Az embert, akiről a történet szól jól ismeritek. Lehet, más a kora, talán neve is, de pontosan tudjátok, kiről beszélek és a történetre is emlékeztek. Az Isten furcsa tréfát űzött ezzel a tisztességes, jó emberrel, vagy talán büntetni akarta egy korábbi tette miatt, amiről nem is tudott, de teljesítette minden kívánságát.

   Ahogy ez lenni szokott a könnyű életet élőkkel, hamar kiüresedett, követelőzővé vált és mindig többet akart. Mindig újabb és újabb dolgokra vágyott, csak saját érzékiségével volt elfoglalva. A sors pedig hűségesen ott loholt a nyomában és elé tolta azokat az életpillanatokat, melyekre vágyott. De mire a megírt időfonálon az áhított dologhoz ért, már megfeledkezett arról, amit korábban akart. Így észre sem vette a beteljesüléseket és unott egynevűséggel élte át vágyait, mert épp valami más, valami újabb kívánság járt az eszében. És egyre kevesebb lett a kívánnivaló.

   Emberünk nagyon boldogtalan lett. Úgy érezte a sors őt nem kedveli és neki semmi sem sikerül. Attól tartott, életét elpazarolja. - Szóval, ami elől a vágyaimon keresztül menekülök, az a félelem, gondolta. Félelem a haláltól. Hogy egyszer mégis meg kell majd halni és akkor abban a világos és tiszta pillanatban nem tagadhatom többé, hogy életem valahogy mégis csak üres volt. Mindezért nem mohó természetét, hanem a halált okolta.

  Abban a bús-nemes pillanatban rájött, hogyan szabaduljon meg a félelmétől. Hogyan szabaduljon meg a haláltól.

   Legújabb óhaja az volt, hogy örökké élhessen!

  Isten elé állt és kérte, soha többé ne kelljen rettegnie a haláltól, adjon neki örök életet. Mert ő meghalni bizony nagyon fél és soha nem is akar.   

   A kérés azonban túl nagy volt. A halhatatlanság mindeddig csak a megtisztult, szent emberek kiváltsága volt. Azoké, akik lemondással érték el, és nem azoké, akik beteljesülések folyamatosságával töltötték kiszabott idejüket a földön.

  Emlékszem arra a mosolyra, ami az Isten arcán megjelent, mikor a férfi előadta amit akar. Sosem láttam hozzá hasonlót. De természetesen akkor sem mondott nemet. Mivel kivételes dologról volt szó, ami a lét általa meghatározott alapjait tagadja, az Isten - most először - feltételhez kötötte a kívánság teljesítését. Egyetlen feltételhez. 

   Minthogy a férfi megszokva, kívánságai kimondatlan is teljesülnek, türelmetlenné vált. Azt kérte, előbb kapja csak meg az örök életet, ha lehet most azonnal, és ő majd utána teljesíti azt a feltételt, lesz rá ideje. Istent akkor láttam másodjára mosolyogni, de a szeme már nem volt vidám…

  A követelőző férfi azonnal megkapta az örök élet vizét. A palackot kezével erősen megmarkolta, mohón a szájához emelte, és ivott belőle. A víz pedig ki nem fogyott. Itta és itta, arcára locsolta, nyugtalan testét benne megfürdette. Pergamenné száradt bőre kisimult, füléből a szőrök eltűntek, anyajegyei leestek, megfiatalodott és megszépült tőle. Ott állt ifjan és feszesen, készen a végtelen létgyönyörre, ami örökké tart.

   Akkor Isten lehajtotta a fejét és a férfit, aki meghalni már nem tudott, kézen fogta, bevezette egy labirintusba. Halk szavakkal azt mondta neki: feladata csak annyi,  ki kell találnia a labirintusból és ezzel meg is szolgálja a nagy ajándékot. Aztán magára hagyta.

   A történetre ugye már mindenki emlékszik, pedig már nagyon régen volt, hogy az Isten utoljára szóba állt az emberekkel. 

  A férfi azóta is a labirintusban kóvályog. Elméje megbomlott és az útvesztő átlátszó falai között rohangálva a kijáratot soha meg nem találja és az örökké fiatal testbe zárt lélek ki nem szabadulhat. Ha kitalálna a labirintusból sem venné észre, hiszen a falak láthatatlanok. Csak az elméjében léteznek. Már el is felejtette őket. Talán el sem hinné, hogy vannak.

  Ha bolyongástokban találkoztok vele, nézzetek bele a szomorú szemébe, simogassátok meg fiatal arcát és imádkozzatok érte, hogy egyszer végre meghalhasson…