Nehezen találta meg a szerkesztőséget. A folyóirat képei alapján csillogó műhelyt képzelt el, sürgő-forgó munkatársakkal, dolgos hétköznapokkal és örökké kopácsoló gépírónőkkel. Hogy ez a képzet miért alakult ki a fejében annak nem tudta az okát, talán a romantikus amerikai filmekből, amelyeket tévében is, moziban is látott. Ott nyitott, óriási szerkesztőségek voltak, egy légtérben dolgoztak együtt a nagy lapok újságírói. A főszereplő valami veszettül csinos cuccban járt be, mint miniszoknya, tűsarkú cipő, selyemblúz és beszárított haj. Mint a Dolgozó nőben, vagy a Hírek szerelmeseiben esetleg A zűr bajjal járban. 

Ha a főszereplő nő szőke volt, akkor mindig volt egy barna hajú barátnője, aki segítette álmai megvalósításában. Ha barna, akkor kezdetben szerény, szemüveges és halk szavú volt, míg a film végére kibontakozott egyénisége. Lesimított, copfba fogott haját szélfútta tincsekké alakították, hogy csábos sminkben, bombázóként diadalmaskodjon a szívtelen, örökké ordítozó főszerkesztőn. Vagy lapostalpú balerinacipőjét egy szexi körömcipőre cserélve, a díjátadó gálán elnyerje a szívét a másik sajtóorgánum menő újságírójának és együtt oknyomozzanak. 

A lány virágmintás, fodros nyári szoknyában, könnyű, fehér blúzban, szőke haját kifésülve, a hóna alatt egy paksaméta fotóval és dossziéba gondosan elcsomagolt írásával kereste fel a kortárs művészeti magazint. Előzetes megbeszélés szerint reggel kilencre várták, mikor leszállt a Kossuth térre bekanyarodó kettes villamosról még derengett a reggeli, kékes félhomály. A járdákat locsolókocsival permetezték és úgy kellett átlépkednie a pocsolyákat, hogy a víz ne fröcsköljön fel rögtön az újonnan vásárolt világos, krepp harisnyájára. Akármilyen óvatosan lépkedett esős időben, vagy locsoláskor az apró vizes sárfoltok mindig nyomot hagytak a harisnyáján, ami miatt bosszankodott eleget. Mindig gondja volt rá az iskolában, vagy az egyetem mosdójában vizes zsebkendővel ezeket ledörzsölje.

Élete első, újságnak szánt cikke egy jelentős művész társaságról szólt, amelynek tagjai mind kiváló, díjazott alkotók voltak, nemzetközi kapcsolatokkal, kiállítási múlttal. Most egy tárlat erejéig vonultatták fel műveiket egy budapesti galériában. Felcsöngetett a régi bérház kapuján, a megadott címen és miután kinyílt a faragott, patinás kapu, előrement a lifthez. Sohasem értette, hogy egy ilyen elegáns épületben, hogy lehet a kukákat a bejárat mellett a lépcsőházban tartani, ezért a szemétszagtól felfordult a gyomra. 

A lift ugyan régimódi és kopott volt, de úgy volt vele, hogy félreteszi a rossz előérzetét és lendületesen vág bele az újságírói karrierjébe. Hiszen annyi minden szólt mellette. Jól tanult, csinos volt, a művészek szerették, egyetemi tanárai biztatták, az írás sem esett nehezére, mi tarthatta vissza attól, hogy kibontakozzon? A lifttől jobbra, a gangos körfolyosón kellett végigmenni a magazin bejáratáig. Bekopogott az ajtón. 

- Szabad- kiálltották és belépett. Persze minden másképp volt, mint az álmaiban. A szerkesztőség nem egylégterű és modern volt, de két nagy szobából állt. Korábbi nagypolgári lakások szétválasztásából lettek az ilyen helyiségek. A bútorok régimódiak, kopottak voltak, a bejárattól jobbra egy asztalon felhalmozva a színes magazinok, amiről évekig álmodozott, amelynek oldalait oly nagy áhítattal forgatta a könyvtárban, vagy otthon. A havonta megjelenő lapszámot nagy boldogsággal vette meg minden hónapban az újságosnál és azt remélte egyszer ő is készíthet ilyen menő riportokat, felkapott művészekkel. Majd ül a kávéházban kevergeti kávéját, a napszemüvegét feje tetejére tolja és csak kérdez a szerény, vagy kissé önhitt művész riportalanyaitól, akik az asztal túloldalán ülnek. 

