Barion Pixel nuuvella

Áldozattal járó boldogság

     Hűvös őszi nap volt. Szűrke felhők fedték be az eget, amelyekből fájdalmas cseppek kezdtek hullani a földre. Pihent, csendes kis falusi ház udvarán, egy diófából készült koporsó, melynek birtokosa örökre bérbe vette azt. Mellette megtört szívvel állott egy asszony, négy gyönyörű gyermekét ölelgetve. Három leányát és egyetlen fiát, aki mind közül a legkisebb volt. Közben fájdalmas könnyei megállás nélkül gurultak le bársonyos arcán. 

-         Oh János…, mi lesz most velünk nélküled? – tekintett az asszony az égre, hangja kimerült, arcát hideg esőcseppek érintették.

 A legnagyobb lány, aki az évben töltötte a tizenharmadik életévét, az édesanyja egyetlen támasza maradt, mert a többi gyerek alig volt öt-hat éves. Nem voltak sokan a temetésen, hiszen nem nagymódú családból származott a családfő. Ezért csak a rokonok, testvérek, szülők a megtört szívű özvegy, meg gyermekei kísérték őt utolsó útjára.  

Telt az idő, az özvegy asszony, hogy felejtsen újra munkába állt, a helyi óvodában dadusként. Nagyon szerették a gyerekek. Közben odahaza, a legnagyobb lány tevékenykedett szorgosan. Főzött, takarított, mosott, és nevelte kisebb testvéreit. Két húgát meg öcsit. Azonban egy februári napon, minden megváltozott számára. Édesanyja miután hazaérkezett az óvodából, nagyon fáradt arccal nézett gyermekeire. Átöltözött, közben szólt a nagyobb lányának, hogy terítse meg az asztalt vacsorára. A lány segítő késznek volt nevelve, boldogult édesapja kedvenc kislánya volt, mert szófogadó, megértő, szelíd teremtésnek született. Aki szerette a természetet az álatokat, az embereket. Ezért hát sarkon fordult és azonnal ment teríteni. Mikor leültek a vacsora asztal mellé, az özvegy hálaadás helyett váratlanul megragadta nagylánya kétágba font hosszú, vastag copfját, és egész ki a kapuig ráncigálta őt. 

-         Édesanyám! -eresszen el, mit tettem? – kérdezte érthetetlenül fogva édesanyja kezét megrémülve lánya. 

A megtört szívű asszony kitárta a nagy fakaput majd kihajította a lányt, aki elesett, és beverte térdét egy kiálló kőben. A szomszédok, ablakaikon beszűrődő kiabálásra, igyekeztek kifele, hogy meglessék mit történik odakint sötétedéskor az úton. Amikor meglátták az özvegy nőt, kinek háta mögött három apró bömbölő, gyermek állt, és a negyedik akkor próbált fel kecmeregni a jeges földről, azonnal segítségére indultak a lánynak. 

-         Ida! – meg bolondultál Ida? – mit csinálsz szegény teremtéssel? – segítettek a lánynak felállni a jószándékú szomszédok. 

-         Azonnal engedjétek el, különben fejszével foglak ketté hasítani mindannyiótokat! – fenyegette meg a jószívű szomszédokat, akik meglepődtek az özvegy viselkedésén. 

Közben a nagyobb lány kötényében tartott csipkés zsebkendőjével itatta a kibuggyanó vért térdéből.  

-         Ne keljen még egyszer elmondanom! – takarodjatok vissza azonnal viskótokba, ez nem tartozik senki másra csak is rám! – fakadt ki a megtört szívű nő, és elkapta a kapufejfának támasztott fejszét. A szomszédok, nyomban hátrálni kezdtek. 

-         Gyerünk Mária, tovább nem a mi dolgunk! – jelentette ki a férfi, és megfogva felesége kezét, magára hagyták a tizenhárom éves lányt. 

-         Ne menjenek kérem? – segítsenek nekem…, hol fogok én aludni? – fordult a szomszédok után a lány, de ők meg sem hallgatva szavait, visszavonultak az otthonukba. 

Mivel már majdnem lemenőben volt a nap, a lány dideregni kezdett, hiszen csak a vastag téliruhájában volt, rajta köténye, vékony lábait kötött harisnya fedte. Hátán s fején se sapka se kabát. 

-         Mondja édesanyám… – szolt anyjához kihűlt, rekedtes hangján a lány. A nő kézen ragadta többi gyermekét, betessékelte őket a házba, aztán ő is eltűnt pár percre.  

Közben a tizenhárom éves lány könnyes szemekkel csodálta a hegyek mögé bújó napot. Hirtelen egy morcos hang szolt a háta mögül. 

-         Hé, …Ilonka! – a lány megfordult. Édesanyja állott vele szemben a kapuban. 

-         Tessék, egy kabát, és egy sapka. – nyújtotta át neki komoran. A fiatal lány sietősen felvette magára azokat, és csak annyit kérdezett még utoljára:

-         Mit tettem, hogy elbocsájt édesanyám? – tette fel kérdését értetlenül tekintve anyjára.

-         Semmit sem tettél Ilonka! – felelte hűvösen anyja, és betette lánya előtt a fakaput.

 A lány könnyeivel küszködve, lassan elindult a jeges úton, s közben gondolkozott, hogy hová is mehetne, ki fogadná be őt. Amig mendegélt, már feljöttek a csillagok is az égre. Nagyon lehűlt a levegő, vékony kis ujjaiba belehasított néha a hideg, de akkor sem állt meg ment tovább, mert eszes lány volt, és tudta, ha mozgásba van teste nem hűlhet ki. Már a faluból kiért, mikor megált:

-         Zsófianéném biztosan befogadna magához, elvégre egyedül él. – mondta bizakodóan, mert édesapja testvére volt az egyetlen reménye számára. 

Különben hajléktalan marad. Azzal a tudattal, hogy nénikéje majd befogadja őt, ismét nekivágott az útnak, amit a telihold fénye világított. Ilona nem félt a sötéttől, édesapjával, sokat járták az erdőket és mezőket, vadakat figyelve. Legtöbbször esteledéskor indultak útnak, és csak másnap hajnalban tértek haza.

 Hajnalodott amikor megközelítette nénikéje faluját. Ilona addigra úgy ki volt merülve, alig bírta lábait fölemelni. De nem adta fel. Ballagott tovább. És mikor a nap már feljövőben volt, végre odaért nénikéje kapuja elé. Nagy levegőt vett aztán piros kezét a kapu, fagyos kilincsére emelte. A házőrző kutya, azonnal észrevette őt, majd ugatni kezdte. Arra nyílt a tapaszos kisház ajtaja, egy fejkendős nő sietett ki rajta.

-         Ki az? Ki van ott? – kérdezte felemelve hangját. Ilona fogott az alkalmon és előlépett a ház sarka mögül, ahova megbújt egy pillanatra a morcos kutya elől. 

-         Te szentséges Szűz Mária! – kerekedett el szeme, aztán közelebb lépett a lányhoz. 

-         Ilona…te vagy az? – kérdezte meglepődve Zsófia.

