Barion Pixel nuuvella

A szellemfiú

Már egy ideje a napfényes Itáliában éltünk és elhatároztam, hogy örökre magunk mögött hagyjuk a keserűségekkel és csalódásokkal tarkított múltat, hogy valami jobb és szebb vegye kezdetét. Olyan helyet kerestem, ahol mindent tiszta lappal kezdhetünk, de mint egy padláson talált, régi fotókkal teli, megfakult napló, megint olyanok kerültek az utamba, akikre egyáltalán nem számítottam. A múlt újból erőszakkal furakodott az életembe. 
Az üvegfalon keresztül láttam, hogy a férfi pisztollyal a lakás felé tart.
A tetőtéri apartman egyik falát olyan sötétített üvegből építették, amelyből mi nyugodtan kiláttunk azokra, akik az utcán jártak, ők viszont nem láttak minket.
Azon a napon a férfi már sajnos megtalált és azzal a nem titkolt szándékkal jött lassan, nagyon lassan, komótos, kimért léptekkel felfelé, mert kétség sem férhetett a gonosz szándékához, hogy lepuffantson bennünket.
A fény megcsillant a revolverén és az arckifejése semmi jóval nem kecsegtetett, könyörtelen elszántságot sugallt.
Abban az egyben bízhattam, hogy a házigazdánk, akitől a lakást béreltük rövidesen felbukkan és segít megvédeni bennünket.
Időt akartam nyerni, de minden jóval hamarabb bekövetkezett, mint számítottunk rá.
Már nagyon távolinak tűnt a derűs reggel, a kis meditterán olasz városka piazzáján, ahol a lányommal kényelmesen szemlélődve rendeltük meg a gorgonzolás, gombás rántottából álló reggelinket, friss vajas bagettjeinket, a mentás limonádét, tejet és a kakaót.
Élvezettel figyeltük az ébredező várost, a munkába sietőket. Elégedetten dőltünk hátra a ragyogó, nyári napfénybent, azzal a tudattal, hogy mi most nyaralunk, jár nekünk az édes semmittevés és a délelőttbe belenyúló reggelizés, vagy ahogy az olaszok fogalmaznak a "dolce far niente".
Ez a kis terecske maga volt a béke szigete, folyton dalolászott, vagy játékosan perlekedett valaki, családok reggeliztek, az időseket, meg mintha kőből faragták volna, békésen újságot olvasva iszogatták a kappucsinójukat, vagy hevesen gesztikulálva váltották meg a világot.
Örömmel konstatáltam, hogy nem csak környezetet sikerült váltanom, de a múlt árnyait örökké magam mögött hagyva, boldogan siklott végig a tekintetem a lány, napfényben fürdő barna tincsein és boldogságtól ragyogó arcán.
A békés terecske, csobogó szökőkútjának kristályos vízpermete, hűvőssége és a meditterán nyár elandalító volta estére a semmivé lett, amikor az üvegfalon át megláttam a közelítő férfit.
Hallottam, hogy a gyilkos erőszakosan nyitja ki, a duplazáras, acélmerevítős bejárati ajtót és nincs menekvési lehetőség, hacsak nem a szekrényben, vagy a kádban a zuhanyfüggöny mögött rejtőzöm el, mint egy bújócskázó kisgyerek.
A félhomályos folyosókon, amelyek tele voltak aggatva a korábbi lakók, aranykeretes fekete-fehér fotóival, igyekeztem találni egy ajtót, ami bárhova vezet, csak innen el.
Egy régi szobát, aminek talán nem recseg annyira a parkettája, egy régimódi, csempés fával fűtött kazánú fürdőszobát, amelynek az ablaka elég tágas ahhoz, hogy kimásszak a tetőre és elmeneküljek a szomszéd házak tetőin keresztül. Esetleg egy üvegablakos padlásfeljárót, amilyeneket a tizenkilencedik században építettek. 
A gonosz egyre közelebb ért, egy hang nem jött ki a torkomon a szörnyű félelemtől, mert éreztem, hogy nagy erővel követ, lábujjhegyen lopakodásom rohanásba váltott. Szinte a hátamat perzselte az állati pára, ami kilövellt a száján, kitágult orrlikain, de sehogyan sem találtam egy zugot, ahova biztonságosan bebújhattam volna. 
Menekülés közben hátrafordítottam a fejem és amint lefelé néztem, hogy milyen közel jár hozzám láttam, hogy lábfeje olyan párosujjú patában végződik, mint a disznóknak.
Jó ideig tartott az üldözés, körbe körbe a folyosókon, s már-már úgy éreztem kimerülten feladom, aztán egyszercsak megszűnt a hajsza, dulakodás hangjait hallottam az előszoba és konyha környékéről, mert ez az olasz polgári lakás, amilyen hatalmas volt, olyan szövevényes beosztású is.
Üldözőmet elkaphatta valaki.
A roham abbamaradt, a házigazda megérkezett és a behatolóval egymásnak estek.
Hallani lehetett az öklözések hangját, puffanást, hörgést, csontok törését és az ordítást, majd a gyilkos erejének csökkenésével a halálhörgést is.
A csatazaj elültével, éreztem, hogy elmúlt a veszély, így előóvakodtam a rejtekhelyemről, amit utólag is nevetségesnek tartottam, hogy csak ezt találtam, egy félig kitárt ajtó szárnya mögötti árnyékban húztam meg magam.
Finom étel illatokat éreztem és vidám fütyörészést is hallottam, ami azért is volt furcsa, mert a harc után semmi jóra nem számítottam.
Kezdetben szellem hangoknak és illatoknak gondoltam őket és az jutott eszembe, hogy a félelem olyan mélyen belém ette magát, hogy biztos csak képzelődöm.
Az aromák csak erősödtek, vaslapon sütött húsok, gomba, paradicsom, olvadt sajtok, friss kenyerek és valami jóféle bor bukéja keveredett a levegőben, dalolászással egybekötve. 
Most már kétségtelenné vált, hogy van itt valaki, aki főz.
Annyit hallottam a konyha irányából.

