Barion Pixel nuuvella

#6295

 

PÖR ÉS HAMU

1728. július 23. Szeged.


Az uszadékfák csendben ringatóztak a Tiszán, épp testfelhőket eregetett a 
hajnali pír. Az éhség és szárazság szaga valahogy mindig ott volt a fák között, mivel a környéken igen szűken voltak tűrve a szekerek. Nem termett már pohánka sem, sódart és esőt is régen láttak a helybéliek. Szinte minden kamrába beszorult a szükség.
Giliczó János fejfedőjét hóna alá csapva, csendben állt a középső máglya maradéka előtt. Még izzott a hamu, és érezni vélte a sült vér illatát.
Arra gondolt, hogy a szerencsével ritkán volt frigye. Itt van ez az Annus is. Hiába mondta néki sokszor, hagyja abba a bábáskodást, orvoslást, még itt is el találják zavarni, mint anno Makóról. Kerülje Rózsa Dánielt és pohárnok nejét, Széll Zsuzsát, mivel sok rosszat hallott róluk ő is. De Danyi János özvegyébe se bízzon, mert bizony túl sok a gyermekhalál körülötte. 
– Bizvást tudom, ő is szövetközött a törökkel!
Még komájától hallotta, hogy Danyiné egyszer félre köpte az ostyát. Azóta apadnak a kutak és magtárak. Így zúdította ránk az Úr haragját. Azóta a Sátánnal és az Ördöggel cimborál. A koma azt is tudni vélte, hogy az özvegy, akit csak ágyába fogadott, az előbb-utóbb a halállal randevúzott. Egyszer a jegykendőjét is vérrel pecsételte, azóta az is megtörtént, hogy mikor a szomszét tehenét kezdte fejni, a jószág véres tejet adott. Mivel ezt a komája mondta, az meg volt mondva. Vagyis így volt.
János nem bízott a körülötte sertepertélőkben, egyedül Sárát, a legfiatalabb asszonyt viselte el.
De hát hogyan is lehet beszélni egy konok békési asszonnyal... Pedig már régóta mondogatta:
– Figyelj ide, Annus! Pör és hamu lészen végzetöd!
– Ugyan má’, János. Embört hagytam már el, betegöt, várandóst sosem – vicceskedett olykor Anna. – Ángyom asszony is elmúlt már hetven, és a minap is világra tudta segíteni Rozikát, a szomszéd kisdedét. Nekünk sok dógunk van még itt a fődön.
– De ha menni köll, megyök! – mondta Annus. – Sok erre az ínség, éhség, betegség, szűkösség, szöröncsétlrnség. Nagy a világi hívságok hiánya. Ha lönne Isten, nem rekesztene ki országábúl. A sírás és reménytelenség nagy része volt életömnek eddig is. Nem Istennek szógálok ebben a világban. Ez az én vétköm. A Teremtő sosem kereste lelköm bódogságát. Életömben az időt már múltnak vöhetem. Hiába bánkódom, ma vagy hónap máglyára vötnek. Ha menni köll, mögyök. Halálom óráján úgyis mögvígasztalnak, mert az élők mindig rínak, a holtak megvígasztalódnak.

Szent György éjszakája után elérte őt is a malefícium bűne, rajta is megtaláltatott a stigma. Állítólag a Matyparton adták el a töröknek az esőt és halat.
Másnap elvitték, azóta sem látta őt János. Elbúcsúzni sem tudott tőle. 

Kissé feléledt a szél, belekapott a hamuba, és az ide-oda szálló pernye néhány darabja János ingujjára szállt. Leporolta, megigazította bocskora telekét, mikor figyelmes lett a máglyában egy csillogó darabra. Hát bizony ez egy bélagyöngy. Ez az a bélagyöngy!
Eszébe jutott, hogy ez volt az egyetlen, mit összetartozásuk szövetségekor – mikor hitvesül vette – adni tudott kedvesének. Hát – gondolta – ezt nem vitte el magával a túlvilágra. Ennek itt vagyon dolga! Majd zsebébe süllyesztette. 
– Szóval itt végezted, Annus, ezön a rakáson. Rossz ösvényre tekerödtél.
Könny nem jött ki szeméből, csakúgy aszályt érzett belülről is, akárcsak a körbetekintett környéken. Még a Tisza-parti fák, bokrok is kókadtnak tűntek.
– Hát bizony, Annus, te sem tekeröd többé a guzsalyt. 
Szomorúan konstatálta, hogy bizony egy darab hetesvászon sem maradt egyik máglyán sem. Mikor utoljára látta, Anna legsilányabb ruháját aggatta magára, mert mint mondta: „Ha mönni köll, fölöslegös minden cafrang”.
A gyöngyön kívül semmi sem maradt, csak parázs és hamu.
Tekintetét a többi máglyára vetette. Vajon melyik tűzben olvadt el Sára? Ekkor még nem tudta, hogy Sárát visszatartották. (A lányt, ki áldott terhet hordott szíve alatt, még a jó reménység táplálta a tömlöcben.)
Mivel nem volt ott sem a pörnél, sem az ítélethirdetésnél, még a pörzselésnél sem – nehogy gyanúba keverjék –, azt gondolta, hogy mindegyikőjüket máglyára vetették.
Sárától – ki felettébb csinos fiatalasszonyka volt – hallotta olykor-olykor, mikor megeredt nyelve, hogy „itt mindönki boszorkány, csak egyesöknek csókokkal takarják be szájukat, hogy ne tudjanak annyit beszélni, és ha a sokadalmakban kóricálnak, akkor sem lösz semmi bajuk”.
Úgy látszik, Annusomnak és Sárának sem jutott elég csók – gondolta 
magában. 
– Örök Isten, adj nekik irgalmat! Asszony, a te bűneidet én nem szenvedhetöm. Üszkösödik lelköm. Együtt vótunk társak a föld nyomorában, leszünk üdvözültek a lét összes porában. Isten veled! Legyél angyalpor a világ tetején!
Mostantól nőtelenül élök. („Az angyalokból is lösznek egyszer özvegyek!” - jutott eszébe a gyakran hallott mondás.) Jöhet az árva élet. Innentűl páratlan lösz vánkosom.

Az uszadékfák és a sóhordó hajók halkan ringatóztak a Tiszán. Csend volt, őrült csend, még az ebek sem ugattak. Lassan a felkelő nap is aranylott, szinte vakította az elmét, és János érezte, tudta: a holtak ragyognak, míg az élők fonnyadnak a hit reményében.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd a kedvenc szerzőidet!


  • 1235 szerző
  • 831 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

bejegyzés

Címkék

Olvasási idő

4 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Kecskés István nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!