Barion Pixel nuuvella

Anyu és a Padlásszoba

 RÉSZLET EGY HIVATALOS, TITKOSÍTOTT LEVÉLBŐL:

 „Tisztelt Dr. John Bergmann!

 Ez a kis állatbőrkötéses könyvecske, amit önnek küldtem ezzel a levéllel együtt, csak egy napló. Az ezerkilencszáztízes évekből való, és bár csak pár oldal van belőle agyonírva, és alig egy hónapnyi időt fog át, a tartalma rendkívül meglepő és hátborzongató. Lehetséges, hogy csak egy tizenéves kislány képzelőereje ihlette, de talán még sem így van, tekintettel a könyv találati helyének állapotára.

 Ezerkilencszázharmincháromban találták az akkori embereink a Czukor nevű különc kis település feltárásakor. Az egyik házban bukkantak rá, a padláson, egy ódon ruhásszekrényben.

 A Czukorral kapcsolatos ügy mostanában újra nyomozásra került, de részleteket nem árulhatok el. Minden esetre úgy vélem, ön az egyetlen, aki segíthet nekünk. Kérem, olvassa át, elemezze. Kap rá elég időt, a pénz pedig nem akadály!

 Majd jelentkezem.

 Üdvözlettel: Carl Kraigen, kutató-nyomozó.

                      CZWACK-KÜLÖNLEGES ÜGYOSZTÁLY (C.K.ÜGY.)”


 Kedves Idegen!

 Ha valaha is olvasod ezeket a sorokat, az azt jelenti, hogy megtaláltad a titkos naplómat!

 Kérlek szépen, ne olvasd tovább, mert ez az én igaz titkaimat tartalmazza!

 Köszönettel: Nicole, Czukorból

 OKTÓBER 2.

 Ez a mai a negyedik nap, hogy nem ment fel már senki sem a padlásszobához.

 Apu állandóan ideges. Látom a szemén, hogy sokszor sír is. Nagyon hiányzik neki anyu. Nekem is nagyon hiányzik, bár olykor olyan érzés, mintha csak átment volna a szomszédba, vagy ki a piacra, ahogy szokott. Azt érzem, hogy most egy rövid időre elment, de majd visszajön valamikor. Talán hamarosan. Ilyenkor mindig elmosolyodom.

 Nappal általában csend van, de néha, amikor játszom a kukoricababáimmal, mint ha hallanék valami mocorgást… onnan… fentről... Olyankor abbahagyom a játékot, és fülelek, de hamar elmúlnak a zajok.

 Az éjszaka az már más. Sokszor ébredek fel arra, hogy háborog a szörny a padlásszobában. Próbálja széttépni az ajtót, de az vastag fémből van, így ez nem megy neki. Olyankor dühösen ordít, nyöszörög, néha pedig nyávogó hangot hallat, mint egy hatalmas macska.

 A falunk lelki vezetője: Jeremiás azt mondta, hogy ne foglalkozzak a hangokkal. Idővel elmúlnak majd, amikor a szörny lassan éhen- és szomjanhal. Erre gondolok mindig, amikor felriadok, bár nem tudom, hogy örüljek-e neki, vagy ne. Ilyenkor, amilyen szorosan csak tudom, magamhoz szorítom a legkedvesebb kukoricababámat: Tessát, és dúdolgatom neki a kedvenc altatódalát, ami amúgy az én kedvencem is. Még anyukámtól tanultam, öt éves koromban.

 OKTÓBER 3.

 Apu elvitt sétálni a faluba. Leültünk a kis parkba, a nagy falualapítónk: Ágoston szobra elé, és etettük azokat a madarakat, amik nem repültek el az ősz beköszöntével melegebb helyekre, de már a lehullóban lévő levelek alatt nehézkesen leltek élelemre.

 Láttam apun, hogy végig kényelmetlenül érzi magát, mert vágyott már nagyon arra, hogy visszamehessen a házunkba, mert nem szerette őrizetlenül hagyni a szörnyet. De becsültem azért, hogy csak miattam csinálta, hogy most kimozdultunk hazulról.

 Nem sokat szólt hozzám. Legtöbbször a kalapja széles karimáját igazgatta, vagy sötét szakálla bozontjait piszkálta.

 Bár éreztem, hogy neki nem megy, én próbáltam elfelejteni az otthoni dolgokat, és lelkesen meséltem neki a vasárnapi iskolában történtekről. Arról, hogy Andrew sokat húzogatta a hajamat a hátam mögött ülve, amikor Tereza tanárnő épp a táblára írt valamit, és nem látta. Vagy arról, hogy Sarahval egy tűvel megszúrtuk egymás ujját, és a kiserkenő vért összedörzsöltük, mondván, hogy attól a perctől vértestvérek vagyunk.

