– Szaladj le a sarokra, hozz egy kis erőset! - talán a leggyakoribb mondat volt ez nálunk, noha a sarki kocsma időszakában alig lehettem négyéves. Vézna és kicsi voltam, a jellegzetes kocsmai asztalok alsó része is elérhetetlen magasságnak tűntek. Amikor elhangzott ez a mondat, akkor a lehető leghamarabb fognom kellett a “kislapost” (a hajdani csehszlovákok rumos üvege, hatalmas bakelit ivókupakkal), és a korra oly jellemző sarki talponálló füstjén keresztül vágva megtöltetnem az üveget. Csinos darab volt, gondosan leáztatott címkéjének helyére a Vasas sportklub címerét ábrázoló matrica került…

Meglehetősen gyakran volt a kezemben. Könnyű volt a fogása, én is elbírtam, nem úgy, mint néha a közértből rendelt dolgokat. Csak a dugóját nem szerettem: pici volt, még az én szememmel nézve is - és ha elgurult, akkor bizony kilötyögött belőle a pálinka! Hogy csípős szagát még ma is az orromban érzem, az lett volna a kisebbik baj. Az így keletkezett hiányt követő hangos szavaknak azonban rendre csattanós befejezése volt!

Senki sem szereti, ha megütik, de egy idő után nem veszed fel annyira! Hozzátartozik az életedhez, hogy beleszaladsz egy-egy pofonba. A kiabálás, mikor nem tudod, mi fog következni, és halvány gőzöd sincs, hogy egyáltalán mit csináltál rosszul… Na azt nem lehet megszokni, az borzalmas tud lenni! Akkor inkább csattanjon az a pofon, az legalább már a cirkusz végét jelzi!

- Hozzad már, igyekezz! - csattant fel anyám hangja is, ha elméláztam egy pillanatra és nem tettem a dolgom. Fizetnem se kellett: anyámék jó vevőnek számítottak, felírták nekik! Néha én is kaptam egy-egy málnaszörpöt vagy jaffát ajándékba (hetvenes évek - ez volt a csúcs!) a kocsmáros nénitől vagy a Józsitól! Ő mindig vicceseket mondott, szerettem, ha ő van bent… Kis angyalkájának hívott és mindig mosolygott rám!

Én is szerettem a tréfát, anyámnak azonban talán nem a humorérzék volt a legjellemzőbb tulajdonsága. Pedig okoztam néhány vicces helyzet, mégis aligha mondhatnám, hogy nagy (ellenben: többnyire annál zajosabb!) sikert arattam!

Egyszer például “egy kis” erőset kért és nem mondta konkrétan, hogy cseresznyét vagy rumot ért alatta. A közértből a fekete címkés kellett, ez nem lett volna kérdés. A sarki kocsmában általában cseresznyével töltötték az üveget, de azt nem kellett kérjem, mert tudták. A rumot többnyire ajándékba kapta, az is elfogyott. A színe is érdekesebb volt, a szaga is sokkal elviselhetőbb… Számomra csak ennyit jelentett, nem értettem hozzá.

A kapunk és a kocsma között csupán egy festékbolt egy tejcsárda mellett kellett elmenni. Utóbbi akkoriban még mindenütt jelen volt és kimért tejet is árultak. A belvárosban már nem vitték házhoz, az ellentétes volt a kor szellemével. Mindezekkel én nem foglalkoztam, de azt minden okos és nagy gyerek tudta, hogy a tej élet, erő, egészség! És én okos és nagy gyerek voltam - vagy legalábbis igyekeztem, hogy az legyek!

Anyám épp gyengélkedett valamitől, ezért kérte az italt - és mert nem tudtam eldönteni a cseresznye vagy rum kérdését, hát olyat vittem neki, amitől azt reméltem, biztos meggyógyítja! Tényleg nem akartam én semmi rosszat! Még csak nem is viccnek szántam, hogy ezúttal a kocsma helyett a tejcsárdában töltettem meg a kislapost. Csak azt akartam, hogy jobban legyen és persze, hogy megmutassam, milyen okos nagylány vagyok! Nos, ő valami egészen mást mutatott meg - aminek következményeként egyrészt végtelenül kicsinek és butának éreztem magam, másrészt kénytelen volt betegsége ellenére saját lábán lemenni a sarokra, mert én nem bírtam!

Egy másik alkalommal egy izgalmas gondolat ragadta meg a figyelmemet a rádióból: “amit el akarsz dugni, azt tedd ki az ablakba!” - hangzott a bölcsesség. Nagyon vicces és elgondolkodtató volt egyszerre, pedig akkoriban még nem ömlött Coelho a csapokból! “Na, ezt egyszer kipróbálom” - gondoltam az addigra már tízévesek bölcsesség utáni vágyával. Nem kellett sokáig várjak ennek lehetőségére, hiszen anyám mindig ügyelt a látszatra:

- Dugd el az üveget! - hangzott el az utasítás, ha kopogtattak. Az egyik ilyen alkalommal felcsillant a szemem és felidézve a tanultakat hozzáláttam, hogy kipróbáljam az elméletet a gyakorlatban is. Kijelenthetem: működik! Nagyon is jól! Nem látta meg sem a szomszéd néni, sem a védőnő, akik épp megfordultak nálunk. Belül a függöny is takarta, és - akkoriban már egy lakótelep tízedik emeletén laktunk - kívülről sem látszott.

A dolog kis szépséghibája az volt, hogy távozásukat követően anyám hiába forgatta fel az egész lakást, ő sem találta meg az üveget, engem azonban időközben útnak indított valamerre. Mobiltelefonok (??? Telefonok!) még talán a mesékben sem léteztek, így nem tudott csak úgy utánam szólni, hogy hova rejtettem az italát. Aminek köszönhetően meglehetősen indulatosan várt rám az ajtóban.

Az érkezésem utáni hosszú percek során egy dologban voltam biztos: szerettem volna, ha valaki engem is eldugna az ablakba! Sajnos azonban én látható és elérhető maradtam, aminek további szemmel látható nyomai maradtak. De legalább megtanultam: az elmélet mindig működik! Csak a gyakorlat néha fájdalmas következményekkel jár…