Befogta bronzarany lovait az Ősz.
Szeles-vad vágtában rohan végig
a nyár melegében megfáradt tájon.
A lélegző, napnyelvét beszélő levél-élet felül a szekérre.
Magasra repül az égbe, majd ahogyan megfárad,
letelepszik a talaj szintjére, betakarva óvón az aludni készülő földet, mely a közelgő Fagykirályról álmodik
Szép voltál, amikor jöttél, s én hittem neked.
Színeidet látva feledni tudtam imádott nyaram haldoklását…
De mit hagysz magad után, ha elmész?
Az üres semmit, a pusztulást,
az éles szagú levegőt és a varjú károgást.