 Fecsegtem neki össze vissza, aztán egy hirtelen pillanatban mosolyról szomorúságra görbült le a szám, és az ölébe borított fejjel keservesen siratni kezdtem anyut.

 Apu, csöndes ember lévén nem nagyon tudott mit szólni hozzám azon kívül, hogy „Tudom édes kicsi lányom.”, meg, hogy „Hamarosan véget ér ez az egész, Nicole.” Közben a hosszú hajam hullámait simogatta, és ez segített picit.

 OKTÓBER 11.

 Gyorsan telnek a napok. Ez részben jó, részben rossz.

 Mostanában már az éjszakák is annyira csöndesek voltak, mint a nappalok. Annyira csöndesek, hogy a falusiak reménykedni kezdtek abban, hogy a szörnyetegnek vége.

 Más családok is, akik egy-egy szörnyet őriztek a házukban, arról számoltak be, hogy náluk is kevesebb a mocorgás. Megszűntek az ajtódörömbölések. Nincsenek már ordítozások.

 Az emberek felszabadultabbak lettek, így apu is. Egyszer láttam mosolyogni!

 Ám a vasárnapi misén tegnap Jeremiás figyelmeztetett minket, hogy még várjunk legalább egy hetet a szörnyek megnézésével, mert biztosra kell mennünk abban, hogy már nem élnek. A lelki vezetőnk - aki egyben a falunk legfőbb embere is volt - ezen szavai visszább vettek az emberek lelkesedéséből, így az enyémből is.

 Aznap délután, a vasárnapi iskolában a gyerekek között is ez volt a fő beszédtéma.

 Én a többiektől félrevonultam Sarahval. Ő a bátyját vesztette el. Elárulta nekem, hogy ők a pincében őrzik a szörnyet, és azt is elsuttogta, hogy előző éjszaka leosont oda, hogy benézzen a vasajtó kukucskálóján, de nem látta sehol a szörny sötétben vörösen világító szemét. Utána a fülét is oda tette, és nem hallotta a szörcsögő lélegzését sem. Sokáig hallgatózott, de semmi nesz nem volt. „Biztosan éhen halt már” – mondta.

 Én csodáltam a bátorságát, és többször is megemlítettem neki, hogy én nem mertem volna ezt megtenni a helyében. Akkor valóban így is gondoltam, de ahogy az órák múlásával a hallottak a fejemben tovább érlelődtek, megváltoztak az érzéseim, és erőt vett rajtam a kíváncsiság.

 Végül eldöntöttem, hogy ma éjjel én is megnézem a mi padlásszobánk szörnyét.

 OKTÓBER 12.

 Nagyon sokáig vártam arra tegnap éjszaka, hogy apu elaludjon. Onnan tudtam, hogy lefeküdt már, amikor az utolsó petróleumlámpás fény is kialudt a szobájában, aminek ajtaját az én éjjelre mindig félig nyitva hagyott szobám ajtaján át jól láttam.

 Utána csak egy ódon falióra kattogott halkan a folyosón.

 Vártam még egy darabig az órát hallgatva, hogy valóban elaludjon apu, majd nagyon óvatosan kimásztam az ágyam melegéből. Nem húztam papucsot, hogy ne csapjon zajt. Hálóingemet magamhoz szorítva, lábujjhegyen, lassan sétáltam ki, majd végig a folyosón az előszobába, ahol az emeletre vezető lépcső már várt rám.

 Csak a kinti félhold fénye világított be itt-ott az ablakokon. Ez segített kicsit a tájékozódásban, a többit már magamtól is tudtam, hogy merre kell mennem.

 Bár nagyon lassan haladtam felfelé a lépcsőkön, az egyik még is megnyikordult alattam, amitől összerezzentem. Megdermedtem, mint ha megfagytam volna. Érdekes, hogy nappal nem vesszük észre, hogy valójában milyen zajokat is csapunk, de éjjel, amikor óvatosnak kell lennünk, nehogy felébresszünk valakit a házban, ezek a nappali zajok, akármilyen halkak is voltak, a sötétben túl hangosnak tűnnek. Mintha szándékosan felerősödnének. Szerencsémre apu nem ébredt fel a zajra, de a biztonság kedvéért vártam egy darabig, majd tovább indultam az emelet felé.

 Az emelet folyosóján bátrabban mozogtam, tudván, hogy ott nem tartózkodik senki.

