Barion Pixel nuuvella

A keresztapával kettesben

A bejegyzés az írói munkafolyamatokba enged betekintést. Hogyan alkot, mit csinál és min dolgozik? Melyik könyve van folyamatban, mikor jelenik meg a következő és mire számíthat az olvasó közönsége? Ideális esetben ez így történik és nagyon jó marketing eszköz, ezt elismerem. 

A háború közelsége miatt azonban nem ez foglalkoztat minket, nem a mi személyes jólétünk. 

Az írói lét teljesen más. Korábban is meséltem arról, hogy nem elefántcsonttoronyba zárkózva élünk, ahogy az olvasó azt elképzeli. Az ihlet sem folyamatos, mert hullámokban tör ránk. Az író nem folyton mélabús és mereng el távoli tájak felé, miközben az elérhetetlen kedves után sóhajtózik. Az alkotó nem éhezik, habár erről nagyon sok történet szól az irodalom és a művészet történetében, ugyanakkor jó, ha van egy mecénás, aki felkarol és támogat. Most olyan világot élünk, hogy ez bármikor bekövetkezhet, vagyis az anyagi ellehetetlenülés, de még mindig nem tudjuk átfogóan és széleslátókörűen kezelni a problémát. 

Gondoljunk Michelangelora, akinek támogatója II. Gyula pápa volt. Közöttük is akadtak konfliktusok, hiszen a szobrász szívesen faragta volna tovább a pápa síremlékét, ha nem kéri fel egy magasztosabb feladatra, a Sixtus kápolna kifestésére, ami a festészettörténet egyik legcsodálatosabb remekműve. Az, hogy nem hagyta tovább a szobrait faragni az látszik, hogy az alkotó elképzelései nem mindig egyeznek a megrendelőével. 

Ha csak nem olyan szerencsés valaki, akár egy női író, hogy valaki folyamatosan finanszírozza a tevékenységét és gondoskodjon a mindennapi megélhetéséről, akkor neki magának kell. És ez igenis sok energiát és időt elvesz az alkotástól. Be kell osztania a saját idejét, gondoskodnia kell a betevőjéről, programokat és terveket kell állandóan kovácsolnia. Ha családja van a szemét rajtuk is kell tartania, a számláit be kell fizetnie, dolgoznia kell, ételt kell főznie és be kell vásárolnia. Tehát nem csak úgy zajlik a dolog, hogy előrántunk kész kéziratokat a fiókból. Zseniális és még ki nem adott remekművekkel bombázzuk a kiadónkat, vagy ha magunk adjuk ki akkor a nyomdánkat és szerkesztőnket. 

Egyik könyvfesztiválon egy ismert író előadására ültem be, akit a kritika ajnározott, akiről mindig a legjobbakat mondták, akit a tenyerén hordozott a szerencse és aki díjat díjra halmozott. A legnagyobb tisztelettel voltam iránta korábban. Az az előadás viszont mindent eldöntött. Persze mindenkinek szíve joga, hogy neki az legyen szimpatikus aki, ez magánügy. Az író személyiségét összekeverni az életművével, vagy a szereplőivel épp oly butaság, mint azt hinni, ha egy jó könyvet megírt, akkor a többi is az lesz. Az előadásán az alkotói folyamataiba engedett betekintést és azon nyafogott, hogy megkapott egy nemzetközi alkotói ösztöndíjat. Külföldön fizették az útját, a szállását és a berendezett lakást adtak neki, de nem tudott írni és ez mennyire szörnyű volt. Akkor és ott azt hittem, hogy felordítok. Udvariasságból végighallgattam, de valamiféle émelygés fogott el. És nem irigységből!! Soha nem voltam irigy senkire, soha nem kellett a másé, sem gyerekkoromban, sem most, inkább megosztottam azt, ami az enyém. Adni és adni, ez az igazi boldogság. Viszont eszembe jutott, hogy amikor én ösztöndíjjal Berlinben voltam, akkor én voltam a világ legboldogabb embere. Csodálatos helyen laktam, kaptam költőpénzt és más dolgom sem volt azalatt a pár hét alatt, mint járni a várost, múzeumokba, könyvtárakba, kávézókba járni, barátságokat kötni és inspirálódni. Igaz, nem alkotói ösztöndíj volt, hanem egyetemi, de akkor is. Soha olyan szabadnak és boldognak nem éreztem magam, csak azt, hogy enyém a világ, ráadásul az odafele úton az egyik csoporttársamról kiderült, hogy a rokonom. Tehát az előadás felelősség, a megszólalás felelősség. Ha kiállok a hallgatóim elé, akik kíváncsiak rám azért tartok előadást, hogy motíváljam őket, nem azért, hogy a jó sorsomon nyafogjak, aminek oka valamiféle értelmiségi nyegleség, az ölembe hulló szerencse kinevetése. Mert ki tudja mikor sodor az élet elém egy újabb lehetőséget? Lehet, hogy soha. 