- Miben segíthetek?- kérdezte egy nála valamivel idősebb barna hajú, csinos nő, aki a boltíves ablak előtt ült egy íróasztalnál, az asztalon egy villany írógép és kiterített papírok. A fény hátulról világította meg, de még így is érzékelt arcán egy pillanatnyilag átsuhanó   negatív érzelmet, amire ráhúzott egy erőltetett mosolyt. 

- Jó napot kívánok. A főszerkesztő úrhoz, Régilak Pálhoz jöttem, hol találom? 

- Ott- mutatott a bezárt ajtó felé, ami a másik szobába nyílt, de nem állt fel, hogy szóljon a főszerkesztőnek, csak az ujjával jelezte az irányt. Már semmi sem működött úgy, mint a szocializmusban, hogy a titkárnő, mai szóval asszisztens egyfajta védőbástyája a főnöknek, egyúttal szövetségese is. De nem is volt az az édesen mosolygó, babaarcú szépség, mint a háború előtti, úri világ magyar filmjeiben. A rendszerváltás szele fújt, minden fellazult, devalválódtak a régi értékek. 

Az ajtó párnázott volt, az egyetlen dolog, ami tetszett a lánynak. Mindig imádta a párnázott ajtókat, még nagyapja hivatali idejében lehetett ilyen belső szobákba bemenni és bizalmas, szakmai beszélgetéseket folytatni mögötte. Régilak Pál, titkárnőjével ellentétben felállt, megadta azt a minimális udvariasságot, ami a belépőnek járt. Kezét nyújtotta bemutatkozásképpen: 

- Régilak Pál vagyok, miben segíthetek? 

- Évek óta olvasom az önök újságját és régi álmom volt, hogy én is újságíró legyek. Elhoztam a cikkemet és egy pár fotót arról a művészcsoportról, akikről írtam. 

- Nagyszerű, kér egy kávét?- kérdezte a főszerkesztő kedélyesen és kiszólt a párnázott ajtón. 

- Köszönöm szépen, elfogadom- felelt a lány, mert úgy volt vele, hogy ha visszautasítja még a végén megsértődik a férfi. Jövőbeni munkaadójával szemben illik udvariasan viselkedni. Míg a főszerkesztő kiszólt, hogy: 

- Marika hozz nekünk két presszót légy szíves- addig lopva végigpillantott a harisnyáján, hogy eltűntek-e a kisebb sárfoltok, de benyálazott ujjával, még a lépcsőházban elkente őket. 

A kávé rövidesen érkezett és a Marikának nevezett titkárnő, aki nem sokkal volt idősebb nála, de olyan jó formás feneke és gömbölyded melle volt nem túl kedvesen, szinte odacsapta a tálcát a főnöke asztalának sarkára, majd kiviharzott. A párnázott ajtókat annyira nem lehet becsapni, de azért volt hangja, ahogy bezárta maga mögött.

Ezt meg mi lelhette?- kérdezte magában a lány, majd az időközben helyet foglaló főszerkesztőre nézett. 

Régilak Pál is háttal ült a fénynek, a felderengő délelőtti nap sugarai súrolva világították meg alakját, és kerek, rövidre nyírt körszakállal keretezett, kissé élveteg pirospozsgás arcát. Kezébe vette a cikket, amit a lány odaadott neki és a fotókat is átböngészte. 

- Kik ezek az alkotók? Csupa ismeretlen, idegen név, senki nem tudja kik ők Budapesten- ezt mintegy affektálva mondta, ami minden nem budapesti születésűnek feltűnik, legyen az vidéki, vagy határontúli. Mintha a fővárosban születés valamiféle előjogokkal járna. 

- Egy részük Budapesten él, másikuk Párizsban, Athénban, ott is kiállítottak, díjazottak. Nemzetközileg elismert művészekről van szó. Most nyílik csoportos kiállításuk először Budapesten. Szeretnék tudósítani róluk, szeretném őket megismertetni az itteni művészkedvelőkkel, ezért írtam a cikket. 