 A folyosó végén lévő lépcsősor már a padlásra vezetett.

 Itt fogott el igazán a félelem. Itt fogtam fel, hogy mit is készülök megtenni éppen.

 Megtorpantam. Vissza akartam menni az ágyamba, teljesen betakarni magam a meleg takarómmal, és hozzám ölelni Tessa babámat… De nem így tettem.

 Helyette megindultam felfelé a lépcsőkön, közben a szívem végig a torkomban dobogott.

 Egy pókhálós csapóajtó állta el az utamat. Ezt felnyitottam, és felléptem a padlásra. A tetőn át sok helyen bevilágított a hold fénye. Ez kicsit bátorságot adott nekem.

 Körbenéztem. Mindenfelé limlomok, régen elfeledett dolgok hevertek szanaszét, néhol pedig kövér pókokat láttam, amint váratlan jöttemre rejtekhelyet keresve szanaszét futkostak.

 Bal oldalt ott volt a padlás elkülönített része: egy zárt padlásszoba.

 Csak álltam, és néztem egy darabig a holdfényben megcsillanó ezüstös fémajtaját, közben pedig füleltem, de semmi zajt nem hallottam.

 Megindultam felé, majd megálltam előtte, és megbabonázva a kukucskálót eltakaró lemezkét bámultam. Nem mertem félrehúzni.

 Magamban, úgy, hogy csak a szám mozgott kicsit, elmondtam egy imát a közösségünk istenéhez: Slávéhoz, hogy adjon bátorságot megtennem azt, amiért jöttem.

 Jobb fülemet az ajtó hideg fémjéhez szorítottam, és hallgatóztam, de semmit sem hallottam. Ez megnövelte a bátorságomat és az elhatározásomat, hogy megtegyem, amiért jöttem, és lassan félrehúztam a kukucskáló nyílását eltakaró kis kerek lemezkét.

 A Hold elé befurakodhatott egy sötét felhő, mert másodperceken belül eltűnt ezüstöző fénye az ajtóról, és vele együtt mindenhol az egész padláson. Hirtelen olyan sötét lett, hogy azt elképzelni sem tudtam volna előtte. Már szinte semmit sem láttam, csak nagyon halvány körvonalakat, így az érzékeimre kellett hagyatkoznom, miközben rettegtem attól, hogy fogok e látni odabent valamit. A kíváncsiság nagyon hajtott. Ujjaimmal éreztem, hogy a kukucskálót már nem takarja a lemezke, és előre hajolva belenéztem, miközben még a lélegzetem is visszafogtam.

 Sarahoz hasonlóan én sem láttam semmit, csak átlátszatlan sötétséget odabent. Közben füleltem is, de nem volt mozgás. Semmi nesz. Mint ha nem is lett volna már szörny abban a szobában.

 Hirtelen valaki szorosan megfogta a vállamat, és ettől nagyon megijedtem, de nem sikoltottam.

 Azonnal elkaptam a fejem a kukucskálótól, és hátrafordultam.

 Anyu állt előttem. Enyhén fénylett a teste, és a lábai nem érintették a padlót, mert kicsivel felette lebegett.

 Nagyon karimásak voltak a szemei, és beesett az egész arca. Haja ápolatlanul simult rá a tarkójára. A bőrét sok helyen varas sebek csúfították el. Ugyan az a ruha volt rajta, amiben utoljára láttam.

 A leghátborzongatóbb az volt benne, hogy ő a kinézete ellenére kedvesen mosolygott rám.

 Mosolygott…

 Ejnye, kincsecském – mondta rosszallóan. – Ha apád tudná, hogy mit művelsz éppen, nagyon szomorú lenne.

 A jelenés, amilyen gyorsan csak jött, el is tűnt, és hamar elhitettem magammal, hogy csak képzeltem.

 Visszanéztem a kukucskálóba. Továbbra sem volt semmi nesz, és csak sötétséget láttam, majd megéreztem valamit az orrommal. Egy enyhe szag volt. Hasonló egy ázott kutya szőréhez.

 Aztán, nagyon közel a nézelődő szememhez felvillant egy-egy vöröslően világító szörnyszem. Biztos voltam benne, hogy hozzá fog érni az én szememhez. A sötét megzavarta az érzékeimet, és teljesen elfejeltettem, hogy az ajtó biztonságot adva elválaszt tőle.

 A kukucskáló apró lyukán hirtelenjében erősödni kezdett a szag, majd olyan hangosan felüvöltött a szörny, hogy ijedtemben hátra estem, és fájt a fülem, annyira hangos volt.