 A lány váratlanul szaladásnak eredt feléje, miközben nagy könnycseppek hullottak szemeiből. Nénje szeretetteljesen ölelte át a tizenhároméves lányt, aki addigra annyira kimerült, fáradtságában vacogtak fogai. 

-         Gyerünk ideki nem maradhatsz tovább, teljesen át vagy fázva. – segítette fel a lányt, aztán sietősen bementek a házba.

 Ilonka nénje egyedül lakott a tapaszos kis házban, mert férje odaveszett a második világháborúban. Fodrászként kereste kenyerét a helyi falu egyik kiadó helységben kialakított fodrász műhelyében. Nagyon szerették a falu emberei, mert tudták, hogy megbízható asszony. Soha nem szerette az irigy embert, messzünnen kikerülte azokat, ugyanis elég sok mindent tapasztalt meg élete során, de a legfőbbképpen azt, hogy az irigy embernek nincs szégyene, nincs szíve és semmi érzelem nélkül elhiszi magáról, hogy ő asztán neki mindent szabad. 

Miután Ilonka megitta a forró kakaót, amit nénje készített sietősen, azért, hogy átmelegedjen, a lány sokkal jobban érezte magát, és nénje kérésére elmesélte mi történt vele. 

-         Oh!... ez felháborító, kedvesem, amit édesanyád művelt veled. De egyet sem búslakodj Ilonka, itt jó kezekben leszel. Mivel nem régiben hagyott itt az inasom, holnaptól te veszed át a helyét majd. Meglásd kicsikém, a nénikéd keze alatt az egyik legjobb fodrász lehetsz idővel. – simogatta meg a tizenhároméves lány arcát a nő, aztán felállott az asztaltól és a hálóba sietett. 

Megágyazott, a legpuhább takarót vette elő szekrényének rejtekéből. Az ágyban levő szalmazsákot felpuhította, alvásra előkészítette. Aztán a dunyhát megigazítva, kedves hangján így szólt:

-         Ilonka kedves!... kész az ágyad, jer ide. – a nő szinte susogta, mint a lágy szellő. 

A lány alig tudott felkelni a székről, annyira kimerült volt. Lassan, nagyon álmos szemekkel beballagott a szobába, aztán mivel látta nénje rajta, hogy kimerült, segített neki levetkezni ruháiból. Meleg sós vízbe megmosta lábát, és felhúzta a legpuhább kötött zoknit, amit addig valaha érezhetett. Nénje támogatva az ágyhoz kísérte őt, belehuppant, összekucorodott, mint egy kis őzike, s már aludt is mint a bunda. 

-         Istenem…Ida, ennyire elvesztetted a szívedet? – kérdezte halkan a lányra tekintve könnyes szemekkel a nő, aztán fogta a vízzel teli tálat, és kivitte a szobából, egy pillanatra vissza osont, hogy betakarja a lányt, aztán apró léptekkel hagyta pihenni őt. 

Másnap Ilonka tiszta ruhát kapott nénjétől, egy új kötényt meg hosszú hajába szalagot. Amikor felöltözött, arcáról letörülhetetlen volt ártatlan mosolya. 

-         Köszönöm szépen nénikém. – hálálta meg kézcsókkal a fiatal lány Zsófia kedvességét, segítőkészségét. 

-         Hát akkor Ilonka, nincs más dolgunk, mint megmutassam a műhelyt, ahol dolgozom. Na jőj velem. – Fogta karon a lányt nénje, és elindultak az úton, amely a műhelyhez vezetett. 

Ilonka szépsége minden arra járókelőt elkápráztatott. Az emberek susmogtak, mivel még nem látták arra fele a lányt, nem tudhatták, hogy Zsófia unokahúga. Negyed órai séta után megérkeztek az épület elé, amely fenyőfából készült. Mikor meglátta Ilonka, csak ámulni tudott, hogy nénje olyan helyen dolgozik, amelyről ő csak álmodni mert. A faházikó, hétszer hetes volt. Belül nagy és tágas. Található volt benne fejmosó kagyló, egy faragott szekrény nagy tükörrel, amely elé ültek a vendégek meg egy faragott szék és egy kávézó asztalka. A hajvágó olló, hajsütők, hajcsavarok, hajcsatok, fésűk mind-mind rendszerezve voltak. 

-         Tudom, hogy lenyűgöz, de szeretném, ha ezt felvennéd és ide jönnél egy pillanatra, hogy elmagyarázhassam neked, mi a feladatod. – adott Ilonka kezébe egy kötényt nénje, amelyet gyorsan magára öltött a lány, aztán szófogadóan megállott nénje mellé.

-         A te feladatod, hogy megmosd a vendégek haját, felsöpörd a levágott hajat, és tisztán tartsd a környezetet. – hangsúlyozta, mikor betoppant az első kuncsaft. 

-         Szép reggelt Zsófia! – köszönt a nő fülig érő szájjal leülve a faszékbe. 

-         Szép reggelt Jolán. Milyen hajviseletre gondoltál? – kérdezte lágy hangján a nő, és mint egy igazi vérbéli fodrász beletúrt a vendég hosszú fürtjeibe. 

-         Ahogy vágtad a múltok nekem megfelel. – felelte a nő kedvesen. 

-         Ilonka menj és kísérd oda a vendégünket a hajmosókagylóhoz. Ügyelj, hogy a szemébe ne kerüljön se víz se sampon. – magyarázta a lánynak nénikéje, aki közben előkészítette a hajvágó eszközöket. 

A tizenéves lány engedelmesen leültette a hajmosókagylóhoz a nőt, majd megengedte a csapot. Kellemes hőmérsékletű vizet mért ki a bőrén, aztán neki látott élete első kuncsaftjának a hajmosásához. Ilonka izgult mindvégig, hogy nehogy elrontson valamit, mert tudta, ha szégyenbe hagyja nénikéjét akkor bizony nem fogja befogadni magához. Ezért mindent megtett, hogy legelső alkalommal jó benyomást keltsen a kuncsaft szemébe meg persze nénje előtt is. Miután megmosta a középkorú hölgy hosszú haját, vékony kis ujjaival ösztönből masszírozni kezdte a hajtöveket.

-         Azt hiszem Zsófia, ha elereszted ezt a lányt, soha nem fogja többé ilyen jól megmasszírozni a fejbőröm senki, egész felfrissültem tőle.   – dicsérte meg Jolán a lányt. 

Aztán egyet kacsintva neki, át ült a fodrász székbe. Ilonka nénje amig vágta a nő haját, közben megérkezett a következő kuncsaft, aki egy idős hölgyvolt. 

-         Ilonka megkérlek vezesd Sárinénit a fejmosóhoz. – kérte szépen a lányt nénje, ahogy még mindig Jolán hajával foglakozott. 

-         Erre tessék. – mutatta az irányt Ilonka, miközben az idős nő belekapaszkodott vékony karjába. 

