PROLÓGUS

 Martha, Rose anyukája éppen a szokásos péntek esti teájukat fogyasztotta lányával együtt a hálószobájában, az ágyban fekve.

 – Mi az a könyv, amit mostanában a kezedben látok? – kérdezte a nő.

 – Ja, az csak a Lányok Könyve. Rengeteg jó tanácsod ad a tinédzsereknek.

 – Az olyan tizenöt éves lányoknak, mint te?

 – Igen – felelte mosolyogva Rose, majd elvette anyukája üres csészéjét, és a magáéval együtt kivitte a konyhába.

 Martha egy női újság lapjai közt olvasgatott. Volt benne egy cikk egy nőről, akinek a története nagyon emlékeztette a sajátjára. A cikkben a férj elhagyta a feleségét egy másik nőért, amikor még a közös gyermekük kicsi volt.

 Martha maga még nyolc év után is érezte az ő volt férje: Sebastian által okozott sebeket a szívén. Rose akkor még csak hét éves volt, és talán fel sem fogta pontosan, hogy mit is csinálnak apu és anyu, amikor külön költöztek, majd elváltak.

 Sebastiannak azóta már született egy másik lánya az új feleségétől. A kislány nemrég lett hét éves, és Angelnek hívták.

 Martha ellenben nem talált magának új férfit, és Rosenak új apát. A régit a lány öt éve már nem is akarta látni, és ezt Sebastian nehezen, de tudomásul vette, és azóta nem látogatta őket, csak tartásdíjat küldött havonta egy pár soros levél társaságában. Ezen kívül Rose mindig kapott valami ajándékot tőle születésnapjára, névnapjára és egyéb alkalmakra, de a lány ezektől rendszerint rövid időn belül valamilyen módon megszabadult.

 Martha nagyon sajnálta a lányukat, mert ő szenvedte meg a legjobban hármuk közül, hogy Sebastian új szerelmet talált magának.

 Egymásra mosolyogtak anya és lánya, amikor Rose már pizsamába átöltözve kukkantott be a hálószoba ajtaján.

 – Jó éjt, anya! Megyek aludni!

 Martha meglepődött:

 – De… Eddig mindig velem aludtál. Péntek van. Megnézhetnénk egy jó kis esti filmet, vagy…

 – Bocsi, de most nincs kedvem. Olvasni akarom a könyvemet. A Lányok Könyve amúgy is azt mondja, hogy az én koromban ciki a szülővel aludni. Egy barátnőm sem csinál már ilyet.

 – De az nagy baj, hogy te még igen?

 – Dehogy is! De ma ezt akarom.

 – Ahogy gondolod. Jó éjt, kicsim!

 – Jó éjt, anya! – mosolygott az anyjára még egyszer a lány, majd átment a szobájába.

 Az éjszaka folyamán vihar érte el a várost, és Rose többször is arra gondolt, hogy talán mégis az anyukájával kellene aludnia, de végül nem ment át hozzá.

 Idős vagyok már ahhoz, hogy féljek egy ilyen vihartól! – gondolta.

 Vele ellentétben Martha hiába volt a lányánál huszonöt évvel idősebb, ő még most is félt a vihartól, és a fejére húzta a takarót, úgy próbált elaludni.

 A folyosó órája éjfélt ütött.

 Rose az óra hangját már nem hallotta, mert álmodni kezdett:

 Színes lovakat látott legelni egy zöldellő réten. Ő ült az egyiken. Luftballonok szálltak az magasban, a fák lombkoronái felett.

 Egy őzet látott nem messze. Patak vizéből ivott. Ránézett ijedten, de nem futott el.

 Rose közeledni kezdett az állat felé a lovával. Valamiért tudta, hogy az nem fog elfutni. Amikor már nagyon közel ért hozzá, leszállt a lováról, és kézfejét az őz felé nyújtva lassan közeledni kezdett felé. Meg akarta simogatni szőrős buksiját.

 Már majdnem elérte, amikor hirtelen sikoltozásokra riadt fel az ágyában. Azonnal felült. Az anyja eszeveszetten sikoltozott. Rose el sem tudta képzelni, hogy mi történhetett, de ami történt, az minden képzeletét felülmúlta.

 – Anya! – Rose kirohant a folyosóra, majd onnan Martha szobájához. Berontott a hálószoba ajtaján, de azonnal meg is torpant, és kikerekedett szemekkel bámulta a padlón, a saját vérében úszó anyját, aki rettegő tekintettel ránézett, és csak ennyit mondott:

 – Fuss, Rose…

 Ezután valami megragadta a nő hátát, majd berántotta Marthat az ágy alá, aki ott tovább sikoltozott, miközben az a valami cafatokra tépte a testét.

 Rose sokkot kapva a kijárati ajtóhoz rohant, onnan ki a lépcsőházba, le a földszintre, majd kiszaladt az utcára, és könnyes szemmel rohanni kezdett a kihalt utcán az egyik irányba.

 Csak futott, és futott, ahogy az anyja mondta. Nem volt megállása többé…

*

 A New West városi köztemető felett enyhén szemerkélt az eső. A keleti parcellában legalább ötven feketeruhás ember gyűlt össze egy félig elhantolt koporsó, és a felette prédikáló pap körül.

 Mindenkitől külön állva Rose is a pap beszédét hallgatta, és a sírgödröt figyelte.

 Mögötte pár méterrel az édesapja és annak új felesége álltak, illetve a kislányuk: Angel.

 Angel a temetés végén váratlanul fogta magát, és megindult előre, otthagyva szüleit. Rose mellett állt meg, felnézett a lányra, de az figyelemre sem méltatta, csak kemény arccal a készülő sír felé bámult.

 Angel felemelte a bal kezét, és megfogta vele a féltestvére jobb kezét. Rose lenézett a lányra. Tekintetéből csak megvetés sugárzott. Ellökte a kezéből Angel kezét, majd visszanézett a sírra.

 Angel állt még mellette egy darabig, majd szomorkásan visszasétált a szüleihez.

 Sebastian megfogta szeretett kislánya kezét, majd egy biztató mosolyt küldött felé, azután letérdelt elé, és csak ennyit mondott halkan:

 – Adj neki időt, Angel. A féltestvéred szeret téged, csak még nem tudja.

 – Velünk fog lakni, ugye?

 – Igen, szívem. Velünk fog.

 Sebastian felállt, majd magához húzta Angelt, és így figyelték tovább, ahogyan a pap befejezi a beszédét. Közben azon gondolkodott, hogy vajon idővel sikerül-e újra elnyernie Rose szeretetét…

FÉL ÉVVEL KÉSŐBB

1. ROSE AZ ÁGY ALATT

 – …és akkor boldogan éltek, amíg meg nem haltak! – zárta be kislánya orra előtt a mesekönyvet Sebastian.

 – Még egyet! Még egyet! – kérlelte az apját Angel.

 – Nem lehet, Angie. Mára elég volt a mesékből. Aludnod kell!

 – Kár. Rose ma megint későn ér haza?

 Egy autót hallottak megállni a ház előtt, melyből hangos metál zene szólt, és fiatalok sikongatásai hallatszottak, majd egy ajtócsapódás, és a kocsi tovább hajtott.

 Hamarosan a földszinten a ház bejárati ajtaja nyílt és zárult, azután sietős léptek zaja következett, majd Rose nyitott be az Angellel ideiglenesen közös szobájuk ajtaján.

 – Sziasztok! – köszönt közömbösen, majd ledobta a hátizsákját az ágya mellé, ő maga pedig ráhuppant az ágyára. Még a tornacipőjét sem vetette le.

 Sebastian a szarukeretes szemüvege mögül rosszallóan nézett végig lánya jelenlegi öltözködési stílusán, mely a rock és a lázadás jegyeit hordozta magában.

 – Ilyenkor kell haza jönni? – fordult Rose felé a férfi.

 – Azt hittem, ezen már túl vagyunk – közölte a lány érdektelen hangon, miközben tovább feküdt.

 Sebastian nagy levegőt vett. Tudta jól, hogy ezúttal már nem kerülheti el nagyobbik lányával a konfliktust, kénytelen lesz ezúttal már nem annyiban hagyni a dolgot:

 – Nem, Rose, nem vagyunk túl! Tudom, hogy már tizenhat éves vagy, de ez még nem jogosít fel bizonyos dolgokra!

 – Jaj, megint kezdődik – fogta be mindkét fülét unott képet vágva a kis Angel, és lefeküdt az ágyában, de aztán hirtelen eszébe jutottak kedvenc zoknijai, amiket mindig viselt alvás közben. Felemás zoknik voltak. Az egyik plüssmacis, a másik pedig nyulas. Hozzálátott felhúzni őket.

 – A te szemedben engem semmire sem jogosít fel a korom! – mondott ellent Rose.

 – Ez nem igaz! De az apád vagyok, és hallgatnod kell rám!

 – Lettél volna az apám akkor, amikor megcsaltad anyát! – nézett dühösen az apjára Rose.

 Sebastian nagy levegőt vett, majd lehiggadt hangon újra megszólalt:

 – Befestetted a hajad?

 – Csak egy kis vörös szín két oldalt. Ez így illik az eredeti fekete hajszínemhez. Laura is megmondta.

 – Ki az a Laura?

 – Egy csaj a bandából. Úgy sem ismered! Fodrász akar lenni. Ő csinálta meg nekem.

 – Ez nem lesz így jó, Rose…

 – Hagyjuk ezt most! Fáradt vagyok. Majd holnap!

 Sebastian felállt.

 – Ruhában fogsz aludni?

 – Most így esik jó feküdni. Majd később, ha kedvem lesz, átöltözöm.

 A férfi még egyszer visszanézett az ajtóból. Angel már jól nevelt kislányhoz híven felvette a páratlan cuki zoknijait, és betakarózott.

 – Jó éjt, lányok – búcsúzott Sebastian, majd leoltotta a szoba lámpáját, Rose pedig felkapcsolta az ágya melletti éjjelilámpát.

 Sebastian távozásával csönd telepedett a szobára.

 Rose megvárta, amíg a kislány elalszik, majd kiment a konyhába valami harapnivalót készíteni magának.

 A legnagyobb, frissen élezett konyhakéssel vágott pár szelet kenyeret magának, majd megvajazta, és azt vitte be magával a szobájukba. Csak odabent vette észre, hogy a kés véletlenül a kenyérszeletek alatt maradt, de nem érdekelte, majd kiviszi, amikor reggel felkel.

 Miután végzett az evéssel, visszafeküdt ruhástól az ágyába, lekapcsolta a kisvillanyt.

 Már majdnem elaludt, amikor Angel hangja térítette magához:

 – Rose?

 – Mi akarsz?

 – Ébren vagy?

 – Most már igen. Hagyj aludni!

 – Csak annyit akartam mondani, hogy van egy szörny az ágyam alatt.

 – Na, ne mond. Azt tudtad, hogy a szörnyek nem léteznek?!

 – De igen is léteznek! Azért alszom mindig zokniban, hogy ne tudja megfogni hideg kezével a lábamat. Egyszer már megtette. De amióta te is itt alszol, nem jött elő. Csak szeretném neked megköszönni.

 – Engem nem érdekel. Hagyj aludni!

 – Féltestvérek vagyunk. Törődnöd kell velem, mert te vagy az idősebb.

 – Hagyjál már!

 – Egyszer játszhatnánk együtt valamit. Szereted a babákat? Van egy Barbie gyűjteményem, és…

 Rose hirtelen felült, és felkapcsolta a kislámpáját, majd mérgesen nézett a meglepődött kislányra.

 – Idefigyelj, Angie! Hosszú napom volt! Aludni akarok! Úgyhogy, hagyjál most békén!

 – De féltestvérek vagyunk, és játszanunk kell…

 Angel tovább mondta a magáét, közben Rose is beszélni kezdett, de nem a kislányhoz:

 – Ó, te szörny, aki Angel ágya alatt laksz, vidd el tőlem ezt a lányt most, kérlek, hogy végre befogja a száját, és tudjak tőle aludni! Ó, szörny, kérlek…

 – …és akkor te majd lehetsz Kennel, és elviszed Barbiet piknikezni a parkba…

 Hirtelen mindketten abbahagyták az egymás ellen beszélést, mert valami morgásféle hallatszódott Angel ágya alól. A két lány elkerekedd szemmel nézett egymásra.

 – Ez a gyomrod volt? – kérdezte a kislány.

 – Nem hiszem, de…

 Váratlanul egy hatalmas szörnykar bukkant elő Angel ágya alól, és megragadta a kislány pizsamáját, és berántotta őt az ágy alá. Olyan gyorsan történt, hogy Anginek még sikítani sem volt ideje.

 – Nee! – kiáltott Rose, akiben csak most tudatosult igazán, hogy néha milyen ereje lehet a szavaknak.

 Mindig azt vallotta, hogy az első gondolatra kell hallgatni, és neki az első gondolata az volt, hogy a szörny után ugrik.

 Megragadta hát a tányérján felejtett konyhakést, és Angel ágya alá ugrott, be a sötétbe.

 Érdekes módon az ágy alatt lévő rész sokkal tágasabb volt, mint amilyennek kellett volna lennie. A mindent átható sötétség volt ott az uralkodó mindenütt, kivéve egy fénylő nyílást, ami fokozatosan zárult befelé, de még Rose teste épphogy átfért rajta.