Fiatalon én is hajlamos voltam ezeket kissé könnyedén és félvállról venni, holott az az igazság, hogy nem egyformán osztja a sors a jót. Van, akinek sok-sok szenvedésen kell keresztülmenni, hogy megtanulja értékelni, amit kapott. Hogy ez a cím, amit a mai bejegyzésemnek adtam, hogyan függ össze azzal, amit írok? 

Hát úgy, hogy minden szakmában megvannak a keresztapák és azokkal nem jó ujjat húzni. A közismert személyiségek ilyenfajta nyegleségei ugyanis arra engednek következtetni, hogy nincsenek tisztában a keresztapák személyiségével, vagyis, a kulturális mecenatúra csak addig működik, ameddig az alkotó betartja a játékszabályokat, ahogyan Michelangelo is. Betartotta ezt Rafaello, vagy Leonardo is, aki szintén fügött a mecénásaitól. Utólag egy-egy életművet hajlamosak vagyunk a zsenialitás fényében vizsgálni, csak a létrejöttének körülményeiről vagyunk hajlamosak elfelejtkezni.

Úgy, hogy a sok befektetett munka később térül meg. Sok-sok évvel ezelőtt dolgoztam egy online magazinnak és ezért számtalan sajtókapcsolatom volt akkoriban. A cikkeimért nem fizettek, de ingyen mehettem be számtalan rendezvényre, mint újságíró. Akkoriban csöppentem bele egy olyan világba, amit azóta sem sírok vissza. Mivel alkotó szüleim révén már gyerekkoromban részem volt sok fogadásban, volt lehetőségem elsajátítani a partikon való viselkedés alapvető illemszabályait. Ezért borzaszt el, hogy egy-egy ilyen rendezvényen, amikor az étkezésre kerül a sor, akkor sok jelenlévő, mint a marhacsorda indul el a terített asztalok felé és lefosztanak mindent, ami ehető és iható. Kiverik egymás kezéből a falatokat, lökdösődnek és esznek, mint akik három hete nem. Volt részem ilyen döbbenetben az Olasz Intézetben, ahol a pincér alig bírta letenni a tálcákat és megrohanták. Láttam ilyet a Műszaki Egyetem egy konferenciáján, ahol a Gundel által adott fogadás fogásait mind lepusztították az újságírók. Mire kijöttek a konferencia meghívottjai, akik csak pár morzsát találtak a tányérokon és óriási botrány keveredett a dologból, hiszen a pincérek nem tudták, hogy ki kicsoda. Miért is kellett volna tudniuk? Nem mutattak fel személyit a vendégek. Voltam olyan új, belvárosi épület sajtótájékoztatóján, ahol a cateringet egy gyorsétterem nyújtotta, de ott is csak párunkat érdekelt a dolog, a többieket csak az evés. Miután becsületesen végighallgatva a sajtótájékoztatót és végigfotózva az épületet eljutottam a fogadás részére az odahívott újságírók többsége kegyetlenül tömte magát. Úgy gondoltam, hogy mindenkinek jut egy szendvics és egyet vettem el, egy üdítővel. Leültem egy fotelbe az asztalhoz, hogy elfogyasszam az enyémet, amikor egy jobb időket látott, élemedett újságírónő, aki tinilánynak volt öltözve két copffal, vaskos sminkben és egy vörös bőrdzsekiben épp a második szendvicsét pusztította, előtte volt egy harmadik és két falat között nekem szegezte a kérdést: 

- Te melyik újságnak dolgozol? 

