt hitte gőgjétől megittasulva, hogy győzhet. Ám nem számított azzal, hogy Janvik összezsugorítva magával vitte az ősi medált. Kettejük tudása és a medál akkora hatalommal bírt, amiről fogalma sem volt. Janvik egy váratlan pillanatban felé nyújtotta a kezét, így tett Ula is. Kettejük szeretettől sugárzó energiája és a medálból feltörő szeretetenergia azonnal megsemmisítette Erdot. Porrá hamvadt Pix testében, örökre eltűnve a föld színéről. Ula és a mester ekkor Pix testét és lelkét beborította tiszta fehér és kék fénnyel, majd visszatértek. A gyógyító energia lassan tisztítani kezdte a beteg testet és lelket.

Ula fáradtan nyitotta ki a szemét. Azonnal látta, hogy a rút seb hegedni kezd. 

– Nézd Mester! Gyógyul a seb! 

– Most már minden rendben lesz! Bocsáss meg, hogy nem vettem észre. Fejet hajtok a tudásod előtt Ula! Megérzel olyat is, amit senki más. Hatalmas lett a tudásod! 

– Mindent tőled tanultam Mester! Köszönöm, hogy meggyógyítottad Pixet! 

Megölelte öreg mesterét, akinek könny szökött a szemébe. A betegre nézve azonban felderült az arca. Pix láza lement, a seb behegedt, és ha csak egy pillanatra is, de kinyitotta a szemét. Ula gyengéd csókot lehelt arcára, majd hagyta had aludja ki sérülését. 

Pix majdnem egy hétig aludt, csak egy – egy pillanatra tért magához. Ula egy percre sem mozdult mellőle, ápolta éjt nappallá téve. Den is napról napra erősebb lett, ereje kezdett visszatérni. Mikor Ula elmesélte neki mi történt valójában, Den hitetlenkedve hallgatta. 

– Tudod Ula, igazán különleges vagy. Köszönöm, hogy megmentetted az életem. Fogadd kardom – térdelt le elé – és örök hűségem. Ahogy tette ezt eddig minden ősöm, én is védelmeződ leszek, esküvel fogadom, hogy mindig és mindentől megévdelek. Utódaim pedig védelmezni fogják a te utódaid. Így legyen ez az idők végezetéig. Áldás vezessen utadon! 

– Köszönöm, Den! Igazi jó barát vagy! Barátságom örkre a tiéd! Áldás vezessen utadon! 

Napokkal később mikor a harcosok kipihenték fáradalmaikat, Pix és Den teljesen felépült, útnak indultak a Taxa kanyonhoz, ahol a többiek mit sem sejtettek mindarról, ami történt. A kanyon ölelő békéjében senki sem tudta, milyen harcok és áldozatok árán sikerült leszámolni az ősi ellenséggel. Várták, hogy a harcosok végre visszatérjenek. Egy koranyári nap reggelén, mikor épp csak felkelt a nap, végre útrakeltek, hogy csatlakozzanak kanyonban lévő társaikhoz. Szebbnél szebb zöldellő mezőn vágtak keresztül, már nem kellett semmitől tartaniuk. A harcok kezdetén megbecstelenített környék visszanyerte eredeti szépségét. A medál ugyan a díszes ládikában lapult, de tudása túljutott, áthatolt mindenen. Persze mindebben Ula is benne volt, Janvikkal együtt. Minden percben azon fáradoztak, hogy eltüntessenek minden rosszat. Amerre elhaladtak, feléledt minden, ujjászületett nyomukban a táj. Erdo keze nyoma lassan odaveszett, helyét pedig átvette az élet. Újra megteltek az erdők, az elbujdosott állatok lassan visszatértek, madárfüttytől volt hangos minden erdő. A Nantafa ontotta fűszeresen édes illatát, ékes bizonyítékát adva annak, hogy a gonoszság kiveszett Teloranból és az Ősi Merton is talán újjáéled majd.

A kanyonhoz érve a kis csapat tisztes távolban maradt Janvik kérésének eleget téve. Ő maga a kanyon bejáratához ment, majd megidézte az ősi szellemeket, akik ismét álmot bocsátottak a bent – és kintlévőkre, majd fölfedték a titkos helyet. Janvik ekkor kivezette a kanyon elé a bujdosókat. Kérdezősködni sem volt idejük, mert Janvik az ősi szellemekkel együtt a feledés álmát bocsátotta rájuk. Álmukból fölébredve csupán arra emlékeznek majd, hogy rejtőzködniük kellett. Azt, hogy hol, soha senki nem fogja megtudni. 

Ahogy a köd tisztulni kezdett, úgy kezdett ébredezni mindenki. Ula és kis csapata ott állt szemközt a többiekkel, akik álmosan néztek szét. Nem értették mi történt velük, csupán azt tudták, hogy el kellett bujdosniuk egy ősi ellenség elől. Ahogy körbepillantottak, csupán a magas bérceket látták, ami fölött épp felkelt a nap. Mikor Ula és édesanyja meglátták egymást, tárt karokkal szaladtak egymás felé. Ugyan így tettek a többiek is. Azok a családok, akik fiai a harcokban részt vettek, most boldogan, örömkönnyekkel a szemükben ölelkeztek össze. Ahogy minden család újra egymásra talált, Teloran népe végre elindulhatott haza. Azok a családok, akik elvesztetteék fiaikat elől mentek Talan és Ula mögött. Szótlanul meneteltek, szívükben ott izzott a veszteség fájdalma, mégis büszkék voltak, mert tudták, hogy gyermekük jó cél érdekében vesztette életét. 

Hetekkel később, mikor Teloranban minden visszatért a régi kerékvágásba, ünnepséget rendeztek a hősi halált halt ifjak emlékére. Lorian főterén az emelvény első soraiban ott ült Talan, Ula és az édesanyja, Den és szülei, valamint Pix, Nelori a családjával, és Teloran Bölcsei. Velük szemben, a túloldali emelvényen foglaltak helyet azok a családok, akik elvesztették fiaikat, valamint Teloranból azok, akik eljöttek. Fanfárok hangjára vette kezdetét a megemlékezés. Ahogy elhallgattak, Oltin, a legidősebb Bölcs szólt.

– Teloran és Merton dicső polgárai! – Merton említésére halk moraj futott végig az emberek között. – Halljátok szavam! Az elmúlt hosszú időszak nem múlt el fájdalom nélkül. Az otthonunkra támadt gonosz sereg ellen fel kellett vennünk a harcot. Hogy miért említettem azt a nevet, hogy Merton? Nos, mert Merton dicső népe már évszázadok óta él mellettünk békességben. Mikor menedéket kértek őseinktől, akkor nem fedtük föl teljesen kilétüket, kérésüknek megfelelően. Nem a bizalmatlanság vezette őseinket és minket, hanem épp a ti védelmetek miatt tettük. Sok évszázaddal ezelőtt a Mertonok békében éltek otthonukban, de sajnos egyik vezetőjüket megfertőzte a kapzsiság, a hatalomvágy. Lelke egyre gonoszabb lett, egyre nagyobb hatalomra vágyott. Létrehozott egy olyan sereget, amit saját beteg képére mintázott meg, és nagy tudással ruházott föl. Merton népe akkor még nem rendelkezett kellő tudással, hogy felvegyék a harcot a gonosszal. Ez a gonosz ember a seregével egy nap lerohanta a békés Mertont, pusztulásra ítélve mindazt, amit addig elértek, mindazt, amiért addig éltek. Mindent elpusztítottak, kiírtva a világból minden jót. Csupán alig száz Merton maradt életben, akik őseinket felkeresték és menedéket kértek. Az ő utódaik azóta is itt élnek velünk, békében, egyetértésben, segítve népünket, mindennapjainkat. Nekik hála, sok mindent megtanultunk, sok új dolgot tettünk, teremtettünk meg. Egy közülük, azóta is él. Hogy hogyan lehetséges mindez, maradjon az ő titka. Janvik Mester kérlek, állj föl! 

Janvik ekkor fölállt, és mosolyogva intett egyet. Mindenki elhülve, kérdőn nézett rá. Tudta, ennyi év után tartozik Telorannak annyival, hogy elárulja titkát. Legalább is valamennyit belőle. 

– Barátaim! Mindenek előtt szeretném nektek megköszönni, hogy befogadtatok minket. Az ősi Mertonban gyógyító, varázsló voltam. Sok dolgot kitanultam, és igen magas fokra vittem a gyógyítás művészetét. Idejőve ezt folytattam, és amit tudtam átadtam nektek. Fiaitok, lányaitok ezt a tudományt sajátítják el már hosszú – hosszú évek óta. Mivel varázsló vagyok, nos….sikerült eddig jó erőben életben maradnom. Mikor idejöttem, hogy haldokló népemnek menedéket kérjek, egy végtelenül önzetlen, nemes, segítőkész népre találtam, akik nagyon sokban hasonlítanak Merton népéhez. Akkori vezetőink utódai már igen régóta együtt vezetik Telorant békességben, a Bölcsekkel együtt. Akkor lehettek ők is vezetők, mikor kellően bizonyították hűségüket, békés szándékukat. Ezek a családok a következők: Talan Regord, Nero Ofgar, Yerta Korvian és Kerian Wort. Ők az ősi Merton vezetőinek utódai. És jómagam, Janvik Ordan. Most, hogy sajnos ide is elért a gonosz, segítségünkre voltatok. Segítettek a harcokban bátor fiaitok. Köszönjük nektek, hogy ekkora áldozatot hoztatok értünk. Elesett fiaitokat pedig övezze dicsőség. 

Ula ekkor Janvikra sandított, aki azonnal tudta mire gondol, és mit szeretne. Nagy sóhajjal és egy fejbiccentéssel fejezte ki támogatását. Csöndesen folytatta tovább, Ula pedig elővette a medált a dobozból. kezébe vette, és halkan idézte meg ősei szellemét. Szívében és lelkében új élet kezdett rügyezni. Hófehér fény óvakodott elő a ládikából, és kezdett tovaterjedni. A teret ködfátyol lengte be. Morajlás futott végig a tömegen. „Mi ez? Mi történik?” Kérdések zöme hagyta el a Teloraniak ajkát. Janvik halkan folytatta.

– Teloran barátaim! Aminek most tanúi lesztek, fogadja be szívetek és lelketek. Szálljon át e legenda utódaitokra! Olyan csodát fogtok most látni, amilyet talán még nem láttatok. Ezzel fejezzük ki hálánkat, megbecsülésünket, örök tiszteletünket, szeretetünket. Legyen ez a nap, az örök barátság és összetartozás napja.