 Élt! Nagyon is életben volt.

 Tovább üvöltözött, és hallottam, ahogy teljes erejéből verni kezdi az őt fogva tartó ajtót.

 Rettegve, hogy esetleg kitöri, hátrálni kezdtem, kezemmel a sötétben a csapóajtót kerestem, de nem találtam, és ettől csak jobban kétségbe estem.

 Nem volt erőm lábra állni. Csak négykézláb csúszva másztam a szobával ellentétes irányba a fapadlón, miközben a szörny tovább üvöltözött, és verte az ajtót.

 Átverekedtem magam a limlomokon, rátenyereltem valamire, ami egy méretes pók lehetett. Könyveket, papírokat éreztem magam alatt. Mindenbe beleakadt a kezem, csak a csapóajtóba nem.

 Siratva keresgéltem tovább. Biztosra vettem, hogy a szörny bármelyik pillanatban kiszabadulhat, és akkor biztosan széttép majd engem.

 Meglett. Sebesen lemásztam rajta, majd helyére csuktam az ajtót, aztán leszaladtam a lépcsőn, és megindultam az emeleti folyosón a lejárat felé.

 A szörny ordítozása még nagyon sokáig nem szűnt meg.

 Apu a szörny hangjai miatt nem vette észre, hogy mászkáltam a házban. A régebbi, nyugtalan éjjelek után mára már megszokottá vált számára, hogy hallja az őrjöngését, így nem jött ki a szobájából, pedig biztosan felriadt.

 Visszasiettem a szobámba, azonnal megtaláltam az ágyamat, és úgy feküdtem ott, ahogy azt az emeleten elképzeltem.

 Nem emlékszem rá, hogy mikor lett vége az üvöltözésnek, morgásoknak, kaparászásoknak, mert idő előtt elnyomott az álom.

 Ma délelőtt átjött hozzánk Jeremiás, és apu dolgozószobájában megbeszélték az éjszaka történteket. Onnan tudom ezt, hogy a szomszéd szobában egy üvegpoharat a falnak nyomva hallgatóztam.

 A beszélgetés végén arra jutottak, hogy itt az ideje, hogy a falu férfitagjai újra összegyűljenek szörnyügyben, és miért is ne, a lelki vezetőnk pont a mi házunkhoz ragaszkodott helyszínül. Az időpont pedig holnapra, vagyis szerdára lett kitűzve.

 OKTÓBER 14.

 Meg is történt a férfiak gyűlése. Tegnap, pontban este hatkor megérkeztek hozzánk a gyűléstagok. Én akasztottam fel nekik a kabátjaikat, és többen is megdicsértek, hogy milyen ügyes kislány vagyok.

 Egy darabig, amíg mindenki megérkezett, az előszobában ültek és italoztak, majd mindannyian bevonultak apu dolgozószobájába, és magukra zárták az ajtót.

 Én megint az üvegpohárhoz nyúltam, és elég jól hallottam mindent.

 – Látomásom volt, majd kutakodtam a Nagy Könyvünkben. – hallottam Jeremiás megszállott hangját. – Arra jutottam, hogy meg kell ismételnünk újra a szertartást Slávénak.

 A többi ember erre felháborodva reagált. Nem akarták még egyszer a szertartást, mely annyi rémes dolgot okozott már eddig is.

 – Tudom, hogy mit gondoltok, testvéreim – folytatta Jeremiás. – Pont én ne értenélek meg benneteket?! De ez Sláve istenségünk szent akarata! Sokatok családjában egy-egy családtag megszenvedte az előző szertartásunkat, de nem láthatta ezt előre egyikünk sem.”

 – Úgy van! – helyeselt neki valaki.

 – Kénytelenek leszünk még egyszer megcsinálni a szertartást, kisebb módosításokkal, és Sláve kiveszi belőlük az életet, vagy átváltoztassa őket, és nem jelentenek többé veszélyt ránk. Jakabos testvérünk tegnapelőtt éjjel olyan aktivitást viselt el a házában a szörnyétől, amilyen csak annak bezárása után fordult elő. – mondta, és apum nevét hallva bűntudatom támadt, mert a szörny miattam vadult meg újra. – Ezek nem halnak éhen és szomjan csak úgy! – fejezte be a mondandóját Jeremiás.

 Végül megszavazták az újabb szertartást. Jeremiás ellen csak kevesen mertek szavazni, így többségben mellette eldöntötték, hogy péntek éjfélkor megismétlik a múltkori szertartást.

 Jól emlékszem arra az estére, amikor az a múltkori történt. Az is egy pénteki nap éjfélkor volt, négy héttel a mostani előtt.

