Befogta bronzarany lovait az Ősz.

Szeles-vad vágtában rohan végig

a nyár melegében megfáradt tájon.

A lélegző, napnyelvét beszélő levél-élet felül a szekérre.

Magasra repül az égbe, majd ahogyan megfárad,

letelepszik a talaj szintjére, betakarva óvón az aludni készülő földet, mely a közelgő Fagykirályról álmodik

Szép voltál, amikor jöttél, s én hittem neked.

Színeidet látva feledni tudtam imádott nyaram haldoklását…

De mit hagysz magad után, ha elmész?

Az üres semmit, a pusztulást,

az éles szagú levegőt és a varjú károgást.