Janvik Ulara nézett, aki alig észrevehetően bólintott. A ködfátyol átlátszatlan, tejfehér színe lassan tisztulni kezdett. A teret hamarosan ragyogó fehér fény borította be. Az első ifjú ekkor lépett elő, kissé kábán, mintha egy mély álomból ébredt volna. Kezét szeme elé téve nézett körbe. Mikor meglátta szüleit, egyenesen hozzájuk sietett, akik ölelő karjaikba zárták. Sorra léptek elő az elesettnek hitt ifjak, akiket szüleik, testvéreik, kedvesük már elsiratott. Lassan minden ifjú visszatért, a teret halk moraj lengte be. A családok könnyek között ölelték magukhoz az ifjú harcosokat. Mikor az utolsó ifjú is előlépett a fény lassan feloszlott. Ula fáradtan nyitotta ki szemeit. Elfáradt ettől a varázslattól, de boldog volt. Boldog volt a szíve, hogy örömet okozhatott barátainak. Kezében a medál halvány fénnyel pulzált, majd elcsendesülve visszatért ezeréves álmába. Ula visszatette a ládikába, majd Janvikra sandított, aki elismerően mosolygott rá. Ekkor Oltin kért szót, akinek a szava is elállt en csoda láttán. A meghatottságtól, könnyeit nyeldesve alig tudott megszólalni, hangja el – elcsuklott.

– Janvik Mester! Drága Merton barátaink! Meghajlok tudásotok előtt. Azt, amit most véghezvittetek, még nagyon sokáig emlegetni fogjuk. Ugyan fogalmunk sincs, hogyan lehetséges mindez, amit tettetek, de a miért ebben a pillanatban nem is oly fontos. Sokkal fontosabb az, hogy fiaink újra közöttünk vannak. örökké hálásak leszünk nektek ezért. Ez a tett is ékes bizonyítéka annak, hogy ősi tudásotokat mindig népünk javára fordítottátok. Áldás vezesse lépteitek! 

Az est csöndjében Ula hátát nekivetve üldögélt egy ősöreg platán alatt, a vidám, nevetgélő, ünneplő forgatagot nézte. Arra, gondolt, hogy ha Zira itt lenne, bizonyára remekül érezné magát. Hiányzott neki. Hiányzott csakúgy, mint Talanian. Ahogy erre gondolt, megérintette a nyakában függő medált. A díszes ládika az ölében hevert az ősi medállal. Elmosolyodott. A következő pillanatban az időörvény ott kavargott előtte. Belépett rajta. 

Lorian főterén állt, ott ahonnan elindult az elmúlt percben. A változás csupán annyi volt, hogy sok – sok évvel korábbi időpontban. Pontosan nem tudta mikor lehet, de abban biztos volt, hogy Zirat meg fogja találni. Ahogy tekintete a távolba révedt, a jövő – menő alakok között feltűnt egy ismerős. A karcsú, magas nő könnyed léptekkel haladt át a téren. A vállán lévő leheletfinom kendőt meglibbentette a lágy szellő. Ula szíve nagyot dobbant, mikor megismerte ki az. Szaladni kezdett felé, nehogy szem elől tévessze. A közelébe érve elkiáltotta magát.

– Zira! Kérlek, várj! Zira!

A nő meghallotta az ismerős, kedves hangot, és megtorpant. Ölelésre lendült a karja amint meglátta a lányt. Szemeit könny futott el, a boldogság könnyei. 

Ó, gyermekem! – Ölelte magához. – Te itt? – Kérdezte aggódva.

– Hiányoztál Zira! Gondoltam eljövök és meglátogatlak. Ha nincs ellenedre. 

– Már, hogy lenne! Mesélj, mi van veled? Den? Ő is jól van?

Ula ekkor részletesen elmesélte mi is történt, mióta legutóbb találkoztak. Zira figyelmesen hallgatta, végül könnyek között ölelte magához. 

– Hatalmas dolgott vittél véghez gyermekem! Méltó örzője vagy ősi medálunknak! Bárcsak Talanian is láthatna! Nagyon büszke lenne rád! 

Ula ekkor Zira szemébe nézett, és magához ölelte. A medál ott lapult köpenyében, Zira is jelen volt. Kell ennél több? Úgy vélte eljött a pillanat, hogy Talanian visszatérjen. Teloran békés földjén immáron nem fenyegeti semmilyen veszély. Zira mintha csak kitalálta volna gondolatiat.

– Tudom, mi jár a fejedben. Köszönöm, hogy gondoltál erre, de félek Ula. Félek, nehogy Erdo a nyomunkra akadjon. Mert akkor erre a békés világra is szenvedést hozunk. Ezt pedig semmiképp nem szeretném. A te idődben Erdo halott, de itt, a mi időnkben, a múltadban még nem. Ezt te is tudod. Azért köszönöm, hogy gondoltál erre. Ha megtesszük és visszatér, mit mondunk majd az embereknek? 

– Majd azt mondjuk, hogy egy hosszú útról tért vissza. Egy messzi küldetésből. Ha te fogod közölni velük, senki sem fogja kétségbe vonni. Hiányzik Talanian. Olyan jó lenne ha újra közöttünk lehetne. A medál itt van velem, te is itt vagy! Az én tudásom is ér valamit. Ha ketten összefogunk, a medál védelmező ereje alatt megtehetjük. Bízzál bennem, kérlek! 

– Jól van, nem bánom. Legyen!  

Ula szívéről hatalmas kő gördült le. Mosolyogva fogta meg Zira kezét. A medált nem vette elő, csupán gondolatban szólította meg, csakúgy, mint az ősi szellemeket, akik évezredek óta védelmezik őket. 

„Kérlek benneteket ősi szellemek! Legyetek védelmezői ezeknek a perceknek, rejtsetek el minket ártó szemek és fülek elől! Segítsetek tervemet véghezvinni! Áldás vezesse lépteiteket! Én, Ula Regord beszéltem, az ősi Regord család sarja”

A medál halványan kezdett el világítani Ula köpenye alatt. Amit senki nem láthatott, ők sem, az az aranyszínű védőmező volt, amit ősi védelmezői borítottak rájuk. Ezután a medál egyre fényesebben kezdett el világítani, Zira és Ula szívéből egy hófehér, vékony fény kezdett kibontakozni. Ahogy növekedni kezdett, úgy bontakozott ki belőle egy apró pici pont. Ez a picike fehér pont egyre nagyobb és nagyobb lett, érezni lehetett benne egy új élet lüktetését. Ahogy elérte teljes nagyságát, a fehér fény ragyogó arany fénnyé változott, és kilépett belőle Talanian. Ott állt előttük teljes életnagyságban, erőtől duzzadón. Meglátva Zirát, hatalmas sóhaj szakadt ki belőle, úgy ölelte át.

– Zira, Kedvesem! 

Több szó nem hagyta el ajkát, a meghatottságtól szólni sem tudott. Csak állt, Zirat átölelve, arcán patakokban folyt könnye. Mikor kissé megnyugodott, Ulahoz fordult, majd őt is magához ölelte.

– Gyermekem! Méltó utóda vagy az ősi Regord családnak és méltó őrzője népünk ereklyéjének. Nem is tudom, hogy köszönjem meg neked azt, amit az imént tettél. 

– Nem kell megköszönnöd. Csak élj boldogan, neveljétek szeretetben gyermeteket! Talanian! – Ölelte meg Ula. – Örülök, hogy újra köztünk vagy!

– Úgy lesz! De mondd csak! Ezek szerint sikerült leszámolni VELE? Sikerült a medált megtalálnod? De, mi ez a hely? – Nézett szét alaposabban. 

– Igen Mester, sikerült. A medál is biztonságban van. 

– Ó, hagyd kedvesem! – Nézett Talanianra Zira - Majd ezt én elmesélem neked! Most hagyd Ulat szóhoz jutni. 

– Drága Zira! Drága Talanian! Most, hogy újra láthattalak benneteket így, együtt! Nagyon boldog vagyok! Vigyázzatok nagyon egymásra! Most mennem kell, hiányozni fogtok…

– Te is nekünk! De, ugye tudod, hogy bármikor utazhatsz az időben. – Mosolyogott Talanian. 

– Ahogy ti is. – Mosolygott vissza Ula. – Mennem kell. Áldás vezzesse lépteiteket! 

Ula ekkor megidézte az időörvényt, majd belépett. Mikor visszatért saját világába, az est ott folytatódott ahol ott hagyta. Leült az öreg platán alá és a forgatagot bámulta. Arra lett figyelmes, hogy valaki megérinti a vállát, majd leül mellé. Pix volt az.

– Már mindenütt kerestelek. 

– Pedig itt vagyok. El se mozdultam innen. Szép az este. Nézd, hogy ragyognak a csillagok! Valahogy most máshogy csillog mind.

– Talán az öröm teszi. Tele van a levegő boldogsággal. Ezek az energiák pedig eljutnak a csillagokig. Nézd! Egy hullócsillag! Kívánj valamit! 

Ula lehunyta szemeit és azt kívánta örökké tartson ez a meghitt boldogság. Pix ekkor gyengéden átölelte és megcsókolta. 

– Ideje lenne megtartani a kézfogót. Nem gondolod? 

– Igen, ideje. Épp itt az ideje.  

Hajnal felé járt az idő, mikor Talan és Ula méltó helyre tették a medált. Talan házában lett végső helye, egy erre külön elkészített üveges szekrénykében. A díszes ládikát a szekrénykében lévő aranyszínű puha párnára tették. Talan és Ula ősi imával zárta be a medált, mely végre békére lelet. Békére, örök nyugalomra talált a hosszú évezredes harcok után. Ula megérintett a díszesen faragott üveget. Ahogy hozzáért, egyetlen pillantra felvillant Zira és Talanian arca. Szemeit elfutotta a könny. Óvatosan éreintett meg, mire a ládika felvillant egy röpke pillantra, majd álomba szenderült. Szeretett őseire gondolt, szívében végtelen szeretettel. 

Két héttel az ünnepség után Teloran lázasan készülődött Ula és Pix esküvőjére. Lorian díszbe öltözött, de díszbe öltözött egész Teloran is. Minden települést feldíszítettek, virágba borult minden. A főtér, a három főépület virágokkal borítva pompázott. A téren megszámlálhatatlan sátor állt, több száz vendég fogadására készen. Közepén ott állt a menyegzői sátor. Kora délután volt, mikor a vendégek szállingózni kezdtek. A menyegzői sátor melletti asztal roskadásig telt meg a legkülönfélébb ajándékokkal. Mikor az utolsó vendégek is elfoglalták helyüket felharsantak a fanfárok. Ula szülei kíséretében foglalt helyet a díszes fogaton, melyet hat pompázatos, hófehér ló vezetett be a főtér közepére. Ula aranyszínű ruhát viselt, melynek oldalán halványkéken futott végig az ősi szimbólum. Haját míves hajpánt fogta össze, közepén egy smaragd díszlett. A kőben ott ragyogott az ősi szimbólum. Ahogy a főtér közepére értek, a kocsis megállította a lovakat, Talan pedig lesegítette lányát, majd Pix mellé kísérte. Pix szava is elakadt, mikor meglátta kedvesét. Mosolyogva nyújtotta felé kezét. Mikor Ula szülei elfoglalták helyüket, újra felharsantak a fanfárok. A menyegzői sátorban Janvik várta őket. Ula szeme elkerekedett, mikor meglátta. Ez volt Janvik egyik ajándéka, hogy ő adja össze őket. Den, izgatottan és meghatottan toporgott. Még sosem volt esküvői tanú. Janvik először hozzá intézte szavait.

– Ifjú Den Ofgar, az ősi Ofgar család sarja! Tanúja vagy e két fiatal esküjének. Szent esküvel fogadod, hogy mindenben támogatod őket életed végéig? 