- Itt senki sem ismeri őket, azt sem tudják kicsodák, meg milyen módon festenek? Figurativizmus? Ez már rég elavult, már más divatok vannak a művészetben. De igya meg a kávéját még kihűl.

És elégedetten kettő cukrot beleszórt a presszóba, majd kis tejjel elkevergette. Nagyon gyorsan felhajtotta. 

- Úgy gondolom, ha külföldön, főleg Párizsban, a másik művészt New Yorkban, vagy a harmadikat Athénban állították ki, vagy díjazták, akkor megérdemelnek annyit, hogy itt is ismertté váljanak. 

- Nem érti? Senki sem lesz kíváncsi rájuk, főleg a budapesti közönség nem- és ahogy ezt enyhe rosszindulattal a képén hozzátette, hanyatt dőlt főnöki székében, ami négyzetekre osztott bőrből volt és hasonlóképpen kipárnázott, mint az ajtó, amin a lány bejött. A pocakján a gomboknál szétnyílt a makulátlan, fehér inge és kivillant mögüle, rózsaszín bőrű, malachasa. 

- Inkább azt mondja meg- váltott át hangneme hízelgőre- mikor született ön? 

A lányban felcsillant a remény, mialatt pillanatnyi mérgét visszafojtotta, hogy lebecsmérelték az általa oly szeretett és nagyra tarott művészeket, hogy munkáról lesz szó. Naivan azt gondolta, hogy azért kérdez ilyeneket Régilak Pál, mert fel akarja venni, s kellenek a személyes adatai. Lehet, hogy most ezt a cikkét nem fogadja el, esetleg átírhatja, de ha már benn van a szerkesztőségben, akkor más témákról is írhat. Bediktálta a születési dátumát. A főszerkesztő egy tollat kapott a kezébe és úgy tűnt jegyzetelni fog. Ehelyett kipárnázott, gurulós székét hátratolva, hasát kissé behúzva előkapott egy paksamétát a fiókjából. A lány még mindig nem gondolt semmi rosszra. Pál gondosan tanulmányozni kezdte a sorokat, majd a lányra nézett:

- Ön a kínai horoszkóp szerint nyúl. Az ön feladata jól férjhez menni, gyerekeket szülni és ügyesen forgatni a fakanalat. Másról nem is beszélve- és kedélyesen rákacsintott. 

A lány érezte, hogy felmegy benne a pulykaméreg, nem elég, hogy leócsárolja a művészcsoportot a főszerkesztő, akiket valószínűleg nem is ismer, de még tanácsokat is ad, hogy hogy élje az életét. Az egész újságírói karrier itt ér véget, holott el sem kezdődött, egy pillanat alatt foszlott szerte az álma a csillogó szerkesztőségről és az olvasók által oly kedvelt művész riportokról. Legszívesebben a képébe lötykölte volna a maradék kávéját, aminek íze megkeseredett a szájában. 

- Köszönöm főszerkesztő úr, nem azért jöttem ide, hogy házassági tanácsadáson vegyek részt, ha férjhez megyek megyek, ha nem nem. Azért vagyok itt, hogy leadjam a cikemmet egy művész csoportról, akiket nagyra tartok. Van rá valami mód, hogy mindez megjelenjen? És, ha igen, akkor mikor? 

- Úgy nagyjából két hét múlva a jövő heti lapszámban. 

- Köszönöm szépen a lehetőséget- állt fel és érezte, hogy a dühe ereje megkeményítette a szívét és erőteljesen fogott kezett a puhány, malachasú, nyálas alakkal. Kiment a párnázott ajtón, köszönt a titkárnőnek, végigviharzott a körfolyosós gangon, a belső udvar felé sem nézve és a kukaszagú lépcsőházon át füstölögve távozott. 

Két hét múlva, a lap megjelenésének napján a fodrásztól jövet, nagy boldogan állt meg az újságosbódé előtt és kifizetve a magazin árát rögtön olvasásba kezdett. A busz felé menet, oda-vissza lapozta a művészeti újságot, sőt a buszon is gondosan tanulmányozta oldalról-oldalra, cikkről-cikkre, de sehol nem fedezte fel sem a nevét és a cikket sem. Akkor még nem sejtette, hogy ez még a jobbik eset, lesznek majd lapok, amelyek változtatás nélkül, más befuttatott, de megkopott stílusú újságírók neve alatt jelentetik meg cikkeit, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. 