 Itt is sötét volt még, alig látott messzebb az orránál, így az érzékeire kellett hagyatkoznia.

 Azt érezte, hogy egy nedves földszerű lejtőn csúszik lefelé, majd hirtelen véget ért a lejtő, és zuhanni kezdett, majd talajt ért, de beverve a fejét, amitől rögvest el is ájult…

2. LENN, A FÉRGEK BARLANGJÁBAN

 Rose ébredezni kezdett, és lassan kinyitotta a szemét. Először csak homályos alakokat látott maga körül, és a hangjukat hallotta:

 – Szerintetek ez is hulla? – kérdezte az egyik.

 – Nem tudom! Nézd meg! – válaszolta egy másik.

 – Talán harapj belé! A húsa ízéből majd érzed, hogy élő-e, vagy holt – tanácsolta egy harmadik.

 Rose ennek az utolsó mondatnak a hallatára tért magához teljesen. Azonnal felült, és már a látása is kitisztult, de egyáltalán nem örült annak a látványnak, ami fogadta.

 Nagy, ocsmány, takonyszínű férgek vették körül, kiknek csak egyetlen, nagy szemük volt. Amikor felült, azok rögvest eltávolodtak a közeléből.

 – Azt már nem! – tiltakozott Rose. – Nem fog belém harapni senki sem!

 – Ez nem hulla – állapította meg az egyik féreg csalódottan.

 – Hol vagyok? Kik vagytok ti?

 – A barlangrendszerünkben vagy, a föld alatt – válaszolta az egyik.

 – Az ágy alatti világban. Mi a puhatestűek vagyunk – válaszolta egy másik.

 Rose körülnézett. Valóban egy földbe vájt, széles járatban volt. A járat falából és mennyezetéből rengeteg, félig már elfoszlott halott ember testrészei ágaskodtak ki. Több férget is látott, aki jóízűen lakmároztak a hullák maradványaiból.

 – Ágy alatti világ? – ízlelgette a nevet a lány.

 – Igen. Ez a neve.

 Rose felállt, leporolta a ruháját. Még jó, hogy nem öltözött át, és a tornacipőjét is magán hagyta.

 – Ti halott embereket esztek? – kérdezte undorodva.

 – Kedvesem –, mondta az egyik – minden eltemetett ember így végzi. Nem védi meg őket a koporsó, melyet könnyedén átrágunk – erre többen is furcsa, gúnyos, nevetésszerű hangot hallattak.

 – A kislányt keresed? – tette fel a legfontosabb kérdést az egyik.

 Rosenak azonnal eszébe jutott, hogy miért is ugrott a szörny és Angel után az ágy alá.

 – Igen! Tudjátok, merre van?

 – Egy ocsmány, ágy alatti szörny hurcolta el – felelték.

 – Merrefelé vitte?

 – Arra – fordult az alagút Roseval szembeni irányába az egyik féreg.

 – Köszönöm. Azonnal utána kell mennem, hogy visszahozzam! – indult előre a lány, de a férgek az útját állták.

 – Nem-nem – mondta az egyik. – Nem engedhetünk el. Bár nem vagy hulla, de egy gyors harapás a nyakad oldalára, és könnyedén azzá válsz.

 – Bizony! – örültek többen is. – Ínycsiklandozóan finom lakoma leszel!

 – Friss hulla! Hurráá!

 Rose hátrálni kezdett, de nem volt sok szabad helye már, mert a férgek körbevették, és éhesen csattogtatták hegyes fogaikat, amik a nagy szemük alatti szájnyílásaikban helyezkedtek el.

 Rose az édesanyja halála óta nem arról volt híres, hogy könnyedén bármitől megijedne, vagy bármit feladna. Nem messze magától egy csillogásra lett figyelmes. A magával hozott konyhakés volt az, beleállva a nedves földbe várt arra, hogy végre kihúzza.

 Rose a kés felé vetődött, de olyan gyorsan, hogy attól maga is ledöbbent. Már a kezében is volt, és találomra beleszúrta a pengéjét a hozzá legközelebb lévő féreg szemébe, majd szabad balkezével ellökte a lényt magától, de olyan erővel, hogy azon is meglepődött.

 A szemétvesztett féreg sikoltozni kezdett, és vakon vonaglott mindenfelé.

 A többiek eltávolodtak Rosetól, aki mindenhova kapkodta a fejét, nehogy meglepetés érje.

 – El a közelemből! – kiáltott rájuk.

 – Ne légy ilyen kegyetlen velünk – kérte az egyik. – Hagy együnk meg!

 – Kuss! A féltestvéremért jöttem, és vissza is fogom vinni! Ha nem akarjátok mind szem nélkül végezni, ne álljatok az utamba!

 Megindult arrafelé, amerre Angelt elvitte a szörny. Még itt-ott látszott is a nyom a földben annak, ahogy a szörny maga után húzta a kislányt.

 Beletelt jó néhány percbe, amíg a járat emelkedni kezdett a felszín felé. Közben rengeteg féreg között haladt el, melyek éhesen mind őt bámulták.

 Vajon miért félnek ennyire tőlem? – gondolta közben. – Ha egyszerre támadnának, biztosan elkapnának. Talán azért, mert mint ha nagyobb lenne itt a fizikai erőm, mint amilyen a valóságban lehetne?

 Hamarosan véget ért a járat, és már egy féreg sem volt a közelben, meg egyetlen halott sem a falban és a mennyezetben. Angel teste húzásának nyomai itt már tisztán látszódtak a földben.

 A járat végén nem volt mennyezet, helyette egy lyuk magasodott Rose feje felett, ami a felszínre vezethetett, mivel fényt látott benne odafent.

 Körülnézett még egyszer, hogy nem-e lát férgeket, majd elrakta a konyhakést, és óvatosan mászni kezdett a földből kiálló gyökereken a felszín felé.

 Hamarosan fel is ért, és egy kietlen, zord tájon találta magát. De már legalább nem lehettek gyilkos férgek a közelben.

3. KÖNNY NYÍL

 A szörnynek és Angel húzásának a nyomai eltűntek a férgek járatának a végén, onnan pedig csak egyfelé vezetett út, mégpedig erre a kietlen vidékre, melynek nagyon ki volt száradva a talaja, mint ami már hosszú hónapok óta nem látott esőt, és ez miatt a húzás nyomai is véget értek.

 Ahol most Rose állt, az egy kis tisztás volt, egy nagy kővel a közepén, melyre gondolkodva leült.

 Ha körbenézett, csak a messzi kietlenséget látta, rajta sok-sok, de nem sűrűn nőtt fákkal, melyek ugyancsak ki volta száradva, és egyetlen levelük sem volt. Egyeseken keselyűk ültek, és csúf szemeikkel Rose-t méregették.

 Az ég enyhén rózsaszínű volt, úgy tűnt, mint ha már esteledne, de Napot nem látott sehol, se Holdat, csak gyenge szél fújta felhőfoszlányokat.

 – Na, lássuk, merre is menjek tovább? – gondolkodott hangosan. – Ha én szörny lennék, hová vinném a kislányokat?

 – Keresel valakit? – kérdezte tőle egy hang, de bármerre nézett Rose, sehol sem látta a gazdáját.

 – Ki vagy? Hol vagy?

 – Lefelé, a lábad felé nézz, te vaksi! – válaszolta neki ugyan az a hang.

 Rose lenézett a lába felé, és egy fekete vakondot látott, aki a földből ásta magát elő a lábai mellett.

 – Ki vagy te?

 – Rúf vagyok. Mi járatban vagy itt, a semmi közepén?

 – Én Rose vagyok. A testvéremet keresem. Egy kislányt: Angelt.

 – Én nem láttam errefelé semmilyen kislányt.

 – Pedig a szörny csak ide hozhatta ki a földalatti féregbarlangból.

 – Egy szörny? Szekrényi, vagy ágy alatti?

 – Ágy alatti. Miért?

 – Mert azt már hiába üldözöd. Ha nem tépte még szét, akkor az otthonába viszi, hogy megsüsse, és feltálalja saját magának. Nem fogod tudni időben utolérni.

 – Pedig muszáj lesz – állt fel Rose. – Szerinted, merre induljak?

 – Nos… Talán indulj el valamerre, és idővel majd meglátod, hogy nem-e lett volna jobb valamerre másfelé indulni, és akkor majd mehetsz arra is.

 – Ez nagy segítség. Hogy érted ezt a kacifántosságot? Csak úgy kiválasztok egy irányt, és ennyi? – kérdezte Rose.

 – Igen. Itt így működnek a dolgok.

 – Jól van – bólintott a lány, majd megindult az egyik tetszőleges irányba. – Viszlát, Rúf!

 – Járj szerencsével, drága Rose!

 Rose sokáig haladt a kietlen vidéken, a kihalt fák között, de nagyon úgy tűnt, hogy akármerre is megy, ez a vidék sohasem akar véget érni.

 Amikor úgy érezte, hogy már több órája barangol, egyszerre csak egy újabb tisztásra ért, de rá kellett döbbennie, hogy ez meg ugyan az volt, ahonnan elindult.

 Újra próbálkozott. Megindult egy tetszőleges irányba, de a végén megint csak a tisztáson kötött ki.

 Egyre idegesebb és kétségbeesettebb lett. Nagyon úgy tűnt, hogy ki fog futni az időből. Visszaült hát a sziklára.

 Rúf bújt ki hamarosan a lába mellett a földből.

 – Már visszafelé mész?

 – Már másodszor jutottam ki ugyan itt – válaszolta a lány, hangjában már nem volt jelen az a határozottság és elszántság, mint a legutóbbi beszélgetésükkor. – Az én hibám! A szörny miattam vitte el szegény Angelt. Én kértem, mert annyira nem tudott nyugton lenni. Apa nem is tudom, hogy mit fog szólni ehhez. Talán örökre megutál. Már így is biztos utál, mert olyan kibírhatatlan voltam vele, amióta anya halála miatt hozzá és az új feleségéhez kellett költöznöm.

 – Még ne add fel, Rose. Ez egy fura világ. Itt sok minden máshogy működik, mint a te világodban. Magadban is sok változást tapasztalhattál.

 – Igen, a férgek barlangjában már éreztem. Valószínűleg sokkal erősebb és gyorsabb vagyok, mint otthon. – elcsuklott a hangja, mint aki sírni készült. – Nem tudom visszatartani – szipogta, majd eleredtek a könnyei. Egyre jobban sírt, hamarosan már szó szerint folyt a szeméből a könny, és a két lába között, a kiszáradt talajon gyülekezett. Lassan már egy tócsa alakult ki belőle. – Mi történik velem?

 – Csak sírj tovább. Meglásd, a hasznodra válik – tanácsolta a vakond.

 A tócsa hamarosan formálódni kezdett. Ezt egészen addig tette, amíg egy jó méteres hosszú nyíl nem alakult ki belőle, majd lassan megindult előre a talajon, és egyre sebesebben haladt.

 Rose sírása abbamaradt, és a lány csodálkozva figyelte a történteket.

 – Mint mondtam, ez egy fura világ. Itt sok minden nem úgy működik, mint a te világodban. Kövesd a könny nyilat, és megtalálod a kiutat.

 Rose felállt, és követte a nyilat, ami a fákat elérve egy éleset kanyarodott balra, és úgy haladt tovább egyenesen.

 – Viszlát, újra, Rúf!

 – Viszlát, újra, Rose!

 Hosszú időn át követte a könny nyilat, mely végül valóban kivezette a fák közül, és a kiszáradt talaj földjének határán állt meg, egy aszfalt-autóút kezdeténél, ami a távolba vezetett.

 Rose megállt a nyíl felett, majd lenézett rá.

 – Köszönöm – mondta, majd otthagyva megindult előre az úton.

4. TERMŐFÖLDE

 Rose csak sétált egyenesen a kihalt aszfaltúton, melynek két oldalán a messze távolba még mindig pusztaság nyúlt, de már nem volt kiszáradva a talaja.

 Nemsokára egy útszéli tábla várta, amin ez állt:

 „ÜDVÖZLÉGY TERMŐFÖLDÉN!”

 A táblától kezdve már megváltozott az út két oldalán lévő táj kinézete. Egy hatalmas termőföld volt mindkettő, melyet óriási tökök, dinnyék, répák, zöldségek, krumplik, hagymák, és még sok más kerti termés borított be.

 Hamarosan mást is látott Rose, ahogy tovább haladt.

 Ember nagyságú kerti szerszámok művelték a földeket. Ásók, kapák, gereblyék és még sok más is volt köztük. Mindegyiknek volt két vékony lába és keze, meg egy pár szeme is, de szája nem.

 Egyik eszköz sem foglalkozott a lánnyal, csak megállás nélkül végezték a dolgukat.

 Több helyen furcsa, nagy szemű lényeket is felfedezett, akiknek az eszközökhöz hasonló vékony lába és keze is volt, de a tenyerük mérete többszöröse volt a testükének, és fehér színű kesztyűt viseltek rajtuk, ami így olyasmi volt, mint Mickey egér kezei. Ezek a kezek tele voltak különféle vetőmagokkal, amiket beleszórtak az ásók által kiásott gödrökbe, majd ezeket a kapák betemették, a gereblyék pedig lesimították.