– Én, Den Ofgar szent esküvel fogadom, hogy mindenben támaszuk, segítőjük leszek életem végéig. 

– Teloran és Merton népe! – Fordult most Janvik a többiekhez. - Legyetek most tanúi e két nemes ifjú esküjének! Ősi szellemek, ősi védelmezőink, áldjátok meg ez ifjakat! Őrizzétek, védelmezzétek őket, amíg világ a világ. Gyermekeim! Adjátok kezeteket! – Janvik ekkor egy ősi szimbólummal ellátott, díszes ünnepi sálat vett elő, és a fiatalok kezére terítette. Kezeit a fejük fölé emelte, és megáldotta őket. – Áldás vezérelj utatok, legyen áldás minden lépéseteken! Áldás legyen rajtatok, valamint utódaitokon, egész házatok népén az idők végezetéig! Áldás veletek! Áldással köttetett házasságot örökké éljen! 

Az ifjak ezután sorra fogadták a vendégek gratulációit, majd kezdetét vette a mulatság. Hajnal felé járt az idő, mikor a távolban két sziluettként ragyogó alakot látott Ula. Megfogta a mellette ülő Den kezét és arrafelé mutatott. Den nem hitt a szemének, de Ula sem. A távolban Zira és Talanian közeledett. Lassan, méltóságteljesen jöttek, mit sem törődve a kíváncsi tekintetekkel. Amerre elhaladtak össze – összesúgtak a hátuk mögött. Minden szempár rájuk szegeződött, melyekben ugyan az a kérdés volt kiolvasható: Ki ez a két idegen? Honnan jöttek? A választ csak Ula és Den tudta. 

Az asztalukhoz érve Ula és Den fölpattant és könnyes szemmel ölelték meg a vendégeket. Pix és a többiek kérdőn néztek. Ula ekkor szüleihez fordult.

– Atyám! Édesanyám! Pix! Ők itt Zira és Talaninan. Csak emlékezz arra a képre, amit küldetésem után adtam neked. Nézz mélyen a szívedbe és tudni fogod a választ.

– De hisz….hiszen ők a mi……Őseink szent szellémre! Hogyan lehetséges ez? 

– Pontosan úgy, ahogy Ula járt a múltban, kedves Talan. – Mosolygott Zira. – Mi is tudunk utazni az időben, ahogy te is és gyermeked is. Ezt az ősi tudást tőlünk kaptátok örökül. Mikor legutóbb visszatértél Ula – fordult most felé – azzal búcsúztál el, hogy mi is tudunk utazni az időben.

– Igen emlékszem. – Sütötte le a szemét. – Azt mondtam, ti is tudtok. Pontosan ezt mondtam.

– Pontosan gyermekem! Így hát úgy döntöttünk, hogy meglátogatunk életed legszentebb és legszebb napján, hacsak egy igen rövidke időre is. Ebben a világbna nem eshet bántódásunk, és ahonnan érkeztünk, onnan sem fenyeget veszély. Talan, és te drága Eviron! Csodás gyermeket neveltetek föl, méltán lehettek büszkék rá. Ölelte meg őket Zira, majd Talanian.

– Köszönjük kedves Zira és neked is Talanian! De elárulnátok, melyik világ a ti otthonotok? 

– A mi világunk…a mi időnk az, amikor Teloran népe befogadott minket. 

– Én azt hittem te…azt hittem Talanian Mester, hogy te….- szólt elámulva Den.

– Igen fiam, jól hitted. Nem sokkal azután, hogy népünk eljött ide, Ula meglátogatott minket. Akkor, visszaadta az életem, amiért örökké hálás leszek neki. 

– Zira…tudod, hogy pontosan olyan vagy, mint azon a képen, amit Ula elhozott nekem?  - vette át a szót Talan. - Az a kép, Mertonból való. A palotádban találta, és elhozta nekünk. De most, hogy így láthatlak…és megölelhetlek, mindennél többet ér számomra. Áldás vezzes minden lépésetek! Mester! – Szólt most Talanianhoz. – Boldog vagyok, hogy megismerhettelek. Köszönöm neked a tudást, mindent, amit a szívembe és a lelkembe plántáltatok. 

A vendégek ezután nem sokkal visszatértek saját világukba, Teloranban pedig folytatódott az ünneplés. 

Ula ha csak tehette meglátogatta szeretett őseit, gyakran utazott vissza ősi világába. Egyik nap, épp kedvenc sziklaperemén üldögélt, és gyönyörködött a tájban, eszébe jutott Merton. Az a Merton, amikor még béke volt, és a szeretet uralkodott ősi otthonában.  Vajon most, hogy nézhet ki? Most, hogy Erdo minden nyomát megsemmisítettük. Kavarogtak fejében a gondolatok. Legszívesebben visszament volna, mégsem tette. Félt. Félt attól, vajon mit fog találni. Egy tejlesen elpusztult, darabokra hullott világot? Vagy olyat ahol, ha lassan is, de új életre kel minden? Nem tudthatta. Egy hang szólalt meg benne ekkor, egy kedves, ismerős hang. „Halgass a szívedre gyermekem!” Zira hangja volt, valahonnan a messzi ősidőkből szólt hozzá. „Keltsd életre Mertont, és egyesítsd a két világot! Legyen egy Teloran és Merton!” A gondolatok és érzések tovább kavarogtak benne. Egyeíteni a két világot? Mondta magának alig hallhatóan. Mégis hogyan? Fogalma sem volt. Mégis ez a gondolatmag melyet Zira ültetett el benne, növekedni kezdett. Tovább merengett. A szeme elé táruló táj szépsége csordultig töltötte a szívét. A hatalmas hegyek, melyek tetején meg – megcsillant a hó, a kanyon a benne tovaszáguldó folyóval amint fürdött a napfelkeltében. Csak nézte, ahogy az alvó természet ébredezni kezd. Amott egy hatalmas madár kőrözött zsákmányra lesve, másutt vidám kis madárkák csiviteltek vígan. Valahol az erdők mélye is életre kelt, apró állatkák motoztak a lehullott levelek között, nagyvadak kerestek táplálékot. A nap fénye átmelegítette, feltöltötte, ahogy ott ült. Érezte, ahogy sejtjeibe hatol a természet megfoghatatlan, élettel teli energiája. Már épp indulni akart, mikor Pix és Den jelent meg. 

– Ó, hát itt vagy! Gondoltuk, hogy csak itt lehetsz.  

–Szeretek itt lenni. Innen a legszebb a kiátás. Olyan csodás itt minden. Nem gondoljátok? 

– De igen. – Mondták nevetve sznite egyszerre. 

– Életre kellene keltenünk Mertont és egyesíteni Telorannal. 

– Mégis, hogy gondolod mindezt? 

– Még nem tudodm. De azt hiszem, a medállal meg tudjuk tenni. 

– De, hogy jutott ez eszedbe?

– Zira által. Hallottam őt. Ne tatsatok bolondnak, de hallottam őt. Ha ő mondta, hogy tegyük meg, akkor bizonyára lehetséges is. Keressük meg Janvikot!

A fiatalok ezzel sietve a völgybe mentek, meg sem álltak az öreg mester házáig. Janvik épp a kertben üldögélt egy jókora könyvvel a kezében. Szemüvegét kezébe véve sandított föl, mikor meglátta őket.

– Mi járatban vagytok? Miben lehetek a segítségetekre?

– Bocsáss meg Mester, amiért megzavartunk. De…..

– Igen?

– Mertonról van szó.

– Mi van szeretett világunkkal? Ula mi jár a fejedben már megint?

– Életre kellene kelteni. Újra a régi pompájában élhetne. 

– Hm. Érdekes gondolat. Mégis, hogy gondoltad mindezt véghez vinni?

– Azt hiszem a medál a megoldás. A te tudásod Mester….és atyámé…a medállal együtt..

– A te tudásodat se hagyd ki. Az enyém már megkopott a hosszú évek alatt, vajmi kevéssé lehet a segítségetekre.

– Ne mondd ezt Mester, hiszen te vagy a legjobb, nincs nálad hatalmasabb varázsló. Olyan aki….

– Aki? Folytasd csak bátran!

– Aki mindenre képes.

– Hahaha! – nevetett – Még, hogy mindenre! Ula, gyermekem! Eljárt felettem az idő, már koránt sem vagyok képes olyan sok mindenre, mint amit te gondolsz. Megöregedtem, berozsdásodtam. Te visznot, sokkal többre vagy képes, mint hinnéd! Még most sem hiszed el, mennyi mindent tudsz? Pedig az elmúlt időben épp elégszer voltál tanúja ősi tudásodnak. Használd! Merd végre használni ezt a tudást! A medál valóban segíthet, és atyád is. De kérlek, engem kíméljetek meg. Öreg vagyok már, pihenni szeretnék. 

Ahogy Ula ránézett mesterére, ebben a pillanatban oly törékenynek látta, amilyenne még sosem. Csak most fedezte föl arcának mély barázdáit, kezének meg – megremegését. Szeme most is szeretettől csillogott, ám ez a csillogás is halványabb volt, mint régen. Ula szíve elszorult, érezte a gyengén pulzáló életet. Térdre borulta mester előtt, és az ölébe hajtotta a fejét, aki gyengéden simogatta meg. 

– Látom, érzed már. Napról napra gyengébb vagyok, fogy az erőm. Te is érzed.

– Igen Mester. Bocsáss meg!

– Nincs miért megbocsájtanom! Tedd meg, amit a szíved diktál! Higgy magadban és az ősi erőkben, melyek az ereidben csörgedeznek, vidd véghez, amit szeretnél. Remélem, még megérem, hogy Merton újra a régi fényében fog ragyogni. Hívd össze Merton ősi vezetőit és vitasd meg velük mindezt.

– Félek Mester. Félek, hogy bolondnak fognak tartani. 

– Bízz magadban és az ősi vezetőkben. Hinni fognak neked! Légy bátos és elszánt. Akkor sikerülni fog. Most pedig menjetek, pihenni szeretnék.

Ula csöndesen állt föl mestere mellől, csókot adott homlokára, megsímogatta ölében nyugvó kezét. Mielőtt magára hagyták volna, még egyszer visszanézett. Janvik rámosolygott, ezzel is bíztatva őt. Mikor kiléptek a házból tovább olvasott. míg elnyomta az álom.

Az ifjak egyenesen Ula apjához siettek, hogy beavassák tervükbe. Talan és Eviron épp a hkert felőli teraszon üldögéltek, mikor az ifjak berobbantak csöndes magányukba. Eviron felnézett kézimunkájából, egyensen lánya szemébe. Azonnal meglátta benne az elszántság tüzét, csak épp ebben a pillanatban még nem tudta mire vélni. Apja épp hivatalos teendőivel foglalatoskodott mikor beléptek. Kérdőn nézett rájuk. Mikor Ula elmesélte mindazt, amit percekkel ezelőtt Janviknak, Talan szemei elkerekedtek a meglepődéstől. 

– Nem kis dolgot akartok véghezvinni! Miért gondoljátok, hogy szükség van erre? Hiszen évszázadok óta élünk itt, békében, boldogságban. Semmi sem gátol minket ebben. 