 Azon a négy héttel ezelőtti napon, a családok gyerekei kivételével nők és férjeik mind elmentek a templomba a különleges szertartásra, mely más volt, mint az eddigi Slávénak felajánlott szertartások.

 Nem tudom, hogy pontosan mit tartalmazhatott. Egy felnőtt sem érezte úgy, hogy a gyerekeknek bármi köze is lenne hozzá. Szerintük meg kellett tenni, hogy közelebb kerüljenek az istenünkhöz, és csak ez volt a lényeg.

 Éjjel egy órára már apu és anyu is itthon voltak, és a hétvégén semmi előjele nem volt annak, ami a következő héten lezajlott.

 Amikor bementem hétfő reggel a hálószobájukba, anyu nagyon rosszul érezte magát. Nagyon sokat hányt. Még akkor is folyamatosan okádott, amikor beléptem hozzájuk. Egyfolytában csak csordult ki a szájából a büdös lé az ágyra, takarókra, párnákra. A padlóra. A szőnyegre. Saját magára… Hogy honnan jött ki belőle annyi, fogalmam sincs, és a gyógyító se tudta.

 Apu csak aggódóan szaladgált körülötte. Szeretett volna segíteni neki, de nem tudta, mit tehetne érte. Engem küldött Dr. Silejmanért, aki beadott anyunak valami gyógyszert, ami segített, hogy elmúljon a hányingere, majd arra utasította, hogy feküdjön naphosszat az ágyban, és pihenjen. 

 – Valószínűleg valami alattomos kis kór bujkálhat önben, Mary – mondta. Akkor még senki sem sejtette a valóságot.

 Három napon át feküdt így, és egyre sápadtabb és vékonyabb lett. Közben sorra jöttek a hírek, hogy más családokban is lett egy-egy olyan beteg, mint anyum. Dr. Silejmannak hirtelen túl sok dolga akadt az újdonsült betegeivel, de igazából sehol sem tudott rendesen segíteni nekik.

 Kitört a faluban a pánik, amiért úgy tűnt hogy járvány van, de érdekes módon minden család házában csak egy ember lett beteg. Apák, testvérek, anyák… Sorra minden családban egyvalaki…

 Aztán amikor már negyedik napja volt annak, hogy anyu beteg lett, arra érkeztem haza délután az iskolából, hogy anyu sikoltozik és toporzékol, férfiak pedig kiabálnak a szobájában, hogy: „Fogjátok le! Fogjátok le!”

 Berohantam hozzá. Az ajtó nyitva volt.

 Négy férfi állta körbe anyu ágyát, és még ott volt apu és Dr. Silejman is.

 A férfiak anyumat fogták, aki össze-vissza ugrált dühösen az ágyban. Alig bírtak vele. Elsárgult szemfehérjékkel nézett rám, közben meg habzott a szája, és ráncos, elszíneződött volt a bőre. Mint ha nem is ő lett volna, de még is ő volt.

 – Gyorsan, a szíjakat! Kezét, lábát lekötni, most! – kiáltotta valaki.

 Silejman mellettem termett, megszorította a karomat, és kikísért a szobából, közben ezt mondta: 

 – Az anyukád nagyon beteg, de ne aggódj, Nicole, meggyógyítom, ígérem.! – Azzal otthagyott az előszobában, és magukra zárta az ajtót.

 Hosszú idő múlva jöttek csak ki. Akkor már csend honolt odabent.

 Egy férfi érkezett, és elmondta, hogy más házakban is hasonló történt a beteg emberekkel.

 Apu teljesen ki volt borulva.

 Nem sokkal később együtt mentünk be anyuhoz, kinek a dereka, és mindkét keze és lába oda volt szíjazva az ágyhoz. Ő maga békésen aludt, de nagyon sovány volt, és ráncos bőrű, mint aki megöregedett. Csúnya, varas hólyagok borították sokhelyütt a bőrét.

 – Mi történt vele? – kérdeztem aput, de ő csak szótlanul a fejét rázta. Láttam rajta, hogy sírni szeretne, de miattam visszafogta a könnyeit. Nagyon szerette anyut, ahogyan én is.

 Emlékszem, előbb kimentem, mint szerettem volna, hogy apu sírni tudjon.

 Aznap láttam utoljára anyut.

 Akkor… Ott... Apuval…

 Anyu estére ébredt fel, de nem mehettem be hozzá, mert nagyon dühöngött. Még szerencse, hogy visszatartották a szíjak.

 Nem nagyon tudtam aludni aznap éjszaka, és a rákövetkezőn sem.