 Az eltemetett magok nagyon hamar kinőttek a földből, és már ott is voltak a helyükön a hatalmas tökök, répák, zöldségek, és még megannyi más minden.

 – Termőfölde... Értem már! – mondta magának Rose, és nem bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon.

 Hamarosan a távolban mást is felfedezett. Nagy kombájnok haladtak a búzásban, és ezek a gépek is éltek, mert egy pár szem pislogott ott, ahol a sofőr szélvédőinek kellett volna lennie.

 – Nahát – csodálkozott Rose.

 Valamit meglátott az út közepén, az útsávot kettéválasztó fehér vonal mellett. Egy fél pár zokni volt az. Egy plüssmacis.

 Letérdelt elé, és felemelte, majd jól megnézte. Angie zoknija volt. Mégpedig az, amit a szörny ellen viselt éjszakánként.

 – Ó, Angel! Megtalállak és megmentelek – szorította magához a zoknit, majd eltette.

 Továbbindult.

 Percek múlva, nem messze tőle, furcsa alakokat látott meg az útszélén. Madárijesztők voltak, és a vetőmagszórókkal dulakodtak.

 – Minket aztán nem akasztotok ki oda, hogy varjak röhögjenek rajtunk! – ordította az egyik madárijesztő magából kikelve, és verekedni kezdtek a magszórókkal, akik kevesebben voltak, mint a madárijesztők, így nem sok esélyük volt ellenük.

 Rose nem nézhette tétlenül, amit a madárijesztők műveltek, és odaszaladt hozzájuk, majd előkapva konyhakését vagdalni kezdte őket.

 Minden egyes vágástól szénadarabok hullottak a földre és az aszfaltra a madárijesztőkből.

 Ebben a világban tényleg sok minden más volt, mint a sajátjában, mert valóban gyorsabban mozgott, és sokkal erősebb volt, így a madárijesztők nem vehették fel vele a harcot.

 Valaki mögöttük hangosan ordítozni kezdett:

 – Nínó! Nínó! Nínó! Nínó!

 A megmaradt madárijesztők azonnal leálltak a verekedéssel, és kihúzták magukat, mint ha semmit sem csináltak volna.

 Rose is abbahagyta a vagdalkozást, és hátranézett.

5. A BOLOND TÖRVÉNYŐR

 Egy rendőrautó volt az, ami villogtatta a szirénáját, majd megállt mellettük.

 – Nínó! Nínó! – kiáltozta a sziréna, mely élt, és a szemeivel még nagyokat pislogott is.

 Rosenak egészen úgy tűnt, mint ha maga az autó is élne. A fényszóróiban minden esetre ugyancsak szemek pislogtak, a külső visszapillantó tükrei pedig mindenfelé mozogtak, mint valami fülek.

 Kinyílt a vezetőülés ajtaja, és egy furcsa kinézetű rendőr szállt ki belőle, aki egy nagy rendőrkalapot viselt a fején, illetve egy olyan napszemüveget, aminek seriffcsillag alakúak voltak a lencséi.

 – Mi folyik itt, kérem? – kérdezte kimérten.

 Az egyik vetőmagszóró a három életben maradtból előrelépett:

 – Jelentem alássan, hogy a madárijesztők fellázadtak ellenünk, amikor ki akartuk őket tenni a helyükre, és megtámadtak minket, de ez a bátor lány közbelépett, és segített a lázadás leverésében.

 – Aha. Értem – mondta a rendőr, majd előhalászott a ruhájából egy jegyzetfüzetet, meg egy tollat, és jegyzetelni kezdett, közben lassú szavakkal hangosan mondta, hogy miket ír bele. – A madárijesztők fellázadtak, és megverték a vetőmagszórókat, párat meg is öltek, de a lány közbelépett, és megmentette három szóró életét. Értem. Minden világos! Attól tartok, eljárást kell indítanunk a bűnösök ellen – mondta, majd a megmaradt madárijesztőkre nézett, és őket kérdezte: – Akarnak az urak feljelentést tenni?

 – Feljelentést? – döbbent meg Rose, és mérgesen kilépett a madárijesztők közül. – De hát a madárijesztők támadták meg a magszórókat! A magszóróknak kell feljelentést tenniük a madárijesztők ellen!

 – Te ki is vagy, kislány? – kérdezte tőle a rendőr.

 – Rose vagyok, uram, és már korántsem vagyok kislány!

 A rendőr, megint jegyzetelt egy kicsit a füzetébe:

 – Rosenak hívják, és már nem tartja magát kislánynak. – felnézett a füzetéből. – Értemm! Minden világos! A gyanúsított ellenállást tanúsít. Ez furcsa. Nem válik az előnyödre, te kislány, aki már nem tartod magad kislánynak. Még egyszer megkérdezem a tisztelt madárijesztőket: akarnak a magszórók és a lány ellen feljelentést tenni?

 – Hát még szép, hogy akaljjunk! – mondták amazok egyszerre. – Vigye csak béé őket, és folyassa le az eljárást!

 – Azonnal! – tette el a jegyzetfüzetét a rendőr, majd magához hívta a három vetőmagszórót, elővett egy injekciós tűt, melyben egy sárgás folyadék bugyborékolt. – Maguk túl nagyok, hogy beférjenek a kocsim hátsó ülésére, ezért ezeket be kell adnom önöknek – mondta, majd mind a háromba belefecskendezett egy keveset a folyadékból. A magszórók zsugorodni kezdtek, majd amikor olyan nagyok voltak, mint Rose, a növekedésük megállt. Ezután a rendőr egy-egy bilincset rakott a csuklójukra, majd a kocsi hátsó ülésére parancsolta őket.

 – De hát… – kezdte megint a tiltakozást a lány, mire a rendőr ellenállást nem tűrően rámeresztette napszemüvege mögül a tekintetét, majd az levándorolt a lány jobbjában tartott konyhakésre.

 – Azt elkérem, mint bizonyítékot.

 – Még mit nem! – tiltakozott Rose, mire a rendőr előkapta övtokjából a pisztolyát, és kibiztosítva a lányra fogta. – Aha! Ellenállunk? Értem! Minden világos!

 Rosenak nem volt más választása, átnyújtotta a kését, amit a rendőr egy légmentesen lezárható nejlonzacskóba tett, majd Rose csuklóira is bilincset rakott, és beszállította a három vetőmagszóró mellé, azután rájuk zárta a kocsiajtót.

 – Így ni! Minden világos – porolta le két tenyerét elégedetten, majd a madárijesztőkre nézett: – További szép napot, uraim! – azzal beszállt a kocsiba, és megindult vele előre az aszfaltúton. De nem a jobboldali sávban haladt szabályosan, hanem kacskaringósan, mint aki részeg, hol a bal oldali sávba ment át, hol pedig a jobboldaliba.

 – Nagy bajban vagytok, kiskomáim! – mondta a hátul ülő négy személynek.

 Elhaladtak a „VÁRJUK VISSZA TERMŐFÖLDÉRE!”-tábla mellett, majd már megint nem volt semmi szép látnivaló az út két oldalán.

 Rose végignézett a jobbján ülő három vetőmagszórón, akik nagyon búsnak tűntek, és a lábukat bámulták a kocsi padlóján.

 Nem sok idő múlva egy kisvárosfélét pillantott meg Rose a távolban, melynek elérve a határát egy újabb tábla várta őket. „NAGY SZERENCSE HOZTA ZEG–ZUGBAN! ÉREZZE MAGÁT OTTHON NÁLUNK!”

 – Hová visz minket? – kérdezte Rose.

 – Egyenesen a Bíróságra. Ott majd a gyorsított eljárás keretében a bíró úr dönt a bűnösségetek felől.

 – Mióta bűn az, ha valakit átél egy támadást?

 – Ez nem kérdéses! Minden világos! Sajnálattal látom, hogy hibásak az elképzeléseid a bűnről és nem bűnről, te kislány. Vagy ez már annak a része, hogy elmebajra akarod építeni a védelmedet?

 – Dehogy is! Nem hiszem, hogy itt az én elmémmel lennének a problémák.

 – Az elmeroggyantak is mindig ezt hiszik – röhögött a rendőr.

 Az egész kisváros kihaltnak tűnt.

 Egy nagy, ódon épület előtt álltak meg, melynek már néhol omladoztak a falai.

 A rendőr kiszállította őket, majd maga előtt terelgetett be az épületbe a rabjait.

 Egy lepusztult tárgyalóteremben találták magukat hamarosan, melynek bírói székében egy összeaszott hulla ült, fején egy egérrágta koszos, de egykor biztosan hófehér hullámos paróka ült.

 – Fürgeláb! Fürgeláb! – hívogatott valakit a rendőr, közben egy pillantásra a halott bíróra nézett, és tiszteletteljesen üdvözölte őt.

 – Tisztelt bíró uram!

 – Itt Fürgeláb jelen! – futott elő egy nyúlánk alak.

 – Végre, megvagy! Elítélendőket hoztam. Menj gyorsan, és gyűjts bizonyítékokat. Aztán gyere vissza, és kezdődhet a tárgyalás!

 Fürgeláb egyenként odasietett mindegyik rabhoz, és megszagolgatta őket.

 – Megvannak a szagminták – mondta. – Már rohanok is!

 Azzal úgy eltűnt, mint a villám.

 Rose szerint futva tűnt el, de nem volt benne egészen biztos.

 Alig egy perc telt el, és Fürgeláb vissza is tért.

 – Megvannak a bizonyítékok, uram! – közölte a rendőrrel. – Mindent tudok a vádlottakról. Melyikkel kezdjük? – nézett végig Rose-on és a három vetőmagszórón.

 – Mondjuk… – gondolkodott el a dolgon a rendőr, majd hirtelen rámutatott az egyik szóróra, és rávágta: – Vele!

 Fürgeláb a halott bíró emelvénye mellé rohant, majd beszélni kezdett:

 – A bíróság ezennel megkezdi ülését. Kérem a négy vádlottat, hogy foglaljon helyet a legelső sorban. Bejöhetnek a nézők, és az esküdtek!

 A következő egy percben Fürgelábhoz hasonló teremtmények összeaszott hullákat hoztak be, és egy részüket a kétoldali esküdtszék helyeire ültették, a többieket pedig a vádlottak legelső sora mögötti széksorokba.

 – Az első vádlott, tisztelt bíróság – kezdte Fürgeláb – az egyes számú vetőmagszóró.

 Rose látta, hogy a legszélen ülő magszóró összerezzen, mert róla volt szó.

 – A bűne az, – folytatta Fürgeláb – hogy fellázadtak ellene, és többi társa ellen a madárijesztők, amikor azokat Termőföldén a munkahelyükre akarták vinni. Szólítom az egyetlen tanúnkat, aki a társai nevében is szólni fog. Hívják be a: madárijesztőt!

 Egy madárijesztő bejött, és Rose felismerte benne azt az egyiket, akit Termőföldén hagytak, amikor a rendőr elvitte őket.

 A madárijesztő beült a bíró emelvénye melletti tanúpadba, és Fürgeláb elé állt, és megkérte, hogy mesélje el, pontosan mi is történt.

 – No, nagyra becsült bíróság, éppen békében heverészkedtünk a pajtásokkal, amikor ezek, és még több vetőmagszóró odagyöttek hozzánk, hogy ideje már elkezdeni dógozni, és kimenni a földekre varjakat ijesztgetni. De nekünk nem fülledt a fogunk akkor éppen dógozni, és megdühödtünk rájuk, mert megzavarták a heverészésünket, és ezért megvertük őket, párat meg is öltünk.

 – Ó, ez szörnyű! – kiáltott fel felháborodott hangon a rendőr. – Hallotta ezt, bíró uram, hogy milyen elvetemültek ezek a vetőmagszórók? Minden világos!

 – Ekkor belénk kötött az a kislány – folytatta a madárijesztő Rose-ra mutatva – és megölte több társamat is, hogy megmentse a rákos szórókat.

 – Nem vagyok kislány! – kiáltott fel méltatlankodva Rose.

 – A tiltakozást a bíró úr elutasítja! – vágta rá azonnal Fürgeláb. – Csendet! Csendet a teremben! – azzal csapkodni kezdte lábával a padlót.

 – Rendben – lépett a bíró emelvénye elé a rendőr, majd az esküdtszékhez fordult. – Minden világos. Tisztelt esküdtszék! Hozzák hát meg döntésüket az elsőszámú gyanúsított ártatlanságáról, vagy bűnösségéről.

 Az egyik hulla esküdtszéktag váratlanul előre dőlt, rá az asztalára, és leesett összeaszott feje a nyakáról.

 – Ó! – kiáltott fel örvendezve a rendőr. – Minden világos! Az esküdtszék döntése egyértelmű! A Vádlott bűnös!

 – De hát ezek nem is élő emberek! – állt fel felháborodva Rose.

 – A vádlott azonnal üljön le! – kiáltott rá Fürgeláb. – Hamarosan majd te is sorra kerülsz, kislány!

 – Nem vagyok kislány! – kiáltott vissza neki Rose.

 Fürgeláb hirtelen ott termett előtte, és mélyen belenézett a lány szemébe. A saját szemgolyói forogni kezdtek az üregükben, és így beszélt Rose-hoz lassú szavakkal:

 – Nincs jogod beleszólni a tárgyalás menetébe.