Következő megállónál gondolt egyet, leszállt a buszról és immár nem hazafelé, de a Kossuth téri szerkesztőség felé tartva vette az irányt. Mindenféle előzetes bejelentkezés nélkül ment fel az ötödikre. Kopogott, majd belépett a külső helyiségbe. Marika a titkárnő egy igen dekoltált, felsliccelt, piros ruhában volt. Nyoma nem volt rajta a múltkori bosszúságnak, kisminkelve, keresztbe rakott lábakkal épp bájcsevegett a telefonban valakivel. 

- Kit keres?- kérdezte meglepődve, miközben az egyik kezével a régimódi telefon kagylóját letakarta. 

- Régilak Pálhoz jöttem- mondta a lány és érezte, hogy ezúttal semmi sem állhat az útjába. Ugyan ez nem egy amerikai film volt, de az igazságtalanságokért készült rárontani a főszerkesztőre, mert semmi vesztenivalója nem volt. 

- Nincs ma benn- felelte nem túl meggyőzően a csinos asszisztens, akin látszott, hogy szemrebbenés nélkül hazudik. Most hirtelen a szövetségesévé vált munkaadójának és ma nem az a fásult nő volt, aki a múltkor odacsapta a kávés tálcát az asztalra. Főnőke párnázott ajtaja résnyire nyitva volt és kihallatszott a hangja, hogy ő is telefonon beszél valakivel. 

A lány nem foglalkozott többet a titkárnővel, bement Régilak Pálhoz, aki meglepetésében hirtelen letette a telefont. Aztán az is lehet, hogy pont Marikával csevegett. 

- Jó napot kívánok, miben segíthetek?- kérdezte csodálkozva. 

- Jó napot, miután nem jelent meg a cikkem, eljöttem a művészcsoportomról szóló anyagért és a róluk készült fotókért. 

- Jajj, az már biztosan nincs meg- hazudott szemérmetlenül Régilak Pál is a lány arcába. 

- Dehogynem, keresse csak meg- felelt határozottan a lány és némi keresgélés után hogy-hogy nem megtalálták az eltűnt anyagot. 

- Köszönöm szépen a lehetőséget- majd hátra sem fordulva távozott a kopott irodából és abból a kedélytelen légkörből. Már nem érdekelte a szédülést okozó gang és a bejáratnál bűzölgő kukák gyomorforgató szaga sem. Örült, hogy megszabadult ettől a társaságtól és szinte derűsen arra gondolt, hogy ezt nekik kell mindennap szívni és nem neki. 

Később összefutott egy egyetemi csoporttársával a Kossuth téren, akivel beültek egy limonádéra. 

- Hogy vagy mostanában?- érdeklődött Dávid, aki szőke hajába ujjaival beletúrva kortyolt a jégkockákkal feldúsított, bodzás limonádéból, ami igen jól esett nekik az időközben kánikulává váló nyári melegben. Már nem kellett harisnyát hordani a szoknyához. A lány elmesélte az egész kalandját a művészeti lap szerkesztőjével. Dávid hátradőlt a nádfonatú teraszszéken és a csíkos napernyőn keresztül a napsugár, szivárványszínben világította meg fiatal, jóképű, markáns arcélét. 

- Te nem tudod, hogy Régilak Pál és a titkárnője Marika szeretők?

- Nem tudtam, tényleg?- felelt őszintén meglepődve a lány. 

- Hát persze- dőlt hátra Dávid és karjait a nyaka mögött összekulcsolva, jóízűt nevetett. 

- Azt hittem nős. 

- Persze, hogy az, de Pesten mindenki tudja, hogy Marika mindenkit elmar mellőle, aki neki akar dolgozni. Ráadásul a főszerkesztő az Andrássy úton egy bérházban lakik a feleségével és a szemben lévőben lakást bérel a szeretőjének. 

- Így már mindent értek- derült fel a lány és a szívószállal kiszürcsölte a maradék limonádéját. Örömmel figyelte, hogy hogyan csillan meg a napfény a Kossuth térre bekanyarodó kettes villamos ablakain és milyen vidáman forog körbe a pázsitlocsoló a szép, zöld fűre szórva a vízpermetet, a parlament előtt.