A tizenhároméves lány aznap nagyon sokat dolgozott, be volt sötétedve mikor végeztek nénjével. Ritka rendet hagyott maga után, aminek nénikéje különösen örvendett. Amig Zsófia pakolászott hajvágó eszközei között Ilonka kétágba font copfjait kiengedte, miközben ült a teremben lévő kisebb faasztalkán, és kifele tekintette az ablakon. Nénje észrevette, hogy a lány arcára váratlan szomorúság ült. Legbelül érezte, bizonyára az édesanyjára meg testvéreire gondolt, ezért, hogy jobb kedvre derítse őt, oda sétált Ilonkához.  

-         Köszönöm, hogy jöttél Ilonka, hidd el Isten is így akarta. – magyarázta Zsófia szelíden rátekintve a lány zöldes szemeibe, majd belenyúlt köténye zsebébe, amelyből egy kötet pénzt emelt ki. Kioldva a madzagot felit átnyújtotta az unokahúgának. 

-         Tessék Ilonka, ez az első fizetésed, amit saját két kezeddel kerestél. – mondta fülig érő mosollyal a nő, aztán a lány kezébe nyomta a pénzt, aminek láttán Ilonka szemei elkerekedtek. 

-         Köszönöm, köszönöm Zsófianéni, hogy segíthetek neked. – szökött nénje nyakába a tizenéves lány, kinek szemeiből örömkönnyek potyogtak. Nénje szorosan magához ölelte a vékonyderekú lányt majd arcon puszilta. 

-         Én köszönöm, hogy ma megmutattad az embereknek, mit jelent kedvesnek lenni. – hálálkodott a nő, majd mind ketten elengedve egymást, levették kötényüket, felvették kabátjukat, leoltották a villanyt, bezárták az ajtót. 

Odakint hatalmas pehelyben hullott a hó, Ilonka meg Zsófianéni karonfogva, hazáig kuncogtak. Aznap este miután megvacsoráztak, nekiláttak másnapra ételt készíteni maguknak, majd miután rendet hagytak a házban, megmosakodtak és belehuppantak az alváshoz előkészített ágyaikban. 

Ilonka élete fenekestől megváltozott, miután inasként dolgozott nénje fodrász műhelyében. A két kezével megkeresett pénzt eltette, annak reményében, ha egyszer férjhez mehet, amire szíve vágya megvehesse. Teltek a hetek, hónapok és évek. A tizenhároméves Ilonka lassan betöltötte a tizenötödik életévét. Már nem csak inasként dolgozott nénikéje mellet, hanem besegített a hajvágásban is. Egyre többet dolgoztak. Napközben hajakat vágtak éjszaka főztek, mostak, takarítottak, szőttek. Ilonka nem nyafogott soha, és nénje lányaként szerette őt. Amikor úgy tűnt, hogy a lány élete kezd sima úton haladni, történt egy nyári júniusi esti napon, vacsora készítés közben Zsófia néni egyel több tányért tett ki az asztalra a megszokottnál. Ilonka szót nem szólva gondolta, hogy bizonyára az a férfi jön vacsorára János, akit nemrégiben ismert meg nénikéje. Úgy is történt. Fél óra elteltével, végül megérkezett János, aki udvariasan bemutatkozott Ilonkának, és röviden felvázolta neki, hogy beleszeretett Zsófiába és szeretné feleségül venni a közeljövőben. A lány csöppet sem örült a hírnek, mivel a legféltettem kincse nénikéje volt. Azok után, hogy segített neki nem szerette volna, ha magára maradna. Azonban hiába nyilvánította ki nemtetszését Ilonka, nénikéje túl szerelmes volt Jánosba. Hamarosan össze is költöztek, Zsófia néni házába. Azonban Jánosnak nem tetszett, hogy Ilonka folyton ott settenkedik körülöttük. Emiatt meggyőzte kedvesét, hogy Ilonkát elküldhessék fodrász továbbképzésre egy nagyobb városba. A lánynak nem tetszett az ötlet, nem akart megint egyedül maradni, ezért amikor közölték vele a tényeket sírva rohant be szobájába. Nénje szomorúan lépett utána, kopogott a szoba ajtaján:

-         Ilonka, kérlek szépen, már nagy lány vagy. Van pénzed és egészséged, ideje, hogy önálló legyél. -  magyarázta az unokahúgának, kicsit morcosan nénje, aztán folytatta:

-         Holnap összepakolunk, és elmegyünk a bentlakásba, ahol már beszéltem az igazgatónővel, a gondnok régi jóbarátom. – mondta majd csendben visszatipegett a vacsora asztalhoz. 

Ilonka szíve ismét összetörni készült. Nem értette meg nénikéjét, hogy tudta ennyire elcsavarni egy férfi a fejét. Másnap reggel korán keltek mind a hárman. Ilonka különös kép nem volt sem szomorú, sem vidám, faarcot vágva tette amire kérték. A fiatal ember elővett egy utazó bőröndöt, majd bevonszolta a lány szobájába. 

-         Tessék Zsófia itt van ahogy kérted. – felelte komoran a férfi aztán elhagyta a szobát. 

Ilonka szót nem szólva nénikéjéhez elkezdte bepakolni ruháit, amit az a két év alatt vett, amit ott töltött nénjénél. Zsófia tudta, hiába szítaná a parazsat, tűz keletkezne belőle, és nem szeretett volna úgy elválni szeretett Ilonkájától, hogy meggyűlöltesse magát vele. Ezért csendesen segített unokahúgának felcsomagolni holmiját, majd leültette az ágy szélére és még egyszer utoljára két ágba fonta Ilonka hosszú haját. A levegőben lehetett érezni a kettejük közötti kialakuló feszültséget, amelyet mind a ketten magukba fojtottak. Mivel hamarosan indult a vonat az állomásról, hogy le ne késsék János befogta lovait a sétaszekere elé, és azzal vitte ki őket. Ép időben értek oda. 

-         Beszállás! – kiabálta a kalauz, közben a zöld és piros zászlót markolászta. Nyakában sípja pihent. 

-         Ügyeljetek magatokra Zsófia, estére várlak haza. – ölelte át kedvese derekát János, aztán ép, hogy meg simogatta Ilonka fejét és azzal hátra lépett a peronon. 

Zsófia unokahúga segítségével, feltették a nagy bőröndöt a vonatra, majd felszálltak ők is. A kalauz akkor fütyült sípjával, és magasba emelte a zöld zászlót, hogy jól láthassa a mozdonyvezető. A vonat elindult, hatalmas gőzfelhő ereszkedett fel kéményéből, és mivel addig Ilonka soha nem ült még vonaton, csak ámult a csodálatos szerkezeten. Nénikéje észrevette, ezért a lány szoknyájába kapaszkodva jelezte, hogy üljön le a helyére. Ilonka megröstellve magát a többi utas előtt lehuppant a bőrülésre, majd egész a nagyvárosig vezető úton hozza nem szólt nénikéjéhez, csak az ablakon keresztül bámúlta a csodálatos nyári tájat, ami a szeme elé tárulkozott. Néhány óra alatt végül megérkeztek a városba, ahol nagy volt a nyüzsgés és forgás az utakon. Egy kedves úriember segítségével sikeresen levették Ilonka bőröndjét a vonatról, aztán neki vágtak gyalog az intézet felé. Kimerítő, hosszú időbe telt nekik amig odaértek az intézmény kapuja elé azzal a nagy bőrönddel, de megérte az egész hercehurca, ugyanis olyan fogattatásban volt részük, mint a nagy úrhölgyeknek. Az intézmény gondnoka egy nagyon kedves középkorú hölgy volt, akit úgy hívtak Mária, nem túlmagas, sem nem sovány. Sietett azonnal segítségükre, mikor meglátta Zsófiát az udvaron.