Annyira meglepett a tegeződés, a bemutatkozás nélküli társalgás kezdeményezés, ez a pesti ál-közvetlen önteltség, ahogy kérdezett, hogy nem is volt időm háborogni, csak válaszoltam. Pedig nem kellett volna felelnem neki semmit, sem előtte sem azóta nem találkoztunk. Olyat hallott, amiről még semmit nem tudott, ezért elfordította rólam tekintetét és falatozott tovább. Ezek a kellemetlen élmények, valamint a reptér átadásának avató ünnepségén tapasztaltak arra késztettek, hogy felhagyjak az újságíró ténykedésemmel, miután a lap meg is szűnt. 

Néhány sajtókapcsolat azonban megmaradt és olykor el is megyek egy-egy olyan mozivetítésre, amiről írni lehet, de csak saját magam alkotói oldalán. Ilyen volt A keresztapa digitalizált és Magyarországra újra behozott filmvetítése február közepén. A Covid által okozott kulturális pusztítás és, hogy semmi sem lesz már olyan önfeledt, mint korábban, ráadásul most az ukrán-orosz háború is kitört különösen magasztossá tette ezt az élményt. 

A díszbemutató helyszíne a MOM mozi díszterme volt, ahol az újságírók részére biztosított elegáns helyen ülhettem le. Soha még ilyen gyönyörű moziteremben nem ültem, kivéve az Uránia Nemzeti filmszínházat, de tudjuk, hogy az egy art deco műemlék, amit Schmahl Henrik tervezett és a művészettörténet is számon tartja. 

Francis Ford Coppola remekműve tizenévesen nagyon nagy hatással volt rám. A film 1972-ben készült remekmű, Al Pacino és Marlon Brando főszereplésével készült. A film Al Pacino első igazán nagy alakítása, ott és akkor bizonyította be, hogy mennyire tehetséges és méltó partnere volt a feleségét alakító Diane Keaton is. A filmet 1982-ben mutatták be Magyarországon, az alkotás egyszerre gengszter, maffiafilm, dráma és családregény. A New York városában működő olasz származású családi bűnszövetkezet sajátosságait mutatja be nagyon megrázóan, ami azóta nagyon sok filmre hatással volt. Az 1945-55 közötti időszakot feldolgozó alkotás drámai, éles, közeli látószögekből mutatja a főszereplők arcát és közvetlenül a gyilkosságokat, verést,  véres konfliktusokat. A film Mario Puzo azonos című regénye alapján készült. 

Úgy léptem át a MOM küszöbét, mint aki régen járt ott és nem voltak mindig jó élményeim a helyszínen. Viszont ez az élmény mindenért kárpótolt. A mozi így felújítva roppant elegáns hely, mintha egy másik világba csöppenne az ember. A kékcsempés falak mentén lépcsőn jutottam fel a pénztárhoz, ahol átvettem a nevemre félretett jegyet. Kicsit furcsa volt, hogy sem lökdösödés, sem fogadás, sem parti hangulat nem volt és minden milyen letisztult és szép. A falakon régi filmek plakátjai kellemes emlékeket juttatak eszembe és miközben odamentem a büféhez pattogatott kukoricát venni, egy előttem álló, korombeli jó kiállású férfi megbámult. Nagyon jólesett a lelkemnek, de nem voltam ismerkedős, flörtölős hangulatomban. 

Elindultam a lépcsőkön felfelé a vetítésre és mire felértem a maszkom kicsit lecsúszott. Zihálva mutattam a jegyemet a jegyszedő kisasszonynak, aki mikor megtudta, hogy a díszbemutatóra jöttem egyből elnézést kért, hogy nem a jó terembe adtak jegyet és így szólt: 

- Erre fáradjon - és ajtót nyitott a pazaran berendezett terembe. Soha még ilyen kényelmes, barátságosan elegáns moziteremben nem ültem. A falakat díszburkolat borította, a fotelek párnázottak voltak és fejtámasz volt hozzájuk és vörös bársony huzattal voltak ellátva. A kényelem érdekében bőrpuffok voltak lábtartónak elhelyezve és minden fotelhez járt egy kis márványborítású asztal kislámpával a tökéletes kényelem érdekében. Úgy éreztem magam, mint a pápa, vagy valami előkelőség a díszpáholyban. Mint kiderült a pár újságíró, aki már ott volt lifttel jött fel és nem gyalog a lépcsőn, mint én én, de nem bántam. A sapkám a büfében felejtettem és azért még le kellett mennem, de a jegyszedő kisasszony készségesen útbaigazított. Megmutatta a liftet is. Az út odafele olyan volt, mintha egy Tween Peaks díszletbe léptem volna be. Siettem vissza a vetítésre.