 Amikor a betegsége hetedik napján haza jöttem a vasárnapi iskolából, már üres volt a szobája, de az ágya tele volt furcsa színű ürülékkel, hányással, vizelettel, de ami a legmeglepőbb volt, hogy szőrcsomókkal is.

 Az ágyneműk és a lepedő több helyen is tépett volt, mint ha borotvaéles karmok vájták volna beléjük őket.

 Jeremiással találkoztam először, aki az emeletről jött le hozzám, hogy elmondja, átépítették egy különleges, biztonságosan zárt helyiséggé a padlás kisszobáját, hogy anyum benne lakjon, amíg rendbe nem jön. A lelkemre kötötte, hogy ne menjek a padlás közelébe, mert még így is veszélyes lehet, meg amúgy is, szerintük nem tenne jót a kis lelkemnek, mely olyan fiatal még. Így magyarázta valahogy.

 Azóta van anyukám ott, abban az átalakított padlásszobában, és már nem is úgy gondolok rá, mint anyumra, hanem csak egy szörnyre, aki már nem anyu többé. Fájt ez a gondolat és az érzés a szívemben, de nem tudtam megmásítani, hiába próbálkoztam vele.

 OKTÓBER 15.

 Lassan éjfélt üt az óra.

 Apum most ment el nemrég a szertartásra. Az öreg szomszédunk: Gábriel bácsi maradt itt velem a házban, amíg vissza nem jön. Próbáltam, de nem tudok aludni, ezért gyújtottam titokban ezt a kis gyertyát, hogy tudjak írni, mert úgy éreztem, muszáj. A kezem írni akart!

 De mit is írjon? Nem történt ma semmi különös se velem.

 Azt hiszem, hogy…

 OKTÓBER 16.

 Hű-ha, már szombat van. Szaladnak a napok.

 Tegnap éjjel félbe kellett hagynom az írást, mert Gábriel bácsi léptei megzavartak. Még időben fújtam el a gyertyát, és ugrottam vissza az ágyamba, így nem kapott rajta, hogy még nem alszom.

 Sokáig nem tudtam még utána aludni. Egészen az utánig, hogy apu két óra tájt hazajött. Hallottam, hogy jól sikerült szertartásról újságol a bácsinak, aki erre sajnálkozott, hogy nem lehetett ott, majd engem dicsért, hogy milyen jól nevelt vagyok, mert ügyesen elaludtam, és semmi baj nem volt velem. Ezután a szomszéd fiúhoz hasonlított, aki nem sokkal volt idősebb nálam. Mondta, hogy ő rá is vigyázott néha, és nem egy jó gyerek. Sok baj volt vele. Ezután még hozzá tette, hogy:

 – Sajnos már az a fiú is szörnnyé lett. Többé nem vigyázhatok rá. De magánál más a helyzet, Jakabos. Magának a felesége vált azzá, de akár szegény Nicole is lehetett volna az, mint a szomszéd fia.

 – Bizony-bizony. – felelte neki apu. – Szülő vagy gyerek. Egyik sem szerencsés. De hátha visszaváltoznak most ettől az új szertartástól.

 – Hátha… – értett vele egyet a bácsi, majd elbúcsúztak.

 NOVEMBER 1.

 Nagyon régen írtam már, de most itt vagyok megint, és örömhírrel szolgálhatok! Legalábbis a többi ember számára nagy öröm, mert számomra végtelen sok szomorúság is egyben. A lényeg: hogy soha többé nem kaphatom vissza az édes anyukámat!

 Ma hétfő van, és két hete és két napja történt az a szertartás, amitől a lelki vezetőnk a megoldást várta.

 Már biztos, hogy meghaltak a szörnyek. Ez volt az örömhír. A szertartás óta semmi életjelet nem adott magáról egyik sem a börtönszobáikból, melyek kukucskálóján, ha beszagol az ember - a híresztelések szerint többen is benéztek és beszagoltak szinte mindegyik ilyen szobába már - irtózatos dögbűz árad ki.

 – Csak a döglött állatoknak és a régóta halott embereknek lehet ilyen szaga - mondta Silejman doktor tegnap apumnak, akin látszott, hogy nagyon megkönnyebbült, de a szomorúság is látszott rajta, mert ezzel együtt végleg elvesztettük anyut. Nem változott vissza emberré, ahogy sokáig reméltük.

 Jeremiás tegnapelőtt jelentette be, hogy holnap, napnyugtakor lesz itt az ideje, hogy kinyissuk a szobák, pincék és egyéb szörnybörtönné átépített helyek ajtajait, és méltó módon eltemessük a szörnyeket.