-         Szervusz kedves már vártunk benneteket. – vette el a lány kezéből a bőrönd másik fogóját.

-         Szia Mária, köszönjük, hogy segítesz, hatalmas ez a bőrönd, alig bírtuk idáig. – magyarázta Ilonka nénje Máriára tekintve. 

-         Bizonyára te vagy Ilonka, sokat mesélt a múltkór nénikéd rólad. – lelkendezett a nő, akinek haja kontyba volt tűzve.

 Ilonka, mint az ilyet nyúl csak beállt nénje hata mögé, és nem igen akart megmoccanni. 

Ezt persze észrevette a középkorú hölgy aztán óvatosan belépett a lány magénszférájába, majd megfogta vékony karját. 

-         Nincs, amitől félned kedves, itt minden lány egyenlő, senki között nem teszünk különbéget. A nénikéd nem hiába bízott ránk téged, és a véleményem szerint sokan vannak itt, akik még hasonló cipőben járnak, mint te szépségem. – mondta a gondnok hölgy, bátorítva a fiatal lányt kedves szavaival.

 Ilonka azonban már nem igen tudott megbízni senkiben, azok után, hogy édesanyja két évvel ezelőtt kitette őt a nyílt utcára. És most szeretett nénikéje is cserben hagyta őt. Ezért szótlanul követte a két nőt, akik előtte egész az épületig cipelték a nagy bőröndöt. Az igazgatónő közben leselkedett az ablakon keresztül, Ilonka tekintete találkozott az idős hölgyével, akinek arcán a sok év megpróbáltatásai hagytak nyomot. A lány nagyot nyelt. Azt gondolta, hogy most neki befellegzett, hogy az idős hölgy megfogja keseríteni életét amig ő elvégzi a hároméves fodrász iskolát. Azonban amikor beértek az irodába, amely hatalmas és tágas volt, és szelíden üdvözölve őket az igazgatónő Ilonka magában alkotott véleménye mintha szerte foszlott volna. 

-         Jer közelebb aranyom, ígérem nem foglak meg harapni, csak mert idős, és morcos arcom van. – intett kezével a lánynak, aki engedelmesen meg állt az idős hölgy előtt. 

-         Hosszú, sötétbarna, haj, zöldes szem, tiszta arc meg bőr. Testalkata homokóra, arányos lábak, kezek. Szerintem ennél szebb kislányt nem is hozhattál volna Zsófia. – fordult egy pillanatra Ilonka nénje felé az idős hölgy aztán sarkon fordult és az ablak felé bicegett. 

-         Ha a nénikéd, meg bízott két évig benned, nekem sem lesz addig okom kételkedni aranyom amíg olyasvalamit nem teszel, amivel megszeged az intézményünk belső szabályzatát. Ha netán még is megtörténne, akkor előre kijelentem, abban a pillanatban összepakolunk és hazaküldünk a nénikédhez. – fordult váratlanul a lánnyal szemben rászegezve tekintetét az igazgatónő, és annyit mondott még:

-         Most pedig Mária megkérlek kísérd szobájába. – hangoztatta az idős hölgy majd leült az íróasztala melletti fotelba.

 A gondnok példát mutatva a fiatal lánynak engedelmesen a szobájához kísérte őt meg a nénikéjét. Meglátva mindketten Ilonka szobáját, csak ámultak rajta. 

-         Itt mindened meglesz kincsem. – ejtette végül ki száján Zsófia unokahúgára tekintve, aki végül szorosan magához ölelte szeretett a lányt. 

-         Most pedig indulok, sietnem kell különben lekésem a vonatot. – jelentette ki könnyeivel küszködve Zsófia, aztán még egy arcpuszit adva a lánynak Máriával elhagyták a szobát.

 Ilonka az ablakhoz andalgott, látván elmenni nénjét, olyan érzés volt számára ismét, mint amikor édesanyja kitette őt a házból. Habár tisztában volt képességeivel, bízott magában, ezért nem hullatott könnyeket. Megfogatta, hogy soha többé nem bízik meg az emberekben, mert az ember nem hűséges társaival szemben. Nem olyan, mint egy jó házőrző kutya, nem. Ágyára lehuppanva Ilonka rádöbbent, hogy megint egyedül maradt és nincsen senkije, csak az a hatalmas ruhával teli bőrönd, ami szintén magányosan hevert az ajtó mellett. 

-         Hát akkor, barátom, mutassuk meg ezeknek, mi mire vagyunk képesek. – szökkent fel az ágyból, aztán neki látott kipakolni cuccait abba a kis kredencbe, ami a szoba egyik sarkában ált. 

Attól a pillanattól kezdve a fiatal lány bátorságot véve magán, minden nap egyaránt megtudta lepni társait, és az igazgatónőt. Volt, amikor olyan hajakat készítette vékony kis ujjaival, hogy a társai irigyek voltak rá.

-         Már megint, sikerült neki. – susmogta az egyik. 

-         Néhány tanácsot fogok kérni azt hiszem óra után. – motyogta a másik.

És ez így ment egész a három éve alatt, amíg Ilonka be nem töltötte a tizennyolcadig életévet. Felnőtt nővé érett. Hosszú haját vállig vágatta, amelybe megmutatkozott azáltal a hullám, amit szeretett édesapjától örökölt. De nem csak a hajviselete változott meg az idő alatt. Miután sikeresen elvégezte a fodrász iskolát, kihelyezték az egyik környékbeli faluba, ahol nőknek, gyerekeknek meg persze férfiaknak a legnagyobb sikerrel vágta, alakította a hajukat. Nagyon szerette a falut, az egyik visszatérő kuncsaftja házában lakott, bérelve azt. Egy nagyon szeretetteljes idős nő volt a tulajdonos. 

Ilonka rengeteget dolgozott. Reggel a kakas kukorékolásától, egész sötétedésig. Egy tavaszi napon történ, amig dolgozott műhelyében, egy szőke hajú, fiatal lány lépett be a helység ajtaján. Ilonka mivel ép hajat vágott, nemigazán tudott a jövevény felé nézni. Így alig rápillantva, köszöntötte lágy hangján:

-         Szép napot kívánok! – miben segíthetek? – kérdezte babrálva a kuncsaftja hajával. Akkor a fiatal lány közelebb lépett Ilonkához, és vékony hangján azt felelte:

-         Hát ennyire elfelejtettél minket nővérem? – meg sem ismersz? – A fiatal nő akkor abbahagyta, amit csinált majd a jövevény felé fordult, riadt arcot vágva. 

-         Veronka…te vagy az? – csuklott el hangja egy pillanatra, aztán arca elvörösödött és szemeiben könnyek gyülekeztek össze. 

-         Igen én vagyok. – felelte a lány, majd Ilonka nyakába kapaszkodott. Annyira megható volt a jelenet, hogy a várakozó kuncsaftok is megkönnyezték.  