 – Nincs jogom – ismételte Fürgeláb mondatát kába hangon Rose – beleszólni a tárgyalás menetébe – azzal szépen leült a helyére, és beletelt egy időbe, mire magához tért.

 – A vádlott tehát bűnösnek találtatott! – jelentette be Fürgeláb. – A büntetése: halál! Fejbe lőni!

 – Minden világos! – kiáltotta rendőr, és az egyes számú vádlott vetőmagszóró elé lépett, majd elővette a pisztolyát. – Fejbe lőni!

 – Mi? – döbent le a szóró. – Na, ne már! Tiltakozo…

 A rendőr a vetőmagszóró két szeme közé lőtt, aki rögvest holtan összeesett.

 – Második vádlott! – mondta Fürgeláb, de ezúttal már nem volt szükség a madárijesztő tanúvallomására, mivel az előbb már minden elhangzott, ami elég volt az újabb ítélethez.

 – Esküdtszék? – kérdezte a rendőr az esküdteket. – Aha, minden világos – állapította meg végül a semmiből. – Bűnös!

 – Bűnös! – örvendezett a rendőrrel együtt Fürgeláb. – Fejbe lőni!

 – Fejbe lőni! – ismételte a rendőr, majd a második magszórót is lelőtte.

 – A következő vádlott a kislány! – kiáltotta Fürgeláb!

 – A kislány! – ismételte a rendőr. – Minden világos!

 – Hogy mi van? – Rose ekkor tért csak igazán magához. – Ez a Fürgeláb meghipnotizált, vagy mi történt? – morogta dühösen, de nem tudott mit tenni. A konyhakésével eddig legalább biztonságban érezte magát, de most nem volt nála, és így egyelőre nem tudta, hogy mit tegyen, de azért nagyon gondolkodott. Muszáj volt, mert az ideje fogyott, és meg kellett mentenie Angelt még időben.

 – Az ő esete más egy kicsit, tisztelt bíróság – mondta Fürgeláb. – A kislány bűne az, hogy megvédte a vetőmagszórókat a madárijesztőktől, akik csak nem akartak dolgozni. Többet is megölt közülük, ami normális esetben még rendben is volna, de a magszórókat védte!

 – Akkor – kezdte a rendőr – minden világos! Nincs más hátra! Esküdtszék?

 – De még várjál! – intette le Fürgeláb. – Van itt még egy dolog, ami felmentheti bűnössége alól.

 – Ó, nagyon kíváncsivá tettél, Fürgeláb.! – örvendezett a rendőr. – Mondjad csak el, hogy mi lenne az!

 Fürgeláb jelentőségteljesen Rosera nézett.

 – Ez a kislány elkövette a legszörnyűbb bűnt, amit csak tehetett, és ami lehetővé teszi, hogy felmentsük őt a vádak alól, figyelembe véve a szörnyű tettét! Azt kérte az ágy alatti szörnytől, hogy vigye el magával a kishúgát, aki a féltestvére, csak azért, hogy ő nyugodtan aludhasson!

 – Hűűű! – kapta a szája elé meglepetésében a rendőr a kezét, majd ő is Rosera nézett. Tulajdonképpen mindenki, aki élt a teremben őt nézte már.

 – Mi van? – kérdezte a lány idegesen. – Ez olyan jó dolog?

 – Ez a legszörnyűbb tett, amiről csak valaha hallottam! – mondta a rendőr letaglózva.

 Az egyik esküdtszéktag leesett a székéről, és négy darabra hullott szét a padlón.

 – Értem! Minden világos! – kiáltotta a rendőr. – Az esküdtszék döntött! A kislány nem bűnös!

 – Ti mind betegek vagytok – rázta a fejét Rose.

 – Kérem, kislány, fáradjon ki. Ön szabad – mondta neki Fürgeláb.

 Rose felállt, a rendőr odalépett hozzá, majd a kezébe adta a kését, amit Termőföldén elkobzott tőle.

 – Ez a tiéd, kislány. Szabadon távozhatsz.

 – Komolyan?

 – Komolyan.

 Rose elindult a kijárat felé, de csak nagyon lassú léptekkel haladt, mert azon gondolkodott, hogy hogyan menthetné meg a megmaradt vetőmagszórót. De semmi okos ötlet nem jutott az eszébe.

 Az ítélet gyorsan megszületett, és a rendőr már készült is, hogy fejbe lője a rémült szórót.

 – Minden világos! – mondta, majd emelte is a pisztolyát a szóró szeme közé, amikor is Rose termett ott mellette, és a rendőr hátába szúrta a kését, majd megragadta a remegő vetőmagszórót, és rohanni kezdett vele a kijárat felé.

 – Állítsátok meg! – hallotta a háta mögött Fürgeláb kiáltását, és már jöttek is velük szembe a Fürgeláb szerű lények. De Rose kihasználva az ebben a világban nála működő plusz erejét és gyorsaságát, késével egymás után leszúrkálta a lényeket.

 – Állj! – a rendőr lőni kezdett rájuk. Rose azon kapta magát, hogy a kése pengéjével elhárítja a lövedékeket. Ezen nagyon meglepődött. Ennyire gyors lenne, és ilyen élesek lennének ebben a világban a reflexei? Minden esetre ez most jól jött.

 Az egyik lénynek valahogyan sikerült elkapni a lány mindkét lábát, és Rose hasra esett. A vetőmagszóró kérdően nézett le rá.

 – Fuss! Rohanj! Ne kapjanak el! – kiáltott neki a lány, és a szóró engedelmeskedett.

 Rose addig rugdosta a lábait szorító lényt, amíg az el nem engedte, majd a tárgyalóterem ajtaján kisiető szóró után indult, de hirtelen a szóró visszalépett az ajtón. Egy másik kés volt a két szeme közé szúrva. Holtan esett össze, majd Fürgeláb lépett mellé, és kirántotta a két szemgolyó közül a kését.

 – Ehe! – mondta Rosenak őrült mosollyal a képén. – Nekem is van olyan!

 Rose háta mögött a rendőr állt, és a lányra fogta a pisztolyát.

 – Értem! Minden világos! Hatóság embere elleni erőszak alól már nem húz ki semmilyen bűnöd – sziszegte.

 – Majd meglátjuk – vetette oda neki a lány, majd a nézők sorba rakott székei közé rohant, sorban átmászott rajtuk és az aszott hullanézőiken, közben végig a rendőrön tartotta a szemét, és késével hárította a lövedékeit.

 Már majdnem túljutott a székeken, amikor az egyik szélen ülő hulla fejében elbotlott, és a székek mellett ért padlót a hátán fekve.

 Fürgeláb azonnal mellette termett, és kirúgta a kést a lány kezéből, majd a saját kését akarta beleszúrni, de minden alkalommal csak a padlót sikerült eltalálnia, mert Rose ügyesen elgurult a szúrásai elől. Aztán a lánynak sikerült talpra ugrania, és futni kezdett, a tanúk padján még mindig mereven és ijedten ülő madárijesztő felé.

 Amint elérte a madárijesztőt, kirángatta a székéből.

 – Hé! Mit akarsz velem? Hogy a rák egye ki a… – de kénytelen volt nem befejezni a mondatát, mert Rose a háta mögött állt már, és magához szorította, majd az egyik kezét felülről a szalmával kitömött fejébe dugta.

 – Vissza! – kiáltott a felé közelítő rendőrre és Fürgelábra. – Különben… Különben kitépem az agyát!

 – Nekem az is van? – lepődött meg a madárijesztő.

 – Igen – válaszolta Rose. – Érzem. Kis, kemény gömb a fejed közepében.

 – Nahát!

 – Ne! Minden világos! Csak ne bántsd! – nyugtatgatta a rendőr.

 – Csúsztasd ide a fegyvered! – parancsolta a rendőrnek a lány.

 – Ok! Ok! Minden világos! Csúsztatom.

 Amint Rose lábához ért a pisztoly, a lány felkapta, majd a rendőrre fogta.

 A madárijesztő próbálkozott az elmeneküléssel, ami annyiból állt, hogy teljes erejéből Rose lábára lépett, és rohanni kezdett. Igen ám, de arra nem gondolt, hogy a lány valóban fogja az agyát, így annak a kezében maradt a kis labdaszerű szerv, mely olyan volt, mint egy nyálkával összefogott kis szalmalabda, így a madárijesztő agy nélkül maradva holtan összeesett.

 – Hoppá… – Rose erre a eshetőségre nem számított, és Fürgelábnak dobta az agyat, a támadásra készülő rendőrt pedig csak úgy fejbe lőtte.

 – Megölted! – rohant neki a lánynak Fürgeláb, és a falnak nyomta, majd a magasba emelte a kését. – Most te is utána mész!

 – Még mit nem! – ordított a lény képébe Rose, majd megragadta a kést tartó kezet, és elnyomta maga felől. Úgy tűnt, hogy fizikailag erősebb Fürgelábnál.

 – Ha ki is jutsz innen, – sziszegte neki a lény – akkor se mentheted már meg a húgodat! A szörny felfalja, ha még nem tette meg.

 – Hallgass! – kiáltott rá Rose, majd ellökte magától, és a saját kése felé rohant, felkapta a padlóról, és Fürgeláb felé pördült.

 – Most meg fogsz dögleni – sziszegte a lánynak gonoszul a lény.

 – Először te.

 – Hölgyeké az elsőbbség, nem így van? – azzal egyszerre rohantak egymásnak, és párbajozni kezdtek a konyhakésekkel.

 Hamar kiderült, hogy Fürgelábnak mást is csinálnia kell, ha életben akar maradni, éppen ezért használni kezdte a képességét, vagyis pillanatok alatt máshová tudott rohanni olyan sebesen, hogy nem is látta senki sem.

 Egyszerre csak eltűnt Rose elől, és már mögötte volt. A lány valahogyan megérezte, és sebesen sarkon fordult, közben pedig kitért Fürgeláb szúrása elől.

 Tovább párbajoztak, majd Fürgeláb megint fogta magát, és elrohant.

 Rose azt hitte, hogy megint a háta mögött van, és sarkon fordult, de a lény nem volt ott.

 – Itt vagyok! – kiáltott a kijárati ajtó mellől Fürgeláb, majd intett, hogy Rose kövesse, azzal kirohant az ajtón.

 A lány utána futott, és ő is elhagyta a tárgyalótermet. De a lény ott sem volt. Először azt hitte, elő fog majd ugrani valahonnan, de nem így lett, ehelyett az utcán várt Rosera.

 – Gyere ide kislány! Ölj meg, ha tudsz!

 – Nem vagyok a kisegered! – kiáltott rá Rose, majd dühösen nekirohant. Fürgeláb hárította az első késcsapásokat, majd válaszolt. Az egyik szúrása sikeresen megvágta Rose jobb-alkarját.

 – Aú! – kiáltott fel, de ettől csak még dühösebb lett.

 Fürgeláb elrohant megint tőle, majd az egyik épület előtt megállva, mosolyogva nézte a lányt.

 – Csak ennyit tud, kishölgy?

 Rose dühösen nézett vissza rá, majd meglátott valamit Fürgeláb feje felett.

 Egy faláda lógott a levegőben egy rozzant kötélen.

 Rose a kötélnek dobta a kését, mire a nehéz faláda Fürgelábra zuhant, és szétlapította. A lény későn vette észre, hogy mi zuhan felé. Félre akart ugrani, de már nem volt rá ideje. A kése a lezuhant láda mellé esett.

 Rose elmosolyodott:

 – Csak ennyit tud… – de nem tudta befejezni a gúnyos mondatot, mert tulajdonképpen azt sem tudta, hogy Fürgeláb mi volt. – Mindegy – tette hozzá gyorsan, majd a járdán heverő késéért ment, azután gondolt egyet, és Fürgeláb kését is felvette. Talán két késsel többre megy majd a jövőben.

 Megindult kifelé a városból, vissza arra az útra, amin eredetileg is haladt.

6. KÜLÖNÖS VADÁSZOK

 Az idő múlásával már nem látta az elhagyatott kisvárost a háta mögött, majd hamarosan az aszfaltút mellett egy újabb tábla jelent meg, és rajta ez állt:

„VARRÓTŰT, VAGY EGYÉB ÉLES ESZKÖZT EZEN TERÜLETRE BEHOZNI SZIGORÚAN TILOS!

AKI MEGMERÉSZELI SZEGNI EZT A SZABÁLYT, AZT ADDIG FÚJJUK FEL LEVEGŐVEL, AMÍG SZÉT NEM PUKKAD TŐLE!”

 Rose ezt olvasva a késeire gondolt, és elrejtette őket a ruhájában szem elől, majd tovább indult.

 Hamarosan megváltozott az út két oldalán lévő pusztaság, egy beláthatatlanul nagy, dimbes-dombos füves tájjá, melyen elszórtan nőttek bokrok és fák is.

 Egyszer csak úgy érezte, mint ha remegne a lába alatt a talaj. Körbenézett, és nem látott semmit ugyan, de a föld továbbra is egyre erősebben remegett. Nem földrengés lehetett, abban biztos volt, inkább valami közeledett. Valami nagy. De vajon mi?