Vacsora!

Mindezt olaszul, ezért felbátorodva elindultam az illatfelhő irányába abbéli örömömben, hogy valaki vacsorát készített nekünk és már elült a veszély.
Körbe-körbe jártam a lakásban követve a rejtélyes szakácsot, a sötét folyosókon, melyek olyanok voltak, mint egy középkori labirintus, egy itáliai kolostorban.
A házigazdával azonban még sohasem találkoztam, neki csak mindig elutaltam a lakbért, amióta itt éltünk Olaszországban.
Ajtók nyíltak és csukódtak előttem és arra gondoltam, hogy valaki tréfát űz velem.
Mikor már-már utolértem, mindig meglógott előlem.
Hát úgy voltam vele én nem kergetem, leülök a konyhában az asztalhoz a lányommal és megvárom, amíg tálalnak nekünk. Szóltam neki, hogy jöjjön vacsorázni.
Egy ideje illedelmesen ültem ott a többiekre várva, s volt szerencsém, habár nem tudom, hogy ez szerencsének nevezhető-e meglátni a szellemfiút.
Nemrég jött be ő is a konyhába és csendesen a terített asztalhoz ült.
Valahogy tudtam, hogy ő is a házhoz tartozik és csak a vacsorájára várt.
Nagyon kedves volt az arca, csak a teste volt egy amolyan fényes, zselés közeg, amit nem lehetett anyagnak nevezni, hiszen ha átdugtam volna a kezem rajta, akkor olyan lett volna, mint a levegő.
A testének közege, pedig egy fehér kontúrba volt foglalva és arcának kedvessége elárulta a hajdani jó természetét.
Megérkezett a lányom is, aki mitsem érzékelt a kinti zajból, valószínűleg zenét hallgatott a szobájában és úgy foglalt helyet az asztalnál, mint bármelyik gyerek, amikor a családjával leül vacsorázni.
Kedvesen rámosolygott a srácra, mert ő is látta őt. Jól megvoltak egymással.
Miután már vettünk a kitálalt ételekből, megjelent a házigazda is, akinek az arca leginkább egy borostás sertésfejre emlékeztetett, de miután vendégek voltunk az ő otthonában, nem illett kimondani azt, hogy mit gondolok róla.
Ő ennek ellenére olvasott a gondolataimban és a magamban feltett kérdésemre, hogy mi lett a behatoló bérgyilkossal, csak egyszerűen ennyit felelt.

Elintéztem.

Tovább nem is firtattam a dolgot, jóízűen falatoztuk a finomságokat, amit ő készített és valami kiváló helyi bort ittunk hozzá, amit a toszkán szőlészetből szerzett be a rokonaitól, kikről elmesélte, hogy bortermelők.
Minden átmenet nélkül, mert a kíváncsiság már erősen furdalta az oldalamat rákérdeztem, vagy inkább kijelentettem.

Nem is tudtam, hogy van egy fiad.
Igen van, Giovanni a neve, azaz volt, de évekkel ezelőtt tragikus körülmények között meghalt. Most már szellemként él itt a lakásomban.
A feleségem ezt sohasem bocsátotta meg és ezért elhagyott.
Azóta élünk itt ketten, Giovanni és én, azaz én a szomszédos lakásban és csak akkor jövök át, ha főzni kell a vendégeimre.
Viszont csak azok látják őt, akik tiszta és jószándékú emberek.
De mit beszélek én annyit?
Falatozzunk, együnk!
Jó étvágyat, egészségetekre.

Akkor láttam meg a nadrág szárából kivillanó lábszőreit és furcsa, pataszerű, torz lábfejét, amire amolyan ortopéd cipőt húzott.

Tetszett a történet?

4 2

Regisztrálj és olvasd Kocsis Nagy Noémi 131 történetét!


  • 1232 szerző
  • 821 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

thriller

Rövid leírás / Beharangozó

Városi mesék. Városi meséim olyan sorozat részei, amelyek elsősorban Budapesten történtek, de lehetnek más városok is az ihletők a benne lakó emberekkel. 33 éve élek Budapesten, ezalatt sokakat megismertem, olyanokat, akikről érdemes írni.

Rövid összefoglaló

Városi mesék olyan történetek, amik viccesek, tanulságosak, olykor szomorúak is. Ihletőjük az épített környezet, a benne lakó emberek viselkedése, reakciói, a városi flaszter. Tarts velem, mikor az utcákat járom és kalandokba keveredem.

Olvasási idő

6 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Kocsis Nagy Noémi nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!