-         Hogy találtál rám? – ki mondta, hogy itt vagyok? Istenem mekkora lettél! – törtek fel Ilonkából a kérdések áradatai, húga viszont diszkréten karon fogta őt majd pár méterrel odébb húzta.

-         Figyelj Ilonka ugyan úgy örülök én is, hogy közel hat év elteltével ismét láthatlak, ahogyan te, azonban nem azért tettem tűvé érted mindent, hogy újból láthassalak. – magyarázta suttogva a fiatal lány nővérének, akinek arcáról lehervadt mosolya. 

-         Ez számomra nem jól hangzik. – kulcsolta össze Ilonka karjait, tekintete ép, hogy nem döfött.

-         Édesanyánk nagyon beteg. – nyögte ki nem kertelve sokat Veronka, de Ilonka váratlanul olyant tett, amin húga egy csöppet sem lepődött meg. 

-         Na tudod kivel szórakozz. – vágta húga fejéhez nyersen, és visszasietett a helyére. Veronka látta nővérén, hogy feltörtek a régi sérelmek benne, ezért nem állott vitába vele, de annyi megjegyzést tett:

-         Ha nem édesanyánkért, de András bátyáért, kérlek jer haza. – közölte elcsukló hangon a fiatal lány, majd kiviharzott a műhelyből. Ilonka megdermedve állt a kuncsaftja háta mögött, kezében a hajvágó ollóval meg a fésűvel.

-         Menj csak kedvesem, elvégre itt van Gizella ő majd befejezi a hajamat. – mosolygott Ilonkára a kuncsaft. A tizennyolcéves lány letette kezéből eszközeit, sietősen levette magáról a kötényt, és húga után sietett. 

-         Várj...állj meg! – szaladt utána Ilonka. 

-         Mi van András bátyánkkal? – állott szembe húgával a lány, közben kifújta a levegőt. 

-          Hazaérkezett fogságából. – válaszolta ridegen Veronka és tovább indult. 

-         Veled megyek én is. – ragadta Ilonka meg a húga csuklóját, akinek felcsillant a szeme. 

-         Komolyan mondod? – kérdezve kételkedve nővérét. 

-         Igen, csak ép összepakolom a cuccaimat és találkozunk egy óra múlva a vonatállomáson. – magyarázta Ilonka, majd elköszönve testvérétől, sietett haza. 

Késő estére járt, amikor a megtört szívű lány hat év eltelte után, ismételten átlépte a szülői otthona küszöbét. Bár nem volt elragadtatva attól a tudattól, hogy édesanyja szemébe kell nézzen, de nem igen volt más lehetősége. Hiszen számára édesanyja fiútestvére András bátya, sokkal fontosabb volt, mint anyja. Amikor Ilonka belépett a ház ajtaján, a többi testvérei szintén szorosan ölelték magukhoz, azonban anyjának esze ágában sem volt, hogy köszöntse. 

-         Milyen szép, nagy lettél nővérkénk, meg előkelő ruhát viselsz. – lelkendezett a legkisebbeik lány Klára. 

-         Persze, utcalányként biztosan sokat keres. – morogta fogait vicsorogtatva édesanyja Ilonkának. A tizennyolcéves lány meghallva anyja szavait, bátran szembe állt vele, és olyant tett, amit addig még sohasem.

-         Higgyen, amit akar édesanyám, de jól jegyezze meg amit most fogok mondani magának! – amikor ki tett engem közel hat évvel ezelőtt semmi nélkül az útra, azt hittem akkor én tévedtem valamit, de az évek során rádöbbentem, nem tettem semmi rosszat soha. Csak annyi bűnöm volt, hogy egy irigy, rosszindulatú, hazug asszony gyermekeként születtem! – felelte nem kegyelmezve anyjának Ilonka, majd egyszer csak megkérdezte testvéreit, hol találja bátyját és faképnél, hagyva az ő beteget szimulált anyját, belépett abba a szobába, ahol a sérült férfi feküdt. Amikor meglátta András bátya az ő kicsi tündérkéjét, minden fájdalmát elfelejtve, felült az ágyban majd tártkarokkal magához ölelte a tizennyolcéves lányt. 

-         Istenem, végre magamhoz ölelhetlek drága Ilonka. – súgta a lány fülébe, aki boldogan hallgatta a bátya szavait. A testvérein váratlanul ismét eluralkodott az irigység érzete. Pedig Ilonka nem tett annál többet, csak szeretettel megölelte András bátyját. 

A fiatal és tehetséges fodrász lány, nem számított arra, hogy a középkorú férfit olyan szinten bántalmazták a fogsága idő alatt, még az egyik bordája is elvolt törve. Mivel ő volt az egyik olyan ember számára, akiben még bízott, elhatározta, egy ideig nem megy vissza abba a faluba, amelybe kihelyezték. Ezért levelet írva inasának, közölte, hogy legalább addig marad odahaza, amíg András bátya fel nem épül. Soraiban szépen megkérte Gizellát addig vegye át helyét, ügyelven arra, hogy a kuncsaftokat ne veszítse el. Úgy is történt. Ilonka ott maradt a bátyja mellett, ápolta, óvta őt, anyja rosszmájú cselekedeteitől. Közben a szomszédok is örvendtek a lány visszatérésének, hiszen nagyon hiányzott már a környékről a jóindulat. Ilonka mivel már felnőtt lány volt, nem hallgatott anyjára. A testvérei nem örültek viselkedésének, és egyre jobban kialakult köztük a versengés, hogy a két lánytestvér jobban tud főzni, mint Ilonka, mind a hárman segítőkészebbek, mint Ilonka, meg persze ők sokkal többet dolgoznak, mint Ilonka. Azonban hamar rákellett jönniük, egy kicsivel sem többek, mint nővérük, sőt mivel édesanyjuk példáját követték, ugyan olyan házsártosak, kötekedőkké váltak az elmúlt hat évben, mint az anyjuk. 

Történt egy szép napon, hogy András bátya, megkérte Ilonkát, hogy öltse magára a legszebbik ruháját, mert szeretne az istentiszteletre elmenni, ugyanis rég járt az Atya házába és ott volna az idő elmenjen. A lány semmi kivetni valót nem talált a középkorú férfi kérésében, mivel, hogy már a lábaira tudott állni, igaz óvatosan, de próbálkozott más mozdulatokat is csinálni, mint például az egyedül felöltözés is. Amikor mind ketten elkészültek, egymást karonfogva elindultak a református imaházba. Az imaházban az a szokás járta, hogy szemben ültek az urak a hölgyekkel nem pedig melléjük. Ezért mikor megérkeztek, Ilonka nem engedte bátyját egyedül menni a padokig és sok rosszindulatú, irigy hölgy szúró tekintettel össze sutyorogtak háta mögött.

-         Szégyentelen. – jegyezte meg az egyik.

-         Hogy merészel a férfiak területére lépni. – háborgott a másik. Egy fiatal úriember ezt felfigyelve, odasietett Ilonkához és szelíden rámosolyogva nyújtotta András bátya felé karját. 