 Hamarosan már hangokat is hallott a távolban. Mint akik állatokat terelnek, vagy hasonló.

 Aztán, az egyik domb mögül felbukkantak valamik, amik minden elképzelését felülmúlták:

 Lószerű, rengetegféle színű, hajtogatott lufiállatok hatalmas csordája rohant felé. Azt hitte, el fogják őt sodorni, de kikerülték. Annyian voltak, hogy úgy tűnt, sohasem fognak elfogyni.

 Újra meghallotta a kiáltásokat. Megszelídítettnek tűnő lufilovakon ülő lufiemberek haladtak a csorda között, fából készült íjak voltak a kezükben, és ugyancsak fából készült nyílvesszőket lőttek az állatokra. Az állatok lábaikra céloztak. Azok találat esetén pukkanással kidurrantak, és az állat összeesett.

 – Lufivadászok – mondta ki a gondolatát Rose. – Még ilyet!

 Amikor átrohant az aszfaltúton az utolsó űzött állat is, Rose nézte még egy darabig, ahogy a vadászok a leszedett állatokat összekötözik.

 Valamiért egyik sem foglalkozott a lánnyal. Csak kíváncsian ránéztek néha, és utána visszatértek az elfoglaltságukhoz.

 – Jaj! Angie! Mennem kell! Még elkésem! Mindig leköti a figyelmem itt valami… – mondta hangosan Rose, majd tovább indult.

 Tanyák mellett sétált el, ahol további lufiállatok és lufiembereket látott.

 Az égen lufimadarak repkedtek, és csiripelő hangot hallattak.

 Aztán lassan egyre kevesebb lufiból készült élőlényt látott, és a táj újból elkezdett változni.

7. A FELEJTÉS TELEPE

 Sötét felhők gyülekeztek az égen. Itt-ott villámok cikáztak át bennük.

 –Talán már a szörny lakóhelye következik?

 A távolban hegyeket pillantott meg, miközben a vastag, baljós felhők miatt egyre sötétebb lett. A hegyekben fényeket látott, meg valami gigantikus épületet, ami valami gyárféle lehetett. Kövér füstöt eregetett az ég felé vaskos és magas kéményeiből.

 Az aszfaltút minősége fokozatosan romlott.

 – Nincs jó előérzetem ettől a helytől – motyogta.

 Ami következett, az leginkább egy szeméttelephez hasonlított, de valójában sokkal rosszabb volt annál. Az út két oldalán egyre több helyen sötét, mocskos halmok hevertek szanaszét, mintha roncsok meg szemét lettek volna. 

 Hamarosan mozgásokra lett figyelmes itt-ott a halmok között, és keze ügyébe helyezte saját kését.

 A mozgások emberszerű alakok voltak, akik a hátukon nagy halom szemetet gyűjtöttek össze. Folyamatosan kotorásztak a roncsok és szemét között, és ha valami olyat találtak, ami számukra hasznosnak tűnt, akkor azt a hátukon lévő halom tetejére dobták.

 Ha már túl sok minden gyűlt össze a hátukon, a magasba repültek, és a gyárszerűség felé vették az irányt.

 – Talán meg kellene kérdeznem az egyiket, hogy hol is vagyok – töprengett magában Rose, majd fogta magát, és lelépve a romos útról odament az egyik alakhoz.

 – Elnézést, uram!

 Az alak sebesen sarkon fordult, és szembenézett a lánnyal, aki döbbenetében hátrább lépett tőle, ugyan is egy hosszú és bibircsókos orrú banya nézett vele farkasszemet.

 – Hát én férfinak látszom?

 – Ööö… Nem igazán.

 – Akkor meg minek szólítottál uramnak, he?

 – Elnézést. Csak azt szeretném tudni, hogy hol is vagyok?

 – Hát nem látod, kishölgy? – mutatott körbe a banya. – A Felejtés Telepén vagy!

 – Az meg mit jelent?

 – Azt jelenti, hogy itt gyűlnek össze az emberek világából való, az emberek által elfelejtett dolgok. Nézz csak ide például – a hátán lévő kacatban kezdett el turkálni, és kihalászott onnan egy kis férfiformájú babát. – Ez itt Ken baba. Egy kislányé volt, aki sokat játszott vele, amíg fel nem nőtt. Azután elfeledte, és már valódi férfiakkal kezdett játszani. A baba a padláson végezte, a többi elfelejtett játékkal együtt. Kéred-e? – azzal Rose felé nyújtotta, aki megint csak akaratlanul hátrált egy kicsit.

 – Köszönöm, nem.

 – Neked embervilág szagod van! Biztosan neked is vannak itt valahol kacatjaid.

 – Meglehet. De most mennem kell. Egy szörnyet keresek, aki egy kislányt cipel magával.

 – Járt az erre, biza! Nem is olyan régen.

 – Valóban? – Rose megörült.

 – Igen. Át kell kelned a hegygerincen, hogy megtaláld a várát – mondta, majd visszadugta a babát a kacatok közé. – Már tele van a hátam, és el kell vinnem a gyűjteményem az olvasztóba.

 – Abba a nagy épületbe a hegy lábánál? Oda viszi?

 – Igen. Elvihetlek addig magammal, ha akarod. Ott már szabad az út a hegygerinchez.

 – Jól van. De hogyan megyünk?

 – Hát ezzel-e – vett elő egy megviselt vesszőseprűt a kacatok közül. – Minden gyűjtő ilyennel röpül.

 – Biztonságos?

 – Ülj csak fel rá mögém, és majd meglátod!

 Rose engedelmeskedett.

 – De vigyáznunk kell ám! A Turkász katonái nem nézik jó szemmel az idegeneket a gyárban, vagy a környékén. Jó lesz, ha téged nem vesznek észre.

 – A Turkász? Engem csak ne féltsen. A húgomért jöttem. Meg kell őt mentenem!

 – Rendben! Mindenkinek meg van a maga baja, amit próbál megoldani – mondta a banya, majd megszorította a seprű nyelének elejét, és a magasba szálltak. Ott a gyár felé fordultak, és már száguldottak is.

 Rose ennyire baljós vidéket még életében nem látott. Talán még filmekben sem.

 Mindenfelé csak roncs és szemét volt, a magasban pedig sehol egy nyílás a sötét felhőkben az ég felé.

 – Kapaszkodj erősen! Lassan leszállunk – mondta a Banya.

 A gyár fölé repültek, ami még nagyobb volt, mint ahogyan azt a távolban látni lehetett.

 Legalább egy tucat, hatalmas, forró és olvadt folyékony anyaggal teli tárolók voltak a gyárféle épületébe építve.

 A banya az egyik ilyen fölé repült, és beleejtette a hátán cipelt szeméthalmot. Az a mélybe zuhant, majd eltűnt a vöröses-sárgás színű folyadékban.

 – Így ni! Most pedig, leszállunk a tetőn!

 – De nem azt mondta, hogy elvisz a hegygerincig?

 – Pontosan azt! De van még itt egy kis tennivalóm. Utána elviszlek!

 – Rendben van – bólintott Rose. Próbált pozitívan gondolkodni.

 Leszálltak a tetőn, majd lemásztak a seprűről.

 Kopott, horpadt páncélozott ruhát viselő alakok siettek oda hozzájuk. Rose elszörnyedve látta, hogy különféle drótok és még ki tudja, hogy mik lógtak ki a fejükből. Hosszú, kétméteres dárdáik voltak, és ezeket rászegezték a lányra.

 – Mit akartok?

 – Ajándékot hoztam a mesternek – mondta a banya a katonáknak. – Egy embert, az emberek világából.

 – Hogy mi? – lepődött meg Rose, és dühösen a nőre meredt. – Átvertél!

 – Még bizony, hogy át! De várj csak… – belenyúlt a ruhájába, majd elővett onnan egy könyvet, és a lány felé nyújtotta. – Ezt megtartottam neked. Vedd csak el!

 Rose végignézett a Lányok Könyvén, és összeszorult a szíve. Az édesanyja halála után megszabadult a könyvtől, mert az abban olvasottak miatt nem aludt akkor éjjel együtt az anyukájával. Ha nem így lett volna, talán akkor még most is életben lenne…

 – Nem kell! – vágta rá zavartan, és hátralépett, de a háta nekiütközött az egyik őr kemény páncéljának.

 – Pedig a tiéd. Vedd csak el!

 – Nem kérem!

 – Hát, nékem így is jó – húzta fel a vállát a banya, majd hatra dobta a könyvet, ami messzire repült, és egyenesen belezuhant az olvasztóba.

 – A mester megadja majd neked a jutalmadat – mondta az egyik katona a banyának, aki büszkén kihúzta magát.

 – Rendben. Ez már rég kijárt nekem.

 Rose a kése után nyúlt, hogy szétcsapjon a katonák és a banya között, de elkésett, mert elsötétült körülötte a világ, miután ütést érzett a fején…

8. AGYTURKÁSZ

 Rose arra ébredt, hogy rá van szíjazva egy futószalagra, ami több futószalag mellett viszi őt valahová. A többi szalagon is különféle kinézetű lények voltak leszíjazva.

 – Te jó ég! Vajon hol vagyok?

 A futószalag éppen élesen jobbra kanyarodott, amikor is egy ismerős hang a nevén szólította:

 – Rose! Rose! Te vagy az?

 A lány, ahogy csak tudott, körbenézett, de elsőre senkit sem látott, és csak azután pillantotta meg a magasban egy másik futószalagon Rúfot. A vakond is le volt szíjazva, de az ő futószalagja nem vízszintes helyzetben volt, mint a lányé, hanem függőlegesben.

 – Nem látlak! Csak a hangodat hallottam. Te vagy az? – kérdezte a vakond.

 – Igen. Én vagyok! Hogy kerültél ide? És mi ez a hely?

 – Az Agyturkász begyűjtői fogtak el. De alig látok valamit. Fogalmam sincs, hol vagyok. Kérlek, maradj velem, mert úgy félek!

 – Itt leszek, de nem ígérek semmit, mert két különböző futószalagon vagyunk.

 – Futószalagon? Vajon hová visznek? Biztosan kísérletezni akar velünk majd az Agyturkász.

 – Ki az az Agyturkász?

 – Hamarosan megismerkedsz vele magad is – mondta a vakond.

 Rose körbenézett. Olyan volt az egész, mint egy gyár. Rengeteg futószalagot látott mindenfelé. A mennyezet olyan magasan volt, hogy nem is látszott. A magasban kéményfélékből forró gőzoszlopok szálltak fel. Egyes ilyen oszlopok felett élő és nevetgélő esernyők lebegtek, kihasználva a gőz felemelő erejét. Láthatóan nagyon jól érezték magukat, és jól szórakoztak.

 – Ez is egy fura hely – jegyezte meg magának Rose. – Kezd elegem lenni a fura helyekből.

 Hamarosan egy vaskapun haladtak át a szalagok, majd ott többfelé elágaztak. Szerencsére Rúf szalagja ugyan arra tartott tovább, mint a lányé.

 Egy laboratóriumfélében álltak meg, majd mechanikus karok csatolták ki a szíjaikat, és emelték fel őket, majd újabb szíjakkal odakötözték a falhoz mindkettőt.

 A homlokukra is egy szíj került, amitől Rose a fejét szinte semerre nem tudta mozgatni, csak a szemét. Így nézett rá a vakondra, aki szerencsére éppen mellé került, és nyugtatgatta:

 – Ne aggódj, Rúf. Itt vagyok!

 Rajtuk kívül még sokan voltak a falakhoz szíjazva. Szinte az egész, kocka alakú terem körbe.

 – Vele kezdjük – hallott hamarosan egy hangot.

 Egy fehér orvosi köpenyes férfi közeledett felé, akinek maga a szeme egy nagy szemüveg volt, a koponyája pedig megnyúlt, mint akinek dupla vagy triplaméretű az agya. A férfi nem lábakon járt a hosszú köpeny alatt, hanem polipszerű csápokon kúszott, de ez alig látszott.

 Az alak nagyon közel állt meg Rose előtt, aki kemény tekintettel meredt vissza rá.

 – Azonnal engedjen el minket!

 – Nohát – mosolyodott el a férfi. – Az ember. Mily csodálatos egy lény, és egyben milyen sebezhető is. Testileg és lelkileg egyaránt. Még sohasem volt szerencsém embert vizsgálni. Megnyugtatlak, Rose, hogy nagyon különleges bánásmódban foglak részesíteni.

 – Csessze meg a bánásmódját! – kiáltott a képébe a lány. – Honnan tudja a nevemet?!

 – Ó, itt mindent tudunk rólad, drága Rose. Hogy hogyan csalta meg apád az anyádat. Hogy hogyan veszítetted el az édesanyádat egy számodra szörnyű estén. Hogy mennyire utálod az apádat és a féltestvéredet, az utóbbit egészen annyira, hogy inkább ide küldted meghalni.

 – Fogja be!

 – Ó, Rose. Milyen kemény lettél. Az anyád halála előtt még nem voltál ilyen. Egy kedves, ártatlan kislány voltál, aki Bobby Nolan szerelméről ábrándozott. De megváltoztál. Mondjuk, ha nem változtál volna, már rég nem lennél életben ebben a világban.

