A kevés-egy-univerzum életérzés már a 80-as években megjelent, és a mai napig megosztó népszerűségnek örvend a bimbózó Multiverzum elmélet. Sok fajtája van a buboréktól kezdve a párhuzamoson át az elágazó univerzumokig. Megjelenése nagy űrt tömött be a filozófia (hasonmáselmélet), kvantumfizika, sci-fi,… stb. köreiben. Létüket bebizonyítani még nem sikerült, de akadémikus körökben is szimpatikus, ésszerű feltételezés. Nehéz számszerűsíteni a valószínűséget, de minden józan ember érzi, hogy nem hasonlítható össze például a religiózus doxazma elemeivel és az azt katalizáló írásokkal.
Eme multiverzális filozófia az alábbi dogmákból indul ki:
- Makroszkopikus objektumok determinisztikus eseményeket produkálnak: ebben a nagyságrendben minden előre elrendelt, a newtoni mechanikától kezdve az időjáráson át az emberi gondolatokig minden. Az, hogy feldobunk egy érmét, gondolunk egy véletlenszámra,… csupán pszeudo-véletlen esemény: ha egy kiindulási időpontban elég sok és részletes információ állna rendelkezésünkre, kiszámíthatnánk mi fog a következő pillanatokban történni.
- Vannak igazi véletlenek: szubatomi szinten, a kvantumvilágban rendszeresen történnek igazi véletlenesemények, amelyeket mérni is tudunk. A mérésünk pontossága véges, de a digitális műszer kijelzőjén megjelenik egy kvantumesemény vezérelt adat – úgyszólván felnagyul a makrovilágba –, és megtöri az univerzum determinizmusát: szétágazik kettő vagy több ágra az idő, és mindegyikben mást jelenít meg a műszer. Ezek az időszálak továbbra is determinisztikusak lesznek, amíg újra meg nem törjük őket kvantumrandomszámokkal. Akkor beszélünk igazi – kvantumvéletlen vezérelt – véletleneseményről, amikor előre megtervezett döntéseket később generált igazi véletlenszámok függvényében hozunk meg.
- Lényünk lényege is csupán randomgenerálás: mi lenne, ha magunkat nem a testünkkel azonosítanánk, hanem olyan agyi funkciókkal, ami az érzékelést lehetővé teszi? Ez az animáció. Az agy érzeteket dolgoz fel, gondolkodik és behaviorista módon reagál, ennek egy magasabb rendű funkciója az érzékelőség, mely mi magunk vagyunk, mint animációk. Szabadságunk kimerül a gondolkodássorán felmerülő döntések közötti választásban, ez a választás animációnk randomszámgenerálása alapján történik, noha rendszerint a választási lehetőségek súlyozása nem egyenletes. Ez a randomgenerálás annyiban tér el az eddigiektől, hogy össze van valamilyen értelemben fonódva az animációval; de hogy melyiknek a speciális esete, magyarul a döntéshozás determinisztikus-e az nem triviális kérdés – bár a kvantumos nemdeterminisztikusságot kizárhatjuk.
- Az animációk nem multiverzálék: a saját univerzumunkban empirikus módon tapasztalhatjuk, hogy agyműködésünk belül egy öntudatot, egy énérzetet érzékelünk. A párhuzamos univerzumok egy időszeletében csak egy pontban létezhet az animációnk, noha feltehetően nagy frekvencián alternál, így kicsit mindenütt ott van. Erről meggyőződhetünk: tegyük fel, hogy életünk során kettéágazódik az időszál – ilyen elágazások 11947 óta történnek –, tehát a testünk egyszerre több párhuzamos világban létezik (hasonmások), mégis bárhogy alakul általában perszonalizált módon érzékelünk. Nem szoktunk spontán deanimálódni.
- A deanimált agy deperszonalizált: az élőlények ritkán mégis deanimáltak, azaz emberi beszámolók szerint nem érzékelnek, vagy mintha kívül lennének, nem irányítanák magukat. Ezt úgy értelmezem, hogy az aktuális helyen (időszálban) az alany szerencsétlen neurológiai konstellációja miatt az animáció nem tud funkcionálni, azaz randomdöntéseket szolgáltatni, így alapértelmezett módon működik az illető agya – a legnagyobb fajsúlyú választási lehetőségek mellett dönt. Egy deperszonalizált alany animációja természetesen máshol jelen lehet, és tökéletesen működhet. Ez leginkább attól függ, hogy az életében történt elágazások mennyire alakították máshogy a hasonmásainak életét. Ha vissza tud térni, akkor sem tudná elmesélni mit látott, mert az animáció memóriát, emlékeket nem hordoz, csupán érzékel, megfigyel. A pszichopatológia számon tart deperszonalizált személyiségzavaros embereket, de eddig arra nem gondoltak, hogy ezek a zavarok esetleg multiverzális utazással járjanak együtt. A visszatérés lehetősége feltételezi a Multiverzum kohéziós erejét.
- Multiverzális transzanimáció lehetősége: transzanimáció az, amikor két érzékelő öntudatot, ént, elmét cserél. Leghamarabb ilyen jelenséget a disszociatív identitászavaros alanyoknál figyelhetünk meg, de eddig még nem írtak le ilyet. Ha történne is ilyen, se biztos, hogy észrevennénk. Ugyanakkor az agy-gép interfészek is jó kísérleti lehetőségeket hordoznak magukban. Az is transzanimáció, amikor az egyik hasonmás elveszti animáltságát, és a többinek megerősödik. A cél az lenne, hogy egy speciális gép/szer hatására az alany az időszál hasadása után ki tudjon lövellni, mint animáció egy olyan univerzumbéli hasonmásába, aminek másképp alakul az ideje. Noha emlékeket nem tudunk így multiverzálisan transzportálni, de a perszonalizáltság megléte/hiánya, ill. ennek frekvenciája információ, amit más helyeken lévő hasonmásaink befolyásolnak. Ez további kutatási (igazolási vagy falszifikálási) lehetőséget rejt magában.
Ezen multiverzális filozófia merőben új lehetőségeket ígér, és teljesen áthuzalozza az ember gondolkodását. A mi felelősségünk, hogy megelőlegezzük-e a bizalmat az elméletnek, és élünk-e a rendelkezésre álló lehetőségekkel. Amint a technológia/fizika/neurológia megengedi, egyszer s mindenkorra bebizonyítjuk vagy megcáfoljuk a dogmákat.
Halt, anarchia!