-         Szabad? – találkozott barátságos tekintete a lány zöldes szemeivel. Mintha mindig is ismerték volna egymást, Ilonka oly természetesen adta át bátyja karját a fiatal embernek. 

-          Persze, köszönöm szépen a segítséget. – hajolt közelebb a jóképű férfihez, majd biccentve fejével bátyjának, megszaporázva lépteit átment a nők soraiba.   

Ilonka egy régi ismerős mellett foglalt helyet, az első padsorban. Amikor leült olyan különös érzés fogta el, mintha figyelnék őt. Amikor megérkezett a tisztelendő felemelte fejét, és hirtelen szíve hatalmasat dobbant. Talán akkorát, hogy még ő maga is megérezte a mellkasánál. A jóképű fiatal úr csak őt bámúlta, senki másra nem figyelt. Ilonka azelőtt még soha nem érezte azt a valamit szívében. Amikor vége lett az istentiszteletnek, a fiatal lány megvárta, míg bátyja meg a fiatal úr kimegy a teremből, s ő is utánuk eredt. Már vártak rá a füves tisztáson.

-         Ilonka kedves, ez a segítőkész jóképű ember szeretne pár szót ejteni veled. Én megvárlak téged itt. – magyarázta András bátya, majd elengedte a fiatal úr karját, aki diszkréten, hogy más ember ne figyeljen fel rájuk mutatta az irányt ujjával. Ilonka előre indult s végül egy rózsabokornál megállva csak szótlanul várta mit akarhat tőle a fiatal ember.

-         Bocsánatot kérek a modortalanság miatt, nem volt alkalmam bemutatkozzak Lászlónak hívnak. – nyújtotta kézfejét illedelmesen a lány felé. 

-         Ilonka, … a nevem Ilonka. – emelte fel vékony karját kecsesen a lány, László enyhe csókót lehelt Ilonka kézfejére.

-         Olyan elragadó, és bájos teremtés. Ha nem tűnnék tolakodónak, szeretném, ha ma este eljönne az első szüreti bálba. Egy ilyen tündérnek ott van a helye. – hízelgett a fiatal László, kinek szívét látszólag teljesen elrabolta Ilonka egyszerűsége. 

-         Ö… természetesen számíthat rám. – felelte zavartan Ilonka.

-         Nagyszerű, akkor pontban hat órakór az iskola előtt találkozunk. – lelkendezett nem túl feltűnően László és visszakísérte András bátyához a lányt. Azt követően illedelmesen elköszönt tőlük. 

-         Nahát kedves, úgy látom udvarlód akadt. – jegyezte meg mosollyal arcán a középkorú férfi majd a lány vékony karjába kapaszkodva haza sétáltak.

Eljött az este, Ilonka arcáról letörölhetetlen volt mosolya, kisebb lánytestvérei irigykedve bámészkodtak körülötte, amig ő elkészült. 

-         Hogy lehet ilyen szerencsés, bezzeg engem senki nem hívott meg. – sutyorogta Veronkának testvére duzzogva

-         Mert még nem vagyunk tizennyolcévesek, te lökött. – lökte meg testvére oldalát Klára. Anyjuk ép akkor toppant be a házba, mikor Ilonka felhúzni akarta cipőjét. 

-         Te meg hová mégy? – ált meg melléje édesanyja látszólag mérgesen. 

-         A lány bálba megy Ida. – felelte mély férfias hangján Ilonka bátyja az ajtófélfa között állva botjára támaszkodva.

-         Micsoda?! – vörösödött el feje az asszonynak, és megakarta ragadni a lánya haját, amikor váratlan dolog történt. András botjával a lánytestvére kezére ütött. Ilonka tudta, hogy nincs sok ideje, ezért mint a gyors szellő leemelve a fogasról egyik legszebb kötött szvetterét, már kint is volt a kapun, ahol már várt rá László.

-         Ha még egyszer meglátom kezet emelsz a lányra, esküszöm kifoglak pakolni az utcára titeket! – ne feledd Ida, elvégre ez az én házam, én építettem, csak bérbe adtam nektek amíg háborúba voltam. Hiszen jól emlékszem mennyire szeretted Jánost, s mivel nem volt, ahol megkezdjétek a közös életetek, segítettem rajtatok. – magyarázta komoran a férfi, aztán folytatta:

-          Most már itthon vagyok! – és csak azt sajnálom, hogy egy ilyen kőszívű a testvérem. – jelentette ki a férfi és visszabicegett a szobájába. Közben Ilonka meg László megérkeztek a mulatságra, ahol csupa velük egykorúak voltak.

 Azon a nyári estén Ilonka életében talán először volt felhőtlenül boldog. Sokat táncoltak meg közben meséltek magukról ezt- azt. Aztán hazafelé jövet elcsattant közöttük az első csók, amely a lány életében valóban az első szerelmes csókja volt. A két fiatal többet szeretett volna megtudni a másikról, ezért László kitalálta, hogy Ilonkának megmutassa gyerekkori rejtekhelyét, ami nem messze a pataktól egy régi fa alatt rejtőzött, amelyet a mezőn keresztülvágtatva lehetett megtalálni. A holdfénye beragyogta a virágokkal teli hatalmas kaszálókat. Ilonka, mint egy kisgyerek szalad előre, László kergetve őt, váratlanul derékon ragadta a fiatal lányt, és a vállára emelte.

-          Tegyél le, ne csiklandozz, … ne! – nevetett hangosan Ilonka, aztán megérkezve a fához, László nem kímélve a lányt levette őt a nagy fűbe. Ilonka haja csupa virág szirmokkal lett tele. A jóképű férfi kezét nyújtotta segítségképpen Ilonka fele. A lányt felsegítve a földről, arra kérte, hogy hunyja be szemeit és ne lessen addig amíg ő nem szól. 

-         Most. – lépett közelebb hozza László. Abban a pillanatban Ilonka kinyitotta zöldes szemeit. A látvány, amely elejébe tárult olyan volt mintha egy mesében lenne. Ugyanis a holdfényétől megszámlálhatatlan szentjánosbogárka világított körülöttük.  

-         Na, mit szólsz? -kérdezte férfias tenyerét Ilonka bársonyos állához érintve László. 

-         Azt, hogy nem láttam még azelőtt ehhez foghatót. – felelte a lány és a férfi felé fordítva fejét, újból összeért ajkuk. 

Ilonka a következő napokban meg hetekben, éjszakánként egyre gyakrabban találkozott Lászlóval a titkos helyükön. A házsártos anyja nem nézte jól szemmel, hogy lánya egy nemes férfival enyeleg, mert tudatában volt annak, hogy lánya vagyona csak töredéke, ami a férfinak van, és emiatt sem ő sem László szülei nem igen adnák áldásukat a frigyre. Ezért, utána járt pár dolognak, s mint kiderült a fiú szüleinek fogalmuk nem volt arról, hogy szeretett Lászlójuk Ilonkának udvarol. Emiatt Ida felkereste őket otthonukban, majd mindent elmondott nekik, fejüket fogva tanakodtak, hogyan magyarázzák el Lászlónak, többé nem találkozhat Ilonkával, különben szégyenben hagyja őket a falu népe előtt. Ida közben örvendett annak, hogy ismét keresztbe tett lányának, és alig várta másnap, hogy Ilonka hazaérhessen a már meggyógyult bátyjával a templomból. 