– Igen apám, ez így van. De te nem láttad ősi földünket. Nem láttad mesebeli szépségét, nem érezted azt a csodát, szeretetet, amit sugároz. Újra kell élnie ennek a csodának. Azt hiszem népünk különleges és kiválaszott volt mindig is. Ha nem így lenne, nem rendelkeznénk ekkora és ilyen különleges tudással. Merton szépségének újra kell tündökölnie. Ez a föld volt mindig is az otthonunk. Igaz, itt is otthonra leltünk, ám mégis csak Merton az igazi otthonunk. Nem kellene Teloran népétől elválnunk, egyesíthetjük a két világot. Jól meg fog férni egymás mellett. 

– Ebben se te, sem én nem dönthetek egyedül. Össze kell hívni a Bölcseket és eléjük tárni mindezt. Addig légy türelemmel. Gyanítom, többször visszautaztál az időben, a régi világunkba. 

– Igen apám, valóban és mindannyiszor rabul ejtett. Újra és újra. 

– Összehívom a Bölcseket, egyelőre ennyit tehtetek. Légy türelemmel, kérlek!

Ula igyekezett izgatottságát leplezni, bár úgy érezte ez egyre inkább nehezére esik. Pix és Den is igyekezett nyugtatni őt. Feszült várakozással teli órkkal később a Bölcsek Házában összeült a tanács, hogy megvitassák Ula elképzelését. Talan beavatta őket mindabba, amit lánya elmondott neki. A Bölcsek végül úgy határoztak, meghallgatják a lányt. 

– Hivasd ide Ulat, Talan Mester! Mondja el ő is, szemtől szemben mindezt. Nagyon nagy dolgot kíván tőlünk. 

Ula nekik is elmondta mindazt, amit már Janviknak és apjának is elmondott. A Bölcsek napokig tanácskoztak ezután, majd engedélyt adtak Ulanak és Talannak. A lány boldogan szaladt mesteréhez, ám Janvikot nem találta a házban. Rossz érzések ragadták el, szíve egyre nehezebb lett. Belépve a házba minden csöndes volt, túl csöndes. Janvik kedvenc hintaszéke a kandalló mellett árván álldogált. Sorra nyitott be minden szobába, de a mestert sehol sehol sem találta. 

– Janvik Mester! Merre vagy? – Kiáltott, de válasz nem jött sehonnan. – Mester! Kérlek, szólj! – Szavai azonban üresen visszhangzottak az ódon falak között. Ula ekkor nyitott be dolgozószobájába. Ahogy kinyílt az ajtó, a nyitott ablakon át friss levegő áramlott be, meglebbentve a leheletfinom selyemfüggönyöket. Az öles, faragott írósaztal üres volt, furcsamód üres. Nem hevert rajta egyetlen könyv sem, sem egyetlen pergamen. A polcokról eltüntek az üvegcsék, a kristályok sem ragyogtak rajta és az öreg varázsgömb sem volt sehol. Ula szívét egyre nagyobb aggodalom töltötte meg. 

– Na, jó ez így nem fog menni. – Nyugtatta önmagát. 

A dolgozószobában végül leült az ablak előtt álló hatalmas íróasztal elé, és lecsendesítette elméjét. Kinézett az ablakon. Már sokszor járt ebben a házban és ebben a szobában is, de csak most vette észre azt, ami mindig is a szeme előtt volt. A távolban pontosan vele szemközt ott állt az ős öreg fa. Az a bizonyos öreg fa, Janvik titkos fája. A távoli dombtetőn magasodott, méltósággal merdtek ágai az ég felé. Ula tekintetét vonzotta az ősi fa. Csak ült és nézte. Mindenki csupán közönséges, öreg fának hitte, ám a belőle áradó különleges energia miatt tiszteletben tartották, és szinte soha senki nem ment a közelébe. Az öreg fa tiszteletet parancsolón állt, már ki tudja hány és hány éve. Ahogy Ula nézte ezt az öreg fát, arra lett figyelmes, hogy színes fények veszik körbe. A fény alig volt látható, de Ula észrevette. Azonnal tudta, oda kell mennie. Kirohant a szobából, le a lépcsőn, egyenesen ki a házból. Alig ért ki az épületből, belebotlott Denbe, kis híja volt, hogy nem lökte föl. A fiúnak ideje sem volt szólni, Ula megragadta őt.

– Gyere velem! El kell mennünk a fához!

– De, mi történt? Hé, Ula! Várj már! Mi a csoda történt? 

– Janvik….azt hiszem Janvik….meg fog halni Den.

– Ugyan Ula! Honnan veszed ezt? Ez képtelenség! Janvik nem halhat meg! 

– Igyekezz Den! Szedd a lábad!

Rohantak amennyire csak bírtak, a fa azonban messze volt. Ulanak úgy tűnt a fa csúfot űz velük, és egyre messzebb kerül. A távolság nemhogy csökkent volna, olyan mintha egyre távolodna. Nem akarja, hogy odamenjenek. Amint ez a gondolat végigfutott agyán, megtorpant. 

– Most meg miért álltunk meg? Én már semmit sem….

– Maradj csöndeben, és figyelj! Jól nézd meg ott a távolban azt a dombtetőt! Látod?

– Persze, hogy látom! 

– Akkor koncentrálj! 

Den megállt, és a távolba nézett. Minden figyelmét a távoli pontra összpontosította. Pillanatokkal később már látta is azt, amit Ula sejtett. Megesküdött volna, hogy a fa nevet rajtuk. Ekkor észrevette a fa alatt kuporgó alakot, akiről pontosan tudta, őket figyeli. Den éles szemét semmi sem kerülhette el. 

– Igazad volt! Janvik ott van, és azt hiszem még most is próbára tesz minket. 

– Jól van! Akkor másképp csináljuk, fogd meg a kezem! 

Ula ekkor kinyújtotta Den felé a kezét, aki nyomban meg is fogta. A lány ekkor medálját fölemelve egy kisebb időörvényt nyitott meg. Épp csak akkorát, amin leresztül a következő percben már ott lehetnek a dombtetőn. Alig nyílt meg a kapu, sietve ugrottak bele. A következő pillanatban már ott álltak Janvik előtt, aki elismerően mosolygott. 

– Jól van! Látom Den, nem felejtetted el, amire tanítottalak! Szemed élesebb, senkié nem ilyen, mint a tiéd. Ula, a megérzéseid pedig napról napra erősebbek. Soha ne feledjétek, hogy tudásotokat egy életen át csiszolni kell. Sosem elégedhettek meg azzal, ami van.

– Köszönjük Mester! Megijesztettél! – Mondta szemlesütve Ula. Azt hittem, hogy….

– Azt hitted távoztam őseink közé? 

– Igen. 

– Az időm közeledik valóban, ezt jól érzed. De addig nem távozhatok, amíg nem mutatok nektek valamit. Ula, nyisd meg a fát!

– Én? – Hitetlenkedett Ula, hiszen ez csak Janvik kiváltsága volt. 

Mikor öreg mestere bólintott egyet, Ula becsukta szemeit, és kezét a fa törzséhez tette. Amint hozzáért, megérezte a fában lüktető életet, érezte annak kisugárzását, meleget adó energiáját. Az ősi Nanatafa a feje fölött ekkor virágba borult. Den tátott szájjal nézte, torkára forr a szó. Janvik elismerően mosolygott. Hamarosan számtalan, a szivárvány minden színében pompázó tenyérnyi virág borította be a fát, körülötte aranyszínben ragyogott minden. Lnt a völgyben az emberek megtorpantak láttán és egymásnak mutatva suttogták: „Odanézz! Nézd milyen szép, mi lehet ez? Ó, de csodás!” Ilyen és ehhez hasonló halk suttogás futott végig a völgyben. A Nanatafa soha nem látott szépségben virított, a semmihez sem hasonlítható, bódító illatát messze vitte a szél. Ula csak állt, kezét még most is a fa törzsén tartva. Egyé vált vele, érezte minden sóhaját, lüktetését, életet adó csodáját. Mikor megnyílt a rajta lévő titkos bejárat, beléptek rajta. Janvik csak ekkor szólalt meg. 

– Ula! A fa és annak mindenereje és tudása mától téged illet. Használd a benne lévő erőt, gyógyíts vele, tedd, amire születtél a segítségével. Egyere vigyázz! A Nantavirág és a medál együtt életet is adhat. Ezt azonban nem használhatod bűntetlenül bármikor! Ezt a tudást csak nagyon kivételes alkalmakkor használhatod. Minden, amit itt látsz, mától a tiéd!

– De mester, hiszen még oly fiatal vagyok, nem vagyok méltó minderre. Azt hiszem, atyámat illetné meg. 

– Máris bizonyítottad, hogy méltó vagy rá. Egyébként meg atyáddal már mindent megbeszéltem és ő is úgy véli, legyen a tiéd. A fiatalságod, az erőd, a tehetséged, mind rászolgált erre. Őseink minden tudását te örökölted, te vagy a kiválaszott. Senki tudása nem oly hatalmas, mint a tiéd. Tudod, hogy bánj vele, tudod, mikor mit kell tenned és tudom, hogy sosem fogsz visszaélni vele. Vezesd haza népünket Mertonba! Den fiam! Te pedig kövesd hűen Ulat, légy oltalmazója neki és utódainak! Vidd tovább családod örökét! A tőr, amit már neked adtam, legyen záloga mindennek. Ha eljön az idő, tudod majd mit kell tenned vele. Most pedig kísérjetek el dolgozószobámba! 

A két fiatal úgy tett, ahogy Janvik kérte. A dolgozószobában Janvik leült kedvenc hintaszékébe és halkan folytatta, amit az előbb abbahagyott.

– Amit itt látsz Ula, minden a tiéd. A könyveim, a köveim, a gyógynövényeim, és a varázsgömböm is. És tiéd, legféltettebb veretes varázskönyvem is. Ha bármire szükséged van, itt megtalálod, de innen semmit sem vihetsz ki! Semmit! 

– Ígérem. – Mondta Ula könnyes szemmel. Érezte Janvik egyre fogyó erejét. 

– Itt van ez a könyv – adott most a kezébe egyet – ebben elkezdtem lerajzolni és leírni Merton dicső múltját. Kérlek, folytasd a művem, írd le Merton dicső jelenét. Utódaid közül az erre érdemes majd folytani fogja mindazt, ami te elkezdtél. Csakis annak adhatod át majd örökséged, akit érdemesnek találnak ősi szellemeink. Fogadod, hogy így lesz?

– Fogadom Mester! 

Janvik hangja egyre halkabban szólt már, elhaló gyengén folytatta, összeszedve minden erejét.

– Ha Merton új életre kel, és népünk újra hazatér, ha a két világ egy lesz, te fogod Merton népét vezetni. Atyád sem fiatal már, te lépsz örökébe. Atyád melletted lesz és mindenben segíteni fog, de te leszel Merton első számú vezetője. Amint véghezviszed azt, amit a szíved diktál, megtörténik majd felavatásod. Den! Te leszel Merton első számú védelmezője, ezt kapodm örökül. Te fogod vezetni azokat a harcosokat, akik védelmezői a Regord családnak. Őseid hagyatéka ez fiam. A te felavatásod is akkor fog történni, mikor Ulaé. Mindig is az Ofgar család volt a Regord család védelmezője. Követned kell mindezt. 