 Pár esernyő és egy nővér sietett be a laborba. A nővér odajött hozzájuk, és a férfihoz szólt:

 – Mester. Itt van, amit kért.

 – Ó, köszönöm, Tam. Adja be neki.

 – Nekem ne adjon be semmit! – tiltakozott Rose, de a nőt nem érdekelte, és egy gyors injekciót adott be a lány halántékába, amitől gyorsan elzsibbadt a feje.

 Egy mechanikus kar emelkedett oda hozzá, majd egy vékony, vörös lézersugárral a homlokánál kezdve hozzáfogta körbevágni Rose koponyájának csontrészét.

 – Mit csinál ez velem? – ordított a lány.

 – Nyugalom – mondta neki a férfi, közben úgy nézett rá, mint egy csodára. – Ez nem fáj, és a többi sem fog.

 – Rose – mondta Rúf. – Én nagyon félek.

 – Ne félj! – nyugtatta a lány. – Hamarosan kijuttatlak innen.

 – Még, hogy kijuttatod – röhögött a férfi. – Milyen naiv, de egyben aranyos kijelentés ez.

 A mechanikus kar végzett, majd kettévált: két darab mechanikus kar lett belőle, és kétoldalt megfogta a lány koponyájának felső részét, hajastól leemelte azt az agyáról, ami úgy nézett ki így, mint valami különleges húsos fogás, amiről ebédkor leemelték az edényfedelet.

 A férfi és a nővér szeme elé tárult Rose lüktető agyának felső fele.

 A mechanikus kar a lány fölött, a falba épített tartályszerű rekeszbe helyezte a lány koponyájának tetejét, majd a kar vége megint megváltozott, és négy hosszú tű lett belőle, amiket a lány agyának négy különböző részére helyezett.

 – Ó, az agy – áradozott a férfi. – Micsoda nagyszerű találmánya a természetnek.

 – Hagyja békén az agyamat, különben én szurkálom tele a sajátját! – fenyegette Rose.

 – Tisztában vagyok vele, hogy ebben a világban sokkel erősebb vagy, Rose, de ne félj, készültem rá. Ezek a szíjak erősebbek, mint te vagy, és a késeidhez nem férsz hozzá, mert a ruhád rejtekében vannak, és a kezeid a többi testrészeddel együtt nem szabadok. Most pedig, kezdődhet az első vizsgálat!

 – Miféle vizsgálat?

 – Olyan dühösnek tűnsz – fogta meg a lány állát a férfi. – Nem akarsz a harag helyett inkább… mondjuk, nevetni?

 A tűk elektromos kisüléseket produkáltak Rose agyába, mire a lány nem bírta türtőztetni magát, és annyira kacagni kezdett, hogy majd bele szakadt.

 – Most sírj! – kiáltotta a férfi, és a tűk újabb elektromos kisülésének hatására egyik pillanatról a másikra Rose nevetése abbamaradt, a szemei megteltek könnyel, majd keserves sírásra fakadt.

 – Nagyszerű! – örvendezett a férfi. – Működik!

 – Rose, jól vagy? – kérdezte a vakond. – Nem látom, hogy mit csinálnak veled…

 Rose próbált, de nem tudott válaszolni, annyira sírt. Ugyanolyan sok könny folyt a szeméből, mint amikor Rúfot megismerte, még az útja elején.

 – Emberként az agyad irányít mindent. – magyarázta a férfi. – Az érzelmeidet. Az örömödet, és a bánatodat. A tanulásod folyamatát. Nagy kár, hogy csak kevés százalékát tudjátok kihasználni, ti, emberek. De ebben a világban ez kicsit változott nálad. Mit gondolsz, mitől lettél olyan erős, gyors és ügyes? Mitől lettél olyan jó harcos, hogy legyőzd Fürgelábat? A jó hír az, hogy tudsz te ennél még sokkal többet is! Majd mi itt kihozzuk belőled a maximumot. Elég!

 A sírás abbamaradt, és megint az a dühös Rose nézett a férfival farkasszemet.

 – Ezt meg ne próbáld még egyszer – fenyegette meg újra a férfit, de az csak ünnepélyesen mosolygott rá, majd megszólalt:

 – De, meg kell, drága Rose. Újra, és újra. Ideje hozzálátni a második vizsgálatnak. Hiszen, ezért hívnak engem: Agyturkásznak…

9. OTTHON, ÉDES OTTHON

 Rose arra ébredt, hogy az ablakán süt be az aranyló Nap, egyenesen a szemébe.

 Riadtan ült fel az ágyában. Az Agyturkászt, majd Rúfot kereste, de nem voltak sehol. Csak ő volt, és az ágya, meg a régi szobája, ami akkor volt még az ő szobája, amikor az anyja élt.

 Hirtelen nyílt az ajtó, és az anyukája hozott be egy tálcán reggelit. Gyönyörű nő volt, pont olyan, amilyennek Rose az emlékeiben őrizte őt. Nagy, széles boldog mosoly terült szét az arcán.

 Rose felugrott, és olyan szorosan magához ölelte, hogy a nő majdnem elejtette a tálcát. Nagyon jól esett az anyja megölelése.

 – Ó, kislányom, én is szeretlek, de mi ütött beléd?

 – Ó, anyu! Nagyon rosszat álmodtam!

 – Gyere. Feküdj vissza, és edd meg a reggelidet. A kedvencedet hoztam. Fasírt főtt tojással. Meg friss, forró epres tea.

 – Jaj, de jó! – örült a lány. – Nagyon szépen köszönöm!

 Miközben Rose jóízűen evett, beszélgettek, és úgy tűnt, nem változott semmi azóta az éjszaka óta, hogy nem akart az anyjával aludni. Valószínűleg onnantól kezdve csak álmodta a többit. Nagy megkönnyebbülés volt ez a tudat számára.

 Végül nem mondta el Marthanak az álmát, csak utalt rá, hogy nagyon rossz volt, de már jobb, mert ébren van.

 – Ma szombat van – mondta Martha, miután üres lett a lánya tálcája. – Mit gondolsz, mit kellene csinálnunk? Nincs suli. Nincs munka. Nos?

 – Látogassuk meg apát! – vágta rá izgatott örömmel a hangjában Rose.

 Lánya kijelentése hirtelen érte a nőt, és látszott rajta, hogy nagyon meglepődött rajta.

 – Hogy… látogassuk meg? Én vidámparkra gondoltam, vagy állatkertre. Esetleg estefelé egy mozira?

 – A mozi az jöhet, de előtte látogassuk meg apát. Van egy másik lánya, akit még nem is ismerek. Ő is a testvérem valamilyen szinten, nem?

 – De. A féltestvéred.

 – Akkor, hát mire várunk? – pattant ki az ágyából nagy örömmel a lány. – Öltözzünk, és menjünk!

 – Jó.

*

 Martha megállította a kocsijukat Sebastian háza előtt, majd leállította a motort, és egy mélyet sóhajtott.

 – Félsz, ugye? – kérdezte tőle Rose.

 – Tudod, hogy valahol még mindig szeretem a volt férjemet.

 – Tudom – mondta a lány, majd nyugtatóan megfogta a nő kezét. – Megyünk?

 – Megyünk – mosolygott a lányára a nő.

 Kiszálltak a kocsiból, majd bemenni készültek Sebastian házába.

 A férfi nyitott ajtót a csengetésükre, és nagyon meglepődött, illetve megörült egyszerre:

 – Nahát! Gyertek csak be bátran! Rose. Bemutatom Angelt. Ő a féltestvéred – mutatott a férfi a kislányra, aki mögötte állt még pizsamában, és rajta volt a két kedvenc zoknija, amiben aludni szokott.

 Rose odalépett a kislány elé, aki pont olyan volt, mint a rémálmában. A kezét nyújtotta felé, Angie pedig megfogta.

 – Szia. Rose vagyok.

 – Angie – mondta kicsit félénken a kislány.

 – Éppen az állatkertbe akartunk menni – mondta a férfi Rosenak. – De most, hogy meglátogattatok… Jöhetnél velünk!

 – Rendben – nézett az apjára mosolyogva Rose. A férfi magához ölelte.

 – Köszönöm, hogy itt vagy.

 – Van mit bepótolnunk – mosolygott vissza rá Rose.

 – Akkor majd jövök érted, délután – mondta Martha. – És ne felejtsd el, hogy este mozi.

 – Rendben – bólintott Rose.

 A délelőtt boldogan telt az állatkertben. Rose jobban kijött Angellel, mint gondolta. Boldog volt, hogy nem kell azzá a kemény lánnyá válnia, aki álmában volt. De azért örült az álmának, mert így utólag normális életet élhet, még ha kicsit csonka családban is, de abból akarta kihozni a legtöbbet, amije van.

 Amikor visszafelé az apja házában kettesben maradt a férfival, beszélgettek:

 – Ne haragudj, kicsim, hogy megkérdem, de mi hozta ezt a nagy változást? Tegnap még a telefonkagylót is lecsaptad.

 – Volt egy nagyon rossz álmom – mondta Rose. – Abban mindent és mindenkit elveszítettem, akit csak szerettem. Azt hiszem, ez hozta meg a kezdő lökést.

 – Nekem is vannak néha rossz álmaim – mondta a férfi.

 Tovább beszélgettek, majd Martha jött Rose–ért.

 A moziban anya és lánya megnézett egy filmet, amit furcsamód Rose úgy érzett, hogy már látott. De ez mindegy volt, mert csak az volt a fő, hogy újra az anyjával lehetett.

 Hazaérve megvacsoráztak, és Rose a mai csodálatos napjáról beszélt:

 – Angel annyira édes, és kedves. Egyáltalán nem ellenséges, vagy hasonló.

 – Örülök – bólintott kedvesen a nő.

 Vacsora után Rose Marthaval akart aludni, de a nő tiltakozott:

 – Tegnap este azt mondtad, hogy a tizenöt éves lányok már nem alszanak az anyjukkal.

 – Haragszol érte?

 – Nem, csak belátom, igazad van. Nem akarom elrontani a nevelésedet, és jobb ez így.

 – Jól van. Igazad lehet – sóhajtotta Rose. Nem örült a dolognak, mert álmában is ez okozta a nő vesztét. Talán, ha nála alszik, akkor éjjel… De az mind csak a buta álom volt. Nem valószínű, hogy az anyját az éjszaka folyamán széttépi egy ágyalatti világból jött szörny! Ugyanmár!

 Ám hiába győzködte magát, amikor lefeküdt, és lekapcsolta a villanyát, csak felkelt, és átment az édesanyjához.

 A nő az ágyában feküdt, de még égett a feje melletti olvasólámpa. A szeme le volt takarva egy szemvédővel.

 Rose beugrott mellé a takaró alá, és boldogan átölelte.

 – Sziaaa!

 – Kincsem? Mit csinálsz te itt?

 – Mégis csak veled alszom ma éjjel – mondta a lány, majd a nő arcához nyúlt, hogy leemelje a szemvédőt. Ezt meg is tette, majd ijedtében hátrahőkölt. – Te jó ég, anyu! Mi lett veled?

 Martha szemgolyói helyén csak fekete lyukak voltak.

 – Még is mire gondolsz, kisszívem?

 – Hová lettek a szemeid? Mi ez az egész?

 – De hát ez mindig ilyen volt, kis drágám – simította végig Rose arcát az anyja. – Hát nem emlékszel? – az éjjeliszekrényére nyúlt, ahonnan felemelt egy pohár vizet. A vízben a két szemgolyója úszott. – Olyan, mint a műfogsor, csak ezek szemgolyók – mondta a nő, és közben mosolygott is.

 De Rosenak semmi kedve nem volt mosolyogni. Csak hátrált az anyjától, és majdnem sírva fakadt.

 – Ok. Értem. Tényleg mindig ilyen voltál – hagyta rá a nőre, majd lassan kihátrált a szobából.

 – Most hová mész? – kérdezte a nő kedvesen.

 – Csak… Fürödni támadt kedvem – mondta ki az első dolgot, ami az eszébe jutott, majd valóban a fürdőszobába ment.

 – Ilyen későn? – hallotta még az anyja hangját. De már nem érdekelte. Magára zárta a fürdőszoba ajtaját, majd teleengedte a kádat vízzel. Levetkőzött, majd elmerült a habokba, és elnyújtózott a kádban, majd a gondolataiba merült.

 Mi történik vele? A dolgot az anyja halálával és az ágy alatti világgal csak álmodta, ebben biztos volt. De akkor, mivel magyarázhatná meg az anyja szemgolyóit? Pedig már minden olyan jónak tűnt!

 – Téged átvertek – mondta neki valaki. Rose ijedten körbenézett, de nem látott senkit sem.

 – Ki szólt?

 – Bennem ülsz – és valóban, Rose a kád másik végébe nézett, és ott megjelent két szem, egy orr, meg egy száj.

 – Ez nem lehet!

 – De hát, beszélgetünk, nem? Ha nem lehet, akkor most, hogy beszélgetünk?

 – Mi ez az egész? Mi történik velem? Talán megőrültem? Vagy ez még mindig az álom? Vagy egy másik álom? Álom az álomban?

 – Nem egészen – felelte a kád. – Most menned kell.

 – Hová?