-         …látta bátyám, Mariska néni milyen elegáns ruhát vett fel magára? – lépett be az ajtón, kuncogva a lány, de hamar arcára fagyott mosolya. László állt vele szemben szüleivel. András értetlenkedve kereste húga tekintetét. 

-         Jó napot kívánok! – köszönt illedelmesen a lány László szüleinek, akik ahelyett, hogy viszonozták volna a lány gesztusát, ráförmedtek.

-         Nekünk te ne köszönj sehogyan sem. – felelte arrogánsan a fiú anyja, és közelebb lépett a lányhoz. 

-         Még is, hogy képzelted ezt az egészet? – folytatta tovább a lány megfélemlítését:

-         Elcsábítod a fiúnkat, és utána a kacagás tárgyává teszed őt? – hajolt Ilonkához nagyon közel a középkorú nemes hölgy. Ilonka nagyon felhúzta magát László anyja viselkedésén. Ezért nem hagyta magát.

-         Ki volt az, aki beárult minket? – ki volt az a gyáva féreg, akinek piszkálja a csőrét, hogy boldog lehessek?! – fakadt ki először testvéreire, majd anyjára szegezve szúró tekintetét Ilonka. László nem szólt semmit, csak lesütötte fejét, és fájdalmában alig bírt levegőt venni is. Apja támogatta őt, miközben anyja meghátrált a lány viselkedése miatt. 

-         Jól jegyezze meg itt mindenki! – ha az a gond nincs nemesi rangom, sajnálom, erről én nem tehetek. De ettől eltekintve nem én vagyok a szegény, hanem maguk mindannyian! – mutatott körbe vékony ujjával a lány és folytatta:

-         A gazdagságot nem pénzben vagyonban mérik, hanem szeretetben! – hangsúlyozta aztán odalépett Lászlóhoz.

-         Ha szégyellsz engem azért, mert nem vagyok hozzád illő, a rang miatt, kérlek, hogy soha többé ne keress. Én nem szeretnék csak egy tárgy lenni. – fejezte be mondandóját Ilonka majd szeretett férfiára nézett, kinek szemeiben könnyek gyülekeztek. Azonnal érezte a lány, hogy a fiú érzelmei szívből jövők, csak a szülei nem fogják áldásukat adni. Így a lány egy szó nélkül bement a szobájába, és magára zárta az ajtót. Hallotta, ahogy László meg szülei elhagyják a házat. És az is hallotta, ahogy a bátyja majd felpofozta lánytestvérét a tette miatt. Ilonka szíve ismét darabokban hevert, milliónyi darabokban. Bár nem bírt sírni sietősen összepakolna a bőröndjébe ruháit, aztán egy levelet hagyva András bátyjának, kiszökött a ház ablakán. 

-         … megkértelek szépen, te boszorka, hagyd békén a lányt! – erre fel mit csinálsz?! – tönkre teszed az életét. – ripakodott dühösen András testvérének, aki most látta először bátyát dühösnek. 

Aközben Ilonka sietett, a köszpontba, hogy egy kocsist elkapva, visszatérhessen abba a faluba, ahol van a műhelye. Szerencséjére ép időben érkezett, az utolsó kocsist még elérve, felült majd a lovak közé csapva a hajtó, szélsebesen vágtattak kifele a faluból. András lecsillapodva kopogott a lány szobája ajtaján, s mikor már ötperc után nem kapott választ berontott. Csak a tárt ablakokat találta, meg a levelet, amelyet a sminkasztalkán hagyott Ilonka. 

-         Elment! – bicegett kifele, közben fékezhetetlen haraggal a szobából, egyenesen a lánytestvére felé véve irányát. 

-         TE SEMMIREKELLŐ IRIGY NÉMBER! – takarodj ki azonnal a házamból, a többi undok kis patkány gyerekeddel együtt! – emelte magasba botját. Ida mikor meglátta testvérét, a három gyerekére nézett és már kint is teremtek a kapunk kívül.

 A szomszédok nem siettek segítségükre, mert tudták, megérdemelve kapta Ida, amit kapott bátyjától. Közben Ilonka már messze járt a szülőfalujától. Ahogy vágtattak a lovak, és behunyta szemét, egyre jobban felelevenedett benne az elmúlt hat év megpróbáltatásai. Nem bírt sírni, pedig eleget fájt a szíve. Mégis úgy gondolta, hiába hullat könnyeket, senki sem tud segíteni a fájdalma enyhülésében. Amikor visszatért műhelyéhez, meglepődötten, de nagy szeretettel fogatták az emberek. 

  Teltek a hónapok, és lassan ismét közeledett a karácsony. Ilonka kezdte elfeledni a nyári emlékeit, szinte kitépte szívéből azokat és csak is a falubeliekre koncentrált. Amig a műhelyében dolgozott, rengeteg olyan fiatalember járta meg magát, akinek igencsak tetszett a tizennyolcéves lány. De talán a legszerencsésebb mind közül Gergely volt. A helyi kovács fia. Aki abban az évben betöltötte a huszonötödik életévét. Magas, rövid szőkehajú, dolgos fiatalember volt. Egy napon mikor Ilonka hazaindulni készült a műhely előtt várt rá dideregve, hiszen szakadt a hó odakint.

-         Szép esténk van! – szólította le a lányt, aki eleinte nem szeretett volna szóba állni vele.

-         Ne csináld ezt szépségem, legalább három órája várok erre az alkalomra idekint a szakadó hóesésben, s te számba sem veszel. Legalább vedd azt a fáradtságot, hogy…- de nem tudta befejezni mondanivalóját, mert hátra vágódott egy vastag jégen elcsúszva, amit a hó betakart. Ilonkából azonnal feltört a hangos nevetés, amely régóta esett annyira jól neki, mint akkor. Gergely feltápászkodott a földről és dörmögni kezdett hangosan, miközben kabátjáról verte le kezével a havat.

-         Persze, van mit röhögni. – duzzogott szégyellve magát a férfi, Ilonka észre véve odasietett a férfihoz.

-         Bocsánat, csak rég nevettem ennyire jót. – segített Gergelynek le takarítani a havat kabátjáról. 

-         Köszönöm. – mondta végül a férfi, s kezet nyújtott Ilonka felé.

-         Gergely. – mutatkozott be félénken a férfi.

-         Ilonka. – fogott kezet a fiatalemberrel, majd gyorsan el is kapta.

-         Van kedved meginni egy csésze forró kakaót? – kérdezte mélyen a lány zöld szemeibe tekintve Gergely.

 Ilonka tudta, mire megy ki a játék, örült a meghívásnak, mivel neki is tetszett egy ideje a fiatal férfi, csak nem merte kimutatni érzéseit a nyári incidens miatt. Karon fogták egymást és elindultak a helyi kocsmába, ahol az egyik legfinomabb forrókakaót lehetett inni. A közelgő ünnepeket együtt töltve, mókával, és sok kacagással Ilonka rádöbbent, hogy Gergely mellett talán végleg eltudná felejteni a nyári románcot. Ezért az új évben közös célokat tűztek ki. Olyanokat, mint a közös ház építése, egy egyszerű esküvő, és ha lesz, ahol lakjanak legalább két-három gyermek.