 – Mert akármi is történt velük, ami Sláve ellen vall – mondta a téren, egy emelvényen állva Jeremiás. – Ők akkor is, ilyen állapotban is a mi szeretteink maradnak. A mi kis békés közösségünk teljes értékű tagjai, mint ti is mindannyian.

 Megtapsolták, és örültek.

NOVEMBER 2.

 Nem.

 Ez leírhatatlan!

 Pillanatok műve volt az egész. Még mindig olyan hihetetlen!

 Nagyon félek!

 Apu nem engedte, hogy ott legyek, amikor kinyissák a padlásszobánk ajtaját, ezért előre gondolkodtam, és azt hazudtam, sétálni megyek addig, amíg megteszik, de e helyett felszöktem a padlásunkra, és vittem magammal egy petróleumlámpást, és a naplómat is, hogy ott helyben tudjam lejegyzetelni a történteket.

 A lámpás szépen világított, miközben a fülemre hagyatkozva hallgattam, ahogy kiviszik anyut… Vagyis… Ahogy kiviszik a szörnyet a padlásszobából.

 Dédnagyanyám ruhásszekrénye ott állt már hosszú évek óta a szobával szemben. Most is benne vagyok. Bekészítettem magamnak ide mindent, hogy kényelmesen és csöndben ellehessek. Még jó, hogy ezt tettem, mert odakint az történik most, amit a Pokolba képzelhet az ember. Fájdalom- és félelem szülte kiáltozásokat, ordítozásokat hallok mindenütt!

 A szörnyek, akármilyen óvatosak is voltunk, elkaptak bennünket, és most széttépik a falu lakosait. Hamarosan széttépnek engem is.

 Nagyon félek! Alig látok írni patakzó könnyeimtől.

 De össze kell szednem magam!

 Apum már halott. Hallottam halálsikolyát, miután kihúzták anyám testét a padlásszobából, és a szörny váratlanul életre kelt.

 Mert, bizony, nem halt meg! Egyik sem halt meg! Csak erősebbek és okosabbak lettek a második szertartástól, amit Slávénak, vagy ki tudja, hogy milyen sötét és gonosz istenségnek adtak a felnőttek. Ők maguk sem tudták…

 A szörnyek pedig elhitették velünk, hogy ők mind halottak…

 Most már értem, végig azt várták, hogy kinyissuk az ajtókat. Nagyon türelmesek lehettek.

 Lehet, hogy ezek a sorok lesznek az utolsók, de most erőt kell vennem magamon, hogy kibújjak innen, és megnézzem aput. Talán él még. Talán megmenthetem. Talán! Talán! Talán!

 Nem ilyen fiatalon képzeltem el a halált. Tulajdonképpen sohasem gondoltam rá ilyen fiatal korban. De most szembenézek vele, és illedelmesen köszönök majd neki, ahogy anyu tanította évekkel ezelőtt.

 – Illedelmes legyél mindig mindenkivel. – mondta nekem oly sokszor. Bár erősen kétlem, hogy a halálra gondolt volna.

 Miket írok le, te szentséges Sláve! Túl érettül hangzanak hozzám képest e sorok! De Tereza tanárnő is sokat elmondta, hogy sokkal érettebbül fogalmazok a koromhoz képest, néha már felnőttesen. Ki tudja, talán egyszer írónő leszek. Gyönyörű meséket fogok írni. Vagyis, lehettem volna, és írhattam volna gyönyörű meséket…

 De most már elég! Mennem kell! Nem húzhatom tovább az időt. A kezem jár a papír felett, az időm pedig fogy. Rettegek kilépni, de muszáj.

 Talán ez volt az utolsó sorom.

 Tévedtem. Nem az volt az utolsó sorom. De nem érzem magam megkönnyebbültnek! Ellenkezőleg!

 A szörny nem volt a padláson, csak apum. A nyitott szoba, és a szekrény között feküdt, a limlomok tetején. A teljes teste vérben úszott. A szíve sebesen kalapált. Melle, melyen egy csúnya, nyílt seb volt, nagyon gyorsan emelkedett fel, és le. Fel, és le… Szinte láttam a szívét, ahogy vert, talán olyan gyorsan, mint még soha.

 Odasiettem hozzá. Beletérdeltem a vérébe.

 Rám nézett. Megkönnyebbültséget láttam a szemeiben azért, mert látta, hogy túléltem.

 Beszélni próbált, de csak nyílt és csukódott a szája, mint valami tátogó halnak. Nem jött ki értelmes hang belőle.