– Megértettem Mester!

– Jól van! Most pedig fogjátok meg a kezem! 

Ula szemeiből már patakzott a könny. Érezte, hogy már nincs sok hátra. Den ebből semmit sem érzett, de elég volt barátja arcára néznie, máris elszorult a szíve. Ahogy megfogták Janvik kezét, öreg mesterük minden energiája, minden tudása, varázslata lassan kezdett átszállni rájuk. Janvik testéből arany, fehér és kék szín vált ki, ami egy felől Ulaba szíve fölött tűnt el, másfelől Den szíve fölött. Ahogy elért Ulahoz a fény, olyan végtelen nyugalom és békesség szállta meg, amilyet még soha sehol nem érzett. Érezte az ősi erőket, melyek átjárták egész lényét, beivódtak minden sejtjébe. Csukott szemein keresztül is látta mindazt a szépséget, amit Janvik látott hosszú élete során. Látta Merton fénykorát, annak varázslatosan szép tájati, látta teljes pompájában ragyogni az Ékkővölgyet. Olyannak, amilyennek csak a mester láthatta sok évszázaddal ezelőtt. Érezte amint átszáll testébe ősei tudása, a gyógyítás és a varázslatok legmagasabb tudománya. Látta amint ősei szellemét megidézi, hallotta a hozzájuk szóló imát, örökül kapva ezzel a talán legszentebb és legféltettebb titkot. Immáron tudta az eldugott kanyon titkát, tudta mit is rejt valójában a varázslatos Taxa kanyon. Hallotta ősei szellemét, amint befogadják őt, hallotta, látta őket. Így szállt rá Janvik minden tudása, minden titka, minden, aminek ezzel birokába jutott. Den hasonlóan kapta meg örökét. Megelevenedett előtte a titkos hely, ahol Metra és a többi védelmező évszázadok óta rejtőzik, megkapta a hozzájuk vezető utat, és a sárkányok minden ősi tudását. Birtokába került a látás oly magas fokú tudománya, amilyennel csupán egy távoli őse rendelkezett, és övé lett a harcművészet magasfokú tudománya is. Átjárta az ő testét is átjárta az ősi erő. Ahogy szállt át rájuk, úgy szállt ki Janvikból az élet. Mikor átadta mindenét, amije volt, még egy utolsó pillantást vetett tanítványaira.

– Ula, Den! Hasznájátok mindazt, amit örökül kaptatok legjobb tudásotok szerint. Mindig jóra használjátok! Ne feledjétek: ugyan elmegyek, de a szívetekben örökké ott leszek. Ha pedig úgy érzitek, hogy nagy szükség van rám, hívjatok, én eljövök. Igaz, kicsit másképp, de eljövök. Áldás vezesse lépteitek! Áldás legyen egész életeteken! 

Janvik egy utolsó mosollyal végleg távozott, megtért ősei szellemeihez. Ula zokogva ölelte át. Den szeméből is patakzott a könny. Átölelte Ulat és Janvikot úgy rázta a sírás. Mikor kissé megnyugodtak, Ula szipovga nézett Denre. 

– Vigyük őt atyám házába. Meg kell adnunk neki a végtisztességet. 

Den szó nélkül vette ölbe a mestert. Oly könnyű volt, hogy Den minden erőfeszítés nélkül tartotta. Szótlanul ballagtak lefelé a domboldalról. Ahogy Lorian főterére értek, mindenki megállt egy pillanatra mikor meglátták Janvik élettelen testét. A férfiak levéve sapkájukt, kezüket tördelve álltak. A nők könnyeiket törölgették. Minden néma és csöndes volt. 

Két nappal később Lorian főterén állt a ravatal, melyet Janvik kedvenc virágjaival borítottak be. A mester úgy feküdt ott, mintha csak békésen aludna, arcán halvány mosollyal. Előtte hosszan kígyózó sorban várakozott Teloran népe, hogy búcsút vegyen tőle. Egyetlen ember sem akadt, akik ne ment volna el. Némán, csöndesen várakoztak. Csak néhol hallatszott halk beszélgetés. Mindenki Janvikről beszélt. Szeretettel, elismeréssel emlegették, nem volt Teolranban olyan ember, aki ne ismerte, szerettel volna. Fájdalmas veszteségként érte őket a mester elvesztése. Mikor az esti égbolton feljöttek a csillagok, még akkor is kígyózó sorok haladtak el a ravatal előtt. Másnap, hűvös, esős idő köszöntött rájuk. A Bölcsek és családjuk csöndesen állt, várva arra, hogy Oltin előálljon, és végső búcsút vegyen. Amint kilépett, még az eddiginiél is csöndesebb lett minden. Oltin, majd Talan el – elcsukló hangon vett végső búcsút szeretett barátjuktól, mesterüktől. Talan épp csak befejezte beszédjét, mikor a sűrű, fekete felhők közül egyetlan napsugár szakadt ki, egyenesen Janvik éllettelen testére irányulva, mintha csak életre akarná erejével kelteni. Az ég lassan kezdett tisztulni, egy jobban tört elő a nap sugara, míg végül egyetlen fuvallat szétkergette az összes felhőt, és a tiszta kék égbolton ott ragyogott a nap. Ebben a pillanatban Janvik teste egy szemvillanás alatt eltűnt, csupán aranyszínű köpenye maradt. A búcsúzók felhördültek, egyedül Ula mosolygott, mert tudta, a mester ott van a közelükben. Nem is tévedett, egészen közel érezte magához. Ahogy oldalra pillantott meg is látta őt, amint egy fényes fehér aurában közelít felé. Mikor odaért, megsímogatta arcát, és mosolyogova nézett rá. Ula arcán könny folyt végig, de a mester szavaira kissé megnyugodott.

– Ne sírj gyermekem! Látod, most is itt vagyok. Mondtam neked, hogy eljövök, ha egy kicsit másképp is. Vigyázz magadra! A szívedben mindig veled leszek! Megétrek ősienkhez, de ha szükséged van rám, tudod hol találsz. Áldás vezesse lépteid!

– Áldás legyen veled Mester! 

Janvik ekkor egy utolsó pillantra még feltűnt az azúrkék égbolton. Egy felhőben ott mosolygott arca, majd intett egyet és eltűnt a felhővel együtt. 

Hetek teltek el Janvik búcsúja óta, Ula egyre jobban érezte hiányát, bár igyekezett megbirkózni a helyzettel. Beletemetkezett abba, hogy örökségének minden zugát feltérképezze. Minden nap elment a szent fához, és elő sem jött onnan, csak késő este. Végül úgy döntött, hogy egy jódarabig ott marad, így hosszabb időre be is rendezkedett. Janvik öröksége hatalmas volt, és minden nap tartogatott valami különlegességet. Épp azt a könyvet nézte Ula, amibe a mester elkezdte Merton történetét leírni, meseszép rajzokkal kiegészítve. Épp csak belelapozott, csak úgy találomra, mikor egy csillogó szempár nézett vele farkasszemet az egyik olalon. Elmosolyodott, ahogy meglátta. Oly annyira megtetszett neki ez a bohókás kis lény, hogy önkéntelenül is, megsimogatta. Abban a pillanatba, ahogy hozzáért, a kis lény nyújtózott egyet, és fürkész tekintettel pislogott körbe, egyenesen belnézve Ula szemébe. Fejét forgatva jobbra – balra, egyre csak nézte az ismeretlent, végül megszólalt.

– Ki vagy te? 

– Ula vagyok. Benned kit tisztelhetek?

– Az én nevem Forkox és Janvik barátja vagyok. 

– Forkox? Az bohókást jelent.

– Igen, valami olyasmi. De mondd csak, miért keltettél föl?

– Bocsáss meg, nem akartam. Csak ahogy belelapoztam ebbe a könyvbe és megláttalak, megtetszettél. Ezért simogattalak meg. Te pedig erre kegyeskedtél felébredni. Fogalmam sem volt arról, hogy ez így lesz, ne haragudj. Szóval Janvik barátja vagy. 

– Igen, mint ahogy ezt már említettem. De várj csak! Te érted, amit mondok? Ez érdekes. Janvik nem értette mit mondtam, bár mindig kitalálta. Na, mindegy! Ki vagy te Ula?

– Én, nos, én Janvik tanítványa voltam. 

– Csak voltál? Már nem vagy az?

– Sajnos már nem. A Mester megtért őseinkhez. 

– Ó! Szomorúan hallom. Mondd csak, nincs kedved idejönni és úgy beszélgetni? 

– Gondolod, hogy beleférek a könyvbe? – Nevetett Ula. – Sajnos sok dolgom is van, de majd legközelebb meglátogatlak. 

– Ahogy gondolod. Áldás legyen veled Ula!

Ula elköszönt újdonsült barátjától, és visszatért Merton tanulmányozásába. Ahogy Janvik ódon könyvet nézegette, szeme megakadt egy igen réginek tetszőn. Lapjai megsárgultak az idők folyamán, a sarkain lévő vereteken is nyomot hagyott az idő vasfoga. Az egész könyvet egy veretes pánt fogta össze, egy igen furcsa lakattal. Mindkettő igen aprólékosan megmunkált, míves darab volt. Ahogy hozzáért, meglepődött, hogy keze nem hideg fémet tapintott, hanem valami egészen mást. Melegséget érzett, keze bizseregni kezdett. A szeme láttára alakult át a lakat egy alvó sárkánnyá, a pánt pedig a Nantafa leveleivé, melyek egymásba fonódtak. A sárkány, ahogy feléledt egyenesen Ula szemébe nézett, kíváncsi tekintete csillgott, akár a gyémánt, majd mély, de szelíd hangon szólalt meg.

– Üdvözöllek Ula! Janvik említette, hogy hamarosan felkeresel, illetve rám fogsz találni, és akkor legyek segítségedre. A nevem Eldan, és jómagam lennék az ősi védelmezők egyike, a titkos könyv őrzője. 

– Üdvözöllek Eldan. Miért olyan különleges és titkos ez a könyv? 

– Csak nyisd fel, és magad is meglátod majd. Én ott leszek minden lapján, és ha kérdésed van, csak tedd fel bátran. 

Ula felütötte a könyvet. Az első oldalon egy számtalan csillagból álló égbolt kavargott, fényesen, vakítón. Egy közülük kivált belőle és eltűnt. Már épp meg akarta kérdezni Eldantól, hogy hova lett, mikor is a könyv önmagától tovább lépett a következő oldalra. Ott elevenedett meg ez a kis fényes csillag, ami egyre nagyobb és nagyobb lett, mígnem lassan egy térképféle kezdett felszínén kirajzolódni. A csillag a lap közepén nyugodott, körülötte megannyi parányi csillag ragyogott. Mindössze egyetlen egy volt köztük, ami egészen nagy volt, pontosan akkora, mint amelyik különvált. Ula szótlanul nézte, vette alaposan szemügyre mindkettőt. A hasonlóság kisérteties volt. A felszínén kirajzolódó térkép olyanvolt, mintha tükörképei lennének egymásnak. A következő oldalon tovább elevenedett meg az egyik csillag. Felszíne egyre jobban kirajzolódott, egyre részletesebben jelent meg rajta a domborzat. 

