Egy barátom igen régen megosztotta velem tárcsaelméletét, mely az én értelmezésem szerint arról szólt, hogy a világ egy nagy körforgásban mindig visszatér ugyanabba a pontba és a világ apró összetevői is ugyanígy tesznek, mint tárcsák egy jól működő órában. Hogy az óra haladna? Illúzió.

1962-ben, amikor "kitört" a kubai rakétaválság, kevesen tudtak róla, hogy milyen közel került a Föld nevű bolygó ahhoz, hogy magányosan - embertársaitól megfosztva - folytassa végtelen útját a világuniverzum sötét óceánján. Talán egy alternatív valóságban nem is csak közel volt ehhez...

A második világháború egyik legkegyetlenebb frontvonala Afrikában, a Szaharában húzódott. Itt a feleknek nem csak egymással, hanem az éhséggel, a szomjúsággal, a hőséggel és a kegyetlen terepviszonyokkal is meg kellett küzdeniük.

Azt mondják, hogy ha valamit kis mennyiségben adagolnak elég hosszú időn keresztül az embernek, akkor hozzászokik, tán meg is szereti. De vajon tényleg így van ez?

A virágoknak szimbolikája van és azoknak, akik értik ezt a jelképrendszert, nagyon sokat tudnak mesélni. Egy tragikus szerelemről mindenképp...

Elképzelhető-e, hogy józan állapotban olyat cselekedjünk, amire később nem emlékszünk? Vajon képes-e a tudatunk ketté hasadni? És vajon kommunikálhat-e egymással a ketté hasadt tudat két különálló része?