Egy fejsze nyele fekszik az asztalon.

Fény nem éri, a terítőn többéves a repedés.  

Előttem kupacokban kiszáradt virágföld,

egy feje tetejére állított vödör.

Miért áll bennem össze képpé ez az összevisszaság?

Egyből fájdalmas koncepcióvá érik az értelmezés,

ami erején felül próbálja megszámolni és elrendezni ezeket a dolgokat.

Fejszámol, felsorol, aztán kétségbeesik,

mert a vonal, ami összeköti a tárgyakat, térképen nem ábrázolható,

létezésüknek nincs eleje sem vége, de belőled kifordulva

értelmet nyernek addig az ideig, amíg figyelsz rájuk.

Kint, az erkélyen gyenge árnyék, de a távolban még süt a Nap.

Megcsillan a fény, amikor úgy gondolok rád,

hogy kilépek magamból. Árnyékból a fénybe, fényből az árnyékba,

egyszerre két helyen vagyok.

A terítődön egy pillanatig én voltam a repedés.

Én voltam a fejsze, aminek a fejét elhagytad,

és most éke nélkül csak elhasznált fadarab.

Én voltam a virágföld, amikor magok duzzadtak benne,

és a vödör, ami most magányos ürességében fekszik.

Így állnak össze bennem a dolgok képpé,

emlékem rólad így marad örök.