 – Csak menj – mondta a kád, majd váratlanul az egész kád nyúlni kezdett, kiszélesedett. A dugó kilőtt a levegőbe, és a víz folyni kezdett lefelé sebesen. A káddal együtt a vízelnyelőnyílás is kitágult, hatalmas lett, és a vízzel együtt Rose is lefolyt rajta. Hiába kapaszkodott, nem volt esélye az örvénylő vízzel szemben.

10. NEM LESZ TÖBB VIZSGÁLAT!

 Rose az Agyturkász elégedett hangját hallotta:

 – Véget ért a második vizsgálat. Nagyszerű eredményeket értünk el Rosenál.

 – Mi volt ez? – kérdezte a lány, de még nem érzett erőt magában, hogy kinyissa a szemét. – Csak álmodtam?

 – Nem álmodtál, Rose. Az agyad csinálta. Elhitette veled, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt. Közben minden, ami történt az előbb veled, valós, a tudatalattidban elraktárolt emlékekből állította elő az agyad. Mert életed minden egyes tizedmásodperce el van raktározva az agyadban. Csak azért nem emlékszel minden egyes dologra, mert az agyad védelmi mechanizmusa nem enged minden emléket és adatot egyszerre a felszínre törni, mert akkor nem tudná fenntartani a józan eszedet. Ehelyett a kevésbé fontosabb részeket a tudatalattid tárolja. Még a filmet is, amit a moziban néztél az anyáddal, láttad már egyszer, onnan tudtad megnézni a második vizsgálatunk folyamán még egyszer.

 – Tehát, akkor az volt az álom, és ez a valóság?

 – Valahogy úgy, Rose. De amíg te aludtál, foglalkoztunk egy kicsit az agyaddal, és érdekes dolgokat sikerült a felszínre hoznunk. Talán már te is érzed a változást. A képességeid kibővültek. Az agyad több százalékát ki tudod már ebben a világban használni annál, mint mielőtt még hozzám kerültél. Érzed a változást, Rose?

 Rose kinyitotta a szemét. Már a legtöbb falon függő lénynek hiányzott a fejének teteje, és kilátszott lüktető agyának felső fele. Azonnal eszébe jutott Rúf.

 Próbált jobbra nézni, és a vakond ott volt, de az ő fejének teteje is hiányzott. Az agyát egy fémkar tüskéi elektromos kisülésekkel irritálták. A szemei csukva voltak, kis teste pedig folyamatosan lélegzett. Halkan, fáradt hangon mondogatott egy mondókát:

„Szép kis vakond lányok

a fűben ülnek már.

Rókababot esznek

és rám várnak tán.

De rám várhatnak

mert nem jövök, ez kár.

Kicsi fejem, látod

az agyam is már.”

 Rose az Agyturkász szemeibe nézett, erre annak lehervadt a mosolya, mert valami olyat látott a lány arcán, amit egyáltalán nem várt. Düh helyett elmélyült nyugalmat.

 – Igen. Érzek valamit – jelentette ki Rose, majd hangosabban hozzátette. – Nem lesz több vizsgálat!

 A kezét ugyan nem, de az ujjait tudta mozgatni a szíjaktól. Itt most csak elég volt koncentrálnia, majd egy ujjmozdítás kellett, és a labor mozdítható tárgyai mind a levegőbe emelkedtek agyának erejétől, majd egyszerre csapódtak neki az Agyturkásznak, aki ájultan, vagy talán holtan esett össze.

 Ezután Rose a műszerekre és a mechanikus karok vezérlőire koncentrált. A vezérlőpöckök maguktól elkapcsolódtak, és a karok működésbe kezdtek. Sorban rakták vissza a lények fejtetőit, majd egy kék lézersugárral visszaforrasztották azt, mindenféle heg és nyom nélkül.

 Rose és Rúf is visszakapta a fejtetejét, majd a szíjaik eloldódtak, és szabadok lettek.

 – Köszönjük, Rose! – hálálkodtak neki a lények. – Te vagy a mi megmentőnk!

 A lány elmosolyodott, majd katonák lépteit hallva lehervadt a mosolya, és elővette a késeit.

 – Még nincs vége. Előbb ki kell jutnunk innen! Mindenki maradjon mögöttem! Valaki vigyázzon a vakondra, de úgy, mint a szeme fényére!

 Egy teknősszerű lény a hátára vette Rúfot, aki még mindig kábult volt.

 Rose elsőnek lépett ki a labor ajtaján. A dárdás, páncélos, drótozott fejű katonák már vártak rá. Mind felé tartották a dárdájukat.

 – Mi van, bádogemberek? – kérdezte tőlük, majd harcra készen maga elé emelte a késeit. – Gyertek csak! Nem félek tőletek!

 A katonákat nem kellett kétszer kérni, egyszerre rontottak neki a lánynak, aki nem volt rest használni a késeit. De hamar rá kellett jönnie, hogy a páncélokon nem hatol át egyik pengéje sem, így csak egy jól irányzott fejszúrás volt képes végezni a katonákkal. Ezért hát hamarosan be kellett vetnie az új erejét. Egy karmester ügyességével mozgatni kezdte a karjait, és az agya erejének hatására a katonák szanaszét repültek.

 – Csak bátran utánam! – kiáltott Rose a mögötte lévőknek. Közben mindvégig Angel volt az eszében. Ki kell jutnia innen élve, ha meg akarja menteni a féltestvérét!

 A menekültek közül több lény is csatlakozott hozzá:

 – Mi is akarunk harcolni! – mondták kánonban.

 – Rendben van! Fogjátok az elejtett dárdákat, és ne kíméljétek a katonákat!

 – Úgy lesz!

 Újabb katonák jöttek. Egy részüket Rose a késeivel intézte el, egy másik részükkel a lények harcoltak, a megmaradt részüket pedig Rose karlendítésekkel és agyának új erejével messzire hajította.

 A kis csapat és a többi menekült hamarosan kiért a tetőre. Ott már esernyők rohama támadta meg őket, meg újabb katonák.

 Az esernyőkkel nagyon könnyű dolguk volt. Rose egy részüket az agya erejével még a levegőben, támadózuhanásuk közben összecsukta, így azok ártalmatlanul álltak bele a tetőbe. Ott már nem tudtak újra kinyílni.

 Ezután az éppen a hátukon lévő szeméttől megszabaduló banyák következtek. A magasból, élesen sikoltva támadtak rá Roseékra.

 A lány az egyikük közül felismerte azt a banyát, aki átverte őt. Felé nyújtotta a kezét, és magához rántotta az agya erejével.

 A banya nem tudta, mi történt vele, csak azt vette észre, hogy elveszítette az uralmát a seprűje felett, majd a dühös Rose szorongatta a nyakát, de úgy, hogy egy ujjal sem ért hozzá.

 – Csapdába csaltál – mondta neki a lány.

 – Ha azt mondom, hogy ne haragudj, az jelent valamit számodra? – nyögte fulladozva a nő.

 – Igen. Azt, hogy talán nem öllek meg – vágta rá a lány, majd messzire dobta a banyát, és ráült a seprűjére.

 – Vajon hogyan kell irányítani ezt az izét? – kérdezte magától, majd alig mozdult meg a seprűn egy kicsit, az már sebesen a levegőbe is emelkedett vele. – Te jó ég, én nem így akartam! – kiáltott kicsit ijedten a lány, majd próbálta tanulni a seprű irányítását.

 Hamar beletanult, és megrohamozta a repkedő, lényeket támadó banyákat. Bár fegyverük amazoknak nem volt, de közel tudtak repülni a lényekhez, meg egyes menekültekhez is, és alaposan megrugdosták őket.

 Rose, ha közel ért egy banyához, a késeivel belevágott.

 Az a banya, aki a lányt csapdába csalta, nagyon dühösnek tűnt. Odasietett az egyik lényt rugdosó banyához, és durván lelökte őt a seprűjéről.

 – Tűnés innen, Mariska! Elkapom a lányt! – azzal felpattant a seprűre, és a magasba szökkent vele, majd Rose után eredt.

 A lány éppen két banyával volt elfoglalva, amikor a rá vadászó banya megérkezett, és jól fejbe csapta az egyik vaskos kezével.

 – Te kis csitri! Most megdöglesz! A levegő az én birodalmam, itt te csak vendég lehetsz!

 – Majd meglátjuk! – vágott vissza Rose, majd kitérőmanőverbe kezdett a banya újabb támadása elől. De amaz a levegőben tényleg nagyon ügyes volt, és pillanatok alatt Rose mellett termett.

 – Most megvagy, te kis fruska! – azzal nekivágódott a lánynak oldalról. Le akarta lökni a seprűről. Éppen, hogy sikerült is neki, de Rose lelassított, és a banya tovább száguldott előre.

 A lány ekkor a banya felé dobta Fürgeláb kését, a penge pedig mélyen beleállt a nő hátába.

 A banya feljajdult, de nem adta fel, csak még dühösebb lett. Szembefordította a seprűjét Roseval, és mint két lovag a középkorban egy lovagi párbajban, megindultak egymás ellen.

 A banya le akarta rúgni lábával a lányt a seprűről, Rose pedig elhajolt ez elől, közben vaktában csapott egyet a késével. Szerencséjére a banya nyakát találta el, és abból most sugárban spriccelt a vér.

 A nő elgyengült a vérveszteségtől, és lezuhant a seprűjéről, majd a gyárféleség tetején puffant.

 A menekültlények és Rose győzedelmet arattak. Már nem nagyon volt, aki támadta volna őket.

 Rose leszállt a tetőre a menekültek közé, majd leszállt a seprűjéről, és a banyához sétált, aki háttal felfelé feküdt holtan a padlón. A hátából kiállt Fürgeláb kése, azt Rose kirántotta belőle, majd eltette a sajátjával együtt. Ezután visszatért az ujjongó menekült lényekhez, akik körbeállták, és hálálkodtak neki. Örömmel látta, hogy Rúf, a vakond már a saját két lábán áll, és már jól van.

 – A győzelmet magatoknak köszönhetitek – mondta nekik a lány. – Ti is harcoltatok. Nélkületek nem ment volna.

 – De mi akkor is tartozunk neked, Rose – mondták neki. – Mondd, mivel viszonozhatnánk a segítségedet? Bárhová veled megyünk. Bárkivel megküzdünk még egyszer, csak mondd, és segítünk!

 – Rendben. Ez pont jól jön, mert nem tudom, egyedül hogyan boldogulok majd – mondta örömmel a lány, mert hirtelen ennyi barátja lett. – Tulajdonképpen a hegygerinc – balra mutatott, a sötét viharfelhők alatti magas hegységre – másik oldalára kell mennem. Él ott egy szörny, aki…

 A lények szemei elkerekedtek, és elkezdtek szétszéledni.

 – Hoppá! Most jut eszembe, hogy otthon várnak a kölkeim – mondta az egyik.

 – Engem a növényeim!

 – Engem az anyám!

 – Engem a mostohám!

 – Engem a házisárkány! – mondta az egyik, majd hirtelen megtorpant, és Rosera nézett, mint aki nem tudja eldönteni, hogy melyik is a rosszabb: a házisárkány felesége, vagy a szörny a hegy mögött. Rose már reménykedett, hogy a lény mégis vele tart majd, de végül a lény döntött: – Most, hogy belegondolok… – azzal tovább indult. – Inkább a házisárkány.

 – Engem a macskám!

 – Engem… Öööö… Nem is tudom! Csak hirtelen olyan honvágyam támadt!

 Végül csak Rose maradta a tetőn, és Rúf.

 – Mindenki fél attól a szörnytől – mondta a vakond. – Az még rosszabb mindenkinél, mint akivel eddig utad során találkoztál. Még az Agyturkásznál is – egész testében megremegett, amikor kimondta a férfi nevét, majd megtapogatta a fejét, megnézve, hogy el van–e takarva az agya. – Ezt, azt hiszem, sohasem fogom kiheverni.

 – És te, Rúf? Te nem hagysz cserben, ugye?

 – Ó, én bárhová bele tudom ásni magam – mondta a vakond. – Nézd csak! Mutatom! – azzal beleásta magát a tetőbe, és csak a sötét lyuk maradt utána.

 Rose várt egy darabig, de Rúf nem jött vissza.

 – Rúf? Rúf! Rúf! Óó, ő is elment!

 Szomorkásan sétált vissza a seprűjéhez, közben a zsebébe tette a kezét, és megszorongatta Angel elhagyott kis zokniját.

 – Tarts ki, Angie! Jövök!

 Felült a seprűre, majd a magasba szállt vele, egyenesen át a hegygerinc fölött.

11. AZ UTOLSÓ FEJEZET

 A hegygerinc mögött egy újabb baljós vidék fogadta Roset.

 Nem messze tőle a magasba nyújtotta tornyait egy vár, melyet vizesárok vett körül. Az építmény maga tele volt vízköpőkkel, amik éltek, és mind az érkező lányra emelték vörösen világító tekintetüket.

 A vár hídja le volt eresztve, átszelve a vizesárkot, és rajta rengeteg, rondábbnál rondább szörny gyűlt össze. Egyesek nagyok voltak, mások kisebbek. Mind a feléjük érkező Rosera néztek, aki a leeresztett híd előtt tette le magát, lepattant a seprűjéről, majd harcra készen maga elé emelte a késeit.