 Így csak nézni tudott, hálásan azért, mert még élve maradtam. Ennek csak az a fránya engedetlenségem volt az oka, mely a kíváncsiságomból eredt.

 Valamiért felnőttnek éreztem magam. Megváltoztak a gondolataim is, melyek előtte egy ártatlan kislányé voltak, de akkor és most… Máshogy látok mindent.

 A kezét szorítottam, mely az enyémet szorította.

 A szemeibe néztem, amik pedig az enyémet nézték. Aztán lassan csukódni kezdtek a szemhéjai. A mellkasa egyre lassabban mozgott fel és le, majd… a szíve is megállt. Láttam a seben át vöröses színét...

 A keze volt az, ami még szorította enyhén az enyémet, de végül az a szorítás is élettelenné vált.

 Sírnom kellett volna, de nem sírtam. Nem tudtam sírni. Elment – gondoltam. – Csak elment egy rövid időre, talán a szomszédba, vagy a piacra, ahogy anyuval szokott, de majd visszajön.

 Odakintről, az utcákról és más házakból hallani lehetett még halálsikolyokat, és szörnyek dühödt morgásait.

 Volt egy kicsi rés a tetőn. Kinéztem rajta, de semmit sem láttam, csak a háztetőket. Néhol lángoltak. Éreztem, hogy vissza kell mennem a szekrénybe, és milyen jól is tettem, hogy most megint itt vagyok, és nem tudom megállítani a kezem!

 Hallom őt… Anyum… A szörny itt van. A padláson. Érzem, hogy az anyum az.

 Már egy ideje hallom a szuszogását. Szerintem apum teste mellett lehet. Csontropogások zaját is hallom, olykor pedig csámcsogást, mint ha egy ember enne. De nem egy ember eszik, hanem egy embert eszik. Az apumat…

 Nem lehet igaz! Nem áll le a kezem! Csak ír és ír… Állj le már, te kezem, mert mindjárt jön, és megesz a szörny! Megesz anyu!

 Mint ha hallaná a gondolataim a szörny… Hirtelen már nem csámcsog, nem ropogtatja a csontokat. Helyette szaglássza a levegőt, és az én szagomat keresi. Csoda, hogy még nem érezte meg eddig.

 Most a lépteit hallom a limlomokon.

 Állj le kéz! Állj le, mert meg fogunk halni! Nincs miért írnod már! Nincs kinek írnod!

 Vagy, talán még is?... Te vagy az, utókor?

 Utolsó szavaim az Idegenhez, akinek a naplóm elején is szóltam:

 Kedves Idegen! 

 Remélem, nem engedelmeskedtél nekem az elején, és elolvastad végig ezt a naplómat, mert annak, amik itt történtek, ki kell tudódnia!

 Soha ne higgy Slávénak, mert becsap, és a halálba taszít! Szörnyek anyja ő.

 Hallom, hogy a szekrény előtt van már a szörny!

 Érzem a bűzét, és hallom halk morgásait.

 Végem van, de mit kezdjek a kezemmel, mely továbbra is csak írni és írni akar? Minden gondolatomat lejegyzi.

 Nyílik a szekrény!

 Miért nem érti meg a kezem, hogy nem írhat tovább?! Egészen a halálomig akar írni? De én kitolok most vele, és…

 Becsukom a szemem…

VÉGE

    KÉSZÜLT: Etes, 2010. január 4. – január 7.

    JAVÍTVA: Budapest, 2021. május 25.

Tetszett a történet?

2 2

Regisztrálj és olvasd Kavisánszki Péter 11 történetét!


  • 1216 szerző
  • 802 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Kavisánszki Péter

Anyu és a Padlásszoba

Műfaj

horror

Rövid leírás / Beharangozó

Sohasem tudhatod, hogy amikor a saját Istenedhez imádkozol, valójában ki hallja meg a fohászkodásodat. Így jártak Czukor egykoron lakott település lakói is. Most megismerheted az évszázados titkot egy kislány naplójából, mely Czukor utolsó napjaiból maradt fenn. Vajon csak egy ártatlan kisgyerek képzelete szülte mindezt, vagy valóban úgy történt, ahogyan azt a kis Nicole leírta?

Rövid összefoglaló

Sohasem tudhatod, hogy amikor a saját Istenedhez imádkozol, valójában ki hallja meg a fohászkodásodat. Így jártak Czukor egykoron lakott település lakói is. Most megismerheted az évszázados titkot egy kislány naplójából, mely Czukor utolsó napjaiból maradt fenn.

Olvasási idő

21 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Kavisánszki Péter nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!