– Miféle hely ez Eldan?

– Nos, ez Merton, a kezdetek kezdetének idején. Meglátod majd, milyen volt régen, a letűnt fénykorában. Igaz, láttál belőle egy keveset, de itt sokkal többet fogsz látni.  

– Miért hasonlít ennyire ez a két világ egymásra? Ez a kettő itt. – Mutatott Ula a két kicsi csillagra.

– Erre is hamarosan fény derül, csak figyelj tovább!

A következő lapon tovább elevenedett meg Merton. Olyan szépségében tündökölt, amilyennek elképzelni is nehéz volt. A hatalmas, égig érő hegyek között mélykéken ragyogtak a szebbnél szebb tavak, melyeket a hegyekből lezúduló friss vízű patakok tápláltak. Volt, ahol több tó is volt egymás mellett, egész tórendszert alkotva. A hegyek oly magasak voltak, hogy a tetejük beleveszett az égen úszó felhőkbe. Ezeken a hegyeken túl a szivárvány minden színében virító lankás domboldalak nyúltak el. A települések mindössze néhány házból álltak, házaik pontosan ugyan olyanok voltak, mint amiket Ula is látott. A réteken mindenfelé vígan játszadozó sárkányokat látott. Elámult szépségükön, sokféleségükön és azon, hogy milyen rengetegen is vannak. Egy másik képen furcsábbnál furcsább lények elevenedtek meg. Aprótermetű, manószerű lények, hatalmas mancsokkal, fekete gombszemekkel. Voltak olyan magasak is, hogy Ula úgy vélte jó, ha épp a derekáig érne, pedig ő sem volt épp lacsony. Ezek a megtermett lények, jókora lapát kezekkel és lábakkal voltak megáldva. Őket, Eldon „Fanyűvőknek” hívta. Ők voltak a felelősek azért, hogy mindenki számára biztosítva legyen a házépítéshez és a téli tüzeléshez elegendő fa. Látta őket munka közben, ahogy játszi könnyedséggel veszik ki a fákat, nemes egyszerűséggel, gyökerestől. A réteken emberformájú, lepkeszárnyú lények szálldostak, jatszadoztak, nagyjából kisgyermek méretűek voltak, és igen csak szerették a virágok nektárját. Ezek a lények, a Nantirák voltak, és egy jókora tisztáson éltek, ahol akkora virágok nyíltak, amibe pont belefértek. Ez volt az otthonuk. Ha jött a hideg tél, akkor a Nantirák fák oduiban leltek menedéket, és aludtak téli álmot. A következő képen közepes termetű guruló, görgö, szőrcsomók ugrándoztak, bohóckodtak. Pontosan olyanok voltak, mint Forkox. Ula jókat nevetett önfeledt játékukon. Sorra jelentek meg a könyv lapjain a legfurább lények, de ahogy meg tudta állapítani, mind békés egyetértésben élt a Mertonokkal. Az utolsó lapon jelentek meg a legkülönösebb, és kétség kívül a legszebb lények. Egy ragyogó, csillogó hegy előtt álltak, mely olyan volt mintha üvegből lenne. 

– Ez nem az Ékkővölgy? 

– De igen, az. Itt eredeti szépségéban láthatod. Sajnos az évek során megkopott szépsége. De figyelj csak tovább!

Ezután Merton békés mindennapjai jelentek meg a könyv lapjain. Évek szálltak el, egyre jobban benépesítve ezt a csodás világot. A kép ezután váltott, és sötétbe borult minden. Egy hatalmas természeti katasztrófa súlytotta Mertont, csaknem kipusztítva mindent és mindenkit. Alig maradt pár túlélője. Akik túlélték, igyekeztek újjáteremteni, de egyedül nem voltak erre képesek. Ekkor ősi varázslójuk az égi hatalmakhoz imádkozott. Napokon keresztül, visszavonultan, étlen – szomjan semmi mást nem tett, csak segítségért imádkozott. A harmadik napon megtörtént a csoda. Egy távoli világból utazók érkeztek hozzájuk. Ezek az utazók különleges tudással bírtak, utaztak téren és időn át, az energiákkal úgy bántak mintha csak játékszer lenne. Magas fokon ismerték a gyógyítást. Gyógyítottak energiákkal, a legkülönfélébb füvekkel, ásványokkal. Békés nemzet volt, akik igyekeztek minden segítséget megadni, úgy, hogy semmit sem vártak cserébe. A Mertonok így ismerték meg a gyógyításnak ezt a fajtáját, az utazásokat különböző időörvényeken keresztül. Merton ha lassan is, de újra feléledt, visszatért az élet földjére. Sok – sok évszázad telt el az utazók látogatásai után, mikor is egy Merton különleges tudással született. Hamar kiderült róla, hogy ért a varázsláshoz, és szintén úgy bánik az energiákkal mintha csak valamiféle játék lenne. Már egészen kicsiny gyermekként a legkülönfélébb dolgokat volt képes varázsolni. Ez a gyermek, felnőtté cseperedve utazgatni kezdett a világok között. Ez az ifjú nem más, mint Janvik őse. Ő volt az első Merton, aki képes volt erre. Tudását átadta gyermekének, az pedig az ő gyermekének. Így ment ez sok – sok emberöltőn keresztül, mikor is Janvik és Erdo megszülettek. 

De, hogy szó essen a másik, igen csak Mertonra hasonlító világról is. A következő lapon kelt életre az a világ, amelyről érkeztek azok az utazók, akik megmentették Mertont. A saját energiájukat felhasználva segítettek, saját világukat ismervén, ezt használták fel a megmentésre. Az idők folyamán így ha lassan is, de hasonló lett a két világ. Mikor Janvik őse felfedezte, hogy képes utazni téren és időn át, felkereste jótevőit. Számtalanszor járt már ott, tudását gyarapítani, elméjét csiszolni, mikor egyszer már csupán hült helyét találta mindennek. Egy kisebb csillag csapódott be ebbe a békés világba, megsemmisítve azt. Ennek a valaha élt csodás világnak csupán az emléke maradt fent, és az a tudása, amit átadtak Merton népének. Ula könnyeivel küszködve nézte a könyv lapját, ahol is örökre eltűnik a Mertont megmentő világ. 

Ezután különféle varázslatok kelnek életre a könyvben. Mindazok, amiket Janvik örökölt, egytől egyig. Olyan tudás volt ez, amit csak a legkiválóbbak birtokolhattak. Ha akarta volna, életre kelthetett volna különféle teremtményeket, megnyithatta volna azt az átjárót is, ami a legsötétebb világba vezet. Ennek a könyvnek a birtokában, megtehetett volna bármit. Jót is és rosszat is. Janvik szíve azonban tiszta volt és nemes, soha nem tett volna olyat, amivel népének ártott volna. Az, hogy mindezt Ula kapta örökül, nem volt véletlen. Róla is kiderült már egészen kicsi gyermekként, hogy olyan különleges tudással született, amilyen csupán egy valakinek volt, Janviknak. Hogy miként volt ez lehetséges, ezt egyedül Janvik tudta. Valamikor az ősi időkben Janvik egyik őse feleségül vette Talan egyik ősének leányát. A két család igy kerülhetett kapcsolatba, és évszázadokkal később Ula örökölte azt a tudást, amivel Janvik is született. Senki másban sem akkor, és azóta sem volt jelen ez a tudás. Így örökölhette mindezt most, Ula. 

– Ó, Eldan! Hogy fogok megbarkózni ezzel az egésszel? Hatalmas felelősség ez! 

– Igen az, de nem véletlenül kaptad örökül. Janvik pontosan tudta, kire kell bíznia legféltettebb titkát. Tudta, hogy te sosem fogod senkinek sem elárulni. Bízott benned. Itt, ahol most vagy, ide csak te tudsz bejönni. Egyedül neked engedelmeskedik már a fa. Más nem képes ide belépni. Semmilyen varázslat nem hat rá, Janvik főműve az a fajta védelem, amivel ellátta. Ezt is megtalálod ebben a könyvben csakúgy, mint az összes varázslatát. Legyjezett mindent, ám mindegyiket egy titkos védelemmel látta el, amit csak te tudsz majd kinyitni, ha szükséged lesz rá. Én mindenben szolgálatodra leszek! Őseim felesküdtek arra, hogy mindig a legfőbb varázslót fogják szolgálni. Így, most itt vagyok, szolgálatodra! Kiro, Metra és a többiek, az ősi védelmezők. Én, egyedül a te szolgálatodra vagyok hivatott. Ha a könyvben lévő medált a nyakadba veszed, akkor állandóan veled lehetek. Persze csak ha szeretnéd. 

Ula meghatódva vette kezébe a medált, majd óvatosan a nyakába tette. Amint rajta volt, különös, bizsergető érzés fogta el. Nem tudta mi ez, de sokat nem is foglalkozott ezzel. Eldan mosolyogva nézte a lányt, majd összegömbölyödött. Fény vette körül, majd eltűnt, mintha ott se lett volna. Ula nyakában a medál mintha egy pillanatra életre kelt volna. Kezébe vette és jobban szemügyre vette. Ott gömbölyödött rajta Eldan, aki fölemelte a fejét és elmosolyodott. Szemei kedvesen, szeretettel telve villantak föl, majd álomba szenderült. Ula becsukta a felbecsülhetetlen értékű könyvet és keresett neki egy rejtekhelyet. Körbenézett a szobában és fölfedezett a falon egy eddig nem látszó mélydést. Odalépett és megérintette. Ebben a pillanatban egy titkos rekesz nyílt meg. Belesjét egy faragott sárkány díszítette. Ahogy beletette a könyvet a sárkány kinyitotta szárnyait és védelmezőn átfonta vele a könyvet. A rekesz ezután eltűnt, elrejtve a titkos könyvet. 

Miután Ula alaposan áttanulmányozta Janvik örökségét, benne a számtalan varázskönyvvel, már tudta mit és hogyn kell tennie ahhoz, hogy két szeretett világa egyesüljön. Ehhez azonban szüksége volt Zirara. Magabiztosságára, tudásár, támogatására. Úgy érezte, hogy egyedül még képtelen ekkora tettet véghezvinni, még nem képes ekkora varázslatra. Pedig bíznia kellett volna magában és ősi tudásában. Felbaktatott hát kedvenc sziklaperemére, és gondolataiba burkolózott. Ahogy itt elmélkedett, egy hang szólalt meg közvetlenül mellette. Kinyitotta a szemét, és alig hitt annak, amit lát. Eldan ott kucorgott mellette. 

– Eldan! Te, hogy kerülsz ide? 

– Egy kis varázslattal. Azt hiszem, szükséged van némi bátorításra. Ahhoz, hogy megtedd azt, amire vágysz, nem kell Zirahoz visszautaznod. Csak gondolj a titkos könyvre. Megnézted alaposan? Minden sorát?

– Igen, Eldan mindet.

– Nos, én pedig úgy vélem, hogy egy aprócska kis részlet elkerülte a figyelmedet. 

– Gondolod? Akkor menjük és nézzük meg! 

Ula védelmezőjével a varázsfához sietett. Ahogy beléptek, elővette a titkos könyvet. Felütötte ott, ahol a varázslatok kezdődtek. Alaposan megnézte minden egyes lapját, de nem találta amit Eldan mondott neki. 