 Mire teljesen kitavaszodtak volna, addigra Ilonka saját kezével horgolt menyasszonyi ruháját is befejezte. Gyönyörű lett. Földig érő, hófehér selyemre, horgolt csipkés minták díszelegtek rajta. A készülő családi házat az erdő alá építette Gergely, mert Ilonka minden vágya az volt, hogy közel lehessen a természethez. Eljött a nyár. A nyár, amely rengeteg záport és zivatart hozott magával, többek közt egy nem tervezett gyermekáldást is Ilonkákénál. 

-         Milyen szép nagy a pocakod, gömbölyű, biztosan kislány lesz. – tette óvatosan kezét Ilonka hasára anyósa Hajni, aki alig várta, hogy kezébe tarthassa unokáját.

-         Igen, néha olyan nagyot rúg, hogy nekem is fáj. – tekintett mosolygó szemekkel a távolban munkálkodó szeretett férfijára a lány, majd arra gondolt, vajon boldogon fognak-e meghalni, öregen, unokák körében.

Amig azon elmélkedett anyósa felállt mellőle és odaballagott férjéhez. Ilonka magányosan üldögélt tovább és az égre feltekintve csodálta a magasban repkedő madarakat. 

-         Ugye milyen boldogan repkednek? – lépett a lányhoz váratlanul Gergely, kinek homlokán gyöngyözött a vízcsepp a tikkasztó hőség miatt. 

-         Igen, szinte nem is törődve más madarakkal. – magyarázta Ilonka tovább bámulva a madárpárt. 

-         Mi is ezt fogjuk tenni, nem törődünk ki mit mond majd rólunk. Az sem érdekel, hogy pocakosan állsz majd az oltár elé, mert az én gyermekemet hordod a szíved alatt. Te az én gyémántom vagy. – Hajolt kedveséhez közel Gergely és forró csók csattant el közöttük. 

-         Nézd István, milyen boldog a fiunk. – hangoztatta lelke melyén megnyugodva Anna, Gergely édesanyja, aztán magukra hagyva a fiatal párt hazasétáltak a maguk kis szeretett otthonukba. 

Eljött a pillanat amikor végre Ilonka kimondhatta az oltár előtt hófehér ruhájában a boldogító igent. Amikor egy nő igazán a legszebb lehet életében, és amikor a lány többé már nem gyerek, hanem felnőtt nővé lesz. Azon a csodás augusztusi napon szíve szétzúzott darabkái újra egyesülni látszódtak. Ilonka arca megváltozott, s mikor eljött az idő, hogy ajkai elhagyhassák a bűvös szót, habár valamikor megfogatta nem fog többet sírni, még is gyönyörű zöldes szemeibe könnyek gyülekeztek. 

-         …és te Ilonka akarod-e hitves férjedül az itt jelenlevő Gergelyt, jóban, rosszban, egészségben, betegségben míg a halál el nem választ? – fordult feléje a református lelkész. Akkor Ilonka szemeiből elkezdtek peregni könnyei miközben puha ajkait szóra nyitotta.

-         Igen, akarom! – felelte határozottan.

-         Ezzennel hitvestársaknak nyilvánítalak benneteket! – jelentette ki a tisztelendő, majd folytatta:  

-         Megcsókolhatod a menyasszonyt. – fejezte be közlendőjét, és megvárta amig az előtte álló hű szerelmesek meg csókolták egymást.

 Mivel csak András bátya, és Gergely szülei, nagyszülei voltak jelen az esküvőn csak is az ők éljenzése hallatszott a hátuk mögül. Miután vége lett a ceremóniának, a csipet csapat elindult gyalog az ifjú pár házához, ahol folytatódott tovább az ünneplés. Ilonka a hatodik hónapban volt akkor, de egy csöppet sem látszott rajta a felesleg, egyedül a pocakja, amely igencsak egyre gömbölyödött. Jól bírta a táncot, közösen szolgálták fel az ételeket anyósávval. Férje büszke volt rá, hiszen nem minden hol terem az olyasfajta lány, aki nem csak, hogy szép és intelligens, hanem szorgalmas meg segítőkész is. Szerencsésnek mondhatta magát. A mulatság másnap reggelig tartott, András bátya a frissen épült faházikó egyik vendégszobájában aludhatott. A ház takarosra sikeredett, de annál nagyobb szeretet lakozott benne. Volt konyha, három kisebb szoba, egy fürdésre vagy mosakodásra alkalmas helyiség és egy nappali. A faházikó egyedül ékeskedett az erdő alatt legalább fél kilométerre volt a legközelebbi ház tőlük. Ilonka egyetlen kérése volt férjétől, minél távolabb legyenek az emberektől, habár állapotosan is lejárt műhelyébe minden hétköznap dolgozni. Megmaradt az a szerény, és kedves lánynak, de ugyan akkor megtartotta a kellő távolságot. Nem bízott többé az emberben, csak is saját magában, még Gergelyben is kételkedett néha a szíve mélyén, azonban azt megtartotta a maga titkának. 

Az évben egy egészséges kislánynak adott életet. A csöppség megtanította őket arra, hogy mindig legyenek türelmesek egymással szemben meg persze vele is. Két év elteltével Ilonka ismét életet adott egy egészséges fiúgyermeknek, akit az édesapja után neveztek el. Ilonka és Gergely úgy nevelték gyerekeiket, hogy bármilyen nehézség is adódjon életük során számíthatnak majd egymásra. Ez meg is látszódott az évtizedek eltelte alatt, hiszen Gergelynek ahogyan lánytestvérének. Isten végül szerető családdal ajándékozta meg őket. 

Ilonka hetvenháromévesen üldögélt a házuk előtti fapadon. Gergely unokáival kergetőzött, közben hangosan nevettek. Vidámak voltak. Akkor az idős Ilonka a lemenő napfelé tekintett és azt mormolta:

-         Végre boldogan mehetek te hozzád édesapám!           

 

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Kocsis Enikő 7 történetét!


  • 1235 szerző
  • 832 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Kocsis Enikő

Áldozattal járó boldogság

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Egy tizenhároméves lány története, kinek apja halála után fenekestől megváltozik élete. A megtört szívű özvegy asszony három lányával és egy fiával éli tovább életét bátyja házában, aki a háborúban fogságba esett. A tizenéves Ilonka az utcára kerül, majd boldogult édesapja lánytestvérének segítségével, megpróbál új életet kezdeni. Hosszú megpróbáltatások során szerelembe esik, majd darabokra törik szívét.

Rövid összefoglaló

1950-es években, egy tizenhároméves lány elveszíti édesapját. Az özvegy asszony négy gyönyörű gyerekével marad. Hónapok elteltével a megtört szívű asszony váratlan döntést hoz, amely meglepi a tizenéves lányt és fenekestől megváltozik élete.

Olvasási idő

37 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Kocsis Enikő nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!