A herceg én vagyok! Kissé bolondka.
Egy lírai én – idézet magamtól – vagyok.
Szöveg – szünet – egy nemtelen világban.

Ott voltam, kilestem, láttam Lót leányait.
Még habzó bor illatozott az öreg arcán, a domboldalon.
Coárból  jöttem, elhagytam Sodomát,
Moáb lányaival háltam, 
és kergettem az ördög pajkos cédáit.
A hamis erény és Hágár ágyasa voltam,
mintsem Sárát ejtettem teherbe.
Paristól loptam Helenát,
letepertem a felajzott Penelopét, és pihentem
szandálos Thalia ölében.
Közben Ursa kacsintott a felhők felett.
Meglestem Justine-t, 
ahogy tizenegyezer vesszőből fon kosarat.
Ezer lábú gyomként kapaszkodtam beléjük, míg
uzsorásként műveltem rajtuk a szerelmet.

A teremtésből születtem, megannyi bűnnel,
mint buja Mathilda és az apró Lolita.
Elsőáldoztam Arthur oltárán,
erőszakoltam Diderot szajháit,
kerestem Vénusz Deltáját,
a disznófarkakkal született éjfél gyermekeit.
Hordoztam Sonja keresztjét,
közben folyton alkudoztam Istennel.

Bolondnak hittek, mert
más ajkakról csentem a mosolyt, 
belemartam a gyenge szívekbe,
vérrel itattam a kéjes illatot.
Jó szemem volt más férfiak asszonyaihoz.
Egybekapaszkodtam velük, mint Izolda fűzfái.
Míg Ábrahám és Lót fejet hajtott, én
talpig bújtam a bűnösségben,
mint a keserűen édes-illatos
veinhageni rózsák szirmai.
Minden nap sétáltam Artemisszel és
boldogságforintokkal dobálóztunk,
ahogy gyermekkorban a kisbélásokkal a vasúri restiben.
Olyan csillagokat találtunk ki, melyek nincsenek az égen.

Vihar voltam, száz tüzet kioltottam,
rajzoltam szívembe alvó pecsétet.
A mindenségből törtem elő
idegenként egy ismerős világból.
Mefisztó pucér boszorkái kísértek utamon,
s mint harmatcsepp a levélen, lettem sebhely Isten arcán.

Erünniszek és fúriák, alvilágból hozott hitvesek,
sötét lelkem kísértetei mondjátok,
hány kígyó árnyéka mondja még: szeretlek?
Vajon melyik nő, melyik pap ad majd üdvösséget?
Elmondhatom-e még szuszogó imámat,
ahogy Orfeusz Eurüdike ágyékán?

Hitem elhagyott, mint
a menstruációs vérrel rajzolt kereszt a hátamon.
Bár barázdákat szántott rá az Isten,
vajúdó lihegéssel mégis kacagok rajtatok
szép emlékek.

MOST utazok 
Pangloss mester bárkáján, hánytatott habok oltárán.
Vámbéry poros fogatán,
szomjasan az oázisban,
eltévedve a Papírvárosban.
Asszonyokat tartok és az istenekre bízom végzetem napját.
Nem gyónok, nem imádkozom, nem bocsátok,
mert az maga a halál!
Sovány vagyok mint egy árnyék,
nem ráz téboly sem a láz még.
Néha orkán vagyok, néha gyenge szél,
ehetetlen ostya rút kezekben,
de nem áldozat, csak gyenge élet.

Reggel van, de esteledik,
Hajnóczy magányos imája kísér,
és az anyja testével játszó tünemény.

Most nyitok egy „micsinálsz” fejezetet
(precso?)
egy kocsma terasztán.
Ahol voltam utazó, vagyok herceg, és lennék
az igék koldusa!