– Nem tudom, mire gondoltál, de itt nincs semmi sem. 

– Lapozz a végére! Megvan?

– Igen. De nincs itt semmi, ez az oldal üres.

– Nem hinném! Tedd csak fölé a kezed! Azt, amelyiken a Janviktól kapott gyűrű van. Tedd fölé a kezed és figyelj! Nyisd meg a lelked és a szíved az újnak, a legfőbb varázslatnak.

Ula úgy tett, ahogy Eldan mondta. Keze ott nyugott az üres lapon, igyekezett minden gondolatát erre összpontosítani. Hamarosan egy színes, kavargó felhőszerű képződmény jelent a könyv utolsó lapján. Apró, csillogó pontocskákból állt ez a színes örvény, ami kezdett lecsendesedni, letisztulni, végül megállapodott és a helyén egy világosan kivehető, ismeretlen hely jelent meg. Középen egy harsogóan zöld mező volt, amin egy alak üldögélt. Ula közelhajolt, hogy ki tudja venni ki, lehet az. Még nem tudta tisztán kivenni, de már érezte. Érezte mestere semmivel össze nem téveszthető energiáit. Szíve nagyot dobbant. Janvik ekkor fölállt, és közelebb ment. Kezét nyújtotta a lány felé, aki azonnal, gondolkodás nélkül viszonozta. Abban a pillanatban, hogy Janvik keze hozzáért, Ula már benne is volt a könyvben. Szeretettel ölelte magához mesterét.

– Mester! Annyira hiányoztál! 

– Mondtam, hogy ha kell, eljövök. Most itt vagyok. Eljöttem, hogy segítsek neked. Tudom mi az, amit meg szeretnél tenni. Mondd csak! Miért oly fontos ez? Miért akarod megtenni? 

– Azt szeretném, ha Merton újra a régi dicsőségében pompázna, és ezt megismerné minden Mertoni. Nem csak te, meg én…és Den. Mindenkinek látnia kell…kellene. Ha sikerül visszaállítani ősi földünk régi fényét, akkor visszaköltözhetnénk. Végtére is az a mi otthonunk. Persze minden tiszteletem Teloran Bölcseinek és az egész népnek, akiknek, míg világ a világ köszönettel tartozunk. 

– Ezt értem és ez érthető is. Ahogy utolsó beszélgetésünkkor említettem neked, te vagy a kiválaszott, hogy egyesítsd a kát világot. Gondolataid, szándékaid tiszták és nemesek. A Bölcsek is elfogadták, hát tedd meg! Tedd meg és ne kételkedj magadban! Térj vissza és keresd meg a kulcsot hozzá! A titkos könyvben benne van minden. Nézz, ne csak láss! 

Janvik ezzel eltűnt, Ula pedig újra ott ült a könyv fölé hajolva. Tovább lapozott. Megesküdött volna, hogy korábban mikor végignézte a könyvet, nem volt ott több lap. Most pedig ott volt előtte. Az utolsó oldal aranyszínnel teleírt szövege fénylett előtte, mely ősi nyelven íródott. Fölé tette a kezét és olvasni kezdte.

„Valamikor a kezdet kezdetén élt egy öreg varázsló, aki a világok összes titkát ismerte, bármit meg tudott tenni, bármit létre tudott hozni. Ez az öreg varázsló bejárt számos világot, úgy utazgatott a világok között, mint más a falvak között. Ismerte az élet és a halál titkát. Bejárva a világokat hatalmas tudásra tett szert, mígnem egyszer fölfedezte, hogyan lehet világokat egyesíteni. Megteremtette a két világ kicsinyített mását. Létrehozott két energiagömböt, amit pontosan a két világ képére formált. Beletett mindent, ami a két világot jellemezte, mindent, ami két világban benne volt. Embereket, állatokat, növényeket, természetet, csillagokat, az éjjel és a nappalt, életet és halált. Egyszóval a két világ életét, mindent, ami a két világ volt. Mikor elkészült a két gömbbel, letette egymás mellé őket. Kezét föléjük téve elmondta a varázsigét? „Égi szellemek legyetek segítségemre! Legyen e két világ mától egy! Legyen a kettő egy, ahol béke és szeretet uralkodik örökkön örökké, az idők végezetéig.!” A két gömb ekkor pulzáló, vibráló formát öltött, szélei lebegtek, mintha csak egy távoli délibáb lenne, és növekedni kezdett. Ahogy összeért, egymásba olvadt, és tiszta kék fénnyel kezdett el világítani. Így lett a két világból egy. Az öreg varázsló tette két világot mentett meg, tett gazdaggá. Gazdagságát a szeretet, a békesség adja. Valahol ebben a távoli világban, azóta is a szeretet vezérel mindent. Legyetek ennek tanúi és kövesse az arra érdemes világ!”

– Megvan a kulcs!

Mondtam, hogy ott van, csak figyelmesen kell keresned! – Mosolygott Eldan.

Ula ezután hetekig nem hagyta el a varázsfát. Nekilátott, hogy létrehozza a két energiagömböt.

Éjt nappallá téve dolgozott, kereste, kutatta a megfelelő energiát, ami alkalmas lesz arra, hogy mindent belezárjon amit kell, és egyé olvassza. Mindent kipróbált, de hasztalan. Fáradtan hajtotta le a fejét az asztalra, végül elbóbiskolt. Mikor fölébredt, az asztalon ott állt előtte egy jókora kristály. Ahogy a kezébe vette, úgy érezte, mintha belefolyna a kezébe, oly puha volt. Nézte, nézegette, majd megpróbálta saját energiájával életre kelteni. Ahogy áradt az ásványba önnön energiája, úgy kezdett kettéválni. Egyre puhább, egyre alakíthatóbb lett, már – már olyan volt, mint két hatalmas buborék. Arany színe bevilágította a szobát. Ula ekkor elkezdte belerakni mindazt, amit Mertonról tud, amit látott, tapasztalt. Mesebeli tájati, a dolgos embereket, a különös teremtményeket, sárkányokat, a számtalan kanyont, és mindent ami Merton volt. Napokon át készítette el Merton kicsinyített mását. Mikor elkészült, ugyan ezt tette Telorannal is. Beletette mindazt, amit élete folyamán látott benne, mindent ami Teloran volt. A hófödte bérceket, a kristálytiszta tavakat, sebes folyókat, a tiszta kék tengert, zöldellő mezőket. Mikor elkészült vele letette egymás mellé, és elmondta a könyvben lévő varázsigét. Alig fejezte be, a két gömb közeledni kezdett egymás felé. Egyre közelebb és közelebb lebegett egymáshoz. Lassan, alig észrevehetően. Két napon át tartott, míg a két gömb széle elkezdett összeérni, beleolvadva egymásba. Így vált egyé a két világ.

Ulanak fogalma sem volt arról, hogy otthonában mi játzsódik le ezen idő alatt. A varázsfa mélyén, nem érzékelt semmit. Csak mikor kilépett, és hazatért, akkor mesélték el szülei.

Míg ő a két világot igyekezett egyesíteni, Teloran egén pirosas, lilás, kékes fény jelent meg. A fények halványan pulzáltak, kavarogtak, mint a felhők a tiszta kék égbolton. Felhők helyett azonban most, ezek a fények úsztak. Először egymástól távol, majd egyre közelebb és közelebb. A második nap végén, ezek a színes felhők egyé váltak, majd egy aranyszínű zuhatagként a földre omoltak, mintegy beborítva azt. Mikor mindent elborított ez a zuhatag, színe átváltott vakító kékre. Az emberek az utcákon, mezőkön, mindenhol egész Teloran földjén a szabad ég alatt csodálták az égi jelenséget. Nem is sejtették, mit rejt és hoz magával ez a csoda. Ott, ahol a két világ talákozott, egy égig érő, a természet színeiben játszó határvonal húzódott meg. Ez a vonal egy párához volt hasonlatos. Úgy lebegett, vibrált, akár egy hatalmas színes párafelhő lenne. Itt találkozott Teloran és Merton. Ha valaki arra jár, és átlép rajta, azonnal a másik világban találja magát. Mikor Ula meghallotta mindezt, sietve ment oda, hogy saját szemével is meggyőződjön róla. Egy táblácskát is vitt magával, amit apja készített el neki. Csupán egyetlen szó állt rajta: Merton. Amint a két világ határához ért, letűzte a határt jelző táblácskát. Óvatosan lépett át Mertonba. A kép, ami fogadta igen szomorú volt. Mertonba még nem tért vissza az élet, noha Erdo és vele együtt minden gonoszság már a múlté volt. Mégsem heverte ki ennyi idő elteltével sem. Ahogy körbenézett elhalt, néptelen tájat látott mindefelé. Elszorult a szíve, hogy így kell viszontlátnia ősei otthonát. Tudta, egy valami lehet segítségére, mégpedig a medál. Amilyen gyorsan csak tudott hazament. A házba belépve apját a dolgozószobájában találta.

– Atyám! Kérlek, segíts nekem! 

– Mondd csak gyermekem! Miben lehetek a segítségedre?

– A medál. Kérlek, ezzel segíts! Gyere át velem Mertonba és keltsük életre.

– Ha jók a megérzéseim, akkor egyesítetted a két világot.

– Igan atyám! 

Talan ekkor letette a kezében lévő könyvet, és a medált rejtő szekrénykéhez lépett. A megfelelő varázsige elmondása után már kezében is volt a díszes ládika. 

– Siessünk! Keltsük életre ősi földünket! 