 Agyának erejétől megremegtek körülötte a színtelen földön a kövek és kavicsok, és mind a magasba emelkedtek.

 A szörnyek viszont nem támadtak. Nem azért, mert féltek volna, csupán azért, mert ez volt nekik parancsba adva.

 Így hát kétfelé váltak, utat engedve a meglepődött lánynak.

 Rose csapdára gyanakodva várt még egy darabig, majd megindult előre a hídon, de közben mindvégig készenlétben tartotta a késeit. Ám ez felesleges volt, mert a szörnyek csak nem támadták meg, és nem volt semmilyen csapda sem.

 Beérve a várba egy hatalmas teremben találta magát, melyből rengeteg szoba nyílt, illetve középen volt egy magasba nyúló lépcsősor is.

 A lépcsőn egyszer csak egy jól öltözött, középkorúnál kicsit öregebbnek tűnő férfi sétált le lassan, és Roset nézte. Egész lényéből áradt az intelligencia.

 – Nocsak – mondta elismerően. – Micsoda kellemes meglepetés, kedves Rose.

 – Ki maga? – kérdezte tőle nyersen a lány. A késeit mindvégig harcra készen tartotta.

 – Az én nevem: Lord Reinken. Az enyém ez a vár, és egy hozzá tartozó hatalmas birtok is.

 – És a szörnyek odakint?

 – Ja, igen. Ők is hozzám tartoznak. De én nem szörnynek nevezném őket, hanem inkább olyan teremtményeknek, akikhez nem volt valami kegyes az anyatermészet. De a ronda külső nem éppen ronda belsőt takar.

 – Hol a húgom, és melyik szörny az a kintiek közül, amelyik elhurcolta?!

 – A húgod itt van a váramban, és egyik szörny sem az.

 – Érte jöttem. Hazaviszem!

 – Valóban? Szóval, meggondoltad magad? Már nem akarod, hogy a szörny elvigye?

 – Nem. Megbántam abban a pillanatban, amikor kimondtam.

 – Értem. A vendégem vagy egy epres teára.

 – Nem lehet. Haza akarom vinni, most, rögtön!

 – Ragaszkodom a teához, és egy leveshez, kedves hölgyem. Olyan ritkán van normális társaságom. Ezek a szörnyek nem értik az ilyen finomságokat, mint a tea és egy jó leves. Utána elviheti Angelt, a szavamat adom rá.

 – Rendben van – bólintott Rose, majd a férfi után indult.

 Lord Reinken egy nagy terembe vezette be a lányt, aminek a közepén egy hosszúkás ebédlőasztal állt.

 Nem messze onnan volt még egy kandalló is, melyben kellemes tűz ropogott.

 A férfi leültette a lányt az asztal egyik végére, ő meg a másik végéhez ült.

 – Szóval, Rose? – kezdte a férfi. – Hogyan jutottál el idáig?

 – Nem mondom, hogy könnyű volt, de időközben meglettek a módszereim – válaszolta a lány.

 – Helyes. Az jó, ha új dolgokat tanul az ember, és ezáltal fejlődik.

 Nyílt a terem ajtaja, és egy inas jött be rajta. Két csészét hozott. Az egyiket Rose elé, a másikat pedig a férfi elé tette le.

 – Köszönöm szépen, Harold – mondta a férfi. – Most elmehet. Hozza a mi különleges levesünket.

 – Máris hozom, uram! – bólintott amaz, majd magukra hagyta őket.

 Rose gyanakvóan nézett bele a csészébe, melyben gőzölgő tea volt.

 Reinken a szájához emelte a saját csészéjét, és jóízűen belekortyolt.

 – Hmm. Ez nagyon ízletes – mondta, majd a lányra nézett, aki nem nyúlt a csészjéhez. – Azt hiszed, hogy méreg van benne – állapította meg a férfi. – Igazam van?

 – Nem bízom magában.

 – Szeretem az őszinte embereket. De nincs tartanivalód a teámtól.

 – Azért inkább nem próbálkoznék vele – vetette oda Rose.

 Harold újból bejött, egy–egy tányért hozva. Az egyiket a lány elé, a másikat pedig Reiken elé tette le. Ezután megint magukra hagyta őket.

 Reinken megkóstolta a levesét.

 – Hmm. Ez is nagyon finom.

 Rose nem akart ebből sem kóstolni.

 – Nem tudod, mit hagysz ki, te lány – mondta neki a férfi. – Pedig finom főtt hús is van benne, meg egyéb különlegességek.

 Rose kíváncsiságból beletette a zöldes levesébe a kanalát, és megkevergette. Amit benne talált, attól hirtelen elengedte a kanalat, és talpra ugrott. Szemgolyók voltak, meg valami furcsa hús.

 – Na, látom, megtaláltad a lényeget – mondta két kanál között elégedetten Reiken. – A gyermekeknek van a legfinomabb szemük és húsuk. Elsősorban a hat-nyolc éveseknek. De ne aggódj. Ez még nem Angel. Őt egy későbbi alkalomra tartogatom.

 – Angelből nem lesz leves, mert most elviszem őt!

 – Tudom. A szavamat adtam rá ugyan, de attól tartok, hogy be kell vallanom: hazudtam. Nem fogom Angelt elengedni. Túlságosan finom leves lesz majd belőle hamarosan. Nem hagyhatom ki.

 Rose előkapta a késeit.

 – Nem fogom megengedni! Hol van? Elviszem!

 – Nem viszed sehová sem – mondta nyugodt hangon maradva a férfi, majd tovább kanalazta a levesét.

 – Ha nem adja át, megölöm magát.

 – Csak rajta, de attól tartok, hogy ezúttal túl nagy fába akarod vágni a fejszédet – mondta Reinken, majd kanalazott még egy kis levest, azután a tányérban hagyta a kanalát, majd Rosera nézett.

 Reinkennek a szemei kezdtek el megváltozni először. Zöldessé váltak, azután a teste is nőni és változni kezdett, végül az emberi méretének a sokszorosára nőtt, és olyan ocsmány lett, hogy Rose még ilyet a legrosszabb rémálmában sem látott. Reinken egész lényéből áradt a félelemkeltés.

 – Maga a szörny! – ismerte fel Rose a helyzetet. Végre rájött az igazságra. – Maga vitte el Angelt!

 – Úgy van! – mondta a Reinken szörny, megváltozott, félelmetes hangján. – De már nincs visszaút, te pedig most meg fogsz halni! – azzal egy karcsapással Rosenak dobta az asztalt. A lány alig tudott félreugrani előle. Még így is eltalálta az oldalát, és felsikoltott fájdalmában, majd a kőpadlóra zuhant.

 – Mily sebezhető az emberi lény – mondta a szörny, majd megindult a lány felé.

 Rose az agya erejével, és a karjával irányítva visszarepítette az asztalt, egyenesen a meglepett szörnynek, akit nekivágott a terem falának, ami megadta magát a csapás erejének, és beomlott.

 Rose dühösen felállt, majd a késeivel a ledöntött szörnynek rontott, de Reinken hirtelen csápokat növesztett, és az egyikkel elkapta, és a magasba emelte a kapálódzó lányt.

 – Most megvagy! – mondta.

 – Várd ki a végét! – vágta rá mérgesen Rose, majd a két késsel egyszerre kettévágta az őt tartó csápot, és a padlóra esett, majd sebesen odébb gurult.

 A szörny dühödten felordított a csápja elvesztése miatt, majd még többet növesztett a helyére, és egyszerre mindet a lány felé eresztette.

 Rose a sebességét és ügyességét használva szlalomozta ki a csápokat, közben megállíthatatlanul a szörny felé tartott, majd már a csápokat is használta, hogy feljuthasson a szörny fejéhez.

 – Nem menekülhetsz! – rikácsolta neki Reinken. – A féltestvéredből nagyon finom leves lesz!

 – Ne merd őt még egyszer a szádra venni! – vágta oda neki Rose, majd elugrott két csáp elől, és Reinken feje mögé került, ahol mindkét kését egyszerre vágta bele a felordító szörny fejébe.

 Kirántotta a késeket, majd újra szúrt. Azután újra- és újra, teljesen addig, amíg a szörny ki nem múlt.

 – Ez megvolna – mondta Rose, miközben sebesen szedve a levegőt utoljára kirántotta a késeket a fejből.

 Egy ajtó kinyílt a közelben, és Angel lépett ki rajta. Amint észrevette Roseot, nagy örömmel odaszaladt hozzá, majd ráugrott, és megölelte.

 – Hát eljöttél értem! – mondta mosolyogva, de közben majdnem sírt. – Tudtam, hogy a szíved mélyén szeretsz, és nem gondoltad komolyan, amit a szobában mondtál.

 – Jól vagy, Angie? Annyira aggódtam érted – ölelte magához szorosan Rose. Ő is majdnem sírva fakadt.

 – Igen. Minden rendben van. Nem bántottak.

 – Ó, Angie! Ne haragudj rám, hogy ezt tettem veled. Úgy sajnálom.

 – Nem haragszom.

 Elengedték egymást.

 – Mi lesz most? – kérdezte a kislány. – Hogy jutunk vissza a szobánkba?

 Váratlanul egy lyuk keletkezett a kőpadlón, és Rúf dugta ki rajta szőrös kis fejét.

 – Rose! – kiáltotta örömmel a vakond. – Hát sikerült?

 – Ő Rúf – mondta Angelnek Rose. – A barátom. Tulajdonképpen az egyetlen barátom ebben a világban. Ó, Rúf, haza kell jutnunk! Vissza az emberek világába. De egy csomó szörny őrzi a kijáratot. Attól tartok, minddel meg kell küzdenem, ha ki akarunk jutni innen.

 – Meg tudod csinálni, Rose – mondta neki a vakond. – De, én is segíthetek. Gyertek utánam! Majd szélesebb járatot ások, hogy ti is kényelmesebben beférjetek.

 Rúf hozzálátott visszaásni magát, Rose és Angel pedig követték. De félúton a járathoz Rose megállított a kislány, a zsebébe nyúlt, majd odaadta neki a fél pár zoknit, amit talált.

 – Jaj, a plüssös zoknim! – örült a lány. – Elhagytam – tette hozzá, miközben a lábára húzta.

 – Megtaláltam – mosolygott rá Rose, majd együtt másztak be a járatba.

 Ott olyan sötétben, hogy szinte az orruknál sem láttak, tovább másztak lefelé, majd érdekes módon hamarosan felfelé kanyarodott a járat.

 – Gyertek csak utánam – mondta nekik néha Rúf. – Mindjárt ott vagyunk.

 Nemsokára fényt láttak az alagút végén, majd elérték azt, és Angel ágya alatt találták magukat.

 A ruhájuk megváltozott, és rendbe jött, olyanná vált, mint a másik világba kerülésük előtt volt. Sehol egy koszfolt vagy szakadás nem volt rajta.

 Egyedül csak a Fürgeláb által Rose karján ejtett seb nyoma maradt meg emlékül.

 – Itt búcsúznom kell – mondta nekik szomorúan a vakond.

 – Látlak még valaha? – kérdezte ugyan csak szomorkásan Rose.

 – Nem tudom. Remélem – válaszolta a vakond, majd visszafordult.

 – Ég veletek!

 – Ég veled, Rúf! – köszöntek neki egyszerre a lányok, majd kimásztak az ágy alól.

 – Nem telt el sok idő – állapította meg Rose a faliórára nézve. – Csupán még csak éjszaka két óra van.

 – Nem mondhatom meg apának, ami történt, igaz? – kérdezte Angel, bebújva a takarója alá.

 – Úgy sem hinne nekünk. Ez a mi kis titkunk marad. Az a lényeg, hogy jól végződtek a dolgok.

 – Hát igen – mondta a kislány, miközben egy hatalmasat ásított. – Azt hallottam a szörnytől, miközben elcipelt a kastélyába, hogy az édesanyádat is egy ágy alatti szörny ölte meg. Ez a szörny volt az?

 – Nem. Nem ez a szörny volt az.

 – Érzel még valamit az erődből? Ha igen megkereshetnéd, és bosszút állhatnál.

 – Nem, szerintem itt a való világban nincs semmi erőm. De várj csak…

 Rose az Angie éjjeliszekrényén lévő kis üvegpohárra nézett, felé nyújtotta a kezét, és az agya erejét használva megpróbálta felemelni azt. De nem történt semmi.

 – Sajnálom – mondta ásítva Angie. – Pedig izgalmas lett volna, ha itt is használhatod. Jó éjszakát!

 – Jó éjt! – köszönt neki Rose, majd benyúlt a ruhájába, és elővette a két kését. Azokon furcsamód semmilyen vérnyom nem volt már.

 Valószínűleg csak a másik világban volt meg az ereje. Ennek nem örült, de mivel már ő is nagyon álmosnak érezte magát, elszaladt lezuhanyozni, majd pizsamában tért vissza, és befeküdt az ágyába.

 Lekapcsolta az éjjeli lámpáját, és hamar mély álomba merült.

 Így már nem hallotta egy szörny suttogó hangját az ágya alól:

 – Aludj csak, Rose. Aludj.

VÉGE

KÉSZÜLT: ETES, 2010. FEBRUÁR 06. – PETŐFIBÁNYA, 2010. FEBRUÁR 15.

Javítva: BUDAPEST, 2022. június - július 7.