Ahogy átléptek a kapun, Ula kivette a medált a ládikából. Tenyerébe fektette, majd szíve legmélyéről áradó szeretetenergiát bocsátott felé. Így tett apja is. Kettejük ősi energiája és a medál csodás ereje működni kezdett. Először közvetlen környezetük kezdett új életre kelni, majd az életet adó energia lassan haladt tova. Végül beterítette, befonta egész Mertont. Amerre elhaladt üde zölden kezdett virítani a mező, rajta apró tarka virágok kezdték bontani szirmaikat. Távolabb életre keltek az erdők, megjelentek az első madárkák is, énekükkel beragyogva az éledő természetet. A kiszárad folyómedrekben megjelent a tiszta, friss, hűsítő víz. Sebesen robogtak medrükben, hogy amerre elhaldtak, vizük élettel tölktsenek meg mindent. Bennük halak ficánkoltak, élvezték a friss víz éltető erejét. A nap ragyogón sütött, fényével, erejével melengetve az ébredő, éledező tájat. A távolban felragyogott az Ékkővölgy. Fénye oly tiszta és erős volt, hogy Mertonban mindenhol látni lehetett. Messzenyúlva ragyogott, hol hófehéren, hol aranyszínben, hol szivárványszínben csillogott. Ahogy életre kelt, felébredtek évezredes ámukból lakói is. A Kristályemberek álmatagon léptek ki az addig szürke sziklákból. Most, hogy otthonuk újra pompázatos fényben úszott, ők is előmerészkedtek. Egyek voltak ők Ékkővölgy minden egyes ékkövével, az idők kezdete óta. A csillogó kövek éltették őket, belőlük nőttek ki és keltek életre. Törékenyek, csillogóak, apró termetűek, otthonuk, az Ékkővölgy hegyei voltak. Sorra jöttek elő, hogy a nap éltető erejébne fürödve még erősebbek legyenek. Lassan benépesítették a völgyet, megteltek a régen elfeledett, elrejtett barlangok. Ékkővölgy régi fényében ragyogott. A Kristályemberek útra keltek csakúgy, mint Merton többi száműzött, elrejtett lakója, hogy köszönetet mondjon. Sorra jelentek meg az utakon a legkülönfélébb lények, akik valaha benépesítették ezt a sokat szenvedett világot, akik békésen éltek itt, az emberek mellett. A kapuoz vezető minden út megtelt a legkülönösebb élőlényekkel. Jöttek a Fanyűvők, hatalmas léptekkel, a Nantirák termetüket meghazudtolva kecsesen repültek. Jöttek az apró, görgő, guruló gombszeműek is, az emberarcú, de manóféle testű lények, akiket Voitráknak hívtak. Útra keltek a sárkányok is, élükön Metraval. Büszkén lépkedtek, magasodtak ki a többi jövevény közül. Vígan röpködtek apró angyalszerű lények is, a szivárvány minden színében pompázva. Emberformájúak, akik igen mókásak voltak, hosszú, majdnem derékig érő füleikkel. Ahogy mind ahhoz a tisztáshoz értek, amihez minden út vezetett, örömmel üdvözöltékm egymást, majd közösen folytatták útjukat. A kapuhoz érve meglátták Ulat, akinek elkerekedtek a szemei a jövevények láttán. Nyakában a medál, amin Eldan volt, hirtelen felvillant, majd kiugrott belőle az ősi védelmező. A jövevények meglátva ezt, ahányan voltak mind térdre ereszkedett, és hajtott fejet a lány előtt. Ula meglehetősen zavarba jött, nem volt hozzászokva ilyesmihez. 

– Kérlek, álljatok föl! 

– Áldás legyen veled legfőbb Vezetőnk! – Szólt az egyik sárkány. Szavait heves együttértés fogadta.- Örvend a szívünk. Már nagyon régen várjuk jöttödet. Felszabadítottál minket sok ezer éves álmunkból, amit a gonosz miatt voltunk kénytelenek elszenvedni. Új életre keltetted ősi világunkat, Merton megint a régi fényében fog tündökölni. Köszönjük neked!

– Azt tettem, amit tennem kellett, örömmel tettem. Örülök, hogy végre hazatérhettetek. De kérlek, ne hívj legfőbb vezetőnek. Ez a cím nem engem illet, hanem atyámat. Koromnál fogva még nem lehetek vezető. Azért köszönöm nemes sárkány! Áldás legyen veletek!

– Tisztelettel kérünk – folytatta a sárkány - térj vissza őseid földjére és legyél a vezetőnk! Fiatal korod ellenére bebizonyítottad, hogy alkalmas vagy erre. Még egyszer kérünk, fogadd el e címet!

– Megtiszteltetés számomra, és ha ezt kéritek, ám legyen. – Nézett most apjára, aki helyeslőn bólintott. – Elfogadom az általatok felajánlott címet.  

Szavait üdvrivallgás fogadta, mindenki éljenzett, egyedül Ula volt mérhetetlenül zavarban. 

– Most vissza kell térnem Teloranba, hogy elmondjam népünken is a hírt, miszerint Merton életre kelt. Utána hamarosan visszajövök hozzátok. Áldás legyen veletek! 

A hír Teloranban szélsebesen terjedt. Mire Ula hazatért apjával, már mindenki tudta mi történt. Követek érkeztek Talan házába, akiket a Mertoniak küldtek. A követek azt a hírt hozták, hogy a sok évvel ezelőtt idejött Mertonok szeretnének visszatérni ősi földjükre. Talan összehívta hát a Bölcsek Tanácsát, akik késedelem nélkül meg is érkeztek. 

Nos, kedves Talan Mester! – Szól Oltin, a legidősebb Teloran vezető. – Eljött hát az idő. Tudtuk, vagy is inkább sejtettük, hogy ez egyszer be fog következni és el kell váljunk egymástól. Természetesen, aki akar közületek, az itt is maradhat. A barátságunkat és együttműködésünket továbbra is szeretnénk veletek fenntartani. Most, hogy Ula egyesítette a két világot, nem lesz nehéz ennek eleget tenni. Persze, csak ha ti is így akarjátok, és jónak látjátok így. 

– Természetesen, öreg barátom! – Ölelte meg őt Talan. – Eszembe sem jutott más. Én sem szeretnék tőletek elválni. Az életünket köszönhetjük nektek, amit sosem fogunk elfelejteni. Örökké hálásak leszünk nektek, hogy a régmúltban befogadtatok minket. A sejtjeinkebn azonban ott van a világunk iránt érzett szeretet és tisztelet. Ezért szeretnék hazatérni. Köszönettel tartozunk azért is, hogy továbbra is befogadjátok azokat, akik maradni akarnak. 

Ez természetes! Térjetek hát vissza, de ne feledjetek el minket! Gyertek, amikor csak akartok! Ahhoz, hogy elkezdjetek gazdálkodni, kaptok tőlünk elegendő terméket mindenből. Kezdjetek hát új életet! Áldás legyen veletek!

Így esett, hogy a derék Mertoniak visszatértek ősi földjükre sok – sok évvel később. Voltak, akik maradtak, mert számukra mindig is Teloran jelentette az ősi földet, az otthont, de a Mertonok többsége hazatért. Sok évvel később újra a régi fényében pompázott, szeretet és boldogság kormányozta életüket. A megművelt területeken bőséges termés látta el őket, de maradt annyi, hogy régi barátaikkal kereskedni is tudtak. Ula az évek alatt egy kislánynak adott életet, akit Ziranak neveztek el. A kicsi Zira már egész zsenge korában bebizonyította, hogy méltó őse nevéhez. Még csak két éves volt, mikor egy emergiabömbbel játszadozott. Mikor Ula meglátta, megdobbant a szíve, érezte a belőle áradó különleges erőket. Ahogy lánya szemébe nézett, tudta, hogy Zira, akit oly nagyon szeretett, ott van mellette egészen közel. Lányában őt vélte felfedezni, ha a szemébe nézett őt látta benne. 

Ula otthonában felfedezett egy csodaszép helyet, ami hasonlatos volt Teolrani kedvenc helyéhez. Ez a sziklaperem egészen közel volt Ékkővölgyhöz, emiatt pedig mindig csodaszép fényben úszott. Ha a nap rásütött, akkor vagy szivárványszínben, vagy smaragdzölden, vagy épp rubinvörösen fénylett. Ha feljöttek a csillagok, akkor ezek ezüstös fényét verte vissza Ékkővölgy és Ula kedvenc helye is. A hely neve is utalt különleges szépségére. A neve Lervita volt, ami Merton nyelven varázslatot jelent. Ula szeretett ide feljönni, itt meditált, vagy csak épp gyönyörködött otthon megannyi szépségében. Most is itt üldögélt, a kicsi Zira békésen játszadozott mellette egy általa készített energiagömbbel. Ula áhítattal nézte a szeme elé táruló látványt. Alant üdezöld mezők terültek el, ameddig a szeme ellátott. Ott, ahol a mezők véget értek, égig érő hegyek magasodtak, hófödte csúcsuk beleveszett egy – egy bárányfelhőbe. Távolban egy kis tó tükrén csillant meg a napsugár, körülötte fenyves magasodott. A közeli Ékkővölgy mesebeli fényekkel kényeztette lelkét. Ahogy csodálta e táj megannyi szépségét, ismerős energiákra lett figyelmes. Ahogy felnézett, Zira és Talanian ott álltak mellette, fénylő aurájukon megcsillant a nap fénye. Ula fölpattant, hogy megölelje őket, de rájött, hogy csupán egykori létük kivetítése áll vele szemközt. Ahogy mégis kinyújtotta kezeit, meleg szeretethullám áradt végig ereiben. Szemeiből kigördült egy könnycsepp, ahogy átjárta az őseiből áradó tiszta szeretet. Zira kéklő fényességben mosolygott rá, szemei oly tisztán ragyogtak, mint a csillagok az esti égbolton. Meg – meglebbenő aurájából sugárzott a szeretet. Talaniant fehér fények vették körbe, tiszta, mindenen átható fehér fény. Átölelte Zirát, és büszkén nézte Ulat és kislányát. A kis Zira odalépett hozzájuk, szó nélkül átölelte őket, és a számára legtermészetesebb módján adta tudtukra örömét és szeretetét. Kezeiből szivárványszínű energiával burkolta be őket. Ula szava is elakadt mikor meglátta, végül elmosolyodott. Bensőjében ekkor meghallotta Zira hangját.

– Csodálatos dolgot vittél véghez gyermekem! A gyermeked is csodálatos. A kis Zira még nagy tettekre lesz képe, és méltó örökösöd lesz majd! Tanítsd, neveld úgy, mint ahogy mi és Janvik nevelt, tanított téged! Legyen örök áldás rajtad és családodon az idők végezetéig!

– Köszönöm drága Zira és neked is Talanian Mester! Áldás vezesse minden lépésetek!

Alig fejezte be mondandóját, a távolban egy fehér ködszerű valami gomolyogva közeledett felé. Ahogy közelebb ért, azonnal feismerte: Janvik volt. Mosolyora szaladt a széjs, karja ölelésre lendült. Öreg mestere büszkén nézett rá, és beborította őt a világmindenség minden szeretetével. Ula olyan energiákat, olyan szeretetet érzett itt, ebben a pillanatban, amilyet életében még sosem érzett. Átjárta mindenestől, feltötve tesét lelkét. Nem sokkal később szerettei tovatűntek, visszatértek őseikhez. 

Ula leült, hátát nekivetve az épp kékesen csillogó sziklafalnak. Csodálattal nézte ősi földjének szeme elé táruló szépségét. Átjárta a végtelen nyugalom, meghitt szeretet öntötte el a szívét. Valahányszor feljött ide, mindig ugyan ezt érezte, sosem tudott betelni ezzel a csodával, ami sehol máshol nincs, csak Mertonban. Végtelen hála és szeretet öntötte el, hogy itt lehet. Itt, ebben a szeretettel, csodákkal átitatott mesebeli világban, ahova végre hazatért.

 

      Vége……

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd KatieDreams 8 történetét!


  • 1232 szerző
  • 821 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

KatieDreams

Idővándorok

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

A könyv egy varázslatos világba kalauzolja el olvasóit. Megelevenednek mesebeli tájak, csodás sárkányok, varázslatok és egy igen különleges medál.
A szereplők különleges gyógyító erőkkel bírnak, belelátnak a lelkekbe, olvasnak a gondolatokban, létre tudnak hozni különböző gyógyító eszközöket, különleges fegyvereket és az ősi legendák szerint ismerik a halhatatlanság titkát.

Rövid összefoglaló

A jó és rossz harca, harc egy különleges medálért. Utazás, kaland, téren és időn át.
Sárkányok, varázslat,mágia. Mi is a halhatatlanság titka?
Hová utaznak az időben? Mindez kiderül a könyvből.

Olvasási idő

400 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni KatieDreams nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!